Szocialista realizmus 2009

Kecskés Péter

Az Apokalipszis negyedik jele

„Minden szépség az ellenségünk.”

(Genesis P. Orridge)

„ …und Nichtkeit ist Absolut”

(Laibach)

Szeretem a kisrealizmust. A társadalmilag tudatos, elkötelezett művészetet. A feminista kunsztot. A lejárt szavatosságú ábrázoló művészetet. A demokratikus, fogyasztói húsfestményt.

Komolyra fordítva a szót; mintha nem lett volna avantgárd, mintha nyomtalanul elmúlhatott volna a valódi experimentáció, mintha ezek is csak egy speciális páholymunka eredményei lettek volna. Mintha a felejtés mindent kitörlő gyógyszerét vette volna be a műtárgypiac, a művészettörténészek közössége, és a „szellemi elit”, mely ma a NASDAQ tőzsdemanipulációjának árnyékában, a sokadrangú politikai-gazdasági dílerek profitorientált lakberendezőinek kellene eldönteniük azt, hogy Jancsi vagy Gabi hálószobájába éppen melyik művészeti trend érvényesüljön. „Szigorúan ideológiamentesen!” Ebbe a „szép, új világba” hogyan is férhetne be az a szellemi töltettel rendelkező artist, aki egy következetes spirituális út mérföldkövének tekinti a műalkotást, vagy éppen egyfajta projekciónak, mely a benső átalakítással együttesen jön létre. Elég lett volna megtanulni azt a végtelenül leleplező eljárásmódot, ahogyan jobbidőkben volt etnográfus szegénylegényünk régebbi filmjeiben a hatalmi manipuláció eszköztárát felmutatja és elemzi. Az már más kérdés, hogy ő is ennek a személytelen akaratnak a személyes szolgája, még a klasszikus szocreál szintjén is (ötvenes évekbeli „dokumentumfilmjeivel” kezdve, melyek szigorúan megkonstruált és megrendezett munkák voltak). Miként a Mefisztó rendezője is, miután múltbéli tevékenységéről napvilágot látott a hír, utána kell őt folyamatosan életműdíjakkal bombázni. De virágzik a realizmus a tévéképernyőkön is; a Barátok közt – Jóban-rosszban nagyszerű, enyhén vagy erősen identitászavaros szereplőit elnézni, ahogy esetlenül imbolyognak a közönségesen megvilágított áldíszletekben.

No de mi a helyzet a képzőművészettel? Jelentem, a szocialista realizmus új hídfőállást foglalt a művészet harcmezején; a LuMu legutolsó életműtárlata egyenest marxista-leninista útmutatót jelent a Hogyan legyünk sikeresek a kortárs piacon? című kapitalista játékban. Az előtte megrendezett, pénzügyesek által manipulált ál-művészettörténetírás segítségével felépített kiállítás a leggyengébb képzőművészeti-fotografikus válogatás volt az elmúlt években, külföldi „sztár-artistokkal” és belföldi sóvárgó sóvágóörsi szocialista szociális munkásokkal. De dolgoznak az ifjú művészek a Forma-1-es matchboxok felnagyításán, mobiltelefonos kis realista, szociálisan tudatos képecskéikkel, a reakciós matyó hímzések ellenében szöveges feminista üzenetek készítésével. Énekesnők merülnek önnön havi vérzésükbe és parlamentáris extrementumukba a havi „tőke” megszerzéséért, festők digitális ecsetvonásokkal majmolják a mediatizált ürességet, Richter mindenfajta egzisztenciális-metafizikus hangsúlyai nélkül, valamint – hogy a látszólag ellentétes oldalt se felejtsük ki – a hagyományos festészet álmetafizikus áltradicionális és pszeudotradicionalista feltámasztásával – Kiefer eleganciája, hiperérzékeny anyaghasználata és professzionális attitűdje nélkül – szintén a profit és érvényesülés reményében. Művészettörténészek zsebbe dolgoznak a művészetpártoló bankoknak, de azért némi lelkiismeret-furdalással legalább naponta leisszák magukat, vagy legalábbis templomba járnak. Freiheit ist nicht befrei, ahogy mondám egyik hiramistalaibachul”. By the way, a katolicizmus és a kőművesség nem zárja ki egymást? Vagy már ez is az új eon? Hol vannak az őrzők? Szóval, hol is van az igazi sötétség? Hol hazudnak a legtöbbet? professzornak, romlott „

A liberális piacgazdaság és demokrácia a legjobban működő manipulációs gépezet. Nemcsak anyagi, hanem minden szinten kontroll alatt tudja tartani az embert, még a létező szocializmushoz képest is hatékonyabb, mert abban legalább megvolt a szamizdat, és ellenzékiség – mint utóbb kiderült szintén manipulált – romantikus tudata. Kedves „liberal-isok”, hol van a freiheit? Hol vannak Crowley orgiái a „liber-al-is” termekben? (Sorry, ez is csak amolyan romantikus okkultizmus.) A Sátán szégyelli, hogy nincsenek színvonalas tanítványai, ezért a deista és szociokapitál világból már ő is kivonult, követve mennyei urát.

No de mi van a régiekkel, mi van a Kassák-hamisításból élő elsőrangú, Kossuth-díjas művészekkel, a társadalom mérnökeivel? Mi van a természetvédő szimbolikus áltaoistamarxizáló, hitehagyott alkimistákkal? Mi van a steineriánus, luciferiánus, illuminista pszeudo-rearchaizáló organikus építészekkel? Mi van a kungfustitkosügynökökkel? Mi van az avantgárd művészet késő kádári ellenzékével, akik egymást jelentették fel? Mi van az egyik rejtező ortodoxiából – némi kommunisztikus családi kitérő után – egy másik ortodoxiába való belefeledkezéssel? Mi van a felvilágosodás sophiatikus szerzőibe beleszerelmesedett ávós csemetével, a legfiatalabb nagymesterrel? Mi van a magyar mítoszokból pop-rock operát, és mellesleg (?) pornóforgatókönyvet író ezoterikus értelmiségivel? Mi van a dögevőkkel, a már mindent elöntő álokkultista csakra-fényképészek és álasztrológusok siserahadával? Mi van a lakótelepek szocioesztétikáján felnőtt intermediális máterek, a „hűségesek vagyunk a piciny dolgokban” hívekkel a fotográfia felségvizein? Kell valamifajta alapvető létrontásnak és lét meg nem értésnek, létfelejtésnek és stupiditásnak lennie, hogy valaki fotóssá korrumpálódjon? Mi van a magyar ezredvégi fotótörténészekkel, akik a fotó nagykorúvá válását a szocialista realista stílusban látják, és mi van azokkal, akik számára ezen kijelentés most is egy elfogadott diskurzus alapjaként szolgálhat? „Should I Eat their Souls? Yes.” Mi van az aranytalan naplemente állítólagos magyar beavatottjaival, akik még a Therion fő kinyilatkoztatását sem bírták lefordítani – csak ellopták és publikálták – „Tasty Souls.” Mi van a dizájner-alomból képzőművésszé avanzsált hústoldalékokból építkező látványhiénákkal? Mi van az emigrációból hazatért ultraradikális művészekkel, mi van a mi vannal, Bakos úr kozmológiai állandójával? Mi van a recycle állami művészeivel, a propaganda reneszánsz kufárjaival, akiknek a szemétművészet egyet jelent a neoplatonizmus istenkeresésével, bár azt sem tudják, hogy valójában mit jelent ez utóbbi? Mi van a metroszexuális befektetőkkel, akik már a nemiség legalapvetőbb aspektusait sem veszik figyelembe, és vagy affektáltan „emo-cion-álisak” vagy leszbikusan-amorálisan agresszívek? Bár már Lynch is a szellemi „leszbosz-zuhanyban” és az áltranszcendentálisbesúgófamíliákkal, kiknek új hajtásai a „szép új világ” giccsözönében tetszelegnek saját erkölcstelenségükben? bibliaillusztrátorokkal? Mi van a buddhista kontrameditációban talál magára. No és mi van a volt

De dolgozni kell, mert a művészet – piac. Ne gondolkodj! Az csak rosszat tesz a munkádnak és a pénznek – mondják. Lehet vásárolni művészetimagazin-címlapot, ezzel is növelve a „Capitalmű-vész-E.T.-i” értékét. Ámde van egy másik „láthatatlan történet” is, mely nem az alacsonyabb kasztból vezeti le saját létét, hanem erratikusan vagy tisztán a valódi üdvtörténetet tükrözi, még az apokalipszis negyedik jelekor is. Erről tilos a beszéd, mert a valódi határok, terminusok, mértékek láthatatlanok.

A többi „csak a kontroll természete” szerinti félrebeszélés.

Forrás: Kapu.cc