Feleky Géza: Munkácsy színei

Mutatvány az író Munkácsy-monográfiájából.

Az alkonypír átszűrődése a lombsátrakon, a lángvörös és a sötétzöld találkozása talán legszebb élménye a szemnek az erdőben. De ezt a nagyszerű effektust igazi művész Munkácsy előtt alig merte felhasználni. A klasszikus olasz művészet kék ég elé állította a karcsú, szomorú píniákat. Ruysdaelnál s Hobbemánál a szürke ég a barnászöld lombok diszkrét és előkelő háttere. A szilaj temperamentumú Salvatore Rosa viharfelhőkkel hevíti képei temperatúráját: de nem meri mérkőzésre bocsátani a világító alkonyi eget s a lombsátrak sűrű zöldjét. Tizianónál előfordul ugyan ez az erős kontraszt, de mindig messze a kép mélyén, dekoratív folt gyanánt. Egyszer tűnik fel az alkonyi erdő Rubensnél, egy egészen különös tájképén, ahol Watteu párás könnyűségét sejti meg egy pillanatra a különben nagyon testies képzeletű művész. A francia romantikus iskola s Diaz tesznek azután a 19. században elvétve ilyen irányú kísérleteket: de Munkácsyig egyetlen festő sem merte az erdő fölé borítani az alkonyi ég tüzes fényű boltozatát, hanem legfeljebb egy árnyéklati pirosat, csak az alkony egy csillámát keverte bele az ég színébe. A különös Johann Kaspar Friedrich is csupán a szürkéssárga téli alkonyban festi le az erdőt.

Munkácsynál a kontraszt nem hasítja ketté a képet. Megtorpadnak, összetorlódnak a nehéz felhők, barázdáikban meggyvörössé sűrűsödik, és sietvést, szenvedélyesen bugyog az alkonypír. Az alkonypírnak ez a patakokká elágaztatása nem csupán a fényes felületté merevedéstől óvja meg az eget. A felhők tömött, nehézkes, szürke tömege gyújtja fel az áttetszően tiszta pirosat, csak ez az ellentét adja meg neki a festői lehetőségek határát szinte meghaladó fényintenzitást. Azonkívül a szürke felhőkbe ágyazott vörös lángú napfény tartalmas, nemes drágakőcsillogást kap, és nem esik ki többé a képből, mert Munkácsy színeinek a fák barnájában és zöldjében is van ilyen drágakőszerű csillogásuk. Az égboltozat drámai elevensége mellett monumentálissá emelkedik a terebélyes fák komoly nyugalma, és ez a nyugalom még szilajabbnak érezteti odafent a természet örök, nagy erőinek: a világosságnak és a sötétségnek grandiózus mérkőzését.

Munkácsynál akkor kapnak ilyen szinte páratlanul patetikus szárnyalást a színek, mikor gyengéd, halk színakkordokat üt meg mindenki körülötte.

"Pour étre peintre ayez du coeur et de la couleur", írta egyszer egy emlékalbumba Munkácsy, és elég pontosan jellemezte ezzel a mondattal ugyan nem a festést, de saját magát. Közvetlen, impulzív művészete csakugyan az érzésből sarjadt, s a színnek valóban szokatlanul nyomós szava volt képeiben.

Munkácsyt a korabeli akadémikus festéstől elsősorban friss és erőteljes színlátása választja el. Valóságos világító erőt, nemes tartalmat, tiszta mélységet s jellegzetes zamatot ad palettája a történeti jelenetek s a természet színpompájának egyaránt. Attól fogva, hogy Munkácsy a fiatalkorában tipikus borult tónust leküzdve kialakította egyéni színskáláját: éppen ez a kolorit hirdette legbeszédesebben művészetének grandiózus lendületét és heves temperamentumát. "Le dessin, c'est la probité de l'art", mondotta egyszer a vonal csalhatatlan mestere, Ingres. A szín pedig a művészet könnyed s mégis hatalmas spontaneitása, legtermészetesebb és legerősebb hatóeszköze, felelhette volna Munkácsy.

Ma már a bitüm letompította, megette a színt sok Munkácsy-képen, de az eredeti Munkácsy-színek erőteljes frissességének sem volt semmi közük az impresszionisták színtavaszához. A magyar kormány egyszer szerette volna visszahozni a mestert Magyarországra, s a budapesti múzeumok főfelügyelőségével kínálta meg. Munkácsy azonban hazatérése feltételéül nem színekurát szabott ki, hanem munkakört: egy festőakadémiát, hogy ott felvértezhesse az impresszionizmus ellen a fiatal magyar festőnemzedéket. Munkácsynak egyik nagy érdemes közös az impresszionistákéval: a megmerevedett színek diadalmas életrekeltése. De azért Munkácsy nem túlzott, közte s az impresszionizmus között csakugyan teljes volt az antagonizmus, mégpedig a legteljesebb - színek tekintetében.

A festés múltján végigtekintő pillantás a színlátásnak két nagy, ellentétes áramlatát látja: a festés hol polychroman, hol monochroman színes. A monochrom színességre a fő példák: Rembrandt, Velazquez, az impresszionisták, a polychrom színadásra pedig, a németalföldi quattrocento, az egész reneszánszkori olasz művészet, és Munkácsy.

Az impresszionisták kivonultak a műteremből a szabad ég alá, de Velazquez a műteremben is teljesen elére az általuk célozott eredményeket. Az egységes megvilágítás a természetben egy közös elemmel hatja át a különböző színeket, és egy egységes matéria: a tónus fokozataivá olvasztja össze őket, az egységes megvilágítás átalakító befolyása következtében a legerősebb színellentétek is csupán a megbontatlan tónusegység változatai gyanán érvényesülhetnek. Így ezután első pillantásra egyszínűeknek hatnak a képek: de az egyszínűségen vagyis a tónusegységen belül az árnyéklatok finomságával és gazdagságával Rembrandt és Velazquez a nobilis színesség csudálatosan változatos és legszivárványlóbb fokáig emelkedtek.

A tónusegységet fedezték fel a színek megelevenítésére és összehangolására az impresszionisták is, de sok teljes harmóniájú alkotásuk mellett gyakran egyoldalúvá lett színlátásuk, és nem egyszer használtak deliták céljukkal nem összeférő erős hangsúlyokat.

Monet lefestette ugyanazt a három szalmakazlat a korahajnal szürkéssárga világításában, a hajnal teljes ébredésekor, az aranyos déli napfényben, a délután megenyhült tónusában, az alkony különös reflexeitől megbontva, és a felhőlepett ég szűrt világosságától összehangoltan. A valóságábrázolás tehát már nem cél, csupán ürügye a tónusfestésnek, a tónuselemzésnek. Monet nem vállalja többé a festés teljes feladatát: hanem egyetlen részletfeladatra szorítkozik. A késői Renoir viszont valósággal az Ezeregyéjszaka fantasztikus színpompáját bontja elő az északi tájak ködéből, képein és az utána induló képeken a színeknek szinte ornamentális érdekességéhez, változatosságához és gazdagságához szokik a szem. Az impresszionisták nyomán felébredt a XIX. század vége felé Velence nagy időinek erőteljes színszomjúsága.

A Monet-val megindult egyoldalú tónusfestés nem fér össze a Renoirtól elemi erejében felélesztett színszükséglettel, és ez fogja csakhamar kimozdítani mai uralkodó helyzetükből az impresszionistákat, és ezért szabad a közeljövő emberét látni a csak nemrég meghaladott Munkácsyban.

Mikor az újítás lendületétől elragadva a színnüanszírozás helyett a színfokozásban keresték a színességet Renoirék: egy olyan szükségletet támasztottak, melyet a régi mesterek, elsősorban a velenceiek és a németalföldi festők tudnak csak valóban kielégíteni és nem ők. A tónusfestés finom húrjaiból mély, buja akkordokat igyekeztek kikényszeríteni, pedig ebben az irányban nem vehetik fel a versenyt a polychrom színlátásnak, Dirk Boutsnak, vagy Giorgione-nak nemes tartalmú, drágakő-csillanású, tiszta fényű és patetikusan szárnyaló színeivel.

Delaroche és Piloty kolorizmusa teljesen diszkreditálta a festékadta színlehetőségeket. De az egészséges színérzék visszatérte feltétlenül rehabilitálja azt a színlátást, mely a természet követésével a művészet autonóm lehetőségeit, a pillanatnyiság élénkségével a színek alaptermészetének monumentalitását állítja szembe.

Dirk Bouts vagy Giorgione színessége egészen anyagszerű. A festékanyagnak tökéletesítése, a festékösszetételek elemeinek egyre szolidabb, egyre kiadósabb vegyítése, a kontrasztoknak és a konszonanciáknak tökéletes kihasználása fokozza képeiken a színeket. Náluk a festés különleges eszközeinek legcélszerűbb alkalmazása hozza meg az erőteljes és gazdag színhatást, és ez a képszerű színesség helytáll a természet színességével szemben is.

Munkácsy nem használhatta fel az olasz és a németalföldi festőműhelyek gazdag tapasztalatait és a rafinált színtechnikáját. (A Munkácsyval a színfelfogás tekintetében rokontermészetű Böcklin folyton lapozgatta azt a kompilációt, melyet Abbé Requeno állított össze a régiek festéktechnikájának írott emlékeiből, és fáradhatatlan kísérletezgetéssel iparkodott feléleszteni Pliniusnak, az athoszi festőkönyvnek, a reneszánsznak festékreceptjeit.) Ez a hagyomány elveszett. De azért a hetvenes évek közepe óta festett Munkácsy-képek majd nagyot nőnek érdekességben és aktualitásban, ha az anyagszerűségnek az iparművészetben, az építőművészetben, a szobrászatban ma már domináns elve átlép a festés területére és festékszerű, a festék természetével indokolt színességet fog követelni. És ez a tendencia már kialakulóban van. Első, csak még öntudatlan jelentkezése: Greco feltámadása.

A Munkácsy-képek színessége természetesen nem értékesebb a Monat-csoport színességénél: a Munkácsytól képviselt princípium azonban látszólagos kezdetlegessége ellenére is fölötte áll a másik, nála sokkal differenciáltabb princípiumnak.

Az "ember tervez, Isten végez"-t "l'homme propose, dieu dispose"-nak mondja a francia, ez a fogalmazás a teológia szempontjából szabatosabb a magyarnál, és azonfelül megfordítva rendkívül frappánsan határozza meg a művészi tevékenységet. Dieu propose, l'homme dispose: az isten, a természet végtelen gazdagságában válogat és ítél a művésszé született ember.

Munkácsy csakugyan válogatott a természet színei között. Kiválasztotta az egyes színek jelentőséges, mély, tiszta és festékekkel elérhető árnyéklatait, kiválasztotta a megtalált árnyéklatok legerősebb lendületű és legnemesebb zengésű találkozásait. Mesterségének saját erejéből történt elsajátítása vezette rá az anyagszerű színadásra. Művészi érzékének navitása mellett nem meglepő kitartó hajlama a tiszta és erőteljes színek iránt, nagyszerű hivatottsága előtt könnyen feltárultak a színkomponálás aránylag egyszerű törvényei. Az impresszionisták meglesték a természet egyik legcsudálatosabb és leggyengédebb szépségét. A természet véletlen színkeverékeinek és színelszórásának organizálása a tiszta, jelentős színeknek kellemes váltakozásaivá, beszédes találkozásaivá, nyugodt egyensúlyúvá, jól csengő harmóniájává Munkácsy magasabbra törő útja: ezen az úton haladva emelkedik megváltó hatalmú művészetté a valóság, és ezen az úton haladva talál kapcsolatokat és célokat a végtelen világban a teremtő gondolat.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám