Domokos Pál Péter, a csángók apostola

Száztíz éve született Domokos Pál Péter

Domokos Pál Péter a negyvenes évek elején, …és 1991-ben, a Széchenyi-díj kitüntetettjeként

Az Ezer Székely Leány Napjának életben tartásában benne van Domokos Pál Péter nagy kultúraszervező személyisége iránti tiszteletünk is. Mert csak úgy tudunk valakit igazán tisztelni, ha a kezdeményezését közkinccsé tesszük és továbbvisszük.

Száztíz éve, 1901. június 28-án született a ma Csíkszereda részét képező Csíkvárdotfalván Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas néprajztudós, zenetörténész.

Hatgyermekes székely földművescsaládban jött világra. A csíksomlyói Katolikus Tanítóképző Intézetben kezdett tanulmányai 1916-ban megszakadtak, a románok erdélyi betörése miatt egész Csík vármegye elmenekült. A második osztályt a debreceni tanítóképzőben végezte, a továbbiakat ismét itthon, 1919-ben szerzett kántortanítói oklevelet. Románul katonakorában, Erdély bekebelezése után tanult meg. Ekkor döbbent rá, hogy valamit tennie kell idegen uralom alá került népéért.

A budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán 1926-ban matematika–fizika–kémia, valamint ének–zene szakos tanári diplomákat szerzett. Hazatérése után, 1926–33 között ének–zene tanár volt Csíkkarcfalván, Vulkánban, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen, 1936-tól az Erdélyi Katolikus Népszövetség titkára. 1929-ben fazekasárusnak álcázva magát tette első gyűjtőútját a moldvai csángó magyarok falvaiban, feltérképezte az ott élő magyarokat, s ettől kezdve e táj és népcsoport elismert tudósa lett. Ő gyűjtötte össze Moldvában a 18. század hangszeres tánczenéjét. Hétvégén székely harisnyát öltött, újjáélesztve az ősi viseletet, néptáncokat tanult, s hogy továbbadhassa másoknak, bálokat rendezett, ahová népviseletben volt csak szabad belépni.

1933-ban a románok felismerték, milyen veszélyes számukra Domokos munkássága a magyar-székely nemzeti öntudat erősítése terén, ezért eltiltották a katedrától. Ezután kántor lett Gyergyóalfaluban, ahol egy egész karácsonyi éjféli népi misét gyűjtött. Később egyházmegyei tanfelügyelő, majd 1940–44 között a kolozsvári Tanítóképző igazgatója lett – itt védte meg néprajzi, majd magyar irodalmi és történelmi doktorátusát. Népművészeti kiállításokat rendezett, lerakta a csíkszeredai Székely Múzeum alapjait. A háború alatt segítette a bukovinai magyarság hazatelepülését. Népzenével, néprajzzal, történelmi zenével, nyelvészettel és irodalommal, Erdély nemzetiségi és vallási kérdéseivel, Csíksomlyóval mint a katolikus székelység lelki központjával foglalkozott.

1945–49 között Budapesten a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, de elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Ezután a Baranya megyei Szárászpusztán sváb birtokot kapott, s több tucat, Moldvából áttelepült csángó család között gazdálkodott, míg családja a fővárosban maradt. Itt folytatta a gyűjtést, de 1951-ben az ÁVO (Államvédelmi Osztály) elvitte. Hamarosan szabadon engedték, ám földjét elvették. Az építőiparban dolgozott, majd 1951–1961 között, nyugdíjazásáig Budapesten általános, majd középiskolákban tanított, s írta néprajzi, népzenei és irodalomtörténeti munkáit, olykor ezekért is zaklatták. A határon túli magyarság élő lelkiismerete lett.

Lefordította és közreadta a Bandinus-kódexet és több, a moldvai katolikusok múltjára vonatkozó okmányt. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János 17. századi csíkcsobotfalvi énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicumot. A ferences szerzetes latin és magyar egyházi énekszövegek százait dallamutalással, kotta nélkül adta közre. A Kájoni-gyűjtés révén került Kodállyal, majd Bartókkal is kapcsolatba. Márton Áron erdélyi püspökről Rendületlenül címmel írt regényt, 1988-ban a történelem-, illetve néprajztudományok doktora lett, a Széchenyi- és a Bethlen Gábor-díjat 1991-ben kapta meg.

1992. február 18-án halt meg Budapesten.


Hargita Népe, 2006.06.30. - Fotók: Európai utas