2009. február 3., kedd

Tűzvarázs


Tavasz volt, elképesztően tavasz. Reggeli napköszöntésekor egy apró madárka szegődött a vén tanító társául. A szirt fokán állt, a madárka pedig a kövekre mellételepedett. Jó darabig élvezték egymás társaságát, ő a Napét s a kismadárét, az a mindenség arany-festőjének fény-nyalábjait, a nagy korong pedig a teljesség egyetemességét, amely mindenkire egyformán sugárzik. A kismadár egyszerre elröppent, máshol akadt dolga, a mester pedig az erős sugaraktól már hunyorogva lemászott, vissza az elmélkedés helyszínéről. Holnap reggel találkozunk újra! – gondolta.

A szalamandra a Szalamandra-félék családjába tartozó farkos kétéltű nem. Teste hosszúra nyúlt, de esetlen. Farka kúpalakú, majdnem kerek átmetszetű, rajta bőrtaraj nincsen. A törzs éppen úgy, mint a fark, gyengén harántul gyűrűzött. Lábai aránylag gyengén fejlettek, s az elülsők négy, a hátulsók öt szabad ujjal vannak ellátva.

A hegyek közt késik a gyümölcsfák virágzása, de most minden teljes virágpompában állt. Mikor menyasszonyhoz, vagy életadó madonnához hasonlítják a pompázatos virágkoronát, mikor túlvilági csillaglény karjait látják a fehér virágburokban. Az almafán van milliom virág, s mind az életet szolgálja…

Bőre mirigyes. Fültájéki mirigyei nagyok és nagy nyílásokkal vannak megrakva. Hasonlóképpen nagy bőrmirigyek foglalnak helyet a hátoldalon a gerincoszlop hosszában két oldalt. Bőrmirigyeinek váladéka mérges, a benne lévő samandarin és samandaridin nevű alkaloidák a nyúlt agyvelőben lévő lélegzési központokra hatnak bénítóan. Elnevezése keleti eredetű; az arab-perzsa samandra, mérgező jelentésű szóból.

A fordulónál ott állt a növendéke. Milyen remek ifjú! Micsoda kincs a fiatalon Istennek szentelt élet! Tiszta élet, tiszta eszmények – ez így szép. A jövendő mindenképp a fiataloké, az élet delelőjén jócskán túl az embernek már nem jövője, csak múltja van…

– Nos, indulunk? – kérdezte fakó hangon, mintha bensőjében éppen nem az eszményítés és szeretet aktusa ment volna végbe. Válasz szinte nem is érkezett hallható, csak meglódult az ifjú.

A szalamandra testhossza 18-28,5 centiméter. Lassan mozgó állatokkal, elsősorban csigákkal, rovarokkal és férgekkel táplálkozik. Megtermékenyített petéi a nőstény petevezetékében fejlődésnek indulnak, vagyis a szalamandra elevenszülő.

Az erdőből kiérve a dombtetőre jutottak, s káprázatos látvány tárult a szemük elé: völgyek, alant folyó, a domboldalon gyümölcsöskertek, odébb szirtek és bércek, s a távolban csodás, hófödte hegylánc. A lélegzet nemcsak a kaptatótól akad el. Itt ülni, a világ egyik tetején, beszívni a mindenség leheletét, és bizakodni a jövendőben… Az ifjúra pillantott. Az elmerült fohászaiban, észre sem vette a világot.

A legenda szerint, aki a testét a szalamandra vérével bekeni, azt nem fogja a tűz. Antik szerzők (Arisztotelész, Plinius) szerint a mirigyei által termelt nedv (amely megmérgezi a madarakat, az emlősöket, a vizeket, a gyümölcsfákat), illetve teste hidegsége miatt nem ég el a tűzben, sőt el is oltja azt.

„- Bizony. Mindannyian elfelejtettük atyánk szavát – szólt lassan. – Mintha gyermekek volnánk, kiket még bölcsőjükben szakítottak el apjuktól, látjuk Őt, de nem ismerjük meg. Kell, hogy elnémuljon lelkünkben minden földi és égi hang. Akkor megértjük a szavát. Amíg lelkünket, mint a déli nap, az ész világítja be, addig nem szállunk ki magunkból s nem látjuk Istent. De ha az ész alázatosan meghajlik, öröm szállja meg a lelket, mint az éjféli harmat. Rossz emberek nem érzik ezt az örömet, csak a bölcs válik lanttá, amely Isten ujja alatt megremeg és felcsendül…” Mondják sokan, Istent nem a mondásban, de a hallgatásban jobban meglelni. Fiatalon még mondod, vén fejjel majd érzed, de érteni… tán akkor sem érted!

A szalamandra a középkorban a szüzesség szimbóluma, mert egy ókori eredetű elképzelés szerint a szalamandra ivartalan. A kereszténységben a tisztítótűzben el nem égő léleknek és az állhatatosságnak a jelképe. Azon elképzelés alapján, hogy a szalamandra a jó tüzét szítja, és csak a rosszat oltja el, a középkori bestiáriumok szerzői Jézus Krisztus szimbólumának tartják. Ugyanezért attribútuma Justitiának is.

– Nem az ima, a szent név az ember oltalma? – kérdezte az ifjú fürge ésszel. – Így egész más az imádkozás!

„– Honnan jönnek a sugarak, amelyek lelkünket bevilágítják? Nem tudom. Hirtelen törnek elő, mikor nem is várjuk őket s nem szabad kutatni forrásukat. Isten közelünkben van. Felkészülve kell várnunk. Csendben, mint ahogy a szem várja a napfelkeltét, amíg a költő szava szerint kiszáll a sötét óceánból. Isten nem jönmegy, Isten megjelenik. Ez Ő.”

Közben az öreg a terheire gondolt, amiket nem oszthatott meg mással. A kérdésekre és fájdalmakra, amik évtizedekre fészkelték be magukat az agyába, a szívébe. „Ki lesz ezek feloldozója? Ki lesz a megváltóm?

Tűzben pusztuljon minden hamisság!”

A belső monológ kanyargósabb utat járt be, mint a meredek ösvény.

A középkori alkímiában és mágiában a szalamandra a tűz alapelem szelleme. A mitikus szalamandra a tűzben él, és a lángok táplálják. Paracelsus a tűz elemi anyagát róla nevezi el. A Talmud szerint mesebeli állat; hét nap, hét éjjel égő tűzből keletkezik.

Ahogy tovább indultak, az út mesebeli mód kanyargott – erdőn át, tisztás szélén, kőfalkerítés mentén, bokrok sűrűjében. Az ösvényt valóságos virágszőnyeg szegélyezte, félő volt lépni, nehogy eltapossanak valamit. Ki próbált már a virágok varázsszőnyegén járni, lebegve továbbhaladni? Aztán jó idő múltán leereszkedve a kanyargós meredélyen, egy patakot találtak, melynek vize csobogókon, kis vízeséseken bukdácsolt tova. Ennek mentén indultak el, s hamarosan egy barlanghoz jutottak. Hatalmas templomhajóhoz hasonlatos csarnok fogadta őket, s bemerészkedtek, tovább, mint ameddig a halovány fény még elért. Nyakukba csurrant a karsztvíz, a homály, a hűvös megállásra késztette őket. Mintha a föld gyomrába, vagy anyaméhébe jutottak volna, szó nélkül álltak a megrendítő érzések zuhatagában.

A középkori néphit szerint az elemi szellemek a négy elem fölött uralkodtak: a föld szellemei a gnómok, a vízi szellemek az undinék, a légi szellemek a szilfek, és a tűzi szellemek a szalamanderek. Paracelsus önálló tanulmányt írt róluk.

„Rábízhatnám álmaimat, – gondolta az öreg –, hadd lássam, hogyan gyarapodnak. Ha minden választ reá bíznék, nem volna sok, vagy tán semmi sem, amit már maga is ne tudna, vagy a jövőben meg ne értene.” Halk imafohász rebbent, majd kifelé indultak, vissza a világosra. Az öreg egy követ azért magával vitt.

Újra a patak mentén haladtak, most fölfelé. Egy csobogókkal vidám szakasznál megálltak. Az öreg megfáradt lábait pihentette. A víztől körülölelt kőre telepedett, s elmerengett.

„A lelkiség három oszlopa a bölcsesség, az önfegyelem és a szeretet. Bölcsnek sosem voltam bölcs, s ami eszem volt, mára vén fejjel az is elveszni látszik. Az önfegyelem csak megkeményít, egy határon túl céltalan. Marad a szeretet. De ezt hogyan lehet jól gyakorolni?”

A foltos szalamandra (népies nevén: bükki-tarka, tógy, peszérce) alapszíne ragyogó fekete, s szabálytalan aranysárga foltok díszítik. A sárga vagy fekete színezet túlsúlya a talaj mineműségétől függ. Agyagtalajon magas hőmérsékleten a talaj és a levegő nagy nedvességtartalma mellett a sárga foltok száma és nagysága emelkedik, ellenben ha fiatal szalamandrákat televényes talajon alacsony hőmérsékleten a lehető legkisebb nedvességtartalom mellett nevelünk, akkor a sárga mustrázat rovására a fekete szín válik túlnyomóvá.

Az öreg szíve már-már túlcsordult, de nem mutatta. Ahogy a vízbe dugta a lábát, elült a csobogás, ahogy kiemelte újra, fölerősödött. Arra gondolt, bárcsak a víz így, a talpán keresztül szívná, mosná ki belőle a rosszat, hadd vigye magával lefelé, a mindenség végtelenjébe. Lám, egyszer sem lehet ugyanabba a patakba lépni. Kis behatás, nagy következmény – ha a dolgokba beavatkozunk, megváltozik az eredmény. Bizony, az emberek élete is patak, amely valamely mederben zajlik, s ha beavatkozunk, megváltozik a dolgok menete.

Növendéke odatelepedett mellé, félszeg mozdulattal, de belső elszánással. Jöhetek? -rebbent a kérdés a szemében, s megnyugtató bólintás volt rá a válasz. Együtt lóbázták a lábukat, s a négy láb a hűs patakvízben egyre váltogatta a csobogást és a hallgatást. Közben az öreg a patak okán tanítgatta növendékét: a dolgok mulandóságára és a változásban meglelhető állandóságra, a tisztaság igényére, a tökéletes dolgok akadálytalan folyására. A mindenség örök pillanatába csúsztak át, megállt az idő, a patak vize csobogásában a teljesség dallama zengett, a mulandóságot legyőzte a szent áhítat. Mintha sikerült volna itt és most megragadni a mindenséget és kiszakadni az időhorizontról.

Francesco di Giorgionak a XV. sz. végéről származó érméjén a lángoktól körülvett szalamandra a reménytelen szeretet emblémája (felirata: „Őt mulattatja, engem kínoz a tűz).

– Nicsak! – kiáltott fel az ifjú. – Miféle szerzet?

Ebihalszerű jószág, de túl hosszú a farka, s mintha faránál lábai is lettek volna. Ekkor látta meg a csobogó szélénél a Szalamandrát! Fekete test, sárga S alakú foltok a nyaktól kezdve, sima test, a csúszómászókétól eltérően nem visszataszító test és bőr – hasasnak is tűnt. Valóságos szalamandra telepre bukkantak: kicsinyek, elholt nagyobbacskák, s egy kifejlett példány.

A fekete vagy alpesi szalamandra hasonlít a foltos szalamandrához, de kevésbé esetlen és kisebb termetű s sárga foltjai nincsenek, színe egyenletesen fényes fekete. Hossza 11-13 centiméter. Az Alpokban és az Alpokkal összefüggő hegyekben honos. Eleveneket szül, éppen úgy, mint a foltos szalamandra, csakhogy egyszerre kettőnél sohasem többet.

A szalamandra a misztikus beavatás, a spirituális újjászületés védelmezője. Előbb a virágos út, mintha az Istennek lenne felékesítve, majd a barlang, a mindenség öle-mélye, végül a szalamandra?! Az öreg sok mindent látott már, de a tűzbíró vízilényt most először. Nagyot hümmentett, s csak szemlélte a misztikus lény tekergőzését s ivadékait, de belül ezer kérdés és gondolat viharzott. A délután árnyéka végtelenként borult a mindenségre, s az álmok mintha a derült égből hullottak volna alá.

Mikor indulni készült, a növendéke odalépett, hogy alázatosan megszárogassa a lábát. Persze elhárította az öreg, mire az ifjú levetette s odaadta az ingét, hogy akkor azzal törölhesse szárazra lábait.

– Szeretetteljes kapcsolatban vagyunk – mondta könyörgő tekintettel az ifjú. – Ne utasíts el!

Csak egy percet gondolkodott az öreg. Tudta, őt sem tette volna boldoggá, ha elutasítják szolgálatait. Előbb az ifjú még bánatos volt, de most boldognak látszott. Az öreg egy másik nagy kőre telepedett, az ifjú pedig gyöngéden fogta a lábát. A madarak daloltak a végtelenben…

A szalamandra a pozitív értékek szimbóluma, a heraldikában pedig a veszélyekkel szembeni immunitás emblémája: „Nutrior et extinguo” (Táplálom és kioltom).

– Tudod, – mondta az ifjú – az én nagyapám hajthatatlan volt.

– Nem érzem magam méltónak az effélékre! – szólt kívül mogorván, de belül reszkető hangon az öreg.

– Nekem más a véleményem, engedd meg, hogy ezúttal ne hallgassak rád!

Nem volt mit tennie, végképp beadta a derekát a lehetetlen helyzet előtt. Míg az ifjú a lábát szárogatta, s a bocskoráért nyúlt, arra gondolt, ezt annak idején ő is szerette volna megtenni, a maga mesterével, de nem volt rá alkalma. Kinek adja majd tovább ezt a szolgálatot, amit a tisztaszívű legénytől kapott? Elhatározta, egyszer majd ő is megmossa növendéke lábát. Kérdés, lesz-e fölötte hatalma, hogy ezt megtehesse? Igen, a szeretet túl van a korlátokon.

– Nagyon elszomorodtál, miért? – kérdezte az ifjú.

– Erre most nincs válasz – szólt az öreg, s magába fordult. – Tedd a dolgod, s ha majd megkorosodsz, és még életben találsz, gyere vissza hozzám. Ha meg nem leszek már veled, keress olyasvalakit, akinek a társasága fölemel, vagy aki a te társaságodban emelkedhet. Még találkozunk…

Azzal szedelőzködni kezdtek, s elindultak, vissza a patak partján – vagy előre, ki tudja?

Hieronimus Bosch A Gyönyörök kertje című triptichonjának Édenkert táblaképén az Élet kútja körüli vízből egy háromfejű szalamandra mászik ki, amely a tűz elemének képviselőjeként szoláris jellegű, s az életre, az újjászületésre utal (1503-1504 körül).

Boldog sziget. Az áldásért nem kell köszönetet mondani, mert ha a világ nagy rendjében él az ember, akkor mindenki tudja a feladatát. Az egyik feladata a fölajánlás, a másiké az elfogadás. Ha ezzel mindenki tisztában van, nem kell dicsérni senkit, de nem kell bírálni sem. Amit pedig kap, elnyer az ember, azt a kellő időben tovább kell adja. Egy szentéletű ember feladata az volna, hogy erős és eleven összeköttetésben álljon Istennel. Hogyan lesz ez kifürkészhető? Nyilván csak személyes tapasztalás útján. Ezért fontos a vallásos élmény, a megélés, a tapasztalás. Az okítást az ember rég elfelejti, de a falat kenyér íze még ott játszik a szájában, s megmarad a szalamandrás patak csobogása is a fülében, a szívében.

Erdei Levente


Nincsenek megjegyzések: