Bejegyzések
Megjegyzések
Két havas fenyő közt
- két angyali szárny -
egy pufók kis templom
lélekzete száll.
S mint deres pásztor, ki
kalapot emelt,
fülhegyezve hallgat
a pusztai csend.
Ugy dudol a templom,
mint egy kisgyerek -
fején ül a ferde
betlehem-süveg.
Párolog az ének
s merre utja visz,
meghatódva károg
még a varju is.
Erdőből kifordul,
uj világba tér:
szinte felkiált a
nyikorgó szekér.
Boldog, aki itt áll
s kifelé figyel -
míg a fej alácsüng
és sóhajt a mell.
Mikor benyitott az orvos szalonjába, hirtelen visszadöbbent: mennyi ember! Botorkálva s a rácsüggesztett szemektől zavartan menekült az első székig s félénken leült, ügyetlen, kényelmetlen mozdulattal, s moccanni sem mert, bár lábai zsibbadoztak s szíve torkáig 
áradt.
Az asszonyok ültek körös-körül a vászonhuzatos szalonszékeken, kényeztetett és kényeskedő úrinők. A leány nézte őket, mint izgató látványt, mint szinházat, mint az Élet nagy jelenését! a hálószobák fészekillatát érezte rajtuk! Sóvárgó ösztönei előtt vetetlen ágyak kísértettek, kéjes bágyadás... szenvedélyesen becéző férj... gyermekváró misztérium! ahogy zavaros-éles serdülőkorából őrizte az asszonyi élet és anyaság borzongató képeit. Gyötrő irígységgel nézte őket, iszonyatos boldog lehetőség megannyi! ezek a lomhán büszkélkedő asszonyok! ez a szemérmetlen és dicsekvő anyaság! óh, ez a hivalkodó anyaság!
A figyelem, mit bájos gyermek-arca s kislányos alakja keltett e helyen, lassankint elfordult tőle; a gyenge selyem alatt érett melleiket mutogató nők visszatértek lényük legfőbb és örök témáira: szülésekről beszéltek, idézték iszonyú éjszakáikat, foganás örömét és foganás félelmét, beszéltek síró-rívó gyerekről, némán rugdalódzó magzatról s elvetélt gyenge kis csiráiról. A gyerekleány sápadva hallgatott, viziós szagok szédültek ideges orra előtt, szerelem szaga, vér szaga, újszülött csecsemő anyatej szaga - mily szörnyű nyíltság! csupa érett, betelt szemérmetlen virág! De ágyak és testek e kitárt meztelensége előtt mégis heves kéjt érzett, gyötrő és ópiumos kéjt, felszakadt csomók őrületig zavarodó mámorában, óh, micsoda leplek hasadtak le róla! megmeztelenítve gyermekkorának küszöbalatti chaoszos titkait! Értelmetlen, rég elsülyedt emlékek tolakodtak föl friss élmény erejével, látta magát rácsos kis ágyában, hol alvást színlelve hallgatta a rettenetes beszédet anyja s a doktor között, a rettenetes nyögést, rettenetes neszét a márványra koccanó hideg műszernek, s véres víz rettenetes csobogását, - a halott kistestvér ijesztő fantomjával eltorzult arca előtt.
Kissé hátrább dűlt a széken, legalább fizikailag megnyugodva, s egy képes ujságot vett le az asztalról. - Rosszul kezdődik! - gondolta, ennyi asszony! Valahogy azt képzelte, hogy egyedül lesz itt, s amint belép, rögtön beszél az orvossal. Ez a sok fölényes úriasszony megzavarta, s a hosszú várakozás kínja idegeire ment.
Torka még egyre lökte az undor sűrű, olajos hullámait, az ágyban töltött két nap rettenetes emléke vészjelekkel táncolt előtte. Eleinte talán maga is elhitte, hogy csak múló rosszullét... gyomorrontás... - vagy csak még akkor nem mert gondolkozni!... Mintha még most is ott zúgna fejében a szomszéd szoba varrógépének fürészelő zaja, óh, csillapíthatatlan kísérőzene élete legsötétebb perceihez! Itt ülve egy idegen orvos szalonjában, mint távoli idegenre nézett vissza: látta magát puffadó párnákba sülyedve, sülyedve és émelyegve a lesötétített szoba magányában, kísértve vidám varrólányok viháncoló hangjától, aggódó anyja sopánkodó hangjától és kísértve szagoktól, külvárosi utcák poshadt zöldségszagától, a varroda vasalószagától, ruhát próbáló hölgyek átható parfümszagától; se ajtó, se ablak nem tudta elzárni tőle a világot, a tépőhangú, émelygőszagú világot! s mi zárhatta el észbontó gondolatait? amikkel úgyis szembe kellett már néznie!
Egy új asszony lépett be az orvos szalonjába, kit férje a küszöbig kísért, s gyengéden támogatott, - bágyadtarcú szép szőke nő volt, drága selyemruhája takarva mutogatta boldog állapotát.
Elviselhetetlen fájdalom volt ezt nézni, de a fiatal leány nem tudta elborult szemeit levenni róluk, e felmagasztosult boldog asszonyokról! kiket szerelmes férj erős karja támogat a nehéz úton, kiket védelmező fészek vár, kiket fenséggel véd az asszonyi cím méltósága! nekik nem kell élettel duzzadó testüket még szégyelt titokkal is megterhelni, kettős szívverésüket nem akasztja el alázott félelem.
- Olyan könnyű, kicsi keze van, mint egy asszonynak, - mondta egy paciens. Mikor az első kisfiam született, egész éjjel mellettem volt, azóta nem engednék mást magamhoz!
- Négy gyerekemet hozta ő a világra! - mesélt egy másik asszony. A negyediket fogóval kellett elvenni, mondta is utána, hogy most majd jó lesz vigyázni! dehát mégis csak megtörtént a baj! Ideszaladtam könyörögni neki, doktor úr, ha Istent ismer! Ő borzasztó szigorú... dehát mégis segített rajtam. Azt mondta: maga már megtette a kötelességét... Most elválasztom a kislányt...
...segített rajtam! - mint mentőszózat harangozott a leány füleibe. Segített! nem lesz irgalmatlan...
...az ilyesmi sok pénzbe szokott kerülni! - tört rá váratlanul egy cinikusan józan gondolat. De a retiküljében csak közönséges orvosi vizitre való kisbankó rejtőzött, azt is úgy vette el titokban az anyja fiókjából, ...a vékony jegygyűrűvel együtt, mely most dermedt kislánykezén dicsekszik...
Nem sok tapasztalata volt az életről, özvegy anyjának egyetlen gyermeke, kit a robotoló varrónő kisasszonynak nevelt, szegény külvárosi félkisasszony! De édes gyermekarcán a proletárlányok koraérettségéből is volt egy vonás, a sokszeretőjű varrólányok társasága nem maradt nyom nélkül; most váratlanul arra gondolt, hogy a férfiak viselni szokták az ilyen költségeket... Elpirult, legmélyebb szégyenig izgatva, inkább meghalna... A kedvesre gondolt, úri, szép ifjú kedvesére, dehát volt-e perc, amikor nem őrá gondolt? Rémületek, izgalmak és fájdalmak chaoszában is nem őt érezte egyre? mint egymásra rajzolt képek között a legélesebbet. Patikus! ez a legszebb, legédesebb szó volt, alázatot érzett, talán nagyonis cselédalázatot! A hűs patika kimondhatatlan illata szédítette már tornyos emlékeit, a laboratórium plüspamlagán eltöltött órák sikoltoztak feléje, hűs, édes, halálos őrjítő illatok! A titkos fiókok, mérges tégelyek, tarka üvegek és fenséges márványfejek mint elvarázsolt mesebarlang, staffázs voltak körülötte, életének vészes díszlete. Őrült volt! eszeveszett őrült! hová jutott?... A kedves most valami vidéki kurián nyaral, egy vidéki kuria kisasszonyánál nyaral! Nővérei, kiknek ruhát szokott hazavinni anyja szalonjából, diszkrét célzásokkal dicsekedtek: gazdag leány... előkelő... Dehát mi mást várt? Talán a szerelem romantikus hatalmában bízott, mely elsöpör minden korlátot? Miért is nem volt démon, kacér, gonosz! Ha a férfi hívta, alázattal ment, ha elküldte, némán távozott, - félénk, áhitatos, szerelmes kis cseléd! bűvölt gyermekajkát merte-e bizalmas szóra is nyitni valaha? De halálfélelemig hajszoltan most minden idege védelemért sikoltott, óh, erős vállára símulni mégegyszer! ruhájának kábító, babonázó illatát szívni mégegyszer! Elérhetetlen úri erejéhez menekülni! - De jaj! a gyógyszertárban idegen arcok néztek rá, s a laboráns, szerelmük meghitt tanúja, nem akarta megismerni! A nővérekhez is elment, egy új párizsi divatlap nehezen kieszelt ürügyén: - jó, majd legközelebb felnézünk, - mondták - úgyis alighanem több nagy toaletre lesz szükségünk... A bátyjuk címét mondják! - sikoltott benne egy hang, de illedelmes ajka csak halk kezétcsókolom-ot ejtett.
Az orvos ajtaja negyed- s félórai időközönkint nyílt csak, mégis a paciensek lassan elfogytak, már csak hárman várakoztak a leány előtt, s öten-hatan utána. Mit is fog mondani? Vizsgákon való felelés páni félelme elenyészett mostani izgalmához képest; ügyetlen szavakat fogalmazott már ezredszer ujra: Kristófné vagyok... egy nagy kéréssel... nem! nem! óh, ha úrinő volna! fölényes, könnyen csevegő asszony, szellemes, büszke úri szavakkal!
Ha szegény jó anyja tudná... dehát mi lehet nagyobb az ő szenvedésénél! Az imádott férfi gyermekével... milyen boldogság... és nem lehet! nem... Pici, finom kis kezecskéje volna s csodálkozó nagy kék szeme... azzal a bálványozott tekintettel! és puha édes testecskéje... ölelni lehetne... csókolni... Apró kelengyére gondolt, csipkés szalagos pici főkötőre... majdnem felzokogott: nyilas vágyai szívéig csapódtak.
Mint lidércnyomás valószínűtlen álomban, ment az ajtó felé, egy fehérköpenyes idegen ember felé: Kelemenné... Kelemen doktor úr? - dadogta őrült zavarban - Kristófné... majdnem elalélt, szinte bebotlott a szobába, ahol a doktor szó nélkül leültette, vizes poharat tartva kocogó ajkai elé.
- Na, most már jól vagyunk, úgye? - szólt, s mint okos, jó bácsi, megsímogatta a kis szenvedőt. - Hát lássuk, mi a panasz?
- Egy idő óta... - lehelte a leány.
- Várjunk csak! - a doktor íróasztalhoz ült, s toll után nyúlt.
- Szabadna mégegyszer a nevét?
- Kristófné. Kristóf Gézáné. - A hazug szavak eltörölhetetlenül ültek a nagy könyvben.
- S hány éves, kis nagyságos asszony? Azt hiszem, még bátran elárulhatja!
- Tizennyolc!
- S mióta van férjnél?
- Egy éve... - s ártatlan őzszemei irgalomért esedeztek.
Az orvos tovább kérdezgetett: mikor lett nagyleány? S a periódusok? Ahá! - no, üljön csak fel ebbe a székbe, majd meglássuk.
Hogy ezt a szégyent is túl lehet élni! Alázott könnyei kiömlöttek, szegény kitakart térdei hideglelősen rángatóztak szétnyujtott talpain, kacsaszájú hideg műszer gyötörte gyermektestét - óh, szörnyű, szégyenteljes élet!
- Bátran, kicsi asszony! Bátornak kell lenni! Szép kis gyermekünk lesz, szép bizony, egészséges! öröm látni ilyen erős fiatal anyát! Támogatva vitte a leányt vissza a székhez, - mondhatom, ritkaság ilyesmi manapság! Negyvenéves kiszáradt nők jönnek, hogy most már segítsek... segítsek a bajon, amit sokéves bűnös könnyelműséggel szereztek! vénkorukra akarnak anyák lenni.
- És hát kedves nagyságos asszonyom...
A leány megnyílt ajkkal nézett reá, előbbi sötét keserűsége elolvadt, valami váratlan, édes boldogságot érzett, boldogságot, noha tudta már, hogy nem hozhatja szóba azt, amiért idejött... De nem akart most erre gondolni se, élvezni akarta váratlan helyzetét: hogy ő most gyermeket váró boldog fiatal asszony... akinek ura és külön otthona van... aki olyan törvényes, rendes asszony, mint azok künn... Ártatlan lelkén vérzett a hazugság, de már nem tudta ledobni, nem, két kézzel, szomjasan kapott utána, mint kiéhezett morfinista a csillapító édes méreg után. S percek mulva már gyönyörű szerepében élt csupán, áradva, s felvillanyozva élt benne, ezer finom kis részlettel, mint komplikált szinésznő, s lágy pillákkal árnyas barna szemein fényes csóvákkal lobogott az öröm.
...Minden reggel puha kis kefével meg kell dörzsölni a mellecskéket... ez szükséges előkészület. Mert bizony az a kis kópé nem lesz nagyon kíméletes, mikor megéhezik! Edződni kell hozzá. Aztán most ne járjon ám egyedül. Ebben az állapotban szédülősek az asszonyok... kedves férje kísérje el, ha sétálni megy... mivel foglalkozik a kedves férje?
- Á... mi... igen... mi menekültünk Erdélyből... s a férjem... ő most a törvényszéken van... - elhallgatott, megrémülve, hogy még talán a címét is megkérdi, mit mondjon? Hátha olyan címet mond, ahol éppen ismerőse lakik a doktornak! Riadtan kutatott emlékeiben valami alkalmas ismerős után, kinek adatait elmondhatná. De a doktor nem érdeklődött tovább, a menekült célzásra felsóhajtott: bizony, ez a rettenetes háború! no, de csak legyen sok ilyen fiatal egészséges asszonyunk!
Talán már menni kellene? Idegesen gondolt a künn várakozókra, de mint édes kényszer nyügözte székéhez a bűvös téma. Másnak egy egész hosszú, boldog asszonyi élet jut,
- Félidőig nincs sok tennivaló - szólt az orvos. - Akkor majd, úgy három-négy hónap mulva lesz néhány tanácsom. Most csak pihenni kell és jól táplálkozni.
- Jaj, úgy utálom az ételt! - húzta el édes finnyáskodással a száját.
- Na, persze. Jól teszi, ha ágyban reggelizik. És ha erős a hányinger, igyék jeges limonádét. Komolyan kell venni a dolgot, ez a legszentebb idő egy asszony életében, most már felelős egy másik életért is. Türelmesnek kell lenni, hősnek! Bizony, ilyen pici gyerekasszony, s ép olyan kötelességtudó komoly anya lesz, mint a régi nemzetes asszonyok. Üdvözlöm a kedves férjét, nagyságos asszonyom! Gratulálok neki!
Menni kellett. Még nyujtotta a kezét, még visszanézett az ajtóból a szobába, ahol hitvány kis élete legboldogabb perceit töltötte. Ahol szégyene és hazugságai felmagasztosultak, ahol valósággá vált az Elérhetetlen, valósággá egy eleven ember előtt...
Végigment lassan a szalónon, kényes, suttogó úriasszonyok közt, emelt fejjel, s titkon búcsúzva aranyrámás képektől, vászonhuzatos fotelektől, s már az előszobából is kinn volt, túl a meghajló szobalány látókörén, - eddig még bódultan folytatta
Meg kell halni... meg kell halni!
A gázláng ugrált, oszlopok és fokok csavarodó zűrzavarában, mint nyelv, csúfolódó nyelve az ördögnek! jaj! vissza! visszamenni! könyörögni! ha Istent ismer!...
De támolygó feje már átlibbent a himbáló korláton, s még látta a lángot, ugráló, részeg lángot, mint kiöltött csúfolódó nyelvét a Kárhozottnak...
Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám
A Pilis-Visegrádi-hegységben számos helyen találkozhatunk olyan utakkal, melyek eredete az idők homályába vész. Közöttük néhányról azt tartják, hogy még a római korban készültek.
Bár ezek egy részét a Második Világháború idején régészek is dokumentálták, pontos korukat azóta sem sikerült tisztázni. A negyvenes években készült lenyűgöző felvételek néhány éve engem is a helyszínre csaltak, amikor is a nyomvonal részletes bejárásával megfigyelhettem az utak mai állapotát. A rövid, teljesíthető kirándulást a kedves olvasónak is bátran ajánlom, hiszen turistautakon követhető a szakaszok jelentős része. Mielőtt útnak indulnánk, szeretném leszögezni, hogy a helyszínhez kapcsolódó „legendák” mellőzésével csupán megfigyelésekre támaszkodom, és figyelemfelkeltés a célom.
A térképeket és az egykori fotókat tanulmányozva elsősorban a Pilisszentkereszt – Dobogókő – Két-Bükkfa-nyereg – Pilisszentkereszt háromszög bejárása és a nyomok állapotának rögzítése volt a célom, az engedélyek beszerzésében a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága részéről Ottományi Katalin volt segítségemre. A felméréshez GPS-t és a 18. századtól fellelhető térképeket használtam fel a szakirodalmon kívül.
A dokumentumok szerint a „kortalan” út Pilisszentkereszt érintésével a Két-Bükkfa-nyergen keresztül haladt Esztergom és/vagy a Duna (Pilismarót?) irányába, erről ágazott le a két említett pontról a Dobogókő felé egy-egy rövidebb szakasz.
Pilisszentkereszttől a kék kereszt turistajelzésen döntően az egykori nyomvonalon juthatunk fel a Dobogókőre. Azokon a helyeken, ahol tanulmányozható az út szerkezete, komoly munkálatok nyomait lehet megfigyelni. Az úton megújításnak nincs nyoma, vagy csak nagyon vékony murva rétegként látszik. Ahol az erózió és a munkagépek megkímélték, szélessége mérhető, 2,5 méter körül mozog. Az út különböző méretű kváderkövekből áll, a szegélykövek pedig esetenként a méteres hosszúságot is elérhetik.
A pazar látványt (és a civilizációt) magunk mögött hagyva a zöld kereszten jutunk le Dobogókőről a Két-Bükkfa-nyereghez. Itt csak egy rövid szakaszon – a nyereg előtt – látható a sziklába vájt út.
A meredek lejtőn lenyűgöző látványként tárul elénk a szekerek munkája. Kerekeik mintegy 10 cm szélességben és helyenként kb. 15 cm-re mélyültek be a kemény alapkőzetbe, míg az út szélein a szikla megmunkálásának és a tengelyeknek a nyomai őrzik az egykori használat emlékét. Szekérkerék nyoma több helyen figyelhető meg a Dobogókőre felvezető szakaszokon, a nyomtáv minden esetben 115-120 cm körül mozog.
Ezek a szakaszok az 1780-84 között végzett Első és a 1806-1869 között végzett Második Katonai Felmérés térképeiről hiányoznak, így azokat az újkorban valószínűleg már nem használták.
A zöld jelzésen továbbhaladva Pilisszentkereszt felé nagyon kevés helyen lehet az eredeti (?) út nyomait megtalálni. Bár vonala azonosítható, egykori szélessége (kb. 2,5-3 méter) és szerkezete csak nagy hibahatárok között mérhető. Legjobb állapotban Két-Bükkfa-nyereg előtt, attól délkeleti irányban látható. Lényeges eltérés a többi területhez képest, hogy az úton folyamatos használat, többszöri megújítás nyoma fedezhető fel.
Újkori és – feltételezhetően – korábbi használatára utalnak az Első- és Második Katonai Felmérés térképei is, valamint középkori használatát támasztják alá a közelében található kolostorok (pl.: Pilisszentkereszt, Pilisszentlélek). Megemlítendő, hogy a szakasz geológiai tájhatárra esik. Az út szegélykövei és eredeti (?) darabjai a Visegrádi-hegységre jellemző, az építkezésre ideszállított időtálló vulkanikus kőzetből, míg a megújítások a Pilisre jellemző mészkőből készültek. Kiindulási helyünk felé közeledve mindenképp érdemes megtekinteni a pilisszentkereszti Klastrom-kertben fekvő pálos kolostor maradványait is.
Ezzel az útszakasszal kapcsolatban mindenképpen foglalkoznunk kell azzal a dobogókői római őrtoronnyal (?), melynek állítólagos alapjait 1940-ben találtak meg. Jóllehet az építmény azonosítása pontos régészeti adatok híján ma már bizonytalan, azon érdemes elgondolkodni, hogy vajon milyen célból vezethettek fel utat a hegy tetejére. Ha ezt sikerül megválaszolnunk, közelebb kerülhetünk az utak keltezéséhez is.
Ennek egyrészt gazdasági okai lehettek (fakitermelés vagy vadgazdálkodás), másrészt stratégiai jelentőséget tulajdoníthatunk a helynek, vagyis a már korábban említett panorámával magyarázhatjuk a hegycsúcs használatát.
Ebben az esetben nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy bár szép időben akár a Magas-Tátráig el lehet látni innét, a Duna vonalát azonban csak kis részletekben fedezhetjük fel a hegy távolabbi előterében. A Duna és északi partjának megfigyelésére nyilván találhatunk megfelelőbb helyet, de olyat, ahonnét ugyanilyen részletességgel tekinthetünk a déli és keleti irányokba – a Pilisvörösvári-árok és Budapest felé -, már szinte lehetetlen. Ez alapján nem kizárt, hogy ha itt tényleg őrtorony állt a római korban, akkor annak a Dunakanyar levágásával, a gyors üzenettovábbításban lehetett szerepe, füst vagy fényjelek segítségével.
A bejárások során szembetűnő különbségeket lehetett megfigyelni a mai állapot és az egykori felvételek között. A régi képeket nézve sokszor azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán ugyanazon az úton járok-e? S bár a nyomvonal azonosítható, jelentős változások történtek. Megváltozott az erdő képe, és a kitermelés módja is. Néhol az út helyén árokban járunk, míg máshol modern építkezés takarja – vagy pusztította el – a maradványokat. Szerencsére olyan szakaszokkal is találkozhatunk, ahol az erózió törmelékkel és talajjal fedte be a nyomokat, s ahol ásatással lehetne megbizonyosodni az út szerkezetéről és a megújításokról.
A hegység egykori útjait fokozott veszély fenyegeti! Az erdőgazdaság nagy tömegű gépei az utakat szétnyomják és előkészítik a pusztuláshoz (egyes szakaszokon hasonló rombolást jelentethettek az 1945-ös, Budapest felmentésre indított páncélos hadműveletek is).
Ahol a felszínen láthatók a maradványok, nem csak az időjárás viszontagságaival kell megküzdeniük, a fővároshoz közeli erdőben megjelenő terepmotorosok és quadosok rombolásainak is ki vannak téve. A települések környéken zajló építkezések során pedig, mivel nincs információ az út pontos helyéről, esetenként puszta létéről sem, régészeti kutatás nélkül bontják el a maradványokat.
A jövőben érdemes lenne figyelembe venni a terület adta lehetőségeket. A hegység, azon belül is Dunakanyar és a Dobogókő vonzza a turistákat, a pihenni és kikapcsolódni vágyók tömegeit. A hegység egykori útjainak kutatása, felmérése, építési és használati idejük meghatározása a későbbi hasznosításhoz teremthetné meg az alapot.
Az eredmények alapján akár tanösvény jellegű bemutatására is módot találhatunk, de ha elszalasztjuk a kínálkozó lehetőséget, az útszakaszok információ hiányában feledésbe merülnek, melynek egyenes következménye pusztulásuk. Ritkaságuk, különleges kivitelezésük és időtállóságuk megérdemelné a szakma és a nagyközönség figyelmét is.
Utóirat: A Pilis-Visegrádi-hegységben megbúvó utak egyes szakaszainak felmérését a közeljövőben a római határvédelmi rendszer világörökségi nevezését előkészítő program (Danube-Limes) keretén belül el fogjuk végezni. Célunk nem a „kortalan” út „romanizálása”, hanem minél több szakszerű információ begyűjtése.
Valamikor, réges-régen a hegyek rengetegében élt egy róka, aki hírhedt bűbájos és csínytevő volt. Az emberek csak beretvás rókának hívták, mert a hágón átkelőket mind egy szá
lig csúful rászedte, s úgy megberetválta, hogy egy árva hajszál nem sok, de annyi sem maradt a fejükön.
- Hát nincs köztünk egy se, aki ép fővel térhetne haza a hegyről? - mondogatták a falubeliek, mintha csak ez volna a szavuk járása.
- Na hát majd én elmegyek és móresre tanítom azt a rókát! - állt elő egyszer egy rátarti legény.
- Ejnye, hát nem félsz, hogy téged is megkopaszt? - intették a komái, de hiába.
- Ugyan már! Az én eszemen nem jár túl, annyi szent! - felelte magabiztosan a legény, azzal fogta magát, s útnak indult.
- Na, te bűbájos, gyere csak elő! - hívta a rókát, amikor felért a hágóhoz. Hát ahogy ezt kimondta, aranyvörös, bozontos farkát csóválva máris ott termett előtte a róka.
- Na, te drágalátos! Hát te vagy az, aki mindenkivel a bolondját járatod! De bennem aztán emberedre akadtál! Hiába is próbálod, rajtam ugyan ki nem fogsz! - kiáltotta hetykén, s elindult a róka után.
Az ment egy darabig, majd hirtelen megállt, fölkapott néhányat egy datolyaszilvafa levelei közül, és a fejére tette. Ezután pördült-fordult, s egy szép menyecske képében bukkant elő a datolyaszilvafa törzse mögül.
- Ez igen! Jól csinálja! - ámuldozott a legény.
Eközben a menyecskévé változott róka odasétált Dzsizó bódhiszattva útszélen álldogáló szobrocskájához, az ölébe vette, majd a patakból vizet merített, s meghintette vele a kőszobrocskát, mire az egy szempillantás alatt csecsemővé változott.
- Tyűha, milyen ügyes! - ámult a legény tágra nyílt szemmel.
A "menyecske" hátára vette a "csecsemőt", s elindult vele. Ment-mendegélt, amíg egy kis házhoz nem ért. Egy öregasszony jött ki ajtót nyitni neki.
- Édes lányom! Hát te vagy az!? De jó, hogy jöttél, olyan régen láttalak! S a kicsi is mekkorára nőtt, mióta nem láttam! - lelkendezett az öregasszony, s azzal betessékelte őket a házba.
A legény, aki a rókát követve szemtanúja volt a jelenetnek, jót derült magában, s úgy gondolta, jobb, ha szól az öregasszonynak.
- Hé, öreganyám! Vigyázzon, mert az nem ám a kend lánya, hanem a szemfényvesztő róka a hágó környékéről, s a csecsemő sem más, mint Dzsizó bódhiszattva útszéli szobrocskája!
- Elment a kend józan esze! Hiszen ez az én édes lányom meg az egy szem kedves unokám! Még hogy róka!! Félrebeszél kend! - förmedt rá mérgesen a vénasszony.
Hiába erősködött a legény, az öregasszony nem hitt neki.
- Nem úgy van ám az, ahogy kend mondja! Hiszen láttam! Na, ha nem hiszi, tegyünk próbát! Gyújtsunk alá tüzet rőzséből! Ha tényleg róka, akkor nem fogja állni, s előbb-utóbb kénytelen lesz kimutatni a farkát! - ajánlotta végül a legény.
Azzal a menyecskét a gyerekkel együtt egy létrához kötözte, s rőzséből tüzet gyújtott alattuk.
Amint a vesszők lángra kaptak, a csecsemő rögtön óbégatni kezdett, s kínkeservesen rítt a menyecske is.
- Na, most mindjárt kidugja a farkát, figyelje csak! - mondta a legény.
De hiába leste, s egyre csak rakta a rőzsét a tűzre, a róka csak nem mutatta ki a farkát. Így aztán az lett a próbatétel vége, hogy a menyecske is, a csecsemő is hamuvá égett.
No, megrémült ám erre a legény, s már maga sem tudta, hogy miről mit gondoljon. Hiszen a saját két szemével látta, amint a róka menyecskévé bájolta magát! Vagy káprázott volna a szeme?
- Ó, te elvetemült! Megölted a lányomat meg az unokámat! Hogy teszed ezt jóvá? - sápítozott az öregasszony keserves könnyekre fakadva.
- Most aztán mitévő legyek? - keseredett neki a legény, s egész testében remegni kezdett.
Hanem ekkor váratlanul betoppant a falusi bonc.
- Hát itt meg mi történt?
Az öregasszony könnyek között elmesélte töviről-hegyire a dolgot.
- Bizony gonoszul elbánt veled ez a legény. De ha most bosszúból agyonütöd, a lányod meg az unokád attól nem támad föl. Tudod mit, öreganyám! Add nekem ezt a legényt! Én elviszem, magamhoz veszem a templomba szerzetesnek. Majd ott levezekli a bűnét imádsággal.
Az öregasszony szó nélkül beleegyezett, s a bonc a templomba kísérte a legényt. Amint megérkeztek, tüstént hozzálátott, hogy kopaszra borotválja, hiszen a szavát adta, hogy a legényből szerzetest csinál.
- Mintha csak tövestől tépnék a hajamat! - jajdult fel a legény, annyira fájt neki a borotválás.
- Tűrnöd kell, tűrnöd kell! Ezentúl mindent ki kell bírnod, vezekelned kell a szegény elhunytakért! - csitította a bonc, s csak folyatta a kopaszítást.
Hanem ekkorra a falubeliek már megsokallták a várakozást, s mert aggódtak a legényért, nekivágtak a hegynek, hogy megkeressék. Amint fölértek a hágóhoz, látják ám, hogy a legény keserves képpel ül az út szélén, a róka meg a fogaival tépdesi a haját. Hát persze, hogy fájt neki!
Erre mindannyian egyszerre elüvöltötték magukat, a róka meg hipp-hopp!, eltűnt a rengetegben.
- Szégyenszemre mégiscsak rászedett a róka! - ismerte be a legény lógó orral, s megsimogatta sajgó, kopasz fejét.
A többiek nem bírták megállni nevetés nélkül, s a hasukat fogva kacagtak a póruljárton.
Szomory Dezső író, újságíró, színműíró
Született.
1869. június 2. Pest, Magyarország
Elhunyt:
1944. november 30. Budapest, Magyarország
Életrajza:
Adatok:
1885 - tudósításokat ír a Pesti Hírlap részére
1887 - Jászai Mari -szerelem
1890 - 1906 Párizs, London
1896 -első dráma bemutatója: "Péntek este"
1920 - Vígszínház "háziszerzője"
1936 - utolsó drámájának bemutatója: Bodnár Lujza
1939- darabjait letiltják a magyar színpadokról
1944 - halála
Életútja részletesebben
Iskolai tanulmányait az "Evangélikusoknál" és a "Piaristáknál" végzi. Eredetileg édesapja zenei pályára szánja és ebből a célból a Zeneakadémián folytat tanulmányokat. Itt Nikolits Sándor mellett többek közt Liszt Ferenc tanítványa. Tanulmányait megszakítja, s újságírónak áll. 16 évesen korában már a Pesti Hírlap munkatársa, igaz apró tudósításokat ír. A fiatal Szomory egy véletlen találkozás révén a híres díva Jászai Mari szerelmét vívja ki. A majd kétszerannyi idős művésznő rajongása, s Szomory kapcsolata társasági téma. Megbotránkozást vált ki, a színésznővel szembeni támadások felerősödnek. Talán e közjátéknak köszönhetően, no meg érlelődő katonai bevonulása elől Párizsba utazik 1890-ben. Majd két évtizeden keresztül Párizsban, majd Londonban él önkéntes emigrációban, mígnem az ellene szóló elfogatóparancs érvényét veszti, ami a hadkötelezettségének elmulasztásáért járt volna.
Szomory a szerző
Még javában párizsi emigrációját tölti, amikor első színdarabját elfogadja, és játszásra ajánlja a Nemzeti Színház Drámabíráló bizottmánya, s a "Péntek este" c. dráma kezdi a sort a Szomory színdarabok későbbi folyamának. Párizsban a Quartier Latin-ben lakik, és újságírásból tartja fönn magát. Jó barátságot ápol a kortárs francia írók soraival, de legkiváltképp Alphonso Daudet tünteti ki jó barátságával, valamint Munkácsy Mihály művészi körébe kerül, újságoknak dolgozik, sőt egy francia novelláskötete is megjelenik.
Lelkében, vágyaiban itthon él, de nem jöhet haza, mert körözött katonaszökevény. Maga helyett cikkeit és novelláit küldi haza. Távolléte alatt két novelláskötete is megjelenik itthon, neve kezd ismert lenni az újakat kereső századfordulói magyar irodalomban. Csak ő maga nincs a hazájában. Holott egyre jobban gyötri a honvágy, de nem a hazai polgári világhoz, ahonnét származik, hanem ahhoz a magyar nemesi-udvari körhöz, amelyet megszépítve képzel el. Írói stílusa itthon nagy viták kiváltója, ugyanakkor eredeti fordulatos nyelvi játékai, fordulatos cselekményű drámái kapcsán kedvelt színpadi szerzővé válik
Újra itthon
Stílusa eltér a normális beszédtől, fő célja inkább a szabatos beszéd, az olyan szófordulatok sora, amelyek lehetőség szerint, mind jobban lefedik a mondanivalót, a valódi jelenségeket. Minden egyes szó elhelyezkedése, hosszú töprengés végeredménye, minden mondatnak kimódolt jelentősége van, a következő mondatok felvezetéséhez. Dialógusainak íve szinte megrajzolható, valahonnan tartanak valahová, s a darab kulminációs pontjában, a sok ágon futó eseményszál, egymás hatását felerősítve vezetik katarzishoz a nézőt. Máskor meg muzsikát keres a beszédben, minden másnak adott pillanatban alárendelve, s ezért egyik-másik munkájában néhol zavarosnak, érthetetlennek tűnik.
1906-ban tér végleg haza, s hazai jóbarátok híján magányos tagja a Nyugat nagy nemzedékének. A tizenhét év Párizsban nem múlik el nyomtalanul, londoni, római élményei elő-előtörnek írói munkásságában. Magánéleti manírjai, az úri elegancia, az élet nagy játékaihoz tartozott nála, épp úgy, mint a valóságban lukas zsebű, külsőleg mágnás szerepköre is. Pózolt, s nagyképűnek ható fellépése élesen kettéosztotta maga körül az embereket, ellenzőire és barátaira. Kisstílű gyűlölködései kollégáival szemben pedig állandó derültség forrása. Molnár Ferenc, de legfőképp Lengyel Menyhérttel szemben viseltet ellenszenvvel. Jól illusztrálja mindezeket a Vígszínház Hermelinjének próbái során felmerülő helyzet is. A darabban van egy szójáték, amelyet hosszas csaták eredményeként a rendező saját felelősségére kihagy a darabból: "...Veszek neked nyestet, menyétet, Lengyel Menyhértet..."
Emberi gyarlóságai és esendőségei azonban mit sem vonnak le irodalmi munkásságának értékeiből, kvalitásából. A színdarabjai biztos sikerprodukciók, színpadi szerzőként ünnepelt sztár, sok százszor játsszák már darabjait az óta is. Drámái tömegeket vonzanak, igazi sikerdarabokat tudott írni, és a nézők az érdekes cselekményért tudomásul veszik a túl egyéni, és a sok elemből összeszőtt költői nyelvezetét is. A Szomory-alakok a színpadon, Szomory-nyelven beszélnek
A szomoryzmus
1920-tól fogva a Vígszínház háziszerzőjének számít. A szomoryzmusok, ahogyan szófordulatait illetik, elhíresültek, beleépültek ma már a mindennapjainkba, a köznyelv gazdagodását eredményezve. Gyakran egy-egy újabb szófordulat során megfeledkezünk annak eredetéről. Így van ez Szomory esetében is.
Színházi próbákon végig jelen van, és ez maga a gyötrelem, ahogy ezt Csathó Kálmán a Nemzeti Színház főrendezője visszaemlékezéseiben említi. A mondatainak szóhasználata nem a természetes beszéd része, s így egy-egy szó kihagyásával, megmásításával próbálkozó színészeket, lett-légyen az a nagyhírű országos sztár Ódry Árpád, leinti, s újra próbáltatja a jelenetet. Mondataiból nem enged. Mesélik, volt hogy negyvenszerre is megszakíttatta a próbát, amit a legnagyobb türelmű rendező, s színész sem bír hosszú ideig, idegekkel.
Ilyenkor elmagyarázza, hogy az ő szövege megbonthatatlan, mert zene. A ritmust, a mondatok kicsengését és az egésznek a sajátos lüktetését tudatosan komponálja meg, s minden változtatás a legfőbb szépséget rontja el benne, azt, amiért valójában íródott.
Nézzünk egynéhány feledhetetlen Szomory sort illusztrációként:
"...E zengő tumultus Párizsban ébredt, s a nagy olasz kertekben íródott, ahol kaméliák virulnak a szélben, és az arcomon egészen sápadt volt. Mert ez idő tájt sokat csavarogtam a nagyvilágban, hazátlanul, elhagyatva és magamban ültem Párizs tetejében a háztetők, kürtők és kémények fölött egy kis sárga lámpa fényében. És odalenn a babiloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett. Ó, gyönyörű, kietlen, reménytelen éjszakák! És a nagy olasz kertekben magamban ültem, s távoli kis angol folyók partján, amit nem szabad, hogy elfelejtsek, mert a víz üde, s illatos volt, mint egy fiatal női kéz, és gyötrő homlokomon enyhítőn perdült tova csillogó gyémántcsöppjeivel. Mindez oly szép volt, mert minden oly fájdalmas volt, s oly kedvesek és enyhék, akik velem éltek akkor: királyok, akik megemelik a kripták márványfedelét kísérteties kézmozdulattal..." részlet A nagyasszonyból.
Visszavonultan
Az 1939-es törvények darabjait leparentálják a színpadokról, ő maga a nemkívánatos személyek sorába kerül. Személyével kapcsolatos ambivalens érzések erre az időszakra kiélesednek, felerősödnek. Sokan szeretik, rajonganak érte, mások szépelgőnek titulálják, szemére vetik, hogy egy álomvilágban él, aki a szegények és nélkülözők millióival nem törődik, származása kapcsán, jobboldali körök nyílt sajtótámadásának célpontjává válik, gúnyolják, sőt egy alkalommal utcán tüntetnek ellene. Divat lesz bizonyos politikai körökben őt támadni, bár vélhetően sokuk egyetlen Szomory kötetet sem olvasott életében, (sőt a magyar irodalom más kiválóságaitól sem olvasnak sokat), mások meg épp intellektusát, művelt, sok nyelven beszélő és író, kifinomult stílusát tekintik példának. Támadói "kutató szeme" átsiklik a magyar drámairodalom legszebb magyar történelmi drámái felett, amelyek Szomory színpadi munkásságának gyöngyszemei. Ilyen, a Nagyasszony, amelyben II. József császár történetét dolgozza fel, vagy az adott történelmi szituációval, összefüggő és párhuzamba hozható II. Lajos király drámája, az összeomló világ, lírai látomásaként megírt módon magaslik ki, a többi historikus színpadi munkái közül.
Ugyanakkor anekdoták tucatjai keringenek különc megnyilvánulásairól, szokásairól, jellegzetes megjelenéséről a kávéházak teraszain. 1940-től azonban el-elmarad ezekről a számára oly kedves közösségi helyekről, visszahúzódó, és magába zárkózó lesz, bujkálnia kell, szorong.
Ő maga a háború előrehaladtával egyre megtörtebben, visszavonultabban és öregurasan él a már bombázásoktól hangos Budapesten. Testvérét Szomory Emilt haláltáborba kényszeríti a sors, s talán épp egyszerre, egyidőben távoznak e világból 1944 novemberében. Élt hetvenöt évet.
Forrás: szineszkonyvtar.hu
Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.
Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.
Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné, s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.
Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.
S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.
Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, im, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel.
Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.
Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám
let és bluff elválaszthatatlanul össze van keverve benne. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy minden híve ingyenes szolgálatra kötelezett pap ne legyen benne és ne menjen évekre évekre hittérítőnek idegen földre. Többnejűsége arculcsapása a keresztény erkölcsnek, ezzel szemben azonban nem ismerik a prostitúciót s híveiről az az általános vélemény, hogy szorgos, mértékletes élő, egymást testvériesen segítő, jobbára jómódú emberek.
York állam). Az első gyülekezet tagjai Smith, az édesatyja, két testvére, Knight József és Cowdery. Számuk azonban hamar gyarapodott. Június 1-én már harmincan, majd hetvenen voltak. Nemsokára több helyen gyülekezetek alakultak, Ohio államban, Kirtlandban 1831 áprilisában 2000 lélekből álló gyülekezet szervezkedett. Smith itt vetette meg először a lábát. Lapot alapított, vállalkozásokba kezdett, spekulációkba bocsátkozott s kiépítette egyházának szervezetét. A "Zion"-nak nevezett egyház legfőbb hatósága a háromtagú "elnökség" (1833). Két évvel később megszervezi a "12 apostol testületét". 1837-ben 140 apostolt és hittérítőt küld ki, hogy híveket toborozzanak. A térítésnek sikere volt. 1840-ben Angliában 4000 a mormon vallás híveinek száma, tizenegy évvel később 30.000.
Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...
Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. -
...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem'
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -
nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot -
és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -
az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám
Rövid, súlyos betegség után életének 73. évében elhunyt Végvári Tamás vasárnap - tájékoztatta az Örkény István Színház Igazgatósága.
A közlemény szerint a Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész közel negyvenéves pályája során a pécsi Nemzeti, a veszprémi Petőfi, a szegedi Nemzeti, a Thália, a budapesti Nemzeti, a Katona József és az Örkény Színház társulatának tagjaként számtalan gondosan formált, nagy hatású alakítás fűződik nevéhez.
Főbb szerepei voltak Shakespeare Hamletjének címszerepe, Csehov: Három nővér című darabjában Prozorov, Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott című művéből a Színész, Tábori György: Mein Kapf című darabjában Herzl, Kusán: Galócza című művéből Galócza, Csehov: Sirály című darabjából Szorin.
_kicsi.JPG)
