2010. október 26., kedd

Fenyő László: SZÉKELY ERDŐK ALJÁN



Barabás Gyula regénye - Pantheon


A hős alakja, ahogy az első húsz oldal után elénkbontakozik: elég érdekes. Ki ez az elsősorban szagok iránt érzékeny ember (gazdag és változatos szag-emlékei vannak), aki Párizsba készült festeni, a lélekelemzés tanára akart lenni valami külföldi egyetemen, Berlinben gombgyárban dolgozott, Hannoverben konzervgyári munkás, Hollandiában a csatornázást «tanulmányozta», Altonában hajó-tisztogató, mindezekközben Rilkét lapozgatta s most is, hogy többesztendős külföldi csavargás után visszaérkezik szülőfaluja határába, Ady verséből dünnyögi, hogy: Visszakövetel a sorsom s aztán meghalok.

Bajkó Feri még gyerekember volt, amikor a vándortarisznyát a nyakába vette, miután kicsapták a hetedik gimnáziumból, mert megütötte volt Ascher tanár urat, aki őrültnek és hülyének nevezte, mivel a mein-t májn-nak írta.

Most nemsokára nagykorú lesz. És éppen végszóra érkezett. Apja gazdasága romokban, mindenütt csalják-lopják, ő maga egyre inkább a fenyőpálinka örömeinek él s éppen most készül elkótyavetyélni erdőgazdaságát, igen ám, de az erdők jórésze a fiú anyai jussa, ezzel még várni kell.

Az erdő! Titokzatos kezek vásárolják össze a környékbeli erdőket s egy szép napon - minden erdő a Társaságé. A Bajkóéké is. Idegen munkások jönnek, megindul a keskenyvágányú hegyi vasút építése, a kapitalista erdőtermelés s mire a falu föleszmél az alkotó mámorból, hogy pénz állt a házhoz (az erdők vételára első részletének kifizetése ünnepélyes keretek között történt!) a kis önálló székely egzisztenciáknak nem marad más választásuk: elpusztulnak, vagy megadják magukat a Mindenható Tőkének.

Ebből a kollektív hegyi-tragédiából, megsebezve bár (a falubeliek azzal vádolják, hogy lepaktált a Társasággal) sikerül a fiatal Bajkónak kimentenie a maga happyendjét: a rendbehozott gazdaságot barátjára bízva (apja meghalt), éjnek idején indul a vásárhelyi randevúra, hogy onnan a pópa leányával (szerelem!) együtt szökjenek az új élet felé.

Van a regénynek egy jelenete, amely betetőzhetné a rápazarolt százoldalnyi előkészítést. Amikor a társaság hivatalos emberei és félhivatalos «pártolói» összeülnek a kocsmában a falubéli urakkal, hogy együtt megvitassák az erdővásárlás ügyét. Itt mutathatná meg a két fiatal székely, Bajkó és Biró Máté, hogy nem hiába járták a gimnáziumot s volt külföldön az egyik s foglalkozott matematikával és csillagászattal a másik. Fegyvert fegyver ellen! Riposztot riposztra! Érvvel szemben érvet! Ne hagyják az erdőket! Az önálló faluból gyarmatot csinálni! Szállnának síkra a kizsákmányolók ellen! Ezt a kitünő helyzetet, amely gerince, drámai ütközőpontja lehetne a regénynek, Barabás jórészt elejti. A lagymatag kocsmai beszélgetésben a két fiatalember előzőleg egymás között megvitatott skrupulusai is csak foghíjasan szűremkednek elő s fejük meglepő gyorsasággal hajlik a Társaság bankóval bélelt bárdja alá. Különösen Bajkó passzivitása feltünő és semmivel se látszik indokolva lenni: mint lett tegnapról mára kezesbárány az ordas elégedetlenkedőből. Ezen a ponton törik az alak.

A feladat, amit Barabás vállalt, nem kicsi. Megmutatni a falut, keresztmetszetében: mint nyüzsög, zavarkodik, kapkod, lázong és adja meg magát ezen a fontos sors-fordulón, amelyhez hasonló a jobbágyság felszabadítása óta nem érte: hogyan veszi birtokába a Tőke, hogy századok alatt megcsontosodott életformáját gyökerében megváltoztassa. A Bajkóék egyéni sorsánál lényegesebb a falu kollektív sorsa, a Bajkó-fiú és a Krisán-lány szerelménél a magyar-román faji ellentét, amely ezen az egy ponton kiegyenlítődni látszik.

Olyan ez a könyv, mint valami motor: pöfög, gőzt fejleszt, de közben viszi is a kocsit, csak persze nem olyankor a legsebesebben, amikor a pöfögés a leghangosabb.

Barabás mindent rábíz az elbeszélés sodrára, amelynek hol maga ássa medrét, hol a sodor ragadja el őt magát. Bujkál, csapkod, ellankad, ki-kitér a cselekmény, de valahogy mindig ösztönösen célba fut. Nem mindennapos írói potencia feszíti a sorokat, ha az írás minősége nem is egyenletes. Barabás feltétlen híve az ú. n. életes ábrázolásnak, amely naturalista iskola: hadd fejtse ki az élet önmagát válogatás nélkül. Barabás megveti a «mesterség»-beli igényeket és szemmelláthatólag arra törekszik, hogy a húszíves könyv, amely egy-tömb, nincsen fejezetekre osztva, itt is, ott is, minél sűrűbben lobbantsa fel érzéki anyagát, színességét, képeit és tájait, külön-külön, mintegy pillanatonként bizonygatva, hogy az író legény a talpán.

S valóban: van egy pár felejthetetlenül szép oldala. (Például: amikor Bajkó meglátja az útfordulónál a szegény sovány székely Krisztust s eszébe jutnak a külföldi Krisztusok, amiket látott.) S tájleírásaiban nem egyhelyütt költő villan. Alakjai élnek. Az író pretenziója szerint is «hús-vérből valók» és csakugyan azok, még pedig a regényben való fontosságukhoz viszonyítva fordított arányban: annál erősebben, minél kevesebbet szerepelnek. Tehát inkább az epizódalakok. Ezek sorából is kimagaslik a kevés szóval jellemzett s maga is fukarbeszédű Krisán pópa figurája; a hús-vér elvén túl, egyenesen bronzba sikerült.

Jelentékeny írói tehetség jelentékeny írói próbája a «Székely erdők alján.» A regény hőse egyhelyütt Erdélyt Svájccal hasonlítja össze, «ahol a hómezők is dúspompájú villákkal vannak teletűzdelve, telefon csilingel az istállókban is és az útjai tisztábbak, símábbak, mint itt a templom padlója». Míg ezzel szemben Erdély gazdag, de nyers és vadonnőtt. Barabás könyve maga is ilyen kincses Erdély. Vajjon, a svájci példa nem volna jó írói útmutatásnak is?

Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Nincsenek megjegyzések: