A jövő múzeuma - Új Tate Modern

Világszerte napirenden van a sikeres múzeumok bővítése. Itthon a Szépművészeti Múzeum után most a Nemzeti Múzeum került terítékre, Londonban a Tate kezdett újabb növekedésbe. Az Art Newspaper májusi számában két cikk (itt és itt) is megjelent a Tate Modern, a londoni kortárs művészeti múzeum leendő átalakításával kapcsolatban, mivel idén januárban elkezdődtek a földmunkák a már évek óta tervezett átalakítás első lépéseként.

A 2000-ben nyílt Tate Modern bővítését tulajdonképpen az elejétől fogva tervezték. A Temze parti volt-erőmű épület olyan hatalmas, hogy maradtak olyan részei, amiket az első beépítésnél kihagytak. Ezeket a tereket felhasználva (köztük három földalatti, korábbi olajtartályt) épül majd fel az új épületszárny, 215 millió fontos költségvetésből, amiből 76,5 millió már most rendelkezésre áll.

A Tate Modern új szárnyának látványterve © Herzog and de Meuron and Hayes Davidson 2009

A bővítést a 2012-es londoni olimpia nyilvánosságán kívül, a nem-várt látogatószám, a gyűjtemény bővülése és az intézmény eddigi sikerei indokolják. Hiszen valóban Anglia második leglátogatottabb helyszíne, a tervezett 2-2,5 millió helyett évi 5 millió körüli látogatóval. Valóban életet lehelt Londonnak egy korábban elhanyagolt negyedébe, valóban képes arra, hogy a populáris és a szakmai figyelmet egyaránt a Tate-ben megjelenő művészetre fókuszálja. A siker egy részének titka a gondos előkészítés volt: a létrehozandó kortárs művészeti múzeumról – Nicholas Serota (a Tate Gallery igazgatója) által kezdeményezett – nyilvános civil és szakmai párbeszéd folyt.

A második fázis előkészítésénél nem nagyon volt tartalmi párbeszéd, legfeljebb az építészetről. Ebben a fázisban a múzeumi vezetés inkább a saját elképzeléseit próbálja megvalósítani, aminek alapvető célja, hogy megfeleljen a 21. század kihívásainak. Ezt a múzeumi szárnyat egy olyan közönség számára építik, ami már a web2-es világban szocializálódott, vagyis sokkal komolyabb elvárásaik vannak az interaktivitás, az információcsere és az aktív részvétel tekintetében. Nem passzív befogadók többé, akik azt várják, hogy a kurátorok mindent a szájukba rágjanak, hanem aktív alakítók, akik társsá szeretnének válni, persze csak bizonyos határok között. De Serotának az is a kimondott célja, hogy a művészvilág, az értelmiség és az egész civil lakosság bevonásával olyan múzeumot hozzon létre, ahol a gondolatokat nemcsak tálalják, hanem azok ott születnek meg, a múzeum adta lehetőségeknek köszönhetően.

Az új épület megtervezésével is a svájci Herzog & de Meuron építészstúdiót bízták meg, akik az eredeti átalakításokat is végezték. A 2009-ben bemutatott második, végleges terv szerint az épület egy alapjaiban szabálytalan, majd négyzetes formává összeálló, összecsavarodó torony lesz, amit „tégla-hálóval” borítanak be, hogy látványában illeszkedjen az eredeti Giles Gilbert Scott által tervezett erőmű épülethez. Az új szárny 64,5 méter magas lesz, 11 emelettel emelkedik ki a földből. Az épület belsejében, mint egy város közepén, az egészen végigvezető, boulevard-szerű „lépcsőházat” terveztek, aminek kiszélesedéseit pihenő-, találkozó helyeknek képzelték el a tervezők. A fölső három szint közösségi tér lesz: legfelül terasz, kilátó, alatta étterem, a 9. szinten pedig a Tate baráti körének pihenő terei.

További célja az új épületnek a változatosabb kiállítóterek kialakítása: a három olajtartály nyersen, „talált” formájában szolgálja majd a kortárs művészet kísérletezőbb műfajait, a performanszot és az installációs művészetet. Az ebben a három térben zajló program, mint az új épület alapja, nemcsak fizikailag, de szellemiségében is meghatározónak tűnik a Tate honlapján olvasható leírás alapján, tehát, mintha az egész új Tate alapja a kortárs vizuális művészet gyakorlatának és a kortárs gondolkodásnak a vizsgálata lenne majd, olyan kísérletező módban, mint ahogy azt a performansz műfaja gyakorolja.

Lesznek intimebb terek és hatalmas, 5,85 méter belmagasságú grandiózus terek is. A kiállítási programban szerepelnek majd vendég kiállítások, monografikus tárlatok és nagy hangsúlyt kívánnak fektetni a gyűjtemény bemutatására is, aminek a fele most raktárakban porosodik. Két emeletnyi területet (1300 nm) szánnak a múzeum új oktatási funkcióinak, köztük olyat is, ahol a konkrét alkotást lehet majd figyelemmel kísérni. Mindezeken kívül pedig rendkívül környezetbarát épületet terveztek, ami figyelembe veszi a fenntarthatóság elvárásait: energia felhasználása a szabványnál 54%-kal kevesebb, széndioxid kibocsátása pedig 44%-kal. A cél tehát továbbra is a teljesség, a szakma, az építészet, az idő és a nép elvárásainak teljesítése, a megvalósulást pedig webkamerán át lehet figyelni: itt.

Szerző: Entz Sarolta Réka - artmagazin

Zsidómentő arabok

A történetből készült filmet októberben mutatták be


Még mindig kerülnek elő új históriák a holokausztról, legutóbb a párizsi nagymecset zsidómentő akciójáról. A történetet meg is filmesítették, és a forgatás során is ismertté váltak újabb esetek.

Az egyik ilyen sztori Franciaország náci megszállása idején játszódik, központjában egy valószínűtlen zsidómentő, a párizsi nagymecset rektora (azaz vezető imámja) áll. A történetből készült filmet októberben mutatták be Párizsban (a nyitóképen a film részlete, háttérben a párizsi nagymecset). Bármily meglepőnek tűnik, a muszlimok is mentettek zsidókat a nácik elől. A Les Hommes Libres (Szabad emberek) című filmben Si Kaddour Benghabrit, a párizsi nagymecset alapítója és rektora menedéket és hamis muszlim papírokat adott néhány zsidónak, így megmentette őket a letartóztatástól és a deportálástól.

Az 1940-es évek elején Franciaországban sok Észak-Afrikából származó ember élt, köztük több ezer szefárd zsidó, akik arabul beszéltek, és több, az arabokkal közös hagyományt és szokást tartottak. Sem a muszlimok, sem a zsidók nem ettek disznóhúst, a muszlim és zsidó nevek gyakran hasonlítottak. A főszereplő mecset – a Szajna bal partján található, fallal körülvett, óriási, erődítményszerű épület – nem csak imahelyként szolgált: a nyugalom oázisa volt, ahol a látogatók ételt és ruhát kaptak, megfürödhettek, és szabadon beszélgethettek vagy pihenhettek a kertben. A zsidóknak is szabad volt ide a bejárás.

Ismaël Ferroukhi filmje megtörtént eseményeken alapuló fikció; két valós személy (és egy kitalált piaci árus) történetére épül. Michael Lonsdale, a veterán francia színész alakítja Benghabritot, az algériai származású vallási vezetőt és nagyszerű politikai taktikust, aki rendszeresen vezetett körbe német tiszteket a mecsetben, amit nyilvánvalóan arra használt, hogy segítsen a zsidóknak. „A náci kollaboráns muszlimokról sokat írtak. De kevesen tudják, hogy voltak olyan muszlimok is, akik segítették a zsidókat. Vannak még elmondásra, megírásra váró történetek” – mondja Benjamin Stora, kiváló Észak-Afrika történész, aki tanácsadóként dolgozott a filmen.


Az igazak között

Mahmoud Shalaby, egy Izraelben élő palesztin színész játssza Salim (eredetileg Simon) Hilalit, aki Párizs legnépszerűbb arab nyelvű énekese volt. Egy zsidó, aki úgy élte túl a holokausztot, hogy arabnak adta ki magát. (Az énekes nekrológjai szerint Benghabrit, hogy hihetővé tegye a hamis személyazonosságot, a párizsi muszlim temetőben felvésette egy sírkőre Hilali nagyapjának nevét. A film egyik erős jelenete, amikor egy német katona kiviszi a temetőbe Hilalit, hogy az bizonyítsa, nem zsidó.)

A történelmi beszámolók hiányosak, mert csak vázlatos dokumentumok maradtak fenn. A zsidók ad hoc segítséget kaptak, a mecsetnek nem volt szervezett mozgalma. Nem tudni pontosan, mennyi emberen segítettek. A legélénkebb – de meg nem erősített – beszámoló Albert Assouline-tól, egy észak-afrikai zsidótól származik, aki megszökött egy német koncentrációs táborból. Azt állította, több mint 1700 ellenálló – főleg zsidók, valamint néhány muszlim és keresztény – talált menedéket a mecset földalatti helyiségeiben, és a rektor sok zsidót látott el hamis muszlim papírokkal.

Robert Satloff, a Washington Institute for Near East Policy (Washingtoni Közel-Keleti Politika Intézet) igazgatója 2006-os, „Among the Righteous” (Az igazak között) című könyvében a holokauszt alatt zsidókat mentő arabokról szóló történeteket ismertet, és a párizsi nagymecsetnek is szentel egy fejezetet. A jelenlegi rektor, Dalil Boubakeur Satloff számára megerősítette, hogy a mecset hamis papírokat állított ki néhány – valószínűleg legfeljebb száz – zsidónak, pontos számot nem közölt. Boubakeur beszámolója szerint egyéni akciókról volt szó: muszlimok hozták el zsidó ismerőseiket, hogy segítséget kérjenek, és a fő imám, nem pedig Benghabrit foglalkozott velük.

Mítoszok és tények

A rektor bemutatta Satloffnak egy 1940-es, géppel írott külügyminisztériumi irat másolatát, ami a Francia Levéltárban található. A dokumentumból kiderül, a megszálló hatóságok azzal gyanúsítják a mecset alkalmazottait, hogy hamis igazolványokkal látnak el zsidókat. „Az imámot beidézték, és fenyegető hangnemben felszólították, fejezzék be ezt a gyakorlatot” – áll az iratban. Satloff egy telefoninterjúban így fogalmazott: „Külön kell választani a mítoszokat a tényektől. A mecset által megmentett zsidók száma inkább néhány tucat, mint néhány száz lehetett. De ez a történet erős politikai üzenetet hordoz, és megérdemli, hogy elmeséljük.”

Derri Berkani 1991-ben készült dokumentumfilmje, az „Une Résistance Oubliée: La Mosquée de Paris” (Elfelejtett ellenállás: A párizsi mecset) és a „The Grand Mosque of Paris: A Story of How Muslims Saved Jews During the Holocaust” (A párizsi nagymecset: Történet arról, hogyan mentettek muszlimok zsidókat a holokauszt alatt) című 2007-es gyerekkönyv szintén ezen eseményeket járja körül.

Az új filmet Marokkóban, egy üres kastélyban forgatták, a marokkói kormány támogatásával, a párizsi nagymecset ugyanis nem adott engedélyt a filmeseknek. „Ez egy imahely – közölte Boubakeur egy interjúban. – Naponta ötször tartunk imát. Egy filmforgatás zavaró lenne.”
Benghabrit kiesett a muszlimok kegyeiből, mert nem támogatta Algéria függetlenségét, és hű maradt szülőhazája francia megszállóihoz. 1954-ben halt meg.


Újabb sztorik, újabb megmentők

Az anyaggyűjtés során nem csak Ferroukhi, de Stora is új történeteket ismert meg. Az egyik vetítésen egy nő megkérdezte tőle, miért nem esik szó a filmben azokról a kelet-európai származású askenázi zsidókról, akiket szintén a mecset mentett meg. A történész elmagyarázta neki, hogy az arabul nem beszélő, arab kultúrát nem ismerő askenáziak érdekében nem lépett fel az intézmény. „A nő így válaszolt: Ez nem igaz. Az anyámat egy a mecset által kiállított igazolás mentette meg’” – meséli Stora.

Franciaországban vegyesen fogadták a filmet, melyet hamarosan Hollandiában, Svájcban és Belgiumban is bemutatnak, és eladták az amerikai jogokat is. „Csodálatosan ábrázolja az időszak légkörét” – írta a Le Figaro kritikusa, a L’Express című hetilap szerint viszont „iskolai programnak ideális, egy mozizós estére kevésbé.”

Ferroukhi azt állítja, mindez nem érdekli. Azt mondja, azért lobbizott a kulturális és az oktatási minisztériumnál, hogy az iskolákban bemutassák a filmet. „Történelmünk eddig láthatatlan szereplői előtt tiszteleg. Egy másik valóságot mutat be, amelyben muszlimok és zsidók békében léteztek. Büszkeséggel kell erre emlékeznünk.”

Forrás és fotó: NY Times

Mészöly Géza festő

(1844, Sárbogárd - 1887, Jobbágyi)

Festő. Jogi tanulmányok után a bécsi és a müncheni akadémián tanult, majd Budapesten a Női Festőiskola vezetője lett. Többnyire a balatoni tájat és lakóit festette, és a halászkunyhók, nádasok világának hangulatos ábrázolásával megteremtette a balatoni életképek speciális műfaját. Később inkább a Balaton-vidék, elsősorban az akarattyai partok szépségét örökítette meg, elhagyva az életképszerű motívumokat. Képeinek finom, bensőséges hangulata és aprólékos kidolgozása nagy hatással volt a századvég magyar tájképfestőire (Spányi, Tölgyessy). Mint a "paysage intime" legkiválóbb hazai művelőjének nem egy képe a barbizoni mesterek, elsősorban Corot műveként került külföldi műkereskedelemben forgalomba. 1872-től megszakításokkal Münchenben élt, 1882-ben Párizsban, majd 1885-től ismét Budapesten és Székesfehérvárott dolgozott. Részlet a Balaton vidékéről c. képét 1883-ban a Műcsarnok nagydíjával jutalmazták. Leghíresebb képe, a Balatoni halásztanya (1874) számos művével együtt (Sík vidék szénaboglyákkal, 1872; Tanya, 1879; Vadásztársaság, 1882; Birkanyáj, 1885 körül; Lelőtt vadkacsa; Őszi nap a Balatonon; Balatonpart; Kakas; Chioggia; Szigetvár) a Magyar Nemzeti Galéria birtokában van.

• Mészöly Géza művei

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar)
/m/meszoly/index.html

Megemlékezések az 1956-os forradalom leverésének 55. évfordulóján

Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira emlékeznek ma országszerte a nemzeti gyásznapon, a szovjet csapatok egykori bevonulásának 55. évfordulóján.

Fotó: Fortepan

A fővárosban, a Terror Háza Múzeumnál, az áldozatok falánál reggel 8 órától estig lehet elhelyezni az emlékezés mécseseit és virágait. A nap folyamán többször bemutatják a Török Ferenc rendezésében készült Forradalmárok című dokumentumfilmet, valamint az 55. évforduló tiszteletére készített, 228 áldozat életéről szóló rövidfilmsorozatot is.

Az Új Köztemető 301-es parcellájánál egész nap várják mindazokat, akik el szeretnék helyezni a megemlékezés virágait az áldozatok sírjánál. A Demokratikus Koalíció nevében Vitányi Iván és Molnár Csaba helyez el koszorút.

A Honvédelmi Minisztérium, a XXIII. kerületi polgármesteri hivatal és a Történelmi Igazságtételi Bizottság koszorúzást tart a soroksári Jutadombon. Beszédet mond Orosz Zoltán altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökhelyettese.

Debrecenben a város önkormányzatának megemlékező ünnepségén először Iván Kovács Lászlónak, a Corvin köz első parancsnokának emléktábláját koszorúzzák meg, majd a köztemetőben lévő kopjafánál helyeznek el koszorúkat. Ott beszédet mond Mervó Zoltán, a Nagy Imre Társaság megyei szervezetének elnöke. A koszorúzás a honvédtemetőben folytatódik, majd a Kossuth laktanyában, a mártír katonák emléktáblájánál.

Megemlékezést tartanak Hódmezővásárhelyen is, ahol Gyulai József akadémikus mond beszédet.

Budapesten délután megemlékezés lesz a Fiumei úti sírkert 21-es parcellájánál, az 1956-os forradalom hősi halottainak emlékművénél koszorúzást tartanak.

Az Országházban átadják a Mindszenty Emlékérmeket.

A Mátyás-templomban szentmisét tartanak az áldozatok emlékére. Az szentmisén részt vesz Hende Csaba honvédelemi miniszter.

A körmendi megemlékezésen beszédet mond Szabadi István református lelkész és Bana Tibor, a Jobbik országgyűlési képviselője. Keszthelyen a Szent Miklós temetőben tartanak megemlékezést, itt Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője, egykori '56-os halálraítélt mond beszédet. A szegedi Dómban Kiss-Rigó László megyés püspök emlékező szentmisét celebrál.

A fővárosban a II. kerületi önkormányzat a Mansfeld Péter parkban tartja megemlékezését. Ünnepi beszédet mond Hende Csaba honvédelmi miniszter és Láng Zsolt (Fidesz-KDNP), a kerület polgármestere.

A Szent István-bazilikában Virágh András vezényletével hangzik el Verdi Requiem című zeneműve. A hangversenyen részt vesz Schmitt Pál köztársasági elnök.

A koncert után, a gyásznap rendezvényeinek zárásaként emlékező menet indul a bazilikától, a résztvevők egy-egy gyertyával a kezükben, némán vonulva érkeznek meg a Kossuth térre, és őrlángra állítják a forradalom lángját.

1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és leverték az október 23-án kirobbant forradalmat és szabadságharcot. Az országban néhány helyen elszórtan még egy hétig tartott a fegyveres ellenállás.

Nagy Imre miniszterelnök családjával és a hozzá közel álló politikai körrel november 4-én menedékjogot kért és kapott a jugoszláv nagykövetségen, de november 22-én a szovjet titkosszolgálat segítségével tőrbe csalták, és a romániai Snagovba hurcolták.

Forrás: MTI

A korondi fazekasság története

Korondon a fazekasságnak ősi hagyományai vannak, sokan Európa egyik legjelentősebb fazekas központjának tartják. A fazekasság a középkortól nőtt iparággá.
Az első írásos adat a fazekasságról 1613-ból származik, amikor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolja a korondiakat. Az udvarhelyi mesterembereket rendelet védet, így Korond szorult helyzetbe került. I. Rákóczi György 1643-ban, majd Apafi Mihály 1682-ben rendelettel oltalmazza a székelyudvarhelyi fazekasság termékeit, a korondi s Korond környéki falvak fazekasainak un. "kontártermékei" ellen. Az eladási tilalmat azonban a korondiak folyamatosan megszegték. A vörös máztalan edények mellett a "cserepesek" kályhacsempéket is állítottak elő. Korondon a legrégebbi, évszámmal ellátott csempe 1667-bol származik. A máztalan, olcsó cserépedényekkel a korondiak Csík kivételével, az egész Székelyföldet és a szász megyéket is ellátták.
1750-ben gróf Gyulaffy László, Erdély udvari kancellárja, korondi birtokos biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket.
1820-ban Korondon már ötven fazekas dolgozott. A XIX. század végén megjelennek az olcsó mázas edények. 1893-ban Székelyudvarhelyen kő-és agyagipari szakiskola nyílik, ahol több korondi is tanul. A mázas edény gyártásának technológiája viszonylag rövid idő alatt egész Korondon is elterjedt. A fazekasok száma 1893-ban már 367-re emelkedett.
A korondiak a máz nélküli edényeknek is sokféle változatát készítették, melyek jól bevált főzőedények voltak az akkori cserepes tűzhelyeken. Néhány ezek közül: puliszkafőző fazék, káposztafőző fazék, tejfőző edény, de készítettek sarvalló kandérokat, szilvaízes edényeket, kalákák, lakodalmak, torok alkalmára vékás edényeket.
A cserepes tűzhelyek csempéit több helyen is készítették a vidéken: Atyha, Korispatak, Etéd, Küsmod, Szolokma, Makfalva stb. Az erre vonatkozó bizonyíték az 1667-es évszámot viseli magán. Páll Lajos festő-költő pedig egy "Nemes Monos de Korond 1767" feliratú szép brokátmintás csempét talált. Ugyancsak szép régi csempéket őriz Józsa János fazekas.
Korondon a fazekasok mindig nagy számban éltek. Számuk az évek folyamán általában 100-400 között változott. Ma 600 körül van az ipari engedéllyel rendelkező fazekasok száma. A legtöbb mester a falu Tószegnek nevezett részén élt ősi időktől fogva. A többségükben gazdálkodó felszegiek "kurtaharisnyásoknak" gúnyolták régebb őket, mivel a korong hajtásától elkopott-kifoszlott a székelyharisnyájuk szárának az alsó része.
Az a tény, hogy 1613-ban egy udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat, bizonyítja, hogy a korondi fazekasok már akkor komoly vetélytársként jelentkeztek. Idővel az 1750-ben Gyulaffy László által biztosított négy vámmentes vásár lehetősége is kevésnek bizonyult, így nagyobb piacra volt szükség. A XIX. század közepére már a korondi fazekasok termékei Erdély szerte ismertté váltak. Az árusítási utakat "szekerességnek" nevezték. Leggyakrabban Marosvásárhely vidékét és a Mezőség falvait látogatták meg. A biztosabb vásárok végett távolabbi vidékekig is elmerészkedtek, egészen a Mezőség pereméig. Ezek az árusítási utak, azonban nem voltak veszélytelenek. Útjaikra általában egy katlan fazekat (600-1000 db) vittek. Az edények ára kétszer töltve kukoricával volt abban az időben. Kínos, nehéz munka volt mind az edény készítése, égetése, mind pedig az értékesítése. Ezért a falu szegényebb rétegét éppen a fazékiparral foglalkozók alkották.
Az 1820-ban egész Erdély szerte megejtett úrbéri összeírás alkalmával 50 fazekast jegyeztek fel Korondon.
A XIX. szd. Közepétől a korondi fazekasság számára új piacokat jelentettek a Kárpátokon túli falvak, városok, melyek valósággal felvirágoztatták ezt az iparágat. Ezt az ívelést a Románia és Ausztria- Magyarország között kibontakozott ötéves "vámháború" szakította meg. Továbbá az is fokozta sz értékesítési válságot, hogy csappant a kereslet a közelebbi területeken is a máztalan fazekak iránt. Ekkor következett be az első fazekas "emigrálás". Tizenhét mester vándorolt át Korondról s más Udvarhely megyei településekről az akkori Románia területére a jobb megélhetőség reményében.
A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara fontos adatokat szolgáltat jelentéseiben a századvég korondi fazekasságával kapcsolatban. Ezekből nyomon követhető, hogy miként tűnt el lassan a korondi máztalan kerámia és foglalta el a helyét a keresettebb mázas edény. Szinte évről- évre kimutatható, hogy miként ösztönözték az akkori kereskedelmi minisztérium képviselői, a mázas edények készítésének meghonosítását. Az áttérést a visszaesett edényárak is sürgették. Míg 1886 előtt 100 db edény ára legalább 3 forint volt, addig a vámháborút követően mindössze 1,70 forintot kaptak érte.
A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara igyekezete eredményeként a kereskedelmi miniszter nyolc hónapos tanfolyamot szervezett a mázas fazekasság elterjesztése érdekében, sőt ún. "vándortanító" is tevékenykedett, aki házról házra járva tanítgatta az embereket az új technológiára. A lakosság azonban idegenkedett a kezdeményezéstől.
A kerámiaválság ellenére Korondon nem csökkent a mesterek száma. Mialatt Küsmodön és Szolokmában alig tevékenykedett 7-8 fazekas- és nemsokára ezek is felhagytak vele- addig Korondon az 1893-as jelentés szerint még mindig 145-en űzték ezt az ősi mesterséget. A korondi vállalkozó kedvűeknek segítségükre volt a székelyudvarhelyi Kő- és agyagipari szakiskola létrejötte is.
Az 1900-as évek elején Székelyudvarhely vármegye erőteljes iparfejlesztési akciót indítványozott. Textil, kő, és agyagipari létesítményeket kértek a Sóvidék számára.
Az Iparfejlesztő Bizottság a kereskedelmi minisztériumhoz címzett Memorandumában beszámolt a korondi lehetőségekről: "Bizottságunk hiszi, hogy néhány év alatt, elsősorban Korondon olyan iparfejlesztési akciót kezdeményez, mely által százak és ezrek fognak európai verseny - agyagiparos műkészítményeket előállítani."(Udvarhelyi Híradó, 1907)
A XIX század utolsó évtizedében páratlan fejlődésnek indult a korondi fürdő is, amelynek akkori tulajdonosa Gáspár Gyula egy kis mázasedénygyártó műhelyt létesített. Ebbe az üzembe hozta mesternek Kőrispatakról Katona Jánost és egy német festőt. Az üzembe több korondi is dolgozott, így egyre többen kezdték elsajátítani az új gyártási folyamatot. 1909-ben a Kereskedelmi és Iparkamara jelenthette, hogy Korondon elterjedt a mázas edény készítése. A mázas kerámia térhódítása a korondi fazekasság addig nem tapasztalt fellendülését jelentette. 1913-ban már ennek alapján városi rangot kértek a nagyközségnek.
Azt, hogy a modernebb gyártmányok ma már magasabb szinten állnak, köszönhető Filep Dezsőnek, akitől a fazekasok eltanulták a művészi kivitelt, és igen szép eredményeket értek el. Ok azok és akik ma a legelőkelőbb szalonokba beillő vázákat gyártják. Ezek a vázák nemcsak a "közönséges korondi fazék" végnapjait jelentették, hanem a régi értelembe vett fazekasság megszűnését is. Korondon a fejlődés tovább folytatódott. A két világháború közti periódus újabb lendületet adott a fazekasságnak.
A román néprajzosok már a húszas évek végen "felfedezték" Korondot. Mac Constantinescu a fogarasföldi Dragus-i kerámiát a korondival hasonlította össze. Az akkori faluban 200 egyéni fazekasműhelyt talált.
A korondiak sikerrel vették fel a versenyt a kerámiaipar tőkés vállalkozásaival is. Főleg Munténia és Moldva falvait kezdték elárasztani változatos, tarka festésű cserépedényeikkel, játékokkal és dísztárgyakkal.
A Tompa fivérek tordai kerámiagyárának mintájára 1929-ben megalakult előbb a Bertalan Áron, majd a Katona Sándor tulajdonában lévő "fazékgyár". 1936-ban alakult meg a Patria nevű új gyár, ahová idegenből hozott fazekasokat neveztek ki műhelyvezetőnek. Ez a vállalkozás hamarosan megszűnt. A Bertalan Áron kerámiagyárba egyre több szakiskolát végzett fazekast hoztak, nemcsak Udvarhelyről, hanem Tordáról is.
Korond a két világháború között a fazekas központok "sárkovácsainak" befutó helyévé vált. A kerámia az egyik legkifizetődőbb üzletnek bizonyult. Az 1930-as évek végén Bertalan Áron a tordai Pitvartól a Tompa fivérekhez hasonló modelleket kapott. Korondon is egyre jobban a elterjedtek a "népies", "magyaros" minták. Ebből nemcsak a Pitvarnak szállítottak, hanem Németországba is. Az üzemek révén a magán fazekasoknál is elterjedtek a gipszformák (modellek). A negyvenes években Bertalan és Katona üzeme mellett két kisebb műhely is működött. Az egyes műhelyekben mindent elkövettek a műhelytitkok megőrzéséért.
Időközben Korondra műkedvelő festőnőt, Boér Máriát hívták Kolozsvárról, aki szép virágváza díszítéséket és modelleket készített, és bevezette az antilopos vázák készítését. A nagyváradi Molnár Judit, Boér Mária után 1945-ig tevékenykedett Korondon.
Tófalvi Zoltán szerint ez a korszak piaca az "eklektikus edényeket, giccses emléktárgyakat, talpas vázákat, és hímzésekből átvett festett vagy szaruzott díszítményeket igényelte." (Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság)
A korondi fazekasokra a Kárpátokon túli edénygyártók is felfigyeltek, nemcsak a vásárlók és a néprajzosok.
A II. világháború éveiben a korondi fazekasok nyugat felé is messze "előnyomultak", egészen Ausztria határáig. A bécsi döntés után dr. Szepesi Mihály miniszteri tanácsos az un. "úri" ízlést kielégítő fazekasokat szövetkezetbe szervezte, és termékeiket az egész ország területén árusította. Többen dolgoztak is az anyaország különböző településein, mint fazekasok, ezek hazatérve meghonosították az ellesett szecessziós utánzatú, népies, magyaros stílust.
A sokféle hatás és a piacok megőrzéséért tett erőfeszítések a tulajdonképpeni népi fazekasság végét is jelentették. Tófalvi Zoltán így ír erről: " Korondon a szigorú értelembe vett népmuvészet is megszűnt és átalakult gicsekkel tarkított népi iparművészetté."(Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság)
A korondiak évről évre több terméket szállítottak a Kárpátokon túli területekre. Kezdetben szekerekkel, később teherautókkal fuvarozták az árut.
1949-1950 között államosították Bertalan és Katona Sándor üzemeket, és a magániparosok helyzete is nehezebb lett. A hatvanas évektől a közkézben levő gyárak termékskálája kibővült. Elkezdődött a virágvázák, falitányérok, és más dísztárgyak sorozatgyártása. 1962-ben az üzemekben elkezdik gyártani a fekete kerámiát. Azután magántermelők is foglalkoznak vele.
A turistaforgalom fellendülése fokozta a keresletet is. A leleményes korondi ember pedig igyekezett kielégíteni minden szükségletet, sokszor éppen az igazi értékek föláldozása árán. Így hódított teret a giccses dukkóz-díszítés is.
1974-ben új, modern, korszerű kerámiagyárat létesítettek Korondon. Az 1972/73-as tanévben a székelyudvarhelyi szakiskola vezetősége tanulókat toborzott kerámia szakra, és ezt az osztályt kihelyezték Korondra a helyi elméleti középiskola épületébe. Az itt végzett diákok a korondi kerámiaüzembe szakmunkásként álltak munkába.
Az 1989-es fordulat változást hozott a korondi üzem életében is. A gyárat a Vestra néven részvénytársasággá alakították, a munkáslétszámot, és a termelést lecsökkentették. Az inflációnak, és a vezetői érdektelenségnek köszönhetően a megtermelt javaknak nehezen került felvevő piac, és a kilencvenes évek közepére le is állt a termelés.
Szerencsére a kerámiaüzem leállása nem jelentette a korondi fazekasság halálát. Bár örökös párharc folyt az üzemi termelés, és a magántermelés között, mégis ösztönző hatása volt. Ami már két évtizede ösztönző mércét állító rendezvény a korondi fazekasok számára az az Árcsói kerámiavásár. Az évről évre megrendezett kerámiavásár által Korond népi mestersége, a fazekasság, a közszemlélet tárgyává vált. A résztvevő fazekasok hozzáállásának köszönhetően a rendezvény évről évre jobban betöltötte tömegnevelő szerepét.
A kerámiatermékek híre messze túlnőtt az évek folyamán Európa határán. A magántermelők-most már csak róluk beszélhetünk- az öt kontinens majdnem minden országába eljuttatják (különösen 1989 után) termékeiket, de az 1962-1989 között virágzó üzemi termelés is sok országot meghódított.
A főbb importálók: Algéria, Anglia, Ausztria, A.E.Á., Ausztrália, Belgium, Bulgária, Ciprus, Csehszlovákia, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Izrael, Japán, Jugoszlávia, Kanári-szigetek, Kanada, Líbia, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Németország, Norvégia, Olaszország, Panama, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szovjetunió, Új-Zéland.
A korondi fazekasság történelmét, múltját végigkövetve, méltán nevezhetjük a települést, az erdélyi fazekasság, és a népművészet legnagyobb központjának. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy számtalan Maros, Hargita és Kovászna megyei székely népi fazekas központ közül ma csak a korondi működik. Természetesen ennek megfelelően megnövekedett a "korondi" kerámia iránt érdeklődök tábora, és emellett a fazekasoknak igazodniuk kellett a változatosabb igényekhez is.
Korond nagy érdeme, hogy az erdélyi fazekas központok lassú hanyatlásával és fokozatos megszűnésével is ki tudta elégíteni a későbbiekben jelentkező fokozódó igényeket, és ezeket életbe is tudta tartani.

Forrás: http://www.korond.ro/nepmuveszet.html

Temetők, híres magyarokkal

Házsongárdtól a Pére-Lachaise-ig - híres temetők, híres magyarokkal

Nem a legtipikusabb célpontja egy-egy külföldi utazásnak, vagy magyarországi kirándulásnak egy temető, pedig a határainkon innen és túl is találhatunk néhány kivételesen szép és különleges sírkertet, ahol nagyjaink nyugszanak.

Házsongárdi temető, Kolozsvár

Közülük is talán a legszebb, de mindenképpen a legkülönlegesebb, Európa egyik legrégebbi sírkertje, a kolozsvári Házsongárdi temető, amelyet az 1585-ös pestisjárvány idején létesítette a kolozsvári közgyűlés. A név egyes feltételezések szerint a német Haselgartenből ered, ami Mogyorókertet jelent, de mára a Házsongárd név a magyar nyelv egyik legszebb szava lett. A köztemetőben felekezettől függetlenül bárki helyet kaphatott, így 1739-ben a területet bővíteni kellett. A sírkert legrégebbi sírkövét még 1585-ben állították, a több mint négyszáz évet vészelt át tehát többé-kevésbé épségben.

A temető valóságos panteon, mivel több erdélyi történelmi család (bethleni Bethlen, iktári Bethlen, Rhédey, Mikó, Béldi, Jósika, Berde, Sombory, Paget, Donogány) kriptájának, s egykori tudósok, írók, művészek, színészek, egyetemi tanárok, püspökök, papok, politikusok (Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós, Kendeffy Ádám, Jósika Miklós, Mikó Imre, Bánffy Miklós, Brassai Sámuel, Berde Mózsa, Bölöni Farkas, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Szilágy Domokos, Kós Károly) sírhelyének befogadója. A Házsongárdi temető március 2. és november 1. között 8.00-17.30 óráig látogatható.

Szatmárcseke, csónakos fejfás temető

Szintén európai különlegességnek számít a szatmárcsekei csónakos fejfás református temető is, ahol több mint 600 tölgyfából faragott fejfa áll. Eredetükről megoszlanak a vélemények, de megdönthetetlen magyarázat nincs a csónakos fejfák eredetére. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ősi ugor csónakos temetkezési szokás utolsó emléke, mások szerint azért temetkeztek így, mert a falut körülvevő vizek áradásakor a halottakat csak csónakban vihették a temetőbe.

A temető legmagasabb helyére építették Kölcsey Ferenc síremlékét. A bejárattól is jól láthatóan, kiemelkedő dombon áll a fehér márványoszlopokból készült klasszicista síremlék. A költő 23 évig lakott a községben, itt írta többek közt a Himnuszt éss itt hunyt el 1838-ban.

A település megközelíthető közúton: az M3-as autópályán előbb Nyíregyházáig kell menni, majd innen a 41-es és 49-es úton Györtelekig, innen északkeleti irányban a 491-es úton, Kölcsénél balra 7,1 km, de megközelíthető Vásárosnamény felől is, a tivadari hídon át.

Fiumei úti Sírkert

Ha híres magyarok sírjait keressük, nem is kell Budapestről kimozdulni, hiszen a fővárosban található az ország egyik legrégebbi összefüggően megmaradt sírkertje, a Fiumei úti Sírkert. A temetőben van az egyik legteljesebb európai egységes nemzeti emlékhely, ahol politikusok, művészek és tudósok nyugszanak, a magyar történelem jeles alakjai - olvasható a Budapesti Temetkezési Intézet honlapján.

A reformkorban Pest és Buda területén számos kisebb temető működött. Az 1840-es évekre ezek nemcsak beteltek, hanem akadályozták is a települések terjeszkedését. 1847-ben Pest város tanácsa nagy területű köztemető létesítését határozta el a település határain kívül, az úgynevezett "Kerepesi földeken". Az első temetésekre az új temetőben csak az 1848/49-es szabadságharc után került sor. Kezdetben főleg módos pesti polgárcsaládok temetkező helye volt.

"Nemzeti Pantheon" létesítésének szükségességét már gróf Széchenyi István fölvetette 1841-ben, de ő eredetileg valahol a budai hegyekben képzelte el a nemzeti nyughelyet. 1855-ben Vörösmarty Mihály volt az első jeles személyiség, akit itt helyeztek nyugalomra. Temetése egyúttal a Bach-rendszer elleni néma tiltakozás is volt. 1886-ban a Kerepesi temető tehermentesítésére megnyitották a rákoskeresztúri Újköztemetőt. Budán 1894-ben létesült a Farkasréti temető. Ezzel a Kerepesi temető "dísztemető" jellege még inkább előtérbe került.

A pesti és budai belterületi temetők felszámolásával számos neves személyiség végül a Kerepesi temetőben nyert végleges nyughelyet. Kisfaludy Károly hamvait például a mai Lehet tér helyén lévő Váci úti temetőből, Petőfi Sándor szülei a szomszédos Józsefvárosi temetőből, az 1848-49-es honvédek pedig a budai Gesztenyéskert helyén működött Németvölgyi temetőből kerültek ide. A "magyarjakobinusok" maradványait a Tabáni temető felszámolásakor találták meg, majd hozták át a Kerepesi temetőbe.

1867 és 1919 között épültek fel a nagy mauzóleumok (Ganz, Batthyány, Deák utoljára Kossuth sírépítménye ), az Árkádsor és a ravatalozó. 1928-ban létesítették a Művészparcellát - a "múzeumi" parcella lényegében ma is az 1930-as évekbeli állapotot tükrözi.

A Fiumei úti sírkertben nyugvó híres magyarokat és sírjukat itt találják meg.

Nagycenk

A Fuimei úti sírkertből sok nagyságunk hiányzik, köztük Széchenyi, aki a családi uradalom egykori központjában, Nagycenken nyugszik, a kastélyhoz közeli községi temetőben. A temető érdekessége, hogy 1901-ben a család vásárlás útján bővítette a helyi temetőt, amelyet gyakorlatilag saját céljukra tartottak fenn. A környező településekről ideszállították a Széchenyi-család őseinek maradványait, így kerültek ide Széchenyi György és Széchenyi Antal földi maradványai. A temető hátsó falánál áll Széchenyi Alajosnak, az első világháborúban elesett huszárzászlósnak emlékműve, amelyet Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotott. A temetőben leltek nyughelyre a család megbecsült alkalmazottai, például Thibolt Mihány nevelő, vagy Lunkányi János jószágkormányzó is.

A községi temető közepén áll a család temetkezési helyéül szolgáló, két részből álló sírbolt. A belső, ovális alaprajzú kápolnát 1778-ban emelte Barkóczy Zsuzsanna, Szchenyi Antal özvegye, a téglalap alakú előcsarnokot pedig Széchenyi Ferenc építtette hozzá 1806 és 1810 között. A kápolna oltárából nyílik a szintén két részből álló családi kripta, melynek baloldalán nyugszik Széchenyi István és felesége Seilern Crestentia, jobb oldalán pedig 47 Széchenyi leszármazott. Itt található az a vasláda is, amelyben Széchenyi István koponyacsontját őrzik.

A Mauzóleumot november 1-től március végéig csak az idegenvezetővel lehet meglátogatni, s ehhez előzetes telefonos egyeztetés szükséges. A mauzóleum keddtől vasárnapig, 10 -től 18 óráig van nyitva, a belépődíj felnőtteknek 300, diákoknak 22 forint.

Pére-Lachaise, Párizs

A világ talán leghíresebb temetője a párizsi Pére-Lachaise, egy rövidebb városlátogató kirándulásból sem maradhat ki. A sírkertet 1804-ben alakították ki az itt lévő gyönyörű park helyén. Ekkor Párizs prefektusa ideszállíttatta a 12. században élt szerelmespár, Abelard és Heloise maradványait éppen azért, hogy egyfajta mintatemetőt létesítsen. Hamarosan ez lett a város legismertebb temetője, ezért 1850 körül az addigi terület háromszorosára bővítették. nevét XIV. Lajos gyóntatóatyjáról, Pere de la Chaise-ről kapta, s ma már kihagyhatatlan látványosság.

Az ide érkező turisták a bejáratnál kis térképet kapnak a könnyebb tájékozódás végett, de aki először jár erre, könnyen eltévedhet. Az itt nyugvó hírességek közül kétségtelenül Jim Morrison, Edith Piaf sírja a legnépszerűbb, de sokan keresik fel Moliere, Yves Montand, Maria Callas, Chopin, vagy éppen Antoine de Saint-Exupéry nyughelyét is. A temetőnek magyar vonatkozása is van, 1988-ban, Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján az egykori miniszterelnök jelképes síremlékét állítottak itt fel a Pére-Lachaise-ben.

[origo]

Bemutatkozó: Csavlek Etelka keramikus

A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztem, majd az Iparművészeti Főiskolán diplomáztam kerámia szakon, Csekovszky Árpád növendékeként, 1970-ben. Önállóan, saját műhelyemben dolgoztam. Énekelni magánúton tanultam Pauk Annánál, később Dr. Sípos Jenőnél. 1982-ben lettem a Magyar Állami Operaház magánénekese. 1985-ben Violettát énekeltem Párizsban, a Zefirelli rendezte Traviataban. 1987-ben San Francisco-ban Pamina, 1988-ban a Cosi fan tutte-ban Fiordiligi voltam. 1991-ben Mozart c-moll miséjének és 2000-ben Liszt Ferenc Esztergomi miséjének szoprán szólóját énekeltem János Pál pápa Őszentsége előtt a Vatikánban.

Rendszeresen szerepeltem koncertpódiumokon Magyarországon és külföldön, többek között Grazban, Kairóban, Londonban, Rómában, Párizsban, Frankfurtban, St. Gallenben, stb.

1991-ben a Magyar Televízió portréfilmet készített rólam, melynek díszletterveit Wegenast Róbert készítette. A Televízió zenés színházának produkcióiban is lehetőséget kaptam.
A Szinetár Miklós rendezte Hoffmann meséiben Giuliettát, Beethowen Fidelio című operájában a címszereplő szólamát énekeltem és játszottam.

Művészetemet 1987-ben Liszt Ferenc díjjal, 1990-ben Székely Mihály emlékplakettel, majd 1997-ben Érdemes Művész kitüntetéssel jutalmazták.

Rendszeresen kiállítok hazai és külföldi, egyéni- és csoportos kiállításokon.
Tagja vagyok a Magyar Keramikusok Társaságának, a Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Zeneművészeti Társaságnak. Diplomamunkámat, melyet Kodály Zoltán: Kisemberek dalai című műve ihletett, a budapesti Bogdánfy úti óvodában állították fel. Szent Lukács gyógyítja a betegeket című domborművem Tapolcán a Csobánc u. 5. számú ház homlokzatát díszíti.

Forrás: csavlek.hu

Arany és kortársai

Németh G. Béla joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy míg másoknál a pályakezdést és a jelentős műveket szokták inkább a viták követni, amelyek idővel átadják helyüket a megállapodottabb értékeléseknek, addig Arany János esetében nem így, sőt fordítva történt. Pályakezdését elismerés övezte: már Az elveszett alkotmányt méltánylás fogadta (Vörösmarty Mihály kritikája az egyetlen fontos kivétel), a Toldi ünnepléséről nem is beszélve (a fanyalgó Toldy Ferenc a törpe kisebbséget reprezentálta, s a Toldi estéje őt is megtérítette Arany művészetének). A Toldi estéjéről a rettegett kritikus, Gyulai Pál szuperlatívuszokban írt, a népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany János már itt és ekkor elfoglalta az első helyet.

Igaz, A nagyidai cigányokat a kritika teljes értetlenséggel fogadta, de Vörösmarty szerette; Kemény Zsigmondnak, Csengery Antalnak és Eötvös Józsefnek, a még csak formálódó „irodalmi Deák-párt” reprezentatív tagjainak figyelmét pedig e mű irányította igazán Aranyra, akivel ekkor kezdenek úgy számolni, mint a példaképpé emelhető nemzeti költővel. Később, 1860-ban ők teremtik meg az egzisztenciális föltételeit annak, hogy Arany Pestre költözhessen és kulcsszerepet tölthessen be az irodalmi életben. Klasszikus költőink közül egyike a nagyon keveseknek, aki még életében megérte, hogy műveiből jó néhány iskolai olvasmány lett, ő maga pedig hivatalosan ajánlott íróeszmény.

Mindez nem jelenti azt, hogy Arany népszerűsége vetekedett volna Petőfiével vagy Jókaiéval. Sőt az ötvenes években ál-Petőfik bukkantak fel az országban, s aprópénzre váltották a halott költő nimbuszát. Arany nagykőrösi lírája (vagy ahogy maga nevezte: a „babyloni vizek elégiája”) valóban új utat próbált kijelölni később kritikusként is megfogalmazta a Petőfitől való eltávolodás szükségességét , ám ezt nemcsak a szélesebb közönség, de a hozzá közelálló műértő kortársak sem fogták fel igazán.

A kiegyezés időpontjában az irodalmi értelmiség elitje (az egyetlen Jókait nem számítva) Deák Ferenc oldalán állt, és a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Nemcsak Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedben. Az idő kikezdte a konzervatívvá kövesedő népnemzeti hagyományokat is. Az Őszikéket író Arany meg tudott még egyszer újulni, de az irányzat mely őt írta fel zászlójára nem. Gyulai Pál a nagy befolyással rendelkező Budapesti Szemle szerkesztőjeként, egyetemi tanárként és az irodalmi élet egyik irányítójaként megátalkodott konoksággal őrködött a Petőfi- és Arany-nemzedék örökségén, s szegült szembe minden újdonsággal.

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/ajhatas1.htm

Imecs Béla: Halálom pillanata

Merev lesz az égbolt, a felleg,
Akár a kitömött madár;
Megnémul a föld, és elomló,
Behorpadó mélyébe zár.
Hunyó arcom fényén utolsót
Lobbanva, búcsút mondanak
A vágyak, melyek átlobogtak
Énrajtam annyi év alatt.

Mit titkolok, ők majd bevallják,
Hogy az érzés múló, hiú,
A test fakó tükréből egyszer
Az idő minden fényt kifú,
Hogy porrá omlik minden emlék
A sorvadó, vak tükörön,
Por lesz a sziv, mely lánggal égett
S a könny, ami szemembe jön.

Vérző szárnyait összehúzva
Menekül el a szerelem,
Fekete szárnya milyen sokszor
Csapott rám sötét éjjelen,
És én nem mertem szembenézni,
Kerülő uton, csillagon
Keresztül néztem őt rajongva,
A csillagfénytől félvakon.

Óh vágyaim, ti hős legények,
Állóharcban küzdöttetek,
De kivont, hosszu kardotoktól
Csak én szereztem sebeket.
Most szétszaladtok és a tört kard
Karó se lesz új kert tövén,
Hogy ránőhetne új csirából
Kipattanó karósnövény.

Elhagynak mind, csupán a szépség
Virraszt és utánam kiált:
Tudd meg, én nem benned születtem,
De diadalmasabb hazát,
Jobb talajt sehol sem találtam,
Így még senki se gondozott;
Mégis, benned megújult hangom
Miattad egy szót sem zokog.

A napfény megtörik a felhőn,
Én szívről-szívre röpködök,
A világon minden mulandó,
Egyedül a szépség örök. -
Így szól a szépség, és továbbmegy,
Útját porozza fénysugár,
És valahol egy frissen ácsolt
Bölcső mellett vígan megáll.

Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám

Petőfi Sándor forradalmi látomásköltészete

Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. E verstípus jelentőségét mutatja, hogy mintegy harminc vers, s köztük több jelentős sorolható ide. A legjobb versekben mint az Egy gondolat bánt engemet... (1846. december), vagy A XIX. század költői (1847. január) és Az itélet (1847. április?) címűekben nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. A jövendölés-versek nem alkalomszerűek, politikai jelentésük mégis nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak. Leggyakrabban visszatérő, alapvető szemléleti elemeik a következők: 1. a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet...), 2. a jók és a gonoszak harca (Világosságot!, Az itélet), 3. a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az itélet), s végül 4. az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői, de utalásszerűen a többiben is).

A szabadságeszmény hangsúlyozásához nem kevés indíttatást kapott a konvencionális hazafias költészettől, de Petőfinek már igen korán jelentkező személyes motivációja a rendkívül erős vágy a függetlenségre, a kötetlen életmódra. A hazafias szólamokon és a vándorélet csavargásainak „szabadságán” mindenekelőtt pesti baráti környezete és olvasmányélményei segítették túl, különösen az utóbbiaknak volt kiemelkedő szerepük szellemi fejlődésében, szemléletének radikalizálódásában. Nagy érdeklődéssel olvasta a francia történeti irodalmat és kivált a francia forradalmak történetét (ismerte Mignet, Cabet, Lamartine és feltehetően Louis Blanc műveit). Képzeletét erősen foglalkoztatták a korai (utópikus) szocialista-kommunista nézetek és mozgalmak (Cabet és Louis Blanc műveiben olvashatott róluk; esetleg másoktól is hogy pontosan kiktől, arról mai napig megoszlik a szakirodalom véleménye). Ezek hatására a szabadság-fogalom jelentése megváltozik, világméretűvé tágul. A nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1846-tól kezdve mindvégig szorosan egybe kapcsolódik Petőfi gondolkodásában.

Világképének kialakításában a meghatározó élményt személyes sorsának alakulása, hányattatásai és tapasztalatai adták. Rendkívül érzékeny volt mindenféle társadalmi egyenlőtlenség iránt, s a pályáján elért sikerei csak növelték elszántságát a zsarnokság és a vele méltán egylényegűnek tekintett szolgaság elleni küzdelemben. A hajdani (családi) jómód elvesztését kompenzáló, s a maga erejéből beérkezett ember öntudatával mért mindent a tehetségen, és semmit sem gyűlölt úgy, mint a (számára is) meghaladhatatlan társadalmi korlátokat. Olvasmányainak megválasztásában és értelmezésében szemléletének ezek az ösztönösen radikális tartalmai is irányították, s a könyvek segítették forradalmi beállítottságának tudatosításában, fogalomrendszere kialakításában. Nemcsak a közvetlen politikai nézeteiben (így a monarchia- és királyellenességben, a köztársaság eszményítésében), hanem a világkép más területein is.

Jelentékeny hatással volt rá (különböző közvetítéssel) a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. (Az önéletrajzi elemekkel teleszőtt nagy művében, Az apostolban is egyedül Rousseau neve fordul elő.) Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít: „Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem...” (Az apostol, 1848). Mint ahogy Rousseau lehetett a legfőbb tekintély a zsarnokgyilkosság jogosságának elismerésében is.

De Petőfi míg egyfelől a felvilágosodás szellemében tagadta az eredendő bűn létét, a tételes vallást babonának tekintette, másfelől már bírálta is a felvilágosodást, romantikus szemszögből. Elismerte ugyan, hogy az embereket körülményeik határozzák meg, de azt is látta, hogy ezek a körülmények emberi tevékenység eredményei. Részben ezzel függ össze szenvedélyes cselekvésvágya a költészetben is, a költészeten túl, a politikai életben is. Ha az „átalános boldogság” korának (Világosságot!, 1847) az a feltétele, hogy az emberiség megváltsa magát, akkor az igazi költők helye elöl van a megváltók között. Bár az egész korábbi történelem nem más, mint állandó harc a „jók” és „gonoszak” között, s a küzdelem mindig az utóbbiak győzelmével végződött, az emberiség megváltható, s tulajdonképpen ez a történelem „célja”.

Petőfi mint írta, századának „hű gyermeke” hitt a világ célirányos mozgásában, s még akkor is, amikor kétségeit fogalmazta meg (a Világosságot! című költeményében), feltételezi, hogy a világ célja felé emelkedik, az általános boldogság korához, s e kor eljövetelét csak késleltetni képesek a rosszak, gonoszak. (Igaz, a történelmi haladás képének ellentétével, a körkörös, céltalan mozgás lehetőségének felvetésével zárul a vers, de ezt a költő mint a lehető legnyomasztóbb látomást szemléli és utasítja el; „irtóztató, irtóztató!” kiált fel, nemcsak borzongva, hanem hanem hitetlenkedve még a gondolatától is.) Azonban a cél elérését úgy, mint ebben a költeményében, tehát folyamatosnak csak elvétve ábrázolta. A történelem dinamikus mozgása felfogása és hite szerint rövidesen forrpontra jut: ekkor egy kegyetlen, véres háborúban (illetve máshol: ütközetben) a felkelt rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s először a történelem folyamán győzni fog a jó. Azaz a történelem menete ezen az egy ponton legalább ugrásszerű. Ennek mibenlétét nem kutatta Petőfi; megelégedett azzal, hogy a korábbi küzdelmek és a végső összecsapás között annyi a különbség: az utóbbi intenzívebb és az eredmény megfordul.

Bár naplójában, hírlapi cikkeiben előfordul olyan megfogalmazás, amely a hegeli nyelvet idézi, e döntő vonatkozásban eltér a felfogásuk. Petőfi túlságosan is türelmetlen ahhoz, hogy holmi folyamatszerűséggel bíbelődjék: költészete szinte kivétel nélkül csupán két világállapotot ismer: a démonikusat és az édenit. A kettő mindenben ellentéte egymásnak, nincs közöttük tényleges átmenet. A hegeli történetbölcselet nem emeli ki a történelem célját a folyamatból, figyelme nem a jövőre irányul, hanem a történelem egészére. Petőfinél éppen ellenkezőleg, az eszményi állapot a jövőbe helyeződik, s ezért kizárólag mint hiány (mint a démonikus jelen és múlt megfordítása, ellentéte) jelenik meg.

A forradalmi látomásköltészet Petőfi művészi világképének jelentős átalakulását mutatja: az emberi lét statikus felfogásától annak dinamikus értelmezéséhez, a múltra figyelő elégiától a jövőre hivatkozó apokaliptikus látomáshoz. A látomás és a látnok-szerep a szó legsajátabb értelmében költészet és költői feladat. A romantikusan felfogott költészet a képzelet segítségével az időtlent kívánja megragadni az időben, a végtelent a végesben, s így a teljesebb világot teszi hozzáférhetővé. A politikai tettként felfogott költészet a képzelet segítségével a kívánatos jövőt kívánja felmutatni a jelennek, vagyis a teljesebb világ megvalósítására szólít fel. Petőfi látomásköltészetében egyszerre jelenik meg az időtlen és az eszményi jövő, a bemutatás és a felszólítás gesztusa. Különösen szembetűnő ez A XIX. század költői című versében, amely a forradalmi próféciát ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi kortárs költő elé. A költészet romantikus és politikai funkciója mélyen összefügg ebben a költészetben, de a kettő közti határ nem tűnik el teljesen.

A középpontban álló megváltó szándék és a verseknek szánt gyakorlati (mozgósító) szerep magyarázza azt is, hogy e profetikus költészetben akkora hangsúllyal jelenik meg a vallásos frazeológia s a bibliai mítoszra való rájátszás; végül is olyan hagyományról van szó, amely mindenkor alkalmas volt az elementáris értékválasztások tudatosítására. De a világot megtisztító vérözön eredendően apokaliptikus képe itt egy laicizált álláspont kifejezésére szolgál: Petőfi a szabadságot várta és jövendölte „az emberiség második megváltója”-ként. A vallásos és liberális frazeológia pedig nemcsak megfért, de egyenesen keveredett ebben a korban.

A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is az irodalmat a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy egyúttal néptribun, vezér, politikus is legyen egy személyben. Ennek a szerepnek Petőfi mintegy elébe ment; igaz, jóval radikálisabb társadalomjavító programmal kötötte össze, mint amiben a nemesi értelmiség túlnyomó része gondolkodott.

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/pspalya6.htm

Kóka Rozália: Mátyás király okos felesége

Mátyás királynak igen okos felesége volt. Okosabb volt, mint maga a király. Volt az asszonynak egy igen rossz szokása. Mikor az ura törvénykezett, mindig ott kotnyeleskedett, s sokszor beleszólt a király dolgába. Haragudott Mátyás ezért a feleségére. Egyszer úgy kifogyott a béketűrésből, hogy azt mondta:

- Na, szívem szép szerelme, ha te még egyszer beleszólsz az én dolgomba, akkor neked fel is út, le is út. Visszaviszlek anyádhoz!

Megszeppent a királyné s egy jó darabig meg is állta, hogy ne akarjon igazságot tenni Mátyás király helyett, de mi történt?

Egy nap Mátyás király nem volt otthon. Két koldusforma ember jött, hogy a király tegyen köztük igazságot. A királyné azt mondta:

- Az uram nincs itthon. Én nem tehetek igazságot, menjenek Isten hírével!

A két koldus hímelt-hámolt, hogy ők messziről jöttek, nagy a bajuk, hát most mi lesz? Addig-addig, hogy a királyné megkérdezte, milyen dologban is háborgatnák a királyt?

- Az úgy vót, hogy nekem van egy lovacskám, a társamnak meg van egy szekere. Az éjszaka megszálltunk az útszélen. Megellett a lovam. Valahogy az árva kiscsikó a szekér alá hengeredett. A társam azt állítja, hogy a csikó az övé, az ő szekere ellette.

Nagyot kacagott a királyné. Elküldte a perlekedőket, hogy jöjjenek vissza később, amikor hazajön a király. Ő meg feltett a tűzre egy fazék krumplit, s megfőzte. Mikor a krumpli kihűlt, a kötőjébe szedte, fogott egy kapát, s kiment a kertbe, ahol a két ember várakozott. Az asszony úgy tett, mintha krumplit ültetne. Vágott egy lyukat a kapával, beledobott egy krumplit, egyet meg megevett. Nézik az emberek, hogy mit művel a királyné. Megszólalt a szekeres:

- Már megbocsásson nagyságos asszony, tán csak nem főtt krumplit ültet a földbe? Még ilyent ki hallott?

- Hát, ha olyan megeshetett, hogy a szekérnek kiscsikója szülessen, az is megeshet, hogy a főtt krumpli kikeljen!

- Látod-e, koma? Az enyém a kiscsikó! - mondta a ló gazdája. A két ember csak nem egyezett meg. Hazajött a király, mennek elébe, hogy tegyen igazat. Mátyás király azt mondta, hogy a csikó a szekeresé.

A királyné bosszankodott, hogy a király ilyen ítéletet hozott. Kitanította a ló gazdáját, hogy kerítsen egy hálót, s húzgálja az ablakuk alatt, mintha halászna. Ők majd kikönyökölnek a királlyal az ablakon, s megkérdezik, mit csinál? Ő csak felelje azt, hogy halászik. A többit majd eligazítja.

Úgy is lett. Az ember kerített egy nagy hálót, s húzgálta a porban. A királyné kikönyököl az ablakon, s felkiáltott:

- Na, nézzen oda felség! Mit csinál ott az az ember?

A király is kinézett az ablakon, s leszólt:

- Ugyan bizony, miért huzigálja kend azt a hálót a porban?

- Nem egyébért - válaszolta az ember -, csak halászok.

- Nahát! Ki hallott még ilyent, hogy valaki a porban halat akarjon fogni? - morfondírozott a király.

- Miért ne? Hát olyant ki hallott, hogy egy szekér csikót fialjon? - csattant fel a királyné.

A király mindjárt tudta, honnan fúj a szél. Nagy méregbe gurult.

- Nem megmondtam feleség, hogy ne szólj bele az én dolgomba? Most azonnal szedd a sátorfádat, s eredj haza anyádhoz! Ami neked a palotában a legkedvesebb, elviheted, de többé itt nem maradhatsz!

- Elmegyek, ha már felséged annyira nem szenvedhet, csak még egy vacsorát költsünk el együtt - könyörgött a királyné.

A király beleegyezett. Na, csak ez kellett a királynénak! Álomport kevert a király borába. A király úgy elaludt, hogy azt se tudta, él-e vagy hal-e?

A királyné befogatott egy hintót, s az alvó királyt lepedőstől, dunyhástól beletetette. A király még akkor se ébredt fel, amikor odaértek a kicsi házacskához, ahol a királyné anyja lakott. A két asszony lefektette a tisztaszobába. A királyné mellébújt, aludtak reggelig. Reggel felébredt a király.

- Hol vagyok? Hol vagyok? - kérdezte álmosan.

- Itt vagyunk édesanyámnál, szívem szép szerelme - mondta a királyné. - Azt mondtad, hogy takarodjam el a palotából. Csak azt hozzam magammal, ami nekem a legkedvesebb. Nekem a világon nincs náladnál kedvesebb, ezért téged hoztalak magammal.

- Hát a kocsis hol van? - kérdezte megenyhülve Mátyás király.

- Kinn van az istállóban - mondta a királyné.

- Fogass be feleség, s menjünk haza! Látom, nincs náladnál igazabb emberem a világon. Még azt se bánom, ha néha-néha te viseled a kalapot - nevetett a király, s megcsókolta okos feleségét.

Hazatértek, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Forrás: Kóka Rozália: Mátyás király rózsát nyitó ostornyele - Magyar Elektronikus Könyvtár

Karinthy Ferenc: A térkép dicsérete

Élek-halok a jó térképekért. Már csinos gyűjteményem van: nem a régiségek érdekelnek, inkább a jelen, azok az országok, amelyekben jártam vagy járni szeretnék. Bármerre fordulok meg, fölkeresem a szaküzleteket, és egyébként is ragadnak hozzám a térképek; az utazási irodák, benzinkutak, szállodai porták szabad választékának telhetetlen dézsmálója vagyok. S minden izgat, a vaskos, sokrétű földrészmappáktól a legapróbb részletekig, városok, negyedek, hegyek, szigetek, öblök, tavak, jelesebb folyószakaszok, mint a Rajna Köln és Mainz közt, a magyar Duna-kanyar, a Mississippi torkolatvidéke, a prospektusok kinagyított vázlatai a nevezetes helyek körül, a térképes névjegyek, melyek Japánban lakcímül szolgálnak, tengerek, áramok, mélységek, a tengerfenék, víz alatti hegyvonulatok, síkságok, szakadékok. Külföldi barátaimat, ismerőseimet váltig arra kérem, küldjenek térképet. Otthon esténként nagy utazásokat teszek a papiroson, gyalogosan szelem át Ausztrália járatlan őserdeit, atommeghajtású búvárnaszádon hajókázom az Északi-sarkra, a Holdra szállok. Apropó, a Hold felszínéről is van remek mappám, a National Geographic Society, az amerikai földrajzi társaság kiadványa: évi nyolc dollárért tagjuk lévén, kapom a folyóiratukat, valamennyi pompás melléklettel, és kedvezményes áron a csoda-színes atlaszokat, vászonra dolgozott, kiakasztható mesterműveket, amelyeken egyre akad új nézni- és fölfedeznivaló.

Nem tudom, mit szólna hozzá Lukács György: nekem a térkép a tökéletes realizmus. Minden rajta van, ami lényeges, és semmi, ami lényegtelen, esetleges. Feltétele a legteljesebb pontosság, szabatosság, félreérthetetlennek és félremagyarázhatatlannak kell lennie: a műfaj nem tűri meg a homályt, zavart, gőzös irracionalizmust. A legelegánsabban szűkszavú közlés, bőven hagy a képzeletnek, erősen számít a fantáziára. Arányos, gazdaságos, kis helyre sokat sűrít, s noha szenvtelen és megvesztegethetetlenül tárgyilagos, szárazsága csupán formai, az élet lüktet tündöklő színeiben, a táj, és benne az emberi mű. A legszilárdabb, kikezdhetetlen igazság, s mivel a változót, mulandót rögzíti, nem fog rajta az idő. Azt szeretném - elérhetetlen cél -, hogy amit írok, olyan legyen, mint a térkép.

Forrás: Karinthy Ferenc: Karcolatok - Magyar Elektronikus Könyvtár

Pompidou Központ, Párizs

A Pompidou Központ a Szajna jobb partján fekszik, a rue du Renard utcában, Párizs Beaubourg negyedében. Az épület a XX. század hetvenes éveiben épült, Georges Pompidou Nemzeti Művészeti Kulturális Központ (Centre National d"Art et de Culture Georges Pompidou) néven. Az épület látványára jellemző a számtalan színes cső és egyéb vezeték, ezért egyesek gyárépülethez vagy olajfinomítóhoz hasonlítják. A bejárati oldalon kígyózó mozgólépcsőn juthat fel a látogató. A tervezők láthatóvá tették a csúcstechnológia berendezéseit, hangsúlyozva azok fontosságát. Az épület műszaki berendezései, amit eddig a falak elfedtek, most a homlokzaton láthatók, ami a karbantartást és szerelést is megkönnyíti. Az épületet sokan csúnyának tartják, mások remek ötletek megvalósulását látják benne. A szokványos építési megoldáshoz képest sokkal nagyobb szabadságot enged a belsőépítészeknek és berendezőknek. Rengeteg építész küldte be terveit a kiírt pályázatra, amely könyvtárat, lemeztárat, a Modern Művészetek Múzeumát, Iparművészeti Múzeumot kívánt egy épületben elhelyezni. A pályázók közül Renzo Piano és Richárd Rogers lett a két győztes. A Pompidou Központot Beaubourgnak is hívják. 1971-ig, az építkezés megkezdéséig a terület parlagon hevert. Az épületet sokan a szokatlan megjelenése miatt sokan keresik fel. A nagy terület különösen megmozgatta a tervezők fantáziáját. A beérkezett pályaművek közül az övék volt az egyetlen, amely az építésre szánt telek felét szabadon hagyta, s így Párizs szívében új nagy közterület alakulhatott ki. A Pompidou Központban nemcsak könyvtár és átalakítható kiállítótermek találhatók, hanem mozi, koncertterem, játszótér, bárok és éttermek is. A megnyitás után nem sokkal népszerűbbé vált mint az Eiffel-torony. A Pompidou Központ a modern, high-tech építészet mintaképe lett.

Forrás: A világ csodái (http://vilagcsodai.webatu.com/europa/pompidou.html)

Komoly nevet vívott ki magának a katolikus egyetem

Meg vagyok győződve arról, hogy a katolikus egyetem mind idehaza, mind külföldön komoly nevet vívott ki magának az elmúlt húsz évben, nemcsak a különböző diszciplínák oktatásában, hanem a kutatás minőségében is – mondta a Magyar Kurírnak Szuromi Szabolcs Anzelm, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, kánonjogász, aki szeptember óta vezeti az intézményt, kiemelve a Pázmány specialitásait. Emellett beszél a leendő felsőoktatási törvényről, a bolognai rendszerről és egy elindítandó, interdiszciplináris közgazdaságtani képzésről is.

Miként fogadták pap-mivoltát a felsőoktatási szakmai testületekben?

A PPKE rektori tisztét minden hivatali elődöm katolikus papként töltötte be, így ez nem jelentett lényegi változást. A rektori konferencia elnökségi tagjaként továbbra is a felekezeti intézményekre vonatkozó szabályok áttekintése és szakértői véleményezése a fő feladatom.

Milyen feladatokkal szembesült, amikor átvette az egyetem vezetését?

Az egyetem működése természetesen nem volt ismeretlen a számomra, hiszen öt éven át voltam az intézmény rektor-helyettese, valamint egyéb, felsőoktatást érintő szakmai testületek tagja. Ez alatt megfelelő ismereteket szerezhettem a katolikus egyetem egységes működéséről és a továbbiakban megvalósítható tervekről. Ennek alapján remélem, a közeljövőben karaink újabb interdiszciplináris kutatási programokra tudnak összpontosítani, a hagyományos oktatási tevékenységen túl.

Szokták mondani, hogy a Pázmány esetében nem az egyetemnek vannak karai, hanem a karoknak egyeteme, utalván a karok nagyfokú autonómiájára.

Egy átalakuló felsőoktatási környezetben minden intézmény keresi a kitörési pontokat. Ezeket nagyban segíthetik a kari önállóságból fakadó előnyök, de bizonyos munkafolyamatok hatékonyságához elengedhetetlen a megfelelő mértékű centralizáció. A karközi együttműködésre példa a hittudományi karon nemrég megindított katolikus közösségszervezői szak, amelynek tanegységei a bölcsészkar, a hittudományi kar, az informatikai kar és a Vitéz János kar együttműködésében kerülnek oktatásra. Bízom abban, hogy hasonló, és az egész egyetemet felölelő oktatási és kutatási programokban még több lehetőség nyílik a jövőben.

Mekkora az egyetem hallgatói és oktatói létszáma?

7400 fölött van a hallgatók száma, majdnem 650 oktatónk van és hozzávetőlegesen 400 az adminisztrációs munkatársaink száma. Végzett hallgatóink elhelyezkedési lehetőségének a tekintetében is jó a statisztikánk, több, egymástól független felmérés szerint is.

Milyen új képzéseket terveznek?

Szeretnénk olyan közgazdasági oktatást meghonosítani Magyarországon, amely más társadalomtudományok eredményeit is felöleli, ahogyan ezt a világ jelentősebb katolikus egyetemein is látjuk. Ehhez mindenképpen szeretnénk felhasználni a katolikus egyetemek európai szövetségével ápolt jó nemzetközi kapcsolatainkat. Az informatikai karunk már eddig is élen járt a különböző hazai és nemzetközi kooperációk kiépítésében. Emellett a bölcsészettudományi, a jogi, illetve a hittudományi kar együttműködésében több olyan kutatási alapprogramot kívánunk indítani, amelyek újabb szakokat vagy szakirányokat tesznek lehetővé. Szeretnénk, ha egyes bölcsészképzések a jövőben Budapesten folynának, ezzel is erősítve az egyetem helyzetét.

Mi tekinthető a Pázmányon folyó képzések közül kiemelkedőnek?

Intézményünk tavaly lefolytatott akkreditációs vizsgálata kiemelte annak a tudományos kutatói tevékenységnek a színvonalát, amelyet a hat doktori iskolánkban folytatunk ( hittudományi – teológiai és kánonjogi programmal –, interdiszciplináris műszaki tudományok, irodalomtudományi, jog- és államtudományi, nyelvtudományi, és történelemtudományi). Ez számunkra azért is öröm, mert ezeken a helyeken olyan fiatalok végeznek alapkutatást, akik a magyar tudományos életet és eredményeit, de egyetemünk oktatói színvonalát is közvetlenül nagyban gazdagíthatják. Mint kánonjogász, nyilván szükséges megemlítenem az alapításának tizenötödik évfordulóját ünneplő Kánonjogi Intézetünket, amely az eltelt másfél évtized alatt kivívta a nemzetközi szakmai közvélemény kimagasló elismerését. Mindemellett, ősi hittudományi karunk könyvtára Magyarország legkiemelkedőbb teológiai szakkönyvtára (hozzávetőlegesen 120 ezer kötettel), melynek állományán belül több egyedülállóan gazdag különgyűjteményt is találunk, amely nagyban hozzájárul a régióban végzett, magas szintű teológiai kutatásokhoz.

Mit gondol a formálódó felsőoktatási törvényről?

Az új felsőoktatási törvény koncepciójáról, szövegtervezeteiről több szakmai egyeztetés született az elmúlt évben. Pontos képet nyilván csak akkor lehet kialakítani a törvénytervezetről és annak a felsőoktatás teljes rendszerére –beleértve az egyházi fenntartású intézményeket is – gyakorolt hatásáról, ha megszületik a végleges jogszabály.

Mire terjed ki az akkreditációs bizottság kompetenciája a hitéleti képzések tekintetében?

A hitéleti képzés (szak) esetén az állami elismerés során, a hittudományi, illetve a kizárólag a hitélet gyakorlására vonatkozó tárgyak, ismeretek tartalma az akkreditációs eljárások során nem vizsgálható. Így az alapkritériumok teljesítése mellett a hitéleti felsőoktatási intézményeket sajátosan kell kezelni. Nyilván ettől eltérő megítélés alá esnek azok az egyházi fenntartású, de nem tisztán hitéleti képzést folytató felsőoktatási intézmények, amelyek világi tudományokat oktató karokkal is rendelkeznek, mint a Károly Gáspár Református Egyetem, vagy a PPKE.

Az új egyházi törvény van valamilyen hatással a felekezeti felsőoktatásra?

Az új lelkiismereti és vallásszabadsági törvény, valamint az új felsőoktatási törvény nem hat közvetlenül egymásra. Az előző a bejegyzett egyházi státus elnyerésének kritériumait, továbbá az állam által elismert, illetve azon belül meghatározott állami támogatásban részesített közösségek jogait és kötelességeit rögzíti; míg az új felsőoktatási törvény, a felsőoktatási intézmények működési kritériumait és minőségi tevékenységének biztosítékait írja le, tiszteletben tartva a felekezeti fenntartásból, vagy éppen a tisztán hitéleti képzésből származó sajátos helyzetet.

Központi téma a bolognai rendszer sikere vagy sikertelensége is a közbeszédben.

A magyar felsőoktatás, így egyetemünk sem állt át teljesen a bolognai rendszerre. Európában számos példát találunk arra, hogy minden képzést alap-, illetve mesterképzésre bontottak, a jogi és az orvosi oktatásban is. Nálunk élénk viták folytak erről, végül a teológiai, az orvosi és a jogi oktatásban nem alkalmazták ezt a formát. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fogalmaznak meg a kétfokozatú pedagógiai képzéssel kapcsolatban megalapozott kritikákat. Ezért vetődött fel a bölcsészet területén is a bolognai rendszerrel való részleges vagy teljes szakítás igénye. Ennek egyik lehetősége, hogy az intézmények maguk dönthetnék el, milyen képzési formát indítanak, és egyúttal biztosíthatnák, hogy a bolognai és az osztatlan képzés átjárható legyen. Ezek a szakmai viták még nem jutottak nyugvópontra, hiszen az új felsőoktatási törvény koncepciója számos esetben módosult az elmúlt év folyamán. Az egyes intézmények akkor tudják majd hosszú távú stratégiájukat elkészíteni – többek között a bolognai rendszerrel kapcsolatban is –, ha megszületik a végleges jogszabály.

Visszatérve a Pázmányra: milyenek az egyetem hazai és külkapcsolatai?

Meg vagyok győződve arról, hogy a katolikus egyetem mind idehaza, mind külföldön komoly nevet vívott ki magának az elmúlt húsz évben, nemcsak a különböző diszciplínák oktatásában, hanem a kutatás minőségében is. Intézményünk egyedüli magyar tagja a nemzetközi kutatóegyetemeket tömörítő együttműködésnek (IRUN), amely jól jellemzi a PPKE nemzetközi elfogadottságát. Ugyanezt mondhatjuk el az európai, illetve a nemzetközi katolikus egyetemek szövetségével kialakított aktív kapcsolatunkról, a nemzetközi diákcserékről, és természetesen azokról a szoros hazai oktatói és kutatói együttműködésekről, amelyeket két évtized alatt kialakítottunk.

Összességében meg van elégedve a Pázmány azzal a hellyel, amit újraalapítása óta kivívott magának?

Az elmúlt húsz év alatt a PPKE működése olyan keretet teremtett, amely megkerülhetetlenné teszi egyetemünket mind az oktatás, mind a kutatás hazai és nemzetközi palettáján; valamint kiemelkedő fontosságú az új egyetemista generáció értékorientált képzésében. Így örömmel tölt el, hogy azt a munkát folytathatom alma materemben, amelyet Gál Ferenc, Erdő Péter és Fodor György neve fémjelzett a katolikus hit és a szellemi dialógus előmozdításában, a Pázmányon keresztül.

Magyar Kurír - Szilvay Gergely