Hamvas Béla és Weöres Sándor - Mester és tanítvány?

Weöres Sándorról szóló monográfiákat olvasva szembetűnő a hiány, hogy Hamvas Bélával való alkotói barátságuknak csekély figyelmet szántak. Az afféle tanulmányírás, amely a Weöres költészetét ért eszmei hatásokról Hamvas nevének említése nélkül kíván értekezni, nem tartható. Mint ahogyan az is hiányos szemlélet, ha súlytalannak ábrázolják kettejük ismeretségét, pusztán időszakosságot tulajdonítva neki, ami talán egyedül a néhány évet tekintve állhat helyt, ugyanakkor két ember egymásra hatásának mélységét nem vizsgálhatjuk csupán az eltöltött idő függvényében. Az utóbbi évtizedek megváltozott politikai légköre azonban kedvezett a Hamvas-kép újraértelmezésének, és a monográfiák immár nagyobb bátorsággal utalnak kettejük párhuzamaira. Tényszerűnek tűnik azonban, mint ahogyan arra Kenyeres Zoltán is utal, hogy Hamvas és Weöres viszonyának pontos feltárása a mai napig várat magára.

Weöres 1944-ben találkozott Hamvassal, és barátsággá mélyült ismeretségük 1949-ben szakadt meg. A találkozás elvi mozzanata nem a „klasszikus” módon zajlott, hiszen ezúttal nem a tanítvány lépett mestere elé, hanem Hamvas tett nyílt levélben ajánlatot Weöresnek, hogy fogadja el a tanítványi státuszt. A felkérés valójában egy bírálat volt, amit Weöres Medúza című kötetéről írt, és amelyet Kenyeres Imre lapjában, a Diáriumban tett közzé 1944-ben. Hamvas imponálóan széleslátókörű párhuzamokon keresztül koncentrálta észrevételeit Weöresről, ám rendhagyó módon nem a versekre helyezte a hangsúlyt, hanem a költőben rejlő lehetőségekre. A kritika két lényeges üzenetet kommunikált Weöres felé: egyrészt, hogy költőként kiforratlan, tehát a Medúza maga is csupán ígéret és semmivel nem több; a másik, hogy áradó tehetségét mederbe kell terelni egy Mester közreműködésével, hogy – Hamvas szerint – az egyetlen hiteles költői attitűdre rátaláljon.

A Weöresben kiváltott visszhang ismeretes, hisz bizalmasainak, szellemi segítőinek több ízben az áradó érdeklődés hangján nyilatkozott Hamvasról. Ugyan visszacsatolásokat több ízben kapott, hisz ekkorra már öt kötetet megjelentetett, és széles körben ismert költő volt, ám egészen más tónusú, és korántsem imperatív jellegű kritikák érték. Hamvas biztos kézzel épp arra mutatott rá Weöres költészetében, amire mások nem, és amit maga a költő is csak érezni vélt, vagy amit azidáig nem tudatosított magában. Weöres szerteágazó érdeklődése valószínűsíthetően nem mutatott volna ettől az időtől számítva tapintható közeledést a Hamvas-féle költői értékrend felé, ha ezzel a kritikával nem, vagy nem ekkor találkozik. Hamvas 1944-ben határozott irányt jelölt ki Weöres számára, amelyen Weöres kétségtelenül elindult, és amely egész későbbi költészetének fajsúlyos origójává vált, olyan küszöbélménnyé, amelyből kiindulva tehát megalapozott alternatívának tűnik szemlélni szellemiségének esetleges távolodásait, illetve más vonzások választását.

A Hamvas-féle költői magatartás kritikája

Mivel Hamvasnak már Weöressel való kapcsolata előtt határozott elképzelései voltak a „poeta sacer” mibenlétéről és feladatáról, célja az volt, hogy ezt az ideát valakin keresztül realizálhassa. 1944-ben a Medúza olvasása után Weöresben látta meg ennek az objektivációnak a lehetőségét. Hamvas keresett egy alanyt, egy olyan embert, aki a legnyitottabb szellemmel rendelkezik, és egyben a legnagyobb formanívóval áll készen erre a szerepre.

A Medúza-kritika alapján a hiteles költői attitűdről megfogalmazott elképzelései a következőkben foglalhatók össze: a közönség értékétítéletétől önmagát függetleníteni tudó egzisztencia: „Az az arc, amit a nyilvánosság a művészre lát, és amit reákényszerít, mérhetetlenül intenzívebb, mint a művész valódi arca. És ha valaki féléretten, vagy éretlenül lép ki a nyilvánosság elé, ebben az éretlenségben rögzíti.”, eme függetlenség eléréséhez Mester irányítása: „Aki mellé a sors Mestert rendel, annak ilyen kérdése nincs. A Mester tudja, hogy mikor szabad, mikor lehet, és mikor kell a nyilvánosság elé lépni – mikor bírja már meg a művész a szuggesztív arcot, amit a nyilvánosság reá lát.”, és a költészet eredeti zöngéit artikuláltan visszaadni tudó tehetség: „Ez a költészet nem ismeri azt a nagy poétikai arzenált, amit Homérosz óta kifejlesztettek: a mértéket, a rímet, a hasonlatot, a képeket, a szerkezetet, a csengés-bongást, a fénymázt, a látványos mutatványt és bűbájos játékot. Az orpheuszi költészetben minden az ihlet emberfölötti hatalmán múlik.”. Tehát Hamvas interpretációjában a szent költő feladata nem az, hogy a világ ingereire művészi eszköztárral rezonáljon, azaz a puszta látványt képezze le, mivel ez önmagában csak a felszínen való tévelygés lenne, csupán a mennyiség növelése, papírhalmaz, silány táplálék. A költészet lényegét ősállapotánál fogva lehet megragadni, azzal a legtisztább kiejtéssel, ahogyan a Homérosz előtti költők, az orfikusok tették. Ez a szemlélet egyébként tökéletes összhangban áll hamvasi filozófia alapvetéseivel, miszerint a világ bármely jelenlegi aspektusa lesilányodott, felhígult, és hiteles képet csupán a primordiális állapotok nyújthatnak a lét valódi, tiszta lényegéről. Tehát a költészetnek - ahogy magának a létnek is - az a feladata, hogy restaurálja azt a minőséget, ami az „ősállapotokban” még jelen volt.

Weöreshez szóló második bírálata már A teljesség felé kötet apropóján született meg 1946 elején, melyet szintén a Diárium közölt. Weöres minden addigi művészi megnyilvánulásától elütő prózakötetéről Hamvas elégedetten nyilatkozott. A kész munka birtokában Hamvas továbbépíthette két évvel korábban a költészet lényegéről kifejtett nézeteit. Egyrészt szárnyai alá veszi Weörest a kötetet ért értetlen kritikák okán, másrészt immár nyíltan felvállalja a Mester státuszát. S habár az ajánlás félreértetlenül neki szólt, Weöres megváltozott hangjáért mégsem önnön személyét teszi „felelőssé”, hanem azokat az ősi kútfőket, amelyek a poeta sacer egyetlen autentikus forrásai lehetnek. Hamvas tehát elégedett, hisz Weöres egyelőre nagyon is beváltja a hozzá fűzött reményeket. Az „Útra” lépett, valójában Hamvas útjára, bár a Mester maga szilárdan eredezteti szellemiségét abból a forrásból, amely bármely élő géniusztól függetlenül egzisztál. Az, hogy a kortárs kritika megdöbbent a költő prózába fordulásán, és hogy a letisztult hang semmiféle hagyományos poétikát nem produkált, Hamvas számára önigazolássá vált arra nézve, hogy Weöres valóban közelebb került a költészet ősi forrásához, hiszen a „bravúros bukfencek” csak eltérítik az embert a realitástól, ahelyett, hogy közelítenék. A hiteles hang ugyanis épp abban manifesztálódik, hogy a szerző nem afunkcionális sallangokkal ruházza fel líráját, hanem a kifejezés legelemibb és legtisztább eszköztárával operál. És épp ezen „elemi” eszköztár metaforái lesznek kifejtve Weöreshez intézett következő írásában.

A harmadik bírálata 1947 őszén jelent meg A fogak tornáca c. kötetről, melyet ismét a Diárium közölt. Amikor ebben Hamvas megfogalmazza az autentikus ösztönnyelv ismérveit: „Weöres Sándor nyelve ösztönnyelv: az asszonyoké, a gyermekeké, az állatoké, a mítoszoké. Ez a mély, csaknem artikulátlan, komplex nyelv. A szelek nyelve és a madaraké. Ez a nyelv, amelyen a tehenek és a lovak és a jóslatok beszélnek. Weöres Sándornál ezen a nyelven tüzel át a spirituális valóság. Minél egyszerűbb a szó, annál nagyobb feladat szellemmel átíitatni.”, figyelemreméltó párhuzamot vonhatunk le Weöres három és fél évvel korábban keletkezett levelével, melyet még első elragadtatásában címzett Kenyeres Imréhez a Medúza kritikája után: „Európa költőitől a mostani lírikus nem nagyon sokat tanulhat; tanuljon a szanszkritoktól, a benin négerektől, a népköltészettől, az elemisták fogalmazványaitól és méginkább a gyermekgügyögéstől, az őrültektől, a madárdaltól, a prófétáktól.” Hamvas utal arra is, hogy a költő abban az esetben érheti el hivatása Parnasszusát, ha sikerül megragadnia a lét, a létezés kérdéseit. Ezzel gyakorlatilag filozofikus jelleggel ruházta fel a poétikát. A filozofikus költészet Babits fellépése óta elismert helyet birtokolt irodalmunkban, ám fontos különbség, hogy Babits mindenekelőtt a kanonizált „nyugati” filozófiai rendszerekből építette fel egyéni költői hangját, és nem egy önkényes gondolkodó autonóm elképzeléseiből, de nála legfőképpen nem találjuk nyomát az orientalitásnak. Mindezt számbavéve és az uralkodó kritikai értékrend ismeretében Hamvas esztétikai szemlélete már alapvetéseiben is nyomatékosan különbözött ettől. Hamvas nyilván jó ismerte ezeket a kánonokat, és tudatosan vállalta a szembehelyezkedést Weöres kötetei apropóján publikált érvein keresztül. Azt vallotta, hogy az ő közös útjuk az egyetlen járható művészi út, amely paradigmaváltást készíthet elő a költészetben.

Weöres költői hangjának megváltozása Hamvas kritikái után

Amikor Hamvas a Diáriumban bírálatot közölt a Medúzáról, a versekről csak igen jelzésszerűen nyilatkozott. Az írásnak tételezhető olyan olvasata is, amelyben lépésről lépésre és személyreszólóan kiolvasható az, hogy Hamvas a Medúza sőt az azt megelőző írások sokszínű arzenáljából mit hagyna el és mi az, amit felerősítene, avagy kizárólagos hanggá tenne a későbbi művekben. Ezek olyan üzenet voltak Weöres számára, amelynek erőteljes lenyomatai következő köteteiben már felfedezhetők. Úgy gondolom, hogy Hamvas közvetlen hatása Weöresre az Elysiumban, A teljesség felében és A fogak tornáca kötetben a legkifejezettebb. És ez a hatás épp azért, mert több kötetre kiterjedt, és mert Hamvas levelei, találkozásaik és a további kritikák továbbra is útmutatókkal szolgáltak, Weöres későbbi költészetében is felfedezhető, habár szórtabb rezonanciával. Az Elysium versei közt már találhatunk több előreutalást A teljesség felé próza-vázlataira. A teljesség felé kötet pedig már egyértelműen Hamvas hatását mutatja, és ebben csupán emblematikus az, hogy a kötetet magának a „Mester”-nek ajánlotta. A teljesség felé-t és A fogak tornácát Hamvas kritikáiban már az útra lépett költő megnyilvánulásainak, sőt ez utóbbit egyenesen a „befejezett mesterműnek” ítéli.

Hamvas Béla és Weöres Sándor művészi-gondolati párhuzamában úgy gondolom nem az a felvetendő kérdés, hogy Weöres lírailag leképezte volna -e a hamvasi filozófiát, hiszen Weöres egyetlen kötetében sem találunk erre egyértelmű utalást. Ezalól még A teljesség felé kötet sem lehet kivétel, habár ott az ajánlás magának a Mesternek szól. Hamvas Weöresre gyakorolt hatásában a döntő motívumok a Hamvas bírálataiban kifejezett útmutatók, Hamvas irodalmi-gondolati élményei, személyes találkozásaik lehetettek, és természetesen Hamvas azon művei, amelyeket Weöres is olvasott. Weöres önálló lírai hangját kereste ebben az időben, és többtónusú műfaji-hangnembeli kísérletekkel próbálkozott. Hamvas valószínűleg ráérzett erre az útkeresésre az alapján, amit a Medúzában és a megelőző kötetekben olvasott. Kiválasztotta a számára legértékesebbnek és továbbvivésre leginkább alkalmasnak ítélt tónusokat, és mellőzésre javasolt másokat. Ennek a szándéknak az elfogadása, és lírája egy bizonyos szeletének immár tudatosabban képviselt tematikai és formai arculata lehetett Hamvas Weöresre gyakorolt döntő hatása. Tehát Weöres nem vált suszterinasává Hamvasnak, hatása mondhatni „arculatformálás” volt, viszont ez erőteljesen befolyásolta későbbi lírai énjét.

Természetesen eszmei hatásokról szólva nem beszélhetünk egyetlen ember kizárólagos befolyásáról. Hiteltelen lenne a Weöresről alkotott kép, ha pusztán Hamvas újrafelfedezése apropóján nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk neki, mint amennyire valóban hatással volt rá. Egy költői életútban, különösen Weöres Sándoréban ugyancsak tudatformáló szerepet tulajdoníthatnánk a Hamvastól mentes orientalitásnak, a mitológiának, Várkonyinak, Fülepnek, Halasy-Nagy filozófia előadásainak, vagy akár Gulácsynak, a festőnek. Egyik gondolatrendszer privilégiumáról sem beszélhetünk, sokkal inkább bizonyos életszakaszok dominanciájáról, a sokféleség művészi integrációjáról - újraértelmezéséről, sajátosan egyedi köntösben való újjászületetéséről egy szuverén művész gondolatainak szűrőjén keresztül.

Írta: Tóth Judit - Prokontra.hu