Az állatok szerepe a bizánci világban

Mozaikpadló részlet.
Párizs. Louvre

A bizánciakban az állatokról – ezekről a körülöttük nyüzsgő, hol barátként és segítőtársként, hol pedig ellenségként viselkedő lényekről – élő kép, az egyrészt természeti, ökológiai-gazdasági tényezők, adottságok, másrészt pedig ideológiai, eszmei hatások együttesének eredménye volt. A mindennapok közvetlen tapasztalatait nyilvánvalóan meghatározta a Birodalom természeti környezete, a Földközi-tenger keleti tájainak földrajzi adottságai, az adott vegetáció életlehetőségei, az állatvilág számára nyújtott táplálék. A táj adta tényezők az ókori világ óta nemigen változtak, s ezért a körülöttük élő állatok is ősi múltra tekinthettek vissza: szamarak, juhok, kecskék az ember domesztikációs tevékenysége óta éltek e tájon, nem beszélve a legrégibb háziállatról, a nyáj őrzőjéről, a vadász társáról, az otthoni élet részét alkotó kutyáról. De a galambok is hozzátartoztak a mindennapi élethez az egész mediterrán világban, így nem csoda, hogy a táplálék mellett a szimbólumok világában is jelentős szerepet kaptak.

Az állatok és az ember viszonyát nemcsak irodalmi és művészeti alkotások örökítették meg, hanem törvények is szabályozták. A Nomosz Georgikosz – a Földművestörvény – nemcsak a IX–X. századi Bizáncban jelentett újat az ember és a háziállatok közti kapcsolatok szabályozása terén, hanem egész Európa viszonylatában is nagy jelentőségű volt, s bár nem olyan indokok szabályozták az egyes állatok védelmét, mint ma, hiszen nem az eszmei, hanem a jólfelfogott gazdasági érdekek voltak a döntőek, mégis elsők között tarthatjuk ezeket a szabályokat számon abban a folyamatban, ami a mai állatvédelemhez vezetett.

Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok az állat-ember kapcsolatra vonatkozó adatok, amelyek egyáltalán nem gazdasági, hanem valóban érzelmi jellegűek. Jóllehet, mint Sir Galahad (M. J. Hussey) joggal állítja, minden bizánci lelkes lószakértőnek számított, „ez volt az egyik, a bűn határát súroló szenvedélyük”, ám mégis, még a lótenyésztő főpapok között is különleges embernek számított a X. századi Theophülaktosz pátriárka, aki nemes (bizonyára az ősi hispano-pún vérvonalból származó) paripáit szerfölött elkényeztette. Egy másik magasrangú klerikus, Kónsztantinosz Manasszész viszont oly megható sorokban siratta el kedvenc énekesmadarát, hogy Catullus Lesbia verebéről szóló költeményének méltó párjaként említhető ez a vers. Nem kevésbé meghatóak azok a történetek, melyek a sivatagban élő remeték és az állatok kapcsolatáról szólnak. Olvastuk Szent Geraszimosz történetét a félelmetesnek tűnő, de általa kezesbáránnyá szelídített bozontos társáról, az oroszlánról, de bájos az a történet is, amely két thébai remete, Szent Antal és Szent Pál és az őket tápláló holló esetét meséli el.

De egészen más csoportba tartozó állatoknak is nagy szerep jutott a bizánci világban. Ilyen például a selyemhernyó, melynek tenyésztését – mint erről szó esett – Iustinianus császár idején (527–565) sikerült meghonosítani Konstantinápolyban. Ez az eleinte csak udvari használatra készült selymeket szolgáltató, igénytelennek tűnő, de mégis hasznos rovar később elterjedt a birodalomban, sőt a vele kapcsolatos területeken is, és bár nem jelentett paradigmaváltást a bizánci iparban, mégis tenyésztésének jelentősége a termelésben kiemelkedően fontos lett egész Európa számára.

Áttérve a bizánci állatismeretet meghatározó, vagy legalább is erősen befolyásoló eszmei tényezőkre, röviden meg kell ismételnünk az antik, közelebbről a késő klasszikus-hellenisztikus és római természettudomány hatásáról elmondottakat. Ezzel kapcsolatban két művet kell különösen kiemelnünk. Mindkettőnek a bizánci természettudományba való beépítése VII. Kónsztantinosz Porphürogennétosznak – Bíborbanszületett Konstantinnak – a legszélesebb tudományos érdeklődésű keletrómai császárnak köszönhető. Az egyik Arisztotelész és más természettudósok műveiből az alexandriai Arisztophanész BüzantioszSzüllogé tész peri zóón hisztoriasz, kherszaión, pténón te kai thalasszión, amely a világ három szférájában élő állatokról nyújt összefoglalást (sajnos csak két könyv maradt belőle ránk, az első általános rendszertani és szaporodási kérdésekről szól, a második az elevenszülők – zóotokunta – életmódját, szokásait vizsgálja, a III. és IV., melynek pontos szövegét nem ismerjük, a tojásrakó (óotokunta) állatokkal, tehát a madarakkal és a halakkal foglalkozott. által összeállított gyűjteményes munka:

Az elméleti jellegű munkával szemben (amelynek ránkmaradt szövegében már bizánci szerzők, mint például Baszileiosz, azaz Nagy Szent Vazul állattani vonatkozású fejtegetéseiből is olvashatunk) a Geoponika gyakorlati jellegű. Szövege egy késő antik kompilációra vezethető vissza. A gyűjtemény legnagyobb része növénytani jellegű, a XV. könyvben megjelenik az antik etológiában oly gyakori szimpátia-antipátiatan, a XVI. könyv 1. fejezetével, mely Apszürtosz művének kivonataként a lovakról szól, kezdődnek a tulajdonképpen állattani vonatkozású részek. Olyan szerzők, mint a késő köztársaság kori Varro fejtegetései a kutyákról (XIX. 1.) nyilván alapos tapasztalati megfigyeléseken alapulnak, ám egyes praktikusnak szánt tanácsok már a népi hiedelmek fantasztikus elképzeléseit tárják az olvasó elé. Egyszóval, e természettudományos felfogás sajátos keveréke a tapasztalati tudománynak és a vallási hiedelmek mágikus alkalmazásának.

Ez a szemlélet, vagyis a népi, mágikus hiedelemvilág beszüremkedése a tudományos megállapítások közé, az egész görög természetszemléletre jellemző. Olyan korai, képzett orvosok, mint Paulosz Aiginatész vagy Aétiosz Amidénosz állati eredetű gyógyszerekről szóló adatai, vagy a kései orvos-zoológus, Démétriosz Pepagomenosz sólymok és kutyák betegségeiről szóló írásaiban is könnyű megtalálni a népi gyógyászat mágikus elemeit. Ezek a fejtegetések is mutatják, hogy a bizánci világban a tapasztalati tudományt mindig át- meg átszövik a vallás néha babonássá vált elemei. Mert abban is igaza van Sir Galahadnak, hogy a bizánciak másik nagy szenvedélye a teológia, amelynek a mindennapi életre való alkalmazásában sajátosan keveredhet a misztika és a mágia.

Mindenesetre jellemző az is, hogy miként látják a bizánciak a körülöttük mozgó állatok világának helyét a Kozmosz szakrális létrendjében. A kora bizánci zoológiai író, gázai Timotheosz művének elején meghatározza az élőlények (ta zóa) fő kategóriáit. Legfelső szinten állnak az angyalok, őket követi az emberi nem, az utolsó helyet foglalják el az állatok, mégpedig a következő felosztás szerint: szárazföldiek, madarak, halak.

A bizánci teológusok különféle módon értékelték az állatok sokszínű világát. Mint láttuk, Szent Baszileiosznál az ókorból – elsősorban az arisztotelészi hagyományból – átvett jellemzések szerepelnek, többször hivatkozik saját megfigyelésére is (pl. a madáranya furfangjáról szólva a „Buzdítás a szent Keresztségre” című beszédében). Ám az állatok viselkedésének pozitív értékelése mindig katetikai jellegű, az a lényeg, hogy milyen erkölcsi tanulság vonható le ezekből a megfigyelésekből.

Ez az etikai jelleg válik uralkodóvá a görög Phüsziologosz állattörténeteiben. Erik Peterson (e sorok írójának egykori római professzora) rámutatott arra, hogy milyen mély spiritualitás húzódik meg a néha furcsán ható történetek mögött: a keresztény teológia által nagyra értékelt enkrateia, azaz önmegtagadás és a hédoné, a kéjvágy szembeállítása, annak hangsúlyozása, hogy még az állatok életében is mily nagy szerepet játszik az előbbi…

Számos munka foglalkozott a keresztény állatszimbolikával. Említettük, hogy a VII. század végén a trulloszi zsinat után a nyugati művészetben oly gyakori bárányszimbolika eltűnik a bizánci művészetből, de természetesen Krisztusra, mint önmagát feláldozó bárányra a bizánci teológusok továbbra is hivatkoztak, főképpen homiliáikban. Az egyházi jelképek közül a bizánci világban leginkább a galamb, a Szentlélek jelképe szerepel, amely – Nyugattól eltérően – még a késő bizánci Euangeliszmosz, azaz Angyali Üdvözlet-kompozíciókban is szerepel.

Az állatok és a keresztény világ kapcsolatáról szólva nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kereszténység egyaránt fölöslegesnek ítélvén a görög-római hekatombákat, vagy a mózesi törvények által előírt holokautomata-kat – egészen elégő áldozatokat – véget vetett ezeknek a véres szörnyűségeknek. Ezekben, mint a Zsidókhoz írt levél mondja, az Úr nem leli kedvét (10, 6) Helyettük új, sokkal tökéletesebb áldozatra van szükség: „Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a test tisztaságára: mennyivel inkább Krisztusnak a vére, aki örökkévaló lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek (Zsid. 9, 13–14.).

Hogy milyennek látták a bizánciak az állatvilágot, leginkább a képzőművészeti alkotásokból ismerhetjük meg. Mielőtt ennek leglényegesebb ismérveit az állatábrázolások tudományos értéke szempontjából röviden összefoglalnánk, hangsúlyozni kell, hogy Nagy Konstantintól XII. Konstantinig több, mint ezeréves fejlődést kell átölelnünk. Ezen hosszú idő alatt a bizánci művészetben jelentős stílusváltozások köszöntöttek be, amelyek az állatok művészi megfogalmazására is szükségképpen döntő hatást gyakoroltak.

A Bizánci Birodalom területén fennállásának első évezredében lényegében a késő antik művészetben jelentkező poszthellenisztikus hagyományok éltek tovább. Ez az állatábrázolások viszonylatában azt jelenti, hogy – egyes stilizáló irányzatok ellenére, melyek főleg a lovak megformálásában mutathatók ki – az állatokat alapvetően természethűen mutatták be, olyannyira, hogy még a mesés griff is valóban létező lény benyomását kelti (így pl. a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsóján a pettyes dámvadat letipró vérbenforgó szemű párducgriff, melyet bizonyára északi, Pontosz vidéki bizánci minta után készítettek). Figyelemreméltó, hogy a IV–VII. században a világi, tehát palota- és villadíszítő mozaikok, és a kilikiai, főként pedig a szíriai ásatásokból előkerült ortodox templompadlók állatábrázolásai között nincs különbség, mindenütt a vadászati jelenetek uralkodnak, ez az ún. képrombolás időszakában (717–843) is jellemző. Egyes biblikus témák, mint a Teremtés és a Noé bárkája jelenetei (az ún. Cotton-bibliának VI. századi kompozíciói, mint írtuk, csak egy XIII. századi változatban ismeretesek) vagy a szíriai (ma libanoni) Jenah-i bazilikában előkerült „aranykort”, azaz messiási békét megörökítő mozaik (vö. Ézsaiás XI. 1–9) kitűnően alkalmasak voltak a képi együttest megtervező művészek számára, hogy állatismeretüket viszonylag sokrétűen bemutathassák. A korai időkben a monumentális festészet és a miniatúrák állatábrázolásai közt sem találunk lényeges eltérést, ami a természethűséget illeti (például a Koszmasz Indikopleusztész-kódexekben szereplő vakaródzó antilop, illetve a szamárra rontó oroszlán és a hasonló témájú mozaikok – palesztinai – szíriai leletek, illetve a már Omajjád-kori, VIII. századi, de bizánci mesterek készítette Khirbet a-Mafjar-i padlómozaik-kompozíció között).

Az állatvilág realisztikus szemlélete, a IX. század közepe és az 1058 közti makedón klasszicizmusra is jellemző változás a Dukasz – Komnénosz – Angelosz dinasztia idején következett be (1059–1204), bár, sajnos a korszak monumentális világi építészete elpusztult, ezért például nem tudhatjuk, hogy a Nikétasz Khoniatész által említet, II. Andronikosz Komnénosz idején készült, az uralkodó vadászatának áldozatát képező zubrosz mennyire volt valószerűen ábrázolva. A kevésszámú, főként épületdíszítő bizánci monumentális szobrászati alkotás témája szimbolikus állatpárok vagy állatküzdelmi jelenetek, ezek stílusában néha még klasszikus hagyományok jelentkeznek, de gyakori, különösen a pávák, oroszlánok ábrázolásánál, az erős, szinte vonalas jellegű stilizálás.

Ezt a stilizáló, az állatok küllemét többé-kevésbé torzító megformálást talán leginkább a nyájőrző Dávid kompozíciójának X–XII. század közti változását a miniatúrákon keresztül tudjuk végigkísérni. Az ún. párizsi zsoltárkönyvben (ms. gr. 139. fol. 1v.) a juhok, de különösen a selymesszőrű fekete kecskék ábrázolása teljesen élethű, egy 1066-ra keltezhető londoni zsoltárban (Add. Ms. 19352. fol. 28r.) bár az állatok ábrázolása igen dinamikus, mozgásukat jól, jellemzően fejezi ki, de a habitusuk már eléggé stilizált. Egy Athosz-hegyi kéziratban (Moné Eszphigmenu, fol. 386r) amely valószínűleg a XIII. században készült, az ábrázolt juhocskák már gyermekrajzszerűen primitívek. Természetesen itt a különböző műhelyek megrendelőinek igényét, a készítők személyes képességeit is figyelembe kell vennünk. Ezt az is igazolni látszik, hogy a reprezentatív betlehemi Krisztus Születése Bazilikának Komnénosz-kori, 1169-ben készült mozaikján az a szamár, amelyen az Úr bevonul Jeruzsálembe, taxonómiai szempontból is kitűnőnek mondható. Hasonló a helyzet a monumentális mozaikművészetben a vidéki szerzetesi templomok apszisaiban látható, XI. századi Krisztus születése jelenetekben a pásztorok nyájában látható barmok ábrázolást tekintve is (pl. Hosziosz Lukasz, katholikon). A Dávid életével kapcsolatos jelenetek is bizonyítják, hogy a bizánci művészetben a XI. századtól uralkodóvá váló egyházművészet keretébe illesztve, hol megbújva, hol nyíltabban, de nagyon gyakran szót kér a világi művészet – köztük az állatábrázolások is. Különösen figyelemreméltó ez a Nazianszoszi Szent Gergely szentbeszédeit, homiliáit tartalmazó illusztrált XI–XII. századi kódexek lapjain. Egyrészt maguk a beszédek is számos utalást tartalmaznak a mindennapi élet – vadászat, halászat, madarászat, pásztorkodás – eseményeiből adódó tanulságokra, másrészt viszont olyan zsánerjelenetek (pl. madarászat) is előfordulnak, amelyek biblikus témájú illusztrációk mellett, teljesen szervetlenül komponálva jelennek meg, bizonyítván a miniátornak a „profán” világ szépségeihez való vonzódását. Másik lehetőséget az állatábrázolásokra és a mindennapi élet apró eseményeinek lerövidített bemutatására az evangéliáriumok elején, az egyes evangéliumok párhuzamos helyeit megjelölő ún. kánontáblák nyújtják, amelyeknek tetején a X. században még a tudományos művek állatképeihez hasonló stílusú, később – a XII. században – már többé-kevésbé elvontabb jellegű állatképek jelennek meg.

Kétségtelen viszont, hogy a XIII. század derekán a keresztesektől felszabadult Bizáncban, az ún. Palaiologosz-klasszicizmus idején ismét találkozhatunk az állatvilág valós megfigyelésének ábrázolásával: jellegzetes példa erre a konstantinápolyi Khora templom 1315–1320 között készült mozaikciklusában az a jelenet, amely a Jahve tiszteletére bemutatott bikaáldozatot ábrázolja. Itt a szerencsétlen állat képe egyes kutatókat a bikaölő Mithrasz realisztikus megjelenítéseire emlékezteti.

Ám a ránkmaradt egyetlen gazdagon illusztrált hippiatrikai kódex (Párizs, Nemzeti könyvtár ms. gr. 2244) lóábrázolásai, amelyek a IV. század végén készülhettek, oly esetlenek, nehézkesek, hogy nyomát sem mutatják az antik művészet (sőt még a makedón kori) nemes lóábrázolásoknak.

A hanyatlás nyomai hol gyengébben, hol pedig erősebben, de egyre megdöbbentőbben mutatkoznak a tragédiájához közelgő Bizánci Birodalom (lassanként már csak „városállam”) művészetében, s ez az állatábrázolások alakulásán is jól mérhető. Igaz, a bécsi VI. századi és a New Yorki X. századi Dioszkoridész-kódex késő hellenisztikus eredetű miniatúráinak másolatait megőrző vatikáni kódexben (Chis. gr. 53. = F. VII. 159) még fellelhetők az antik görög felfogás nyomai, de már a vele majdnem azonos időből származó párizsi Künégetika képein (gr. 2736) a velenceivel (Marc. gr. 479.) összevetve érződik a korábbi plasztikus jellegű formák bomlása, ami nyilvánvalóan a képek taxonómiai értékét is negatív módon befolyásolta. A késő Palaiologosz-korból származó – nemrég W. Eidenauer által közzétett – Ornithiaka madárképei a zoológus számára éppannyira értéktelenek, mint számos más hasonló kódex állatképei vagy éppen a bolognai XVI. Századi természetrajzi kódexben található állattani traktátusok primitív képecskéi.

Hogy miképpen egyszerűsödnek le a korábban gazdag, életszerű állatképek a bizánci festészet hosszú története folyamán, ahhoz az említettek mellett az is jó bizonyíték, ha a három ismert bizánci korallképet összevetjük. Az első, még teljesen hellenisztikus jellegű a VI. századi (Cod. Vindob. med.gr.1. fol. 391v.) részletgazdag megjelenítése, a Tenger megszemélyesítésének festői eszközökkel érzékenyen megoldott alakjával. A XV. századi vatikáni kódexben (Chis. 53. =F. VII. 159. fol. 210 = 196r.) már némileg veszített az ábrázolás az ágacskák gondos művészi előadásából, de a tengeristennő még eléggé plasztikus. A bolognai kódex viszont (Bibl. Univ.cod. gr.3632. fol.382r.), amely már minden bizonnyal Konstantinápoly eleste után készült, meglehetősen durva, minden finomságot nélkülöz, száraz vonalasságú, s a „thalassza”, a Tenger alakja is leegyszerűsített, ám ikonográfiájában még antik gyökerű. Nem úgy, mint a ciprusi Aszinu Panagia Forbiotissza templomában lévő freskó, ahol az emberarcú polip „Thalassza” már bizánci női koronát visel.

A XVI. században már teljesen új utakat keres a bizánci hagyomány egy kései képviselője, a Frankhonba szakadt krétai Vergetiosz (Bergikiosz) család tagja. Ő már nyugati mintákat követ könyvillusztrációiban, csupán néhány motívum utal görög származására. Így például Pierre Belon képei nyomán készült egyik illusztrációját (Oxford, Bodleian könyvtár, F. 4. 15. fol. 13r.), a fecske képét egy kicsi kupolás bizánci templom tetejére helyezi, így emlékezve elveszett szülőhazájára.

Szövegkiadások

Aetios Amidenos: 13. könyv. Ed.: S. Zerbos, Athena 18 (1906) 241–302.

Ahmet ben Sirin: Oneirokrotikon. Ed.: F. Drexl, Leipzig 1925.

Szent Basileios: Homélien sur l' Hexaémeron. Ed.: St. Giet, Paris 1968.

Diegesis ton tetrapodon zoon. Ed.: G. Wagner: Carmina Graeca medii aevi. 1870, 141–178.

Demetrios Pepagomenos: Orneosophion, Kynosophion. In: R. Hercher: Claudii Aeliani Varia Historia, Epistulae, Fragmenta, Lipcse 1866, 335–599.

Eustathios: Comment. In: Hexaemeron. Migne PG. XVIII. 746.

Geoponika: Ed.: H. Beckh, Lipcse 1895.

Joannes Damascenus: De draconibus. Migne PG. XCIV. 1598–1604.

Georgios Pisides: Hexaemeron. In: R. Hercher: Claudii Aeliani Varia Historia, Epistulae, Fragmenta. Lipcse 1866, 603–662.

Hadzisz, D.: A bizánci irodalom kistükre. Bp. 1974.

Incerti auctoris in Oppiani Halieutica paraphrasis. Ed.: I. Gualandri, Milano 1968.

Ioannes Moskhos: Merceaux choisin du prè spirituel. Ed.: D. C. Hesseling, Paris 1931.

Konstantinos Manasses: Ekphrasis haloseos spinon kai akanthidon. Ed.: E. Kurtz, Eos 7. (1902) 180–194.

Konstantinos Manasses: Ekphrasis kynegesin geranon. Ed.: E. Kurtz, Viz. Vremennik 12 (1906) 69–80.

Cosmas Indicopleustès: Topographic Chrétienne I–II. Ed.: W. Wolska-Conus, Paris 1968.

Liutprand töréneti munkái. Antipodosis, Relatio de legatione Constantinopolitana. Ford.: Jurkovics E., Gombos F. A., Gaál L. Bp. 1908.

Manuel Philes: De animalibus, elephantis, plantis, etc. In: F.S. Lehrs–F. Dübner: Poetae bucolici et didactici. Paris 1862. 3–68.

Nomos Georgikos. In: Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Bp. 1999, 27–31.

Paulos Aiginata: Opera. Ed.: J.L Heiberg, In: Corpus Medic. Graec. IX.1. 2. (1921., 1924.)

Philostorgios: Kirchengeschichte. Mit dem Leben des Lucian von Antiochien und den Fragmenten eines arianische Historiographen. Ed.: J. Bidez, F. Winkelmann, Berlin 1972.

Physiologus. A zsámboki kódex állatábrázolásaival. Ford.: Mohay András. Az utószót és a képmagyarázatokat Kádár Zoltán írta. Bp. 1986.

Pulologosz. Ed.: S. Krawczynski, Berlin 1960.

Suidae Lexicon. Ed.: A Adler, 5 vols. Leipzig 1928–38.Suda

Symeon Seth: Stephanites und Ichnelates. Ed.: L.-O. Spöberg, Stockholm 1962.

Excerpta ex Timothei Gazaei libris de animalibus. Ed.: Haupt, Hermes 3 (1869) 1–30.

Scholia vetera Nicandri Alexipharmaca. Ed.: Ábel J., Vári R. Bp.1891.

Theodoros Prodromos: Katomyomakhia. Einleitung, Text und Übersetzung. Ed.: H. Hunger: Der Byzantinische Kazt-Mause Krieg. Graz–Wied–Köln, 1968.

Válogatott modern irodalom

Balty, J.: La grande mosaïque de la chasse du triclios, Bruxelles 1969.

Balty, J.: Le cobra et la mangouste dans les mosaiques tardives du proche-orient. Jahrbuch der österreichischen Byzantinistik 25 (1976)

Balty, J.: Mosaïques de Syrie. Bruxelles 1977.

Beck, H-G.: Das byzantinische Jahrtausend, München 1994.

Beck H-G.: Geschichte der byzantinischen Volksliteratur, München 1971.

Bodenheimer, F. S.: History of Biology. London 1958.

Brett, G.: The Automata in the Byzantine „Throne of Salomon”. Speculum (1954) 477–487.

Brett, G. – Martiny, G. – Stevenson, R.B.K.: The Great Palace on the Byzantine Emperors. Oxford 1947.

Budde, L.: Antike Mosaiken in Kilikien. Frühchristliche Mosaiken in Misis-Mopsuestia. I. Recklinghausen 1969.

Byzantinische Mosaiken aus Jordanien, Katalog des Nö. Landesmuseums, Neue Folge, No. 178. Wien 1986.

Chatzedake, N.: Elleniké Tekhné. Byzantina pséphidóta. Athens 1994.

Coche de La Ferté, E.: L'art de Byzance. Paris 1981.

Cutler, A.: The Elephants of the Great Palace Mosaic. In: Bulletin de l'Association internationale pour l'étude de la mosaïque antique. Paris 1985. 125–138.

Delatte, A.: Anecdota Atheniensia, I. Liége – Paris 1927.

Demus, O.: Bemerkungen zum Physiologus von Smyrna. Jahrbuch der österrechisches Byzantinistik 25 (1976) 235–248.

Demus, O.: The Mosaics of San Marco in Venice. Chicago 1984.

De Stefani, E. L.: Gli excerpta della „Historia Animalium”. Studi Ital. di Fil. Classica 12 (1904) 145–180.

De Stefani, E. L.: Per l'epitome de Animalibus di Aristofane di Bisanzio. Studi Ital. di Fil. Classica 12 (1904) 432–445.

Donceel-Voute, P.: Les pavements des églises byzantines de Syrie et du Liban. Louvain-La Neuve I–II. 1980.

Doyen-Higuet, A-M.: The Hippiatrica and Byzantine Veterinary Medicine. In: Symposium on Byzantine Medicine. Dumb. Oaks Pap. 38 (1984) (Ed.: Scarborough) 111–120.

Kislinger, E.: Cristiani d'Oriente regole e realtá alimentari nel mondo bizantino. In: Flandrin J-L. – Montanari M., Storia dell'alimentazione. 1997. 251–264.

Galahad, Sir: Bizánc. ford. Lorsy Ernő, Bp. é.n.

Galavaris, F.: Elleniké Techné. Zographiké byzantinón cheirographon, Athens 1995.

Dioscorides. Codex Vindobonensis med. gr. 1 des Österreichischen Nationalbibliothek. Kommentarband zu den Faksimile Ausgabe: H. Gerstinger (Codices selecti 12.), Graz 1970.

Graber, A.: L'empereur dans l'art byzantine. Strassbourg 1936, reprint 1971.

Graber, A.: L'iconoclasme byzantine. Dossier archéologique, Paris 1957.

Heiberg, I. L.: Geschichte der Mathematik und Naturwissenschaften im Altertum. München 1925.

Hennig, R.: Die Einführung der Seidenraupenzucht ins Byzantinerreich. Byz. Zeitschr. 33 (1933) 295–312.

Hofer, Ph. – Cottrell, Jr. G. W.: Angelos Vergecios and the Bestiary of Manuel Phile. Harvard Library Bulletin 8 (1954) 323–339.

Hunger, H.: Die hochsprachliche profane Literatur der Byzantiner II. München 1978.

Jacoby, D.: Silk in Western Byzantium before the Fourt Croisade. Byz. Zeitsch. 84/85. 2. (1991–1992) 452–500.

Jobst W. – Erdal, B. – Gurtner, Chr.: Istanbul – Büyük Saray Mozaigi. Das große byzantinische Palastmosaik. The Great Palace Mosaik. Istanbul 1997.

Kádár Z.: Philia ton zoon. Acta Antiqua Acad. Scient. Hung. 16 (1968) 257–270.

Kádár Z.: Survivals of Greek Zoological Illuminations in Byzantine Manuscripts, Bp. 1978.

Kazhdan, A. P.: The Oxford Dictionary of Byzantium I–III. New York – Oxford 1991.

Keller, O.: Die antike Tierwelt I–II. Leipzig 1909.

Koukoules, P.: Melissokomia para Byzantinoi. Byz. Zeitschr. 44 (1951) 347–357.

Koukoules, P.: Byzantinon bios kai politismos 6. Athen 1955.

Lavin, I.: The Hunting Mosaics of Antioch and their Sources. In: The Hellenistic Heritage in Byzantine Art (ed. Kitzinger, E.) Dumb. Oaks Pap. 17 (1963) 181–282.

Lazarev, V.: Storia della pittura bizantina. Torino 1967.

Lazaris, St.: Inventaire sommaire des manuscrits grecs scientifiques illustrés de la Bibliothèque Nationale de Paris. Byzantiaka 13 (1993) 193–265.

Lazaris, St.: L'Illusration des traitès hippiatriques byzantins le Currandis Equorum Morbis d'Hièrodès et l'epitomè. In: Medicina nei secoli arte e scienza 11/3. (1999) 521–546.

Lazaris, St.: Un exemple d'art utilitaire byzantin. Les illustrations du Parisinus graecus 2244, Paris.

Leitner, H.: Zoologische Terminologie beim Älteren Plinius. Hildesheim 1972.

Lopez, R. S.: The Silk Industry in the Byzantine Empire. In: Speculum 20 (1945) 1–41.

Mango, C.: Byzantium. The Empire of the New Rome. London 1994.

Mazal, O.: Byzanz und das Abendland… Handbuch und Katalog. Graz 1981.

Morel, W.: Iologica. Philolgus 83 (1928) 345–373.

Myakawa-Kollautz, A.: Ein Dokument zum Fernhandel Byzanz und China zur Zeit Theophylaktes. Byz. Zeitschr. 77 (1984) 6–19.

Oikonomides, N.: Silk trade and Production in Byzantium from the sixth to the ninth Century: the seals of kommerkiarioi. Dumbarton Oaks Papers 40 (1986) 33–53.

Peterson, E.: Die Spiritualität des griechischen physiologos. Byz. Zeitschr. 47 (1954) 60–72.

Petit. G. – Théodoridès, J.: Histoire de la zoologie des origines à Linné. Paris 1962.

Picirillo, M.: Chiese e mosaici della Giordania settentrionale. Ierusalem 1981.

Pigulevskaja, N. V.: Bizantijskaja diplomatija i torgovlja selkom v V–VII vv. Viz. Vremmennik I (26) 1947, 184–214.

Rendell, A. W.: Physiologus. London 1928.

Rice, D. T.: The Great Palace of Byzantine Emperors. Second Report. Edinborough 1958.

Riddle, J. M.: Byzantine Commentaries on Dioscorides. In: Symposium on Byzantine Medicine Dumb. Oaks Pap. Nr. 38 (1984) (Ed.: Scarborough) 95–102.

Sbordone, F.: Physiologus. Milano 1936. (v.ö. Perry, B. E. ismertetését Amer. Journal of Phil. 58 (1937) 488–496.

Scarborough, J.: Early Byzantine Pharmacology. In: Symposium on Byzantine Medicine. Dumb. Oaks Pap. 38 (1984) 213–232.

Schreiner, P.: Byzanz. 2. überarb. Auflage, Münchem 1994.

Simon, D.: Die byzantinische Seidenzünfte. Byz. Zeitschr. 68 (1975) 23–46.

Spatheri, E.: Sailing through Time. The Ship in Greek Art. Athens é.n.

Stannard, J.: Aspects of Byzantine Materia Medica. In: Symposium on Byzantine Medicine Dumb. Oaks Pap. Nr. 38 (1984) (Ed.: Scarborough) 205–211.

Strohmaier, G.: Die Rezeption und die Vermittlung der Medizin in der byzantinischen und arabischen Welt. In: Grmek, M. D. (hrsg.) Die Geschichte des Medizinischen Denkens. München 1996. 151–181.

Strzygowsky, J.: Der Bilderkreis der griechischen Physiologus, des Kosmas Indikopleustes und Oktateuch nach Handschriften der Bibliothek zu Smyrna. Leipzig 1899.

Struckelberger, A.: Bild und Wort. Das illustrierte Fachbuch in der antiken Naturwissenschaft. Medizin und Technik. Mainz am Rhein 1994.

Théodoridès, J.: Consideration on the Medical Use of Marine Invertebrates. In: Sears, M. and Meriman, D. eds. Oceanography, The Fast (New York 1980) 734–749.

Théodoridès, J.: Histoire de la rage, Cave canem. Paris 1986.

Théodoridès, J.: Intéret scientifique des miniatures zoologiques d'un manuscrit byzantine, Acta Biologica Debrecina 7/8 (1969–1970)\linebreak 265–272.

Thédoridès, J.: Introduction l'étude de la zoologie byzantine. In: Actes du 7^e Congrés International d'Histoire des Sciences, Jérusalem 12 aout 1953, Paris 1954, 601–610.

Thédoridès, J.: Les animaux des jeux de l'hippodrome et des ménageries imperiáles Constantinople. In: Byzantinoslavica 19 (1958) 74–83.

Thédoridès, J.: Rabbies in Byzantine Medicine. In: Symposium on Byzantine Medicine Dumb. Oaks Pap. Nr. 38 (1984) (Ed.: Scarborough) 149–158.

Thompson, D' A.W.: A Glossary of Greek Birds. Oxford-London 1936, reprint: Hildesheim 1936.

Thompson, D' A.W.: A Glossary of Greek Fishes, London-Oxford 1947.

Tinnefield, E.: Zur kulinarischen Qualität byzantinischer Speisefische. In: Studies in the Mediterranean World Past and Present II. (Tokyo 1988) 155–176.

Touwaide, A.,: Heilkundliche Verfahren: die Arzneimittel. In: Grmek, M. D., Die Geschichte des medizinischen Denkens. München 1996. 278–292.

Touwaide, A.: Les manuscrits grecs illustrés du traité Per hyles hiatrikes de Dioscoride. In: Actes du XXX^e Congrès international d'Histoire de Médicine (Düsseldorf 1986) 1148–1151.

Touwaide, A.: Les poisons dans le monde antique et byzantine: introduction à une analyse systematique. Revue d'Histoire de la Pharmacie 290 (1991) 165–281.

Touwaide, A.: Nicandre: de la science à la poésie. In: Aevum 65 (1991) 65–101.

Touwaide, A.: Un recueil de pharmacologie du X^e siècle illustré au XIV: le Vaticanus gr. 284, Scriptorium 39 (1985) 13–36.

Toynbee, J. M. G.: Animals in Roman Life and Art, Ithaca-New York 1973.

Trendall, A. D.: The Shellal Mosaic, Canberra 1973.

Wada, H.: Serinda. Ein Abschnitt aus der byzantinischen Seidenkultur. Orient (Tokyo) 14 (1978) 53–69.

Wallace-Hadrill, D. S.: The Greek Patristic View of Nature. New York é.n.

Weitzmann, K.: Ancient Book Illumination. Cambridge 1959.

Weitzmann, K.: Studies in Classical and Byzantine Manuscript Illumination. Chicago-London 1971.

Wellmann, M.: Der Physiologus. Eine religionsgeschichtl. Naturwissenschaftliche Untersuchung. Leipzig 1930.

Wellmann, M.: Timotheos von Gaza. Hermes 62 (1927) 179–204.

Wolska, W.: La Topographie chrétienne de Cosmas Indicopleustès. Théologie et science au VI. siécle. Paris 1962.

Yucel, E.: Der große palast-Mosaikenmuseum. Istanbul 1987.

Forrás