"Gyűlölet nélkül, önmagunk és barátaink iránti kötelességből viseljük ezt a háborút", mondotta az egyik angol vezető államférfiú, talán éppen sir Edward Grey. Hogyan! - döbbent fel rá a Frankfurter 
Zeitung -, gyűlölet nélkül. Háborút, melyben nyolcmillió ember a legvéresebb csatákban méri össze fegyverét, melyben mindaz, ami kultúrértéket egy fél évszázad szorgalma, tudása és zsenialitása összehordott, a pusztítás szolgálatába állíttatik, amely a legdanteibb víziókat kieszelő fantáziákat megszégyeníti a maga valóságával... gyűlölet nélkül. Ezt csak gyűlöletből, valami lebírhatatlan gyűlöletből szabad csak, tisztító gyűlöletből... a rideg kalkulálás és megfontolás alávalóság.
Hát persze, persze. S mégis, hogy van az, hogy éppen most, amikor soha nem sejtett erővel érzem magyarságomat - minden szentimentalizmussal együtt, amit e fogalom magában rejt, a banalitásokkal, miket antipátiás emberek ráakasztottak -, amikor számomra s azok számára, kik hozzám tartoznak (milyen sokan is vannak egyszerre!), az egyetlen lehetőség, hogy seregeink diadaloktól véresen és zászlósan rohanjanak el az ellenséges katonák ezerszámra elfekvő hullái fölött, hogy most is sok-sok gyöngédséget tudok megőrizni azok számára is, kik ellenünk küzdenek. Ha csak az orosz katona iránt éreznék úgy, azt gondolnám, hogy drága barátaimnak, Tolsztojnak és Dosztejevszkijnek varázsa - a Szevasztopol és Karamazov fivérek parasztjainak újtestemantumi alázatossága - tart fogva - ha csak francia katonák iránt, azt gondolnám, hogy megmásíthatatlan elfogultságom egy kultúra iránt, amelynek hogy osztályosává válhattam, ma is örömem és büszkeségem; de hogy ez a gyöngédség kiterjed a fekete hegyek félvad harcosára, az elaljasodott Szerbia gyilkosságban edzett katonáira, Franciaország szenegáliaira, kik röhögve, vad gesztusokkal mutatják Párizs utcáin harci kedvüket, ez nyilván azt bizonyítja, hogy ennek a háborús gyűlöletnek korrelátumaként szükségszerűen kifejlődik egy nagy szeretet minden és mindenki iránt, akit ez az új özönvíz csak magával ragad. Soha olyan szeretettel nem öleltem magamhoz az emberiséget - Arhangelszktől a búr gyarmatokig -, mint most, amikor remegve, imádkozva, bizakodva lesem fegyvereink győzelmét, és soha annyit nem kutattam dokumentumok után, melyek bizonyíthatják, hogy az ember nagyszerű teremtés, áldott teremtés és minden ember az. Jegyzőkönyvekben, melyeket sebesült német katonák mondottak tollba a francia reguláris katonaság fosztogatásairól, olvasom, hogy "a francia orvosok és ápolók jól bántak vélünk" és boldog vagyok. Szabácsból való kivonulásunk után - a "Magyarország"-ban olvastam - a szerbek fehér kendőket lobogtattak és a parlamenterjeinknek azt mondották, hogy vitessük el a szabácsi kórházból sebesültjeinket, mert nekik nincs alkalmas személyzetük az ápoláshoz. Lám, mondom magamban, emberek, szívük is van, ki tudja, egyszer majd segíthetünk is nekik felfedezni szívüket. És meghat a hír, hogy L'Hummanité igazi részvéttel ír Ludwig Frank elestéről. És jólesik az a mentegetődzés, mellyel a németek a császártól a közlegényig Löwen elpusztítását próbálják igazolni; "a gyönyörű katedrálist megmentettük" nem a legjelentéktelenebb szava a német császárnak ebben a háborúban. Egy Stanislauból menekült ismerősöm olyan vonaton utazott, melyen magyar bakák fogoly orosz katonákat hoztak. A mieink megosztották a foglyokkal mindazt, amivel állomásonként a derék falusi nép megvendégelte őket, eledelüket, borukat, cigarettájukat, s valahogy az egész úton elbeszélgettek két idegen nemzetnek egymás nyelvét nem értő ellenség fiai. Csupa olvasókönyv adat, de e választó időben jól esik ezekből nagy, messze fehérlő következtetéseket vonni.
*
Két éve lehet, hogy a Matin nagyszabású röpülőgép-versenyt rendezett. Abban a minutában, amint Németország és Franciaország között kitör a háború - írta akkor a nagy francia lap, melynek a háború előidézésében Isvolsky, Poincaré és Tardieu urak mellett igen kiváló szerep jutott -, mihelyt kitör a háború, háromezer francia röpülőgép száll át a francia határon és bombáival a német seregekben a legőrületesebb pánikot idézi elő. Tudjuk, hogy nem így történt. Ami rémületet a repülőgép e háborúban előidézhetett, tudjuk, Antwerpen, Párizs, London szívét szorítja össze.
1905 február elején a brit admiralitás civillordra, Mr. Lee Arthur - így olvasom Reventlow gróf pompás könyvében Deutschlands auswärtige Politik - a flottakérdésről nyilvános beszédet mondott és azt fejtegette, hogy Angliának az Északi-tengerre kell tekintetét vetnie. Úgy kell berendezkednie, hogy a háború kitörésekor hajói a leggyorsabban kifuthassanak s hamarább érjék a német partokat, mintsem a háború híre kijön a német lapokban. Tudjuk, nem így történt. Az angol flotta idestova hat hete halászgatja ki az Északi-tengerből azokat az aknákat, miket a német tengerészet egy nap alatt ott elhelyezett.
*
Végignézek magamon: körülbelül ma is itt áll még, amit tizenöt esztendeje Zomborban az ezredorvos ajkbiggyesztve megállapított rólam: éppenséggel nem vagyok marciális kinézésű legény. (Gondolom, az ezredorvos ezt egyszerűbben, az untauglich szóval fejezte ki.) De azért hat-hét órai éjjeli gyaloglásnak, konzervebédeknek, sáncárokban való hasalásnak nyilván oda se néznék. Vagy csak úgy félszemmel. És a szomszédom is, aki a térkép fölé hajolva, a grodeki műutat méregeti tekintetével és - mert hogy az utcán, kávéházban és mindenütt állandóan sorozást tartok a civilek között - sokan mások, százan és százezren... hogyan hogy mi még itthon vagyunk. Hogyan lehet az, hogy amikor az egyetlen lehetőség, az élet igenlésének egyetlen formája: az ellenség előtt megállani, a fegyvert magunkhoz szorítva a sötétbe belemeredni, lábunkat ennek a magyar talajnak nekifeszíteni, hogy itt százezrek járnak rendes foglalkozásuk után, távoli szemlélői ennen sorsuknak. Paul Blaho Zugf. Inf. Reg. 44 tot, olvasom a veszteségek jegyzékében. Honnan az a gyerekesen komikus érzés, hogy ha én ott vagyok, nem történt volna meg! Honnan az aktivitásnak képzeletünkben való határtalan tobzódása, gyerekkori álmok újra csilingelése! És itt ülünk és pontosan tudjuk, hogy merre van Zamosc meg Belc meg Grodek és ami veszteség ér bennünket, vajon mit tettünk annak elhárítására, és ami hatalomgyarapítást a háború jelent, vajon mit kockáztattunk érte. ("Három testvéröcsém van a harctéren", mondom, tüntetve kínos mentegetődzésül.)
A jövőben ez nem maradhat így. Nagyszerű terveket szövök a véderő fejlesztéséről, a pedagógiának a katonai nevelés szolgálatába állításáról, a véderő költségeinek újmódi előteremtéséről. Az újonckontingens mai rendszere, mondom, nem kielégítő véderőnk szempontjából és igazságtalan az általános védkötelezettség szempontjából. A mai újonckontingens mellett, mely a 20-23 évesek sorából kerül ki, kellene egy második újonckontingens a 24-26 évesek sorából és egy harmadik kontingens a 27-32 évesek sorából; - talán a fele, illetőleg egyharmada a rendes kontingensnek. (Tehát körülbelül így: a főkontingens 160.000 ember, a második kontingens 80.000 és a harmadik kontingens 40.000 ember. Ez a békelétszámnak jelentős emelkedését és az első frontbeli katonaság megerősödését jelentené.) Természetesen a második és harmadik kontingensbelieknek a szolgálati idejük is rövidebb volna, mert hiszen minél később szolgál valaki, annál súlyosabban érinti a szolgálat egzisztenciális viszonyait. A háború elmúltával ezzel az ideával bővebben kell foglalkoznom.
A tisztkérdés. Kevés a tiszt. Úgy gondolom, a katonai kiképzésnek már a középiskola felső osztályában kellene kezdődnie és az egyetemen folytatódnia; ez adna aztán jogot az egy éves önkéntességre, ez képesítene, de egyúttal kötelezne is mindenkit arra, hogy tiszt legyen anélkül, hogy az így adódó tisztkontingens az újonclétszámba betudandó volna.
(Amely hevenyészve papírra vetett javaslatok egyúttal arról is némi fogalmat adhatnak, hogy a katonai erő értékelésének, a pedagógiának, általában egész gondolkodásunknak milyen átértékelése fog a háború után bekövetkezni.)
*
Az új retorikai tankönyvbe okvetlenül fel kell venni a következő írásműveket és beszédeket: a monarchia demarche-át Szerbiához, őfelsége manifesztumát "Népeimhez", a német császár manifesztumát, melyet a birodalmi gyűlésen mondott el, Burns angol miniszter beszédét, mellyel választói előtt az angol kabinetből való kilépését igazolta, von Stein főszállásmester néhány jelentését és Della Seta olasz szocialista vezér válaszát a milánói szocialista ülésen Südekum bajor szocialista beszédére.
*
Anglia azt tartja, hogy a háborút az nyeri meg, aki az utolsó száz millió fontot elő tudja teremteni. Nem tudom, komolyan gondolta-e a derék kincstári lord, Montecuccolinak demokrata utódja, e kijelentést, melyet a háborús Anglia nyilván azért fogadott szívesen, mert pénzt mégis csak könnyebb előteremteni, mint katonát. Komolyan gondolta-e, vagy csak honfitársai megnyugtatására: annyi bizonyos, hogy Angliában is, egyebütt is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a pénzkérdésnek, mint a modern háborúkban megilleti. A történeti visszapillantás - persze nem szabad messzebb visszamennünk, mint a balkáni s az orosz-japán háborúig - éppen nem igazolja e feltevést. Sem Törökország veszteségét, sem Bulgária bukását nem az okozta, hogy a háború alatt ne tudták volna a szükséges összegeket előteremteni. Oroszország hitele és aranykészlete oly szolid volt, mikor Japán békére kényszerítette, hogy bizonnyal nem cserélt volna a győzőnek pénzügyi helyzetével. A pénzkérdés valójában nem is a háború problémája, hanem a háború utáni időké, mikor az államnak gondoskodnia kell, mint fedezze azokat a jövedelmeit, melyeket a háború során sok esztendőre előlegbe vett. Négy vagy öt vagy hat milliárd előteremtése egy európai nagyhatalom számára sem probléma. De igenis problémává válhatik, ha a háború igen el talál nyúlni: honnan vegyék azokat a cikkeket, amikre a négy vagy hat milliárdot előteremtették? Honnan a gabonát, húst, vasat, muníciót? Aki ismeri a német birodalom s a monarchia gazdasági helyzetét, az tudja, hogy egyhamar ebből sem válik probléma nálunk. A monarchia kellően gazdálkodva fedezni tudja szükségletét - Németország pedig szorul ugyan némi bevitelre, de ha Anglia hosszú időre megakasztaná a német birodalomnak a tengeren át való táplálását, hát, amije hiányzik, azt előteremti - Franciaország. "Peut-on supposer que des États comme l'Allemagne, la France, l'Angleterre, l'Autriche et la Russie n'arriveraient pas "ŕ se procurer le nombre de milliards nécessaires pour soutenir la guerre quelques mois?" - kérdi hitetlenkedve egy jeles francia katonai író, colonel Henri Mordacq. A franciák másképp gondolkoznak, mint az angolok - az angol az egyetlen nép, mely e háborút plajbásszal a kezében csinálja.
Forrás: Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 18-19. szám
Bejegyzések
_kicsi.JPG)
