A négy legveszélyesebb adalékanyag

A csábítóan ízletes élelmiszerek ártalmas összetevőket rejthetnek. Ismerd meg, melyektől kell leginkább óvakodnod!

Vonzó színekkel, illatokkal és ízekkel találkozhatsz az élelmiszerüzletek polcain.Többségük kényelmedet szolgálja, hiszen gyorsan elkészíthető fogásokat varázsolhatsz belőlük. Ahhoz azonban, hogy megfelelő ideig megmaradjon a minőségük, és szívesen fogyaszd őket, számtalan adalékanyagot tartalmaznak.Becsapják szervezetedet, hiszen a mesterséges anyagok elfedik, hogy valójában csekély értékes tápanyaghoz jutsz. Ennél is nagyobb veszély, hogy számtalan kellemetlen tünetet, esetenként súlyos betegséget okozhatnak.

Hamisított ízek – a nátrium-glutamát

Észrevetted, hogy egyes élelmiszerekből hiába fogyasztasz hatalmas mennyiséget, mégsem érzel jóllakottságot?

Többségükben ott rejlik a nátrium-glutamát nevű ízfokozó. Ezt az anyagot mesterséges erjesztéssel cukornádból vagy szójából állítják elő. Önmagában íztelen, ám bizonyos ételekhez adva többszörösére emeli ízhatásukat. Ezért könnyen lehet, hogy a kevésbé értékes összetevőket tartalmazó élelmiszerről elhiszed, hogy valóban fontos nyersanyagokból áll.

A szervezetedet azonban nem lehet becsapni! Amint ízlelőbimbóid érzékelik a falatok aromáját, sejtjeid felkészülnek, hogy valódi, tápláló anyagokhoz jutnak. Mivel ehelyett csak mesterséges adalékkal feljavított, valójában csekély tápértékű ételhez jutsz, éhségközpontod kiadja a parancsot: egyél újabb adagokat! A következmény az elhízás és a hiányállapotok megjelenése.

A nátrium-glutamát emellett számtalan mellékhatást okozhat, főként ha egyéni érzékenység is fennáll. Fejfájást, szapora szívverést, szédülést tapasztalhatsz, és allergiás reakció alakulhat ki, ha észrevétlenül nagyobb mennyiségben kerül a szervezetedbe.

Leggyakrabban felvágottakban, chipsekben, gyengébb minőségű leveskockákban fordul elő, de legjobb, ha minden előre csomagolt termék összetételét elolvasod, mielőtt a bevásárlókosaradba kerülne.

Édes csalódás – az aszpartam

Ideális testsúlyod elérése érdekében választásod könnyen eshet cukor helyett a mesterséges édesítőszerekre. Egyes fajtáik azonban hosszabb távon súlyos mellékhatásokat okozhatnak.

Az aszpartam nevű édesítőt nemcsak tabletta vagy folyadék formájában kínálják, de szénsavas üdítőitalok, ízesített joghurtok, diabetikus termékek és pezsgőtabletták is tartalmazhatják. Ha ezek az élelmiszerek gyakori szereplői étrendednek, nem csoda, ha látás- és alvászavart, migrént, nyugtalanságot tapasztalsz. Az aszpartam ráadásul a szervezetbe kerülve rákkeltő anyagokká bomlik, többszörösére növelve a rettegett kór kialakulásának esélyét.

Különösen veszélyes lehet cukorbetegség esetén, mert súlyosbítja a diabétesz szövődményeit.

A kívánt célt, a testsúlycsökkentést sem éred el a használatával, mivel a mesterséges édes íz fokozott kalóriabevitelre készteti a központi idegrendszert. Cukor helyett természetes és egészséges választás a stevia nevű növényből előállított készítmény, melyből igen csekély mennyiség is elegendő édes ízt biztosít. Ha nincs szükséged fogyókúrára, a cukrot mézzel is helyettesítheted, mely fontos vitaminokat és aminosavakat tartalmaz.

Tartós étel, tartós ártalom – a nátrium-nitrit

Kényelmes megoldás a hosszas vacsorakészítés helyett a hűtőbe nyúlni a fóliába csomagolt felvágottért. Ám lehet, hogy a sütést-főzést választod inkább, ha megismered, mit is rejt a szeletelt termék.

A sonkafélék, kolbászok és egyes sajtkészítmények tartósításához használt nátrium-nitrit nevű kémiai vegyület valóban megóvja az élelmiszert a gyors romlástól, a kórokozó baktériumok elszaporodásától. A hosszas eltarthatóságért azonban komoly árat fizet az egészséged. A nitritek a gyomorba és a tápcsatornába kerülve rákkeltő nitrózaminokká alakulnak. A folyamat annál kockázatosabb, minél gyakrabban kerül tányérodra az adalékanyagot hordozó táplálék. A vér összetételére is kedvezőtlen hatást gyakorol, gátolja a vörösvértestek oxigénszállító képességét. Csökkenti a vitaminok és a vas felszívódását, fokozva a hiányállapotok esélyét.

Plasztikázott ételek – a foszfátok

Az állományjavítók leggyakoribb fajtái a foszforsavak és sóik, a foszfátok. Szerepük, hogy a feldolgozott élelmiszerek színét, ízét és formáját hosszasan megőrizzék. Ám épp ellenkező hatást váltanak ki csontrendszeredben: hozzájárulnak, hogy csontjaid idő előtt veszítsenek szilárdságukból. A foszfátok kedvezőtlen irányba tolják el szervezeted kalcium-foszfor egyensúlyát, gátolják a kalcium felszívódását és csontokba épülését. Könnyen előfordulhat, hogy a csontritkulás megelőzése céljából gyakori vendég a tányérodon a sajt, de nem mindegy, melyik fajtája! Az ömlesztett és kenhető sajtok gyakran rejtenek foszfátokat, így hiába tartalmaznak kalciumot is, az adalékanyag hatására nem csontvédő, hanem csontritkulást kiváltó hatással számolhatsz.

Nemcsak a sajtféléknél, de a tartós pékáruknál és a tejkészítményeknél is figyeld a csomagolást, és lehetőleg fordíts hátat a foszfátoknak.

Természetesen időnként választhatod a praktikus megoldást, a csekély időráfordítást igénylő élelmiszereket. Kis mennyiségben fogyasztva az adalékanyagok nem jelentenek komoly veszélyt. A hangsúlyt helyezd az arányokra, és étrended jelentősebb részét megbízható, természetes összetevőkből készítsd.

Ötvenentúl.hu - Galgóczi Dóra

Feleky Géza: Munkácsy színei

Mutatvány az író Munkácsy-monográfiájából.

Az alkonypír átszűrődése a lombsátrakon, a lángvörös és a sötétzöld találkozása talán legszebb élménye a szemnek az erdőben. De ezt a nagyszerű effektust igazi művész Munkácsy előtt alig merte felhasználni. A klasszikus olasz művészet kék ég elé állította a karcsú, szomorú píniákat. Ruysdaelnál s Hobbemánál a szürke ég a barnászöld lombok diszkrét és előkelő háttere. A szilaj temperamentumú Salvatore Rosa viharfelhőkkel hevíti képei temperatúráját: de nem meri mérkőzésre bocsátani a világító alkonyi eget s a lombsátrak sűrű zöldjét. Tizianónál előfordul ugyan ez az erős kontraszt, de mindig messze a kép mélyén, dekoratív folt gyanánt. Egyszer tűnik fel az alkonyi erdő Rubensnél, egy egészen különös tájképén, ahol Watteu párás könnyűségét sejti meg egy pillanatra a különben nagyon testies képzeletű művész. A francia romantikus iskola s Diaz tesznek azután a 19. században elvétve ilyen irányú kísérleteket: de Munkácsyig egyetlen festő sem merte az erdő fölé borítani az alkonyi ég tüzes fényű boltozatát, hanem legfeljebb egy árnyéklati pirosat, csak az alkony egy csillámát keverte bele az ég színébe. A különös Johann Kaspar Friedrich is csupán a szürkéssárga téli alkonyban festi le az erdőt.

Munkácsynál a kontraszt nem hasítja ketté a képet. Megtorpadnak, összetorlódnak a nehéz felhők, barázdáikban meggyvörössé sűrűsödik, és sietvést, szenvedélyesen bugyog az alkonypír. Az alkonypírnak ez a patakokká elágaztatása nem csupán a fényes felületté merevedéstől óvja meg az eget. A felhők tömött, nehézkes, szürke tömege gyújtja fel az áttetszően tiszta pirosat, csak ez az ellentét adja meg neki a festői lehetőségek határát szinte meghaladó fényintenzitást. Azonkívül a szürke felhőkbe ágyazott vörös lángú napfény tartalmas, nemes drágakőcsillogást kap, és nem esik ki többé a képből, mert Munkácsy színeinek a fák barnájában és zöldjében is van ilyen drágakőszerű csillogásuk. Az égboltozat drámai elevensége mellett monumentálissá emelkedik a terebélyes fák komoly nyugalma, és ez a nyugalom még szilajabbnak érezteti odafent a természet örök, nagy erőinek: a világosságnak és a sötétségnek grandiózus mérkőzését.

Munkácsynál akkor kapnak ilyen szinte páratlanul patetikus szárnyalást a színek, mikor gyengéd, halk színakkordokat üt meg mindenki körülötte.

"Pour étre peintre ayez du coeur et de la couleur", írta egyszer egy emlékalbumba Munkácsy, és elég pontosan jellemezte ezzel a mondattal ugyan nem a festést, de saját magát. Közvetlen, impulzív művészete csakugyan az érzésből sarjadt, s a színnek valóban szokatlanul nyomós szava volt képeiben.

Munkácsyt a korabeli akadémikus festéstől elsősorban friss és erőteljes színlátása választja el. Valóságos világító erőt, nemes tartalmat, tiszta mélységet s jellegzetes zamatot ad palettája a történeti jelenetek s a természet színpompájának egyaránt. Attól fogva, hogy Munkácsy a fiatalkorában tipikus borult tónust leküzdve kialakította egyéni színskáláját: éppen ez a kolorit hirdette legbeszédesebben művészetének grandiózus lendületét és heves temperamentumát. "Le dessin, c'est la probité de l'art", mondotta egyszer a vonal csalhatatlan mestere, Ingres. A szín pedig a művészet könnyed s mégis hatalmas spontaneitása, legtermészetesebb és legerősebb hatóeszköze, felelhette volna Munkácsy.

Ma már a bitüm letompította, megette a színt sok Munkácsy-képen, de az eredeti Munkácsy-színek erőteljes frissességének sem volt semmi közük az impresszionisták színtavaszához. A magyar kormány egyszer szerette volna visszahozni a mestert Magyarországra, s a budapesti múzeumok főfelügyelőségével kínálta meg. Munkácsy azonban hazatérése feltételéül nem színekurát szabott ki, hanem munkakört: egy festőakadémiát, hogy ott felvértezhesse az impresszionizmus ellen a fiatal magyar festőnemzedéket. Munkácsynak egyik nagy érdemes közös az impresszionistákéval: a megmerevedett színek diadalmas életrekeltése. De azért Munkácsy nem túlzott, közte s az impresszionizmus között csakugyan teljes volt az antagonizmus, mégpedig a legteljesebb - színek tekintetében.

A festés múltján végigtekintő pillantás a színlátásnak két nagy, ellentétes áramlatát látja: a festés hol polychroman, hol monochroman színes. A monochrom színességre a fő példák: Rembrandt, Velazquez, az impresszionisták, a polychrom színadásra pedig, a németalföldi quattrocento, az egész reneszánszkori olasz művészet, és Munkácsy.

Az impresszionisták kivonultak a műteremből a szabad ég alá, de Velazquez a műteremben is teljesen elére az általuk célozott eredményeket. Az egységes megvilágítás a természetben egy közös elemmel hatja át a különböző színeket, és egy egységes matéria: a tónus fokozataivá olvasztja össze őket, az egységes megvilágítás átalakító befolyása következtében a legerősebb színellentétek is csupán a megbontatlan tónusegység változatai gyanán érvényesülhetnek. Így ezután első pillantásra egyszínűeknek hatnak a képek: de az egyszínűségen vagyis a tónusegységen belül az árnyéklatok finomságával és gazdagságával Rembrandt és Velazquez a nobilis színesség csudálatosan változatos és legszivárványlóbb fokáig emelkedtek.

A tónusegységet fedezték fel a színek megelevenítésére és összehangolására az impresszionisták is, de sok teljes harmóniájú alkotásuk mellett gyakran egyoldalúvá lett színlátásuk, és nem egyszer használtak deliták céljukkal nem összeférő erős hangsúlyokat.

Monet lefestette ugyanazt a három szalmakazlat a korahajnal szürkéssárga világításában, a hajnal teljes ébredésekor, az aranyos déli napfényben, a délután megenyhült tónusában, az alkony különös reflexeitől megbontva, és a felhőlepett ég szűrt világosságától összehangoltan. A valóságábrázolás tehát már nem cél, csupán ürügye a tónusfestésnek, a tónuselemzésnek. Monet nem vállalja többé a festés teljes feladatát: hanem egyetlen részletfeladatra szorítkozik. A késői Renoir viszont valósággal az Ezeregyéjszaka fantasztikus színpompáját bontja elő az északi tájak ködéből, képein és az utána induló képeken a színeknek szinte ornamentális érdekességéhez, változatosságához és gazdagságához szokik a szem. Az impresszionisták nyomán felébredt a XIX. század vége felé Velence nagy időinek erőteljes színszomjúsága.

A Monet-val megindult egyoldalú tónusfestés nem fér össze a Renoirtól elemi erejében felélesztett színszükséglettel, és ez fogja csakhamar kimozdítani mai uralkodó helyzetükből az impresszionistákat, és ezért szabad a közeljövő emberét látni a csak nemrég meghaladott Munkácsyban.

Mikor az újítás lendületétől elragadva a színnüanszírozás helyett a színfokozásban keresték a színességet Renoirék: egy olyan szükségletet támasztottak, melyet a régi mesterek, elsősorban a velenceiek és a németalföldi festők tudnak csak valóban kielégíteni és nem ők. A tónusfestés finom húrjaiból mély, buja akkordokat igyekeztek kikényszeríteni, pedig ebben az irányban nem vehetik fel a versenyt a polychrom színlátásnak, Dirk Boutsnak, vagy Giorgione-nak nemes tartalmú, drágakő-csillanású, tiszta fényű és patetikusan szárnyaló színeivel.

Delaroche és Piloty kolorizmusa teljesen diszkreditálta a festékadta színlehetőségeket. De az egészséges színérzék visszatérte feltétlenül rehabilitálja azt a színlátást, mely a természet követésével a művészet autonóm lehetőségeit, a pillanatnyiság élénkségével a színek alaptermészetének monumentalitását állítja szembe.

Dirk Bouts vagy Giorgione színessége egészen anyagszerű. A festékanyagnak tökéletesítése, a festékösszetételek elemeinek egyre szolidabb, egyre kiadósabb vegyítése, a kontrasztoknak és a konszonanciáknak tökéletes kihasználása fokozza képeiken a színeket. Náluk a festés különleges eszközeinek legcélszerűbb alkalmazása hozza meg az erőteljes és gazdag színhatást, és ez a képszerű színesség helytáll a természet színességével szemben is.

Munkácsy nem használhatta fel az olasz és a németalföldi festőműhelyek gazdag tapasztalatait és a rafinált színtechnikáját. (A Munkácsyval a színfelfogás tekintetében rokontermészetű Böcklin folyton lapozgatta azt a kompilációt, melyet Abbé Requeno állított össze a régiek festéktechnikájának írott emlékeiből, és fáradhatatlan kísérletezgetéssel iparkodott feléleszteni Pliniusnak, az athoszi festőkönyvnek, a reneszánsznak festékreceptjeit.) Ez a hagyomány elveszett. De azért a hetvenes évek közepe óta festett Munkácsy-képek majd nagyot nőnek érdekességben és aktualitásban, ha az anyagszerűségnek az iparművészetben, az építőművészetben, a szobrászatban ma már domináns elve átlép a festés területére és festékszerű, a festék természetével indokolt színességet fog követelni. És ez a tendencia már kialakulóban van. Első, csak még öntudatlan jelentkezése: Greco feltámadása.

A Munkácsy-képek színessége természetesen nem értékesebb a Monat-csoport színességénél: a Munkácsytól képviselt princípium azonban látszólagos kezdetlegessége ellenére is fölötte áll a másik, nála sokkal differenciáltabb princípiumnak.

Az "ember tervez, Isten végez"-t "l'homme propose, dieu dispose"-nak mondja a francia, ez a fogalmazás a teológia szempontjából szabatosabb a magyarnál, és azonfelül megfordítva rendkívül frappánsan határozza meg a művészi tevékenységet. Dieu propose, l'homme dispose: az isten, a természet végtelen gazdagságában válogat és ítél a művésszé született ember.

Munkácsy csakugyan válogatott a természet színei között. Kiválasztotta az egyes színek jelentőséges, mély, tiszta és festékekkel elérhető árnyéklatait, kiválasztotta a megtalált árnyéklatok legerősebb lendületű és legnemesebb zengésű találkozásait. Mesterségének saját erejéből történt elsajátítása vezette rá az anyagszerű színadásra. Művészi érzékének navitása mellett nem meglepő kitartó hajlama a tiszta és erőteljes színek iránt, nagyszerű hivatottsága előtt könnyen feltárultak a színkomponálás aránylag egyszerű törvényei. Az impresszionisták meglesték a természet egyik legcsudálatosabb és leggyengédebb szépségét. A természet véletlen színkeverékeinek és színelszórásának organizálása a tiszta, jelentős színeknek kellemes váltakozásaivá, beszédes találkozásaivá, nyugodt egyensúlyúvá, jól csengő harmóniájává Munkácsy magasabbra törő útja: ezen az úton haladva emelkedik megváltó hatalmú művészetté a valóság, és ezen az úton haladva talál kapcsolatokat és célokat a végtelen világban a teremtő gondolat.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám

NAGY ZOLTÁN: TÉL

A tél fütyöl, süvít, havaz,
Be réges-régen volt tavasz!
Be réges-régen voltam én
Ábrándos, bús kamasz!
Oh bükkösök ti és melyek
Öntözték, csergő csermelyek,
Be rég befagytatok!
Havas mezőn tar parti fák ...
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák!
Magamra hagytatok!

Oh vágy, mely rég megdermede!
Oh lányok hajlós termete!
Oh régen-volt majálisok
Füzéres gyermeke!
Rigó nem szólhat szebben és
Lépésük táncos rebbenés,
Nyomukban baktatok.
Hónyakban vérszín klárisok ...
- Oh, Gráciák! Oh, Chárisok!
Epedni hagytatok!

Halljátok vén szívem jaját!
Már megfagyott minden Najád
S a tisztáson nem bontja már
A Nimfa dús haját!
A téli erdőbe megyek,
Vén Faun, a hótakart hegyek
Ölén szűz csönd temet
És tépi tüske s játszi ág
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák! -
Bozontos mellemet.

Havas tetőn, hol galy ropog,
Végső gyásztáncot ott ropok,
Kancsal szememből hull a köny
S két kecskeláb kopog.
Halódón, biccenő, keszeg
Száz vad bakugrást ott teszek,
Az égre nézve fel!
Hétágú sípom, ős Titok,
- Oh, Gráciák! Oh Chárisok! -
Többé nem énekel.

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

A busójárás története

A Busójárás Mohács messze földön híres és ismert látványos farsangja, karneválja.

A Busójárás alapvetőleg a mohácsi sokacok

Sokácok

(sokci), hazai, róm kat. vallásu délszláv néptöredék, melyet a külföld hiresebb etnologusai még a legutóbbi időkig a velük szomszédos területeket lakó bunyevácokkal (l. o.) azonosítottak, ámbár ezektől ugy antropologiai, mint etnográfiai tekintetekben teljesen különállanak. Nevök etimolgiája tisztázva nincsen, de valószinü, hogy azt előbbi hazájuk (a mai Bosznia és Hercegovina, továbbá Dalmácia) valamely földrajzi tényezőjétől nyerhették. Vándorlásuk útját a Szlavoniában szétszórt sokác telepek jelzik. Magyarországon nagyobb számmal Baranya vármegyében, Bács-Bodrog vármegye Szónta, Vájszka, Bogyán, Plávna, Szántova, Bereg, Bács és Monostorszeg községeiben, továbbá Torontál vármegyében laknak, mely vidékekre - s ez különösen a bácsvármegyei S.-ra szól - egyházi anyakönyveik tanúsága szerint a törökök sanyargatása elől a XVII. sz. második felében vándoroltak be. Számuk aránylag csekély, a Bácskában hozzávetőleges számmal 15,000-en vannak, összes számuk sem haladhatja meg a 20,000-et.

Antropolgiailag ugy a gör. kel. szerbektől, valamint a szintén róm kat. bunyevácoktól első tekintetre különböznek. Egymás közt házasodnak s ez is hozzájárult antropologiai tipusok megőrzéséhez. Középtermetüek, a 170 cm.-en felüli egyének rendesen szerbeknek bizonyulnak. Arcuk tojásdad körvonalu, a nők kendőzik magukat. A férfiak sötétbarna, de nagy ritkán fekete hajukat vállig és a szemöldökívig növesztik, az aszonyokét szombaton este, egyes községek szerint változó mesterkélt frizurává kötik-fonják, mely aztán egy hétre szól. Az orr legtöbbnyire egyenes, csak ritkán gyenge sasorralaku, szemük mandolavágásu, a szembogár ezeknél is feltünően nagy, fogaik még az öreg embereknél is teljesen épek. A nyak rövid. Mellkasuk aránylag gyenge alkotásu, a kéz- és a lábizomzat satnyulásban van. Kérges tenyér kevés van. Leányaik közmondásos szépségüek, csunyát köztük igazán nem látni, annál többet az asszonyok közt, akik 30 éves korukban már valódi vénasszony számba mennek. Táplálkozásuk, legalább a Bácskában, rossz s éppen a legnagyobb községekben évszámra kenyérből, nyers vöröshagymából és pálinkából áll. A Duna-menti községek lakói, kik hallal is élnek, hasonlíthatatlanul jobb kinézésüek. A népség korán őszül, legtöbbet tüdővész pusztít; a venerikus bántalmak sem ritkák. Erkölcseik hírhedtek, pénzért az apa leányát is prostituálja, máskép nem is telnék a sok női cifra ruhára.

Etnográfiájukat illetőleg a velük lakó németektől átvett és a délszlávoknál általánosan divó házközösség (zadruga) követelményei szerint átalakított házban laknak, melynek legjellemzőbb része a házbeli párok közös hálókamrája (vajat), annyi ággyal és tulipántos ládával, ahány pár használja. Butorzatuk szegényes, a szövőszék egyetlen házból sem hiányzik. Szokásaik a szerbekével sokban egyeznek, rendkivül babonásak. Táncuk a kolo, a dodola-járás (esőkérés) náluk is szokásos, a halottak kultuszát nagyban űzik. Ruházatuk talán az egész országban a legfeltünőbb, a Ťmagyarországi indusokť elnevezés joggal illeti meg őket. A férfiak ruhájára jellemző a báránybőrkucsma és a vastag fekete nyakkendő, mely itt is, mint a szomszédos Szlavoniában sohasem hiányzik a férfi nyakáról. Az ing és a gatya szerb vászonból készül, télen ezek fölött majdnem térdig érő sok szinben kivarrt báránybőrbundát visel. A lábat csíkos kapcába takarja s e fölé szíjas opánkát húz. Az asszonyi ruházat fő alkotó részei: a fejre húzott kapica (a dogék sapkájára emlékeztető formával), a válltól a földig érő, derékben övbe fogott redős ing, néhol keresztbe kötött selyem melling, amihez a leányoknál még az ezernyi művirágból, arany- és szövetcsipkéből álló fejdísz, továbbá a nyakra akasztott, véget-hosszat nem érő üveggyöngysor járul; a lábon az ismeretes hímzéses szerb papucsot viselik.


Forrás: Pallas Nagylexikon

bezár

(Mohács dél-szláv nemzetiségi - más eredet-magyarázatok szerint illír (görög) - gyökerekkel rendelkező, a településsel egyidős múltra visszatekintő lakói) rendkívül látványos elemekben bővelkedő hagyományőrző népszokása (sokac nyelvhasználattal "poklade") amely a múlt század első harmadától egyben idegenforgalmi rendezvény is, melyre tízezrek látogatnak el a világ minden részéből.
A Busójárás idejére sokszorosára duzzadt lélekszámú városban ilyenkor az országban sehol sem tapasztalható óriási mértéket ölt a jókedv és a mulatozás, amelyben minden jelenlévő - felvonuló és vendégek egyaránt - bőséggel kiveheti és ki is veszi a részét

Az esemény gerince, központi eleme a több napos Busójárás, a maga nemében a világon egyedülálló farsangi karnevál, melynek nem is lehetne jobb helye, mint a több mint kilencszáz éves Duna-parti város Mohács, amely önmagában is megér egy kirándulást.

A Busójárás eredetének magyarázata komplikált kérdés, nagyon sokan próbálták már megfejteni eredetét több-kevesebb sikert, nem egyszer kiadós vitát, sőt vihart könyvelve el munkájuk gyümölcseként.
Máig ható következményei voltak Szőts István és Raffay Anna "Busójárás Mohácson" címet viselő rövidfilmjének, amely Füredi Zoltán 1993-as "Busók" című filmjének forgatása alkalmával került Mohácson újra a figyelem középpontjába.

A Busójárás napjainkban a következőképpen zajlik:

A sokacok kifejezésével az eseményt Pokladenak nevezik, ami a karnevál szó horvát megfelelője. Jelentése ez esetben ennél kicsit tágasabb, kiegészülvén azzal az átváltozással, mely a zord télnek tavaszba fordulását jelenti, ezért úgy tartják a Poklade a mohácsi busójárás értelmezésében a tél búcsúztatásának és a tavasz köszöntésének ünnepe is. Ezzel függ össze a "Farsangfarkán" (kedden) a koporsóégetés a főtéri nagy máglyán - mondják, jelképesen elégetik a telet, s immár jöhet a tavasz. Az átváltozás és az újjászületés jegyében zajló farsangi események legismertebb elemei az ijesztő álarcot viselő, nagyrészt állatbőrökbe öltözött, övükön kolompot viselő, kezükben hangos kereplőket forgató, ijesztő, ámde (némi szakrális italtól végül is jókedvű) mégis alapvetően barátságos "busu"-k, (más szóhasználat szerint "busó"-k - vagy "búso"-k) "alakoskodó" szokásai, hagyományai szerint zajló látványos farsangi események.

A Busójárás időpontja keresztény egyházi időponthoz kötődik és minden évben a böjti időszak kezdete (Húshagyó-kedd) előtt hat nappal veszi kezdetét, amely nap így értelem szerűen mindig csütörtökre esik. A csütörtökön induló és hat napig tartó farsangolás első szakasza a csütörtöktől szombatig tartó Kisfarsang, melyet azután a Busójárás legfőbb látványossága a Farsangvasárnap követ. A Kisfarsang legjellegzetesebb figurái a Jankelék. A Jankelék mondhatnánk "busónövendékek", fiatalok, akik maskarába öltözve járják a várost, riogatják az embereket, barátságosan meghúzgálják a lányok, asszonyok haját, olyankor lisztet szórva teremtenek riadalmat a szebbik nem körében, de már ezekben a napokban is egyre gyakrabban tűnnek fel maguk a busók is a városban.

Mata a Jankele vezér az alattvalói gyűrűjében.
Sajnos ma már egyre kevesebb Jankelét látni, azok is inkább gyerekek.
Mata a Jankele vezér az alatvalói gyűrűjében.
Sajnos ma már egyre kevesebb Jankelét látni azok is inkább gyerekek.
Farsangvasárnapon van a "nagy vonulás" a gyülekezőhelyről (Kóló tér) indulva, tízezrek sorfala által övezve át a városon a főtéri seregszemléig. A nagy felvonulást megelőzően ezen a napon, Farsangvasárnapon már reggeltől kezdve folyamatosan járják a várost a busócsoportok, a vendégek, látogatók és turisták nem kis örömére.
Délután egy óra körüli időpontban nagyon látványos elem a hideg téli Dunán a "szigetből" átkelő, ladikokkal átevező maszkos, bundás busók seregének partra lépése a Sokacrév-ben.
Ők ezt követően felvonulnak a Kóló térre, ott csatlakoznak a többi, már ott gyülekező busócsoporthoz és kisvártatva együtt indulnak majd a város főutcája irányába, majd pedig azon végig haladva főtérre.
A tekintélyes méretű, nagyon szép főtérre - ahol a "lényeg", a Busójárás központi eseményeinek helyet adó térkövezet érintetlenül ugyanaz, mint volt mindig is, ki tudja már milyen régóta. Ennek is különös, csak a helyszínen megtapasztalható hangulata van.
A főtérre beérkező busók, busócsoportok körbemennek a téren, megmutatják magukat a rájuk ott várakozó ezreknek, majd helyet foglalnak a tér belső részén.
A térre néző Városháza erkélyén berendezett alkalmi stúdióból a térre kihangosítva bemutatják a beérkező busócsoportokat, közben pedig autentikus sokac népzene szól, mely az egyik legjellemzőbb velejárója a Busójárásnak és jellegzetes vidám hangzása végig kíséri a teljes eseményt.
15 óra tájékén hagyományosan Mohács város Polgármestere köszönti az egybegyűlt busókat, a felvonulókat és résztvevőket, a vendégeket, majd pedig kezdetét veszi a hajnalig tartó szabad farsangolás, melyet a valódi, zavarba ejtően nagy programbőség jellemez.
A téren óriási színpadon nemzetiségi tánccsoportok váltják egymást, miközben kötetlen farsangolás zajlik az egész városban
Itt mindenki megtalálja magának, amit keres: népzenék, néptánccsoportok, kiállítások, alkalmi árusok, mutatványosok és szórakoztatók hada települ ilyenkor Mohácsra, valamint egy időben több helyszínen is zajlanak könnyűzenei produkciók is.
Azt talán mondanom sem kell, hogy étel s ital mindenhol, minden mennyiségben, mindez mérhetetlen jókedvvel és fáradhatatlan busókkal fűszerezve.
Az események egyik legkedveltebb pontja az esti máglyagyújtás, amikor a főtér közepén egy hatalmas, ház méretű máglyát gyújtanak meg. A busókkal összefogódzkodott vendégek, farsangolók tűz körüli tánca a nagyszínpadról szóló zene, a kóló és az időnként a tér sarkában eldördülő török korabeli mozsárágyúk aláfestésével minden résztvevőnek garantáltan életre szólóan maradandó élmény minden abban résztvevőnek.

A hétfői napra inkább a pihenés, a sokáig alvás, későn kelés a jellemző, majd pedig a jelentős számban előforduló másnaposság kezelése "kutyaharapást szőrével" módszerrel ... három éve felélesztett régi hagyomány az igazi busójárás a házról házra járás.
Kedden, "Farsangfarkán" van a téltemetés.
Ekkor új máglya épül a vasárnap elégetett helyén, amelyre rákerül a híres farsangi koporsó és este együtt ég el a tűzzel. Ilyenkor már a vendégek, turisták száma jelentősen megcsappan, a hangulat is kicsit bensőségesebb, de azért még ilyenkor is nagyon sokan vannak, egyre többen ismerik fel azt, hogy a busójárás így teljes, s maradnak keddig. Nem bánják meg, mert kedden ismét "utcán vannak" a busók, a hangulat ugyanaz, mint vasárnap volt, csak könnyebb mozogni a tömegben :)

Igen, tudom, ez a menüpont a busójárás történetét ígéri és eddig arról még nem sok szó esett.
Hát akkor most következzenek eredetmagyarázatok, elméletek - amelyek elé a magam részéről szükségesnek tartom megjegyezni, hogy talán nem is bír olyan nagy jelentőséggel, hanem sokkal fontosabb az, hogy van, hogy olyan, mint mindig is volt, hogy művelői révén éppen elég autentikus ahhoz, hogy örülhessünk létezésének, s magát az eredetvitát másodrangúnak tekintsük.

A busójárás eredetéről, keletkezéséről alapvetőleg két elmélet járja.

Eredet-magyarázat 1.

A legelterjedtebb magyarázat szerint a farsangolásnak a téltemetés, a télűzés volt a célja. Az emberek ilyenkor azért bújnak ijesztő ruhákba, mert azt várják, hogy a tél megijed tőlük, és elszalad. Az ünneplés végén nyilvánosan elégetik a tél halálát szimbolizáló szalmabábut is. A jelmezbe öltözött emberek ezen kívül "bao-bao" kiáltással és kürtszóval, kolompokkal járják végig a házakat, udvarokat és az állatokat, majd hamut szórnak szét a portákon. Ettől a szertartástól azt remélik, hogy a gazdák portáit a jövőben elkerülik a gonosz, ártó szellemek. A busójárás további szokása, hogy a jelmezesek az utcán járva meghuzigálják az arra járó nők haját, hogy az minél hosszabbra nőjön. Az ünnepség fénypontja az, hogy a főtéren a férfiak viaskodni kezdenek egymás között, ami régen a férfivá avatás jelképe volt.

Eredet-magyarázat 2.

A másik elterjedt magyarázat, monda szerint a régi mohácsiak is a szigeten gyűltek össze egykor. A mohácsi csatát követően a török egyre nagyobb területen telepedett le. Egy idő múlva már a gyermekeket is elrabolták.
A fiúkból janicsárokat, a lányokból háremhölgyeket neveltek. Egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidékén. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek. Ahogy haladt az idő, egyszer csak az esti, tűz melletti beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokac ember. Így szólott hozzájuk: "Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő. Készüljetek fel a harcra: készítsetek különféle fegyvereket fából, faragjatok magatoknak fűzfából rémisztő álarcokat, álljatok harcra készen mindenkor! A jel egy viharos éjszakán érkezik majd mindannyiótoknak: aranyos ruhába öltözött vitéz képében, rémisztő álorcában." Ezzel ahogy jött, úgy el is tűnt a vénséges vén apóka. Az emberek nem győztek csodálkozni, mi is történt...

Másnap nekifogtak a készülődésnek. Fegyvereket, álarcot, öltözéket készítettek, és vártak. Vártak évek hosszú során keresztül. Már rég a sziget fáinak tövében pihentek azok, akik még látták a tűz mellett az aggastyánt, amikor egy rettenetes vihar alkalmával, úgy éjfél felé ott termett az aranyos ruhás, délceg lovas. Némán intett: utánam! Erre mindenki felkerekedett. A törökök a vihar alatt behúzódtak a mohácsi házakba. Már mindenki nyugodtan pihent, mikor éktelen ropogásra, zajra riadtak. Ahogy kitekintettek az ablakon, ördögi pofájú szörnyeket pillantottak meg. Fejvesztve menekültek el Mohácsról az oszmánok.
A sziget felől ma is ugyanúgy csónakokon érkeznek a rémisztő mohácsi ördögök, mint - a monda szerint - egykoron.

---

Busójárás témájú cikkek, írások, könyvek és értekezések:

* Dr. Tarnai Károly cikke az 1896-os Baranyai Körkép első kötetéből.
* Ferkov Jakab - a Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója - írása a busójárásról.
* Vikár Csaba írása a busójárásról.
* CSALOG József Búsójárás (poklada) a mohácsi sokácok tavaszünnepe. Pécs, 1949,
* dr. Mándoki László: Busójárás Mohácson (Pécs, 1963),
* Czita Katalin: Busó, az ősi árkádiai Pán, (Pécs, 1999)
* Frankovics György: http://www.nemzetisegek.hu/repertorium/2004/01/Bar03.pdf
* dr. Sarosácz György: Házőrző isten, avagy a télűző szellem Múzeumi kurír,
61(7:1)(1991) 22-26.

ILLYÉS GYULA: Újév napján írtam

Karácsonyra, hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyilt volna az égen: zümmögve kerengtek
a pihék s ellepték már az egész kertet.
Az ablaknál álltam, néztem hogyan szállnak,
egyesek közülük vissza-visszaszálltak.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánkók szaladtak el odalent a völgybe
láthatatlanul, tán egy tündérmesébe...

A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
a szivetzsongitó rejtelmes karácsony.
Nyugtalan forogtam a fülledt konyhában.
Mire vártam? ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én ugy képzeltem az évet,
mint egy hosszu utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
anyám frissen forgott a kis tüzhely körül...

Akkoriban én ugy képzeltem az időt,
mint egy hosszu, hosszu változatos mezőt,
elején tavaszi virágok nyilottak,
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak
majd gyümölccsel terhes őszi fák... emegett
ködpárákba vesző magas havas hegyek
és e hegyek mögött, ott volt az év vége:
egy szörnyü szakadék zuzmorával, jéggel,-
igy képzeltem nyáron... és hittem előre,
hogy ott feljutok majd valami tetőre
s messze látok onnan... a havas táj fölött
meglátom az annyit emlegetett jövőt,
a jövendőt, miről nem volt semmi képem,
valami ligetnek, szép ligetnek véltem,
lombjai a szélben fényesen lengenek,
felette koszorut állnak a fellegek...
Most, most majd meglátom! s titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
Közelgett az ünnep. Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend, nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást,
szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
s havas udvarunkat fürge talpam alatt -
És eljött az ünnep s minden lapos maradt.

Évre évek multak azóta s én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csucsra érek s gyakran már-már hittem,
hogy látok valamit, - másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Borzongva ébredtem, sik, havas reggelen
járt szemem s undorral láttam: ez a jelen
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országut előre gyászosan -
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
zord arccal mentem uj s uj szakadék elé...
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
csak egyszer, csak egyszer ints még, régi liget!

*

Ujév napján irtam, amit eddig irtam,
holt emlékim fölött árván virrasztottam.
Melyen át először néztem szét e földön,
a kis ablakot most szomoruan törlöm;
nézem a hófedte határt fáradt szemmel:
fehér buckáival mint megőszült tenger -
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel
egy kis hó a szélben, mint vihar szüntével
az utolsó habok, aztán az is elül, -
s ím a hajótörött szemén könny melegül:
Hol vagy te jövendő? Hóban ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek mint a kisértetek.
Ország sülyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám

Maria Callas operanénekesnő emlékére

December 2-án ünnepelné 80. születésnapját a görög származású világhírű díva, Maria Callas operanénekesnő.

Görög szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban, Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz néven. Tizennégy éves volt, amikor édesanyja visszaköltözött Görögországba, ahová ő is vele tartott. Az Athéni Konzervatóriumban tanult énekelni Maria Trivella, majd Elvira de Hidalgo énekesnők tanítványaként.
Először 1940 novemberében állt színpadra a Boccaccio című operettben az athéni Nemzeti Dalszínházban. Az első jelentős sikert pedig 1942-ben érte el, amikor Tosca szerepében mutatkozott be az athéni operában. Ezután olyan megbízások jöttek, mimt Santuzza a Parasztbecsületből és Leonora a Fidelióból.

1945-ben visszatért Amerikába, hogy részt vegyen a New York-i Metropolitan Opera meghallgatásán. Sikerrel is járt, ugyanis Edward Johnson, az opera menedzsere Beethoven Fideliójának és Puccini Pillangókisasszonyának címszerepét ajánlotta fel neki, ám ő elutasította a nem mindennapi ajánlatot. Egyrészt nem akarta angol nyelven énekelni a Fideliót, másrészt pedig úgy vélte, hogy egyénisége nem alkalmas arra, hogy a törékeny Pillangókisasszonyt hitelesen megjelenítse.

Így New Yorkban a színpadi csillogás helyett Sergio Failoni, a pesti Opera vezető karmesterének lánya mellett dolgozott baby-sitterként, de Failoni nem hagyta annyiban a dolgot, s a veronai opera intendánsának figyelmébe ajánlotta a tehetséges lányt.

Így Olaszországba utazott, hogy 1947-ben Veronában a Giocondában mutatkozzon be. Verona azonban magánéletében is változást hozott, ugyanis ott ismerkedett meg a nála 30 évvel idősebb Giovanni Battista Meneghini téglagyárossal, akivel 1949. április 21-én össze is kötötte életét. Zenei fejlődésének irányítását a híres karnagy, Tullio Serafin vette kézbe, színészi képességeit pedig Lucchino Visconti bontakoztatta ki. Munkájuk meg is hozta gyümölcsét, Callas ugyanis sorra hódította meg Milánó, Párizs, London, Chicago, Dallas, New York, Buenos Aires, Los Angeles és más operaházak közönségét. A milánói Scalában 1950-ben az Aidával debütált, majd nagy sikert aratott a Puritánok Elvirájaként, a Tosca, a Norma és a Lammermoori Lucia címszerepében is. 1952 júliusában exkluzív szerződést írt alá az EMI lemezkiadó céggel. Amerikában Normaként mutatkozott be, 1954-ben Chicagóban, 1956-ban a New York-i Metben.

Ám a siker nem volt felhőtlen. Sötét árnyékot vetett rá az az interjú, amit a Time magazin készített Callas édesanyjával, akit az énekesnő gyermekkora megfosztásával vádolt. Utoljára 1950-ben találkoztak Mexikóban, amikor Callas megfogadta, hogy soha többé nem áll szóba anyjával, s ezt az ígéretét haláláig be is tartotta. A Time magazin ebből kiindulva rideg, hálátlan lányként jellemezte Callast, akit a New York-i közönség meglehetősen hűvösen fogadott, de csodálatos hangjának azonban ők sem tudtak ellenállni.

De nem csak ez volt az egyedüli botrány, mi a címlapokra emelte. 1958. január 2-án a Római Operaházban lépett föl a Norma gálaelőadásán, ahol jelen volt Olaszország akkori elnöke, Giovanni Gronchi is. Callas azonban szilveszter éjjel egy divatos római szórakozóhelyen pezsgőzött, s a mulatozás miatt elment a hangja. Beugró énekesnőt nem találtak, s mivel az előadást kockázatos lett volna elhalasztani, Callas az orvosok javaslata ellenére mégis kiállt a színpadra. Az első felvonás végére a közönség fele gúnyos kiabálásba kezdett, míg a másik fele döbbent csendben ült. Maria a hátsó kijáraton távozott, az előadást megszakították.

1962-ben Párizsban telepedett le, élete utolsó éveit ott töltötte Giuseppe di Stefanó tenorral. Már egyre ritkábban énekelt. Lelkileg és idegileg is tönkrement. Utolsó operai fellépésén 1965-ben a Toscát énekelte a londoni Covent Gardenben.

1969 júniusában Pier Paolo Pasolinivel közösen láttak neki a Medea című film elkészítéséhez. Akkor már alig tudott énekelni, de megfeszítetten dolgozott, de a film ennek ellenére sem aratott nagy sikert. Az egykori dívát altatószerek túladagolása miatt 1970-ben kórházba szállították, tettét öngyilkossági kísérletnek könyvelték el.

1977. szeptember 16-án halt meg, orvosi jelentések szerint idegösszeomlás következtében. Ám többen - közöttük Sergio Segalini zenekritikus, a művésznő egyik bizalmas barátja is - kételkedett ebben, s ők öngyilkosságra gyanakodtak.

A művésznő több mint negyven operaszerepet énekelt és húsz teljes operafelvételt hagyott maga után. Alakításaiban Bellini, Donizetti, Rossini, Cherubini rég elfelejtett operái születtek újjá.

Életéről Zeffirelli készített filmet, valamint Mesterkurzus címmel írt színdarabot Terence McNally, a sikeres színpadi és filmes szerző, melyet 1996 novemberében nálunk is bemutatott a Pesti Színház, Callas szerepében Kútvölgyi Erzsébettel.



Forrás: Sulinet

Kalotaszegi viselet

Szerkezetében és némely darabjában a viseletek régi stílusához tartozik, de rendkívül színessé, nemegyszer parasztosan zsúfolt módon díszessé vált. Az öltözet gazdagságát, pazar voltát nem annyira a drága kelmékben kell keresnünk, hanem inkább az egyes darabok sokféle változatában és kombinációjában, melyek páratlan érzékenységgel fejeznek ki alkalmat, helyzetet, rangot stb. – A férfiak a nyári szalmakalap és a téli prémsapka mellett Kossuth-kalapra emlékeztető strucctollas fekete nemezkalapot viseltek. Ingük vászonból, az ünneplő → fodorvászonból, nemegyszer fehérítetlen sárga vászonból való rövid derekú, borjúszájú, T kivágással készült. A nyakban bojtos madzaggal csukódik. Az ünnepi ingek ujján fehér vagdalásos-laposöltéses hímzés van. Ismerik hosszabb gyolcs változatát is, ez már galléros és kézelős, de a fehér hímzés ezen is megmaradt. Az inghez bő, ráncokba szedett vászongatya tartozik. A gatya elé könnyű gyári anyagból készült kötényt kötöttek. Ezt a nyári öltözetet egészíti ki a lábon a csizma, az ing fölött pedig a hímzéssel és vastag zsinórral díszített, elöl csukódó, hosszú báránybőr mellrevaló (a mellrevaló téli-nyári öltözetdarab). Melegebb felső öltözetdarabjaik: a → condra, → szűr, kozsok és a → bújka. A condrákat, darócokat szürke vagy barna háziszőttes gyapjúból varrták, és piros posztó sallangokkal díszítették. (Férfiak és nők condrája egyező szabású, csupán a fiatal nők fehéret hordtak, az idősebbek felvették a férfiakét is.) A szűrnek bihari nyakas változata Nagyváradon át került ide, alakulásának legutolsó szakaszában, amikor már csak rátéttel díszítették. Kalotaszegen a szűr rendesen fehér, fekete rátéttel, néha zöld posztót is illesztettek a fekete rátét alá. Egyes községekben ismerték a fekete szűrt is. A szűröknek díszes zsinór átalvetője van. A kozsok térdig érő ujjas bunda, nem volt általános. Sötétre festették, a fiatalokét piros, az idősekét fekete irha- vagy lakkrátéttel díszítették. A bujka, mely a nőkkel közös öltözetdarab, kék posztóból készült, gépi tűzéssel volt díszítve. Alsótestükön – hasonlóan a többi erdélyi viselethez – meleg ruhaként fehér háziszőttes posztóból való harisnyát hordtak. Itt azonban korán divatját múlta, helyébe az ellenzős, ugyancsak háziszőttes, szürke, sötétzöld vagy gyári fekete posztó csizmanadrágok kerültek. Munkaruhaként ismert a vastag, nyers színében hagyott vagy kékre festett, négynyüstös technikával szőtt, vászonból szabott öltözet. Ez pantalló szabású, egyenes szárú nadrágból (fűzfagatya) és egy egyenes darabokból összeállított gallér nélküli ujjasból (vászonpruszli) áll, melyet elöl saját anyagából való szalagokkal csuktak. Ehhez mezei munkára bocskort kötöttek. Az ünneplő férfiviselet dísze a → nyakravaló. Talán Kispetriben készültek a legcifrábbak: hosszú fekete selyemszalagból, melynek alácsüngő két végét piros szalagból formált, gyöngyökkel letűzött rózsákkal díszítették. Üveggyöngyből készültek különböző méretű legénybokréták, gyöngyös bokréták is a kalapokra, a vőlegénybokréta súlya alatt szinte meghajlott a kalap. Talán sehol sem kaptak a legények kedvesüktől annyi zsebkendőt, mint itt. A lány nemcsak mossa-váltja kedvese zsebkendőjét, hanem lehetőleg hétről hétre újjal cseréli ki. – A lányok hajukat egyágú fonatban leeresztve hordták, szalaggal a végén. Fölötte tarkón kötött kendőt viseltek. Legfőbb ékességük volt a gyöngyös párta, amelyet a konfirmált, pártás lány esküvőjéig viselhetett. Ha egyszer feltette, minden ünnepen fel kellett tennie. „Belevénül a pártába” – mondták, ha sokáig nem ment férjhez. Férjhez menő lányt illetett a nagy gyöngyös → bojt (amelyet legénytől, kedvesétől kapott). Az asszonyok kontykarika köré tekerték hajukat; az újasszonynak efölé tették fel a tarka rececsipke főkötőt, a nagy → dulandlé (fátyolkendő) alá. A három pár színes, rojtos végű szőrszalag ugyancsak az újasszonyt illette. Öregasszonyok nagyméretű kékfestő kendőt (ún. gyerehazakendő) viseltek fejükön, a nyak körül megtekerték és tarkójukon megkötötték. Noha ismert a korai és az egész magyar nyelvterületről előkerült hosszú, bevarrott ujjú ing, itt az igen bő, mellévarrott ujjú rövid gyolcsing a jellemző. Ezek a hímzés elhelyezésével, színével és mértékével nyerik el kifejezőképességüket: a piros vállfűs ing T alakban elhelyezett dús hímzésével a fiatalok ünneplője volt (az egészen fiatalokén csak keskeny a hímzés), a kötéses, csak hosszában kivarrt ujjú ing férjes asszonyokat illetett, a dísztelen parasztos ing egyszerűséget, munkaalkalmat, öregkort vagy éppen gyászt jelentett. A hímzés fekete színe azt hivatott közölni, hogy aki ilyen inget vesz magára, az úrvacsorázni indul, böjtöl, gyászban van vagy öreg. Az inghez háziszőttes → pendely tartozott; az ünneplő pendely kötéses és apró ráncokba van szedve. A szoknyaféléknek két változata ismert: az egyik elöl nincs összevarrva, és két alsó csücskével az övbe tűzve viselték: ez a → muszuj vagy bagazia. A másik ha fehér gyolcsból készült, → fersing a neve, ha más gyári kelméből, akkor szoknya. A muszuj apró ráncokba szedett fekete klottból készült. Ékessége a muszujposztó, a széles alsó piros, zöld, sárga vagy fekete posztóbélés. Némelyik posztót ki is varrták, sőt évszámot is hímeztek rá. Ismerünk egyet az 1700-as évekből. Az alkalmakhoz való igazodást a posztó eltérő színe tette lehetővé. A muszuj apró ráncait a csípő fölött darazsolással fogták le, ezzel díszítették is egyben. A fekvő ráncokba szedett fersing a pártával együtt járó ékessége a fiatal lánynak; egyes községekben a lakodalom éjszakáján vehette fel utoljára a fiatalasszony, azután el kellett tennie a ládába. Az ing fölé öltött vállaknak, mellrevalóknak is sokféle változata élt egymás mellett. Legünnepélyesebb a zöld posztóborításos, piros torockói csipkével díszített, oldalt gombolós csipkés mellrevaló. Ezt követi a rövid (korábbi hosszabb formájából megrövidült) és telehímzett, elöl csukódó mellrevaló; mellette számos bársonyból, plüssből, korábban posztóból készített, csipke- és gyöngydíszítéses váll volt használatos. (A vállkendők itt ismeretlenek, ezért kapott olyan fontos szerepet az ing fölé öltött váll.) Mint téli ünneplő felsőruha szerepelt a fehér posztó piros posztó sallangokkal. A férfiakéhoz hasonló condrakék bujkát a nők is viselték. Az idősebbeké fekete, a fiataloké piros szalagokkal, gyöngyökkel volt díszítve. Sok változata van a köténynek is, egyik a zöld posztó, piros torockói csipkével szegett kötény. Mellette a fekete klottból készült, mint a muszuly, de a keretező és a sarkokban elhelyezett szalagdísz piros, kék, fekete. A kötény színe vagy rózsás volta fejezte ki a kort és az alkalmat. A harmadik kötényváltozat a pántlikás kötény,kötéses kötény. Korábban ez is fekete klottból készült, később szövetből, mintás kasmírból is: hosszában két sor szélesebb vagy keskenyebb kötés, hímzett sáv, gyöngyhímzés díszíti, fent a csípőnél pedig apró ráncait keresztben darázsolás fogja le. Hegyes orrú, piros ünneplő csizmát viselnek a lányok: ennek fején, szárán virágok és madarak vannak gépi tűzéssel kivarrva. Az idősebbek csizmája puha szárú, fekete. A lányok ünnepi öltözetéhez tartozik a hosszúkásra összehajtott, a behajtott bal karon viselt keszkenő (→ kézbevaló kendő), az ünnepi alkalmak szerint ennek a színei is változnak. – A kalotaszegi viselet elemei közül jóformán minden magyar népcsoportnál megvan az a női hosszúing, amelyet csak a pendellyel együtt viselnek (ez más, mint a moldvai csángók és keleti, déli szomszédaink alsó-felső ruhaként viselt hosszúinge), ugyanígy általános a hosszúing helyébe vagy fölé kerülő rövid mellévarrott ujjú ing + pendely összeállítás is. A fehér szoknyát, a → fersinget helyi szövésű anyagból megtaláljuk a Sárközben, Sióagárdon, számos más D-dunántúli csoportnál, valamint a Kisalföldön. A szoknya elejét is feltűzik, pl. a Felföldön is, de másutt is. A szalagos kötők párját a korai sárközi kötényekben leljük fel, ugyanitt a csafring kisebb, de azonos szerepű megfelelője a bojtnak. Azáltal, hogy a kalotaszegi női viselet megmaradt hosszú kevés szoknyásnak, és nem haladt együtt számos mo.-i viselettel a szoknyák rövidítésében, számuk szaporításában, a vállkendő bevezetésében, a viseletnek egy korábban általános régi szerkezetét őrizte meg, bár ezen az öltözeten a szalagokkal, csipkékkel, rátett és hímzett díszítésekkel az országszerte emelkedő pompa jegyében páratlanul gazdag lett. – Ami a férfiviseletet illeti, a gyári posztóból varrt nadrágok előtt egész Mo.-on viselték – mint Györffy István föltételezte – a fehér szűrposztó nadrágokat, a harisnyát. A rövid derekú, T szabású borjúszájú ing használata általános volt az Alföldön is. Alapelemeivel így illeszkedik be, megjelenésének félreismerhetetlen sajátossága ellenére is a kalotaszegi viselet a magyar népviseletek közé. – Irod. Jankó János: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969); Faragó József–Nagy Jenő–Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest, 1977).

Fiatalasszony ingben és gyolcsfersingben, csipkés köténnyel, bőrmellesben (Mind: Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.)

Legény lobogós ujjú ingben és gatyában, szalmakalappal (Körösfő, v. Kolozs m.)

Idős asszony ünnepi öltözetben (Körösfő, v. Kolozs m.)

Nyári munkanapi öltözet (Körösfő, v. Kolozs m.)

Férfi nyakravaló hímzett és gyönggyel kirakott vége (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vastag zsinórral gazdagon „kihányt” bőrmelles (Kalotaszeg v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vastag zsinórral és hímzéssel díszített bőrmelles hátulról (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi viselet
Lakodalomba hívogató lányok szalagos pálcával (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

„Pántlikás kötény” (20. sz. első fele) Bp.. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi viselet
Pártás lány és fiatalasszony felvetett ágy előtt (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

Középkorú asszony félgyászban (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Leány pártájának felerősítése (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Téli asszonyi ünnepek

András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük.

Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejüknek jelentős részét fonással töltötték. November második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. Tilos volt azonban fonni az egyházi és népi ünnepeken, jeles napokon, így Borbála, Luca napján, Karácsony két napján. A fonóban beszélgetés, énekszó, játék mellett jobban ment a munka, és ez volt a társas összejöveteleknek, a népköltészet megszólaltatásának, a népdaléneklésnek egyik fõ alkalma. A magyar szerelmi líra jelentős része is a fonókhoz kapcsolódott, a maskarázás, alakoskodás természetes "színpada" is a fonó volt.

November-december hónapban egy sor, női munkatilalommal kapcsolatos jeles napot is találunk, s ilyenkor szokták a lányok találgatni, ki lesz a férjük. András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük. Hasonló jósló szokások fűződtek Katalin, Borbála és Luca napjához is.

Forrás: Pécsi Napilap

Gellért Oszkár: Lélek, mennyi az?

Hidépítő mérnök,
Te tudhatod műved teherbirását.

Malommunkás,
Te tudhatod, naponta hány zsák kell ahoz,
Hogy megszakadj.

Fa ága,
Te is tudhatod,
Milyen súlyú akasztott ember alatt
Törsz ketté.

De lélek, lélek,
Tudhatod-e te, hogy mennyi az
Amit elbírsz?

Tudhatod-e te, hogy mikor a kedves bucsuzóul
Kedvese vállára ejti kezét:
Nem roskadsz-e össze öt ujja alatt.

Tudhatod-e te, hogy amit elbírsz,
Egy sziklatömb vagy egy hópehely.

Lélek, mennyi az?

Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám

Móricz Zsigmond: Lélek által

Éjfél után lehetett, mikor felébredt. Rémület futott végig rajta: hát mégis.

Oly dermedten feküdt, mint egy hulla, a szája is kinyílt s kínosan lélegzett. Hideg izzadtság verődött ki a homlokán, aztán végig az egész bőrén: rettenetesen félt.

Óh, ez a nyomorult asszonyi sors.

De mikor a Bözsike jött, akkor itt volt mellette az ura. Emlékszik, aznap paradicsomot főzött be, egész nap futott, fáradt, dolgozott, vidáman, veszekedve, ahogy egy erős, egészséges, hatalmas asszony teszi, akinek minden van, amit az isten csak adhatott, öröme van az életben s itt van az ura, akire rákiálthatott s akinek könyöröghetett, aki előtt sírhatott és nyöszöröghetett s nem szégyellte, mert ez az ő ura, az ő embere, olyan az övé, mint a keze-lába, a saját tagjai: mert ez is az ő tagja! csak az övé s nem is kell más, csak ő! még holtában is csak ő és most itt van a baj...

Eleinte csak tíz percenként jönnek a fájások, mondta magában. Szörnyű volt ezeket a tíz perceket egyedül kivárni. Úgy tűnt fel neki, mint a végtelenség, az óra pattogott, de egyik kettyenéstől a másikig végtelen idő telt el. Hogy megy neki ennek a rettentő útnak egyedül...

A kicsi lánya ott feküdt az ura ágyában, erre az éjszakára már nem merte magához venni.

Megnézte a sötétben, hogy minden rendben van-e. A bölcső elkészítve, a ruhák, a kis dunnák, vizesruhát is csinált, hogy ha nem tudna leszállni... Jaj, legalább ne éjszaka volna, akkor a kicsit mégis el lehetne küldeni valahova, valakiért, hiszen olyan okos, oly rendkívül okos, egészen az apja...

- Hhhhmj... - nyögött hirtelen. Már erősebben érezte.

- Jaj istenem - segítség...

Semmi hangja sem volt, még arra is gondolt, hogy talán alszik s ez az egész lázálom... De a másik ágy alatt kotlós volt ültetve s az megmozdult, kavarta a tojást s kint hallotta a kútostor csikorgását: hogy lehet az, hogy hagyhatta ő azt szabadon? nincs beakasztva? végiggondolta az esti vízhúzást, úgy látszik, már akkor annyira ijedt volt, hogy még a fejét is elvesztette.

De szégyellte, szégyellte, jobban, mint minden bűnt, ezt a tikot. Már egy éve múlt és hat hete, hogy meghalt az ura és ő most így van. Hogy fogják ezt az emberek elhinni neki.

Lélek által - mondogatta magában -, lélek által...

Ha egyszer megtörténhetett: másodszor mért ne? Van ő oly tiszta asszony, mint akárki!... Soha ez alatt az idő alatt másra nem gondolt, másra nem nézett: csak egy, csak egyetlen egy emléknek élt, nem is emléknek: élő, valóságos volt neki a szegény. Úgy hozzá fonódott, belekapcsolódott, magába vette, hogy nem is érezte magát külön valakinek. Neki nem volt halott. Neki nem volt emlék. Neki ura volt, férje, azza!

Talán megőrültem - mondta néha magában, de ettől elválva, mindenben rendes volt az esze. Folyton ellenőrizte magát, a munkáját, beszédét, hogy mit tesz s mit mond. Igaz, különös volt, hogy úgy el tud egyedül lakni, ilyen fiatal asszony létére, de mit tudják azt az emberek, hogy amint leszáll az est és sietve bebúvik szép fehér párnái s dunnái közé, mi vár rá kárpótlásul a nappali magánosságért és szomorúságért... Két életet élt: a nappal az kemény volt s kegyetlen és rideg: az éjszaka lágy , izzadó, forró. Még önmagának sem mert róla nappal egyetlen pillanatra sem célzást tenni: oly képtelen, lehetetlen volt a nap fénye mellett, ami a hold mellett oly kimondhatatlan nagy, jó és édes volt.

Mindenki kérdezte, mért soványodik annyira? Nem eszik? nem gondol magával?... Dehogy nem, igaz, nem eszik valami jó étvággyal, de eszik, iszik, még egy kis bort is megiszik, egy-egy pohárral, sőt táplálja magát, mert erőszakkal hízlalná a testét: de nem bírja azokat a gyönyörű éjszakákat. Jobb, hogy ezt az emberek nem tudják... hogy kicsoda az ő ura... hogy az visszajár... és most minden napfényre kerül... jaj, és ez is ilyen iszonyúan, ily különösen, mi ez? micsoda sors, hát volt már valaha ilyen eset?... Ó, boldogságos Isten... szeretett már így ember embert, hogy a szerelme még a másvilágról is így visszahozza és ez legyen...

Már minden szót kínos nyögéssel mondott magában, mert véghetetlenül szenvedett:

- János, János - mondta suttogva, de csak az ajka mozgott, mert csak akkor jött mindig a kéj perceiben is, ha hangot nem adott, a legkisebb földi zajra eltűnt s most is érezte, hogy fogja a kezét... Jaj, de jó, jó... János: a kezed... Mint amikor a kis Bözsi jött, egész idő alatt fogta, markolta a kezét s egymás szemébe meredtek s azokat a szaggató csontot törő iszonyatos fájdalmakat nem érezte, mert az ura kék szemébe nézett és a legnagyobb kínban is mosolygott, izzadt viasz színű arca egy mosoly volt és a test ugyan üvöltött és mint a vas, csikorgott: de nem érezte, mert úgy szorította körmét, úgy belevágta ura kezébe, hogy annak vére folyt s majdnem eltörte és az csak nézett, nézett az ő szemébe biztatóan, bátorítóan s mikor túl volt, emlékszik, felsóhajtott: jaj, de jó volt!...

Most is megkönnyebbült.

Már nagyot lélegzett, a szemét is csaknem kinyitotta, úgy hunyta össze erősen az utolsó pillanatban: ha kinyitja, vége: eltűnik... s akkor nem lehet többet visszaigézni...

Csakugyan valami nagy megkönnyebbülést érzett.

Nem mert arra gondolni sem, hogy megtörtént... de a szíve boldogan remegett, hátha: igen.

Hosszú, hosszú idő telt el, oly lankadtan s boldogan feküdt, tudta, hogy nem szabad megmozdulnia: s úgy várta, jaj, úgy várta... mit? a sírást? a kis sírást?... Nincs?...

Új rémület.

Halott?...

Megfagyott benne a vér: halottat szült?

Halottól, halott?

Elvesztette az eszméletét a rémülettől...

De hisz az nem is lehet másképp... hiszen nem is viselte ki... Igaz, már szeptemberben mondta az ura, hogy félidős vagy, februárban lélek által szülni fogsz... De ő figyelte magát s oly csudálatos volt neki, hogy rendesen meg volt minden hónapban az ideje, most legutóbb is, három és fél hete...

Nem merte a testét mozdítani, de egyszer csak érezte a nedvességet, vért. Jaj, borzalom, borzalom, s nincs senki, aki segítsen. A pici gyereket felköltse? Bözsikém, Bözsikém... nem... inkább elvérzik reggelig, úgyis mit segíthet az a két és fél éves baba... el tud az menni valakiért?...

Hosszú ideig feküdt így, érezte, hogy már alig van benne élet, minden vére elfolyik: el kellene kötni.

S hogy így felébredt, többet nem jött vissza ura, ki tudja, látja-e valaha még? nem azt jelenti-e ez, ami itt történt, hogy ő nem jöhet többet, nem eresztik a túlvilágról már többet hozzá s maga helyett hagyott... Kit? egy másik kis halottat...

Legyőzte magában az undort, mert neki élni kell: az élőért... A halottért, a halottal elmehetne halottnak: de ott van a másik ágyon az élő, a kislány: azt felnevelni kell...

Kinyújtotta azért a kezét, fogta az ollót, amit este kikészített, megkereste s elvágta a köldökzsinórt s megkötötte, aztán pihent.

És oly könnyű volt már a teste: azért ez sokkal másképp folyik le, lélek által, mint test által, úgy érezte, képes volna, ha akarna, felkelni...

De nem mozdult, elszunnyadt s felébredt minden percen s nem merte testét mozdítani, csak érezte a titokzatos valamit maga mellett s mikor virradt, az ablakon, hirtelen iszonyú rémület kapta el: nem, a napvilágra nem merte a holt magzatot testénél viselni, csudálatos könnyűséggel felkelt, fogta s mily könnyű volt s mily fehér a picike... Betette a kis bölcsőbe, betakarta és megcsinálta ágyát, vastag lepedőket terített maga alá s újra lefeküdt s most aztán elaludt nyugodtan.

Csak akkor ébredt fel, mikor már egész világos volt s Bözsike, ki tudja, mikor, átjött hozzá s itt játszott, fecsegve, babrosan mellette.

- Édes kicsim, édes kis babám... jaj, már nem vagy magadba: nem vagy már egyetlen, nem vagy árva... kicsikém, kis bogaram... - és simogatta gyenge ujjaival a baba szöszke hajacskáját.

Fel is öltöztette s most nappal elküldte az utcára, hogy híjjon egy nénit, akárkit, egy nénit.

És a gyerek oly okos, megértette, kiment s nemsokára már jött a szomszédasszonnyal, Barca Gáspárnéval.

- Beteg vagy, Juli?

- Beteg, Zsuzsa néni. Nagyon beteg.

- Né csak, hát mi bajod van?...

- Menjen el a bábáért, lelkem nénémasszony.

- Bábáért? mi bajod van, lelkem?

Hallgatott, csendesen, fájdalmasan mosolygott s a bölcsőre nézett. De csudálatos, valami borzongást érzett: félt, csak most érezte meg, milyen iszonyúan fél attól a bölcsőtől, mint a bűntől.

A szomszédasszony megnézte a bölcsőt.

- Mit nézzek benne, fiam?

Csak hallgatta, nem értette.

- Nincs benne semmi!

Lehunyta a szemét, oly ájult és fáradt volt.

Hirtelen felült s iszonyú borzadással, de rácsapott a kis bölcsőre.

Felemelte a dunnát. Tiszta volt minden, csak a kispárna volt a dunna alatt.

Visszaesett az ágyba s elvesztette az eszméletét.

A szomszédasszony rögtön vizet hozott, vizeskendőt tett a fejére.

- Rosszat álmodtál? - mondta, mikor látta, hogy fölnyitja a szemét.

Neki szinte kiugrottak a szemgolyói az üregükből és oly vértelen volt az arca, mint egy halotté.

Egész délelőtt nem tudott magáról, össze-vissza szavakat mondott hagymázban s csak akkor tért magához, mikor bejött az orvos.

- No, mi az, fiam - mondta a pápaszemes, nagy vastag, piros arcú kövér ősz orvos.

Nem mert szólani, a szemével intett s az orvos mindenkit kiküldött a szobából.

És akkor oly értelmesen, mintha az isten előtt kellene, kezdte vallani az éjszakát.

Az orvos egy nyers szóval szólt bele:

- Emelje csak fel a dunnát, megvizsgálom.

Erre ő megijedt. Nem. Hozzá még férfi nem nyúlt, őt még más férfi urán kívül nem látta. Nem!

- Akkor ez csak egy bolond beszéd - mondta az orvos, aki úgy gondolta, hogy itt csak durvasággal lehet észretéríteni a pácienst.

- Lélek által! - kiáltotta az asszony -, lélek által, doktor úr!

- No, jól van, hát majd rendelek magának egy orvosságot, egész testét hidegvizes lepedőbe csavarni, megértette, míg csak tűri, megértette? s ezt a kanalas orvosságot óránkint egy evőkanállal. No, nem lesz semmi baj, hanem adok egy tanácsot: menjen férjhez.

Ő elfordította a fejét. Rettenetes gyűlölettel. Jaj, ezek durva, komisz, gaz, élő emberek...

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám