Arany és kortársai

Németh G. Béla joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy míg másoknál a pályakezdést és a jelentős műveket szokták inkább a viták követni, amelyek idővel átadják helyüket a megállapodottabb értékeléseknek, addig Arany János esetében nem így, sőt fordítva történt. Pályakezdését elismerés övezte: már Az elveszett alkotmányt méltánylás fogadta (Vörösmarty Mihály kritikája az egyetlen fontos kivétel), a Toldi ünnepléséről nem is beszélve (a fanyalgó Toldy Ferenc a törpe kisebbséget reprezentálta, s a Toldi estéje őt is megtérítette Arany művészetének). A Toldi estéjéről a rettegett kritikus, Gyulai Pál szuperlatívuszokban írt, a népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany János már itt és ekkor elfoglalta az első helyet.

Igaz, A nagyidai cigányokat a kritika teljes értetlenséggel fogadta, de Vörösmarty szerette; Kemény Zsigmondnak, Csengery Antalnak és Eötvös Józsefnek, a még csak formálódó „irodalmi Deák-párt” reprezentatív tagjainak figyelmét pedig e mű irányította igazán Aranyra, akivel ekkor kezdenek úgy számolni, mint a példaképpé emelhető nemzeti költővel. Később, 1860-ban ők teremtik meg az egzisztenciális föltételeit annak, hogy Arany Pestre költözhessen és kulcsszerepet tölthessen be az irodalmi életben. Klasszikus költőink közül egyike a nagyon keveseknek, aki még életében megérte, hogy műveiből jó néhány iskolai olvasmány lett, ő maga pedig hivatalosan ajánlott íróeszmény.

Mindez nem jelenti azt, hogy Arany népszerűsége vetekedett volna Petőfiével vagy Jókaiéval. Sőt az ötvenes években ál-Petőfik bukkantak fel az országban, s aprópénzre váltották a halott költő nimbuszát. Arany nagykőrösi lírája (vagy ahogy maga nevezte: a „babyloni vizek elégiája”) valóban új utat próbált kijelölni később kritikusként is megfogalmazta a Petőfitől való eltávolodás szükségességét , ám ezt nemcsak a szélesebb közönség, de a hozzá közelálló műértő kortársak sem fogták fel igazán.

A kiegyezés időpontjában az irodalmi értelmiség elitje (az egyetlen Jókait nem számítva) Deák Ferenc oldalán állt, és a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Nemcsak Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedben. Az idő kikezdte a konzervatívvá kövesedő népnemzeti hagyományokat is. Az Őszikéket író Arany meg tudott még egyszer újulni, de az irányzat mely őt írta fel zászlójára nem. Gyulai Pál a nagy befolyással rendelkező Budapesti Szemle szerkesztőjeként, egyetemi tanárként és az irodalmi élet egyik irányítójaként megátalkodott konoksággal őrködött a Petőfi- és Arany-nemzedék örökségén, s szegült szembe minden újdonsággal.

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/ajhatas1.htm