DOG POUND (2010)

A túlélés csendes drámája

„Jól figyeljenek, mától új életük lesz. Itt senkit nem érdekel, mit követtek el odakinn. Az ítéletüket ugyan a bíró hozta, de a büntetésük valójában idebent dől el…” Súlyos testi sértés, kábítószerrel való visszaélés, autólopás. Három megszeppent fiú sorakozik fel a rácsok előtt, kiszakítva a társadalomból, magukra utalva egy olyan helyen, ahol (ahogy azt azonnal megtapasztalják) nem számít ki vagy, hogy mit tettél. Legalul állsz, a fiatalkorú bűnözők táplálékláncának legaljáról szemléled a szögesdrótokkal körülvett zord amerikai valóságot. Túlélsz.

A Dog Pound Alan Clarke angol rendező 1979-es „Scum” című, erőszakosságáért betiltott tv-filmjének 21. századba és egyben az USA-ba repített, meglepően jól sikerült átirata. Ez minden bizonnyal annak a kiterjedt kutatásnak tudható be, melyet Kim Chapiron francia rendező és társszerzője, Jérémie Dalon végzett amerikai fegyintézetekben, felkérve profi és nem hivatásos színészeket is, köztük Taylor Paulint, aki a nem éppen barátságos, viszont annál inkább brutális és realisztikus Banks karakterét testesíti meg, büntetését töltve a forgatások ideje alatt.

Chapiron filmje majdnem zökkenőmentesen illeszkedik a börtönfilmek rengetegébe. Olyan témákat vonultat fel az érzelgősség, romantika és nagy volumenű beszédek kliséinek mellőzésével, amelyeket ugyan már számtalanszor feltártak előtte, mégis sikerült újat, és ami ebben a mûfajban a legritkább, feldolgozhatóan egyedit alkotnia.

A film középpontjában Butch, Davis és Angel, három „kiskorú bűnöző” áll. Az amerikai álomnak hívott nem is olyan álomszerű, erőszakos és magával rántó dzsungeléből hirtelen a fiatalkorúak börtönének rácsai közt találják magukat, egy újabb dzsungelben, ahol hamar világossá válik kinek hol a helye, az őrök mondhatni díszként funkcionálnak, és ahol elkerülhetetlenül szerepet kapnak az esztelen támadások és megtorlások.

Adam Butcher előadása kivételes, ahogy a 17 éves, lázadó és illékony vérmérsékletű Butch bőrébe bújva tökéletesen személyesíti meg a 21. század Amerikájának fiatalkorú bűnöző-sztereotípiáját.

Adott egy francia rendező, aki egy amerikai börtönt próbál leírni. Az ember minimum arra számítana, hogy megjelennek a jól ismert kövér, szadista, macsó típusú fegyőrök, melyek oly gyakori kellékeit képezik az ilyen típusú tengerentúli moziknak. De a film egy kellemesen egyedi szemszögből közelíti meg a témát, nem látjuk őket tanulni, edzeni, rehabilitálódni, kimaradnak a kellőképp drámai nagyjelenetek, a brutalitásig és társadalmi ballépésekig lecsupaszított valóságot kapjuk szemtől szembe.

Esznek, alszanak és küzdenek, hogy túléljék – fiktív, de lehangolóan valóságos.

Meglepőmódon ez egy csendes film, mely ezt a csendet az előnyére használja ki, méghozzá bravúrosan. Amikor a film szinte az utolsó jelenetéhez érkezik, érezhetővé válik a 90 percen át tornyosuló feszültség, mely, magával a történettel együtt egy robbanásszerű fináléval zárul le.

Az előbb említett bravúr nem maga a kitörő erőszak, sokkal inkább a feszültség zseniális felépítése kelt lenyűgöző hatást. Az utolsó jelenetben sokatmondóan nyitva, mégsem lezáratlanul, folytatást sugallóan hagyja a történetet - szó szerint becsapja az ajtót a remény előtt.

Miközben az ember nézi a filmet, egy valami minden bizonnyal átfut az agyán. Költségvetési hiba. Csakis ennek következménye lehet bármely nemzet intézményeit tekintve az, hogy az erőforrások végesek, ha a fiatalok talpra állításáról van szó.

Helyette ezek az intézmények csupán egyfajta groteszk gyárként funkcionálnak, ahol futószalagon állítják elő felnőtt bűnözők és mentális problémákkal küzdő fiatalok sokasága

Magyar Alexa

Forrás: PR Herald