November közepe táján lehetett, amikor egy este az egyik lánynak minden különösebb ok nélkül eszébe jutott és szólott: - Nini, maholnap itt a karácsony!
Úgy mondta ezt, a nélkül, hogy valami szándéka lett volna vele, még annyi se, hogy tovább beszél majd róla.
Lefekvés előtt volt, még az asztalnál ült ugyan, de már ott kezdte a vetkezést, maga alá szedte lábát s fél kézzel lassan fűzni kezdte a cipőjét. Elbámult s minden gondolat nélkül találta mondani:
- Maholnap itt a karácsony!
Az apja messze kinyújtott lábbal, kezét nadrágzsebébe gyúrva olvasta az esti újságot s hogy még sem múlt az idő, még egy jó félóra hiányzott a tízből, amikor feküdni szokott, újra átbogarászta a lapot, vadászva a hírt vagy hirdetést, amelyet véletlenül kihagyott. Az anyja karba tett kézzel szundikált. Pecsétes, szennyes ruhájában, nyitva maradt szájjal, asztmája miatt nehezen lélegezve mindannyiukat nyomta; úgyis bántak vele, mind az öreg cseléddel, aki ingyen szolgál: a széket gonoszul ide-oda tologatták, de mit se használt, az alvó felrezzent, felpillantott és rögtön lehunyta a szemét.
A legnagyobb lány a másik szobában feküdni készült. Kezében divatos blúza, ami valamiféle megelégedést szerzett neki, szájában néhány színházias szó íze, amelyet a kiadóhivatalból, ahol dolgozott, egy átszaladó újságírótól hozott el, a szemén az unalom: huszonnyolc éve, a megint elmúlt nap, ez a környezet.
- Húga, a középső közöttük, nevető barna szemével, telt karjával, amely mintha el lett volna szabva: a könyöktől a csuklóig egyformán kövér volt, a tükör előtt állott s lefekvés előtt szépítőszerrel kente az arcát.
A negyedik gyerek, kis gimnazista, nagy széjjel álló füllel, lenőtt hajjal, ravasz, villogó szemmel a könyvére hajolt és úgy tett mintha csendesen tanulna, de azon mulatott, hogy egyetlen egy betűt se olvas el abból, ami előtte van. Belül vigyorogva, fölénnyel nevetett az apján, aki kínlódott, fáradt, a derekát leülte abba, hogy agyonüthesse az időt s ő pedig játszva végezte ezt a munkát.
A karácsony szóra a papa felüdülten emelte fel a fejét. Felállott öt ujját behajtva, gyorsan többször végigkefélte sárgás ősz haján s szájában, mint egy pohár konyakot megöblögetve, elégetten mondotta:
- Ejha, bizony itt a karácsony,
Benn a középső lány odaszólt a másiknak. - Nini, Irma itt a karácsony!
Brindzay egyszerre felgyúlt; most már nem volt kedve lefeküdni. Most rögtön, mindjárt intézkedéseket akart tenni karácsonyra. Halló! mama ébredj föl! Lányok! hol a levélpapíros? Írni akarok a Józsinak! A naplopók, a lusta emberek ideges örömével kapott az alkalmon, hogy valamit cselekedhet, amiben valami majesztás van s fáradtság nélkül jár. Az alkalom, az ünnep különben is legbensejéig izgatta. Szerette az alkalmakat, az ünnepélyeket, a karácsonyt, a húsvétot, a születésnapokat, az eljegyzést, az esküvőt, egy-egy nagy szónok, egy-egy ellenzéki vezércikkíró kijelentéseit, mindent, amiben egy polgár morális érzéseit kiélheti. S bár miatta a cselédek nem akartak megmaradni a házban (a lányok sírhattak szégyenükben) s a lányai fizetéséből le-lecsípett a maga szórakozásaira, vallásos érzésű, erkölcsös és korrekt gondolkozású volt. Mikor a legnagyobb lánya majd eljegyezte magát egy zsidóvallású fiatalemberrel s a házasság abbamaradt s a lány, aki már huszonhét éves volt, ezen annyira elbúsult, hogy hetekig elült anélkül, hogy szavát lehetett volna venni, Brindzay, az apa száraz bölcsességével szólt lányához s mintha valami rossztól menekült volna meg, biztatta «Hagyd, úgy se ért volna semmit! A zsidók nagyon rossz férjek. Szeretnek élni és minduntalan megcsalják a feleségüket.»
A karácsony szónál felébredt benne az apa. Sürgősen írni kell a Józsinak! Józsi a második gyerek, főhadnagy, a család büszkesége, különösen azóta, hogy megházasodott és egy miniszteri tanácsos leányát kapta feleségül.
- Írni fogok egy levelet az új asszonynak! - Majd ti is írjatok bele! - szólt be a lányokhoz.
- Gondolod, hogy eljönnek? - kérdezte a középső lány.
- Óh, de szép lesz! - mondta a legkisebb.
- Sokba fog kerülni nekik! - szólt mama, aki újra felébredt; a szeme felnyílt, de arca a kihasznált test mozdulatlan fáradtságával tovább aludt.
- Mit beszélsz! - intett fitymálva Brindzay. S a gyerekek felé fordult: - Ti is gyerekek készülődjetek! Mondjátok meg, ki mit akar, mert időbe telik, míg az ember mindent összeszerez.
Most már jókedvvel készült neki a lefekvésnek. Gyorsan, mint egy diák kezdte dobálni ruháját. Jókedvében barackot nyomott fia fejére, kedvtelve húzogatta sárga bajuszát és ami még benne volt: ki nem adott pezsgés, az a «na öcskös» vidult felkiáltásban csendesedett el.
A három ajtót nyitva hagyták, hogy a szobákat járja a meleg, mert csak a középső szoba volt fűtve. A három szobában kis időközben elaludt a lámpa.
Vacsorára tej volt, s hozzá bőségesen kenyér, amelyből a nyersebb darabok torz szomorúságban ott maradtak a tejes poharak mellett. A kenyér halk ropogással húzta össze magát s a poharak mélyén utolsót pattant a tej-buborék. A vizes cipők, a nedves ruhák savanyú párája összekeveredett az emberi lélegzettel. S e fölött ezen az éjen ott lebegett valami enyhület, valami elcsendesültség, az utolsó elégedett lélegzet, amellyel álomba szunnyad az ember.
*
Minden nappal, hogy közelebb jutottak karácsonyhoz, az életük derűsebb lett. Észre se vették, mennyit változott közöttük a hang: milyen türelemmel, szimpátiával beszéltek már egymással. Az a kíméletlen hang, amivel egymásnak felelgettek, a gyöngét feltépő szó, ami egyetlen kielégülésük volt a családi együttesben: valamit engedett. Közlékenyebbek lettek egymáshoz, közelebbről beszéltek egymással, barátságosan, csendes, emberi hangon, mint két új barát. A belvárosban kezdték díszítgetni a karácsonyi kirakatokat. Az utcák ragyogtak a lángok és tükrök ideges káprázatában, a kirakatba tett tárgyak: ékszerek, üvegdarabok, cipők, selyem holmik, rózsák az esti fényben az estélyre öltözött nő animált ragyogásával nézték a járókelőt. Az idegeket nyugtalanította a fény, az ember úgy járt felzavartan, finomultan az ívlámpák fényében, mint egy roppant terem csillárjai alatt.
A lányok elmesélték egymásnak, ki mit látott, milyen újdonságot, milyen kirakatot. Mindegyikük talált valami okkaziót, valami olcsóságot s így napról-napra változtak a karácsonyi kívánságok. Nagyjában úgy beszélték meg, hogy a papa kérni fog százötven korona karácsonyi előleget, a lányok pedig egyenként harminc koronát fognak áldozni megtakarított pénzükből, abból, amit kelengyére gyűjtöttek. Papa ügyesen elejtette, hogy ezüst cigarettatárcával, száz cigarettával s tokba rejthető utazó papuccsal szeretné meglepettetni magát. (Az utazópapucsot el nem engedte volna, mert ha nem is volt módja utazni, ha pénze volt, kapzsi örömmel csupa olyan tárgyakat vásárolt magának, amiknek nem tudta hasznát venni, de az úri luxushoz tartoztak.) Irma új fűzőt szeretett volna; Mici nyakravaló láncot, apró, színes kövekkel; a legkisebb lány kimenő cipőt; a fiú lombfűrészt és korcsolyát; a mama pedig egy pár meleg házi cipőt. Azonkívül úgy gondolták, hogy mindannyian apróságokkal fogják meglepni egymást.
Brindzay, a fővárosnál, ahol irodatiszt volt, meg is kapta az előleget, de pár napra rá beütött a szerencsétlenség, ami két-három hónaponként megszokta látogatni őket: kitűzték náluk az árverést. Nyolcvan koronával sikerült kitolni a határidőt, minthogy azonban a karácsonyig még két hét volt, negyven korona megint elúszott a törzsvagyonból. Mi az negyven korona, ha van!? Pár jó szivar, a fekete konyakkal.
Brindzay nem tudta mihez fogjon, mikor azonban menyét édes, udvarias mosolyával meglátta, eszébe jutott a megoldás. Kicsit szégyellte magát, de mikor odáig jutott, hogy beszélni kezdett róla, ügyesen, bonhoniával magyarázta el a fiatal asszonynak, miről is van szó. «Tudod lányom - mondta bókolva - neked van közöttünk a legjobb ízlésed, csak hagyd! - vedd ki a gyerekektől ki mit akar s állítsd össze a karácsonyi ajándékokat. Nekem semmit! Öreg legény vagyok én.» S átadott menyének hetven koronát, mert a többi, ami a közös kasszából fennmaradt, kellett az ünnepi vacsorára.
A fiatal asszony zavarban volt. Hetven korona és ennyi holmi! Adott volna a magáéból annyit, amennyi éppen hiányzott, többet is, de neki se volt. Apanázst kaptak, amelyet a fiatal házasok gyerekességével haszontalan dolgokra adtak ki. Sokszor sajt volt a vacsora. - Negyven korona volt az útiköltség, negyven kell a visszautazásra, maradt volna százhúsz, ha az ura be nem botlik egy hangszerkereskedésbe és bele nem szeret egy gramofonba. Előbb megfogadták, hogy többet hasonló haszontalanságra nem költik a pénzt s erre megvásárolták a gépet. Miután a gramofonhoz lemez is kellett és mindjárt tíz darab, nem maradt csak negyven koronájuk. Volt még ugyan egy kis félretett pénze, amelyet a nagyanyjától kapott karácsonyi ajándékba, szép öt arany, de ezen holmi apróságot szeretett volna venni; körüljárni boldogan a várost és megállani a kirakatok előtt, bemenni az üzletekbe s vásárolni az utolsó koronáig.
Mert neki mégis az volt a legnagyobb boldogsága, hogy örömet szerezhetett másoknak, két bús pere után lemondott ötven koronájáról és kezdte körüljárni az üzleteket. A legkisebb lány vele volt, nevettek fecsegtek s boldogok voltak, hogy úgy megszerették egymást.
Vásároltak, amíg futotta a pénz. A fiatal asszony végig szerette szemével az asztalon felejtett árukat, de maguknak nem vett semmit. Nem akart semmit se venni az urának sem, de a végén mégis csak vett egy doboz cigarettát. Maga pedig egy csepp kíváncsisággal és örömmel várta, mit fog nekik hozni a karácsony.
*
Vacsorához öltöztek. Felöltötték legjobb ruhájukat, kis parfümöt öntöttek magukra, nevettek, idegesek voltak, a boldog este, amelynek ma nem érezték a holnapját, kiragyogtatta arcukat. Még tréfáltak is egymással. Az ünnepségre mamát is kiöltöztették, aki erre az alkalomra visszaemlékezett jobb idejére és enyhe komolysággal mozgott régi fekete selymében, az öröm, az élet tudata, mintha visszajött volna rég halott arcára. Brindzayval nem lehetett bírni. Szalonkabátot húzott és mikor készen volt, a nyakkendővel a menyéhez kopogtatott be, akinek meg kellett kötni a csokrot, lebegő művészformára. A fiatal asszony édesen, szemével integetve, folyton mosolygott.
S amint mindnyájan elkészültek, Brindzay végignézett a viruló családon s maga bevonult a legutolsó szobába, a melyben az ajándékok voltak és amelyet senkinek se volt szabad látni. Parancsára a világosságot eloltották. S a család, amely számtalanszor végigélte ezt a jelenetet, mint a misemondó pap mozdulatára, valamiféle vallásos áhítattal várt:
Papa kezébe veszi a csengőt, csengetni fog s az Úr Jézus Krisztus keresztül fog haladni a szobán.
Majd szoruló, majd nyíló szívvel vártak. Az, ami túl várta őket, amire most pontosan nem gondoltak, olyan volt egy percre, mint a beteljesedés. Boldogok voltak.
A csengő tűnően csengett újra meg újra. Álltak mindnyájan, mint egy test. Egyszerre aztán felgyúlt a láng s az öreg a maga által celebrált szertartástól meglepetve, meghatottan, fél arcán, száján groteszk áhítattal állva maradt. Mellette apró karácsonyfa virított, a gyertyák már belekaptak a fenyőbe.
A gyerekek apjuk felé rohantak, átölelték és szaladtak az ágy felé ahol sorrendben feküdtek az ajándékok, amelyeket a mama rendezett el. Legelöl Brindzay, törte magát, hogy minél előbb kézbe kaparíthassa kincseit. A papucs! A cigarettatárca!
Milyen szegény lett egyszerre az egész szoba, milyen hideg; milyen ostobán formátlan, vásári kopottságban hevert ott a néhány ajándéktárgy! Brindzay kihalászta a papucsot, a cigarettatárcát, a cigarettát azonban nem találta. Kezében a cigarettatárcával, felülről sandítva rá csalódottan mustrálta. Még mama is elégedetlenkedett az idén, megkapta ugyan a papucsát, de menyétől többet várt. A lányok boldogtalanul nyúltak holmijuk felé, fűző helyett egy blúznak való olcsó szövet, nyaklánc helyett levélpapíros, a legkisebbnek cipő, de nem valami mutatós, a fiúnak mesés könyv.
A főhadnagy katonás lépéssel nagy hangosan sietett keresni a maga céduláját, utána mindenkire szelíden mosolyogva a felesége. Hopp, megvan! Józsinak: faragott tintatartó. Máriának: kézimunkakosár, Józsi kezébe vette a két darabot s latolgatva-lebegtetve hol családját nézte, hol a két szegény, árva dolgot. A felesége kicsit hozzáért és felébresztette. A katona legyintett kezével, jó arcot vágott és kis mulatsággal inkább mint bosszankodással invitálta a társaságot:
- No, gyerünk vacsorázni.
A vacsorát alig lehetett végigenni. Gyorsan gyűrték le a falatokat, s ha a szem találkozott, elkapták egymásról. A fiatalasszony, gyöngédebb, mint a többi, igyekezett megindítani a társalgást: Rámosolygott a mamára:
- Milyen jó ez a rétes!
- Nem rossz - felelt régi, alvó arcával mama; akinek nem kellett szomorúbbnak lenni, mindig egyformán mélázó volt.
A szó lehullott s még nehezebb lett a levegő.
- Fáradt vagy? - kérdezte feleségét a főhadnagy. S még mielőtt választ kapott, folytatta: - Megbocsássatok, minket kifárasztott az út, az ünnep, a vacsora! - a feleségem különben is gyöngélkedik...
- Persze, persze - hagyta helybe Brindzay. - Na csak menjetek gyerekek!
Ha már úgy van, gondolta, csak menjenek, hadd maradjon egyedül. Kedvére szerette volna megtapogatni az új cigarettatárcát. A fiatalasszony megölelte mindannyiukat és hangjában bocsánatkéréssel jóéjszakát kívánt. A főhadnagy a kezével intett és visszakiáltott: «Szervusztok».
A család egyedül maradt, Brindzay kezébe vette a cigarettatárcát, ujjával átölelte, megfogdosta, megtapogatta, meglatolgatta: tetszett, tetszett, de kicsinek és könnyűnek találta: Mama leült a fotelbe, karba rakta kezét s gondolkozott gondolat nélkül, ahogy a fáradt nanyók szoktak. Mici megemelte a levéldobozt s visszaejtette. Erzsike, a legkisebb, a családjával szomorkodott. A gyerek sértett arcot vágott. Irma a kredencnél állott; könyöke a blúzon. A huszonnyolc éves asszony, hisz az volt, érthetetlenül nézte ezeket az idegeneket. Magára ébredt s kezét szeméhez dörzsölve, fejét rázva, könny nélkül sírva, egyszerre elsírta magát:
- Karácsony.
...Fagyott, az ablakok kezdtek jeges fénnyel deresedni.
A másik szobában a főhadnagy kiállította az asztalra az ajándékokat és szétvetett lábbal szemközt állott rájuk, mintha a legényét készülne leszidni. A fiatalasszony gyorsan levetkezett és bedobta magát az ágyba, Az élet kezdett kivilágosodni: ez! az első karácsony!
- Józsi! - szólt az urához. - Józsi! - kiáltott fel. A főhadnagy meglepetten fordult hátra. Ilyen pillanatokon dől el, hogy két ember egymáshoz való, - ha most megérti, odamegy feleségéhez, megsimogatja, megöleli s egymás mellett maradnak az egész életre.
- Mi az?
- Semmi!
A főhadnagy leült.
- Mi! mit szólsz hozzájuk! - s keze fejével a karácsonyi ajándékokra mutatott.
A fiatalasszony sóhajtott.
- Azért ne búsulj!
- Ah, nem az... csak nem gondolod... szegények!
- De az! - engedte neki haragját a főhadnagy s arra nem gondolt, mit is akart tőle felesége. - Kiköltetnek velem kétszáz koronát, fölibe nagyanyád ajándékát - minek is adtad ki! s ők ezt adják viszont. - Zsarolás!
Mária nem felelt. Valahol már elindult benne a könny. Az asztalukat látta, a csendes kört, az ebédlő szelíd mozdulatlanságát. Semmit se látott, semmit se tudott az életből, özvegy apjuk mellett, ki szerette a könyveket, otthonát, a lélek zárdai szépségével nőtt fel; még nem értette, mi történt, de megérezte s anélkül, hogy számot tudott volna adni arról, mi fáj, mi szorította meg szívét, valamit megsejtett a jövőből, a szomorúságot, a hervadást, gyermekágyat - nyomort; korai és oktalan halált; az urában az apja fiát.
Az ura még mindig az ajándékok előtt üldögélt és a fejét csóválgatta. Egyszer megszólalt:
- Na, mit szólsz hozzá?!
A felesége a térdére hajtotta a fejét.
- Szép dolgok, mi! - Tintatartó! - Kézimunkakosá-á-ár! - A hangsúlyozásban megjelent muzsikus illusztráló természete: - Kézimunkakos-á-áár! - Ha sokba került, hát egy forint ötven krajcárba!
Felemelte a tintatartót és lecsapta:
- Szép karácsony!
Kezdte gombolni a blúzát és kifelé intett:
- Csak híjjanak, máskor is szívesen jövünk.
...A család fagyos lábbal még mindig ott ténfergett az asztal körül. Mintha valami csapás ütött volna le rájuk, a tudat alatt elbutulva, hallgattak.
Sohasem voltak olyan boldogtalanok, azt érezték, mint éppen most karácsony este.
Brindzayn az utazópapucs volt s mégis búsult, érezte semmiházi voltát s fájlalta családja nyomorúságát.
A szívük oly nehéz volt, hogy alig tudtak elaludni.
S még sokára rá, hónapok múlva is, a csalódottság bennük maradt, mint a füst a szellőzött szobában, amelyet finom orr folyton érez.
A karácsonytól örökre elment a kedvük.
De hogy jött a december, újra tervezgettek, készülődtek és előre örültek a szép napnak. Várták a karácsonyt.
Forrás: Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám
Bejegyzések
_kicsi.JPG)
