2009. augusztus 31., hétfő

A nyolc boldogságról





Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.

Szomorú belegondolni, hogy amikor ezeket a sorokat írom, a világ számos országában gyilkos háborúk dúlnak és ártatlanok ezrei esnek áldozatul az esztelen mészárlásnak. Ezek a tragédiák azonban sokszor olyan távoli országokban történnek és annyira elhúzódnak, hogy drámai voltuk ellenére is unalmassá válnak a szenzációéhes sajtó számára. Alig telik el egy kis idő és lekerülnek az újságok címoldaláról. Amikor hosszú hónapok, talán évek után váratlanul mégis arról értesülünk. hogy valahol megszűnt egy háború, felsóhajtunk, és a valóság fájdalmas mélységei felett gyorsan átrebbenve készségesen elhisszük a békekötésről szóló híradásokat.

Pedig tudjuk jól, hogy a háború hiánya még nem jelenti a béke jelenlétét. A fizikai élet kioltására alkalmas fegyverek letétele még nem jelenti a lelki életet is kioltó – még veszedelmesebb – lelki fegyverek elhallgatását is. Sőt, – akár saját nemzetünk múltjából merítve is – megállapíthatjuk, hogy az egymással egykor nyíltan szembenálló felek között az igazi lelki hadviselés éppen a békekötés után kezdődik. A politikai béke ugyanis a vesztes fél számára mindig kényszer. Kifelé szelíd ábrázatot mutató hazug maszk, mely mögött lángvörösen izzik a leigázottak bosszúért kiáltó gyűlölete. A fizikai, vagy lelki erőfölénnyel kikényszerített „béke” nem azonos azzal a békességgel, mely az emberi szív zavartalan nyugalmából táplálkozik.

De vajon honnan ered a szívnek ez a zavartalan nyugalma? – kérdezhetnénk. Milyen gyakorlatot kell elsajátítanunk ahhoz, hogy a birtokába jussunk? Mit kell tennünk azért, hogy lelkünk háborgó tengerét lecsendesíthessük végre? Hogyan szerezhetnénk békességet a magunk számára?

A választ rendszerint nem magunkban, hanem önmagunkon kívül keressük. „Majd csak találunk valakit, aki megmondja, hogy mit kell tennünk.” – biztatgatjuk magunkat és elkezdünk zarándokolni. Futunk Ponciustól Pilátusig, pszichológustól pszichiáterig, Jelkivezetőtől sztár prédikátorig. Látszólag lelkesen, bensőnkben azonban egyre csüggedve hallgatjuk különböző keresztény és – olykor sajnos – nem keresztény szellemi irányzatok bölcseit is a belső béke eléréséről. Tanításuk megérint, de csak irányt mutat. Ők csupán jelzőbóják lelkünk háborgó tengerén, de helyettünk nem merülhetnek a mélybe, hogy a Csend szívében megtalálják a kincset, amelynek birtokbavételére csak nekünk lehet lelki érzékenységünk.

Mástól várni azt, hogy lelki békességet nyújtson nekünk legalább olyan képtelenség, mint arra kérni a háziorvosunkat, hogy ne csak rá mutasson, de fizikailag is élje át a fájdalmat, amit a testünk egy bizonyos pontján érzünk.

Ugyanígy lelki békénket sem találhatja meg és tárhatja fel bennünk senki más, mert ez a szívünk szentélyében van elrejtve, s ide rajtunk kívül senkinek sincs bejárása. Csak akkor juthatunk hozzá, ha szakítunk végre a rossz beidegződéssel, hogy békességért kiáltva tehetetlenül hánykolódunk életünk háborgó felszínén ahelyett, hogy engednénk a mélység hívásának és önmagunkban lassan elmerülve farkasszemet néznénk saját félelmeinkkel. Öngyilkos vállalkozásnak tűnik, de nincs más út.

Ha a felszínen maradsz, önmagad felett lebegő és folyton idegen erők által korbácsolt hajótörött leszel. Ha azonban alámerülsz a mélybe. – ahová Isten hív –, eltűnsz ugyan a világ színpadáról, de a felszín alatti valósággal szembesülve mégis bölcs színpadmesterré válsz, aki nem elszenvedi, hanem értő módon átlátja és szemlélődve élvezi is az élet drámáját. A döntés joga a miénk: vagy vállaljuk, hogy a megismerés és a megértés ajándékával élve ártalmatlanná tesszük a bensőnkben háborgó sötét erőket – így békességre juthatunk önmagunkkal –, vagy pedig életünk végéig hánykolódunk kis lélekvesztőnkben sorsunk viharos tengerén és nem lesz, aki csendesebb vizekre vezessen minket.

A„csendesebb vizek” ugyanis nem kívül, hanem belül vannak. Meg kell értenünk, hogy a békesség sohasem a külső körülményeinkben fog először megmutatkozni, hanem a bensőnkben. Csakis a lelkünk mélyén megtalált békesség az, ami belőlünk kisugározva képes megváltoztatni a külső körülményeinket is.

„Boldogok a békességszerzők; mert őket Isten fiainak fogják hívni.” – mondja Jézus. Eltűnődőm, s keresem a konkrétumokat, hogy milyen tettekre válthatnánk mindennapi életünkben Mesterünknek ezeket a szavait. Mindnyájunk alapvető feladata, hogy hamis ábrándjainkat, megkötöző elvárásainkat és gyilkos ragaszkodásainkat elhagyva megszerezzük lelki békénket. Hiszen nyilvánvaló, hogy aki a kegyeskedő vallásosság leple alatt elnyomott belső konfliktusokat takargat, az legfeljebb nyájas szavakat mondhat a békéről, de békességszerzővé nem válhat. Mert a békesség a bennünk élő Teremtővel való harmónia, kegyelmi állapot, amit Isten az „élő vizek forrásaként” azokban a lelkekben fakaszt fel, akik állandóan keresik Őt. A békességet, a szív zavartalan nyugalmát nem lehet kiérdemelni, és nem lehet célja a teljesítményeire büszke emberi akarat erőfeszítéseinek sem. Ahogy a szerelmet, úgy a békességet sem lehet elhatározással megszerezni. A békesség előtt csak megnyílni lehet és engedni, hogy betöltsön, s hogy rajtunk lassan túláradva más lelkek háborgó tengerét is lecsillapítsa. Ez már a Szeretet műve.



Forrás: SzePi

Radnóti Miklós: Lapszéli jegyzet Lukácshoz




Holdsarló
nézi csak
reggelig,
végül a
vándorló
pásztorok
meglelik.

Jászol a
bölcseje
fényekkel
úgy teli!

Állnak és
csodálják
feketén, –
s köztük két
hű tehén
leheli
a gyerek
csillogó
bőre
tükrét.


Nietzsche töredékek




Hőshöz is méltó. - Itt áll előttünk egy hős, aki nem csinált semmit, csak megrázta a fát, amikor a gyümölcs már megérett. Szerintetek ez túl kevés. Hát akkor jól nézzétek meg előbb azt a fát, amelyiket megrázta. (Emberi - túlságosan emberi 347. töredék)

Mivel mérhető a bölcsesség? A bölcsesség növekedése pontosan mérhető az epe csökkenésén. (Emberi - túlságosan emberi 348. töredék)

Ha a tévedést kellemetlen hangnemben közlik. - Nincs mindenkinek ínyére, hogy az igazságot kellemes hangnemben mondják meg. De azt azért senki se gondolja, hogy a tévedésből igazság lesz, ha kellemetlen hangnemben állnak elő vele. (Emberi - túlságosan emberi 349. töredék)

A legjobb gyógyszer. - A beteg legjobb gyógyszere egy kis egészség hébe-hóba. (Emberi - túlságosan emberi 325. töredék)

A heroikus. - A heroikus jelző azt jelenti, hogy valami nagyot teszünk (vagy valamit igen bölcsen nem teszünk meg) anélkül, hogy versenyeznénk másokkal, vagy úgy éreznénk, megelőzünk másokat. A hős akárhova megy is, mindig magával viszi a sivatagot és a szent, átléphetetlen határsávot. (Emberi - túlságosan emberi 337. töredék)

Ami zavarja a gondolkodót. - A gondolkodónak mindenre barátságosan kell tekintenie, ami félbeszakítja gondolatait (zavarja a gondolkodásban ahogy mondani szokás); e dolgokat az ajtón belépő, a művésznek felkínálkozó új modellként nézze. E megszakítások a magányosnak élelmet hozó hollók. (Emberi - túlságosan emberi 342. töredék)

Hogyan kell támadni? - A valamibe vetett hitnek, vagy a hit hiányának lapja majdnem minden embernél olyan erős, amilyen erős csak lehet. Mindazonáltal általában nem fontos a legnehezebb lövegekkel tüzelnünk., ha célunk, hogy megrendítsük valaki hitét; sokaknál már akkor is célt érünk, ha támadás közben irdatlan zajt csapunk, tehát gyakorta elég a vaktöltény is. Ha nagyon hiú emberekről van szó, elegendő a komoly támadás színlelése is: látják milyen komolyan vesszük őket és máris szívesen megadják magukat. (Emberi - túlságosan emberi 342. töredék)


Forrás: Gondolkodó

Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok VI.



A szentté avatások elmaradásának okai

A szentté-nevelődés feltételei tekintetében tehát nálunk sem volt hiány. Csak az volt a baj, hogy a lehető szentek közül aránylag nagyon kevesen jutottak el a tényleges szentség magaslatára. És ezért bizony túlnyomó részben magunkat terhel a felelősség. Mert ha el is ismerjük, hogy egy-egy megérdemelt szentté-avatás elmaradásába külső okok is belejátszottak, az esetek nagy többségében mégis a mi vétkes mulasztásunkban rejlett a fő ok.

Magyarország elszigeteltsége

A külső okok közt a legfontosabb, hogy úgy mondjuk, technikai természetű volt: földrajzi helyzetünknél, nyelvi és történeti elszigeteltségünknél fogva túlságosan messze estünk a katolikus világ középpontjától. Ebből következett, hogy a pápák, ha felénk fordították is tekintetüket, csak a politikai és társadalmi élet egyenetlenségeit látták meg, de a főúri palotákban, polgári házakban, szerzetesi cellákban, esetleg erdei remeteségekben bimbózó és nyiladozó erényvirágokat már a legjobb akarattal sem tudták észrevenni. A magyar szenteknek tehát hasonlíthatatlanul kevesebb esélyük volt arra, hogy már életükben magukra vonják a legmagasabb egyházi hatóság figyelmét. Mindössze két kivételt említhetünk ebben a tekintetben: Szent Erzsébetet és Szent Margitot.

A magyar életszentség individuális jellege

Ezt a hiányt a környezetnek kellett volna pótolnia, ami azonban csak egészen kivételesen történt meg. A magyar szentség ugyanis mindvégig megőrizte szigorúan individuális jellegét és sohasem vált kollektívvé olyan értelemben, mint az olasz. A magyar szentek, aszkéták és misztikusok szemérmes magyar természetűknek megfelelően szobájuk, cellájuk, vagy barlangjuk magányába temetkeztek és kandi szemektől elzárkózva végezték imádságaikat, erénygyakorlataikat és önsanyargatásaikat. Ők szóról-szóra megfogadták az Üdvözítő intelmét: ,,Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamarádba és ajtót betéve imádkozzál Atyádhoz a rejtekben'' (Mt 6,6). Ezt annál könnyebben tehették, mivel környezetük általában nem zavarta őket. A legtöbb esetben hagyta, hogy azt és úgy tegyék, amit és ahogyan jónak látták. A magyar társadalom ebben a tekintetben megközelítőleg sem bizonyult az életszentség olyan termékeny és kibontakozásra készető talajának, mint pl. az olasz. Mert lám, az olasz nép sok százéves keresztény nevelésének megfelelően a legtökéletesebb és legkívánatosabb emberi eszmény kiteljesedését látta a santo-ban s ezért szenvedélyes örömmel és példátlan együttérzéssel üdvözölte egy-egy leendő új szent feltűnését és szinte kényszerítő erővel késztette, sodorta ôt a tökéletesség egyre magasabb ormai felé. És ez természetes. Mert tudnunk kell, hogy Olaszországban a szent nem individuális, hanem kollektív jelenség: egy-egy város, vagy tájék vallásos áhítatának kivirágzása egy-egy mélyebb és jellegzetesebb egyéniségben. A kollektív jelleg természetesen nem úgy értendő, mintha az új szent egyéni arculatát megszabó hősies erénygyakorlatok a közösség munkájának volnának az eredményei, hanem úgy, hogy a közösség a maga legbensőbb vágyainak kiteljesedését látja az elôtte kibontakozó új szentben, s ezért mélységes áhítattal tekint fel rá és iparkodik vele minél közelebbi, lehetőleg személyes kapcsolatba jutni. Kitűnő példa erre a német ferences provincia Herodotosának, Gianoi Jordán testvérnek esete.

Ez a jámbor testvér, amikor az 1221. évi pünkösdi káptalan napirendre tűzte a német misszió kérdését, szentül hitte, hogy a Németországba induló testvérek a biztos vértanúhalálnak mennek eléje. Ezért, mint afféle ízig-vérig középkori gondolkodású ember, szeretett volna közelebbi érintkezésbe jutni velük, hogy később, vértanúhaláluk után, eldicsekedhessék ismeretségükkel. De kíváncsiskodására alaposan ráfizetett. Az egyik jó humorú testvér ugyanis sürgölődésének láttára gyanút fogott: besoroztatta őt a kiválasztottak közé és nem engedte többé a hálóból szabadulni. Így a jó testvérnek akarva, nem akarva indulnia kellett a félelmetes hírű országba. Szerencsére azonban a vállalkozás sokkal szerencsésebben sikerült, mint várni lehetett. Jordán testvér nemcsak hogy nem szenvedett vértanúhalált, hanem több mint negyvenéves szakadatlan munkálkodás után még arra is tudott időt és erőt szakítani, hogy mintaszerű előadásban megírja a németországi fészekrakás történetét.

Az olasz környezet tehát valósággal keltegető és nevelő iskolája volt az életszentségnek. Az emberek állandóan figyelemmel kísérték a leendő szenteket és minden lehetséges módon előbbre haladásra késztették őket. Mikor Assisi Szent Ferenc stigmatizációja előtt a Monte Vernának vette útját, a szamarát vezető parasztember egyszer csak ezzel a kérdéssel fordult hozzája: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?''. Amikor a szent igenlőleg válaszolt, így folytatta mondókáját: ,,Hát akkor csak igyekezzél, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak az emberek, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek tehát, hogy ne csalódjanak benned''.
Hogy a környezet cselekvésre késztető és felfelé sodró ereje, illetve annak hiánya, nemcsak elméletben, hanem a valóságban is döntő hatással lehetett egyéni életsorsok alakulására, arra ismét a ferences történetből idézhetünk jellemző példát. Az alvernai kolostor ebédlőjének falán többek közt egy képet láthatunk, mely egy alamizsnát osztó frátert ábrázol. A kép alatt ezt a felírást olvassuk: ,,Magyarországi Boldog Bernát, ennek a hegynek kapusa.'' Ha fellapozzuk a rendi krónikákat, megtudjuk belőlük, hogy az egyszerű magyar laikus testvér kiválóan jámbor életű és kegyelmi ajándékokkal gazdagon elhalmozott ember volt. Olyan feltűnő mértékben rendelkezett az istenbarátság adományával, hogy a negyedik-ötödik Miatyánk elmondása után már elragadtatásba esett, mely néha órákig is eltartott. Máskor meg azt vették észre, hogy elragadtatásában a levegőben lebeg. Más szóval Bernát testvér extatikus lélek volt. Attól az idôtôl kezdve azonban, hogy elöljárói kívánságára visszarendelték Magyarországra, egyszerűen kiesett a történelemből. A rendi krónika mindössze annyit tudott feljegyezni róla, hogy a szentek boldog halálával múlt ki.
Már most egészen bizonyos, hogy Bernát testvérből, ha mindvégig olasz környezetben maradhatott volna, a legendák aranyló szálaival dúsan körülfont szent lett volna; csodáiról és elragadtatásairól nemzedékek beszéltek, esetleg írtak volna. Míg így a hidegebb és józanabb magyar környezetbe visszasüllyedve egyszerű jámbor baráttá szürkült, és a többi barátok módjára senkitől észre nem véve és senkitől nem ünnepelve csak befelé élte gazdag kegyelmi életét. Életszentsége az itthoni környezetben egy csapásra elvesztette kollektív jellegét, individuális jelenséggé vedlett és az utókor szempontjából semmibe foszlott. Halála után senki sem beszélt róla. Beteljesedett rajta a magyar puszta sorsa: a homok még a nyomát is betemette.
De a magyar környezet nemcsak negatíve, a cselekvésre késztető ösztönzések elmaradásával, hanem akárhányszor pozitíve is akadályozta a magyar életszentségnek kollektív jelenséggé való kibontakozását. Főleg jámbor szerzeteseink közt akadtak nagy számmal, akik alázatosságukban egyenesen elviselhetetlennek találták a gondolatot, hogy akár holtuk után is szentként tisztelje őket a világ.

Ezért pl. a pálosok elvből nem tettek lépéseket jámbor életű testvéreik boldoggá-, illetve szentté-avatása ügyében. Székely László márianosztrai vikáriusról meg egyenesen azt olvassuk, hogy saját lábával taposta el a szentéletű Ferenc testvér sírjából kinőtt két pálmaágat, mert nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen életszentségéről. A derék testvérek csak későn eszméltek rá eljárásuk ésszerűtlenségére és legalább utólag szerették volna jóvátenni hibájukat. Ezért az 1576. évi lepoglavai káptalanon úgy rendelkeztek, hogy mihelyt az országos zavarok megengedik, azonnal hozzá kell látni a szentéletű pálosok ereklyéinek felkutatásához, életrajzi adataik összegyűjtéséhez és általában minden lehetőt meg kell tenni, hogy a szentté-avatási eljárások minél előbb megindíthatók és lefolytathatók legyenek. Erről azonban akkor, a török terjeszkedés és a hitújítás korában szó sem lehetett; nemcsak azért nem, mert a még megmaradt pálos kolostorok továbbra is tucatjával estek áldozatául a két ellenség dúlásának, hanem azért sem, mert a kolostorokkal együtt megsemmisültek azok az írások is, melyeknek a bizonyítási eljárás alapjául kellett volna szolgálniok. Így hát a lepoglavai határozat alapján egyetlen pálos szerzetes sem nyerte el a hivatalos boldoggá-, illetve szentté-nyilvánítás halhatatlan dicsőségét. Maga az alapító, ,Boldog'' Özséb sem kivétel ebben a tekintetben.

A társadalom közönye

De a szerzetesrendek bizonyos fokú aszkétikus húzódozásánál hasonlíthatatlanul nagyobb baj volt, hogy maga a társadalom sem méltányolta eléggé az életszentség kiemelkedő példáit; legalább nem abban az értelemben, hogy azokat az utókor számára is lerögzíteni és átörökíteni igyekezett volna. Nem vette észre és nem méltányolta érdeme szerint a hivatalos szentté-avatásban rejlő megbecsülhetetlen erkölcsi értékgyarapodást és azt a felmérhetetlen lelki hasznot és tekintélynövekedést, amely abból az illető szentet szülő nemzetre hárult. Eleink legtöbb esetben megelégedtek azzal, hogy maguk kezdettől fogva szentekként tisztelték a soraikból kiemelkedett jámborokat, de azt már nem tartották szükségesnek, hogy az arra egyedül hivatott egyházi hatóságokkal is ilyenekként ismertessék el őket. Innét van, hogy olyan kétségbeejtően kevés a hivatalosan kinyilvánított szentünk és boldogunk. S méghozzá ezeknek jelentékeny része is csupán emberemlékezetet meghaladó tiszteletünk utólagos szentesítése révén jutott a nagy megtiszteléshez.

A legtöbbnél azonban ez is hiányzik. A domonkosrend vonalán pl. ez az eset forog fenn a magyarországi provincia megalapítójánál, korábban a bolognai egyetem európai hírű tanáránál, Magyarországi Pál testvérnél, aki a kunok térítése közben vértanúhalállal fejezte be életét (+1241), úgyszintén utódjánál, Németországi Boldog Jánosnál, Johannes Teutonicusnál, igazi nevén Wildhauseni Jánosnál, aki nemcsak azzal érdemelte ki a magyar szentek közé sorozását, hogy három évig (1231-33) magyarországi provinciális, öt évig (1233-37) boszniai püspök volt és mint generális Budára hirdette meg az 1254. évi egyetemes káptalant, hanem azzal is, hogy érdemesnek tartotta megtanulni nyelvünket (+1252. november 4.), nemkülönben a nagyhírű Csák-nemzetségből származott Boldog Móric testvérnél, aki a győri kolostorban élte le szebbnél-szebb szerzetesi erényekkel gazdagon átszőtt életét (+1336. március 20.); végül Szent Margit asszony mesternőjénél, Magyarországi Boldog Ilonánál, akinek misztikus és stigmákkal ékeskedő életéről azonban jóformán semmi bizonyosat sem tudunk (+1270 körül).
Nagyjából ugyanez a helyzet a ferenceseknél is. A magyar rendtartomány első provinciálisát, az állítólag francia királyi vérből eredt János testvért illetőleg kizárólag a legendák bizonytalan tapogatózásaira vagyunk utalva. Még ennél is kevesebbet tudunk azokról a csodatevő szentekről, kiknek emlékét a magyar provincia költségén kiadott Speculum vitae Beati Francisci et sociorum eius c. terjedelmes nyomtatvány (Velence, 1504), némi túlzással úgyis mondhatnók, a ,,Magyar Fioretti'', őrizte meg számunkra.

Kitartás hiánya a szentté-avatási ügyekben

De nemcsak az volt a baj, hogy eleink legtöbbször a kisujjukat sem mozdították lehető szentjeink hivatalos elismertetése érdekében, hanem az is, hogy, ha hébe-hóba rá is szánták magukat egy-egy akció megindítására, lelkesedésük idő-nap előtt kifulladt. Szalmatűz- természetüket ebben a vonatkozásban sem tudták megtagadni. Ezért van, hogy a soha meg nem indított szentté-avatási pörök mellett tetemes számmal találkozunk hivatalosan megindított, de befejezésre nem jutott kezdeményezésekkel is. Így például tudjuk, hogy Róbert esztergomi érsek (1226-39) és a joghatósága alá tartozó püspökök 1231-ben az ötven évvel korábban meghalt Lukács esztergomi érseknek, kora legkiemelkedőbb főpapi egyéniségének szentté nyilvánítását kérték IX. Gergely pápától. A pápa szívesen hajolt kérésükre s Bulcsu csanádi püspököt, a cikádori cisztercita apátot és az esztergomi ispotályos lovagok mesterét bízta meg az előzetes kihallgatások megejtésével. A kiküldött biztosok derekasan megfeleltek feladatuknak: tüzetesen átvizsgálták a nagy főpap életére vonatkozólag még fellelhető adatokat és azokat a közbenjárására történt csodákkal együtt szabályszerű jegyzőkönyvbe foglalták és az egész iratcsomót további intézkedés céljából Rómába küldötték. Két évvel rá Pecorari Jakab prenestei bíborospüspök, mint pápai követ, újabb beható helyszíni vizsgálatot indított az ügyben. A további folytatásról azonban, sajnos, nincs tudomásunk. A pápaság és császárság harmadik nagy harcának közbejötte, majd nyomban utána a tatárjárás bekövetkezése más irányba terelte az emberek figyelmét és nem akadt többé ember, akinek eszébe jutott volna újból napirendre tűzni a kérdést.
Szinte hajszálnyi pontossággal ugyanez az eset ismétlődött meg Lukács ifjabb kortársával, Saul kalocsai érsekkel, akit pedig már életében szentként tiszteltek kortársai (+1202). Jellemző, hogy Imre király mint Isten elôtt különösen kedves kalocsai érsekről beszél róla (1198). Még melegebb elismerés hangján szól róla öccse és utóda, II. Endre: ,,Boldogemlékű Saul kalocsai érsek szent és ártatlan élete érdeméért egyaránt kedves Isten és az emberek előtt'' -- olvassuk egy 1207-ben kelt levelében. IX. Gergely pápa rendelkezésére az ő kanonizációs eljárása is megindult, de a tatárjárás közbejötte miatt még annyira sem jutott, mint Lukács érseké.
Ám nem szükséges, hogy a középkor derekáig nyúljunk vissza példákért. Az újkorból is találunk eleget. Így tudjuk, hogy a pálosok 1702. évi nagykáptalanjának programján többek közt Csepellényi Györgynek, a Thököly-féle felkelés keserű sorsú pálos vértanújának (+1674. május 24.) szentté-avatási ügye is szerepelt. A káptalani jegyzőkönyvben ugyanis azt olvassuk, hogy a lengyel képviselő provinciája megbízásából felvilágosítást kért Csepellényi szentté-avatási ügyének állásáról. Kérdésére azt a felvilágosítást kapta, hogy a rend vezetősége a szükséges iratokat felterjesztette Rómába, de a pör megindításától és lefolytatásától a szükséges anyagi eszközök hiánya miatt el kellett állania. Ezzel a méla, Szent Pál fiaihoz igazán nem méltó válasszal a sokat szenvedett vértanú szentté-avatási ügye végleg lekerült a napirendről. Esterházy Pál generális 1769. évi római és nápolyi követjárása során XIV. Kelemen pápa előtt újból szóba hozta ugyan az ügyet, de próbálkozásának éppoly kevéssé lett foganatja, mint napjainkban a lelkes Vécsey József Aurél kassai kanonok odaadó fáradozásának.
Még tanulságosabb e tekintetben a XVIII. század fáradhatatlan térítő apostolának, Kelemen Didák minorita atyának az esete. Ismeretes, hogy ez a lángbuzgalmú szerzetes mindenki másnál többet fáradt a Tiszántúl rekatolizálása érdekében. ,,Mennyit hozott, -- írja róla egyik gyónó lánya -- mennyit térített az anyaszentegyházba, az Isten tudja, de a tiszai részeknek vallási, erkölcsi megújhodása úgy, ahogy most találtatik, egyedül Kelemen Didák atya buzgólkodásának köszönhető.'' Érthető tehát, hogy a jámbor atya elhunyta után (+1754. április 28.) azon nyomban megindult szentté-avatásának sürgetése. Mindazonáltal a hivatalos vizsgálat csak 1774-ben kezdődött az egri püspöki szentszék előtt. A kiküldött biztosok annak rendje-módja szerint lefolytatták a szokásos kihallgatásokat, gondosan megvizsgálták a sírt és vizsgálataik eredményét hivatalos jegyzőkönyvbe foglalták. De ezzel egyelőre le is zárult az ügy. Sem a jegyzőkönyv további sorsáról, sem arról nincsen tudomásunk, hogy Róma egyáltalában foglalkozott-e a dologgal.

Ugyancsak negatív eredménnyel végződött az a kezdeményezés is, amelyet Erdély híres tudós püspöke, Batthyány Ignác, 1794-ben a minoritáktól függetlenül indított meg. Amennyire tudjuk, ez az újabb lépés sem jutott tovább a bizonyításhoz elengedhetetlenül szükséges adatok összegyűjtésénél. Ugyanez áll az 1937. évi próbálkozásra is: Péchy Alán provinciális a tartományi káptalan utasítására újból megtette a kanonizációs eljárás megindításához szükséges bevezető lépéseket. De a nagy igyekezettel megindított vállalkozásból ezúttal sem kerekedett ki kézzelfogható eredmény. A derék Didák atya még mindig nélkülözi a szentség aureoláját.

Ezek a találomra kiragadott példák meggyőzően igazolják 18 évvel ezelőtt megjelent cikkünk címének igazságát: ,,Magyar szentek, akik nincsenek, de lehetnének'' (Egyházi Lapok, 1944, 33-35.). És hogy nincsenek, azért elsősorban bennünket terhel a felelősség. Természetesen nem az volt a baj, hogy nem tiszteltük eléggé köztünk élő szentjeinket, hanem az, hogy nem úgy tiszteltük őket, ahogyan tisztelnünk kellett volna: szerénységből, önbizalomhiányból, kényelemszeretetből, néha talán zsugoriságból is elmulasztottuk idejében megindítani szentté-avatási pörüket, vagy ha megindítottuk, mindjárt az első komoly akadálynál elakadtunk. Még nagyobb baj volt, hogy nem voltunk minden ízünkben áthatva a hivatalos szentté avatásban rejlő páratlan erkölcsi értékeknek tudatától. Mint annyi más téren, itt is beértük félmunkával. Míg más nemzetek eget és földet megmozgató hittel és semmi akadálytól vissza nem riadó eltökéléssel láttak hozzá egy-egy szentéletű fiuk, illetve lányuk oltárra emelésének munkájához, mi legtöbbször megelégedtünk a kezdő lépések megtételével, és ha ezek nem vezettek mindjárt sikerre, azonnal elcsüggedtünk és nem erőltettük tovább a dolgot.

Mennyivel másként jártak el ebben a tekintetben is déli és nyugati szomszédaink? Csak egy példát említünk. Kapisztranói Szent Jánosról olvassuk, hogy mikor szeretett mesterének, Szienai Szent Bernardinnak haláláról (1444. május 20.) értesült, nagyerős fogadást tett magában, hogy mindaddig nem nyugszik, míg csak ki nem harcolja oltárra emelését. Valóban, attól az időtől fogva szüntelenül járt-kelt, agitált, adatokat, csodákat gyűjtött, pártfogókat, összeköttetéseket szerzett és egy pillanatra sem szűnt meg a pápák fülét ostromolni. És fáradozása hamarább eredményre vezetett, mint maga is remélte: V. Miklós pápa az 1450. évi jubileumi búcsú keretében pünkösd ünnepén (május 24.) megszámlálhatatlan népsokaság jelenlétében hivatalosan szentté nyilvánította Siena nagy szülöttjét. De a dolog teljessége kedvért azt is hozzá kell tennünk, hogy szegény Kapisztránnak nem akadt hasonló lelkesültségű tanítványa s ezért közel harmadfélszáz esztendeig kellett várnia, hogy vontatottan indult és több ízben megszakított kanonizációja végre-valahára befejezést nyerjen (1690. október 16.).

Mint látjuk, szentek dolgában messze elmaradtunk szomszédainktól. Ezért bizony kizárólag bennünket terhel a felelősség. Legnagyobb bűnünk az volt, hogy legtöbbször csak passzív szemlelôi voltunk az életszentség fakadásának; tudatosítására, irányítására, vagy, mi több, nemzeti közkinccsé tételére egyáltalában nem gondoltunk. Remeteségeinkben, kolostorainkban, polgári házainkban, sőt főúri palotáinkban -- példaként a nagy Buzád bán, Boldog Csák Móric, Lackfy Dénes, Báthory László nevére hivatkozunk -- százszámra borultak virágba a misztikus elragadtatásig emelkedő hit, a hősies önmegtagadás és a határtalan emberszeretet szebbnél-szebb virágai, de csak maguk és legfeljebb még közvetlen környezetük számára illatoztak. A világ csak egészen kivételesen szerzett tudomást róluk. Különösen kolostoraink bizonyultak az életszentség dús televényföldjének. A budaszentlőrinci, márianosztrai és máriavölgyi pálos kolostorokról például sokáig azt tartotta a közhit, hogy valamennyi lakójuk szent.
A szerzetesség mellett nem hagyhatjuk említés nélkül az életszentség másik különleges jogcímét, a vértanúságot sem. Hiszen köztudomású dolog, hogy vértanú nemzet vagyunk: Szent László királyunk óta nemzeti energiáink java részét a kereszténység érdekeinek megvédésére áldoztuk. De ezen tágabb értelemben vett vértanúk mellett nagy számmal vannak igazi vértanúink is, akik teljes tudatossággal áldozták oda életüket hitükért. Mivel kimerítő felsorolásuk nagyon messze vezetne, csupán néhány kiemelkedő adat megemlítésére szorítkozunk. Magyarországi Boldog Pál, a magyar domonkos provincia megalapítója kilencvenedmagával szenvedett vértanúhalált Kunországban. Nádasdi Bálint testvér egy 1598- ban készített összeállításában több, mint hetven ferences testvér nevét sorolja fel, akik 1526 és 1563 közt valamennyien török kard alatt véreztek el. A Thököly-féle felvidéki támadás során a fanatikus hajdúk huszonkét katolikus papot és szerzetest gyilkoltak le, hetvenet pedig kegyetlenül megkínoztak és kifosztottak. De igen tetemes azon vértanúink száma is, akik a Balkán skizmatikus és Nagytatárország pogány és mohamedán népeinek térítése közben áldozták oda életüket.

Forrás: Polczer Porta

Az ateista filozófia-professzor


(Az ifjú Einstein és az ateizmus)



Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:

Professzor: - Hiszel Istenben ?
Diák: - Teljes mértékben, uram.

Professzor : - Jó-e Isten ?
Diák: - Természetesen.

Professzor : - Mindenható-e Isten ?
Diák: - Igen.

Professzor: - A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten ? Hmm ?
Diák: (A diák hallgat.)

Professzor: - Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten ?
Diák: - Igen.

Professzor: - Jó-e Sátán ?
Diák: - Nem.

Professzor: - Honnan származik a Sátán ?
Diák: - Istentől?

Professzor: - Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban ?
Diák: - Igen.

Professzor: - A bűn mindenhol jelen van, nemde ?
Diák: - Igen.

Professzor: - És Isten teremtett mindent. Így van ?
Diák : Igen.

Professzo : - Tehát ki teremtette a bűnt ?
Diák : (A diák nem válaszol.)

Professszor : - Vannak-e betegségek ? Erkölcstelenség ? Gyűlölet ? Csúfság ? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye ?
Diák :- Igen, uram.

Professzor: - Tehát, ki teremtette mindezeket ?
Diák : (A diák nem felel.)

Professzor:- A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam: láttad-e már valaha Istent ?
Diák: - Nem, uram.

Professzor: - Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet ?
Diák: - Nem, uram.

Professzor: Érezted-e már valaha a te Istenedet. megízlelted-e a te Istenedet. vagy érezted-e már a te Istened illatát ? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről ?
Diák: - Nem, uram, attól tartok nem.

Professzor: - És mégis hiszel benne ?
Diák: - Igen.

Professzor: - A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na, erre mit mondasz, fiam ?
Diák: - Semmit. Nekem csak a hitem van.

Professzor: - Igen, a hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak !
Diák: - Professzor, létezik-e a hő ?

Professzor: - Igen.
Diák:- És létezik-e a hideg ?
Professzor: - Igen.
Diák: - Nem, uram. Nem létezik.
(Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)

Diák: - Uram, lehet sok hőnk. még több hőnk. túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük. lehet fehér hőnk. kevés hőnk. vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya.

( Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)
Diák: - És mi van a sötétséggel, Professzor ? Létezik-e a sötétség ?

Professzor: - Igen. Hogyan beszélhetnénk AZ éjszakáról, ha nem lenne sötétség ?

Diák: - Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk. normális fényünk. nagy erejű fényünk. villanó fényünk. de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi ! S azt hívjuk sötétségnek, így van ? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde ?
Professzor: - Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember ?

Diák: - Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Professzor: - Hibás ? Meg tudod magyarázni, miért ?

Diák: - Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel: hogy van az élet , utána pedig a halál ; van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte : csak annak hiánya.

Diák: Most mondja meg nekem, professzor : azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak ?
Professzor: - Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen : igen.

Diák: - Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram ?
(A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.)

Diák : Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor ? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor ?
(Nagy zajongás támad az osztályban.)

Diák : - Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát ?
(Az osztály nevetésben tör ki.)

Diák : - Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát ?.... Úgy tűnik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnánk így bármilyen hitelt az előadásainak ?
(A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)

Professzor: - Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.

Diák: - Erről van szó, uram ! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.

A diák..... Albert Einstein volt.

A TUDOMÁNY VALLÁS NÉLKÜL SÁNTA,
A VALLÁS TUDOMÁNY NÉLKÜL VAK.
Albert Einstein

A szegények tolvaja - japán népmese



Egyszer az éj leple alatt tolvaj lopózott be egy szegény ember házába, de hiába keresgélt, hiába kotorászott, nem talált az égvilágon semmit, amit érdemes lett volna ellopnia. A tolvaj neszezésére fölébredt a házigazda, de meg sem moccant, csak csöndben feküdt tovább, mintha mi sem történne. Csupán a szeme sarkából figyelte a tolvaj matatását.
- Ej! A rosseb egye meg! Ilyen koldusszegény helyen se jártam még életemben! - bosszankodott a tolvaj.
A házigazda annyira mulatságosnak találta a hoppon maradt tolvaj kifakadását, hogy elkezdett kuncogni.
- A franc essen magába! - fortyant föl a tolvaj. - Mit röhög? Nincs ezen semmi nevetnivaló! - azzal sarkon fordult, s elrohant.
Meg sem állt a szomszéd házig, s besettenkedett oda is. Kiforgatta a fiókos szekrényt, de sehol egy kimonó, sehol egy kabát. Üresen kongott a szójababpasztás köcsög is, de még rizst sem talált, egy árva szemet se.
- Nahát, gondolta a fene, hogy ennyire nyomorultak az istenadták! - fogta el a tolvajt hirtelen a szánakozás, s odalépett az alvó háziakhoz.
- Ébredjenek föl, hé! - költögette őket. - Ne féljenek, nem bántom magukat. Tolvaj vagyok, s az imént épp ide jöttem lopni. De látom, hogy milyen szegények. Sajnálom, most nincs több nálam, fogadják hát el tőlem ezt a keveset! - mondta, s azzal átnyújtott a megszeppent háziaknak kétszáz tallért.
Megörült a házigazda a váratlan adománynak, nem győzött hálálkodni érte. Üres kézzel, de jóleső érzéssel ment el a tolvaj, ám alig halad néhány sarkot, mikor egyszer csak éktelen kiabálást hall maga mögött.
- Tolvaj...! Tolvaj...! - lohol utána ordítva valaki.
Hát ahogy hátrafordul, látja ám, hogy az iménti szegény ember az.
- Hijnye, a kutya mindenit! Micsoda hálátlan gazfickó! Hát így szánja meg az ember a nyomorultját! Ha a közelembe merészkedik, kettéhasítom, annyi szent! - gondolta a tolvaj, s azzal megmarkolta az oldalán lógó rövidkardot.
A szegényember végül mégiscsak utolérte.
- Tolvaj... úr! Tolvaj... úr! - rebegte a futástól kifulladva. - Ezt nálunk tetszett felejteni! - s azzal átnyújtotta az elképedt tolvajnak az imént elhagyott dohányzacskóját.
- Az ördög vigye el a koldus fajtáját! Hiába vesztegetem rájuk a drága időmet! - dünnyögte a tolvaj, s hogy mégse kelljen üres kézzel hazaballagnia, gondolta, benéz még egy helyre, pedig már jócskán hajnalodott.
Igen ám, de nem jutott tovább az előszobánál, mert a házigazda észrevette. Bezzeg a tolvajnak se kellett több, sarkon fordult, s futásnak eredt.
Hanem azt már ő sem tudhatta, hogy a gazdának a lábában van az összes tudománya: semmi máshoz nem ért, csak a futáshoz. Amint a tolvajt megpillantotta, uccu neki, vesd el magad, utána iramodott. Rohant, mint a fejetlen láb, arra, amerre az imént a tolvajt eliszkolni látta.
Egyszer csak szembejön vele a komája.
- Hát te meg hova loholsz annyira? - kérdi a cimbora.
- Egy tolvajt kergetek! - lihegte a gazda.
- Miféle tolvajt? - nézett körül a barát, mivel se közel, se távol nem látott senkit.
- Hogy-hogy mifélét! Hát azt, aki majd utánam erre fut! - bökött a háta mögé a gazda, s azzal nyargalt is tovább.
No, a tolvajnak azért valamivel több volt a sütnivalója, mert amint üldözője elviharzott mellette, tüstént befordult az első sarkon. Majd beugrott egy házba, amelynek az ajtaját tárva-nyitva találta, s elbújt a konyhában.
Hanem amit az ilyen megátalkodott ember szeme meglát, a keze ott nem hagyja! Megakadt a szeme a tűzhelyen álló fazékon, fölkapta, s kisomfordált vele az utcára.
Igen ám, csakhogy most sem volt szerencséje, mert a házigazda itt is észrevette. De nem szólt egy árva szót sem, csak szép óvatosan, nehogy a fazéktolvaj megsejtse, a nyomába eredt.
Már órák óta követte kitartóan, amikor egyszer csak látja ám, hogy a tolvaj besétál egy ócskás üzletébe.
- Hoztam egy fazekat! Mit ad érte? - kérdi a tolvaj a boltostól.
- No, hadd lám! - szól az öreg kereskedő, s vigyázva átveszi az edényt.
Hanem abban a minutában, "Tolvaj!"-t kiáltva, ott terem a gazda, s kikapja a fazekat az elképedt boltos kezéből.
A tolvaj persze azon nyomban elinalt.
- Hát az úgy volt... - kezdte a gazda, s elmesélte az öreg boltosnak, hogy s mint követte a tolvajt egészen idáig, át a fél városon.
- Jó, jó, értem én, de mért kellett ennyire messzire jönnie? Mért nem kiáltott rá előbb? - nézett a gazdára a boltos furcsállkodva.
- Isten ments! Még ráijesztettem volna! Képzelje csak, ha ijedtében elhajítja a fazekamat...! - felelte a gazda, s szorosan magához ölelte a féltett holmit.
A tolvajnak ugyancsak elege lehetett már a szegényekből, no meg a futásból is, mert legközelebb egy módosabb ház udvarán álló datolyaszilvafát szemelt ki magának, s a cimboráját is magával hívta.
- Ma éjjel biztosan nem vesznek észre minket! Ilyen későn már a kutya se jár erre! - biztatta a komáját, amint megálltak a sövénykerítés mellett.
- Jól van. Akkor én fölmegyek, aztán ezzel a bottal leverem, amit elérek. Te meg iparkodjál ám idelenn! - felelte a tolvajtárs, s azzal fölkapaszkodott a fára. Kisvártatva kezdett is potyogni a sok érett gyümölcs. A lent maradt tolvaj alig győzte összekapkodni.
Hanem a vaksötétben nem vette észre, hogy a fa tövében egy lyuk tátong. Egyszer csak megcsúszott a lába, s úgy beszorult a lyukba, hogy hiába rángatta, sehogy sem tudta kiszabadítani.
- A teremburáját! Nem bírom kihúzni, úgy beleszorult! - szólt oda a gyümölcsöt verő komának.
- Ne is törődj vele, van még elég belőle!
- Nem úgy van az! - replikázott a megszorult.
- Ugyan már! Sose bánd! Ami beszorult, azt hagyd a fenébe, van másik!
Így aztán a mi tolvajunk tán a mai napig is ott rostokol a datolyaszilvafa tövében.


Forrás: Polczer Porta

BERTOLT BRECHT verseiből ...





EMLÉKEZÉS A. MÁRIÁRA


1

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
Kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
Mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
Rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylőfehéren és fönt, mérhetetlen,
Midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

2

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
S úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
S ha azt kérdeznéd: Hát a szerelem?
Azt mondanám: Emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
Arcát nem tudnám semmiképp idézni,
Csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

3

S a csókot is feledtem volna régen,
Ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
Fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
S a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
Fölnéztem, és a szél elkapta már.

(Csorba Győző)

ÉNEK A KEDVESRŐL


1. Tudom, Kedvesem: a züllött élettől most kihull a hajam, s az utca kövén hempergek. Látjátok amint a legolcsóbb szeszt iszom, s egy szál ruhában járok a szélben.

2. De volt idő, Kedvesem, hogy én még tiszta voltam.

3. Feleségem volt, erősebb mint én, miként a fű is erősebb, mint a bika: mert mindig felegyenesedik.

4. Látta, hogy komisz vagyok, mégis szeretett.

5. Nem kérdezte, merre visz az út, mely az ő útja volt, még ha lefelé vitt is. Mikor nekem adta testét azt mondta: Ennyi az egész. És az én testem lett.

6. Most nincs már sehol, eltűnt, mint eső után a felhő, elhagytam, s ő lefelé zuhant, mert ez volt az ő útja.

7. De olykor éjjel, ha inni láttok, az ő sápadt erős arcát látom a szélben, amint felém fordul, s ilyenkor meghajolok a szélben.

(Hajnal Gábor)

2009. augusztus 30., vasárnap

SPIRÓ GYÖRGY: Előzetes




Életemben először istenhez fohászkodtam, segítsen meg, állítsa fel nekem, különben bekövetkezik, amitől kamaszkoromban végig rettegtem, buzi lesz belőlem. Isten nem segített.




Az asztal előtt álltam boldogan, minden leletem jó lett, indulhattam tizennyolc évesen kalandozni, világot látni, meghódítani azt a titokzatos, ígéretes, hatalmas külföldet, már csak a pecsét hiányzott az egészségügyi igazolásról.

Az asztal mögött ült fehér köpenyben, kihajtott, fehér nejloningben, vörös szőrök meredeztek a mellén, a haja is rőt volt és ritkás, szeplős a homloka, izzadt, valamit írt, nyilván a leleteimet összegezte.

-- Told le a nadrágodat -- mondta.

Letoltam.

-- A gatyádat is -- mondta, nem nézett fel, írt tovább.

Lejjebb csúsztattam az alsónadrágomat is, kevéssel a hasam alá.

-- Teljesen -- mondta, írt, nem nézett rám.

Még egy kicsit lejjebb toltam. Befejezte az írást, felnézett.

-- Mi az, szégyenlős vagy? -- kérdezte.

Letoltam egészen. Felállt, hozzám lépett, megmarkolta a heréimet, felszisszentem. Ellépni nem tudtam, a letolt nadrág egymáshoz bilincselte a bokáimat.

-- Fáj? -- kérdezte.

-- Kicsit -- mondtam összeszorított fogakkal.

Visszament az asztal mögé, leült. Felrángattam a nadrágomat, gombolni kezdtem a sliccemet. Gondterhelten nézegette az előtte fekvő kartonlapot, a kartonomat.

-- Voltál már nővel? -- kérdezte.

-- Nem.

Rögtön eszembe jutott: mi köze hozzá, de akkor már kimondtam. Talán ilyen kitöltendő rubrika is van a kartonon, de mégse kellett volna válaszolnom. A nővérre néztem, aki a másik asztalnál ült, fiatal volt, nem túl csinos, egész idő alatt könyvelt valamit.

-- Szoktál onanizálni?

Álltam. Megint felnézett.

-- Tegezz vissza nyugodtan -- javasolta. -- Legyünk barátok. Akarod?

Motyogtam valamit. Elmosolyodott.

-- Szóval? -- kérdezte.

-- Szoktam.

Bólintott. Ezt se kellett volna bevallanom. A kartonomat szemlélve kérdezte:

-- És hogyan szoktad csinálni?

Hallgattam. A nővér körmölt a másik asztalnál.

-- Na -- szólalt meg kis idő múlva --, azért nem biztos, hogy olyan nagy baj van. Egyelőre talán nem kell kétségbeesni.

Elszédültem. Rám nézett.

-- Rosszul vagy? -- kérdezte aggódva. -- Nem akarsz ledőlni a díványra?

Megráztam a fejem, hang nem jött ki a torkomon.

-- Mondtam, hogy a barátod vagyok -- mondta részvéttel. -- Segítek rajtad, ha akarod. Akarod?

Én csak a rendelőből szerettem volna kijutni.

-- Kérsz egy pohár vizet?

A fejemet ráztam.

-- Feküdj le a díványra nyugodtan.

A díványhoz botorkáltam, leszédültem rá, tenyerem a fehér lepedőt borító nejlonhuzatba izzadt.

-- Hogy szoktad csinálni? -- kérdezte.

Fájdalom hasított a tarkómba. Ültem.

-- Hasznos lenne, ha megmutatnád, különben nem tudok segíteni.

Csönd volt, a toll zizegett a kartonon. A nővérre néztem. Követte a pillantásomat.

-- Legyen szíves, hagyjon magunkra -- mondta.

A nővér letette a tollat, felállt, némán kiment, becsukta maga mögött az ajtót.

-- Tegezz vissza nyugodtan -- mondta.

Némi türelmetlenséget érzékeltem a hangjában, most először. Felállt, a díványhoz közeledett. Fel akartam kelni, legyintett, a kezét nyújtotta és azt mondta:

-- Szervusz.

-- Szervusz -- motyogtam, jobb kezemet izzadó jobb kezéhez érintettem.

-- Feküdj végig a díványon, és csináld úgy, ahogy szoktad. Én majd nézem, jól csinálod-e.

-- Muszáj? -- szakadt ki belőlem.

-- Én nem erőltetek semmit -- mondta megbántva. -- Mondtam, hogy a barátod vagyok. De ha nem hiszed, kérlek…

Végighevertem a díványon. Minden egyes szívdobbanásom belesajdult a tarkómba.

-- Vetkőzz le -- javasolta.

Nem mozdultam.

-- Na jó -- mondta engedékenyen, az ajtóhoz lépett, kulcsra zárta. Visszament az asztal mögé, leült. Fektemben kapkodva, ügyetlenül, a mozdulataimba gabalyodva letoltam a nadrágomat, aztán az alsónadrágomat is.

Ült az asztal mögött, nézett.

-- Na most csináld!

-- Mit csináljak?

-- Amit szoktál.

Mozdulatlanul feküdtem.

-- Gondolod, hogy nem fog felállni? -- kérdezte gondterhelten.

Fektemben odapislantottam. Nem úgy festett, mint ami fel fog állni.

-- Gondolj valami nőre -- javasolta --, az segíteni szokott. Én addig dolgozom, nem zavarlak, majd akkor szólj, ha már megy.

A kartonjaiba mélyedt. Ott feküdtem a bőrömbe ivódó nejlonhuzaton. Megpróbáltam nőkre gondolni, ahogy otthon, éjszaka, egyedül, hiába. Életemben először istenhez fohászkodtam, segítsen meg, állítsa fel nekem, különben bekövetkezik, amitől kamaszkoromban végig rettegtem, buzi lesz belőlem. Isten nem segített. Sokáig gyötrődtem mozdulatlanul. Megelégelte, vagy befejezte a munkáját, mindenesetre felkelt az íróasztal mögül.

-- Semmi? -- kérdezte.

Tagadólag nyögtem.

-- Lehet, hogy mégis zavarlak -- állapította meg. -- Tudod mit, én most kimegyek, csináld nyugodtan, aztán majd visszajövök, és meglátjuk.

Elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót, kiment, becsukta maga mögött. Ott maradtam egyedül. Imádottjaimra gondoltam, filmszínésznőkre, tanárnőkre, lányokra, hiába.

Amikor visszajött, gondterhelten szemügyre vette. Láthatta, becsületesen igyekeztem, a kérdéses helyen kivörösödött a bőr.

-- Nem sikerült? -- kérdezte, kissé csüggedten.

-- Nem -- suttogtam.

-- Hát akkor öltözz fel.
Szédülve, hányingerrel küszködve magamra kaptam a nadrágjaimat. Muszáj volt két lábra állnom, ott imbolyogtam a rendelő közepén, a dívány és az íróasztal között. Az asztal mögött ült, a kudarc láthatólag bántotta.

-- Gyere el holnap -- mondta végül --, hátha holnap sikerül, és akkor kitalálunk valamit.

-- Van remény? -- kérdeztem, a hangom elcsuklott.

Kételkedve, szomorúan nézett rám.

-- Biztosan -- mondta. -- Holnap ilyenkor várlak.

Biztatóan rám mosolygott. Szeplős volt a homloka a ritkás haja alatt, és izzadt.

-- Eljössz, ugye?

Bólintottam, kimenekültem az ajtón. Sajgott a tarkóm, szédültem, rángott a gyomrom, jó lett volna hányni, kihányni, nem ment.


Forrás: Spiró György: Álmodtam neked. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Pollack Mihály építész



1773 Augusztus 30. (236 éve történt)

Megszületett Pollack Mihály építőművész, a magyar klasszicista építészet jelentős alakja, a Nemzeti Múzeum és a Vigadó építője.






Pollack Mihály (1773–1855), a klasszicizmus építésze




Pollack Mihály1773-ban Bécsben született Pollack Mihály, a magyar klasszicista építészet kiemelkedő mestere (Magyar Nemzeti Múzeum, az egykori Pesti Vigadó, Ludoviceum). Apja nyomdokaiba lépve választotta az építészi pályát, a birodalom fővárosának építészeti akadémiáján Hetzendorf von Hohenberg tanítványa volt. A bécsi akadémia után híres építész féltestvére, Leopoldo Pollach társaságában Milánóba ment, ahol megismerkedett a lombardiai klasszicizmus jelentősebb alkotásaival.

Deák téri evangélikus templom1798-ben települt Pestre, ahol akkoriban a gazdasági fejlődésnek köszönhetően fellendülni látszott a város építészete is. Első munkája a Deák téri evangélikus templom építésének befejezése volt, melyen közel egy évtizedig dolgozott, miközben részt vett a pécsi székesegyház helyreállításában is. A Deák téri templom befejezése után négy éven keresztül ő felügyelte a pesti Német Színház építését.
Az 1808-ban alakult Szépítő Bizottság vezető tagjaként nagy szerepet játszott a pesti építkezések irányításában. 1810 és 1830 között számos, a városkép szempontjából ma is meghatározó pesti polgárházat és palotát tervezett, többek között az ő nevéhez fűződik a Horváth-ház vagy éppen a Wurm-ház tervezése. Ezekben az időkben folyamatosan elmélyedt a tervezésben, és az állandó megrendelések során egyre inkább kialakította a saját stílusát. Az 1817-ben épült Szép utca 6. szám alatt található Almásy-palota még hordoz barokkos vonásokat, de a Festetics-palota már tisztán klasszicista épület.
Palotaterveinek jellegzetessége a gazdag, hatásos bejárati térkialakítás. Magas fokú téralkotó művészetének csúcsát azon középületek tervezésekor érte el, amelyeknél az épületek funkciójának és művészi megjelenésének tökéletes egységét valósította meg, ilyen az egykori Pesti Vigadó, vagy a Ludoviceum épülete.
Pollack nevéhez fűződik több megyeháza terve is, melyek közül legjelentősebb az 1828 és 1836 között épült szekszárdi; mely méltóságteljes monumentalitásával és letisztult vonalaival a kor vidéki épületeinek egyik legjobbja. A számos neki tulajdonított kastélyépítés közül legfontosabb az alcsúti és a dégi.

 Az épület 2007. évi Múzeumok majálisa előtt

A mester legnagyobb szabású, legjobban megoldott alkotása a Nemzeti Múzeum. Építésének gondolata már 1805-ben felmerül hazánkban. A több pályázó által beadott tervvázlatok felett heves vita folyt. Az épület nagyarányú volta és az ezzel járó költségek, valamint a felelősség tudata (József nádor szerint a Habsburg Birodalom legnagyobb építkezéséről volt szó, Pollack pedig a múzeum nemzeti jellegét hangoztatta) megérteti, hogy a terveket többször is ellenőrizték, ugyanakkor a nádor előtt Pollack véleménye döntött.
1837 nyarán megindultak a munkálatok, a múzeumépület kialakításáról szóló viták közepette maga az építés zavartalanul haladt előre. Az 1838-as árvíz szerencsére nem tett kárt a magasabb talajszinten emelkedő épületben, de az összegyűjtött építési anyagot a legsürgősebb pesti építkezések részére kellett átengedni. Az árvíz következtében felmerülő gyakorlati nehézségek nem akadályozták meg Pollackot abban, hogy a készülő épület szobrászati díszéről tárgyaljon. Maga a főépület 1848-ra el is készült – nemcsak Pollack működésének, hanem a hazai építészetnek is az egyik csúcsát jelentve.

A szekszárdi régi megyeháza (ma megyei levéltár)


Látogatható a dégi kastély

2008. június 15-től páratlanul érdekes kiállítással nyílt meg hazánk egyetlen látogatható klasszicista kastélya Dégen. A Festetics család dégi ága számára Pollack Mihály által alkotott, hatalmas angolparkkal övezett rezidencia termeinek sorát a pompás Kék Szalon és a Tükörterem mellett a szabadkőművesség, botanika, kertművészet és sport terén is jeleskedő család kultúrája tölti meg ismét. A kiállításon számos, eddig sosem látott különlegesség mellett a kastély egykori lakóinak mindennapi életét is meg lehet ismerni.
A kiadós sétára invitáló, lenyűgözően nagyvonalú parkban számos növényóriás látható. Magyarország leghosszabb kerti tavának tündérrózsákkal körülvett szigetén pedig a híres Hollandi-ház pompázik.

Fotó: Műemlékek Nemzeti Gondnoksága


Forrás: Papiruszportal.hu - Szerző: P. T.

2009. augusztus 27., csütörtök

Különleges külföldi vendégelőadással indít a Vígszínház






A gyönyörűség és boldogság színháza



A nyári szünet után egy különleges külföldi vendégelőadással indul el a 2009/2010-es évad a Vígszínházban. A Magyarországon most először látható tradicionális koreai táncelőadást, a Koreai fantáziát a 2001-es bemutató óta a világ minden részén láthatta a közönség, Jeruzsálemtől Melbourne-ig, Berlintől Hongkongig. Augusztus 25-én a Vígszínház ad helyet ennek a hét etűdből álló, lenyűgöző programnak.



"Megindító előadás, tele gyönyörűséggel és boldogsággal" - így ajánlja a nemrég elhunyt világhírű koreográfus és táncművész Pina Bausch a Koreai Nemzeti Táncszínház előadását.
A Koreai fantázia a legjellegzetesebb, tradicionális koreai táncokat foglalja össze egy felejthetetlen estén, harminchárom táncos előadásában. Láthatunk majd legyezőtáncot, darutáncot, salpurit, janggot, három és öt dob táncot, hosszú kardtáncot - csupa olyan különlegességet, amely egy számunkra egzotikus, kevéssé ismert kultúra több évszázados kincseinek tárháza.
Az előadás látványvilága is igazi kuriózum. A tradicionális koreai népviselet anyagainak, formáinak, gyönyörű színeinek kavalkádja láttatni engedi az erre a keleti kultúrára jellemző életformát és világképet.


NEMbulvár - bozsán

Dicső magyar várak - Komlóska- Pusztavár



Komlóska - Pusztavár - vártörténet


Az eddig ismertek adatok szerint Károly Róbert zempléni hadjárataiban vitézséggel harcoló Tolcsvai nemzetség Uza tagja kapta meg uralkodójától adományba a komlóskai földet, amin valamikor 1312. után emelték szállásul a kővárat.

Az egykori várépítők kihasználták a hosszúkás, ellipszis alakú hegycsúcs védelmét, a vaskos kőfalakat ennek meredek szélén húzták fel, bekerítve az egymással szembeni két kiemelkedő magaslatot. Ennek csúcsain egy-egy kerek torony alapfalait tárták fel, míg a várudvar közepét is kőfal választotta ketté. Ismerjük, hogy 1379-ben a nemesi család tagjai felosztották maguk között a várat, talán ennek látható nyoma az osztófal.

A mindennapi létfenntartáshoz szükséges feltételeket a környékbeli falvak népessége, mint a földesúrnak tartozó szolgáltatásokat végezte, vagyis szekérrel hordták fel az élelmiszert, a tűzifát és használati tárgyakat, amik közül sokat felszínre hoztak a kutató szakemberek. Alig néhány évtizedig szolgált szállásul nemesi urainak, mivel már egy 1398-as oklevélben a Csirke család tulajdonában álló, elpusztult várnak írta le Bebek Detre nádorispán. A kutatók azt még nem derítették ki, hogy miért nem állították helyre.

Így vált az egykori büszke Solymos vára a környékbeli néphagyomány nyelvén Pusztavárrá. Nem igazolódott be az a régebbi feltételezés sem, hogy a 15. század közepén a vidéket megszállva tartó harcedzett cseh husziták kijavítva sérüléseit, bázisul használták volna a rablótámadásaikhoz. Így Pusztavárt már 600 esztendeje a könyörtelen időjárás pusztítja, megóvására azonban a jó szándék mellett jelentős anyagi ráfordítást szükséges.


Komlóska - Pusztavár - fotók


2D-s fotók |



Forrás: Magyar Várak, Vármúzeum, Várrajz ...

Lope Félix de Vega Carpio) spanyol lírikus, a nemzeti színjátszás atyja



1635 Augusztus 27. (374 éve történt)
Madridban 73 éves korában meghalt Lope de Vega (eredeti nevén: Lope Félix de Vega Carpio) spanyol lírikus, a nemzeti színjátszás atyja.





Lope de Vega Tirso de Molinával és Calderón de la Barcával együtt fejlesztette ki a spanyol komédiát, amelyre a népiesség, az események mozgalmasága és a komikum jellemző. Főként Spanyolország társadalmi életét tükröző, becsületükben megsértett gavallérokról szóló vígjátékokat írtak, műveikre nagy hatást gyakorolt a katolicizmus. Vega több mint 1500 művében az intrikákat és a királyság iránti hűséget, a szerelmet és a féltékenységet, a becsületet, valamint a racionális és irracionális viszonyát ábrázolta.

FÉLIX LOPE DE VEGA CARPIO (1562—1635)



Mikor a hódító, gyarmatosító Spanyolország hatalma hanyatlani kezd és a harácsolások után elkövetkezik a szegényedés, akkor emelkedik fel és lesz világraszóló példa a spanyol drámairodalom. Hajóhada még döntő csapást mér a törökök tengeri uralmára, de néhány évvel később az akkori világ legnagyobb tengeri ármádiája megsemmisül a felemelkedő angol hatalom magasabb technikájával szemben. De a dúsgazdag vagyonok urai sokáig nem veszik észre, hogy szegényednek. A harcias hidalgók (a köznemesek) és a harcos kedvű közemberek még mindig nem tudják, hogy nem ők az urai a tengereknek és a messzi szárazföldeknek. Költészetük színvonalasabb, mint valaha, a városokban és falvakban tömegek tódulnak a színházakba, ahol kifejlődik a világirodalom egyik leggazdagabb drámairodalma. És ha Lope de Vega fellépése előtt is volt már színházi tapogatózás a saját és sajátos spanyol barokk dráma kialakítására, az igazi, az eredeti kezdeményező mégiscsak o. És ha a nemzetközi értékelés szerint ennek a spanyol barokk drámának legnagyobb, legművészibb alkotómestere Calderón, annyi bizonyos, hogy Calderón se volna, illetve nem olyan volna, ha nincs előtte példának és mértéknek Lope de Vega. Alighanem a világirodalom legtermékenyebb írója-költője. Állítólag több mint kétezer drámát írt. Ezek mellett lírai és elbeszélő költeményei, prózai művei, prédikációi (mivel mellékesen pap is volt), költői levelei 21 lexikon alakú kötetet töltenek meg. Színpadi műveinek nagyobbik része elkallódott az évszázadok folyamán, de a fennmaradt és kötetekben kiadott drámáinak száma is meghaladja a kilencszázat. Élete valószínűtlen kalandregénynek hat. A fegyverforgató köznemesek világából származott. Volt nevezetesen bátor katona is. Két ütközet közt egymás után hol mulatságos, hol hősi drámákat írt. Közben felszenteltette magát papnak, így azután nem kellett feleségül vennie azt a megszámlálhatatlanul sok leányt, akit magába bolondított. Rengeteg törvénytelen gyermeke született. Tanácsos is volt váltogatnia lakhelyét. Három évig azonban prédikáló lelkipásztor volt, s prédikációi a vallásos irodalom remekei közé tartoznak. Közben ontotta az „auto sacramental"-nak nevezett vallási tárgyú színjátékokat. Amikor már számos színház igényelt tőle színdarabot, maga is felcsapott színigazgatónak. És amikor az egyik ilyen vállalkozás nem bizonyult eléggé jövedelmezőnek, egyszerre a kalózok sorába lépett, hamarosan kalózvezér lett és többek közt kifosztotta az Azori-szigeteket. Majd gazdagon szánta-bánta bűneit, nem is lett soha súlyos következménye bűneinek, vétkeinek, még halálos párbajainak sem. A párbajozás olyan szenvedélye volt, mint a szerelem, a csillogás társaságokban, a templomi szószékeken. Ha valami veszély fenyegette, papság, katonaság, akkor a királyi udvar kiállt mellette. Bűnbánó verseit, akárcsak versben fogalmazott imádságait papi iskolákban is tanították. Szerelmes dalai pedig kézről kézre jártak az ifjúság körében. Rendkívül gyorsan írt, volt úgy, hogy egy nap alatt elkészített egy három felvonásos drámát. Egyfelvonásos játékot, amit entremes-nek (közjáték) mondtak spanyolul, olykor társaságban, evés-ivás, csevegés közben rögtönzött. Mindezt versekben, tökéletes, zengő formákban, hangzatos rímekkel. Ezek a közjátékok általában mulatságos vígjátékok, gyakran kifejezetten bohózatok voltak. — Voltak azonban komoly hangú, halhatatlan komoly hangú drámái, mint amilyen a „Sevilla csillaga" és talán legnagyszerűbb műve, a „Fuente ovejuna" (magyar fordításban „A hős falu"). Ez ragyogó kiállás a nép igazáért az igazságtalan földesúrral szemben. Az a kitűnő megoldás ennek a műnek a témájában, hogy az igazságos király felismeri a nép igazát, s noha itt megöltek egy nagyurat, ezt az egész falu magára vállalja. És a király bölcsen tudomásul veszi, hogy az áldozat volt a bűnös. Az ilyen fontos, nagyon komoly témákat nem siette el, úgy mesélik, hogy ezeknek a kidolgozása három napig is eltartott nála. A világi tárgyú, komoly hangú műveknek két fő témája a királyság intézményének és magának a királynak dicsőítése. A XVI. században Európa-szerte kibontakozó abszolutizmusnak Lope de Vega volt a leghatásosabb hitvallója. Ez egybevágott vallási tárgyú „auto sacramental"-jainak a szellemével. — A másik problémaköre a „becsület". Abban a spanyol életben — nemcsak a nemesség körében — a becsület őrzése volt a legfőbb, legkötelezőbb férfiúi erény. A spanyol drámák jó részének — nemcsak Vega drámáinak — leggyakoribb erkölcsi kérdése a becsület és a becsület megőrzése. Ez a barokk királyhűség és az olykor mániákusnak ható becsületőrzés a maga korában természetesen tette „A hős falu" költőjét életében a legnépszerűbb drámaíróvá. De ami érdekesebb, múlhatott az idő, eltűnhetett az abszolutizmus barokk szelleme, Vega mindig sikeres, népszerű, néha egyenesen divatos maradt. A XIX. században az osztrák klasszicista Grillparzer őt tartotta múlhatatlan költői-drámaírói példaképének: „A toledói zsidónő" című nagyon szép színjátéka Vega azonos című drámájának az újrafeldolgozása. És Grillparzer a polgárosodó és polgárosodott Európában közkedveltté tette a kalandos életű nagy színházi gyönyörködtetőt. Nálunk azonban sohasem volt igazi Vega-kultusz, hiszen nálunk az abszolutizmus fénykorában se lelkesedtek az abszolutizmusért. Itt az abszolutizmus Bécset jelentette és még a kitűnő II. Józsefet se szerették. Mi Shakespeare-t szerettük. Vega pedig gyűlölte az angolokat. Hiszen az angolok vetettek véget a spanyol nagyhatalomnak. Vega nem egy helyütt fejezte ki indulatát Angliai Erzsébet ellen. Shakespeare pedig ennek az Erzsébet királynőnek kedvelt drámaírója volt. Nálunk tehát csak az irodalom, a költészet beavatottjai tudták és tudják, hogy ez a Lope de Vega a drámairodalom egyik főszereplője.


Hegedűs Géza - Literatura.hu

2009. augusztus 25., kedd

LILY WATER: Dal



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lélek. Ez a két lélek a gyönyörű és végtelen Ist
eni Mezők országában lakott. Az Isteni Mezők időtlen boldogságában éltek már ezer évek óta és nagyon szerették egymást. Az Isteni Mezők csodálatos vidék! Végestelen végig víz borítja, és a vízben ameddig a szem ellát és még azon is túl szebbnél szebb varázslatos lótuszok nőnek, amik soha nem hervadnak el, mindig illatoznak. A lótuszok levelei olyan magasra nőnek, hogy az ember derékig gázolhat benne. A tágas mezőkön nem hallatszik más csak a mennyei zene hangjai és a lótuszerdő susogása. A két léleknek ez volt az otthona, sokfelé jártak, de igazán itt érezték legjobban magukat. Gyakran napokig nem szólaltak meg csak egymást átölelve álltak a virágok között a vízen, hallgatták a mennyei zenét és a szívük egyszerre dobbant.

A két lélek boldog volt itt, mert Isten közelsége fénybe vonta őket. Ha pedig kedvük támadt, akkor messzire utaztak, bejárták a Tejutat keresztül-kasul, mindenféle bolygókon kószáltak, volt ott kietlen sötét bolygó, kék színű köddel beborított bolygó, ahol az orrukig sem láttak, volt szelíd és volt félelmetes bolygó is. Bebarangolták a csillagközi ködöket és megcsodálták az ifjú napok születését. Ha pedig nagyon elfáradtak, akkor visszatértek az Isteni Mezők országának időtlen nyugalmába.

Szabad lelkek voltak!




Történt egy napon, amikor az egyik kirándulásuk alkalmával éppen egy savtó mellett a
napnyugtát figyelték, hogy egy jelenésre lettek figyelmesek. Egy szürke köpenyes csuklyás alakot láttak előtűnni a semmiből, aki feléjük tárta a karját. Mivel az alak megjelenése nyugtalansággal töltötte el a szívüket, ezért gyorsan megfordultak és a gondolatnál is sebesebben iramodtak vissza a biztonságos otthonuk lótuszerdeje felé. Igen ám, de amit megérkeztek észrevették, hogy a csuklyás alak ide is követte őket. Félelem nem volt bennük, mert ők ismerték Istent és sosem féltek, de nem örültek ennek a zavaró tüneménynek, nem tudták, hogy ki ő és mit akar tőlük. Az alak nem szólt hozzájuk egy szót sem és egyre közelebb jött. Látszott már, hogy teljesen anyagtalan, mintha a szürke köpönyege üres lenne. Az egyik lélek, aki nagy hatalmú lélek volt megpróbálta elküldeni a köpönyegest, majd amikor nem járt sikerrel, akkor nyitott egy fényörvényt és abba próbálta beledobni. Próbálkozott mindenfélével, hiszen eddig minden démont, és gonosz lelket le tudott igázni, csodálkozott is erősen, hogy ezzel itt miért nem boldogul. Amikor látta, hogy mindegyik fortélya haszontalan, akkor felhagyott a küzdelemmel, megállt és megszólította:

- Ki vagy Te és miért nem tudlak legyőzni, amikor pedig hatalmam van minden démonok és gonosz lelkek felett?

- Én a Halál vagyok. Nem tudsz legyőzni, mert én a semmi vagyok. És most mennetek kell.




A két lélek most sem félt, mert hiszen ők nem féltek soha, de beléjük hasított az a gondol
at, hogy most el kell válniuk. Nem tiltakoztak tovább, mert megértették, hogy vissza kell térniük Isten szolgálatába, mégis fájdalmas volt nekik arra gondolni, hogy el kell szakadniuk egymástól. A Halál megragadta őket és egy fénytölcsérbe taszította mindkettőjüket. A lelkek egymásra néztek, egy másodperc tört része alatt lepergett előttük minden boldog pillanat, amit együtt átéltek, és egyszerre kiáltották az örvény zúgását túlharsogva. "Megtalállak. Megtalállak. Megtalállak." Nem tudtak többet mondani, mert ekkor már lezárult a szemük és egyre gyorsulva zuhantak lefelé, mintha egy pókfonálon ereszkedtek volna alá a feledésen keresztül egy másik világban.


Nem tudták már elmondani egymásnak, hogy szeretni fogják egymást örökké. Pedig ezt sokszor mondogatták korábban, amikor egy csodálatos helyen jártak, vagy éppen egymás karjaiban pihentek az otthonukban.

Bárcsak örökké tartana!


Csak rajtunk múlik, hogy örökké tartson, ha mi erősen akarjuk, akkor örökké tarthat, mert Isten megengedi nekünk, mert szeret bennünket, és mi híven szolgáljuk.

Isten végtelenül jó és meg is engedte volna nekik, hogy örökre együtt maradjanak, de mégis másképpen történt, mert ezen a világon vannak dolgok, amik megváltoznak, más dolgok pedig úgy tűnik, hogy nem változnak, de azok is megváltoznak, csak sokkal lassabban, mert egyedül csak Isten örök.



A világnak, ahová kerültek a tulajdonsága a különbözőség, emiatt új ruhát kellett magukra ölteniük, és így már nem hasonlítottak annyira egymásra, mint az Isteni Mezők országában. Az egyik nőnek, a másik férfinak született és elfelejtették az Isteni Mezők boldogságát.


A kisbaba sokat sírt, mert érezte, hogy hiányzik neki valami, de nem tudta volna már megmondani, hogy mi volt az. Kétségbeesett volt, állandóan fázott, ha végre elaludt, akkor pedig visszatalált a lelke az Isteni Mezőkre és nem akart többé felébredni. Nem vett levegőt. Ekkor egy erős és szilárd lélek jött el hozzá és megkérte rá, hogy maradjon itt, és ő itt maradt a Különbözőség hideg világában.



Teltek az évek és a két ember elfelejtette, hogy keresniük kell valamit. A feledés fátyola hullott rájuk, nem találták meg a lelkük hangját, nem hallották Isten szavát sem, nem látták a fényt sem. Hogyan találkoztak mégis? Véletlenek hosszú sorozatának eredményeként, amit tekinthetünk akár Isten hosszadalmas, aprólékos és végtelenül kegyes cselekedetének is. Megtörtént hát; addigi választásaik, döntéseik eredménye és jutalmaképpen vezette őket egy útra Isten szerető keze. A két ember beszélgetett vidáman és önfeledten, a két lélek hallgatott. Hirtelen csönd lett és a csöndben a két lélek megszólalt, igazi nevükön szólították egymást, a két ember pedig némán állt, a bőrükön érezték egymás forró leheletét és csendesen átölelték egymást. A fiú a lányhoz hajolt és megcsókolta. A varázslat pillanatában felragyogott a vörös fény, amely ködként borult rájuk és a lelkek találkozásakor az idő megállt, és a pillanat besűrűsödött a csókban, amin kívül számukra más nem létezett. Elborította őket a rájuk zúduló emlékezés, de amikor a szemüket kinyitották, mindent elfeledtek, csak egy gondolatuk maradt, amit szinte egyszerre mondtak ki:


"Bárcsak örökké tartana!"

Ezt mondta egymásnak a két ember és nem tudták akkor, hogy ezek az örök lelkeik szavai. Nem voltak elég tiszták és fényesek ahhoz, hogy megérthessék az Igazságot és ezt mondhassák:

"Megtaláltalak! Megtaláltalak! Megtaláltalak!"


Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A Nagyvárad melletti termálfürdők rövid története



Péter I. Zoltán

Nagyváradtól délre, nem messze Szent-márton (Sânmartin) községtől található Bihar megye két legrégibb termálvizes fürdőtelepe: Félixfürdő, valamint Püspökfürdő (mai nevén Május 1. fürdő). Az előbbi Nagyváradtól 6 kilométerre, az utóbbi mintegy 9 kilométer távolságra van. Félixfürdő Szentmárton közvetlen közelében, a belényesi országút és a vaskóhi vasútvonal között található. Az előbbitől néhány kilométerre levő Püspökfürdő gépkocsival Szentmárton után bal felé letérve a megyei úton közelíthető meg.
Püspökfürdő
A két fürdő közül Püspökfürdő (a mai Május 1. fürdő) a régebbi, amelyet egykoron Szent László fürdőjének is neveztek. Szájhagyomány szerint I. László király erre vonulván seregével nagyon megszomjazott, de nem talált a közelben vizet. Egyszer csak lova felrúgott egy követ, s alóla gazdag forrás tört elő. Hogy ennek a legendának a hatására kapta-e a fürdő Szent László nevét, avagy a fürdő nevéhez kerekítettek legendát, ma már nehéz volna megmondani.
Püspökfürdő környéke már a legrégibb időkben is lakott terület volt. Ezt bizonyítja a fürdő területén, a Pece patak bal partján talált néhány neolitikumi kerámiatöredék és kőamulett, illetve a közeli település, Hájó (Haieu) mellett, úgyszintén a Pece partján előkerült neolitikumi kerámiatöredékek és egy kemence. Ez a vidék nem tartozott a rómaiak fennhatósága alá, de a kapcsolat nem zárható ki. Erre utalnak az 1884-ben és 1887-ben Püspökfürdőben talált római érmék.
A hévizekről először 1221-ben történt említés: „Abbatia de Heövíz, olim Hevius de Magno Varadino”. Első okleveles nyoma Hévjónak 1249-ből való (Árpád-kori új okmánytár. VII. 284.). IV. Béla király adományozta a települést a Geregye nemzetségbeli Pál országbírónak. Hévjó települése és környéke a mai fürdővel együtt 1374-től királyi rendelettel a Váradi Katolikus Püspökség tulajdona. 1405-ben VII. Ince pápa mindazoknak, akik a Szent László fürdője ispotályának kápolnájában imádkoztak, búcsúkat engedélyezett. Mindez azt bizonyítja, hogy a hévizek mellett a betegek gyógykezelésére kórházat építettek, amely kápolnával is bírt, sőt magának a búcsúnak a ténye Európa-szerte ismert fürdővé avatta. Példa erre, hogy 1465-ben a Váradtól búcsúzó Janus Pannonius is megemlékezik egyik versében a gyógyforrásokról. Az elismerés szavaival szólt e gyógyvizekről a nagy humanista, Nicolaus Olahus is egy 1536-ban kiadott munkájában. A gyógyvizek hírére egész Európából zarándokoltak Szent László fürdőjébe. Ebben az időben már megkülönböztették az úri fürdőt és a szegények fürdőjét. Giovanni Antonio Magni bolognai csillagászprofesszor érdeme, hogy első ízben 1598-ban egy tudományos munkában népszerűsítette Szent László fürdőjét. Szalárdi János is megemlékezett Siralmas magyar krónikájában a fürdőről, „nagy bő forrású, gyönyörűséges fürdő-bányának” nevezi, amelyből „néhány helyeken nagy bőséggel és nagy melegséggel buzog fel a víz”. A 17. század derekán Rákóczi György megbízásából a fejedelem számára külön fürdőházat építettek.
Amikor a török seregek 1660-ban elfoglalták Várad városát és a várat, a környéken nagy pusztításokat vittek véghez. Eljutottak a fürdőbe is, ahol Szalárdi szerint: „a szultánok, murzák a Szent László gyönyörűséges bányáiban megferedtek vala – maga pedig a cham Mehmet Ghyra emlékezetére a nyomorultak bányájukban feredvén, hogy azt fel se égetnék, megparancsolta vala; és így minden épületivel, még csak ott való harangocskával is a felséges nagy cham egészségéért épen is hagyták vala.”
Várad visszafoglalása után, 1692-ben a fürdőt Benkovich Ágoston katolikus püspök hozatta rendbe. A fürdőtelep állapotáról a 18. század elejéről Bél Mátyás tájékoztat: e vidéken „sűrű források fakadnak, forró vizűek, olyan bőséggel, amely a fürdőknek bőven elég. Csaknem négy öl hosszú [1 öl = kb. 1,90 méter] és két és fél öl széles medence van, amelynek oldalai és földje szépen gyalult deszkákkal megépítve illeszkednek össze [...] A medencét épület fedi mindkét felől hozzáépített kamrácskákkal, amelyekből a fürdőbe lépni és ismét visszatérni alkalmas.” Csáky Imre bíbornok az 1720-as évek táján új kápolnát építtetett, amelyet azóta lebontottak. A püspökség levéltári adatai szerint az itteni hévizeket orvosi és vegyi szempontból először 1731-ben Gebb Ferenc nagyváradi orvos vizsgálta. A levéltári dokumentum 1733-ból négy medencéről tesz említést. Mindegyik 1,25 méter mély volt. Közülük az úgynevezett úri fürdőt téglából építették, fedett volt, és öltözőhelyiségek is tartoztak hozzá. A medencéket négy forrás vize táplálta. Ez tudható meg Sziversz Ferenc dr. Bihar megyei főorvos és Sztacho János nagyváradi gyógyszerész Bihar megye rendjeihez 1763-ban benyújtott jelentéséből. Ebben az időben a püspökség már bérlőt alkalmazott a fürdőtelep kezelésére. Többek között feladata volt a medencék és környéküknek rendben tartása, a vendégek barátságos fogadása és megfelelő módon való elszállásolása. Vigyáznia kellett arra is, hogy ne legyen rendbontás, hogy az urak fürdőjét mások ne látogathassák, illetve hogy ragályos betegek egyetlen medencébe se mehessenek.
Bár az itt honos tündérrózsa (Nymphaea Lotus var. thermalis) évezredes múltra tekint vissza, első leírását Kitaibel Pálnak köszönhetjük 1798-ból. Az 1834. évi földrengést követő földcsuszamlás következtében a Bugyogó-forrás vizével táplált természetes tóban volt leginkább megtalálható. És bár 1931-ben a tündérrózsát védetté nyilvánították, napjainkra már a kipusztulás fenyegeti.
A 19. század elején is még ugyanaz a szerény fürdő fogadja a látogatókat, mint az előző évszázadban. A fürdőzők ekkor már inkább a jobb körülményekkel rendelkező közeli Félixfürdőbe jártak. Talán emiatt is Lajcsák Ferenc püspök 1842-ben elhatározta, hogy a kornak megfelelő díszes főépületet emel. Ez lett az emeletes István Szálló, amelyben a 46 vendégszoba mellett a nőknek és férfiaknak egy-egy tükörmedencét is kialakítottak Erzsébet és István névvel. Az épület ma is áll, az 1994. évi felújítását követően gyermekszanatórium. Később Szaniszló Ferenc püspök is felkarolta a fürdő ügyét. Az ő idejében – 1850 és 1868 között – épült az iszapfürdő, a 23 szobából álló Amerika Szálló (1974-ben lebontották), és kialakítják a központi parkot is. Nagyon sokat tett a fürdőért a 19. század közepén dr. Grósz Frigyes. Ennek elismeréseként az egyik forrást 1878-ban őróla Frigyes-forrásnak nevezték el.
Sokat jelentett az, hogy 1885 tavaszán megépítették a Nagyvárad–Püspökfürdő vasúti szárnyvonalat, amely 1963-ig működött. Lipovniczky István püspök 1883-ban megépíttette a ma is látható kápolnát.
A századfordulóra újabb lendületet vett a fürdő építése. Schlauch Lőrinc püspök nem messze a kápolnától 1890-ben felépíttette az úgynevezett gyógyépületet, amely később kaszinóként lett ismert. Némi átalakítással és hozzáépítéssel ma is látható. Mivel a régebbi medencék már nem feleltek meg a kor követelményeinek, a püspök felépíttette a három fedett medencéből (egy nagyobb közöst, két kisebbet külön a férfiak és a nők számára) álló Lőrinc fürdőt. A rendszerváltást követően lemondtak róla, romos állapotba került, majd 1998-ra le is bontották.
A századfordulóra nagyjából kiépült a fürdőnek az a képe, amilyennek még jó hatvan évig ismerhették a váradiak. Egy korabeli leírásban így emlékeztek meg a látottakról: „A fürdő művésziesen rendezett parkját gyönyörű erdő és csinos épületek környékezik. Az erdőbe, úgymint a Somlyó hegy tetejére kényelmes sétautak vezetnek. [...] A fürdő épületei közül különösen szépek az erdő alatt festőien elhelyezett kis kápolna és a díszes gyógyterem, mely utóbbi széles, kényelmes teraszokkal, modern vendéglő helyiséggel, cukrászdával van ellátva. [...] Az István és Erzsébet fürdők a modern kényelem minden kellékével felszerelve magában a főszálloda épületében vannak. Mint gyógyfürdő, a Püspökfürdő már sok száz év óta nagy látogatottságnak és hírnévnek örvend, különösen reumatikus és hüdéses bántalmaknál van csodálatos hatása. Vize 35–41 Co meleg kénes víz, melyet természetes melegségben közvetlenül a forrásból emelnek egy kicsiny gázmotor segítségével a medencékbe...”
A 20. század első évtizedében egy újabb létesítménnyel gazdagodott a fürdő: az első betonfalú medencével, amelyet eredetileg 1908-ban két részre osztottak, külön a nőknek és külön a férfiaknak. Körös-körül apró, fából épített kabinokat helyeztek el. A két világháború között, 1930-ban felépítették Románia legnagyobb hullámfürdőjét, amely némi változtatásokkal ma is működik.
A fürdő képe a második világháborút követő évekig nemigen változott. 1950-ben Püspökfürdő (Baia EpiscopalÄ) helyett Május 1. (1 Mai) lett a neve. A névváltozás tulajdonosváltást is jelentett, a katolikus egyháztól elvették a fürdőt. Az 1960-as években a hullámfürdő mellett kempingtábort létesítettek. 1976-ban a Püspökfürdőbe vezető út mentén felépítették a 14 medencés Vénusz strandot, közelében két kempinggel. A rendszerváltást megelőzően, a nyolcvanas években még megépült egy élelmezési komplexum, egy postaépület, illetve a korszerűnek számító többemeletes Ceres Szálló. Ezzel párhuzamosan lebontották a fürdőtelep régi hangulatos épületeit. Mindössze az egykori István Szállónak, a kaszinóépületnek, illetve a kápolnának kegyelmeztek meg. 1990 után a fürdő látogatottsága fokozatosan visszaesett. Fejlesztésével nemigen foglalkoznak. Sokkal nagyobb gond, hogy jelenleg súlyos ökológiai válságban szenved a tündérrózsákat is magában foglaló természeti rezervátum. A gondok régebbi keletűek, 1974-re vezethetők vissza, amikor kutat fúrtak a rontói állomás mellett, és ott egy erős vízérre bukkantak. Attól kezdve számottevően csökkent a Bugyogó-forrás hozama, esett a belőle táplálkozó Pece patak szintje, de csökkent a hőfoka is. Sürgős – de nem kampányszerű – összefogásra volna szükség a természeti értékek megmentése és a Püspökfürdő felvirágoztatása érdekében. Továbbra is tisztázatlan a Püspökfürdő tulajdonjoga.
Félixfürdő
A már említett Hévjó település a török hódoltság korában néptelenedhetett el. Napjainkban csak a Püspökfürdőbe vezető út bal oldalán levő kis Árpád-kori temetőkápolna idézi az egykori település emlékét. Hasonló sorsra jutott a közeli Szentmárton vagy Peceszentmárton (1910-től Váradszentmárton, napjainkban Sânmartin) települése is, amely valószínűleg a mohácsi vész után pusztult el teljesen, ugyanis az 1566-os összeírás idején mindössze két portát találtak itt. A 17. század végén szentmártoni pusztaként tartották számon ezt a váradhegyfoki premontrei prépostsághoz tartozó, többnyire erdőkkel borított területet. 1705-ben I. József a váradhegyfoki prépostságot a pernegói premontreiekhez csatolta. Tőlük vásárolta meg 1710-ben a váradhegyfoki prépostságot a morvaországi lukai premontrei rend. Ettől kezdve a lukai apát egy-egy premontrei kanonokot nevezett ki a váradhegyfoki javak adminisztrátorának. Ez a gyakorlat egészen 1784-ig, a lukai rend feloszlatásáig volt érvényben.
A váradi premontrei birtok első adminisztrátora 1711–1721 között Helcher Félix volt. A hagyomány szerint – ahogy azt később Telepy Marcell szentmártoni plébános lejegyezte – a szentmártoni pusztán az erdőséget vizsgálva Helcher Félix észrevette, hogy a kondás az erdő aljában, a Luncs patak nádasában őrzi a gazdaság sertéseit. Megfeddte a kondást, amiért a decemberi télben nem ment a disznókkal az erdőbe. A kondás azt felelte, hogy ez a hely jobb a sertéseknek, mert a nádas vize meleg. Helcher erre kitisztíttatta a forrást, és deszkából valamilyen kis fürdőházat építtetett a forrás fölé. Hasonlóan írta le Mayer Antal is e történetet az 1861-ben kiadott füzetében, aki szerint a fürdőt később az adminisztrátorról nevezték el Félixnek. Voltak, akik úgy tartották, hogy a fürdő már a török fennhatóság alatt is létezett. Hatvani István is így vélekedett az 1777-ben kiadott Thermae Varadiensis című könyvében. Valószínű, hogy akik ezt állították, a későbbi Félixfürdőt a közeli Szent László fürdővel tévesztették össze. Ez utóbbi valóban létezett a török időben is.
A Helcher Félix által kialakított fürdőt Bél Mátyás 1720 körüli leírásából ismerhetjük meg: „Két tó, egyik a másik mellett körülbelül három öl széles, és hosszúsága is annyi. Mélysége embernek megfelelő, körül gyalult deszkákkal és alapjában négyszögletűre formált, annyi lépcsővel a bemenetelnél, hogy a fürdőző emberek öltözetük változtatása végett kényelmesen tudjanak ki- és bemenni. [...] Keletre és délre egy kifolyása van, amely a legközelebbi folyócskába viszi a vizet. A tavakban nemcsak a fürdőmesternek van felépített épülete, hogy a fürdők alatta biztonságban legyenek, hanem azért is, hogy a fürdőzők számára alkalmas lehetőség legyen, ha kényelembe akarják tenni magukat.” Megtudhatjuk azt is, hogy a fürdőtől körülbelül tíz lépésre egy négy „kamrácskából” álló téglaépületben a vendégek meg is szállhattak. A telephez – amelyet majd csak 1731-ben kerítettek be – még egy kocsma is tartozott. Dr. Sziversz Ferenc megyei főorvos elöljáróihoz írott jelentésében 1763-ban arról számolt be, hogy a medencét fagerendákkal két részre osztották, külön a nők és külön a férfiak részére. Ugyanő végezte a fürdő vizének első elemzését, megmérte a hőmérsékletét, amely akkor még mindössze 21–22 Celsius fok volt.
Jelentős változás az 1770-es évek elején történt. Hatvani leírása szerint Ehenger Lajos adminisztrátor „felépíttette a forrás fölé az első emeletes épületet, melyben felül öt és alul is öt betegszoba volt. A tükörfürdőben a medence fagerendák helyett középen egy lábnyi széles kőfal által kétfelé osztott, hogy a nők a férfiaktól elkülönülve fürödhessenek. A tükrök oldalai és fenekei simított terméskövekből rakattak ki. A boldog, meleg forrás a kőtalpazat nyílásain keresztül bugyog fel...” Az egyik medencét 1982-ben feltárták, tatarozták, ma is látható a parkban a Bálint-forrás közelében. Ez az épület lett a fürdő első szállodája, Félix néven.
Szenczy István kanonok, adminisztrátor 1774-ben a fertőző betegek részére egy újabb medencét létesített, amely a vizét az előző két medencéből nyerte.
A fürdők ügyét 1784-től, miután II. József feloszlatta a lukai premontrei rendet, bérlők intézték. A váradhegyfoki prépostságot 1787. december 1-jén törölték. A császár rendelkezése szerint a prépostság minden vagyona a Vallásalapra szállt, a birtokok kezelői a Vallásalap által kinevezett provizorok lettek. I. Ferenc 1802-ben állította vissza a premontrei kanonokrendet. A váradhegyfoki prépostság birtokaival együtt – a fürdő területe is – a jászóvári premontrei rend tulajdonába ment át.
1834. október 15-én földrengés rázta meg a környéket. Ennek következtében, amint Mayer Antal írta, a víz „hévmérséklete gyarapodott”, 37,5–45 Celsius fokos lett. A földrengést követően helyreállították a Félix Szállót, majd Hoffmann Sámuel bérlő az épület délkeleti oldalánál két kádfürdőt létesített, melyeknek vizét a medencékből nyerték. Ugyancsak ő 1842-ben a betegeknek szánt medence és az istálló között a köznép számára nyolc szobából álló deszkabódét építtetett. Majd csak 1885-ben bontják le, amikor a helyén a Bálint-forrást fúrják. Nagyjából ebben az időben bontják le az ódon Félix Szállót is.
A fürdőtelepet a 19. század derekán kezdik el jelentősebben fejleszteni, 1852-ben Berzeviczky Endre adminisztrátor megépíttette a 17 szobából álló Európa Szállót, amelyben már ebédlő és kúrszalon is volt. Rég lebontották. A környékét parkosították, virágágyásokat, sétányokat alakítottak ki.
A 19. század nyolcvanas éveire a forrás hozama a gyakori takarítások ellenére is elégtelennek bizonyult. Ezt látva Kukoly Bálint adminisztrátor artézi kút fúrását határozta el. Zsigmondy Vilmos mérnök 1885. október 22-én kezdte el a fúrást, és december 4-én 47,14 méter mélységből elemi erővel tört fel a 49 Celsius fokú vízoszlop nyolc méter magasságra. Az így nyert forrást az adminisztrátorról Bálint-forrásnak nevezték el. A következő fürdőidényre az új forrásnak és a beindult vaskóhi vasúti közlekedésnek köszönhetően megnőtt a fürdő látogatottsága. Új szálloda – az akkor még földszintes Amerika Szálloda – építésébe kezdtek, amelyhez két, 8 méter hosszú, 4,8 méter széles és 1,3 méter mély medence is tartozott, ezeket a Bálint-forrás vizéből táplálták. A medencéket már régebben felszámolták, az időközben emeletesre bővített szállodát (amely 4. számú pavilonként volt ismert) a közelmúltban bontották le. A 19. század utolsó évtizedében építették a szerényebb igények kielégítésére az azóta lebontott Békés és Alföld Szállodát. Ugyanebben az időben, 1893-ban épült az emeletes Viktor Szálloda (3. számú pavilon), amelyből egy zárt folyosón lehetett eljutni az ugyanebben az évben épített Ferenc fürdőbe. Ez utóbbi két tükörfürdőből állt – külön a férfiak és külön a nők számára –, melyeknek medencéi 8,8 méter hosszúak, 7 méter szélesek és 1,2 méter mélyek voltak. A tükörfürdőkhöz kádfürdők, emeletes kabinok és pihenőhely társult.
A Viktor Szálló közelében építették a termálvíz hőmérsékletének csökkentésére az első hűtőberendezést, majd később, 1903–1904-ben két újabb fából készített hűtőtornyot létesítettek az erdőben. A Viktor Szálló egyik vége az úgynevezett gyógy- és étteremhez kapcsolódott, amelyhez faoszlopos fedett teraszt emeltek; ezt utólag beépítették.
A szállodák mellett sorra épültek a magánvillák, így a Kukoly Bálint által emelt Bálint-villa (1892), amely 1896-tól a fürdő hivatalos postaépülete lett. Azóta lebontották. Dr. Kazay Kálmán orvos 1897-ben az orvosvillát, míg Szekeres Fr. Ödön rendi kanonok 1899-ben az Erzsébet-lakot emelte. Egy bazárépületet is építettek 1911-re, amelyben legutoljára mozi működött, de mára már lebontották. Megépült a szerényebb népréteg számára a Népszálló (1904), a Bihar Szálló (1905), azóta mindkettőt lebontották. Rövidesen, 1908-ra felépítették az akkori fürdő legelegánsabb szállodáját, a Menyhért Szállót (1. számú pavilon), amelyet egy zárt folyosó kötött össze a Viktor Szállóval. E folyosó helyére építették 1963-ban az emeletes 2. számú pavilont. A fehérpapok emeletes vendégházát 1913-ban emelték, amelyben gyógyszertár is működött. Az államosítást követően 8. számú pavilonként ismert.
A 19. század utolsó évtizedére rendezett park jellemezte a fürdőtelepet, amelynek közepén a Bálint-forrás mesterségesen kialakított sziklái közül kibuggyanó többletvíz a Jávor patakot képezve a park alsó végében egy halastóba torkollt. A tó díszbokrokkal beültetett szigetet vett körül, ahová magasan ívelt dobogóhídon lehetett eljutni.
Az első világháború alatt az itt kezelt sebesült katonák számára fából tábori kápolnát emeltek. Megyeri Ferenc mérnök terve alapján 1917-ben felépítették a fürdő szimbólumává lett kis tornyos épülettel körülvett szabadtéri úszómedencét. Erre az időre alakult ki a fürdőnek az a képe, amely alapvetően nem változott egészen az 1960-as évekig.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb beruházása az az emeletes nyaraló volt, amely az utóbbi évtizedekben gyermekszanatóriumként működik.
A második világháború utáni évek a károk helyrehozatalával, a hiányok pótlásával kezdődtek. Egy 1948-i minisztertanácsi rendelettel megfosztották jogi személyiségüktől a romániai történelmi egyházakat, és minden vagyonukat elkobozták. Így vesztette el Félixfürdőt is a premontrei rend. 1950-ben a fürdő nevét Május 9.–Victoriára változtatták. Az egykori tó helyén 1959-ben egy 5000 négyzetméteres szabadtéri medencét létesítettek, amelyet tavaly korszerűsítettek, és aquaparkká alakították.
1963-tól a fürdő újra felvette a régi Félix nevet. A telep első rendezési tervét 1965-ben készítették el, amit négy év múlva újabb követett. Ezzel az évvel vette kezdetét a fürdő nagy átalakítása, amely rövid szünetekkel 1989-ig tartott. Az első jelentős szálloda, amit építettek, a NufÄrul volt 1969-ben, de elkészült a kereskedelmi komplexum is. Egy évre rá, 1970-ben megépítették a korszerű Félix Szállodát a gyógyászati poliklinikával együtt, 1971-ben a Szakszervezetek üdülő- és kezelési központját, a jelenlegi Padiş Szállót. A szabadtéri fürdőzést szolgálta az 1972-ben létesített Apolló 1. strand. Az első jelentősebb beruházás 1974-ben a Termál Szálló volt, amelyhez szabadtéri medence is társul. Ugyanebben az évben elkészítették a fürdő újabb rendezési tervét. 1975-ben három jelentős létesítményt adtak át: a szakszervezeti gyógyszálló szabadtéri medencéjét, egyúttal bővítették a szakszervezetek üdülő- és kezelési központját is. A harmadik jelentős létesítmény az Apolló 2. medence volt, amelyet az egykori tornyos úszómedence helyére építettek, tiszteletben tartva annak stílusát. Egy újabb luxusszálló, a Lotus 1977-re készült el, két évre rá átadták a Belvedere Szállót, amelynek nevét rövidesen Internaţionalra változtatták. 1980-ban befejeződött a Crişana Szálló, illetve a Poieniţa Szálló építése. Az utóbbihoz szabadtéri medence is tartozott. Néhány éves szünet után, a nyolcvanas évek végére újabb lendületet vett a fürdő kiépítése. 1987-ben átadták a művelődési központot, a szakszervezetek 2. számú üdülő- és kezelési központját, amelynek mai neve Muncel Szálló. Ebben az évben elkészült a Someş, az Unirea, a Mureş szállodasor is. Egy év múlva felépítik a bazárnegyed egy részét. Ugyancsak 1988-ban készül el a rehabilitációs kórház.
A nagyméretű beruházások keretében létesített új medencék számára már nem volt elégséges a Bálint-forrás vízhozama. Több kutat is fúrtak, az elsőt még 1956-ban. Röviddel ezután mélyfúrást is végeztek, majd az 1960-as években újabbakat, többek között Rontó falu mellett, amelynek üzemeltetése azonban jelentősen csökkentette a többi kút hozamát. De egyébként is a kutak szabad kifolyással mért hozamai lassú csökkenést mutatnak. Egy évtizede még ennek mértéke nem veszélyeztette a fürdők biztonságos üzemeltetését.
A rendszerváltást követő években jelentősen megcsappant Félixfürdő látogatottsága. Mivel a fürdőnek nem volt temploma, 1992-ben a váradi múzeumkertből átszállították a fürdő központjába az eredetileg Tatarosról (Brusturi) származó kis fatemplomot. Az ortodox egyház használja, de azt „elfelejtették” közölni egy kis emléktáblán, hogy az 1785-ből való műemléknek nyilvánított templom nem „in situ” található, mivel eredetileg egy másik helységben állították fel, ahonnan először 1962-ben Nagyváradra került. Nem sokkal messzebb tőle, rövidesen vadonatúj fatemplomot is emeltek, ezúttal a görög katolikus egyház és hívei.
Az ezredforduló környékén fokozatosan felújították, korszerűsítették a szállodákat, a medencéket, jó részüket privatizálták is. És bár a kommunista rezsim jogfosztó döntését 1990-ben érvénytelenítették, a premontrei rend azóta is hiába követeli vissza elorzott vagyonát.

Forrás: Korunk 2009 Augusztus