Bejegyzések
"Gyakran kerülünk zavarba olyankor, ha meg kell mondanunk, mi az, ami a művész kezéből kikerül: mű, műtárgy, műalkotás, vagy éppen műremek, esetleg egyszerűen dolog, munka, tárgy, vagy ugyanez másként: objektum. Zavarunk legfőbb oka az, hogy egyik szó sem csak a művészet produktumait jelöli, hanem mindig az általában vett emberi munka termékeire vonatkozik. Ha pedig megkülönböztetjük a szóban forgó tárgy művészi jellegét más, "közönséges, hétköznapi" alkotásoktól, ehhez a különbségtételhez rendszerint olyan hangulati elemek kapcsolódnak, amelyek egyben értékítéletet is hordoznak. Ha egy munka eredménye "valóságos műalkotás" vagy éppen műremek, ezzel magát a munkát is minősítjük. De mi is tulajdonképpen a művész munkája? A régiek szerint egyszerűen csak csinálta, elvégezte, készítette a művet, úgy ahogyan a cipész, a szabó vagy más mesterember a magáét. Ha befejezte, véghezvitte, ezek a szavak sem annyira tökéletességre utaltak, mint inkább a feladat szerencsés teljesítésére. A művészi munkának különleges értékű tevékenységként való értékelésével együtt járt a keresettebb igeformák megválasztása is. Ettől kezdve a művész nem egyszerűen dolgozik, hanem alkot, teremt. Munkájának eredménye elsősorban szellemi, eszmei jelentősége, jelentése miatt becses.
Így keletkeztek azok a szavaink, amelyekben előtagként ott van az egymagában is tárgyat, alkotást jelentő mű szó. Ennek eredeti értelme ugyanúgy munka, mint a legtöbb, ma elterjedtebb utótagé, amilyen a tárgy, alkotás, remek és a többi. Így jelölheti magát a cselekvést, tevékenységet, mint pl. a földműves, fémműves és más szavakban. A műhely is annyit tesz, mint munkahely. De utalhat a munka minőségére is: pl. "finom művű" vagy "dombormű". És végül: jelöli a munka eredményét, az elkészült tárgyat. Erről eredetileg elég megjegyezni annyit, hogy kész, befejezett, vagy tudatni, vajon festmény, szobor, épület-e, vagy másfajta munka terméke. Így tekintve, teljesen fölösleges szószaporítás eredményeinek, fontoskodó körültekintés termékeinek tűnnek a két rokon jelentésű szóból álló összetételek. A ma már nemcsak általában munkát, hanem művészi munkát jelentő "mű" szó különös karrierje akkor kezdődött, amikor összetételek előtagjaként kezdték alkalmazni ott, ahol a német nyelvben a Kunst szó fordul elő. A magyar "műalkotás" a Kunstwerk megfelelője, a "műtárgy" a Kunstgegenstandé, a "műkincs" a Kunstschatzé. Mondhatnánk ezeket művészi alkotásnak, művészi tárgynak is. A mű szó előtagjaként így a művészet szó rövidített formájává vált, s a vele jelzett alkotásokat az különbözteti meg a többi munkától, hogy esztétikai rendeltetésűek, azaz: "műélvezetet" keltenek szemlélőjükben.
De a német Kunst szó eredetileg maga is mesterséget jelent. A legtöbb európai nyelvben ugyanaz a szó vonatkozik a művészetre is, a mesterségre is. Ilyen a latin ars, amelynek származékai már eltérnek: az artifex kézműves, iparos, az artista inkább művész. De ez a megkülönböztetés sem mindig egészen egyértelmű: a művészet más szemléletére utal az, ha az akrobata is artista, mint a franciában, mint ha az artista szó csakis a cirkusz művészeire vonatkozik, mint a magyarban. A német Kunst szó is olyan állapotot őriz, amelyben a mesterség és a művészet még egy és ugyanaz volt. Származékai azonban már világos megkülönböztetést szolgálnak: így áll szemben pl. a mesterségest jelentő künstlich (a franciában is: artificiel) a művészire vonatkozó künstlerisch (franciául: atistique) szóval. De összetett szavakban mindkettőnek a Kunst-előtag felel meg. S ennek a gyakorlatnak a magyar nyelvújításban érvényesült hatását árulja el az, hogy a mű előtag nálunk is jelent mesterségest. Így használjuk sok szóban, a műlábtól kezdve a műbolygóig és a műanyagig. Kétértelműség is keletkezett: a műtárgy például a mérnöki nyelvben mesterséges, épített, nem természettől fogva meglevő tereptárgyat. Pl. hidat, töltést, zsilipet és más effélét jelent, ellentétben a művészettörténeti szóhasználattal, ahol a műalkotással egyértelmű. Jogi értelemben ezt a szót inkább csak az ingóságokra, képekre, szobrokra, iparművészeti alkotásokra alkalmazzák. A gyakorlatban persze soha nem okoz nehézséget eldöntenünk, vajon a mű szót "művészi" vagy "mesterséges" jelentésében használjuk-e. Ez éppen arra utal, mennyire élesen elhatárolódott tudatunkban a két terület: a "tisztán" esztétikai célú alkotásoké és a "műszaki" létesítményeké. Talán legnyilvánvalóbb az építészetben, ahol mai köztudatunk a műszaki, mérnöki oldalhoz csak kívülről járuló elemként tekinti az építőművészeti minőséget. Pedig, ha valahol, itt igazán nyilvánvaló a két tényező szoros összefüggése, az, hogy a művészi minőség elválaszthatatlan az alkotás mesterséges, a természettel szembe állított jellegétől.
A mű szó két, megkülönböztetett, de még mindig összefüggő jelentése felhívja a figyelmünket arra, hogy minden műalkotás, amellett, hogy emberi gondolatokat, érzelmeket jelenít meg, egyben munkával megvalósított része az ember maga alkotta környezetének, mesterséges természetének. Tehát döntő jelentőségű a mű, a megvalósítás, a munka, s egyedül az ennek során készített tárgy képes emberi gondolatok közlésére, közvetítésére. Valahol a művészi értelem elsőbbségét úgy próbálták bizonyítani, hogy elképzelték: Michelangelo akkor is a legnagyobb szobrász lett volna, ha kéz nélkül születik. Éppen ez jelzi legvilágosabban, hol keletkezett a szakadék: a nagy művészt összetévesztették a nagy gondolkodóval, mert a műalkotást egészen szellemi jelenségként értékelték, szembe állítva a mindennapi élet tárgyaival. Lám, szóhasználatunkban, ha viszontagságos és kerülő úton is, inkább tükröződik az eredeti egység emléke, mint a két kategória elválasztására törekedő fogalmi gondolkodásban."
Marosi Ernő: Szó szerint. In.: Művészet. XV. évf., 7. sz., 1974. p. 48.
2009. január 3., szombat
A mű, művész, művészet szó eredeti jelentéséről
2009. január 2., péntek
Kányádi Sándor: LEGENDA BRANCUSI VÉGTELEN-OSZLOPÁRÓL
60 éves Gérard Depardieu
„Gall óriás"-ként és a francia De Niroként is emlegetik. A franciák első számú színésze és exportcikke a nemzetközi porondon, megszállott motoros, borász. Gérard Depardieu december 27-én ünnepelte hatvanadik születésnapját.
A szegény munkáscsaládba született Depardieu, aki tizenkét évesen hagyta ott az iskolát és a családját, zűrös életet élt, mígnem egy véletlen találkozás a Theatre Nationale Populaire-ben tanuló haverjával megváltoztatta az életét: ösztöndíjat nyert, majd meg sem állt a pályáján. A tekintélyes termetű és orgánumú, munkamániás színész, aki négy évtized alatt több mint 160 filmben szerepelt (idén 12 alkotásban vállalt nagyrészt főszerepeket), éppen úgy hiteles volt korai ellentmondásos, bárdolatlan szerepeiben, ahogy Dantontól Kolumbuszon át Cyrano de Bergerac-ig számos tekintélyes figura bőrébe bújva, vagy ahogy a könnyed francia komédiák (Balfácán, Balekok, Négybalkezes, stb.) hálás szerepiben lubickolt. Az egykor Bertoluccival, Ferrerivel, Truffaut-val, Duras-szal és Wajdával forgató színész manapság gyakrabban vállal könnyed szerepeket: az utóbbi években legnagyobb sikereit az Asterix és Obelix-sorozatban aratta. A Cyranóért megkapta a Cannes-i Filmfesztivál legjobb férfi alakításért járó Césarját sőt, Oscar-díjra is jelölték, de egy fiatalkori csoportos nemi erőszakban való részvétel vádja miatt nem kapta meg az aranyozott szobrot. Magánélete kiváló terep a bulvársajtó számára: Guillaume és Julie, két házasságából született gyereke is színész (előbbi ez év októberében elhunyt), de rajtuk kívül van két házasságon kívül született gyermeke, imádja az alkoholt és az evést (Párizsban két éttermet is üzemeltet), a nőket, a motorokat és a jó borokat. Számos díjat nyert pályája során: az életművéért járó César-díj és a Francia Becsületrend birtokosa.
Depardieu, a badacsonyi borász
A színész és a bor viszonya közismert: útlevelében ez szerepel: „acteur-vigneron", vagyis a borászat ma már a színészettel egyenrangúan fontos számára. Loire-völgyi szőlészetéből évi 250 ezer palack bor kerül ki, de vannak spanyol, olasz, kaliforniai, algériai és marokkói, sőt magyar érdekeltségei is. Depardieu a Napóleon című filmet forgatta nálunk, amikor először beugrott neves szakemberünkhöz, Szeremley Hubához bort kóstolni, amiből előbb barátság, majd kölcsönös együttműködés lett. A 2005-ös Bordeaux-i Vinexpón a sztár jelenléte miatt szenzáció lett a Szeremley Birtok borait bemutató pavilon, ahol Depardieu a közös európai borkultúra hagyományainak megőrzését szorgalmazta, s azon belül a badacsonyi borvidéket és a magyar borokat méltatta, és szóba került, hogy szeretne egy 4-5 hektáros területen bort termelni a Balaton mellett. A csereprogram megvalósult: míg a színész Szeremley birtokán kísérletezett azzal, hogy a magyar fajtából klasszikus francia módszerekkel kéknyelűt, pinot noirt és szürkebarátot készítsen, addig a filmcsillag birtokán a magyar sztárborász az Anjou-kori borfajtákat „termékenyítette" meg. A globalista szemléletű bortermeléssel szembeszálló Depardieu badacsonyi szőlészetéből 15-20 ezer palack kerül ki évente, és a francia exkluzív boraihoz képest ráadásul itthon is elérhető áron.
Az alma és a fája
Megrázó történet a színész és fia, ez év októberében végleg lezárult viszonya. Depardieu, aki maga is balhés volt fiatalkorában, elszökött otthonról, prostituáltakkal élt és többször került a törvénnyel összetűzésbe, nem volt alkalmas az apaszerepre - ez derül ki a Mindent odaadtam című könyvből, melyben a 37 évesen elhunyt filmsztár, Guillaume Depardieu vallott apjához való viszonyáról. A szintén nagy tehetségű fiatal színész az évek során szinte belekeveredett mindenbe: prostitúció, alkohol, heroin-kereskedés, közbotrányokozás; mindez a vallomásait könyv formájába öntő tévériporter, Marc-Olivier Fogiel szerint alapvetően a szeretetéhségből adódott, s főként abból, hogy a szakmai érvényesülés közepette Gérard elhanyagolta a fiát és a családját. Az újságíró szerint azonban nem nevezhetjük bűnösnek, mert nem lehet bűnösnek tekinteni valakit, akiből hiányzik a felelősségérzet. A színészi karrierjét tekintve sikeres, több filmjében pikáns módon az apjával együtt játszó Guillaume botrányos ámokfutása tragédiával végződött: korábbi motorbalesete szövődménye miatt 2005-ben le kellett vágni az egyik lábát. Legutóbb Budapesten okozott botrányt, ahol miután egy éjszakai bárban nem tudták rendezni haverjaival a számlát, meztelenre vetkőzve két pisztolyt lóbálva fenyegette a megriadt pincért. Októberben egy romániai forgatáson támadta meg a vírus, ami miatt 37 évesen szövődményes tüdőgyulladásban elhunyt egy Párizs-közeli kórházban. Apa és fia már évek óta nem beszéltek egymással.
Szathmáry Sándor: Káin és Ábel
Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel. 
Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.
Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.
Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.
E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.
Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.
Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.
– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?
– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?
– Hát... te tudod... de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete... A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.
– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!
– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.
Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:
– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.
– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.
– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.
– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.
– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.
– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel...
– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!
– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.
Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:
– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.
Ebben aztán megállapodtak.
Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!
Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.
Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.
A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:
– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.
Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.
– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.
Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!
Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.
Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.
Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.
És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.
Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.
Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.
Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.
– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.
Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.
Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.
Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.
Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.
De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.
Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.
– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!
Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába érkezett.
– Ám a múltból megtanultuk – folytatta –, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket foganatosítunk.
– Lám csak! – hirdette Hénoch. – Előre megmondtam, hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres zsarnok ül a nyakunkon.
Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet közülük agyonvertek.
Ez az igazságtalanság úgy felbőszítette Hénoch barátait, hogy egy alkalmas pillanatban megkaparintották a mérgesfazeket, és halálra nyilazták a zsarnokot és társait.
Hénoch vette át a kormánypálcát. Összedoboltatta a népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres torzsalkodásnak vége, és annyi szenvedés után végre felvöröslött az örök béke hajnala.
– A zsarnokságot szétzúztuk – folytatta. – Ezzel egyszer s mindenkorra felszámoltuk az okot, amely a testvért testvérével szembeállította. Az emberiség végre nyugalmas kikötőbe érkezett, és így megmenekült a történelem vad viharaitól. Most már csak az a feladatunk, hogy a békét, a kölcsönös szeretetet megszilárdítsuk. Nekünk már csak egyetlen ellenségünk maradt: éppen az, aki ezt a testvéri szeretetet lábbal tiporja. De az ilyet még a Föld színéről is el fogjuk törölni: elejét kell vennünk, hogy a zsarnokság bérencei megbontsák sorainkat, békétlenséget hintsenek közöttünk! Az effajta próbálkozásokat csírájukban el kell fojtani, mielőtt kikezdhetnék testvéri egyetértésünket!
Beszéde nagy sikert aratott: valamennyiünk érzését megfogalmazta. Mindössze Hénoch egyik régi szövetségese csóválta a fejét:
– Az a gyanúm – mormogta –, hogy lényegében csak zsarnokot váltottunk, tulajdonképpen azonban minden maradt a régiben. Hiszen ez a Hénoch is arról szónokol, hogy egyeseket le kell győzni, el kell hallgattatni. Eddig minden vezérünk azt képzelte, hogy az ő kezében van a csodaszer, amely az örök békét elhozza. De ez a csodaszer mindig valamiféle győzelem, amelyet másokon kell aratnunk. De ahhoz, hogy győzzünk, ellenségre van szükség. Lényegében tehát az ellenséget mi magunk teremtjük, hogy legyen kit legyőznünk. Ha a fölszínt egy kicsit megvakarjuk, a külső csillogás alatt mindig ott a belső rothadás. Még hogy örök béke? Naiv agyrém!
– És nincs kiút? – kérdezték a körülállók.
– Nincs bizony. A háború az emberi természetben gyökerezik. Az emberi természetet kellene ahhoz megváltoztatni, hogy a gyűlölködés megszűnjék.
– És mégis: hogy képzeled a megoldást?
– Hallgassatok csak ide! Nem tűnt még föl nektek, hogy ezek a nagykutyák és bajkeverők mind szőkék?
– Tényleg!
– Nos, tapasztalhatjuk, hogy a gyűlöletet szőkék terjesztik. A megoldás? A barnáknak össze kell fogniuk, legyőzni ezt a szőke klikket: ez hozhatja csak meg az örök békét. Addig azonban sok hiú agyrém lép még föl a történelem színpadán. De csak rajta, barna barátaim! Minden percért kár: itt az idő, hogy összefogjunk, és kiharcoljuk a testvériség végső diadalát, hogy mindörökre megszűnjék a Földön a békétlenség szelleme!
De aznap még senki sem hallgatott rá.
Eszperantóból fordította: Kirsch János
Szathmári Sándor (1897–1974) eszperantista író.
Főbb művei: Vojago al Kazohinio c. regénye, melyet ő maga fordított magyarra. (Ötödik kiadása 1980-ban jelent meg a Magvető Könyvkiadónál „Kazohinia” címmel.) Angolra is lefordították (1975).
Masinmondo c. novelláskötetét (La Laguna, 1964) szintén kiadták magyarul (Gépvilág. Gondolat, 1972).
Halála után kiadatlan elbeszéléseit a Kain kaj Abel c. kötetbe gyűjtötték össze (1977). E kötet címadó novelláját igyekeztem itt magyarul visszaadni – mindannyiunk okulására.
Ad Praesepe – chJ –
Balla Demeter: Káin és Ábel
Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.
Lőn pedig idő múltával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.
És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.
Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? És miért csüggesztéd le fejedet?
Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.
És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?
Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.
Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.
Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.
Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.
Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet.
És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.
(Mózes 4.2-15)
Stockholm hétszázötven éves
Észak három Velencéje közül a Mälar-tó királynője, szószerinti fordításban Cölöpsziget, ma világváros. Örülhet Birger nádor (Jarl) úr lelke a városháza tornyának tövében éppen hetven esztendõvel ezelőtt felavatott jelképes sírjában, hogy igyekezete nem volt hiábavaló. Az általa kijelölt vár, itt az északi szélesség hatvanadik és a keleti hosszúság tizennyolcadik fokán: fõváros. Svea anyó, a lábánál heverő oroszlánnal együtt megfiatalodva sétál át ezen az évfordulón. Tacitustól tudjuk, hogy félszáz híján kétezer év óta a sveak népe kereste boldogulását ezen az északi tájon. De a Golf áramlat enyhítő fuvallata, és a Mälar-tó édes vize bizonyíthatóan, még legalább ezer-kétezer évvel azelőtt otthont nyújtott az embernek. A vándormadaraknak is. A március végén ide érkező mezei pacsirtáknak, a seregélyeknek, az áprilisi menetrendű vadlibáknak, pintyeknek, barázdabillegetőknek, darvaknak. Hogy hányféle ember arcú "vándormadár" hazája ez a város, erről bizonyára beszédes százalékszámok állnak mindenféle kimutatásokban. Magyarokról is többet tudhatnánk, ha valaki vagy valakik némi fáradságot áldoztak volna arra, hogy végiglapozzák az évenként újranyomtatott vaskos stockholmi telefonkönyvet. Hátha egyszer majd valaki arra is kedvet kap, hogy legalább az egykor itt élt, avagy a ma itt élő híres embereinket összeírja. Az idelátogató, a hétszázötven éves kincsekkel rakott város utcácskáin, a parkvárosokat összekötő, kitűnő, gránitalapú, útjain, föld alatt és vizek fölött suhanó "banánjain" járva ezt a világvárost, mindenféle bőrszínű, soknyelvű és különféle műveltségű emberek vidám kavalkádjána részese lehet.
A magam kedvtelése, hogy ennek a városban az utcák, a terek, a vizek, a dombok neveit magyarra fordítom, és így teszem könnyebben megnevezhetővé, otthonossá a magam részére. Tiszteletem és szeretetem e város iránt folytonosan növekszik, amikor a magyar tulajdonú Magyar Házba bekopogok, amikor például, ismerősömmel arról tanakodunk, hogy talán már érdemes volna utazást tennünk a Karinthy koponyaműtétének dokumentumai körül. És akkor is, amikor leszállok a Hjusta felé igyekvő földalattiról, a Tensta nevű állomáson, és a többnyelvűség dicséretének érzem, hogy magyarul is olvashatom: Testvériség. Még arra is csavarodik a gondolatom, hogy ez a felirat azért került éppen ide, mert itt, a közelben lakik kedves bátyám, Szente Imre, Berzsenyi díjas költő, a Kalevala legolvasmányosabb fordítója. A hétszáz éves évforduló alkalmából se szeri se száma azoknak a "cölöpöknek", amelyekre ez az emberséges város épült, és az immár kétmilliónál több emberi élet oszlopaira szilárdan építhető, minden porcikájával a béke áldásait hirdető város sikeresen továbbépíthető.
Egy-egy cölöpöt mi magunk is leverhetünk itt, hogy azt a hídfőt alakítsuk ki belőle, amely az emberi kapcsolatok láncaiból kialakítva, sajátos hídként szülőhazánkig ível. Ezen a hídon a minket befogadó svédek is könnyebben járhatnak majd, a közös Európa emberközelítő szükségei szerint.
LETTREPER OLOV ENQUIST
Stockholm
Ez a város annyira fiatal, hogy még nincsen történelme. Vannak régi negyedei, de ez mit sem változtat azon, hogy - mondjuk csak ki - nincsen múltja. Pedig Stockholm a Skandináv-félsziget egyetlen igazi európai nagyvárosa. A hatalmas erdőségek mélyén az egykori alapítók emelte erõdítmény tökéletes egységben élt a természeti környezettel, de a hajdani rengeteg helyén ma már igazi nagyváros áll. Sokarcú város: aki déli irányból érkezik, egzotikusnak, különlegesnek találja, de a távoli Észak lakói számára a régi Stockholm maga volt Európa.
Én a fenn Északon születtem és nevelkedtem. Óriási élmény volt számomra, amikor egy nyáron, valamikor a 40-es években, életemben először láthattam négert és igazi stockholmit . Mindketten egyformán mély benyomást tettek rám. A stockholmi egy motorversenyre érkezett Västerbottenbe. Erre a hírre a környékbeli falvak lakói tömegesen pattantak kerékpárra, hogy saját szemükkel láthassák. A messziről jött idegen egy kör után kiszállt a versenyből. Azzal mentegetőzött, hogy meghibásodott a motorbiciklije. Mi addig sem tartottuk nagyra a fővárosiakat, de attól kezdve mindannyiukat nyámnyila anyámasszony katonájának tartottuk. Az egybegyűltek csalódottan karikáztak haza.
A külföldiek nem érthetik meg azt a különleges kapcsolatot, amely a svédeket fővárosukhoz fűzi, hiszen abból indulnak ki, hogy Svédország erősen központosított, modern állam. Márpedig alig egy évszázada az országot ezer meg ezer, egymástól elhatárolt apró falu alkotta, mindegyik külön sziget az áthatolhatatlan erdőrengeteg zöld óceánjában. Fent északon, Norrlandban (Svédország területének több mint kétharmada) az első utak a nyugat-kelet irányú folyóvölgyekben alakultak ki; dél felé nem vezetett egy sem. Stockholm, ez az iskolai térképre rajzolt pontocska nem jelentett többet a számunkra, mint, mondjuk, Jeruzsálem.
Svédország középpontjában keménykezű fejedelmek uralkodtak, de leghangosabb parancsaikat sem hallotta senki, szavuk elszállt az erdők, tavak felett zúgó szélben. A központ erősnek és elszántnak érezhette magát, de erről az ország lakossága, óriási szerencséjére, mit sem tudott. Ebből az érdekes helyzetből aztán csupa jó származott. A vidékies főváros tetszelgett az irányító szerepében, a többség pedig, tudomást sem véve a központ létéről, függetlenül és szabadon élt. Minkét fél elégedett lehetett. Ekkoriban még Koppenhága volt a legjelentősebb skandináv város. A svéd társadalom, amely ma a jóléti állam megtestesült utópiája, tulajdonképpen csak a 20. században alakult ki. Ezt a társadalmat is úttörő telepesek hozták létre, akár az amerikait. Stockholm ízig-vérig 20. századi város, talán ezért olyan kihívó, olyan arrogáns. Fennen hirdeti azt, amire mindannyian olyan büszkék vagyunk: saját erőnkből építettünk fel mindent. Senki másnak nem tartozunk köszönettel. Az Északi Végeken igazi európai, egyben igazi svéd nagyvárost teremtettünk. A világon nincs még egy főváros, amely hasonló szépségű természeti környezettel büszkélkedhetne. Strindberg volt az első regényíró, aki könyveiben ( A vörös szoba, majd a Hemsö lakói) Stockholmról és a varázslatos szigetvilág szépségeiről mesélt. Lehet, hogy éppen ő, az ő művei ébresztették fel a stockholmiak érdeklődését saját környezetük iránt. Míg azelőtt a polgári körökben a fehér bőr, a kalapok árnyékolta arcocskák számítottak a szépség netovábbjának, hirtelen mindenki az ezernyi apró sziget napsütötte partjaira igyekezett. Pedig ezek az öblök, tengerszemek eddig is ott voltak, és csendben várták, hogy végre észrevegyék őket.
A város történetében mégsem a polgárságé volt a döntő szerep. Amikor a második világháború után a mezőgazdasági termelés felbomlott, és a gazdaság szerkezete átalakult, az addigi földművesek, gazdálkodók beköltöztek a városba. És mekkora boldogság volt számukra, hogy az ablakon kitekintve az elveszettnek hitt paradicsom: a fák, tavak, vizek köszöntötték őket. Így már könnyebb volt elviselni a száműzött-életet. Legtöbbjük a szíve mélyén még ma is parasztnak érzi magát. Fővárosi lakosok lettek, de éppen úgy szeretik a természetet, mint egykori otthonukban. Otthon mindenkinek volt gondja a közös legelőkre, erdőrészekre, így aztán most is óvják, védik a közterületeket, a fákat, a vizek tisztaságát. Olyan napfényes, szellős lakóhelyet, kristálytiszta vizekben bővelkedő várost teremtettek maguknak, amelynek sehol a világon nem akad párja. Svédország nagyon kicsi: nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy vidéken is kialakuljanak jelentős kulturális központok, mint a nagyobb országokban. A kis államok, különösen, ha távol esnek Európa középpontjától, arra kell törekedjenek, hogy mindent meghalljanak, mindenről tudjanak. És el kell érniük, hogy a világ is odafigyeljen rájuk. Csak a nagy népek engedhetik meg maguknak, hogy ne értsenek, ne beszéljenek idegen nyelven. Amikor ezelőtt jó száz évvel létrejött Svédország, a földrajzi távolságokat a megtételükhöz szükséges idő határozta meg. Bár már régen nem postakocsi szállítja az utasokat Stockholmból Rómába, sokan azt hiszik, hogy a két város azóta sem került közelebb egymáshoz. Pedig ma már az egyre gyorsuló közlekedés, a telefon és a fax korát éljük, úgyhogy az európai művelt központokat is másképpen tájoljuk be a térképen. Az új Európa egyik központja a Párizs-London-Amszterdam háromszögben van, a másik a hajdani Habsburg-birodalom szívében (München-Prága-Budapest-Berlin), a harmadik pedig valahol a Balti-tenger környékén található.
Mert a kulturális nagyhatalmi álmok északon is éppen olyan fellengzősek, szerénytelenek, mint a világ más tájain. A Balti-tenger partján Európa ragyogó kultúrközpontjainak gyöngysora húzódik végig: Koppenhága, Stockholm, Helsinki, Szent-Pétervár, Riga, Hamburg. A Baltikum Hanza-városainak egykori szövetsége új életre kel az egységes balti kultúrában. Ha a kulturális élet eseményeit statisztikai adatokként kezeljük, és számukat elosztjuk a lakosság lélekszámával, az eredmény azt mutatja, hogy sehol nincs pezsgőbb művészeti-kulturális élet, mint nálunk, Stockholmban. Egy átlagos péntek estén 54 színházban gördül fel a függöny, és ebbe nem is számítottam bele a műkedvelő csoportokat. A két óriásszínház, a Stadsteater és a Dramaten együttvéve tizenhárom előadást tart repertoáron. Az állam mindkettőt bőkezűen támogatja. A Dramaten a világ élvonalában is az elsők között van: itt maga Bergman rendez. De vannak itt koncertek, táncelőadások, kiemelkedő filmesek, kiadók, műfordítók, színvonalas sajtó... A sokféle lehetőséget számba véve elmondhatjuk: ez valóban a bőség zavara, kulturális téren Stockholm verhetetlen. A térségben kemény versengés folyik a kulturális vezető szerepért, hiszen a gazdag Ruhr-vidék sem akar lemaradni.
Az utóbbi tíz évben Stockholm terjeszkedő, gazdagságon és ambíción alapuló erőszakos kultúrpolitikája mintha még harciasabbá vált volna. És mindez miért? Talán hogy elfelejtsük titkos sérelmünket, talán hogy senki ne merjen átnézni a fejünk fölött, mert hát (sikereink ellenére) a lelkünk mélyén sértődött vidékiek maradtunk: csak azért is megmutatjuk, hogy túlszárnyaljuk a városiakat. Időközben a hajdani rengeteg tisztásai helyére modern nagyváros épült. Stockholm megőrizte egykori varázsát. Igaz, ártatlansága odalett, de ennek talán titkon örül is. Hangulata mintha a világháború alatti Casablancát idézné: a titkos szervezetek, felszabadító mozgalmak itt biztonságban elvegyülnek, terroristák, bűnözők, titkos ügynökök, prostituáltak népesítik be a hátteret. Az éjszakai Södermalm-negyed nem holmi Manhattan-utánzat; sajátos ritmusú, jellegzetes, gyors, kíméletlen sodrásában kába drogosok és túlérzékeny lelkek bukdácsolnak tova...A nyugtalan lüktetésű forgatag előbb magával ragad, aztán kivet magából. Olyan az egész, mint egy álmunkban látott szerelem filmjének meg-megszakadó képsora...
Ha valóban meg akarjuk ismerni Stockholmot, előbb a svéd társadalmat alapjaiban megrázó változásokat kell megértenünk. Mi volt eddig, mi jön ezután? Stockholm, a megvalósult utópia? A város már belefáradt ebbe a szerepbe, lassan eltávolodik Svédországtól, hogy újra önmagára találhasson. Stockholm a legskandinávabb város, de talaját szakadatlanul földlökések rázzák. Azt hiszem, évezredünk végén a többi európai nagyvárosban sincs másképpen. Mi Európában mégis egészen sajátos, dinamikus változási folyamatokat képviselünk. Új, egyre táguló határokat nyitunk a vén kontinens északi végein: az európai csúf új világ minden rútsága feloldódhat a Város természetes, tiszta szépségének szerelmes ölelésében.
Máhr Géza: A család (bronz)
Forrás: Magyar Liget
2009. január 1., csütörtök
Jeles napok - Január
Boldogasszony hava
Január az év első, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Nevét Janusról kapta, aki a kapuk és átjárók római istene volt az ókori római mitológiában. A 18. századi nyelvújítók szerint a január: zúzoros. A népi kalendárium Boldogasszony havának nevezi.
Január 1. Újév. A polgári év kezdőnapja. A pogány Rómában az évkezdetet Janus tiszteletére tartották, kicsapongással ünnepelték. Az emberek jókívánságokat mondtak, ajándékokat adtak egymásnak. A január eleji évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá. Ez a nap jelentette az újévet, valamint a télközépi ünnepkört. Számos népszokás, hiedelem kapcsolódik ehhez a naphoz, amelyet napjainkban már csak kevesen ismernek, használnak. Egyik népszerű szokás volt az újévi jókívánságok elmondása házról-házra járva, amiért a háziak almával, dióval kínálták a köszöntőket. Újévkor az egész év sikerét igyekeztek biztosítani, nagyon fontos volt a jó cselekedet az év első napján, és sokféle tiltással is találkozhatunk.
Január 3. Genovéva napja. Párizs védőszentje (442-502), népének vigasztalója.
Január 6. Vízkereszt. A karácsonyi ünnepkör zárása, és a farsangi időszak kezdete. Az egyik legrégibb egyházi ünnep, a 4. századig Jézus születésnapját és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Az egyház ezen a napon emlékezik meg a napkeleti bölcsekről, és Jézus megkeresztelkedéséről. E naptól kezdve szenteli a vizet a keleti egyház, a középkortól pedig a nyugati egyház is. A víz megkereszteléséből, (megszenteléséből) ered a magyar vízkereszt elnevezés. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján végezték a templomban, de haza is hordták meghinteni vele a házat, a gonosz szellemek ellen. Ezen kívül hittek gyógyító hatásában, mely mindenféle betegségre jó volt, de használták a mezőgazdaság és állattartás területein is. A víz és tömjén szenteléséből alakult ki a házszentelés, melyet ma már kevésbé használnak.
Vízkereszt utáni második vasárnap. E napon emlékeztek meg Jézus első csodatételéről, mely imádkozással, énekléssel, evéssel, ivással társult. A pap - a római misekönyv szerint - ezen a napon olvasta fel a kánai menyegzőről szóló evangéliumont. A kánai menyegzőn (a János evangéliumában leírt legenda szerint) Jézus a vizet borrá változtatta. A kánai menyegzőt több háznál is eljátszották, majd ezt követően hozzáláttak az evéshez, iváshoz, amit a vendégek hoztak magukkal.
Január 17. Remete Szent Antal napja. Remete Szent Antal (i.sz. 250) szerzetes volt, akit a háziállatok védszentjeként tiszteltek. A középkorban előfordultak járványszerű mérgezések, melynek tünetei hasonlítottak az orbáncéhoz. Szent Antal tüzének nevezik az orbáncot és az ehhez hasonló mérgezést. A betegeket imádságokkal, ráolvasással próbálták gyógyítani. Az ehhez kapcsolódó hiedelmek a hitújítás korában elhalványultak, de később újra éledtek Páduai Szent Antalként.
Január 18. Piroska. Piroska napjához fűződik ez a mondás: "Ha Piroska napján fagy, negyven napig el nem hagy."
Január 20. Sebestyén napja. Az ország Sebestyén-kultusza a pestisjárványokkal, a jószágvésszel függ össze. Amikor a járványok kialakulnak a nép hozzá imádkozik.
Január 22. Vince napja. A drávaszögi falvakban ún. vincevesszőt vágtak, amit a szobában vízbe állítottak. A kihajtott vesszőkből jósolták meg a következő év termését. A gazdák szerint ezen a napon sok bort kell inni, hogy bő legyen a termés. Az időjárás is meghatározó volt, például szép, napos idő esetén jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont rossz bortermést jósoltak.
Január 25. Pál napja. Ezt a napot pálfordulónak is nevezik, arra a bibliai történetre utalva, mely szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg, és innentől Pál apostol néven emlegetik. Ezen a napon pálpogácsával haláljóslást is tartottak. A családtagok számára készített pogácsákba libatollat tűztek, és akié sütés közben megperzselődött arra halál várt a következő évben.
A SZERETET MŰVÉSZETE IV.
4. Erich Fromm: A szeretet elmélete (Harmadik rész)
Erich Fromm: A szeretet művészete (Második fejezet, harmadik része)
A szadista éppúgy függ a meghódoló személytől, ahogy ez utóbbi függ tőle; egyik sem élhet a másik nélkül. Csak az a különbség, hogy a szadista parancsol, kizsigerel, gyötör, megaláz, a mazochista pedig engedelmeskedik, kizsigereltetik, gyötrődik, megalázkodik.
Ez gyakorlati értelemben jókora különbség; mélyebb emocionális értelemben azonban nem olyan nagy, mint az, ami kettejükben közös: az összeolvadás, integritás nélkül. Ha ezt megértjük, nem látjuk olyan meglepőnek, ha ugyanaz a személy - rendszerint különböző tárgyakkal szemben hol szadista, hol meg mazochista módon viselkedik. Hitler elsősorban szadista módon lépett fel az emberekkel, de mazochisztikusan a fátummal, a történelemmel, a természet "magasabb erőivel" szemben. Ahogy végezte - az öngyilkosság az általános pusztulás közepette -, az épp oly jellegzetes, mint a totális uralomról szőtt ábrándja.
A szimbiotikus egyesüléssel szemben az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét.
A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását.
A szeretetben megvalósul az a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik és mégis megmarad kettőnek.
Ha azt mondjuk, hogy a szeretet tevékenység, számot vetünk a "tevékenység" szó többértelműségével. "Tevékenységen" a modern szóhasználatban rendszerint olyan cselekvést értünk, amely tetterő latba vetésével megváltoztat egy fennálló helyzetet. Tevékeny embernek tehát azt tekintik, aki üzletet köt, orvostant hallgat, futószalagnál dolgozik, asztalt fabrikál vagy sportteljesítményeket visz véghez. Mindezekben a tevékenységekben közös vonás, hogy valamilyen külső cél elérésére irányulnak. Amit nem vesznek figyelembe, az a tevékenység indítéka.
Vegyünk például egy olyan embert, akit szakadatlan munkára ösztökél az, hogy mélységesen bizonytalannak és magányosnak érzi magát; vagy egy másikat, akit a becsvágy vagy a pénzsóvárság sarkall. Mindezekben az esetekben az illető egy szenvedély rabja; kényszer hajtja, tevékenysége tehát valójában tehetetlenség; alakul és nem alakít. Másfelől, ha valaki csöndben ül, és elmélkedik, és nincs semmi más szándéka vagy célja, mint hogy próbára tegye önmagát és eggyé váljon a világgal, az ilyen embert "tétlennek" tekintik, mert hiszen nem "csinál" semmit. Valójában a koncentrált elmélkedésnek ez a magatartása a legmagasabb rendű tevékenység, a lélek tevékenysége, amely csak a belső szabadság és függetlenség állapotában lehetséges. A modern tevékenységfogalom külső célok elérése érdekében kifejtett energiára vonatkozik; a tevékenység másik fogalma az ember belső erőinek kifejtésére utal, függetlenül attól, hogy ez előidéz-e valamilyen külső változást. Az utóbbi tevékenység fogalmat legtisztábban Spinoza határozta meg. Különbséget tesz cselekvő és szenvedő érzelmek "cselekedet" és "szenvedély" között. A cselekvő érzelem kiélése közben az ember szabad, ura az érzelmének; a szenvedő érzelem kiélése közben kényszer hajtja, olyan indítékoknak válik a tárgyává, amelyeknek nincs is tudatában.
Így jut el Spinoza ahhoz a megállapításhoz, hogy az erény és a képesség: egy és ugyanaz. Az irigység, féltékenység, a becsvágy, a kapzsiság minden fajtája: ezek szenvedélyek; a szeretet viszont tett, az emberi erő kifejtése, és csak szabadon fejthető ki, soha nem lehet kényszer eredménye.
A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem; nem beleesünk, hanem helytállunk benne.
Legáltalánosabban úgy írhatjuk le a szeretet cselekvő jellegét, hogy a szeretet elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni.
Mi az hogy adni?
Egyszerűnek látszik a felelet erre a kérdésre, pedig valójában tele van kétértelműséggel és bonyolultsággal.
A legelterjedtebb félreértés szerint, aki ad, az "felad" valamit, megfosztja magát valamitől, áldozatot hoz. Az olyan ember, akinek jelleme megrekedt a befogadó, kihasználó, felhalmozó beállítottság szintjén, az csakugyan ezt érzi, amikor ad.
A piacra orientált karakter szívesen ad, de csakis cserébe; ha csak és nem kap is, úgy érzi becsapták.
A nem alkotó ember szemében adni egyenlő a tönkremenéssel. Legtöbbjük éppen ezért nem is ad. Némelyek viszont erényt kovácsolnak az adakozásból: áldozatot hoznak. Úgy érzik, hogy mivel adni fájdalmas dolog, ezért muszáj; adni az ő szemükben attól erény, hogy átérzik az áldozat súlyát. Nekik a norma, miszerint adni jobb, mint kapni, azt jelenti, hogy hiányt szenvedni jobb, mint örömöt átélni.
Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerőnek ez az élménye örömmel tölt el. Túláradónak, bőkezűnek, elevennek és ezért örömtelinek élem meg önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni; mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne.
Könnyű belátni ennek az elvnek az érvényességét, ha különböző sajátos jelenségekre alkalmazzuk. A legelemibb példa a nemiség szférájában található. A férfi szexuális tevékenységének csúcspontja az odaadásban van: odaadja önmagát, a nemi szervét a nőnek. Az orgazmus pillanatában nekiadja az ondóját. Ha potens, nem is tudja nem odaadni. Ha nem tudja odaadni, akkor impotens.
A folyamat a nő számára sem más, noha valamelyest összetettebb.
Ő is odaadja magát; megnyitja a kapukat nőiségének központjához, miközben kap, ad. Ha képtelen az adásnak erre az aktusára, ha csak kapni tud, akkor frigid. Nála az odaadás aktusa még egyszer megjelenik, nem szeretői, hanem anyai minőségben. Odaadja magát a benne növekvő gyermeknek, tejét odaadja, testi melegét odaadja a csecsemőnek. Fájdalmas lenne nem adnia.
Az anyagi dolgok szférájában adni annyi mint gazdagnak lenni. Nem az gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad. Az áruhalmozó, aki attól retteg, hogy hátha elveszít valamit, lélektanilag szólva tönkrement, nincstelen, akármennyire van is. Aki viszont önként tud adni, az gazdag.
Úgy éli meg önmagát, mint olyan valakit, aki önnön gazdagságából másoknak is juttathat.
Csak aki meg van fosztva mindentől, ami túl nagy az életben maradás legelemibb szükségletein, az nem tudhatja örömét lelni anyagi dolgok odaadásában. De a mindennapi tapasztalat szerint legalább annyira jellem, mint vagyoni állapot kérdése, hogy ki mit tekint minimális szükségletnek.
Közismert dolog, hogy a szegények szívesebben adnak, mint a gazdagok.
Mindamellett egy bizonyos ponton túl a szegénység lehetetlenné teheti, hogy valaki adni tudjon, és ez nem csak a közvetlenül okozott szenvedés miatt annyira fájdalmas, hanem azért is, mert megfosztja a szegényt az ajándékozás örömétől.
Az adás legfontosabb szférája azonban nem az anyagi dolgok világa, hanem a sajátosan emberi tartomány. Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Ez nem jelenti szükségképpen, hogy föláldozza az életét a másikért - csak hogy neki adja azt, ami őbenne eleven; nekiadja az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát - minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven. Életét így odaadva gazdagítja a másik személyt, fokozza elevenségérzetét a saját elevenségérzetének fokozásával. Nem azért ad, hogy kapjon; adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik személyben, és az visszasugárzik rá; ha őszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás. Aki ad, az adakozóvá teszi a másik személyt is, és mindketten részesülnek az örömből, amit létrehoztak. Az adás aktusában valami megszületik, és mindkét érintett személy hálás az életért, amely mindkettejük számára született meg. Mármost a szeretet vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a szeretet olyan erő, amely szeretetet teremt; az impotencia nem más, mint a szeretet megteremtésére való képtelenség.
Igen szépen fejezte ki ezt a gondolatot Marx: "Ha az embert mint embert és viszonyát a világhoz mint emberi viszonyt előfeltételezed, akkor szeretetet csak szeretetért cserélhetsz ki, bizalmat csak bizalomért stb. Ha élvezni akarod a művészetet, akkor művészetileg képzett embernek kell lenned; ha befolyást akarsz gyakorolni más emberekre, akkor olyan embernek kell lenned, aki más emberekre valóban indíttatólag és buzdítólag hat. Az emberhez - és a természethez - való viszonyaid mindegyike valóságos, egyéni életed meghatározott, akaratod tárgyának megfelelő nyilvánulása kell, hogy legyen.
Ha szeretsz, anélkül, hogy viszontszerelmet váltanál ki, azaz, ha a szeretésed, mint szeretésed nem termeli ki a viszont szerelmet, a szerelmes emberként való életnyilvánítással nem teszed magadat szeretett emberré, akkor szerelmed tehetetlen, szerelmed boldogtalanság."
De adni nem csak a szerelemben annyi, mint egyszersmind kapni is.
A tanárt tanítják a tanítványi, a színészt serkenti a közönsége, a pszichoanalitikust gyógyítja a páciense - feltéve, hogy nem tárgyként kezelik egymást, hanem őszinte és termékeny kapcsolatba kerülnek egymással.
Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az akadozó szeretet képessége a jellem fejletségétől függ. Feltételezi, hogy az illető személy eljutott az elsődlegesen alkotó beállítottsághoz: úrrá lett a függőségen, a nárcisztikus önimádaton, a másik kihasználásának és a harácsolásnak a vágyán, megtanult hinni a saját emberi erőiben, és van bátorsága rájuk hivatkozni céljai elérésében.
Amilyen mértékben hiányoznak belőle ezek a tulajdonságok, annyira fél tőle, hogy odaadja magát - azaz, hogy szeressen.
MOLNÁR RÉKA : FENG-SHUI 3. rész
Történeti áttekintés
Mielőtt megismerkednénk azokkal a Feng-shui módszerekkel, amelyeket alkalmazni fogunk, szeretném bemutatni, hogy Kína történelmében a Feng-shui alkalmazása hogyan követhető nyomon. A Feng-shui eredete az idők homályába vész, egyes források a keletkezését 3, más források 5 ezer évvel ezelőttre teszik. Az első ismert Feng-shui tankönyv a 9. században íródott.
Az ősi Kína építészetéről nem sokat tudunk, mivel csak a 6. századból maradtak fenn az első építészeti emlékek. Írásos források és a sírokban talált agyagszobrocskák alapján tudjuk, hogy a kínai ősi építészet faépítészet volt. A jellemzője volt a toronyszerű építkezés. A "tai" toronytípus feltételezések szerint az i.e. 2. ée-ben alakult ki. Ez tömör alapzatra vagy falra épült őrtorony volt. A "lou" önálló fatorony, ez tekinthető a pagoda ősének.
Az i.e. 3. században a buddhizmus Ashoka uralkodása alatt államvallássá vált Indiában. A buddhizmus jellemző épülete a sztúpa. Eredetileg Buddha hamvai fölé nyolc sztúpát emeltek, majd ezek mintájára épült a többi. A sztúpa a kozmosz jelképe és pontos matematikai szabályok szerint épül. I.sz. 190. körül a buddhizmus átkerült Kínába, majd a 6. század végére egész Kínát meghódította. Kína Indiából csak a buddhizmus eszméjét vette át, vagyis a tartalmi elemeket, de a formai elemeket és a szentélyt a saját építészeti hagyományainak megfelelően alakította ki. A templomok, a lakóházak, paloták és kolostorok építése továbbra is az ősi, Feng-shuin alapuló szabályok szerint történt, mint ahogyan ez látható az i.sz. 530 körül elkészült Yung-Ning-Ssu szentély esetében.
583.-ban újjáépítették Csang-ant a fővárost. Az újjáépített város a hagyományos elrendezésű kínai udvarház hatalmasra nagyított mása, közepén állt a császári palota, a "Tiltott Város", ami szintén az ősi lakóház felépítése alapján épült. Csang-an főváros a későbbiekben teljesen elpusztult 906.-ban.
552.-ben a buddhizmus kínai és koreai közvetítéssel átkerült Japánba. A japán kolostorok a kínai kolostorok (pl.: Yung-Ning-Ssu) mintájára épültek, vagyis a Feng-shui ősi elrendezési elvei szerint.
Japánban Csang-an mintájára megépül Heijo és később Heian-kyo a két főváros. Tájolásuk és szerkezetük hasonló Csang-anhoz.
1400. és 1420. Között felépítik Pekinget, az új fővárost. Itt látható az egyetlen épen maradt kínai császári palota. A palotát a császári város fogja körül, amely a hivatalnokok szállásául szolgált A palotában a trónterem és maga a trón is délre néz.
5. Kép - Az ősi lakóépületek elrendezési vázlatai
Az 5. képen látható az ősi, kb. 4000 éve kialakult lakóház típus vázlata. Jellemzője, hogy az elrendezése szimmetrikus, de a Feng-shuira jellemző észak-déli tájolás itt még nem jelent meg. Központja a többszintes lakótorony, amelyet fallal kerítettek körbe, a falon egy kapu nyílik.
A későbbiekben a paloták elrendezése is erre a formára épült. A palotáknál egyértelműen kimutatható az axiális elrendezés. Itt a lakótorony és a vendégek és a vendégek fogadására szolgáló terület itt már külön épületben helyezkedik el, vagyis a hivatalos és a családi élet térben is elkülönül egymástól. Az i.e. 2. században az építkezési formák már sokkal kiforrottabbak, de még mindig őrzik az ősi alapvető elrendezés nyomait. Itt a palota tovább tagolódik, a lakórész és a fogadócsarnok előtt egy fatorony emelkedik. Alapvető változás a korábbiakhoz képest, hogy ekkor már egyértelműen kimutatható az észak-déli tájolás, a kapu rendszerint délre nézett, az épületek hátulja pedig északra.
Maspero (Maspero,1978) érzékletesen ábrázolja ezeket a palotákat:
"Az urasági kastélyokban lakott az uraság, az uraság asszonyai és gyermekei, és a nemesek, valamint papok, írnokok, katonák. A kastélyok egységes, rituális elvek szerint épültek. Leghátul volt a lakóház, előtte három udvar sorban. A középső főudvarban volt a dél felé nyíló fogadóterem. Az egymásba nyíló udvarokon magas kapuk vezettek át, az egész épületcsoportot fal és árok védte. A magtárakat és raktárakat ebben a falban helyezték el. A falon kívül az északi oldalon nagy térség volt, ott tartották a vásárokat A déli kapu mellett kétoldalt a tanácsadók, papok, írnokok, kézművesek lakásai voltak. A települést olykor körülvette egy külső fal is. A városok is erre a mintára épültek." A 6.-7. képen látható az urasági palota és környékének vázlatos rajza.
6. kép - Az urasági palota
7. Kép - Az urasági palota és környéke
8. Kép - Buddhista templomok elrendezési vázlatai
A 8. lépen láthatóak a kínai és a japán buddhista kolostorok elrendezési vázlatai. Látható, hogy a Shittenno-ji a Yung-Ning-Ssu templom mintájára épült, átvéve a jellegzetes axiális elrendezést és az egyes épületrészek funkcionális elhelyezését. A Horju-ji ezzel szemben jellegzetes japán újítást tartalmaz. A tökéletességre való törekvést a szimmetria megtörésével jelenítik meg. Ez jellegzetes japán gondolat, Kínában nem fordul elő. A szimmetria a cél, a kvázi-szimmetria pedig az út, ami a célhoz vezet. Nagyon nehéz megfogalmazni azt a természeti törvényt, amit a japán buddhisták ilyen jól észrevettek és képesek voltak kifejezni is, ez a természeti törvény pedig az, hogy a világ fejlődik, és ez átalakulásokkal és a szimmetria megtörésével jár. A változás jelenlétének jele az idő. A tökéletes állapot időtlen. Egy olyan világba, ahol az idő jelen van a kvázi-szimmetrikus elrendezése a dolgoknak jobban illeszkedik, mint a szimmetrikus. Ez az oka annak, hogy semmilyen japán épületre, vagy kertre nem jellemző a szimmetria.
2008. december 31., szerda
Szilveszter, Újév - idézetek, köszöntők
 | Adjon Isten minden szépet, Irigyeknek békességet, Adjon Isten minden jót, Hazug szájba igaz szót. Hontalannak menedéket, Éhezőknek eleséget, Tollat író kezébe, Puját asszony ölébe. Legényeknek feleséget, Szegényeknek nyereséget, Áfonyát a havasra, Pisztrángot a patakba. Istenhitet a pogánynak, Hű szeretőt a leánynak, Szép időben jó vetést, Szomorúknak feledést. Sarkvidékre hideg telet, Az árváknak jó kenyeret, Fegyvereknek nyugalmat, Szelíd szónak hatalmat. Betegeknek egészséget, Fuldoklóknak reménységet, Vitorlának jó szelet, Napfényből is öleget. Jó lövést az ordasokra, Nyíló ajtót vaskapukra, Vándoroknak fogadót - Isten adjon minden jót! |
| Adjon az új év, amit a régi nem adott: nevető örömet, édes bánatot; adjon az is, aki még nem adott, hidegben meleget, melegben árnyékot; kálváriánkban könnyű keresztet, szőlőtőkénkre nehéz gerezdet, ha száraz a mezsgye adjon az ég, bőséges esőt, de ne legyen jég; fagyosszentek ne hozzanak veszélyt, gazdaszívekben ébresszenek reményt; minden haragos béküljön jóra, kaszálókon viruljon pünkösdirózsa; adjon az isten mindig jó napot, templomainkban áldásos papot; ültessenek a kertbe legalább egyet, teremjenek fáink roskadva meggyet; búzatáblákba kevesebb egeret, adjon az isten puha kenyeret; adjon nekünk, ha nem is kérünk, boldog szerelmet, ameddig élünk. |
| „Hogy boldog lehess, 3 kincset keress: Higgy, remélj, szeress. Hozzon az új év örömből végtelent, szeretetből önzetlent, sikereket mit csak lehet!” |
| Eldöcögött már az ó-év szekere, Ez a szekér sok-sok gonddal volt tele. Pusztuljon hát nyikorogva-zörögve, Búját-baját felejtsük el örökre. Asztalunkon mindig legyen friss kenyér, Jó anyámnak mosoly legyen két szemén. S a Jó Isten, kit félünk és imádunk, Áldja meg két szent kezével családunk. |
| Dicsértessék a jó Isten Krisztus! Angyal szál az égből, ruhája hófehér csillagokon lépdel, míg a földre le ér. Jobbjában az új év, még fátyol borítja, de az ó esztendőnek készen már a sírja. Angyal édes angyal, lebbencsd föl a fátylat, hogy az új esztendőben ne érjen sok bánat. Hozz reánk örömet, áldást, békességet, hogy melegebben süssön a nap a házunk felett. |
Nyitragesztei /felvidék/ népköltés
| Örömötök sok, bánatotok semmi. Segítsen az Isten boldognak lenni! Legyetek mindig vidámak, Örüljetek minden szépnek, Én így kívánok nektek BOLDOG ÚJ ÉVET! |
| Adjon Isten minden jót, Vegye el mind a nem jót! Mitől félünk mentsen meg, Amit várunk legyen meg Ez ÚJ ESZTENDŐBEN! |
| Itt az Újév, új jót hozzon, Régi jónktól meg ne fosszon. Hogyha új jót nem is hozhat, Vigye el a régi rosszat! Háromszéki rigmus |
Nyisd ki a szíved az öröm előtt!
Az évnek talán ez az egyetlen szaka, amikor egy pillanatra megállsz. Ennek van itt az ideje: a magadba nézésnek, a belső életnek. Segítünk.
Megdermed ilyenkor az idő. Olyan tökéletességben, mint a pókhálón megülő cseppek alakzata lehullás előtt. Egy mozdulat tönkre tudja tenni, de a tökéletes pillanat akkor is megvolt.
Ezt a pillanatot te is elő tudod állítani, ha lelassítasz, megállasz, és arra összpontosítasz, ami igazán fontos. Mindennél érzékenyebb ez a pár nap, szép karácsony ünnepe, épp a kontrasztok miatt - mert azokat rosszul tűri a lélek: a nagy nyüzsgés után az eseménytelenséget, a felfokozott várakozás után a beteljesülés kietlenségét. Mert mindig élményekre készülünk ilyenkor, euforikus együttlétekre, az erőfeszítéseink jutalmát várjuk. Hogy kitalálják szeretteink, mire vágyunk, hogy elengedetten teljenek az öröm órái. Miközben a boldogság és az öröm az élet ritka, kivételes pillanatai közé tartozik, és nem szerepel a naptár piros betűs ünnepei közt. Vagy megtisztel minket, vagy nem.
A legtöbb, amit tehetsz, ha elereszted az elvásáraidat, és csakis egyet keresel december végén: a magad lelki békességét. Ebben szeretnénk segíteni az alábbi a gondolatokkal.
“Gyűjtjük az adatokat, dolgokat, embereket, ötleteket, “mélyenszántó tapasztalatokat”, anélkül, hogy megértenénk lényegüket… De néha eljönnek más idők is. Amikor megálljt parancsolunk magunknak.
Nyugodtan elüldögélünk valahol. Elveszünk egymásra rakódott emlékeink halma alatt. Figyelünk, és meghalljuk, amint egy másik világ halk szellői susogni kezdenek.” (James Carroll)
“Ha én ördög lennék, és kapnék egy megbízást egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt csinálnám, amit most az ember: siettetnék. Gyorsítanám a fejlődést, az élményeket, az információkat, a történéseket, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. És addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meghaladja az emberi agy élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását. Amíg minden tönkre nem megy.”
(Popper Péter: “Miért siettél, ha elmaradtál?”…)
“Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra; nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viszonyulnak majd hozzád, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.” (Anthony de Mello)
“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? - Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik - tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”
(Marcus Aurelius - Rossz érzések ellenszere)
“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”
(Márai Sándor: Füves könyv - Az egyezkedésről; Arról, hogy a szívünkkel is kell élni)
“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)
“Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.”
(Márai Sándor: Füves könyv - Az emlékekről és a csodálatosról)
“A megpróbáltatásban csak a legelszántabb bátorság segít. A lélek élvezi a bátorságot, és elfelejti, hogy töprengjen a bajon.”
(Stendhal)
“Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt.”
(Seneca)
“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” - ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül. Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk - mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé.
(Pilinszky János)
“Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!” (Müller Péter)
_kicsi.JPG)
