Ady vezér-szerepe és „magányossága”

Ady fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s érthető, hogy jelentékeny ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. A századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és a Nyugat köre teljes mellel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. De ő maga egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart lenni. Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.

Keresztury Dezső igen találóan jellemezte Ady személyiségét: „Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék.”

Ady nemcsak első munkatársa volt a Nyugatnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a folyóirat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, és személye megosztotta a Nyugat táborát is. A Kosztolányihoz közelálló Karinthy Frigyes például irodalmi paródiákban gúnyolta ki Ady modorosságát; igaz, másokkal sem bánt kesztyűs kézzel: hívek és ellenfelek egyaránt megkapták a magukét. A Nyugat táborán belüli feszültségek legismertebb példája az Ady és Kosztolányi közötti ellentét. A megosztottság azonban nem okozott különösebb gondot, hiszen éppen az eredetiség, a szellemi különbözőség volt a belépőjegy a Nyugatba (és nemcsak oda).

Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ő a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti. A legnagyobb botrányt Ady körül „magyar Ugar”-ról adott látlelete, nemzet-ostorozó kirohanásai keltették.

Jellemző, hogy Lukács Györgynek Adyban a forradalom dalnokát méltató bírálata (1909) a Nyugatban nem jelenhetett meg, s így azt a Huszadik Század hozta le. A progresszió kis köreiből kerültek ki politikai hívei - akik kevesen voltak, igaz, nem akárkik. Lukács György mellett Jászi Oszkár írta a legértőbb cikket (1914) Ady egyszerre irodalmi és irodalmon túli jelentőségéről. Ady örült a felé forduló figyelemnek és elismerésnek (Jászi Oszkárt pedig politikai vezérének tekintette), ugyanakkor - méltán-méltatlanul - úgy érezte: nagyobb formátumú ő annál, semhogy beleférne a magyar progresszió kis köreibe vagy akár a magyar progresszió egészébe. Mint egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart mindent vagy majdnem mindent képviselni, amivel maga is hozzájárult „magányossága” későbbi mítoszának kialakításához.

Forrás: Alkotói portrék a magyar irodalomból - (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/aehatas2.htm)