A MAGYAROK "HONFOGLALÁSA", AZAZ A KÁRPÁT-MEDENCÉBE VALÓ VISSZAKÖLTÖZÉSE

A "honfoglalás" szó viszonylag új keletű. Anonymus 1195 körül, Kézai Simon 1283-ban "visszaköltözésnek", Thuróczy János 1488-ban "visszatérésnek", Székely István 1559-ben és Heltai Gáspár 1575-ben "második bejövetelnek", a Képes Krónika 1490-ben, Ranzano és Bonfini mester 1497-ben pedig "nagy visszaköltözésről" írnak. Bár a monarchikus időben elutasították a magyarságban élő "hagyományos" Kárpát-medencébe való visszatérés-tudatot és igyekeztek népünk történetének legjelentősebb szakaszát deheroizálni, ma már újra tudjuk és valljuk, hogy a "visszatérés" vagy a "honfoglalás" szervezett és tudatos katonai tevékenység volt.

- A honfoglalás ideje. Sokáig nem tudták pontosan a honfoglalás idejét; Anonymus 903-ban, a Bíborbanszületett Konsztantín 950-ben, a Zágrábi és Váradi Krónikák 889-ben, Székely István 888-ban adták meg ennek évét. A magyar krónikák zöme Regino prümi apát, illetve az őt követő Altaichi Évkönyvek évszámát fogadta el a XI. századi elveszett gestát tükröző Zágrábi Rövid Krónika, Anonymus és Ákos mester, de náluk a római szám másolási hibákból 884, 888, illetve 872-re torzult. A magyar kultuszminisztérium 1882. október 17-én felszólította a Tudományos Akadémiát, hogy állapítsa meg a honfoglalás pontos évszámát. Ez 1882. október 25-én megállapítását a következőkben foglalta össze: "A magyarok 888 előtt a mi hazánk területén még nem telepedtek meg, s hogy 900-ban a magyar állam már meg volt alapítva". A honfoglalás pontos dátumának meghatározása ezután a német és magyar csillagászokra hárult. VI. Bölcs Leó bizánci császár krónikásától tudjuk, hogy Bizáncban 891. augusztus 8-án teljes napfogyatkozás volt. Ebből Theodor Oppolzer 1887-es táblázatai alapján a kiváló magyar csillagász Lakits Ferenc 1890-ben egyértelműen megállapította, hogy a magyar honfoglalás ideje 895-ben volt. Adminisztrációs okok miatt azonban a millenáris ünnepségek terve csak 1892-ben került az országgyűlés elé. Hiába iktatták törvénybe az 1895-ös kezdési időpontot, a szakemberek szerint a felkészülés és a tervezett kiállítás időigénye még legalább négy év volt, azért a millenáris ünnepségeket csak egy év késéssel, 1896-ban tartották meg, így a magyar kormány 1896-ot tűzte ki a millenáris ünnepségek esztendejéül meghagyva a honfoglalásnak 895-ös dátumát.

- Európa a honfoglalás idején. Jóllehet Bizánc elvesztette a keletrómai birodalom területének nagyobbik részét, megtartotta Dél-Itáliát, Szicíliát, a kisázsiai tartományokat és egységes, centralizált államszervezetét. Visszaverték az arabok támadásait és keleten eljutottak az Eufrátész-Tigris vonaláig. A Balkánon a VII. század végén a bolgár-törökök meghódították a későbbi Bulgária területét és összeolvadva a szlávokkal erős államot hoztak létre, amely a IX. században áttért a bizánci keresztény hitre. Ezt az államot 1018-ban a bizánciak foglalták el; az adriai partvidéken kis városállamok alakultak. A IX. században létrejött előbb a kijevi Oroszország, majd az Orosz Állam, amely sorra igázta le a szláv törzseket. Oroszország területe leverve a kazárokat és a besenyőket, hamarosan a Kárpátoktól a Kaukázusig terjedt és rendezte viszonyát Bizánccal. A nyugatrómai birodalom központi területén Itáliában a IX-X. században már nem volt központi hatalom; a nagyszámú hercegség és őrgrófság és a pápaság állandó harcot folytatott egymás ellen. A X. század első harmadától német uralkodók álltak a római egyház élén. A 890-es évek táján Franciaország éppen kialakulóban volt Nagy Károly birodalmának romjain. A német Karolingok nyugaton a normannok, keleten a szlávok ellen küzdenek, délről pedig az arabokat verik vissza. A német királyság egyesítette Szászországot, Thüringiát, Svábországot, Frankóniát, Bajorországot, Lotharingiát és Burgundiát, de sohasem tartozott a római birodalomhoz. I. Ottó 962-ben itáliai győzelme után Rómában császárrá koronáztatja magát; ez a német-római császárság születésének dátuma. Az új császár könyörtelen harcot folytat az Elba menti szlávok, a csehek és a lengyelek ellen. Ibéria mór kézben van és megindul az új szellemi pezsgés. Skandináviában a viking uralkodók sorra megkeresztelkednek. Ír területen norvég királyság áll fenn. I. Alfréd angol királynak megalázó békét kell kötni a behatoló dánokkal. A cseh törzsfők és részfejedelmek hatalmát a X. század első harmadában II. Vratiszláv fejedelem fia, Vencel töri le, majd utódai - a Boleszlávok - egyesítik a cseh földet. A X. század végén a cseh fejedelem a német császár hűbérese lesz. A lengyel törzsek Krakkó székhellyel és Nagy-Lengyelországban központosulnak, a 30 törzsi szervezetet a Piaszt dinasztia csak a X. század végén tudta egyesíteni. 966-ban I. Mieszko felveszi a kereszténységet, szövetkeznek a németekkel és a X. század végén keresik a magyarok barátságát, de erejük felmorzsolódott és kénytelenek elismerni a német császár fensőbbségét.

A magyarság szervesen illeszkedik be az európai képbe, bár a magyarság történetének sok Európában nem ismert sajátsága volt. A magyarok Nyugat-Európában alig fél évszázaddal a normann "kalandozások" után jelennek meg. Európa a két nép cselekedeteit gyakran összemossa és az akkori keresztény felfogás szerint úgy véli, hogy mindkét népet az Apokalipszis lovasaiként Isten küldte a bűnös emberiség megbüntetésére. A magyarság egy szétesett Európába érkezett, amely soha nem tudta megbocsátani más mentalitásunkat, más kultúránkat és keleti vitalitással rendelkező magyarságunkat.

- A magyar honfoglalás előzményei. A magyar honfoglalás európai jelentősége abban áll, hogy egy Belső-Ázsiából elindult és Európa és Ázsia határán kialakult nép a Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre, amely egy évezreden át a Szent Korona alá tartozó népek között olyan viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett, ami felé Európa népei ma törekednek. Az önállóvá vált, egységes etelközi magyarság felelősséggel gondolkozó vezetőiben a 890-es évek elején már tudatosodott az új hazába költözés igénye. Felmérték, hogy akkori szállásaik nem nyújthatnak számukra hosszú időre békés és biztonságos hajlékot, hiszen Etelköz határait nem lehetett biztonságosan védeni. Ezzel szemben a Kárpátok hegyszorosainak elzárásával elejét lehetett venni a váratlan rajtaütéseknek és ennek a földnek a képe teljesen megfelelt a magyarság ősi gazdálkodásának; nagy kiterjedésű, dús, füves legelők és jó szántóföldek álltak rendelkezésükre, és ez volt az a föld. ahova a magyarok "ősei" - a hunok is - eljutottak. A Kárpát-medence tulajdonképpen a nagy eurázsiai sztyepnek a legnyugatibb része. A magyarok vezetői tudták, hogy ezt a területet könnyen birtokba vehetik, hiszen egyrészt nem volt szilárd katonai hatalom a Kárpát-medencében, másrészt pedig ott olyan népek (hunok-avarok) élték békés földműves és állattartó életüket, akik korábban szintén valamely belső-ázsiai törzsszövetségből váltak ki; életmódjuk és kultúrájuk sokban hasonlított a magyarokéhoz.

A 894 körüli délkelet-európai népmozgások közvetlen elindítója egy rendkívüli méretű

muszlim támadás volt. Az Aral-tótól délre fekvő országok (Khorezm, Buhara, Khoraszán, Szeisztán) a Szamanida-dinasztia kezére került. Az úzok állatállományuk nagy részének elvesztése miatt nyugati szomszédaikra, az Urál-vidékén élő besenyőkre támadtak, akik átkeltek a Volgán és a Don folyóig jutottak előre és az attól nyugatra levő területeken kerestek veszteségeikért kárpótlást. 894-ben a görögök a magyarokat kértek segítségül Simeon bolgár uralkodó ellen. Ezt a két magyar lovashadosztályt - 10-12 000 lovast - Árpád fia Levente vezette; a magyar haderő Bulgária északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont is képtelenné tette a háború két fronton való folytatására. így a bolgárok kénytelenek voltak a bizánciak békefeltételeit alkudozás nélkül elfogadni. Ezután a görögök már nem szállították vissza a magyar csapatokat a Dunán. Sem történettudományunk, sem hadtudományunk mindeddig egyetlen elismerő mondatot nem írt arról, hogy a balkáni hadcsoport a váratlan különbéke által teremtett katasztrofális helyzetben is helyén maradt, és az immár nagy túlerővel szemben csaknem egy teljes hadosztály feláldozása árán példásan teljesítette feladatát.

Még ugyanabban az esztendőben - 894-ben - a morva Szvatopluk is a magyarok segítségét kérte a frank-bolgár koalícióval szemben. Szvatopluk követeit elküldte Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe és támadják meg ellenfeleit. Ennek a nagy horderejű szerződésnek a sok változatban fennmaradt emléke a fehérló monda, mely szerint a morva Szvatopluk szerződést kötött Árpáddal. A monda szerint Árpád Arábia aranyával aranyozott fehér lovat, aranyozott nyerget és arany féket (zablát), egy csomó perjefüvet, egy korsó dunavizet és egy marék fekete fövenyt küldött a morva nagyúrnak országa fejében. Ez utóbbi tárgyak az országvételnek ősi belső-ázsiai szerződés-rítusa volt. Árpád hadnépével, amely nagyrészt a magyarokhoz csapódott 3 kazár (kabar=lázadó) csoportból állt, Pannóniában tartózkodott, amikor Szvatopluk 894 őszén váratlanul meghalt. A magyar csapatok a Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, a kabar kazárok pedig kisebb hadműveletekkel az ország déli és délkeleti "bolgár végeket", a bolgár földvárakat (Csongrádot, Titelt) és a bolgárok kezében levő erdélyi sóbányákat foglalták el. Végső soron a 894-es katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete. Mivel a dendrokronológiai vizsgálatok tanúsága szerint 894-895 tele igen kemény és hosszú volt, az Etelközben maradt hét törzs beszállásolta magát Kijev, Rjazany és a többi szláv település házaiba, hogy 895-ben - legvalószínűbben május 10-e körül - tudatosan és szervezetten visszafoglalhassa Attila ősi birodalmát, a Kárpát-medencét.

- A magyarok honfoglalás és megtelepedése Pannóniában. A történelem a honfoglalás kezdetét a bolgárokkal szövetkezett besenyő-támadással magyarázzák, holott ennek nem igen volt szerepe a 895-ben már megkezdett honfoglalásnak. Magáról a besenyő támadásról csak egyetlen szerző, a Bíborbanszületett Konsztantín császár emlékezik meg, ami jelzi ezen esemény jelentéktelenségét. A honfoglalás időszerűségét a Dunántúlt kivéve, - amelyet a magyarok csak 900-ban, Arnulf frank uralkodó halála után foglaltak el, - a Kárpát-medence "üressége", Szvatopluk halála és a bolgár központok megszűnése indokolta. 895 tavaszán Árpád és a hozzá csapódott kabar csoportok ("törzsek"?) már az országban voltak. A Kárpátok keleti részén tartózkodó magyar törzsek legvalószínűbben május 10-ike körül a hozzájuk legközelebbi, a Vereckei-, a Tatár- a Radnai-, a Borgói-hágón, valamint a Békási-, az Ojtozi- és a Bodza-szoroson át vonultak a Kárpát-medencébe; a dél-erdélyi és az al-dunai szorosokat a bolgár fenyegetettség miatt nem vehették tömegesen igénybe. A magyarok zavartalanul családostól állataikkal, növény-dugványaikkal ökör-vontatta echos szekerekkel lovon űlve nem "megtépázva" menekültek be -, amint ezt elleneink állítják -, hanem harci erejük teljében úgy vonultak be, hogy ottani berendezkedésük után négy év múlva már megkezdhettek tervezett felfedező-útjaikat Nyugat-Európa felé. Ez a honfoglalás utáni négy év a végleges berendezkedéssel telt el. Árpád békét kötött az ország északi részén levő morvák maradékaival "igen biztos békét kötöttek" (Kézai Simon) az oroszokkal, sőt az oroszok közül sokan a magyarokkal tartottak (Anonymus). A félmilliónyi honfoglaló magyar rövid idő alatt magába olvasztotta az itt talált kis számú szláv, esetleg bolgár lakosságot. Az itt maradt hunok és avarok utódaival békében éltek, az ország szélein pedig gyepűrendszert alakítottak ki az esetleges támadások ellen. A gyepűrendszer határőreinek kizárólag megbízható magyarokat és a magyarokkal rokon törzseket; az oroszokkal, a szlovákokkal és az osztrák őrgrófsággal szemben besenyőket, jászokat és székelyeket állítottak. A magyarság a X. század folyamán is megőrizte az egykorú nyugat népeitől lényegében elütő életformáját, sokáig még nagyállattartó lovas nép maradt anélkül azonban, hogy ennek az életmódnak előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.

Az ország meghódításának befejeztével a Tisza és a Maros találkozásának tájékán, egy tóvá szélesedő folyamág melletti erdőben feltehetően 895 május végén Árpád országgyűlést tartott, ahol "a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért. Egyszersmind a vezér, velejött nemeseinek, különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának" (Anonymus). Ez ma Pusztaszer. A Dunántúl elfoglalása és a morváknak a Kisalföldről és a Vág-völgyéből való kiszorítása (Nagy-Morvaország 902-ben szűnt meg) után 900-ra az egész Kárpát-medence magyar kézre került, ezért ezt az időt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének; eddig tart a magyar őstörténet és ekkor kezdődik a magyarság történelme.

- A "kettős honfoglalásról". A honfoglalással, illetve a Kárpát-medence visszafoglalásával kapcsolatban az utóbbi évtizedekben egyre többet hallani László Gyula un. "kettős honfoglalásáról". Az eszme nem új, azt már régebbi szerzők - így Nagy Géza 1896-ban - leírta, csak a második világháború utáni időkben, amikor teljesen eltorzult magyar őstörténetet tanítottak, hatott újszerűnek. Ma már természetesnek tűnik az, hogy a Kárpát-medencébe a hunokkal és az avarokkal olyan népelemek kerültek, akik Belső-Ázsiából indultak és nyelvük, kultúrájuk, életmódjuk és testalkatuk nagy vonalakban azonos vagy hasonló volt a magyarokéhoz. Ennek értelmében ma már újra a "hármas honfoglalást" (a hunokét, az avarokét és Árpád népéét) vesszük természetesnek. László Gyula e nézetet abban az időben "melegítette fel", amikor a Sztálini- (Rákosi-) korban azt tanították fiataljainknak, hogy a harmadik avar-hullám - Baján kagán halála - után a Kárpát-medencét a szlávok vették birtokba; itt minden szláv volt. Ezt a téves ideológiát kivédendő László Gyula a harmadik avar-hullámot már "magyarnak" minősítette, ami részben igaz, de részben nem. Ma már nem azt mondjuk, hogy a hunok vagy az avarok már "magyarok" voltak, hanem azt, hogy ők is Belső-Ázsiából indultak el és más úton, más időben és a magyarokéhoz hasonló kultúrával érkeztek a Kárpát-medencébe.

A "kettős honfoglalás" mára már túlhaladott tana László Gyula (+) megfogalmazásában a következő: "Árpád magyarjai a honfoglaláskor itt már magyar népet találtak. Ezek az onogurok (3. avar-hullám), akik 670 táján árasztották el hatalmas tömegeikkel a Kárpát-medencét… Árpád magyarjainak szállásterülete és a késő-avar - onogur szállásterületek kiegészítik egymást, és a kettő adja a XI. századi magyar településrendszert… az onogurok megérték Árpád magyarjainak megjelenését a Kárpát-medencében (ezt soha senki kétségbe nem vonta)… A késő-avar - onogurok lakta területek helynevei is jórészt magyarok, pedig itt Árpád magyarjainak nyoma sincs. Nagy területeken hiányoznak Árpád magyarjai, de nagy lélekszámú temetőkkel sűrűn jelennek meg az onogurok…"

László Gyulának ezen "elmélete" régi és mai igazságok természetes kompilációja; elméletét az idő és a tudomány már túlhaladta, de a szláv-finnugrista szocialista őstörténészek világában ez is "előrehaladásnak" számított. A szakemberek előtt ismeretes Anonymusnak azon írása, mely szerint a magyarok az avarokkal és az onogurokkal együtt foglalták el a Kárpát-medencét. A Tarih-i Üngürüsz szerint "amikor Hunor (azaz Árpád népe) Pannónia tartományba érkezett, látta, hogy az ottani népek az ő nyelvükön beszéltek". A kijevi Orosz Őskrónikában pedig ezt olvassuk: "Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök (hunok) érkeztek és telepedtek A Duna mentén, majd az oborok és a fehér ugorok következtek (ezek az avarok és a hozzájuk csatlakozott onogurok), később a fekete ugorok érkeztek (ez Árpád népe)…" Ismert, hogy egy népen belül a "fehér" és a "fekete" csoport megkülönböztetése a belső-ázsiai népeknél gyakori. Ezt olvassuk Prokopiosznál a hunokról, a Nesztor-krónikában az ugorokról, Querfurti Brunónál az ungrikról és Aderamus Cabannensisnél a magyarokról. Csallány Dezsőnél pedig ezt olvassuk: "Két honfoglalásunk is volt, a 468-as Baján kagán népességével… a második honfoglalás 896-ban történt…"

Forrás: Kiszely István: A magyar nép őstörténete

Magány és társkeresés II.

Szilágyi Vilmos - Párválasztásaim

2003, M.k. Alapítv. Néhány idézet a könyvből:

Bevezető

„…volt-e értelme az Igazit keresni? S egyáltalán van-e Igazi? S mit kell értenünk ezen – vagy mitől függ az Igazi megtalálása? Ezek azok a kérdések, amelyek az utóbbi években egyre inkább foglalkoztattak. S bár találtam rájuk válaszokat, mindegyik válasz viszonylagosnak és ideiglenesnek bizonyult. Ezért aztán újra és újra visszatekintek, tisztázandó: mit is kerestem, milyen illúzióim voltak és hogyan vesztettem el azokat. Mert előbb-utóbb elvesztettem, s tovább léptem. Néha könnyen és gyorsan, máskor nagyon is nehezen és sokáig tépelődve, halogatva, különböző kompromisszumokkal próbálkozva, de a rosszba soha bele nem nyugodva. Nem úgy, mint sokan mások, akik megállapodnak, mondhatni leragadnak egy partnernél, különösen, ha már közös gyermekük született, akiért felelősséget éreznek. S ettől kezdve inkább csak gondolatban játszanak egy új kapcsolat lehetőségével, vagy titokban és bűntudattal lépnek félre. Ami persze rendszerint előbb-utóbb kiderül, s a kapcsolat ettől megrendül, kiüresedik vagy felbomlik – s kezdődik minden elölről. Van, aki ezt tagadja, hiszen a házassága nem bomlott fel, még a „félrelépései” ellenére sem, mert sikerült titokban tartani őket. Vagy mert a párja nem fogott gyanút, nem féltékeny típus. Ráadásul a szexet is könnyen nélkülözi, leköti magát sok egyéb elfoglaltsággal. Így nem tűnik fel, hogy ritkábbak a szeretkezések (ami az idő múlásával, a kor előre-haladtával is magyarázható). S különben is, a félre­lépései vagy csak képzeletben történnek, vagy nem túl gyakoriak, s többnyire futó kalandok, vagyis nem járnak erős érzelmi kötődéssel, nem zökkentenek ki a kerékvágásból. Így persze könnyebb megőrizni a látszatot, mármint a kapcsolat épségének, stabilitásának látszatát. Bár lehet, hogy nemcsak a látszatát, hiszen – egy alacsonyabb szinten – a párkapcsolat viszonylag stabil maradhat, tűrhető kompromisszumnak is bizonyulhat. De mitől függ, hogy egy kompromisszum egészen elfogadható legyen? Ezen már sokat vitatkoztam néhány partneremmel és barátommal, persze csak az utóbbi években. Ifjúkoromban ez nem volt probléma, mert megalkuvásokról nem nagyon akartam hallani. Csak a tökéletes szerelmi kapcsolat érdekelt, az ideális társ, a minden szempontból hozzám illő, nekem való. Csakis egy ilyen társsal tudtam elképzelni az életemet. S biztosra vettem, hogy megtalálom… Nem szűnt meg tehát a törekvés az Igazi megtalálására. S maradt a kettős mérce: legyen jó szerető, s egyúttal lelki-szellemi társ! Nem számítottam rá, hogy ezt a kettőt milyen nehéz, szinte lehetetlen összehozni. Vagy az egyik hiányzott, vagy a másik. Illetve gyakran mindkettőből volt valamennyi, s nehéz volt eldönteni, mekkora fej­lődés várható a kapcsolatban. Ezek voltak a tartósabb kapcsolatok. Ám ezek sem bizonyultak hosszabb távon életképesnek és teherbírónak, mert nem azt adták, amit vártam. A tartósság így rendszerint nem jelentett tartós kizárólagosságot. Vagyis előbb-utóbb mindig pár­huzamos kapcsolatokba bonyolódtam, s ezt nem is nagyon titkoltam a partnereim előtt. Szerettem ugyanis nyílt kártyákkal játszani, egyúttal próbára téve a partner nyitottságát és teherbírását. Akadt, aki ezt elfogadta, s igyekezett alkalmazkodni, a kapcsolat mégsem bizonyult hosszabb távon életképesnek. Mások csak átmenetileg vagy látszólag fogadták el a nyitottságot, miközben igyekeztek „átnevelni”, s meggyőzni összeillőségünkről. Aztán föladták a harcot és biztonságosabbnak látszó kapcsolat után néztek. Ezt persze csak így utólag látom világosabban, de még ma is vannak homályos részletek, hiszen visszamenőleg nem lehet mindent tisztázni, hiába van elég sok dokumentum-értékű feljegyzés, levél és egyéb emlékeztető ezekről a kapcsolatokról. Mindenesetre összegyűjtöttem és szelektáltam ezeket a dokumentumokat, hogy tisztább képet kapjak az egész folyamatról. Szívesen meg is mutatom ezeket. Nemcsak, mert „több szem többet lát”, hanem egy külső szemlélő talán tárgyilagosabban ítélkezhet. Például arról, amire menet közben rájöttem; hogy ti. nem lehet egyetlen partnerben egyszer s mindenkorra megtalálni minden kapcsolati igény kölcsönös kielégítésének lehetőségét! Tehát valójában nem létezik „Igazi”, vagyis olyan tökéletes partner, aki egész életre szólóan kielégítené elvárásaimat, megtestesítené partnerideálomat. (S főleg nincs olyan, akinek én is ugyanezt jelenthetném.) Az igények ugyanis változnak, s nem könnyű e változásokat idejekorán felismerni és kielégíteni. A partner „átnevelése”, számunkra kedvező alakítása pedig még nehezebb. ..… Racionálisabb párválasztás kell? (Az eddigi kísérleteim után) szeretnék pár hónapon belül új partnert találni és stabilabb kapcsolatot kialakítani. Ehhez racionálisabb párválasztás kell, nagyobb óvatosság és fokozatosság. Az egy évi próbaidőhöz még a legnagyobb szerelem esetén is érdemes ragaszkodni… Izlelgetem a magány ízeit. Vasárnap este van; azelőtt ilyenkor L. ágyában voltam… úgy tűnik, lehetne folytatni ezt az ügyet, éspedig akármeddig. Csak kérdés, hogy érdemes‑e, hiszen a szerelem, vagy a báziskapcsolat – ez majdnem biztos! – nem állítható helyre. Ostobaság lenne a rossz helyre való kötődésemet erősíteni. L. – gyengesége folytán – hajlamos belemenni kilátástalan kapcsolatokba (ezt a Gy.-ügy eléggé bizonyította, a többiről nem is beszélve); nálam is gyengeségről tanúskodna, ha hagynám magam belerángatni ebbe a „lefutott” kapcsolatba. Persze tudom: a gyengeség „emberi dolog” – egyesek szerint szinte erény. Ha a gyengeség + boldogság és keménység + bol­dogtalanság között kellene választanom, nyilván én is az előbbit választanám. Csakhogy nem lehetek boldog L.-val, ha nem szeret, csak éppen lefeküdni hajlandó velem. Egy tál lencséért nem adom az „elsőszülöttségemet”: kellemes ágyélményekért egy igazi szerelem lehetőségét… De akárhogy vesszük, számomra is nagy élmény volt ez a szerelem – és nagy tanulság; bár nem azt kaptam, amit vártam. Nem egészen az ő érdeme, hogy szerelmes tudtam lenni belé. De én azáltal is kaptam, hogy adhattam, többet, mint ő. Azonkívül jó lehetőséget nyújtott bizonyos kapcsolati problémák tanulmányozására, tapasztalati szinten. S ezt – remélem – sokféleképpen tudom hasznosítani. Nem gyűlölöm, inkább sajnálom L.-t; megbocsátok neki, „mert nem tudja, mit cselekszik”: meggyőződésem, hogy élete nagy lehetőségét mulasztotta el. Szomorú látni, hogy ő sem tudott kitörni a kerékvágásból (akárcsak az emberek túlnyomó többsége). De vajon én magam ki tudok törni? Saját kerékvágásom: az illúzióim, a rövid lejáratú szerelmek, mint Vali, Ria vagy L. – hogy csak a legutóbbi 3 évet említsem. A téves, elhibázott párválasztás tipikus esetei. Úgy látszik, hajlamos vagyok az „érzelmi fejesugrásra”, az elhamarkodott választásra, az értelmi kontroll háttérbe szorítására – pont én, aki büszke vagyok a racionalizmusomra. Túl erős bennem a szerelem igénye? Vagy túl optimista vagyok, s ezért hajlok a kompromisszumokra, a nyilvánvaló meg-nem-felelések figyelmen kívül hagyására – ami aztán megbosszulja magát? Vagy ellenkezőleg: túl maximalista vagyok, túl sokat várok a partnertől, nem fogadom el olyannak, amilyen, nem tudok megalkudni a hibáival, korlátaival? Igaz, L. esetében már csak egy feltétele volt az elfogadásnak; hogy viszont-szeressen – bár ez kétségkívül nehéz feltétel. De eleinte úgy tűnt, hogy teljesíteni tudja. Istentelenül nehéz, komplikált feladat a helyes párválasztás! Olyan sokféle tényező játszik közre, hogy szinte lehetetlen valamennyit racionálisan áttekinteni, mérlegelni. Érthető, hogy legtöbben meg sem próbálják, hanem az „ösztöneikre” hagyatkoznak. Vagyis a félig tudatos vagy tudattalan benyomásaikra, megérzéseikre, vágyaikra. Szondinak lenne igaza: a látens, recesszív gének döntenek? Vajon érdemes‑e a tudatosság növelésére törekedni? Nem tudok jobbat. S csak remélem, hogy a tapasztalatok, tanulságok növelik a sikeres választás esélyeit… Tehát a jelek szerint O.-val is úgy jártam, mint elődeivel, a többi partnerjelölttel. Következésképp akár szakíthatnék is vele; de a keresést mindenképpen folytatom. Éppen egyikükön, Jolin tűnődöm, akivel összejött néhány kellemes szeretkezés, s nem kellett volna hozzá sok, hogy komolyan vegyük egymást. A szellemi partnerségtől, azt hiszem, már el tudnék tekinteni egy jó kompromisszum érdekében. (Ahogyan ez például E. esetében is történt.) Persze talán jobb, ha nem tekintek el – bár így ugyancsak megnehezítem a saját dolgomat. Hisz’ még olyat is nehéz találni, akiből esetleg lehet szellemi partnert nevelni. (Ez az, amit már jó néhányszor rosszul mértem fel.) …Megint következtek tehát az „egyszeri randevúk”… Nagyjából ugyanez volt a helyzet a többi randevú-partnerrel is, persze más-más okokból kifolyólag. Jut eszembe: tényleg olyan nagy baj, hogy nincs élettársam? Hiszen így legalább sok nőt ismerhetek meg! (Igaz, ezt egy nyitott házasság sem zárná ki teljesen.) Régi kolléganőm, Lívia, akivel nemrég találkoztam, szívesen együttműködne velem. Ugyanis tetszett neki, hogy szerintem a nők tudatossági szintje alacsony, szexuális nyomorukon nem tudnak felülemelkedni, beletörődnek, elhanyagolják magukat, nem bírnak leválni gyermekeikről, s elkényeztetik őket. Persze akadnak kivételek, de a többségre – eddigi tapasztalataim szerint – ez jellemző… Így visszagondolva, összegzésül épp azt tartom a legfőbb tanulságnak, hogy olyan, kölcsönös engedményekre kell törekedni, amelyek nem akadályozzák (sőt, lehetőleg elősegítik) a partnerek lelki egyensúlyát és önmegvalósítását. A kapcsolat kezdetén ennek csak a lehetősége mérhető fel (amihez persze megfelelő felkészültség, vagy szaksegítség szükséges), de a párkapcsolat folyamatos ápolásra szorul. Mindenképpen ajánlatos a végleges elköteleződés (és gyermekvállalás) előtt egy legalább fél éves, próbaházasságszerű együttéléshez ragaszkodni, s így a kölcsönös alkalmazkodást kipróbálni. Ennek során az egymással kapcsolatos elvárásokat egyeztetni, konkretizálni lehet (például kölcsönösen elolvasott és megbeszélt naplójegyzetek, vagy „kapcsolati szerződés” formájában), rendszeresen kiegészítve vagy módosítva azokat. S nem esni kétségbe amiatt, hogy a szerelem az együttélés során csökken, sőt elmúlik, vagy átalakul baráti szeretetté, ami már nem indokolja a kapcsolat kizárólagosságát. A megosztott szeretet ugyanis erősítheti a szeretetképességet. A házastársam, élettársam nem a tulajdonom, hanem a legjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetek, akire számíthatok. Persze csak akkor, ha ezt ő is ugyanúgy fogja fel. A szemléleti és értékrendi különbségeket közös munkával, megvitatással, egyeztetéssel csökkenteni lehet (ha még egyik fél sem merevedett be). Természetesen a baráti és élettársi kötődés sem megkérdőjelezhetetlen, ezért ez is rugalmasan kezelendő. A nyitott és kreatív személyiség nemcsak kötődni tud érzelmileg, hanem indokolt esetben lazítani is tudja kötődését. A görcsös kötődés, a leválni nem tudás ugyanúgy komoly lelki zavar, mint az érzelmi kötődések teljes hiánya, vagy felszínessége és ingadozása. Egy autonóm személyiség az érzelmi kötődéseit is kontrollálni tudja. ”


Forrás: Szexualpszichologia.hu

Kapcsolódó írás: Magány és társkeresés

FÁJLCSERE

A legalizálás járható út

A szerzői jogok rendszere radikális reformra szorul az internet és a mindenki számára hozzáférhető infokommunikációs technológiák korában. A jelenlegi rendszer jogtalan előnyökhöz juttat néhány jelentős piaci szereplőt az alkotók, a felhasználók, közös kultúránk és az egész társadalom rovására. Nem igaz, hogy a közös jogkezelés jelenlegi formája az alkotók érdekeit szolgálja, statisztikák bizonyítják, hogy az ilyen módon beszedett milliárdok túlnyomó része mindössze néhány, a kulturális piacot monopolizáló média-óriásvállalatot gazdagít. Eközben zeneszámok, filmek és könyvek milliói váltak hozzáférhetetlenné, mert ugyanezeknek a média-vállalatoknak nem éri meg, másnak pedig nem szabad újra kiadni azokat.

A cél: a szerzők és felhasználók azon jogának elismerése, hogy egymás között magáncélú felhasználásra szabad tartalmakat osszanak meg, illetve a szerzők azon alkotmányos jogának megerősítése, hogy ezen túl is megosszák saját műveiket. Egyes szakértők úgy vélik, hogy nemzeti és globális kulturális örökségünket fel kell szabadítani, és mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Ehhez meg kell változtatni a törvényeket: a kulturális termékek nem-kereskedelmi célú, nonprofit másolását nem szabad tiltani, éppen ellenkezőleg, minden rendelkezésünkre álló eszközzel elő kell segíteni. Az egyre szélesebb körben elérhető digitális másolási lehetőségek szabad felhasználása vonatkozzék az internetes fájlcserére is, amit a szerzői jogi lobbi a jogosulatlan kereskedelmi célú másolással összemosva világszerte kriminalizálni igyekszik, miközben évek óta tömegesen megfigyel, hatósági eljárások alá von, bűncselekményekkel vádol egyszerű, nem kereskedelmi célból másoló felhasználókat is, amit teljesen elfogadhatatlannak, a szabadságjogok korlátozásának tartunk.

Azok, akik ma műveikhez szabadabb hozzáférést kívánnak engedni, a Creative Commons licencek segítségével pontosan megszabhatják, hogy mások milyen feltételekkel használhatják fel műveiket. Engedélyezhetik alkotásaik többszörözését, átdolgozását vagy terjesztését, és rendelkezhetnek az esetleges üzleti célú felhasználásokról is. A Recording Industry Association of America (RIAA) nevű, a multinacionális zenekiadók érdekeit képviselő szervezet az elmúlt években több mint harmincezer, fájlcserélő rendszereken megfigyelt és azonosított felhasználót – köztük sok gyereket és tanulót – perelt be zeneszámok jogosulatlan terjesztéséért.

Az új svéd fájlcsere-törvény értelmében az ország 9 millió lakosából közel 3 millió rendszeresen fájlcserélő felhasználó vált elvileg büntethetővé. Magyarországon is rendszeresek az úgynevezett warezrazziák.
A jelenlegi rendszer jogtalan előnyökhöz juttat néhány jelentős piaci szereplőt az alkotók, a felhasználók, közös kultúránk és az egész társadalom rovására. Nem igaz, hogy a közös jogkezelés jelenlegi formája az alkotók érdekeit szolgálja, statisztikák bizonyítják, hogy az ilyen módon beszedett milliárdok túlnyomó része mindössze néhány, a kulturális piacot monopolizáló média-óriásvállalatot gazdagít. Eközben zeneszámok, filmek és könyvek milliói váltak hozzáférhetetlenné, mert ugyanezeknek a média-vállalatoknak nem éri meg, másnak pedig nem szabad újra kiadni azokat.

A közpénzből létrehozott kulturális javakat minden kötöttségtől mentesen szabadon terjeszthetővé kell tenni, a kereskedelmi célú kulturális javakat megillető védelmi időt, a kiadók monopóliumát pedig – akár nemzetközi egyezmények megváltoztatása árán is – radikálisan le kell rövidíteni: az LMP a svéd Kalózpárthoz hasonlóan az első publikációtól számított öt évet bőven elegendőnek tart arra, hogy a kulturális termékekbe befektetett anyagiak megtérüljenek. Abszurdnak tartjuk, hogy ez ma az alkotó halálától számított hetven év: egyetlen könyv-, vagy lemezkiadó, filmstúdió sem alapoz üzleti döntést arra, hogy a létrehozott kulturális terméket vásárolni fogják-e még száz év múlva is. Statisztikák bizonyítják, hogy a közös jogkezelő szervezetek által beszedett jogdíjak elenyésző része jut csak az alkotóknak, a jogdíj túlnyomó része a média-monopóliumokat, illetve magukat a közös jogkezelőket gazdagítja.

A kulturális termékek esetében a másolás szabadsága legyen az alapszabály, amitől eltérni csak kivételes esetekben szabad. A fogyasztók másolási szabadságát technológiai úton korlátozó megoldásokat, az úgynevezett digitális jogkezelő rendszereket tiltani, míg a kulturális javak nem kereskedelmi célú gyűjtését, felhasználását, átdolgozását és terjesztését explicit módon támogatni kell. Ennek logikus következményeképpen az LMP eltörölné az úgynevezett üres adathordozó jogdíjat, amely ma akkor is a szerzői jogi lobbit gazdagítja, ha az adathordozót nem jogvédett tartalmak másolására használják. Az üres adathordozó jogdíjak Magyarországon kirívóan magas díjtételének eredményeként a hazai vásárlók a szomszédos országok piacain költenek el évente több tízmilliárd forintot, sok milliárd adóforinttal megrövidítve a magyar költségvetést. Ráadásul az üres adathordozó jogdíjakból a közös jogkezelőhöz befolyó összeg nagyobb részét külföldi jogkezelők részére utalja tovább az Artisjus közös jogkezelő szervezet.

A szerzői jogok jelenlegi rendszerét csak akkor lehet betartatni, ha a jogalkalmazó behatol a fogyasztók és felhasználók privát-szférájába, kémkedik a digitális kommunikációjuk, személyes adataik után, ahogyan ezt szerzői jogvédő szervezetek világszerte tömegesen meg is teszik.

Országos Sajtószolgálat

Forrás: LMP
További részleteket itt olvashat:

Bölöni György író és újságíró

E napon született Bölöni György író és újságíró (1882)

Bölöni György (1882–1959) legnagyobb élménye Ady Endre barátsága volt, s fő műve Az igazi Ady. Egész munkásságának jellemzése benne rejlik ebben a megállapításban: Ady útján indult el, s a nagy barát örökségének segítségével jutott el a szocialista irodalomszemlélethez, melyet legteljesebben a róla írt könyvben fejezett ki.

A honorácior-nemességből jött. Ady így jellemzi:

György volt az a típusú úrmagyar,

Kit ha a sorsok kultúrába löknek,

Egyenesen és túlzón rokona

A francia Égalité Fülöpnek.

Újságírói és kritikusi tanulóéveit Párizsban és a Világ szerkesztőségében tölti. Mint egész környezete, minden gondolatával Magyarország megújulásáért küzd. "Az új Magyarország hívő emberei – írja Justh Gyuláról – egy kényszerű és erőszakos, természetszerűleg és minden visszatartás ellenére is eljövendő társadalmi átformálódásban hiszünk, és ettől várjuk a magyar élet újraformálódását." A világháború alatt úgy védi a lövészárkok szenvedő hőseinek az érdekeit, hogy az általános választójogot és a földbirtokreformot sürgeti számukra (A magyar glóbuszon). Szenvedélyesen izgatja ősei – a magyar uralkodó osztályok – történeti útja. Nem mentes a nosztalgiától, de látja a dzsentri bűnét is, s azon töpreng, hogyan lehetne a 19. századi nagy múltat folytatni (A dzsentri bűne, A dzsentri a mérlegen).

{100.} Mint kritikus a vele egy táborban küzdők könyveit mutatja be. A halottak éléntől azt reméli, hogy majd bizonyítani fogja: "nem csak víg martalócok és olcsó konclesők társasága élt itt." Már válogatása is jelzi erős társadalmi igényét: Móricz Zsigmondról, Kaffka Margitról, Török Gyuláról és Balázs Béláról ír, s szívesen bogozza a korrajz-regény problémáit.

A Világban főként képzőművészeti kritikával foglalkozik. Szemben áll az akadémizmussal – elítéli teátralitását, híg lelkesedését, tartalmatlan pátoszát –, de az impresszionizmus túlzásaitól is elhatárolja magát. Cézanne-t emeli példává, akinek festészetében a helyesen értelmezett tradíciók újjáéledését, a "művészet lényegét" látja. A magyar festők közül Rippl-Rónai híve, s a Nyolcak harcostársa. Kernstok, Vedres Márk és társaik művészete – írja – úgy viszonylik a konzervatív irányokhoz, mint Ady költészete Szabolcska Mihályéhoz.

Akárhonnan nézzük tehát a fiatal Bölöni kezdeményezéseit, a polgári haladásért küzdő közíró néz ránk. Érthető hát, hogy vállalja a forradalmat is. S nem csak 1918-at, hanem – több polgári radikális elvbarátjával ellentétben – a proletárdiktatúrát is: diplomata, majd lapszerkesztő. Ezzel végleg felégette maga mögött a múlttal még összekötő hidat. Életsorsa végképp azokkal az erőkkel fonódik össze, amelyek a bukás után emigrációba kényszerülnek, de a hazától távol sem mondanak le Magyarország megújításáról. Bécsben az emigráció könyvkiadóját vezeti s a Bécsi Magyar Újság szerkesztője. 1923-ben Párizsban telepszik meg: Károlyi Mihály környezetéhez, a polgári radikalizmus szélső balszárnyához tartozik. A Párisi Hírlap szerkesztője, s egyik kezdeményezője és vezetője a A Monde magyar könyvei című sorozatnak, mely a haladó nyugati és szovjet irodalom termékeit ismertette meg olvasóival. A német megszállás idején a Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője, s a felszabaduláskor már a Kommunista Párt és a marxizmus feltétlen vállalója.

Világnézeti fejlődése kritikusi mondanivalóját is módosítja. Még visszatekint a múltba és a Tisza-kultusszal szemben – tanúként – felidézi Ady ellenfelének igaz arcát, de főképpen a jelen gondjai és reményei kötik le. Felfigyel a hazai polgári irodalom válságjelenségeire. Dicsérettel szól Darvas József könyvéről, az Egy parasztcsalád történetéről. Farkas Gyula asszimiláció-elmélete mögött a leplezett politikai célokat mutatja meg. S üdvözli Gergely Sándor drámáját, a Vitézek és hősöket. Ez a háttere Az igazi Adynak (1934).

Voltaképpen a magyar memoár-irodalom méltó folytatása ez: nagyszerű írói életrajz és két ember barátságának hiteles története. Tudományos értéke is jelentős: számos életrajzi tényt és sok vers keletkezésének körülményét tárja fel. Nagy hatása mégis más rétegből fakad: a forradalmi magyar nemzedék ítélete tör fel benne a különböző Ady-hamisítók és ál-Ady-magyarázók ellen. Ahogy Ady a Petőfi nem alkuszik-ban a fél évszázados hamisítás után felmutatta a forradalmár Petőfit, úgy mondta ki Bölöni is Ady életművének lényegét: a forradalmiságot. Hasonló műfajú és szellemű másik könyve, a Hallja kend, Táncsics! (1942–1944). Életrajz ez is, valamint korrajz és eszmetörténet. Céljának magyarázatát hőse feleslegessé teszi. Bölöni azt a Táncsicsot jeleníti meg, aki nemzeti szabadságharcra buzdító patrióta és társadalmi reformer egy személyben, s mert éppen e két nagy gondolatnak az egységét valósította meg életvitelében, kimaradt a hivatalos 48-as panteonból.

{101.} Az emigrációból hazatérő Bölönit hosszú ideig főképpen irodalmi-közéleti munkák kötötték le. 1956 után azonban még egyszer visszatért az íráshoz és a szerkesztéshez: az Irodalmi Tanács elnöke és az Élet és irodalom első főszerkesztője volt. A szocialista magyar irodalom újjáépítői közé tartozott.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Adorján András verseiből ...

.

Alkonyos mosoly

Körüllengi néha a lelkem
az alkony merengős mosolya,
és mint sokkarú lázas fáklya,
bevilágít jövő titkokba.

Csak az látja meg ezt a mosolyt,
aki hinni tud mindig benne
s aki az élet szürke színén
minden bánatot elszenvedne.

Benne rejlik az egész küzdés,
hit, remény, szeretet, akarat,
az álmokat tükrözi lágyan
s a visszatérő napsugarat.

Idegenben vigasztal, ápol,
otthon meleg csodákba burkol,
s térdre hullva az oltár előtt
bocsánatot kérek az Úrtól.

Mert vétkeztem, s vétkezni fogok,
hiszen csak porból vagyok, ember,
de fényeket mégis én hordok
akaratos, ifjú szívemben.

Ez a mosoly a lelkem bére,
ezért élek, és ezért halok,
s ezt éneklik tavaszkórusban
a lelkemből kiszakadt dalok.

Elvesztettem valamit

Lehel Mária: Fejét fogó ülő nő

Valamit, úgy érzem, elvesztettem.
Keresem, de sehol sem találom.
Mert annyi sok rejtett titok zsong
ezen a csodaváró világon.

Örökbízó, merész hitemet
vagy a telkemet hagytam el talán.
Lecsavarom kicsi lámpámat,
s gondolkozom sok sötét éjszakán.

Nincs erőm, és nincs akaratom,
az élet újra magamra hagyott.
Lebukom mindig a magasból,
hiába remélek szépet, nagyot.

Sokan vagyunk így, víg akarók,
keresünk néhány elvesztett percet,
s átkozzuk a sok-sok bánatot,
mert durván a földre letepertek.

Bízni, kutatni s nem találni,
Hiába minden, ez a mi sorsunk,
csendes vágyban tengődünk halkan,
s még ezért is köszönetet mondunk.

(Forrás: Kalangya, I. évfolyam, 2. szám, 1932. június

Magányűző hídverés

Az írás haszna. Miért írunk naplót?

Részletek a Blogírók: internethasználat és személyiség c. szakdolgozatból

A nem professzionális, a pusztán kedvtelésből, vagy szenvedélyből naplót írók a magány elűzése, az önismeret elmélyítése, s a valaki máshoz vezető hídverés szándékával, szociális kapcsolatteremtés vágyával kezdik el írni nyilvános blogjaikat.

Kutatók hosszú idő óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen haszna, értéke van a traumatikus élmények szavakba, írásba öntésének. Kísérleteik mind azt igazolják, hogy azon személyek immunfunkciói és egészségi állapota javulást mutat, akik a velük megtörtént eseményeket, súlyosabb élményeket koherens történetté alakítják, s ebben az esetben a történet megalkotásának folyamata döntő tényező. Ahogyan fokozatosan kialakul a már fentebb is említett és kifejtett „jó történet”, ahogy egyre közelebb kerülünk az egészhez, a megértéshez, úgy halad előre a „terápiás folyamat”, úgy tudunk kikerülni fájó élményeink nyomasztó súlya alól, megszabadulni a szorongató emlékektől, érzésektől. A negatív érzelmek föltárása és a világos, kerek kognitív történet megalkotása egyformán fontos tényezője az „egészséges” írásnak.

Lejeune irodalmárként a napló négy funkcióját különbözteti meg egyik írásában, noha nyilvánvalóvá teszi, hogy ezeken kívül létezhetnek még más funkciók is, s hogy egy valódi napló egyszerre természetesen több funkciót is betölt. Meglátásai egyrészt nagyon szorosan köthetőek Pennebaker vizsgálataihoz és eredményeihez, másrészt pedig alkalmasak arra, hogy elemezendő szövegeinkben kiindulópontul szolgáljanak, amikor a blogírás motivációs hátterére keressük a választ. Az első a kifejezés funkciója, melyet rögtön ketté is oszt: a megkönnyebbülésre, és a kommunikációra. Megkönnyebbülni Lejeune értelmezésében annyit tesz, mint levetni magunkról az érzelmek, gondolatok terhét azáltal, hogy leírjuk őket. Az írás által aztán azok megőrződnek, de mi magunk megtisztulunk, eltávolodunk azoktól. A „megsemmisítés” végső aktusa az, amikor a papírtól, a naplótól is végleg megszabadulunk, végleg eldobjuk a múlt terhét. (A blogokat nem lehet úgy megsemmisíteni, mint a papírt, de el lehet őket hagyni, a feledésre lehet őket bízni. Ennél sokkal radikálisabb megoldás az úgynevezett harakiri, ami a blog végleges kitörlését, megsemmisítését jelenti. Igen heves érzelmeket szokott kiváltani egy-egy ilyen „öngyilkosság” az olvasók, a blogtársak között, valószínűleg az sem véletlen, hogy egy ilyen véres és számunkra egzotikumában is kegyetlen önkivégzési formáról kapta a nevét. Egy rituális öngyilkosságéról.)

A kifejezés funkciójának másik összetevője a kommunikáció. Ez annyit jelent, hogy kiöntjük szívünket a papírra. Valószínűleg azért, mert egyedül vagyunk. Mert nincs körülöttünk olyan valaki, aki figyelne ránk. (A blogok esetében éppen az lehet az egyik legerősebb motiváló tényező, hogy az íráson, szívünk kiöntésén keresztül találjunk olyan társakat, akik majd figyelnek ránk és törődnek velünk.)

A második funkció az elmélkedés. Ennek ugyancsak két oldala van: az önelemzés és a töprengés. A napló tere és ideje a nyugalomé, ide vonulhat vissza az író, hogy előhívja emlékeit, gondolatait, hogy megvizsgálja cselekvési lehetőségeit.

A harmadik funkció az emlékezés. Lejeune úgy fogalmaz, hogy ez kardinális funkció, s mint már láttuk, éppen a halállal való szembenézés, avagy a menekülés, az illúziók szempontjából az. „Rögzíteni az időt annyi, mint megalkotni egy papír-emlékezetet, létrehozni a megélt archívumait, nyomokat halmozni fel, kitérni a feledés elől; megadni az életnek azt a szilárdságot és folytonosságot, amely hiányzik belőle…” – olvashatjuk.

A negyedik pedig az írás öröme. Mert az írás kellemes foglalatosság. Jó érzés formába önteni azt, amit megélünk, amit átéltünk, jó érzés fejlődni az írásban, és nagyon jó érzés létrehozni egy tárgyat, melyben fölismerhetjük önmagunkat.

Bujdosó Bori

Miért van a napló?

Kertész Imre egy beszélgetésben a következőket állapítja meg a klasszikus, hagyományosan vezetett, kézzel írt naplókról: „…a nyelv. Ma olyan korban élünk, amikor a köznyelv uralkodik rajtunk. Állandó kommunikációs körülmények között élünk. Beszél a rádió, a televízió, a film, az újság, és mi is beszélünk, olyan nyelven, amely többnyire nem a miénk. Szerintem ma a naplónak nagyon fontos szerepe van abban, hogy az ember kimentse önmagát. Hogy személyes nyelvet szegezzen szembe a bennünket elnyomó, a gondolatokat manipuláló és a gondolatainkon uralkodó köznyelvvel szemben, amely egyúttal közmorált, vagyis minden olyat kényszerít ránk, amik nem vagyunk. (…) Burkot talán nem képezhet, de a napló mint menedék igen fontos olyan esetben, amikor a személy egyáltalán nem jut szóhoz. Megmutatja, hogy élünk, létezünk, hogy a saját létezésünkben van valamiféle koherencia, amely nem a közé, nem az államtól, nem másoktól kaptunk, hanem mi magunk formáljuk az életünket”

(Várkonyi, 2001, 32-33. old).

Forrás: Szexualpszichologia.hu

Az „igazi Sínai-hegy”

Az „igazi Sínai-hegy” keresése éppannyira lázban tartja az amatőr bibliai régészeket, mint Noé bárkájának, vagy a frigyládának holléte. A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskében található Dzsebel Musza nevű heggyel azonosítja a bibliai Szináj- vagy Hóreb-hegyet. Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig (i. sz. 4. század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő — aki módfelett érdeklődött a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt — 330 körül a hegy lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a nomádok támadásaitól. (Lásd képünkön.) Justinianus császár később megerődítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet. A hegy azonosítása azonban nemcsak a keresztény tradícióban szerepel. A bibliai földrajz egyik neves tudósa, a cambridge-i Graham Davies azzal érvelt, hogy már a tannaita korban (i. sz. 2–3. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan egyezik egy 4. századi gall szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával. Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az 1. század végén zsidó zarándokok is felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit el-Kedem környékén, a 19. század első negyedében az egyiptológia úttörője, William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták a kanaániták és zsidók által használt legősibb betűírás maradványait is, amelyeket a Kr. e. 15. századra (vagyis a Kivonulás korára) kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a térségben laktak, mielőtt — a Bírák könyve szerint — beolvadtak volna Izrael közösségébe.

Másik elterjedt alternatíva a Szináj-hegy azonosítására a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az Aqabai-öbölt lezáró Tiran-szorossal átellenben fekvő vulkanikus terület. Két amerikai: a milliomos szenátorjelölt Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Robert Cornuke 1998-ban azzal a céllal indult az Arab-félszigetre, hogy ott az izraeliták Egyiptomból történt kivonulásának a nyomait kutassa. Útjukkal nem a teológusok és történészek vitáját kívánták eldönteni, csupán azt a mesés aranykincset keresték, amelyet állítólag a Sínai-hegy lábánál ástak el a zsidók, miután elkészítették a frigyládát és a többi szent tárgyat. Az Indiana Jones-sorozat váratlan fordulatait követő történet szerint a kincskeresők tudtukon kívül egy világpolitikai sakkjátszma részesei is lettek. Szaúd-Arábia ugyanis a Kínától vásárolt közép-hatótávolságú rakétái számára pontosan az Arabia-félsziget északnyugati részén fekvő Dzsebel al-Lóz, azaz a feltételezett igazi Sínai-hegy környékét választotta ki arra, hogy itt építsen a fegyverei számára szupertitkos támaszpontot. Már-már úgy tűnt, hogy az expedíció a szaúdi hatóságok elzárkózása miatt kútba esik, amikor a felfedezők — tudtukon és akaratukon kívül — váratlan segítséget kaptak az izraeli titkosszolgálattól, amelyet szintén élénken foglalkoztatott a hegy környékén folyó lázas építkezés. Ettől kezdve láthatatlan kezek egyengették útjukat, amelynek során egy éjszaka sikerült feljutniuk a gondosan őrzött hegyre.

A helyszín akkora benyomást tett a kincsvadászokra, hogy még az Exodus aranyáról is elfeledkeztek, amikor megpillantották a feketére égett szirteket a hegy tetején. Williams és Cornuke számára eldőlt a kérdés: a Dzsebel al-Lóz valóban „Isten hegye”, amelyet a Mindenható érintése perzselt meg. Meggyőződésüket még inkább erősítették a hegy lábánál megtalált további bizonyítékok: a Mózes által elővigyázatosságból a nép számára kijelölt határkövek, a tizenkét törzset jelképező emlékoszlopok, és az aranyborjú oltára, oldalán az egyiptomi Ápisz-bikákat ábrázoló rajzokkal. Rábukkantak annak a pataknak a kiszáradt medrére is, amelybe Mózes az összetört bálványszobrot dobta. A két amerikainak sikerült még a hajnal beállta előtt elmenekülni a szaúdi katonai tábor őrei elől, sőt még néhány fényképfelvételt is készítettek a távolból a hegyről és környékéről, kincskeresésre azonban már nem maradt idő. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a helyszínt már az 50-es és 80-as években is javasolták kutatók a Sínai-hegy igazi helyszínének.

Bob Cornuke, aki a 1998-as felfedező túra óta Colorado Springsben megalapította a „Bibliai Régészeti Kutató és Felfedező Intézetet” (Bible Archaeology Search and Exploration Institute), 2004-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Málta szigete előtt megtalálni vélte azokat a horgonyokat, amelyekkel a Róma felé hajózó Pál apostol hajóját kötötték ki. Legutóbbi szenzációs „felfedezése” az volt, hogy 2005–06-ban az iráni Takht-i-Szulejmánban, az Elbrusz-hegység egy 4000 méter magas hegycsúcsán — állítása szerint — megtalálta Noé bárkájának roncsait. Az expedícióról a CNN és a Fox News is beszámolt és a National Geographic is cikket szentelt a témának, ami természetesen nem Cornuke állításait igazolja, hanem azt az érdeklődést mutatja, amely a témát övezi Amerikában.

Cornuke elmélete az „igazi Sínai-hegy” megtalálásról nem aratott osztatlan elismerést sem a bibliatudósok, sem a történész-szakemberek körében. Ennek leginkább az az oka, hogy ha a Dzsebel al-Lóz azonos a Hórebbel, a Kivonulás és Törvényadás bibliai története „felborul”. A Biblia szerint ugyanis a Kivonulás után nem sokkal (a héber hagyomány hét napot említ) történt meg az Átkelés a Jám Szúfon (vagyis a Sás-tengeren), ami vagy a Szuezi-öböl északi csücske, vagy valamelyik mélyvízű tó (pl. Keserű-tavak, Tifsah-tó, Manzelah-tó) lehetett. A héber tradíció szerint a Kivonulás és a Törvényadás között 50 nap telt el. Ha Cornuke-nak igaza van, akkor viszont a Kivonulás után az Átkelés jóval később kellett hogy történjen, és nem a Szuezi-szorosban, hanem a Tiran-szoroson keresztül, majd közvetlenül ezután kellett kellett megtörténnie a Törvényadásnak. Ez pedig felborítja a bibliai történet időrendjét. A kutató most azzal az újabb „bizonyítékkal” rukkolt elő, hogy Dzsebel al-Lózban megtaláltak egy feliratot, amelyen a négybetűs istennév (JHVH) és „Jahve arca” szerepel kifaragva. Amellett, hogy ez teljes teológiai képtelenség, hiszen éppen a Hóreben átvett Tízparancsolat tiltja kategorikusan az istenábrázolást és az istennév „hiába vételét”; ráadásul a közzétett rajzon világosan látható, hogy nem héberül, hanem a nomád arabok által használt safaitikus írással készült a felirat.

Forrás: Bibliai Régészet

TÁNC – ÉLETMÓD

Nyílt Nap: 2009. november 8.

A TáncÉletmódProgram „Nyílt napot” tart a közönség részére 2009. november 8-án (vasárnap) tíztől háromig a Goli Tánchelyen a III. Perc utca 2. alatt. Ingyenes próbaórák, bemutató foglalkozások, kötetlen beszélgetések. A rendezvényen jelen lesznek a program mentorai: dr. Angelus Iván táncpedagógus, a Budapest Kortárstánc Főiskola rektora, Benyák András műugró edző, Kepes Juli Alexander-technika tanár, Mérei Zsuzsa pszichológus, Murányi Zsófi táncpedagógus, koreográfus, dr. Toman József sebész, sportorvos és Papp Timi táncprogram szerkesztő. A Budapest Tánciskola immár mindenki számára nyitott szolgáltatása a több évtizedes hivatásos művészképzés során kikristályosodott egészségmegőrző és személyiségfejlesztő módszereket közkinccsé tevő, személyre szabott program.

Az illusztráció Sally Doughtyt ábrázolja.

képtár

Az őszi óra-átállítás napján írom ezeket a sorokat. Ez a nap hosszabb. Tavasszal lesz egy, ami rövidebb lesz, akkor visszanyerjük-újravesztjük a valóságossá tett virtuális időt. Mi diktatúrákban szocializált felnőttek simán tudomásul vesszük, - igyekszünk a jó oldalát látni annak, - hogy racionális, gazdaságossági, forgalomszervezési stb. okok egyszerűen felülírják a kozmológiai és biológiai valóságot, az időt. Ősszel a gyerekek még visszaalszanak reggel, este tovább hancúroznak, illetve tavasszal fordítva, de aztán megszokják, hogy ne higgyenek maguknak. Én már felnőtt vagyok, inkább örülök, hogy találtam egy kis időt. Íme, az eredmény:

WELLNESS?
Amíg nem foglalkoztam gombákkal, elvétve találkoztam velük, pedig sokat jártam az erdőben szüleimmel. De ők féltettek minket, hozzá se nyúltunk, végül már észre se vettük a gombákat. Azután? Lépten-nyomon gombákba ütköztem. A csúcspont az volt, hogy a táncstúdió egy idő előtt korhadásnak induló deszkájából is kinőtt a fal mellett, külön nekem egy aprócska kalapos gomba. Így érzem magam a mi tánc-életmód programunk megálmodása és beindítása óta. Míg korábban színházi, táncos, táncpedagógus, tánckultúra-szervező elefántcsont-tornyomból ki se tekintve éltem világomat, természetes volt, hogy a saját és az engem körülvevő művészek, főleg táncosok életéhez-munkájához keressük a legeredményesebb, leghatékonyabb edzésmódszereket, egészség-prevenciós és egészség-helyreállító rendszereket és szakembereket, és fel se nagyon tűnt, hogy erre ilyen mélységben, ilyen tudatossággal másnak, „civilnek” is szüksége lehet.
Láttam alant elvonulni a jövő-menő divatokat, csodaterápiákat, bulvárhetilap-szintű csodarecepteket, „ilyen volt – ilyen lett” kúrákat, de eszembe se jutott mennyire valóságos igényre adott - néha cinikusan üzleti, néha profetikus hevületűen naiv - válasz a szemünk előtt kibontakozó – a legszimptomatikusabban a wellness szóval jellemezhető – szubkultúra.
Összeállt a kép: a legtöbb kozmetikus manapság „masszőz”, a masszőr többnyire „csontkovács”, a csontkovács „csodadoktor”. Jólelkű, de kissé egyszerű lányka írja tényleg nagy bajban levő emberek segélykiáltására a máshonnan másolt – vagy még rosszabb: saját kútfejéből írott – sematikus választ, nyílt levélben, a bulvármagazinban. Bármi, ami alternatív, az jó, minden, ami hagyományos, az rossz, de azért a gyulladt vakbelünkkel a kórházba rohanunk, és többnyire ki is veszik, és mi élve folytatjuk (többnyire).
A fodrász ma „sztájliszt”, a körömépítő és a manikűrös – egyben pszichológus. És ez nem olyan rossz, mert a fogorvostól kezdve a bolti eladóig mindenki érzi, hogy tanácstalanul járunk a világban. A fogunk végén egy ember fityeg, aki nem tud enni és fogat mosni. Az eladói tanács nélkül kóválygó plaza-cica és plaza-kandúr visszamenekül a „sarkiba”, mert ott legalább nem a – logisztikusnak becézett – polcpakoló, hanem egy áruit - talán - ismerő ember megmondja, melyik tejfölös-pohárnak látszó tárgyat vegye ki a hűtőből, ha nem matricát gyűjteni, játszani vagy versenyezni akar, hanem tejfölt vásárolni.

ÜZLET A KULTÚRÁBA, KULTÚRA AZ ÜZLETBE
Még a 80-as években - a GMK-k idején - bejött egy hölgy a Csanády utcai Kreatív Mozgás Stúdióba, közölte, hogy márpedig ő egy amerikai vállalkozásfejlesztő alapítvány munkatársa. Gyűjtsek össze pár kérdést, ő is feltesz majd egy-kettőt, visszajön, ha nem bánom. Akkor még gyanútlanabb volt az ember, és ő tényleg csak segíteni akart, beszélgettünk és elment. De hagyott maga után számos gondolatot. A legfontosabb az volt, ha hiányzik a pénz - és persze, hogy kevés volt - járjam végig a Stúdiót, nincs-e egyetlen talpalatnyi szabad hely, nincs-e bármi kevés szabadidőm, gondolatom, ami parlagon hever. Könnyen ment: 180 m2-t kellett bejárni, ketten voltunk dolgozók. Volt szabad kapacitás: ebből született az egyik első budapesti alternatív szórakozóhely, az évekig sikeresen működő Tam Tam Klub és az egyik első egynapos kiállításokat szervező kiállítóhely: a Tam Tam Galéria.
Most megint pénzszűke van, jobban, mint akkor. És 1700 m2-t kellett végigjárni gondolatban, és legalább 100 barát, munkatárs, dolgozó szabad vegyértékeit lehetett átgondolni, csokorba fogva egy irányba indítani. Mert igaz, hogy a TáncÉletmódProgram valóban nem üzleti vállalkozás, pontosabban nem elsősorban az. És az is igaz, hogy nem kulturális, jótékonysági misszió - hiszen el kell tartania magát, az infrastruktúrát, a tanárokat.

Az üzletben végtére nem az a baj, ha üzlet, hanem ha rossz üzlet. Rossz a vevőnek, mert átverik és rossz a szolgáltatónak is, mert azért hosszú távon nem lehet a semmit, a vackot árusítani, vagy ha igen, ahhoz mi nem értünk.
Preiswert – tetszett a német szó, ha ki-kikukkantottunk a német gazdagságba. Árát érő. S az nem mindig volt a legolcsóbb, sőt. De ha belegondolok, hány évig viseltem, azt a – jaj! – 40 márkás német táncnadrágot, akkor nagyon megérte.
Amikor összeválogattuk programkínálatunkat, ebből indultunk ki. Sajnos viszonylag drágák vagyunk, a legdrágább egyéni órák ára 10.000.- Ft. Az egyéni program összeállítása is ennyibe kerül. Más oldalról az is igaz, hogy megéri. Mert nem biztos, hogy az látja legjobban a maga baját, aki benne van, és mindenre maga tudja a megoldást is. Pontosabban, igaz, de ahhoz előbb segítségre van szüksége. Aki házat épít, tudja, hogyan akar élni, mégis tervezőhöz fordul. A beteg is sejti, hogy mi a baja, de azért előbb diagnózist kér, nem rögtön terápiát. Mert jobban megéri, mint rossz irányba indulni.
Azok a mozgásszervi jelenségekkel összefüggő, vagy mozgással kapcsolatos módszerek útján megoldható panaszok, amelyekkel mi foglalkozunk szakértelmet, de még inkább tapasztalatot igényelnek. A program lelkét alkotó egyéni program mentorok ezért tudnak segíteni. Tudják, tudjuk, minden eset más, minden ember más. Mint a jó háziasszony: vannak bevált receptjei, mégis ahány vendégség, ahány vendég, annyiféle ebéd, annyiféle vacsora. „Keverve-kavarva, ahogy a vendég akarja”.
Hogy a kulináris hasonlatot folytassuk, ha jót akar az ember enni, bizony nem egyszer drága éttermet kell választani. És ott nem találomra választ a jó vendég, hanem hallgat a séfre. Persze a legjobb az otthoni koszt - ha már tapasztalt szakács a gazda. Mindkettőben segítünk.

HOL ITT AZ ÜZLET?
Hol fizetődik ez ki, ha már egyszer megengedheti magának, vagy rákényszerül valaki, hogy velünk rendszerezze, rendezze életét. Sokféleképp. Egyrészt időigényes, felesleges és költséges – még jó, ha nem káros – zsákutcákat kerülhet el, aki segítségünkkel csak azokat a foglalkozásokat választja, amelyekre valóban szüksége van. Tegyük fel alakformálás címén fogyni akar és olyan tornát választ, ami inkább izomépítő, mint zsírégető céllal van összeállítva – hiába járna. Szumo birkózó lesz, ha nagyon kitartó, de soványabb nem.
Másrészt, a táncos képzés (és a sportedzés, Alexander tréning, sportorvoslás, pszichoterápia) több évtizedes sikerei - és kudarcai - arra tanítottak meg bennünket, hogy az elszigetelten alkalmazott módszerek - önmagukban legyenek bármily hatékonyak - csak megfelelő kontextusban fejtik ki pozitív hatásukat. Tudjuk hiába eszünk tízszer annyi C vitamint, se többet se kevesebbet nem érdemes szedni belőle, mint amennyit pont a mi szervezetünk akkor fel tud dolgozni. Tudjuk, egy ponton túl, hiába erősítjük a táncos lábát, nem fog magasabbra ugrani, sőt lomhább lesz. Nem az izomtömegen, nem is az elrugaszkodás sebességén, hanem az antagonisztikus izomcsoport ellazulásán, beidegzésének minőségén, és a gyorsítás útjának hosszán kell dolgoznunk. A táncosokkal foglalkozó team erőfeszítései csak összehangoltan értek el eredményt, annak híján, bele-bele kapva ebbe-abba, sokszor még ártottak is.
Harmadrészt, egy hat-nyolc hetes program lezárásával a kezdeti és záró állapot szubjektív megfigyeléseinek és objektív adatainak összevetésével mérni is tudjuk közös munkánk mely elemei voltak hatékonyak, melyek kevésbé és miért.
Negyedrészt, ha az ember nem vaktában - egyedül kísérletezik hamarabb ér el eredményt, hamarabb veheti saját problémáinak kezelését a saját kezébe. Konzultációra, továbbképzésre később is szívesen vállalkozunk.
Ötödrészt, leghatékonyabb eszközeink ingyenesek, vagy még megtakarítást is eredményezhetnek. A kontrollált körülmények között végzett nem versenyszerű szabadidősportok, vagy akár megfelelő rendszerbe állított (hasznos) fizikai munkák eszköztárunk gyöngyszemei.

MARAD A TÁNC
Mindenről esik itt szó csak épp a táncról nem. Nem véletlen. Hol marad a tánc manapság az életünkből? Ehhez értünk legjobban és mégis pont ez a legnehezebb téma. Tudjuk, hogy ebben a programban nincs helye a színpadi táncművészetre való felkészítésnek. Tudjuk, hogy nem képzünk pedagógusokat sem. Nem amatőr tánccsoport ez, és nem táncház. Nem tanfolyam. Nem táncterápia. Keresem a szót: tánc csak úgy, öncélú tánc, tánc a táncolásért - „larpurlar” - Danse pour danse. Több olyan táncalkalmat szeretnénk kínálni, amikor vegytisztán a táncolásért táncolnánk. Kizárólag a tánc magára a táncolóra gyakorolt hatása lenne a cél. Én egyedül a kontakt improvizációs jam-et tudom olyan eseménynek, ahol teljesen öncélú a tánc. Jó esetben még erotikus, terápiás, vagy ismerkedési célja sincs. Az ideális táncforma a mi programunkba. Sajnos ahhoz, hogy erre az éteri szintre jusson a kontakt táncos és a kontakt táncos közösség ahhoz azt hiszem, kell egy-két év gyakorlás. Tehát irány a kontakt-jam! Addig is ajánljuk mindazt, ami már vagy még hasonlít a „tiszta”, „szabad” táncra. A kreatív gyerekórák, a kortárstánc improvizációs foglalkozások ilyenek. És ilyenek a ma népszerű, felszabadító, testet-lelket együtt izzasztó (divatos) táncok. És persze bíztatjuk a legbátrabbakat, hogy ne törődjenek semmivel, improvizáljanak! Ne törődjenek senkivel, csak táncoljanak...

KINEK SZÓL?
Annak, aki érzi, hogy hétköznapjai telhetnének könnyebben, fájdalom-mentesebben, kevésbé frusztráltan, aki nem súlyos szervi eredetű betegségének megoldását várja tőlünk illetve azokat a mi programunkkal párhuzamosan kezelteti-kezeli, és szívesen veszi saját kezébe saját sorsát, saját boldogságát.
Az életmód fejlesztésének igénye általában akkor merül fel, amikor valaki nem jól érzi magát a bőrében, nem jól érzi magát a környezetében. Változtatni akar. Tudjuk minden változtatást saját magunkon kell kezdeni. Egy szervezet - legyen az a saját szervezetünk vagy egy intézményé - akkor működik rosszul, ha megbomlik a részműködések egyensúlya, összhangja. Ez néha orvosolható kívülről bevitt eszközökkel, melyek jó esetben segítenek helyrebillenteni az egyensúlyt, és aztán feleslegessé válnak, más esetekben folyamatosan be kell vinni a külső szert. Kicsit olyan ez, mint a hitel. Csak az a baj vele, hogy egyszer csak vissza kell fizetni. Ráadásul pozitív hatása mellett mellékhatásai is lehetnek. Nincs ez másképp a természetes eredetű anyagokkal sem (kávé, tea, alkohol, ajzószerek...). Sőt, a torna, az alternatív táplálkozás, a különböző terápiák is lehetnek károsak, vagy lehetnek nem várt hatásaik. Csak akkor nem, ha a folyamatok ellenőrzéséhez szükséges információk és módszerek a szervezet tulajdonosának kezében vannak.
Az élő szervezetbe - a működés megbontása nélkül - nem lehet beavatkozni. A külső héj, a funkciók befolyásolásával azonban el lehet érni mélyreható változásokat. A zsírleszívás, a műtét nem a mi világunk, mi nem tudunk, és nem akarunk „benyúlni” az élő organizmusba, de tudjuk, hogy megfelelő oxigén-felvételi állapotban elégséges ideig végzett, káros mellékhatások nélküli gyakorlatokkal rá lehet venni testünket, hogy saját maga végezze el ezt a zsírégető feladatot.
Fontos elvünk, hogy a változásokat nem kampányszerűen, hanem, fenntartható életforma kialakításával képzeljük el.
Ha tehát például fogyni akar nálunk valaki, akkor a megfelelő torna mellé, masszázst, infra-szaunázást, testtudati tréninget is ajánlunk, személyre szabott étkezési, öltözködési tanácsokat adunk, úgy, hogy egy hosszabb periódus elején és végén számos adatot rögzítünk, hogy ne csak érezzük, de mérni is tudjuk együttműködésünk eredményességét.

EGY MÁSIK PÉLDA: A ZENEKAR ESETE
Tegyük fel hogy vendégünk hegedűművész egy szimfonikus zenekarban. Napjának jelentős részét minden szempontból aszimmetrikus helyzetekben tölti. Valószínűleg szenved ettől. Féloldalas mozdulatokkal végzi munkáját, természetesen nem váltogatva az oldalakat, féloldalasan szállítja hangszerét, aszimmetrikus viszonyban van karmesterével, munkahelyi vezetőivel. Ideális esetben a közösség hangyaszorgalmú tagja a tökéletes harmónia felmutatásának biztos eszköze és egyidejűleg autonóm személyiség – művész. Vajon nem szorul-e segítségre, hogy kínzó hátfájdalmait, görcsös tartását, beosztotti, közösségi sérelmeit orvosolni, feldolgozni tudja. Van, aki nem, de van, aki igen. A megfelelő Alexander testismereti tréning, a munkabeosztásához és körülményeihez, idomított személyre célzott gyógytorna, melyet néhány csoportos alkalom után a turnék idején, egyedül is végezhet, a zenekar életének kevésbé rohanó napjaiban kurzusszerűen vezetett mozgás improvizációs tréning, ahol a szokott szerepek elmosódnak, és más életmód vezetési tanácsok már rövid idő alatt sok örömmel járó elmozdulást okozhatnak a muzsikus és a zenekar életében.
Persze megfelelő módosításokkal, minden komputer mellett, vállalati hierarchiában dolgozó emberre alkalmazható a fenti példabeszéd.
És itt jön az üzlet a kultúrába. Biztosan megéri az egyén és a szervezet fejlesztésére költeni, mert a közösség és az egyén között - hiszen mindkettő érdeke - megosztható ráfordítást messze meghaladó mértékben javul a teljesítmény. Jelentős megtakarítást és minőségjavulást eredményez együttműködésünk.
Honnan tudom? Onnan, hogy még a nyolcvanas években, egyszer uszodában voltam egy barátommal, aki Amerikában dolgozott és gondosan eltette az uszodajegyet. Elmondta, az árát részben levonhatja az egészségbiztosításából, mert ott már akkor is tudták, kiszámolták, hogy olcsóbb megelőzni a bajt, mint együtt élni vele, vagy az előbb-utóbb bekövetkező krízist orvosolni.

GARANCIA
Nincs garancia. A TáncÉletmódProgram most indul, de tanárainak munkássága – kivéve a legújabb street-funk, hip-hop divatirányzatokat tanító fiatal táncosokat – évtizedes múltra tekint vissza.
Így együtt, a Budapest Tánciskola diákjainak képzése során csiszolódtak az együttműködés arányai: megtaláltuk a hiányzó láncszemeket, kiszűrtük a feleslegesen több helyen is megjelenő információkat, a nem a megfelelő helyzetben erőltetett megoldásokat. A táncnyelvi órákon is lehet erősíteni a testet, javítani a tartáshibákat, segíteni az előadói karakter megerősödését, mégis ott elsősorban az adott táncnyelvet kell megtanulni. Ezért megy be a diák és elsősorban ehhez ért a tanár. Az erősítésnek, a tartásjavításnak, a személyiségfejlesztésnek van adekvátabb terepe, mint a táncóra. Persze hiába, ha az halott tudás marad, az ott szerzett tudás nem épül be a művészi munka és a hétköznapi élet pórusaiba. De hát pont ezt tanultuk meg, és tanuljuk tovább most is, minden nap.
Egy biztos: tudásunk legjavát adjuk, ha valami mégis aggályosnak tűnik, meghallgatjuk, elolvassuk a kérdést, a kritikát, a panaszt elemezzük, válaszolunk és tanulunk belőle.

FOGADÓ ÓRA
Mindig a legegyszerűbb dolgokra nem gondol az ember. Részt vettem egy kontakt improvizációs kurzuson, ahol a szünetben – miről másról – a TáncÉletmódProgram-ról beszélgettem valakivel. Miután jó alaposan kitárgyaltunk mindent, feltette a kérdést: no és hogyan lehet jelentkezni? És bizony hebegtem, habogtam. Mert mondhattam volna, hogy a honlapról töltse le és küldje be a jelentkezési lapot, küldje be és válaszolunk, de ez ott - bár igaz - nem hangzott túl hitelesnek, egy a személyes program kialakítását személyesen garantáló személyközpontú program kapcsán.
Bármely kedden 13.00 órakor, aki – akár bejelentkezés nélkül –, bejön a III. Perc utca 2-be a Budapest Tánciskolába (a munkahelyemre), meghívom egy teára, körbevezetem és válaszolok a kérdéseire. Ha valami közbejön, helyettesről gondoskodom.

Angelus Iván (1953, Budapest) E-mail: info@tanceletmod.com

Forrás: Forrás: PR Herald

Első Remete Szent Pál

Azt a keveset, amit az első, név szerint ismert remetéről tudunk, Szent Athanáznak és Szent Jeromosnak köszönhetjük. Remete Szent Pál gazdag thébai családból származott, 228 körül született. Kiváló képzésben részesült, jól ismerte a görög és egyiptomi irodalmat. A hagyomány szerint 16 évesen elvesztette szüleit, és egyedüli örökösként - nővére már férjnél volt - nagy vagyon birtokosa lett.

249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés. Az ifjú Pál a vértanúk mellett olyan keresztényekkel is találkozott, akik - megtörve a kínzásoktól - megtagadták hitüket. Talán ő sem érezte magát elég érősnek a vértanúsághoz. Mivel félt sógorától, hogy feljelenti őt, vidéki házába húzódott. Nővére férje valóban feljelentette Pált a római hatóságoknál, ezért menekülnie kellett. Alsó-Théba pusztaságában egy barlangra talált, melynek bejárata rejtve volt. A barlang közelében datolyapálmák és egy tisztavizű forrás volt - eszményi rejtekhely.

Isten pedig menekülésében megérintette a fiatal Pált: úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli életét, és nem tér többé vissza a világba. A pálmafák leveleiből ruhát készített magának (innen ered ábrázolása: levelekből szőtt, zöldes ruhában).

A Szent Jeromos által írt legendában Remete Szent Pálnak egy holló visz mindennap fél cipót. Egy barokk-kori festményen a hollót egy angyal vezeti selyemszalagon - az Isten gondviselő jóságára utalva ezzel.

Életéről tudunk sokkal többet. Néhány mozzanatra azonban következtetni lehet. Ismerve a remeték életmódját, feltételezhetjük, hogy Remete Szent Pál körül kialakult egy laza közösség. Nem éltek közösségi életet, talán csak az istentiszteletre gyűltek össze - mégis: a pálosok "lelki elődei" lehetnek.

Ezt látszik megerősíteni Vörös Győző régész felfedezése is.
Az egyiptomi pusztaságban, ahol a hagyomány szerint Remete Szent Pál élt, hatalmas monostor épült. A történelmi viharok során elpusztult, de a XVIII. században újjáépítve ismét benépesült. Szent Antal Reguláját követő szerzetesek lakják. P. Joachim Dembicki OSPPE, lengyel pálos atya járt ott, az ő beszámolójából idézek:

"Thébai szent Pál kolostorához, vagyis Dair Anba Bulához a Qualialah hegy északi oldalának legkanyargósabb útja vezet. Helyes, hogy ez a kolostor puszta, sziklás, növényektől megfosztott, szigorú, de ugyanakkor imádságra, egyedüllétre és egészen Isten felé fordulásra szólító területen fekszik. És éppen ezt a barlangot választotta ki a fiatal, gazdag ember, Pál, hogy a teljes Istenhez tartozásról tegyen tanúságot...

Nem kevésbé bűvöltek el rendünk Pátriárkájának életéről és haláláról beszélő emlékek és ereklyék: a barlang, (az itteni szerzetesek állítása szerint) a Szent földi maradványait őrző márvány szarkofág, Szent Pál ikonja, vízforrás, amelyből a Szent merített, vagy a kis pálma-oázis a kolostor belsejében. A szerzetesek beszélnek a hollókról is, amelyek gyakran megjelennek, és amelyek a környező sziklás hegyekben fészkelnek."

Remete Szent Pál életéből talán a legismertebb jelenet, amikor Remete Szent Antal meglátogatta. Szent Antal égi szózatot hallott, amely figyelmeztette: nem ő a legidősebb, legszentebb remete, hanem Pál. A 90 éves Antal többnapi vándorlás után megtalálta a 113 éves Pál barlangját. Közösen dicsőítették Istent, elmélkedtek, beszélgettek. Beszélgetésük alatt megérkezett a holló, aki most nem fél, hanem egy egész cipót hozott. Hálát adtak Istennek, aki így gondoskodik szolgáiról.

Az átimádkozott éjszaka után Pál kérte Antalt, hozza el Szent Athanáz püspök köpenyét. Antal sietve útra kelt, de amikor visszafelé tartott, érezte, hogy Pál meghalt. A legenda szerint látta Szent Pál lelkét, amint angyalok, próféták és szentek kísérik a mennybe.

Sietve tette meg a hátralévő utat. Pált térdelve, ég felé emelt karokkal, holtan találta. Beburkolta testét a Szent Athanáztól kapott köpenybe, Pál pálmalevélből készített ruháját megtartotta (ettől kezdve a legnagyobb ünnepeken mindig azt hordta), majd a szent testét eltemette abba a mélyedésbe, amit két váratlanul megjelenő oroszlán kapart ki. Első Remete Szent Pál halálának éve 341.

Később Antal tanítványai, az első szerzetesek, kegyelettel zarándokoltak el a minden remeték Fejedelmének és Mesterének szent barlangjához, s egyben sírjához, hogy ott tegyenek engedelmességi fogadalmat. Ezzel megőrizték annak helyét. A sivatagi körülmények miatt Szent Pál teste gyorsan mumifikálódott.
Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált tetemét pedig 1169-ben Konstantinápolyba szállították:

"Sok-sok esztendő elmúltával... Emánuel, konstantinápolyi császár... elhatározta, hogy ennek az idős szentnek (Remete Szent Pálnak)...oszlásnak nem indult testét pedig az említett helyről, ahol Szent Antal a vadállatok ásta gödörben elhantolta, a császári székvárosba, tudniillik Konstantinápolyba viteti, és az általa alapított Periblepta, azaz a Megcsodált Mária szent egyházába elhelyezteti. Fejét azonban...Rómába vitték."
Sokáig itt is maradt a test a szerzetesek gondozásában, három ujja pedig a cluny-i apátságba kerül, még 1240 előtt. "Fejét innen (Konstantinápolyból) Rómába vitték, ahonnan IV. Károly császár Prágába vitte. Innen Karlštein várába került a szent ereklye."

1240-ben Szent Pál ereklyéje Velencébe került: "Az Úr megtestesülésének 1240-ik esztendejében, IX. Gergely pápasága és II. Frigyes római császár alatt, Szent Pál csodáinak híre elterjedt, egy bizonyos férfi, az előkelő Jacobus Lorenzo, velencei polgár Velence kikötőjéből Konstantinápolyba ment. Ott Péter testvérnél, az apátnál, és a Megcsodált Szűz Mária kolostor szerzeteseinél okleveles óvadék alatt, ékes stílussal, csodálatos mondatokkal, ügyes beszéddel, nem üres ígéretekkel, szerfelett óhajtott kívánságával elérte, hogy Szent Pál ereklyéit neki adják, amelyeket ujjongó örömmel vitt magával Velencébe, s a Szent Julián tiszteletére szentelt templomban nagy tisztelettel elhelyezte, ahol a nép is a neki kijáró tisztelettel vette körül."

A pálosok nagyon vágytak rá, hogy ősatyjuk teste náluk pihenjen. Nagy Lajos, aki szerfölött kedvelte a pálosokat, fogadalmat tett: ha nyer a Velence elleni háborúban, megszerzi kedvelt Rendje számára az óhajtott ereklyét. Indulása előtt Boldog P. Lukács márianosztrai perjel megjövendölte a győzelmet (az ennek emlékét őrző fa a török hódoltság idején pusztult el):

"Ó legyőzhetetlen fejedelem!, erősen bízok az Úrban, mert imád kétség kívül meghallgatást nyer, és fogadalmi ajándékodat, amit kívánsz, megszerzed."
1381. október 4. éjszaka Velencéből átszállítják Szent Pál testét Budára. A Velencéből való elszállítás titokban történt, hogy a nép ne próbálja azt megakadályozni. Néhány csont azonban Velencében maradt ereklyeként. 1999-ben ebből küldött egy-egy darabot a velencei pátriárka a budapesti pálos kolostornak, és a lengyel pálos atyáknak."

Előbb a budai királyi kápolnában helyezték el az ereklyét, majd onnan a budaszentlőrinci monostorba, a Pálos Rend főmonostorába szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én.

II. Lajos 1523-ban ígéretet kapott a cseh uraktól arra nézve, hogy a Karlstein várában féltve őrzött fej-ereklyét kiadják a magyaroknak. 1523. május 25-én illesztették össze a fejet és a testet Budaszentlőrincen.

A pálosok, féltve az oly nagy becsben tartott kincset, Szent Pál atyánk ereklyéjét, a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan Trencsén várába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett.

Ide illik, Remete Szent Pál életének végére a Pálos Rend címerének magyarázata: a pálma ruhát és táplálékot nyújtott Szent Pálnak; a holló mindennap fél cipót hozott; a két oroszlán pedig a sírt ásta meg (és mint királyi állatok, jelenlétükkel jelzik Szent Pál nagyságát). Ezért szerepelnek ezek az elemek a pálos címerben - mindegyik Isten gondviselő szeretetéről tanúskodik.

Forrás: Magyar Pálos rend