2008. december 2., kedd

Hogyan született az Újszövetség?




Kortársak és szemtanúk hitelesítik az eredetit

Az ókorból nincs még egy olyan mű, amelyről olyan sok és olyan hiteles kézirat maradt volna fenn, mint az Újszövetség. A ma ismert legkorábbi töredék János evangéliumából származik, és alig harminc évvel az eredeti mű leírása után keletkezett. Aki a másolatot készítette, akár ismerhette is a legidősebb apostolt. A tudósok nem zárják ki, hogy ennél is korábbi kéziratok is felbukkanhatnak, hiszen ma már igazolható, hogy Jézus és tanítványai életéről, cselekedeteikről és tanításaikról a kortársak írták meg az Újszövetségben összegyűjtött könyveket.


Fotó: Reuters

A média által mostanában újdonságként tálalt, Júdás neve alatt írt gnosztikus evangélium, valamint a hasonló forrásokat hitelesként beállító A Da Vinci-kód című regény népszerűsége nyomán mégis többen felvetik, hogy vajon nem a Biblia könyvei között lenne-e a helyük ezeknek a jóval később keletkezett szövegeknek? (Lásd . Hetek, 2006. április 21.) Nem lehetséges, hogy megkülönböztetésük és kirekesztésük a keresztény szent iratok köréből csupán egy kései, az államegyházi korban meghozott zsinati döntés eredménye? Egyáltalán, ki döntötte el, hogy az evangéliumnak nevezett beszámolók közül melyek kerüljenek bele a Bibliába, és melyek ne? Egy kikristályosodási folyamat végeredménye volt-e ez a szelekció, vagy egy testület vagy zsinat esetleg önkényes választását tükrözi az újszövetségi szövegek együttese? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kaphassunk, vissza kell tekintenünk néhány ezer évvel ezelőttre, arra a korra, amelyben maguk a - témánk szempontjából érintett - újszövetségi írások létrejöttek.

Istentől érintett emberek

Először is fontos leszögeznünk, hogy Izrael társadalmában, ahol a Biblia könyvei megszülettek, a kinyilatkoztatásnak, Isten kijelentésének szóbeli és írásbeli átadása Jézus korában már több mint ezerötszáz éves múltra tekintett vissza.
Mózes második könyve szerint a Tízparancsolat igéit maga Isten írta fel két kőtáblára, miután szóban is kinyilatkoztatta őket Izrael egész népének füle hallatára, intenzív természetfölötti megnyilvánulások kíséretében. Ez a mozzanat a kijelentés természetfölötti jellegén túlmenően arra is rámutat, hogy a kijelentés írásba foglalását többnyire megelőzte vagy kísérte annak szóbeli átadása is. Olyan személyek adták át szóban, illetve írásban Isten kijelentését, akik személyükben maguk is Istentől érintetté váltak a kijelentés átvétele során, így a kijelentés átadásakor nemcsak annak fogalmi, hanem szellemi tartalmát is közvetíteni tudták. Ilyen "csatornája" volt a kinyilatkoztatásnak Mózes, aki olyan intenzív spirituális megtapasztalást élt át a kijelentés átvételekor a Hóreb hegyén, hogy arról - visszatérte után - egész Izrael meggyőződhetett. Mózes arca sugárzott Isten dicsőségétől, amikor visszatért a hegyről, mindenki számára igazolva azt, hogy valóban Istentől megérintett emberré vált. Prófétai szolgálatának részeként nemcsak elmondta az Istentől kapott üzeneteket Izrael nagy nyilvánossága előtt, hanem csodák és rendkívüli események által demonstrálta is a mögöttük álló isteni erőt, majd pedig le is írta a következő nemzedékek számára tanúbizonyságul, sőt arról is rendelkezett, hogy Izrael népének tagjai készítsenek a törvény rendelkezéseiről másolatokat saját otthoni használatra. Ez még a királyok számára is kötelező érvényű volt. Izraelben tehát a nemzet születésével egyidősnek tekinthető az írott kijelentés megőrzésének, átadásának, gondozásának értékes hagyománya, amelyet többnyire a léviták családjai végeztek. Pál apostol maga is megfogalmazza a rómabeliekhez írt levelében, hogy Izrael népének többek között az volt az üdvtörténeti rendeltetése, hogy hűségesen megőrizze Isten rájuk bízott beszédeit.

Az írás fel nem bontható

Mindez azért is fontos, mert az újszövetségi írások megbonthatatlan egységet képeznek az előbb említett ószövetségi kinyilatkoztatással, amelyet hagyományosan a Törvény, a Próféták és az Írások felosztásban szoktak emlegetni. Az Újszövetség egyetlen könyve sem érthető meg az ószövetségi kijelentés ismerete nélkül. Jézus Krisztus megszületésének, szolgálatának, halálának és feltámadásának eseményei az evangéliumok egybehangzó állítása szerint pontról pontra beilleszkednek az ószövetségi írások által lejegyzett üdvtörténeti menetrendbe, és ezt Jézus már saját maga is megfogalmazta szolgálata során, például amikor a Messiás szolgálatáról szóló próféciát felolvasta az Ézsaiás-tekercsből a názáreti zsinagógában, majd kijelentette: "Ma teljesedett be ez az írás, fületek hallatára", vagyis az ószövetségi íráshelyet saját magára vonatkoztatva értelmezte.
Jézus másutt is azt mondja egyes farizeusoknak, hogy az írások mellette tanúskodnak, ezért jobban tennék, ha személyesen hozzá jönnének örök életért. Tettei, gyógyításai, csodái valóban megerősítik, hogy Jézus nem azért jött, hogy érvénytelenítse, hanem hogy beteljesítse a Törvényt. Feltámadása után részletesen ki is fejtette az Emmausz nevű faluba igyekvő tanítványoknak mindazt, ami rá vonatkozóan előre lett jelezve a Törvényben, a Prófétákban és a Zsoltárokban, mind szenvedésére és feltámadására, mind pedig megdicsőülésére vonatkozóan.

A dicsőség szem- és fültanúi

Később pedig azért jelent meg még néhány alkalommal tanítványainak, hogy azok szemükkel, fülükkel, sőt Jézus feltámadott testének megtapintásával is hiteles tanúkká váljanak Jézus Krisztus testben történt feltámadása mellett, sőt még rájuk is lehelt, megosztva velük a feltámadott élet szellemét. Jézus Krisztus tanítványai tehát Mózeshez hasonlóan úgy váltak a feltámadott Jézus Krisztus tanúbizonyságaivá, hogy ez a találkozás mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott a személyiségükön, teljesen más emberré tette őket. Még évtizedek távlatában is így ír erről János első levelének elején, amelyet többen evangéliuma bevezető iratának tartanak: "Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről... Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal."
Tanúbizonyságának tárgya tehát az a mély személyes tapasztalat, amely a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozáskor érte, célja pedig annak a közösségnek a továbbadása, amely így jött létre benne is az Atyával és a Fiúval. Péter apostol második levelében életének azt a meghatározó eseményét helyezi tanúbizonyságának centrumába, amikor tanúja volt, hogy Jézus arcbőre és ruhája imádkozása közben ragyogó fehérré változott, és a mennyből Isten szeretett Fiának nevezte Őt. Péter itt szembeállítja a koholt mítoszokat a személyes tanúbizonyságon alapuló beszámolóval. Evangéliumának elején Lukács, aki maga nem volt szemtanúja Jézus szolgálatának, hangsúlyozza, hogy olyan személyek beszámolóira épít, akik "kezdettől szemlélői és szolgái voltak az Igének", tehát akik maguk Jánoshoz és Péterhez hasonlóan a feltámadott Jézus Krisztustól megérintett emberek voltak. Ezeknek a karizmatikus tekintéllyel rendelkező tanúbizonyságoknak a személyes jelenléte a gyülekezetekben a kereszténység első néhány évtizedében szükségtelenné tette az írásos beszámolók készítését Jézus életéről. Ám ahogy ezek a személyek kezdenek elköltözni az élők sorából - valamint a keresztény hit terjedésével párhuzamosan -, felmerül az igény olyan hiteles írásos beszámolókra Jézus Krisztus életéről, szolgálatáról és megváltói munkájáról, amelyek által az olvasók és hallgatók cáfolhatatlan bizonyosságot szerezhetnek hitük tárgyával kapcsolatosan, amint azt Lukács is említi evangéliumának bevezetőjében.


Patmosz szigete, ahol János apostol a Jelenések könyvét írta

Szerzők és evangéliumok

Az újszövetségi iratok, így az evangéliumok is görög nyelven, a római-hellén civilizáció akkori világnyelvén születtek.
Máté evangéliumának szerzője az a Lévi Máté, akit Jézus mint kapernaumi vámszedőt népszerűtlen foglalkozásának végzése közben hívott el. A tizenkét apostol egyikeként mindvégig Jézus követője volt. Az evangélium célközönsége elsősorban zsidókból állhatott, mert precízen kimutatja, hogy Jézus földi szolgálata során milyen ószövetségi próféciákat teljesített be, tehát igen szorosan kapcsolódik az ószövetségi írásokhoz.
Márk nem volt ugyan a tizenkét apostol egyike, mégis feltételezhető, hogy fiatal korában maga is szemtanúja lehetett Jézus letartóztatásának a Getsemáné kertben. Róla a korai egyházatyák azt említik meg, hogy Péter tolmácsaként az ő igehirdetése, tanúbizonysága alapján írta meg evangéliumát, amely valószínűleg elsősorban rómaiaknak lett szánva, mivel jó néhány, a latinból átvett szót használ görög szövegében.
Lukács, akit Pál a Kolosszéba írt levelében "szeretett orvos"-nak nevez, miszsziós útjain az apostol útitársa volt. Szintén nem volt Jézus személyes tanítványa, hanem más szemtanúk beszámolóiból írja meg evangéliumát, Pál támogatásával. Ehhez kapcsolódik a szintén Lukács által lejegyzett Apostolok cselekedeteinek könyve, amely Pál római fogságának idején ér véget. Feltételezhető tehát, hogy mind az evangélium, mind az Apostolok cselekedetei az i. sz. 60-as évek elején íródott, még Jeruzsálem lerombolása előtt. Lukács a legcsiszoltabb görög nyelven író evangéliumszerző, aki Pál missziói fő célcsoportjának megfelelően görög olvasóközönségnek írja evangéliumát.
János, akit testvérével, Jakabbal együtt halászati vállalkozásából hívott el Jézus a Genezáreti-tó partján - szintén a korai egyházatyák szerint -, túlélte az összes többi apostolt, és a Templom pusztulása után mintegy százéves koráig Efeszoszban élt. Miután már a három másik evangélium készen volt, i. sz. 85 körül maga is leírta mindazt, ami jórészt a másik három evangéliumi beszámolóból kimaradt. A négy evangélium Jézus életének jó néhány eseményét kétszer-háromszor is, sőt néha négyszer is megerősíti, amit a mózesi törvény azon rendelkezése tesz érthetővé, amely a tanúskodás kritériumaként megemlíti: "Két vagy három tanúbizonyságára áll meg minden dolog." Az evangéliumok, de ez igaz minden más bibliai könyvre is, ezenkívül jellemzően ezer szálon kapcsolódnak a többi ó- és újszövetségi íráshoz, kölcsönösen megvilágítva és értelmezve egymást.

Répás László


Nincsenek megjegyzések: