Petőfi Sándor forradalmi látomásköltészete

Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. E verstípus jelentőségét mutatja, hogy mintegy harminc vers, s köztük több jelentős sorolható ide. A legjobb versekben mint az Egy gondolat bánt engemet... (1846. december), vagy A XIX. század költői (1847. január) és Az itélet (1847. április?) címűekben nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. A jövendölés-versek nem alkalomszerűek, politikai jelentésük mégis nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak. Leggyakrabban visszatérő, alapvető szemléleti elemeik a következők: 1. a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet...), 2. a jók és a gonoszak harca (Világosságot!, Az itélet), 3. a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az itélet), s végül 4. az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői, de utalásszerűen a többiben is).

A szabadságeszmény hangsúlyozásához nem kevés indíttatást kapott a konvencionális hazafias költészettől, de Petőfinek már igen korán jelentkező személyes motivációja a rendkívül erős vágy a függetlenségre, a kötetlen életmódra. A hazafias szólamokon és a vándorélet csavargásainak „szabadságán” mindenekelőtt pesti baráti környezete és olvasmányélményei segítették túl, különösen az utóbbiaknak volt kiemelkedő szerepük szellemi fejlődésében, szemléletének radikalizálódásában. Nagy érdeklődéssel olvasta a francia történeti irodalmat és kivált a francia forradalmak történetét (ismerte Mignet, Cabet, Lamartine és feltehetően Louis Blanc műveit). Képzeletét erősen foglalkoztatták a korai (utópikus) szocialista-kommunista nézetek és mozgalmak (Cabet és Louis Blanc műveiben olvashatott róluk; esetleg másoktól is hogy pontosan kiktől, arról mai napig megoszlik a szakirodalom véleménye). Ezek hatására a szabadság-fogalom jelentése megváltozik, világméretűvé tágul. A nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1846-tól kezdve mindvégig szorosan egybe kapcsolódik Petőfi gondolkodásában.

Világképének kialakításában a meghatározó élményt személyes sorsának alakulása, hányattatásai és tapasztalatai adták. Rendkívül érzékeny volt mindenféle társadalmi egyenlőtlenség iránt, s a pályáján elért sikerei csak növelték elszántságát a zsarnokság és a vele méltán egylényegűnek tekintett szolgaság elleni küzdelemben. A hajdani (családi) jómód elvesztését kompenzáló, s a maga erejéből beérkezett ember öntudatával mért mindent a tehetségen, és semmit sem gyűlölt úgy, mint a (számára is) meghaladhatatlan társadalmi korlátokat. Olvasmányainak megválasztásában és értelmezésében szemléletének ezek az ösztönösen radikális tartalmai is irányították, s a könyvek segítették forradalmi beállítottságának tudatosításában, fogalomrendszere kialakításában. Nemcsak a közvetlen politikai nézeteiben (így a monarchia- és királyellenességben, a köztársaság eszményítésében), hanem a világkép más területein is.

Jelentékeny hatással volt rá (különböző közvetítéssel) a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. (Az önéletrajzi elemekkel teleszőtt nagy művében, Az apostolban is egyedül Rousseau neve fordul elő.) Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít: „Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem...” (Az apostol, 1848). Mint ahogy Rousseau lehetett a legfőbb tekintély a zsarnokgyilkosság jogosságának elismerésében is.

De Petőfi míg egyfelől a felvilágosodás szellemében tagadta az eredendő bűn létét, a tételes vallást babonának tekintette, másfelől már bírálta is a felvilágosodást, romantikus szemszögből. Elismerte ugyan, hogy az embereket körülményeik határozzák meg, de azt is látta, hogy ezek a körülmények emberi tevékenység eredményei. Részben ezzel függ össze szenvedélyes cselekvésvágya a költészetben is, a költészeten túl, a politikai életben is. Ha az „átalános boldogság” korának (Világosságot!, 1847) az a feltétele, hogy az emberiség megváltsa magát, akkor az igazi költők helye elöl van a megváltók között. Bár az egész korábbi történelem nem más, mint állandó harc a „jók” és „gonoszak” között, s a küzdelem mindig az utóbbiak győzelmével végződött, az emberiség megváltható, s tulajdonképpen ez a történelem „célja”.

Petőfi mint írta, századának „hű gyermeke” hitt a világ célirányos mozgásában, s még akkor is, amikor kétségeit fogalmazta meg (a Világosságot! című költeményében), feltételezi, hogy a világ célja felé emelkedik, az általános boldogság korához, s e kor eljövetelét csak késleltetni képesek a rosszak, gonoszak. (Igaz, a történelmi haladás képének ellentétével, a körkörös, céltalan mozgás lehetőségének felvetésével zárul a vers, de ezt a költő mint a lehető legnyomasztóbb látomást szemléli és utasítja el; „irtóztató, irtóztató!” kiált fel, nemcsak borzongva, hanem hanem hitetlenkedve még a gondolatától is.) Azonban a cél elérését úgy, mint ebben a költeményében, tehát folyamatosnak csak elvétve ábrázolta. A történelem dinamikus mozgása felfogása és hite szerint rövidesen forrpontra jut: ekkor egy kegyetlen, véres háborúban (illetve máshol: ütközetben) a felkelt rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s először a történelem folyamán győzni fog a jó. Azaz a történelem menete ezen az egy ponton legalább ugrásszerű. Ennek mibenlétét nem kutatta Petőfi; megelégedett azzal, hogy a korábbi küzdelmek és a végső összecsapás között annyi a különbség: az utóbbi intenzívebb és az eredmény megfordul.

Bár naplójában, hírlapi cikkeiben előfordul olyan megfogalmazás, amely a hegeli nyelvet idézi, e döntő vonatkozásban eltér a felfogásuk. Petőfi túlságosan is türelmetlen ahhoz, hogy holmi folyamatszerűséggel bíbelődjék: költészete szinte kivétel nélkül csupán két világállapotot ismer: a démonikusat és az édenit. A kettő mindenben ellentéte egymásnak, nincs közöttük tényleges átmenet. A hegeli történetbölcselet nem emeli ki a történelem célját a folyamatból, figyelme nem a jövőre irányul, hanem a történelem egészére. Petőfinél éppen ellenkezőleg, az eszményi állapot a jövőbe helyeződik, s ezért kizárólag mint hiány (mint a démonikus jelen és múlt megfordítása, ellentéte) jelenik meg.

A forradalmi látomásköltészet Petőfi művészi világképének jelentős átalakulását mutatja: az emberi lét statikus felfogásától annak dinamikus értelmezéséhez, a múltra figyelő elégiától a jövőre hivatkozó apokaliptikus látomáshoz. A látomás és a látnok-szerep a szó legsajátabb értelmében költészet és költői feladat. A romantikusan felfogott költészet a képzelet segítségével az időtlent kívánja megragadni az időben, a végtelent a végesben, s így a teljesebb világot teszi hozzáférhetővé. A politikai tettként felfogott költészet a képzelet segítségével a kívánatos jövőt kívánja felmutatni a jelennek, vagyis a teljesebb világ megvalósítására szólít fel. Petőfi látomásköltészetében egyszerre jelenik meg az időtlen és az eszményi jövő, a bemutatás és a felszólítás gesztusa. Különösen szembetűnő ez A XIX. század költői című versében, amely a forradalmi próféciát ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi kortárs költő elé. A költészet romantikus és politikai funkciója mélyen összefügg ebben a költészetben, de a kettő közti határ nem tűnik el teljesen.

A középpontban álló megváltó szándék és a verseknek szánt gyakorlati (mozgósító) szerep magyarázza azt is, hogy e profetikus költészetben akkora hangsúllyal jelenik meg a vallásos frazeológia s a bibliai mítoszra való rájátszás; végül is olyan hagyományról van szó, amely mindenkor alkalmas volt az elementáris értékválasztások tudatosítására. De a világot megtisztító vérözön eredendően apokaliptikus képe itt egy laicizált álláspont kifejezésére szolgál: Petőfi a szabadságot várta és jövendölte „az emberiség második megváltója”-ként. A vallásos és liberális frazeológia pedig nemcsak megfért, de egyenesen keveredett ebben a korban.

A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is az irodalmat a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy egyúttal néptribun, vezér, politikus is legyen egy személyben. Ennek a szerepnek Petőfi mintegy elébe ment; igaz, jóval radikálisabb társadalomjavító programmal kötötte össze, mint amiben a nemesi értelmiség túlnyomó része gondolkodott.

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/pspalya6.htm