Imecs Béla: Halálom pillanata

Merev lesz az égbolt, a felleg,
Akár a kitömött madár;
Megnémul a föld, és elomló,
Behorpadó mélyébe zár.
Hunyó arcom fényén utolsót
Lobbanva, búcsút mondanak
A vágyak, melyek átlobogtak
Énrajtam annyi év alatt.

Mit titkolok, ők majd bevallják,
Hogy az érzés múló, hiú,
A test fakó tükréből egyszer
Az idő minden fényt kifú,
Hogy porrá omlik minden emlék
A sorvadó, vak tükörön,
Por lesz a sziv, mely lánggal égett
S a könny, ami szemembe jön.

Vérző szárnyait összehúzva
Menekül el a szerelem,
Fekete szárnya milyen sokszor
Csapott rám sötét éjjelen,
És én nem mertem szembenézni,
Kerülő uton, csillagon
Keresztül néztem őt rajongva,
A csillagfénytől félvakon.

Óh vágyaim, ti hős legények,
Állóharcban küzdöttetek,
De kivont, hosszu kardotoktól
Csak én szereztem sebeket.
Most szétszaladtok és a tört kard
Karó se lesz új kert tövén,
Hogy ránőhetne új csirából
Kipattanó karósnövény.

Elhagynak mind, csupán a szépség
Virraszt és utánam kiált:
Tudd meg, én nem benned születtem,
De diadalmasabb hazát,
Jobb talajt sehol sem találtam,
Így még senki se gondozott;
Mégis, benned megújult hangom
Miattad egy szót sem zokog.

A napfény megtörik a felhőn,
Én szívről-szívre röpködök,
A világon minden mulandó,
Egyedül a szépség örök. -
Így szól a szépség, és továbbmegy,
Útját porozza fénysugár,
És valahol egy frissen ácsolt
Bölcső mellett vígan megáll.

Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám