Molnár Ferenc színműve -
Az öreg Ghimess báró mesélte a kaszinóban egy Hubertus-napi vacsora után:
- Talán még emlékeztek Oroszy Sándorra, a híres Oroszy-ménes tulajdonosára, aki a hetvenes években képviselő is volt, azután Honti főispán, államtitkár a belügyminisztériumban, igazi magyar úr. A hírhedt 74-es választásokat ő csinálta s ha a guta meg nem üti, miniszter lett volna belőle. A feleségére azonban aligha fogtok emlékezni. Oroszy Kamilla, híres szépség a maga idejében, pompás teremtés, aki nélkül a Bach korszak elviselhetetlen lett volna. Mert hát a Bach korszak idejére esett gyönyörű fiatalsága, sőt - szegénynek - egész élete, mert fiatalon halt meg, vadászat alkalmával megszaladt vele a lova és egy faág olyan szerencsétlenül sújtotta fejbe, hogy szörnyet halt. Nos hát Miklós barátomnak, akit az előbb szóbahoztatok, ezzel esett a legfurább szerelmi históriája. Ha parancsoljátok, elmondom.
A pincér likőrös poharakat hozott, töltött, az öreg Ghimess báró folytatta:
- Miklós akkor huszonnégy év körül lehetett, tanult fiú, aki a külföldi egyetemeken is járt, nyelveket tudott, zenéhez, irodalomhoz, kártyához értett, egy szóval minden megvolt benne, ami akkor a társadalmi érvényesüléshez kellett. Talán még vagyona is volt, ha jól tudom, a kornádi birtok volt az övé, de hogy az tiszta volt-e vagy még az apjától teli adóssággal, arra nem emlékszek. Nos hát Miklós szerelmes volt Oroszy Kamillába. Halálosan szerelmes, ahogy csak Jókai regényeiben szoktak. Oroszyék akkoriban a vidéken laktak, Oroszyt nagyon elfoglalta a gazdasága, meg aztán - tán húsz évvel volt idősebb az asszonynál - valahogy biztonságosabbnak gondolta a birtokon tartani az asszonyt, úgy hogy az hónapszámra nem is látott más férfilelket mint az urát, meg az ispánját. Oroszy ugyan rajta volt, hogy az asszony ne unatkozzon, maga tudását arra használta, hogy az asszonyt tanítgassa s mikor az asszony már végleg nekikeseredett a szilvási magányban s agyonnyargalta a férje legszebb paripáit, akkor - farsangkor - feljöttek a pesti bálokra s itt töltöttek néhány hónapot. Itt ismerkedett meg vele Miklós, beleszeretett, állandó kísérőjévé szegődött, anélkül, hogy egy kézcsóknál messzebbre jutott volna. Az asszony szívesen beszélgetett Miklóssal, ha volt mit beszélnie, mert egy kissé korlátolt asszony volt, szívesen simogattatta magát Miklós bársonyos szavaival, de ezzel aztán be is érte. Azután elmúlt a farsang, Oroszyék elutaztak, Miklós pedig sápadtan és holdkórosan várta a jövő farsangot. S éppen ezen a jövő farsangon történt, amit el akarok beszélni nektek.
- Egészen jól emlékszek arra a farsangra. Lármásabb, szilajabb farsang volt, mint annekelőtte, mintha mindenki a vesztét érezte volna. De az is lehet, hogy éppen olyan farsang volt, mint más farsangok és én csak a novellisztikus beállítás kedvéért látom vadabbnak, csillogóbbnak. Annyi bizonyos, hogy az udvar akkor jelent meg először a polgárság bálján, Jozefa Ferdinanda főhercegasszony, hercegnők, hercegek, nagy dolog volt ez akkor. Javában folyt a vígasság, egyszerre csak híre futamodik, hogy a főhercegnő elvesztette a gyémántját, a híres kékszínű koronagyémántot, melynek szépségéről, mesés értékéről legendák keringtek. Persze őrült izgatottság, futkosás, kapkodás, rendőrség, megmotozzák a hölgyeket... a gyémánt nincs sehol. A mi Oroszy Kamillánk találta meg és ezzel - húszszor mesélte el Miklós ezt a történetet, mindig ugyanazokkal a szavakkal, úgy hogy ami banális van az elmondásában, azt az ő terhére rójátok - a gyémánttal együtt megtalálta a szívét. Úgy lopta-e, mint ahogy néha előkelő nők sem tudnak a csipkésboltban a csábításnak ellenállni, vagy a tolvajlás valami magasabb szenvedély szolgálatában állt? ki tudná ma ezt megállapítani... Miklós, aki erősen hajlott a kinoromantikára, mágiás erőt tulajdonított a gyémántnak. Az asszony nem szólt senkinek hanem éjfél után, mikor az izgatottság már kissé lecsillapodott és a férfiak bevonultak a kártyaszobába fáraózni, megvallotta tettét Miklósnak. Egyenest odament hozzá, megkérdezte, hogy szereti-e, hogy elhagyná-e érte családját, barátait, társadalmi pozícióját, s menne-e vele vakon, messze, tengerentúlra, szégyenbe, gyalázatba s hogy vállalná-e őt minden körülmények között, megvetve, kitaszítva, mindenkitől, az egész világ ellen. És Miklós vállalta. És akkor az asszony megvallotta, hogy a gyémánt nála van, ő lopta el s ezzel a bűnnel szétszakított minden köteléket, ami eddigi életéhez kötötte, most már szabad és Miklósé lehet és megvalósíthatja álmát, mert hiszen már régen Miklóst szereti. Miklós vállalta.
- Megbeszélték, hogy hajnalban megszöknek. Gyönyörű mámorban voltak, az asszony a lopott gyémánttal soha nem álmodott pillanatok gyönyörűségébe világított be, így lesz mindig, gondolták. Hajnalra azonban - bement a kártyaszobába, nehogy feltűnjön elmaradása - Miklós észbe kapott. Nem mintha megrettent volna a dolog kockázatos voltától, nem is, mintha erkölcsi aggályai támadtak volna - százszor is elmondta és én elhittem neki, hogy sem a bírótól nem félt, sem a lelkiismerete nem nyugtalankodott - hanem mert hajnalra elvesztette a fonalat, amit az asszony a gyémántkő és szerelme között szőtt, hajnalra valahogy nem tudta kibetűzni a kő szimbolikus jelentőségét. Mi köze neki ahhoz a gyémánthoz, micsoda révén áll közéjük és furakodik az ő szerelmükbe, idegen ellenséges elem, ő megszökteti az asszonyt vagy elválasztja az urától, feleségül veszi, vagy szeretőül, ahogy kívánja, de a gyémántot adja vissza, dobja el. És a nő eldobta a gyémántot - később meg is találta egy garderobos asszony, vagy a nő figyelmeztette az egyik detektívet, nem tudom - szóval eldobta a gyémántot, de ezzel együtt kivetette Miklóst is a szívéből. Férje karján távozott a bálból, úgy ment el mint egy szép fehér halott, - így mondta rezignáltan Miklós, akinek, miként Toldi Miklósnak "nem is lőn asszonnyal tartós barátsága".
*
Gondolom ennyi az egész.
*
A téma maga talán nem is drámaiatlan. Még így szárazon, novellisztikus formában előadva is megérzik rajta, hogy van benne valami konfliktusmag. Amiből az író kiindulhatna, hogy tovább fejlessze - flauberti kemény munkával (miért ne mondhatnám Flaubert, ha azt mondják Shakespeare) agyalással, magagyötréssel - hogy kiváljon belőle ami érték és leváljon róla, ami békasó. Hogy a végtelenbe növelje az arányait, ahol minden és mindenki találkozik - a párhuzamos vonalak is - és hogy mire odaér, már ne is emlékezzen a kezdeteire, a kiindulási pontra, mint ahogy az élet nem emlékszik önmagára. Csak kavics volt, mely egy ezer esztendő óta szunnyadó tavat kristályokba szökkentett. A témára nem is haragszok, ér annyit, mint Schiller (miért ne mondanám Schiller, ha azt mondják Shakespeare) szeretetreméltó Handschuh-jának a témája, ha nincs is olyan jól megcsinálva. A minden poklokon keresztül-szerelem bizonyára érdemes téma és az a naiv formája, hogy, "Bűnön keresztül is? Szennyben? Aljasságban? Kitaszítva? - Imádlak!" És hogy "bűn és szenny az élet, ketten voltunk csak tiszták és hófehérek" ebben a kedves igénytelen paradox formában is sok jeles fiatal költőt szuggerált már és bizonyára érettebb elmék is gyötörték már tollukat e téma elmélyített, kifinomultabb és mégis ősi formájával. De Molnár Farsangja nem jut tovább a kezdeteknél, az író nem tudja elvonni és elvonatkoztatni magát a mi kaszinói mesénktől, és jelentéktelen marad, mert jelentéktelenek az emberek, akikkel a gyémánt meséjét történteti. Hát érdemes ezekért! Ezekért kellett Horváth Mihályt tanulmányozni és a Bach korszak oklevéltárát és stílust kölcsönözni a Hölgyfutártól, muzsikát Lavottától. Maga az, hogy egy ötletben drámai mag van, nem elég, ezt szeretnők százszor is aláhúzni, kell hogy benne és általa emberek revelálódjanak, sorsok világfelfordulása következzen be és hogy az egész csak ürügyül szolgáljon az írónak szenvedélyek és szenvedések megjelenítésére, teremtésre. S ez ami Molnár darabjában teljesen hiányzik, egyetlen drámájában sem annyira, mint éppen a Farsangban, emberek helyett bábuk, dialógus helyett szavak, teremtés helyett rendezés.
"Ostoba", mondják a darabban a hősnőről, s az író valóban ilyennek is mutatja be, végig az egész első felvonáson sületlenségeket mondat vele. "Ön gyönyörű, mint egy bájkép", mondják neki. "Köszönöm. Tudom", feleli. (Miért nem mondta reggel.) A főhercegnő bevonulásáról beszélnek, "Nekem ez mind nem kell. Nekem a bál kell." (Amellett egy lépést sem táncolt az egész éjszaka.) Filozófia, mondja az egyik udvarló. "Nekem az sem kell" feleli. S akkor tánc nélkül, filozófia nélkül, Donizetti nélkül, a maga vad egyszerűségében ellopja a gyémántot s ezzel a cselekedettel csodás változáson megy keresztül. Az első felvonás csupa szűkszavú drámaiság, minden kompriválva van benne, valaminek pattannia kell. Az emberek így beszélnek: - Tudod? - Tudom. - Így szeretlek. Mikor büszke vagy. Az illik hozzád. - Mi is urak vagyunk. - És nem tegnap óta. - Nem térdelünk. Szavak, melyek süvítenek a levegőben, mint a nyíl és csupa összeszorított ajak, a néző valóban érdeklődéssel várja a második felvonást, amikor az író csodatékony sesam-jával megnyitja az ajkakat. Megnyitja. A második felvonás egy szerelmi jelenet retorikájába fúl. Egy pillanatra megtántorodunk, talán az asszony nem is ostoba, talán az író nem is akarta ostobának rajzolni, csak éppen meg akart lepni bennünket mindazzal a lelki kinccsel, amit a gyémánttal napfényre hozott. Nini! - mondjuk, milyen komplikált lélek, mi mindent lehet a gyémántkővel csiholni belőle. Tele van vággyal, szenvedéllyel, merészséggel, misztikummal, ezekből szövődik a fátyol, amelyikben csábtáncát járja a gyémánttal és az ifjút szóhoz sem engedi jutni, éppen csak annyit mondhat, hogy "velem" meg "imádlak", meg "égő, tüzes tündér". Ez a felvonás a nőé, valami hisztérikus rohamozással szavalja magát bele a gyémántőrületbe, úgy lovagol át saját lelke mélységein, mint ahogy robogó vonatok felett szokott paripáján átugorni, szerelemről beszél, a múltak gyötrődéséről, a kék tengerről, melyen a haját a szélben lobogtatva viszi zsákmányát, az imádott férfit, az imádott gyémántot, együttvéve a drága bűnt, a választás drága szabadságát, mindent. Ezúttal a nő az író tudta és akarata nélkül, végérvényesen és visszavonhatatlanul ostoba. De ostobák a többiek is. Az ifjú, akinek megalkotásában Molnár Ferencet bizonyos preokkupációk vezették, melyekre még visszatérek. Oroszy, aki Jókai-reminiszcencia, de csak úgy, mintha Jókai egy-egy hősének pompájából egyetlen félszeg gesztus maradt volna meg és Liszka és Rudolf és a hatvanas évek egész társadalma. Ezekért ugyan nem volt érdemes forradalmat csinálni.
*
A gyémánt-téma egyes-egyedül az írót tévesztette meg. A nézőt egy pillanatra sem. A néző rögtön tisztában volt vele, hogy itt már megint Molnár Ferenc őstémájával van dolga, mely Molnár egész drámai oeuvre-jének, briliáns ötletek, pompás technikai készség és inkább észrevevő mint alakító képessége mögé rejtett gerince. A híres vörös fonál, amitől a Farsangban egy kissé meg kell vadulni. A legalitás elvének abszolút, szinte nyárspolgári tisztelete az, (bármilyen furcsán is hangozzon a nyárspolgár szó Molnárra alkalmazva, nem véletlen, hogy ez a kitűnő szellem városatya és a vaskorona rend lovagja) mely Molnár darabjaiban eddig apróbb-nagyobb konfliktusok árán érvényesült, minden darabjának alapeszméje, (és ez az, amivel az akadémikusokat megnyergelte, hogy munkáiról szólván ilyen szavakat lehet használni) hogy a hősnő abban az álomhitben él, hogy a világ odakinn gazdag, színek vannak és szavak és az egész életnek valami pompás kiteljesedettsége; nincs az a szenvedés, melyet boldogan el ne lehetne viselni piros almáiért. És a hősnő, akit legális kötelékek, társadalmi parancsok, erkölcsi előítéletek szobájához láncolnak, az élet egy hipnotizáló mozdulatára kifelé indul. És ekkor következik Molnár leleplező szerepe, előrelép két lépést, kissé hátrább szorítja manzsettáit és megkezdi. A hősnő mihamarább meggyőződik, hogy odakinn az élet a legkoldusabb, hogy minden forradalomnak a nevetségbe kell fúlnia, hogy egyéniségek, pláne értékes egyéniségek nincsenek s hogy az a miliő és legális megkötöttség, mellyel Molnár Ferenc őt a darab elején megajándékozta, még aránylag a legszebb. Kelemenék - a Farkasban - boldogan összebújnak hálószobájukban Oroszyék kart-karba öltve - ha nem is boldogan, de problémaoldottan távoznak a színtérről és megint csak Panglosse mesternek van igaza, minden úgy van jól, ahogy van. El kell ismernünk, hogy Molnárnak sikerült is mindannyiszor ezt a tézist, ha nem is a nézővel, de a hősnővel elfogadtatnia. Egyszerű, radikális, sőt mondhatnánk drasztikus eszközökkel. A Farkas utolsó felvonásában megjelenik a férfi, aki a hősnő számára a csábító életet, a hindu isten gyémántját, a korlátlan érvényesülést jelenti, és egy ostoba - szándékosan ostoba beszélgetés keretében elmondja a hősnőnek, hogy lúdtalpa van. (Hol... milyen katona volt? kérdi a nő. Szabó: Untauglich. Vilma: Nem is volt katona? Szabó: Nem... Tetszik... csodálkozni ezen... Vilma: Nem... csak... Szabó: Az így nem látszik. A lábát mutatja: Hál' istennek... nagyon szerényen, halkan. Lúdtalp.) És a Farsangban ugyanígy. Miklósnak is lúdtalpa van, mely az író intenciója szerint szintén csak a harmadik felvonásban lóg ki. (A néző már az elsőben észrevette). Persze a hősnő visszahőköl, a gyémánt elveszti ragyogását, a szabadság egész zengő világa összeomlik és győzött a spieszer-világfelfogás, a vakandokerkölcs, a gyertyafény. S eddig még mindig bevált s eddig még mindig úgy nézett ki, hogy itt forradalom is van, ha nem is shaw-i, de molnári és az író cirkumspektusos voltát bizonyítja, amely talentum Molnár írói tulajdonságai között nem is az utolsó, hogy ezt a járt utat a járatlanért soha el nem hagyta. Ami egyszer bevált, - legyen fogás, ötlet, arány, beállítás - annak be sem várva az ewige Widerkehr messzi dátumát, ismétlődnie kell. Így például mindig a férfi az, akinek legális birtokállománya biztosított s mindig a nő az, aki emancipálni akarja magát. Még soha eszébe nem jutott drámát írni, melyben a nő védi nőstényül birtokát és egy álom keretében ráeszmélteti a férfit, hogy a vetélytársnőnek méhcsavarodása van. Nem éppen lovagiasságból vagy túlságos gyöngédségből, hanem egyszerűen azért, mert fiatal és szép nőt, - s természetesen csak ilyen jöhetne számba - olyan olcsó módon, mint ahogy Molnár Szabóval teszi a Farkasban, vagy Miklóssal új darabjában, nem lehet detronizálni, száműzni, nevetségességben marasztalni. Illetőleg úgy áll a dolog, hogy férfit sem lehet, Szabót sem, Miklóst sem, mert hiszen abban a minutában, hogy az író leleplezi alakját - s ez Molnár darabjaiban rendszerint három órával az író szándéka előtt következik be - már tulajdonképpen az egész darab alól rántódott ki a talaj, megszűnvén minden közünk embereihez, eseményeihez. Ez történt a Farsangban is, egy felvonás, a másodiknak a fele és a néző legnyugodtabb lelkiismerettel levette kezét Molnár darabjáról. A darab megbukott.
*
Holott kétségtelen, hogy ezt a munkát írója remekbe szánta. Minden fordulatán, minden szaván megérződik, hogy százszor kipróbálta, százszor felhajította a levegőbe, estében elkapta, tenyerén mérlegelte. Hogy elég súlyos-e, hogy elég könnyű-e, van-e reliefje és milyen világítás domborítja ki leginkább és milyen érzéssel bámulhat a néző a tovaröppenő szavaknak utánna. Önnön írásainak, munkáinak ez az igazán elismerést érdemlő megbecsülése mindig is jellemezte Molnár irodalmi munkásságát (nekem ezért s ami ezen felül van benne a Liliom felejthetetlen színházi emlék, és nagyon emlékszek egy háborús - oh nagyon békés! - vezércikkére egyik múlt évi Pesti Hírlapban) de talán annyi gonddal még soha nem írt darabot, mint a Farsangot. Szavai szintúgy ontják a lámpalázat. És ezenkívül is mindenképpen igyekezett feladatát megnehezíteni. Lemondott arról, hogy briliáns legyen, lemondott gyakran szeretetreméltó tréfáiról és egyedül a drámaiság erejével, végtelenül komprimálva ezt és így végtelenül fokozva robbanó erejét, kívánt volna hatni. S ebben a művészi törekvésében végképp elvágódott. Elfojtotta magában az észrevevőt, a briliáns ötletek ezermesterét, kedves furcsaságok szellemes kieszelőjét s azután - léleklátó képesség és alkotó erő híján - csupaszul maradt. Ez a lelkendező, fáradt és fárasztó dialógus, mely egy-egy erőszakos nekilendülés után mint egy beteg madár csüggeszti szárnyait, ezek az álizzó pillanatok, ezek a végeérhetetlen főjelenetek (Oroszy az egyetlen szimpatikus személy a darabban, mert amikor már az író lendületében a szereplő személyek összes végtagjait kificamítja, rendesen megjelenik és ellátja a bajunkat, igaz, hogy aztán minden újra kezdődik), fortissimók és pianissimók, tagbaszakított mondatok, melyeket mintha nehéz gránát vetett volna szét, mindez elviselhetetlenül unalmassá teszi Molnár darabját.
*
A rendezésen ugyanez a kínos gondosság. A játékon ugyanaz a nyomasztó kilátástalanság. Fedáktól - úgy gondolom - egész szép volt, amit produkált. Varsányi nemesebb lett volna és saját egyéniségének bájosságából adott volna valamit Molnár antipatikus nőalakjának. Egyébként Fedákról Lengyel Menyhért írótársam jobb véleményen van, gondolom, meg is írta ebben a Nyugat-számban.
Forrás: Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 22. szám
Bejegyzések
_kicsi.JPG)
