(Terebess Gábor és Terebess György fordítása)


Sarjadtan buja, szent áhitatom,
Be, húrcollak, be nagy kedvvel keverlek,
Be sok némber kontyára készítem
Hős koronám, a bolondos szerelmet,
Be, nagy is a magam-veszejtő szándék,
Be, száz furcsa sírnivaló les rám még,
Be, sok asszony-tévesztőbe tévedek.
*
Beteg vagyok, szép beteg :
Hihetetlent és nem hitteket várva
Száguldok be friss-ujból a világba
S keresem a hágcsót, mely levezet
Mélyetekig kék, nagy, furcsa szemek,
Honnan magatok elindultok,
Mint lámpás emberek.
*
Kék, szemek, ti bizonytalanok
Lógassátok szép táncosan a lámpát
Mutassátok meg e rózsás ködben
Lelkem lehetetlen, nagy lyányát
Vagy asszonyát, ki ráborúlva
Kacagón a szomorúságomra
Vagy sírván a nevetésemre
Enyémtelenül enyém lenne.
*
Könnyes és riadt horkanással
Veszek már is el már előtted,
Titokzatos, valótlan követje
A Nőnek.
Úgy szeretlek és úgy akarlak,
Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak
Kivánják tépni az új zsákmányt.
*
Mégis: rátok bizom, kék szemek:
Bizonyos, hogy holnap szeretek
S igazítsátok az igazira
A tekintetemet.
Jaj, be, üzött vagyok, be árva,
Be, nincs senkim, aki úgy várja
Áhitatom, ahogy adom,
Nincs Isten, hit kedvesség, jóság,
Jámbor és mégis vad nősténység,
Szépség és méltó alkalom.
*
Óh, nő-kergető, fényes Hazugság,
Küldd el hozzám asszony-hugod,
A csalót, az élet-pusztitót
A drágát, szüzet, hazugot,
Küldd el hozzám, küldd el hozzám.
Forrás: Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám
Kisázsiai tanulmányutam előzményei ezek. A török hivatalos körök Hindemith útbaigazításával és tanácsai alapján másfél évve
l ezelőtt megkezdték városi zenekultúrájuknak megszervezését, európai mintára. Azonban a török népzenéből kialakítandó tulajdonképpeni török nemzeti zene kifejlesztése ügyében nem volt megfelelő tanácsadójuk; nem volt, aki népzenei gyűjtésre vonatkozó útbaigazításokat adjon nekik.
Fölmerült tehát az a terv, hogy Törökország egyetlen politikai pártjának, a Halkevinak ankarai osztálya engem meghívjon. Ha nem csalódom, ez a gondolat Rásonyi Lászlótól, az ankarai egyetem magyar nyelvet előadó professzorától származik; ő nagy szószólója a török-magyar kulturális kapcsolatok minél erősebbre fűzésének: nem sajnált semmi fáradságot, hogy ez a terv minél előbb és minél tökéletesebben megvalósuljon.
A meghívás értelmében Ankarában három előadást kértek tőlem zenefolklore-ral kapcsolatos kérdésekről, továbbá közreműködésemet egy magyar műsorú zenekari hangversenyen. Ráadásul pedig két gyüjtőút megrendezését ígérték, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára a magammal vitt hengerekre anatóliai török népzenét vehessek fel. Magától értetődik, hogy ezt az ajánlatot kész örömmel fogadtam el.
Utamat Istambulban megszakítottam, hogy az ottani városi zenekonzervatórium népzenei lemezgyüjteményét legalább futólag átnézhessem és így képet nyerhessek arról, mi minden történt eddig Törökországban a népzenekutatás terén. Kiderült, hogy a felvételek technikai szempontból kifogástalanok: Istambul városának megbízásából a Columbia és His Master's Voice készítette ezt a 65 dupla lemezt, odahozatott, nagyrészt parasztemberek előadását véve föl. 1930 óta dolgoztak ezen a sorozaton: kb. 130 dallamot vettek fel. Soknak bizony ez nem mondható, de még mindig több, mint a mi 4 lemezből álló szerény magyar gyüjteményünk.
Nagyobb hibája a sorozatnak, hogy az anyag kiválasztása nem történt és nem is történhetett eléggé tervszerűen. Hiszen helyszíni (falvakban történő) gyüjtés hiányában nem is tudhatta senki, mit kellene elsősorban, mit volna egyáltalán érdemes felvenni. Úgy, hogy nagyobbrészt véletlenül Istambulba vetődő vándormuzsikusok szolgáltatták az anyagot, már pedig tudvalevően éppen ezek - kóborlásaik következtében - nem nagyon hiteles forrásai a helyhez kötött falusi zenének. Másik hibája a sorozatnak az, hogy nemcsak a dallamok nincsenek még lejegyezve, hanem még a szövegeket sem jegyezték le a felvételek idejében. Az utóbbi hiány sok esetben többé már nem is pótolható, mert - amint ottlétemkor saját magam erről meggyőződtem - némely felvétel szövegét még maguk a törökök sem értik ki a lemezből!
Ankarába érve első dolgom a felolvasásoknak és a hangversenynek megtartása volt, ami kb. egy hetet vett igénybe; a népzenei gyüjtésre csak ezután került sor.
Az első, öt napra tervezett gyüjtőút betegségem miatt el kellett, hogy maradjon; de a másodiknak megvalósítását, felolvasásaim és a hangverseny megtartása után, szerencsére semmi sem akadályozta.
A kirándulás technikai megoldása ez volt: a Halkevi megbízásából Ahmed Adnan bej zeneszerző kísért el; az ő feladata az énekesek faggatása és vallatása, továbbá a szövegek lejegyzése volt. Kívüle még a török közoktatásügyi minisztérium megbízásából az ankarai konzervatórium két zeneszerző tanára: Necil Kâzim bej és Ulvi Cemal bej szintén velünk jött, hogy lássa, miként is történik helyszíni népzenei gyüjtés. A kiszemelt vidék Halkevi fiókjait a központ utasította, tegyenek meg minden lehetőt segítségünkre, szállásoljanak el, gondoskodjanak autókról, szekerekről, egyszóval érjék el amennyire csak lehetséges, hogy utunk minél kevesebb zökkenővel történhessék meg. Csakugyan mindenütt oly szeretetteljes gondoskodásban volt részünk, hogy igazán csak meghatottsággal gondolhatok vissza erre a kirándulásra. Pedig szorongó szívvel indultam útnak, mert török kísérőim nem sok jóval biztattak: azt mondták, bizony hetekig kell a parasztokkal barátkozni, míg végre éneklésre birja őket az ember, stb., stb. De most látom csak, hogy még meg sem mondtam, hova vezetett utunk. Tehát: Dél-Anatóliába mentünk, a sziriai határ közvetlen közelébe, még pedig azért, mert arrafelé van a yürüköknek téli tanyája.
A yürükök nomád török törzsek, télen lent tanyáznak délen az alföldnek nevezett hegyes-dombos vidéken, nyáron pedig a Taurusz magas helyeire vonulnak föl. Feltételeztük, hogy ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget is; ezért szemeltük ki az ő területüket az első rendszeres török népdalgyűjtés számára.
Adana városa volt a központ, első két nap itt dolgoztunk, elég szép eredménnyel, a falvakból beterelt énekesekkel. Ez ugyan nem egészen felel meg a népdalgyűjtés szabályainak, amelyek szerint magukban a falvakban kell a kutatónak dolgoznia. De - tekintettel az előző heti betegségemre, - az első napokban nem mertem még falvakba rándulni.
Harmadik nap Mersin nevü kis tengerparti városkába mentünk, de bizony itt nem volt kielégítő az eredmény. Némileg kárpótolt azonban mindenféle más különösség: t. i. ez már valóságos szubtrópusi vidék, ahol ottlétemkor, november végén augusztusvégi meleg idő volt, ahol megterem a datolya és cukornád, ahol borsfák, virágzó és gyümölcstermő banánfák alatt sétáltunk, ahol soha nulla alá nem süllyed a hőmérséklet.
A negyedik napon végre eredeti tervünknek megfelelően a yürükök vidékére mentünk, kb. 80 km-nyire még tovább keletre Adanától, még pedig legelőször Osmaniye nevű nagyobb faluba. Osmaniye és néhány szomszéd falu népe az «Ulas»-nevű törzshöz tartozik, ez a törzs azonban már 70 évvel ezelőtt valamilyen okból kénytelen volt letelepedni.
Délután 2-kor érkeztünk Osmaniyebe; 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyüjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oglu Bekir nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem - persze csak tolmács útján - hogy habár foga nincs, mégis mindent megrág és habár már 70 éves, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Hamarosan kiderült, hogy ő maga is játszik hangszeren, a kemençének nevezett, rebab formájú vonós hangszeren, amin persze ősi szokás szerint gordonkaszerű fogással kell játszani, habár a hangszer csak akkora mint a hegedű. Hangolása is olyan, mint a mi hegedűnké, csak éppen az é húr van d-re hangolva. Az öreg minden szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús elbeszélésre:
«Kurt pasa çikti gozan
Akil yetmez bu düzene...»
Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát. (1. példa. A 2. példa ennek a török dallamnak magyar variánsát mutatja be Kodály gyüjtéséből, Hontfüzesgyarmatról.)

Közben lement a nap - és abba kellett hagyni a munkát, amíg az öreg és házanépe meg nem vacsorált. T. i. éppen akkor volt a Ramazán bőjti hónap; ilyenkor egy álló hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig sem enni, sem inni nem szabad az igazhívőnek - amint a Korán virágos nyelven mondja: akkor érjen véget a napi bőjt, amikor a fekete fonalat a fehértől már nem lehet megkülönböztetni. Már pedig ennek a vidéknek a népe még nagyon vallásos, a falvaknak még úriformájú előljárói is szigorúan bőjtölnek. Úgyhogy ezek a böjti napok bizony néha egy kis galibát okoztak gyüjtő terveinkben. A második, Bekirtől hallott dallam - megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. De ezt a dallamot már a ház férfiszobájában énekelte, ott, ahová asszonynak nem szabad belépnie. Később az öregnek fia is, meg más odagyűlt emberek is előállottak egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el. Csak éppen hogy asszonyénekest nem lehetett keríteni semmi áron, útitársam minden igyekezete ellenére sem.
Másnap jó messzire, még most is nomád életet élő törzsekhez akartunk elmenni, de egy váratlan felhőszakadás meghiúsította tervünk végrehajtását: akkora sár lett az utakon, hogy a nem tudom honnan kerített egészen szép autóval nem volt tanácsos megkockáztatni az utat. Ezért, sok huza-vona után, csak egy közeli faluba, Çardak-ba kocsiztunk.
Én kijelentettem, hogy addig meg sem kezdem a munkát, míg nem hoznak nekem asszonyénekest.
Minden várakozásom ellenére aránylag elég hamar kerítettek is egy asszonyt, de bizony nem volt benne köszönet. Két értéktelen dallamot énekelt, azt is elnagyoltan, bizonytalanul, úgyhogy föl sem vettem az énekét. Aztán egy kis fiúval bajlódtunk kb. d. u . négyig, fölvettem tőle két-három dallamot. Aztán pedig - teljesen holtpontra jutottunk. Már kezdtünk is pakkolni, hogy szomorodott szívvel visszamenjünk Osmaniyebe. Egyszer csak jön egy úr és kérdi: «Mintha az urak nem volnának valami nagyon megelégedve?» «Bizony nem - mondtuk - hiszen alig találtunk valamit, senki sem akar itt énekelni.» «Sose búsuljanak» - mondja ez az úr, akiről kiderült, hogy volt parlamenti képviselő - «ismerem én jól a falumbelieket, kerítek én annyi énekest, csak győzzék is aztán hallgatni.» És csakugyan: nagyon szép gyüjtést rendezett az iskolai tanteremben, még két muzsikást is hozott a szomszéd faluból, még tánc is volt. Még hozzá milyen tánc! Már maga a muzsika is - egészen döbbenetes volt, a szó szoros értelmében. Az egyik muzsikás «zurna» nevű (nagyon élesen hangzó oboa-féle) hangszeren játszott, a másik «davul»-nak nevezett maga elé csatolt nagydobon. Valóságos ördögi vadsággal ütött bele a dobba, még hozzá faverővel, úgyhogy már azt hittem, vagy az ő dobja, vagy az én dobhártyám fog végezetül beszakadni. Még a három békésen pislákoló petróleumlámpa lángja is ijedtében magasra szökkent minden dob-ütésre! És a tánc... Azt négy férfi járta, helyesebben mondva csak egy férfi mint szólótáncos, a többi három pedig összefogódzva, nagyon kevés mozdulattal, mintha csak statisztált volna neki. Sajátságos módon néha-néha még a két zenész is részt vett a táncban, statisztáló lépésekkel és mozdulatokkal. Néhány perc múlva azonban hirtelen befejezték a zeneszámot, megszűnt a tánc és ekkor ének csendült föl. Egyike a három statisztáló férfinak dalba fogott, de olyan átszellemült, magába révült arccal, hogy azt szavakkal leírni nem is tudnám. Tenorjának legmagasabb hangján kezdte az éneket, onnan szállt le a dallam vége felé emberibb tájakra.
Hét-nyolc versszak elhangzása után ismét megszólalt a zene, de már másfajta táncdallammal, aztán szünetként ismét egy táncközi szólóének következett, ugyanúgy, mint előbb. Így folyt le, ilyen muzsika és ének váltakozással a rögtönzött táncmulatság. Hanem bizony volt mit szégyenkeznem szegényes és gyarló fonográfgépem miatt: hiszen ilyen jelenetek megörökítésére még a legjobb gramofónfelvevő sem elég: ilyesmit igazán csak hangosfilmmel szabadna fölvenni! - Csupán egy valami zavarta a jelenet fantasztikumát: a népviselet tökéletes hiánya. Nem volt ezeken az embereken más, mint a legtucatabb, legelnyűttebb nyugateurópai klisé-ruha. Szinte elképzelhetetlen, miféle ármányos módon tudott ez a szörnyű gyárimunkásviselet még ide, a nomád yürükökhöz és yürükleszármazottakhoz is elhatolni, mikor Erdélyben és a Balkánon még annyi helyen virágzik az igazi népviselet!
Hála a volt çardaki képviselőnek, szép eredményt értünk el Çardak falujában; kiderült különben még az is, hogy a çardakiak is tudják az öreg Bekirnek «magyar» nótáját! Ez nagyon fontos adat, mert ez azt jelenti, hogy az a dallam még valósággal él ezen a vidéken, nem pedig valami véletlenül megőrzött ritkaság.
Másnp megint az eső zavarta meg tervünket. Hosszas tanácskozás és rövid, de viszontagságos autózás után Toprakkale helységbe értünk, ott szekeret fogadtunk és tűrhető úton végre egyszer igazi nomádokhoz, sátortáborba mentünk. Déltájban érkeztünk oda, de hamarosan láttuk, nemigen lesz itt mit gyűjtenünk. A férfiak távol voltak; az asszonyok ugyan otthon voltak, de arról szó sem lehetett, hogy férjük engedélye nélkül énekre nyissák szájukat. Lézengett ott egy legalább 80 évesnek látszó mezítlábas öreg ember is, de az nem volt hajlandó énekelni. Végre egy ebédre hazaérkezett 11 esztendős bojtár, a kis Ozmán mentett meg a teljes sikertelenségtől. Felvettem tőle szabad ég alatt, ragyogó napfényben egy elég érdekes dallamot; aztán a sátor elé terített matrácokon megebédeltünk és tovább mentünk egy távolabbi nomádtáborba. Szekerünk átgázolt kisebb-nagyobb folyóvizeken, az út egyre kövesebb lett, végre egyáltalában elfogyott alattunk: sziklás hegyoldalon döcögtünk tovább, egyre tovább és tovább, a rázós parasztszekéren. Ha nem lettek volna velünk szerszámaink, akkor ez még hagyján. De így, a fonográfot, hengeres dobozokat ölünkben tartva, folytonosan értük aggódva, bizony nem volt valami gyönyörűségesnek mondható ez az utazás. Végül is megelégeltük a dolgot, leszálltunk, ki hátán, ki kezében víve valamit a törékeny holmikból. Öt óra tájt, alkonyatkor érkeztünk végre a Tecirli nevezetű törzs téli tanyájára. Ez ugyan nomád törzs, de téli szállásán sajnos már nem sátrakban, hanem agyaggal bevont sövényből szerkesztett vityillókban lakik. A legtekintélyesebb gazdához mentünk, akit különben egyik vezetőnk már régóta ismer. Ez a gazda nagyon barátságosan fogadott, illemtudó tapintattal nem is kérdezősködve jövetelünk céljáról, furcsa szerszámainkról. Beléptünk egy teljesen sötét, ablaktalan helyiségbe; a falak mentén matrácfélék voltak sorba terítve, a szoba közepén tűzhely. Ottani szokás szerint levetvén cipőnket, lekucorodtunk török módra a matrácokon, a házbeliek pedig rőzsetüzet raktak. Kémény nem volt, ablak nem volt, tehát néhány másodperc alatt olyan könnyfacsaró füsttel lett tele a szoba, mint annak a rendje. Ha előző estén dobhártyánk részesült kíméletlen támadásban, akkor most viszont szemünk: variatio delectat - nem panaszkodhattunk! Szerencsére nemsokára lobogó lánggal égett a rőzse, a füst nagy része is annyira, amennyire távozhatott a sövényfal folytonossági hiányain keresztül.
Lassankint megtelt a szoba szomszédokkal és megindult a barátságos beszélgetés. Ez eltartott egészen 7-ig este; addig vezetőnk nem is merte még csak meg sem pendíteni jövetelünk célját. Én már tűkön ültem - végre 7 tájban hallom vezetőm szájából: «türkü» «türk halk müsiki» stb., stb. No végre népdalról van szó, talán nemsokára megtörik a jég. És csakugyan, úgyszólván minden vonakodás nélkül felharsant az első dallam, megint egyszer egy nagyon magyaros dallam, egy 15 éves fiú szájából. Sebtiben előkészítettem felvevőszerszámaimat, persze csak úgy a földre terített matrácokon; feljegyeztem a dallamot, persze csak úgy rőzseláng mellett. Na és most gyerünk, hadd vegyem fel az éneket. - De bizony ez nem ment olyan könnyen; a jámbor énekes attól félt, hogy örökre elveszti a hangját, ha abba az ördöngős masinába belefújja, mert hogy talán ez a szerszám nemcsak felveszi, hanem el is veszi a hangját véglegesen. Nagynehezen sikerült aggodalmait eloszlatni és attól fogva zavartalanul és szakadatlanul dolgozhattunk éjfélig. Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy kényesebb kérdésekkel álljak elő, az asszonyokra vonatkozókkal. Hogy vajjon az asszonyok másféle dalokat énekelnek-e, mint a férfiak. - Ó dehogy, dehogy is tudnak másokat, volt a rövid, de határozott felelet. - Hát akkor - így firtattam tovább - ugyebár ezeket ők is tudják; mert bizony jó volna tőlük is hallani valamit. Sok ümmögés után kisütötték, hogy az asszonyok - állítólag - még saját férjük előtt sem énekelnek, még férjük sem kérhet tőlük dalt, még ez sem illik. Be kell látnom, hogy a férji jogoknál nagyobbra igazán nem tarthatunk igényt és csüggedten lemondtam minden további kísérletről. Pedig milyen kár! Mikor ott volt közvetlen közelünkben, ugyanebben a házban magának a házigazdának a felesége, nem is egy, hanem mindjárt kettő is belőle. - De Ankarába visszatérve az illetékeseknek megmondtam, hogy ezen a bajon ha törik, ha szakad, segíteni kell. Vagy megfelelő képzettségü asszonyok menjenek gyűjtőútra, vagy pedig a férfi-gyűjtőket feleségük is kísérje el, próbálkozzék aztán a feleség az asszonyoktól gyűjteni. Mert az már mégis csak lehetetlen állapot, hogy pl. bölcsődalokat reszelős hangú férfitorokból vegyünk föl, mikor pedig nyilvánvaló, hogy férfiak sohasem rengetik el sem dallal, sem anélkül porontyaikat!
A tecirli nomádoknál fejeztem be gyűjtőutamat. Szándékom az volt, hogy «minta» gyűjtőutat rendezzek és ezt követendő példaként állítsam az engem kísérő török urak elé. Sajnálattal kell bevallanom, hogy teljesen mintaszerű teljesítményt nem sikerült elérnem. Egyik hiba mindjárt kezdetben történt, igaz, hogy külső kényszerítő okok következtében: amint már említettem, az első három napon nem mehettünk a helyszínére, falvakba. Másik hibája ennek a gyűjtésnek, hogy nem sikerült a dallamokra vonatkozó adatokat (mikor, kik, hol szokták énekelni, kitől tudják) pontos részletességgel megszerezni. Sőt ami adatot kaptunk, az sem megbízható: sokszor ellentmondók az adatok. Ennek a hiánynak részben az idő rövidsége az oka (pontosabb adatok megszerzésének lehetőségéért újabb dallamok gyűjtéséről kellett volna lemondani), részben az a körülmény, hogy csupán tolmács segítségével, tehát meglehetősen nehézkes eljárással, faggathattam az énekeseket. Sajátságos, hogy semmikép sem sikerült kideríteni, szoktak-e és ha igen, mikor, többen vagy sokan együtt énekelni. Tény az, hogy még egymáshoz tartozó (egy falubeli) énekeseket sem lehetett együttes énekre birni; néhány ilyen kísérlet teljes kudarccal végződött, ami arra vallana, hogy egyáltalában nem szokás együtt, kórusban énekelni. Azonban ezt a megállapítást is csak fenntartással kell fogadnunk, hiszen majdnem hihetetlen, hogy törökök soha kórusban ne énekeljenek, (természetesen csak egyszólamú énekről lehet szó). A harmadik hiány: hogy nem sikerült asszonyéneket hallanunk; de erről már beszámoltam. Végül pedig: a szövegekből teljes lejegyzés helyett sokszor csak annyi került lejegyzésre, amennyit fonográffal fölvettünk. Mind e hiányoknak ellenére tudományos szempontból elég értékes és érdekes megállapításokat eredményezett a gyűjtés.
Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km. átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. A 90 dallamnyi gyűjtött anyagból kb. 20 tartozik ebbe a típusba. Ennek a dallamtípusnak szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamoknak ú. n. ereszkedő szerkezetével. Vagyis: a dallamot a legmagasabb hanggal kezdik, aztán egyre süllyednek; a dallam legmélyebb hangjára csak a dallam vége felé szállnak le. Ezek a dallamok abban különböznek a régi magyar dallamoktól, hogy legtöbbnyire a felső decima körül kezdődnek, holott a magyar dallamok a felső oktáva körül. Záróhangjuk egyúttal a dallam legmélyebb hangja is (holott a magyar dallamokban gyakori a záróhang alatt levő nagy másod érintése). Egyrészük erősebben, és - helyenként másféleképpen cifrázott. Hangsoruk nem pentaton, hanem nagyobbrészt aeol vagy dór; de nem lehetetlen, hogy valamikor pentatonból alakultak át ilyenné. Fontos negatívum, hogy bennük semmiféle arab hatás nem mutatkozik, legfeljebb itt-ott a díszítésben. Bemutatok még kettőt ezekből, magyar megfelelőikkel együtt. (A 3. példa török dallamának magyar variánsát a 4. példának Zentelkéről, Vikár gyűjtéséből való magyar dallamában látjuk; az 5. példa török dallamának magyar variánsát a 6. példának Erdőkövesdről, Vikár gyűjtéséből való dallamában.)


A többi 70 dallam nem egységes jellegű; egy részükben a magyar anyagból ismert úgynevezett «változó pontozott» ritmust találtam. Hogy a változás szöveghez való alkalmazkodás-e és mennyiben, vagy sem, azt csak alapos vizsgálat döntheti el. Még Ankarában alkalmam volt egy 13 éves középanatóliai cselédlánytól is 6 dallamot gyüjteni; feltűnő, hogy ebből a 6-ból kettőnek szerkezete és karaktere szintén bizonyos magyar ú. n. 11-es dallamra emlékeztet.
A törököknél mindenütt ismertek az ú. n. «esőtkérő» dalok; ezek szövegileg is, dallamilag is teljesen megfelelnek a délszlávoknál és románoknál közismert hasonló célú «dodola» vagy «paparuda» daloknak (dallamaik olyasfélék, mint a magyar, tót, sőt egyes nyugateurópai népek gyermekmondókáinak, gyermekjátékainak dallamai).
Sajátságos, hogy az a bizonyos bővített-másodlépéses, keleties (arabos?) jellegű hangsor, amely pedig annyira elterjedt az egész Balkánon, teljesen ismeretlen az adana-vidéki török falvakban. Ha nem a törököktől, akkor ugyan honnan, kiktől kerülhetett ez a hangsorféleség a Balkánra?
Hasonlóképpen az ú. n. hora lunga-szerű dallamoknak sem láttam sehol semmi nyomát; ellenben kiderült, hogy az ú. n. bolgár ritmusféleségek több helyen, így pl. a Fekete tenger mellékének keleti részén, sőt Adana vidékén is többé-kevésbbé ismertek.
A mai Törökország területe majdnem másfélszer akkora, mint Németországé, lakóinak száma kb. 17 millió. Ekkora területről 90 dallam bizony édes kevés ahhoz, hogy belőle végleges következtetéseket vonhassunk le. Azonban az a tény, hogy már ennek a kevés anyagnak is több mint 20%-a határozottan összefüggésbe hozható a régi magyar anyaggal, arra a reményre jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezhetni, ha már legalább ezrekre menő rendszeresen gyűjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésben eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi ezer év előtti török zenei stílus maradványai.
Nem mulaszthatom el, hogy leghálásabb köszönetemet ne fejezzem ki mindazoknak, akik ezt a gyüjtőutamat lehetővé tették. Így elsősorban a Halkevi ankarai vezetőségének, nevezetesen Ferid Celal bejnek, aki a legnagyobb gondossággal szervezte meg az egész kirándulást, azután a Halkevi adanai vezetőinek és az adanai múzeum igazgatójának, Ali Riza bejnek, aki fáradhatatlan buzgalommal járta be velem a yürükök vidékét és igyekezett utamból minden nehézséget elhárítani; továbbá hűséges kísérőmnek, kitartó munkatársamnak és tolmácsomnak, Ahmed Adnan bejnek; végezetül pedig Máriássy Zoltán őnagyméltóságának, ankarai követünknek, aki ankarai tartózkodásom idején mindenben a legkészségesebben kezemre járt.
Az ankarai kultuszminisztérium osztályigazgatójával Cevad bejjel többször meghánytuk-vetettük a jövőben tennivalókat. Ezek a beszélgetések nyilvánvalóvá tették, hogy a török kormánynak eltökélt szándéka a török népzenei kutatások mielőbbi megindítása. Azzal a kívánsággal fejezem be beszámolómat: bárcsak ragaszkodnék ehhez a szándékhoz; bárcsak minél hamarabb megindulna Törökországban ezen a téren a rendszeres munka, épp úgy a magyar és török, mint a nemzetközi kelet európai népdalkutatás hasznára és üdvére!
Forrás: Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám
z illúziók kezdenek összeomlani, kezded megismerni ama dolgokat, amelyek nem körülírhatók. Ezt hívják boldogságnak. Minden megváltozik, és rászoksz, hogy tudatában légy. Van egy történet egy tanítványról, aki felkereste a mestert, és azt kérdezte tőle: "Hallhatnék öntől egy bölcs szót? Mondana nekem valamit, ami életem végéig elvezet?" A mester aznap csendesnapot tartott, felkapott tehát egy jegyzettömböt. Ez állt rajta: "Légy tudatában!" Ezt látva a tanítvány azt kérdezte: "Részletezné egy kicsit? Ez túl tömör." A mester visszavette a papírt és azt írta: "Légy tudatában, légy tudatában, légy tudatában!" A tanítvány nyugtázta: "Igen, de mit jelent ez?" A mester ismét visszavette a tömböt, és ezt írta: "Légy tudatában, légy tudatában! Tudatában lenni azt jelenti - tudatára ébredni." Ez az, amit önmagad figyelése jelent. Senki sem képes megmutatni neked hogyan vidd végbe, minthogy ezzel technikát adna, programozna téged. De figyeld önmagad. Amikor valakihez beszélsz, tudatában vagy-e ennek, avagy egyszerűen azonosulsz a helyzettel? Amikor valaki felmérgesített, tudatában voltál-e mérgednek, avagy egyszerűen azonosultál a mérgeddel? Később, amikor már volt időd rá, átgondoltad-e a történteket, és tettél-e kísérletet megértésükre? Honnan származtak? Mi idézte elő azokat? Más utat nem ismerek ahhoz, hogy tudatára ébredj. Csak azt változtatod meg, amit értelemmel felfogsz. Amit nem fogsz fel, és aminek nem vagy tudatában, azt elfojtod{ vagy lesüpped}. Nem változol. De amikor az értelmed felfogja azt, akkor az megváltozik. {Amit az értelmed felfog, az képes megváltozni benned.} Időnként azt kérdezik tőlem: "Fokozatosan ébredünk tudatára, avagy ez egy villámcsapásszerű, amolyan >whammo< (elvarázsolt) dolog?" Van néhány szerencsés ember, aki egy villanásnyi idő alatt meglátja. Egyszerűen tudatára ébrednek. Mások hosszabb időn keresztül nőnek bele, lassan, szakaszosan, fokozatosan. Kezdik látni a dolgokat. Egyik illúzió a másik után hal el, a fantázia burkai lehámlanak a dolgokról, melyek kapcsolatba kerülnek a tényekkel. Általános szabály nincs. Van egy híres történet egy oroszlánról, aki rátört egy nyájra, és meglepetésére talált a bárányok között egy oroszlánt. Azt az oroszlánt a bárányok nevelték fel kölyökkorától kezdve. Bégetett, mint egy bárány, és úgy futkározott egyik helyről a másikra, mint egy bárány. Az oroszlán egyenesen felé tartott, s amikor a bárányok közt felnőtt oroszlán a valódi oroszlán előtt állt, minden ízében reszketett. És az oroszlán ezt kérdezte tőle: "Mi dolgod itt, a bárányok között?" A bárányok neveltje azt válaszolta: "Bárány vagyok." Mire az oroszlán azt mondta: "Ó, nem vagy az. Velem jössz." Elvezette a bárányok között felnőtt oroszlánt egy tócsához, és így szólt: "Nézd!" És amikor a bárányok neveltje meglátta a vízben a tükörképét, akkor hatalmasat bődült, és abban a pillanatban más lett, átalakult. Többé nem volt ugyanaz. Ha szerencsés vagy, és az istenek kegyesek, vagy ha bírod az isteni kegyelmet (használj tetszés szerint bármilyen teológiai kifejezést), hirtelen megértheted, kicsoda az "én", és többé nem leszel ugyanaz, soha többé. Semmi sem lesz képes ismét megérinteni, és senki sem lesz képes ismét megsérteni. Senkitől sem félsz majd, semmitől sem félsz majd. Hát nem rendkívüli? Úgy élsz majd, mint egy király, mint egy királynő. Ezt jelenti a "főúri módon élni" kifejezés. Nem olyasfajta hitvány, szemétre jutó dolog, mint megjelentetni a fényképedet az újságban, vagy rendelkezni egy csomó pénz felett. Az mind badarság, ostobaság. Senkitől sem félsz, mivel tökéletesen elégedett vagy azzal, hogy senki vagy. Fütyülsz a sikerre vagy kudarcra. Azok semmit sem jelentenek. Tisztelet, megszégyenülés semmit sem jelentenek. Ha azt választod, hogy bolond leszel, az sem jelent semmit. Hát nem csodálatos egy létállapot? Néhány ember fájdalmak árán jut el ehhez a célhoz, lépésről lépésre, hónapok és hetek tudatos hozzáállásával, tudatára ébredve. De azt megígérem neked: sohasem ismertem egyetlen embert sem, aki időt szentelt a tudatára ébredésnek, és nem látott valami változást néhány héten belül. Életük minősége megváltozik, többé már nem bizalom {és félelem }kérdése. Látják, hogy mások, mint korábban voltak. Másképp reagálnak. Kevesebb a reakciójuk, több az akciójuk. Úgy látod a dolgokat, mint korábban sohasem. Sokkal energikusabb, sokkal elevenebb vagy. Az emberek azt hiszik, hogy kínzó vágyak, sóvárgás nélkül kárba veszne az életük. Valójában elveszítenék a belső feszültséget. Szabadulj meg a bukástól való félelmedtől, a sikert célzó belső feszültségtől, s önmagad leszel. Megnyugszol. Többé nem fordul elő, hogy egyszerre nyomod a féket és a gázt. Ez történik majd. Felenged majd benned a feszültség. Egy nagy kínai legendában, a Tranxuban, van egy aranyos mondás. Nem voltam rest megtanulni. Így hangzik: "Amikor az íjász nem díjat akar nyerni a nyíl kilövésével, minden ügyessége felett rendelkezik; amikor egy rézgyűrűt, akkor már ideges; amikor az aranyéremért küzd, akkor vakság száll rá, kettős látása lesz, és elveszti a józan eszét. Az ügyessége nem változott, de a díj megosztottá teszi. Érdekelt. Többet gondol a győzelemre, mint a lövésre, és a győzelem epedése megcsapolja az energiáját{ és szétzilálja képességeit}." Hát nem úgy fest ez, mint a legtöbb ember? Amikor nem tűzöl ki célt, minden ügyességed felett rendelkezel, megvan minden energiád, pihent vagy, nincs benned törődés, nem érdekes, hogy nyersz vagy vesztesz. Emberi élet nyílik számodra. Erről szól az élet. Ez csak akkor jöhet, ha tudatára ébredtél; annak révén megérted majd, hogy a tisztelet semmit sem jelent. Társadalmi konvenció, csupán ennyi. Ezért van, hogy a misztikusok és a próféták cseppet sem törődnek vele. Tisztelet vagy megszégyenítés semmit sem jelentett nekik. Egy másik világban éltek, azok világában, akik már tudatára ébredtek. A siker vagy kudarc semmit sem jelentett számukra. Ez volt az attitűdjük: "Én szamár vagyok, te szamár vagy, hol van hát a probléma?" Valaki egyszer azt mondta: "A három legnehezebb dolog egy ember számára nem a fizikai tettek vagy az intellektuális teljesítmények közül való. Ezek: először is, gyűlöletért szeretettel fizetni; másodszor, számításba venni a kizártat; harmadszor, belátni, hogy tévedsz." De ha nem azonosultál a "magam"-mal, akkor ezek a világ legkönnyebb dolgai. Ilyesmiket mondhatsz: "Tévedek! Ha jobban ismernél, látnád, mily gyakran tévedek. Mit várnál egy szamártól?" De ha nem azonosultam a "magam" aspektusaival, akkor nem tudsz engem megsérteni. Kezdetben a nemrég feladott függőség még megteszi a magáét, depressziós és nyugtalan leszel. Bánkódsz és sírsz majd, és így tovább. "A megvilágosodás előtt depressziós voltam: a megvilágosodás után továbbra is depressziós vagyok." De ott a különbség: többé nem azonosulok vele. Tudod, milyen nagy különbség? Kilépsz önmagadból, megnézed azt a depressziót, és nem azonosulsz vele. A kisujjadat sem mozdítod azért, hogy elhessentsd; eltökélt szándékod folytatni az életedet, amíg az áthalad rajtad és eltűnik. Ha nem tudod, hogy ez mit jelent, akkor valóban van valami, ami elé várakozással tekintsz. És a nyugtalanság? Nini! Ott jön, és nem zavar. Milyen különös. Nyugtalan vagy, de nem zavar. Hát nem paradox? És szándékodban áll beengedni ezt a felhőt, mert minél jobban küzdesz ellene, annál több erőt adsz neki. Szándékodban áll megfigyelni azt, amint tovahalad. Boldog tudsz lenni az aggodalmadban. Hát nem őrület? Boldog lehetsz a depressziódban. De nem lehet téves elképzelésed a boldogságról. Azt hitted, a boldogság izgalom, vagy az érzelem kellemes hulláma? Ez az, ami a depressziót okozza. Nem hallottad ezt még mástól? Felkap az érzelem kellemes hulláma, rendben van, de ezzel máris előkészíted az utat a következő depressziód számára. Kellemesen ringat a hullám, de mögötte ott találod a nyugtalan törődést: hogyan tehetnénk tartóssá? Ez nem boldogság, ez egyfajta kábítószer-függőség. Kíváncsi lennék, hány olyan ember van közöttetek, aki úgy hallgatja ezt, hogy mentes az ilyen függőségtől. Ha csak némileg is hasonlítotok egy átlagos csoportra, akkor kevés, nagyon kevés. Ne nézd le az alkoholistákat és kábítószer-élvezőket: talán éppúgy szenvedélybeteg vagy, mint ők. Első pillantásra ez az új világ borzasztó volt számomra. Megértettem, hogy ez egyet jelent az egyedülléttel, hogy sehol sem hajthatod nyugalomra a fejedet, mindenkit szabadon kell engedned, és magad is szabad kell légy, kiemelt kapcsolataid senkivel sem lehetnek, mindenkit szeretned kell - mert ezt teszi a szeretet. Az egyformán sugárzik a jókra és rosszakra, az hoz esőt szentekre és bűnösökre egyaránt. (Vö. Mt 5, 45.) Mondhatja-e a rózsa, hogy csak a jó embereknek illatozik, a rosszaknak nem? Vagy mondhatjae a lámpa, hogy ebben a szobában csak a jó embereknek ad fényt, de visszafogja azt a gonoszoktól? Mondhatja-e egy fa, hogy az árnyékát csak az alatta megpihenő jó embereknek adja, de visszatartja azt a rosszaktól? Ezek szóképek, hasonlatok arra, hogy mi is a szeretet. Az mindvégig itt volt, és most is itt van, szemünkbe néz a szentírásból, noha sohasem törekedtünk arra, hogy meglássuk, mivel annyira beletemetkeztünk abba, amit a mi kultúránk szeretetnek tekint a szerelmi dalaival és verseivel - melyeknek semmi közük a szeretethez, annak épp az ellenkezői. Azokban vágy és kontroll és birtoklás van. Manipuláció, félelem és nyugtalanság van bennük, ami nem szeretet. Azt mondták nekünk, hogy a szeretet valami puha, bársonyos, egyenletes kedélyállapot, egy menedék. Holott ezek egyike sem. Mi nehezen megfogható, kifinomult módon függővé tesszük boldogságunkat más dolgoktól, mind magunkban, mind környezetünkben. Így szólunk: "Megtagadom, hogy boldog legyek, amíg fennáll a neurózisom." Jó hírem van számodra: Máris boldog lehetsz, a neurózissal együtt. Még ennél is jobb hírre gondoltál? Egyetlen oka van, hogy nem tapasztalod azt, amit Indiában mi úgy hívunk: "anand" mennyei, zavartalan boldogság. Annak, hogy most, e pillanatban nem tapasztalod a zavartalan boldogságot, egyetlen oka van, ez pedig az, hogy a gondolkodásod azt figyeli, hogy mit nem birtokolsz. Máskülönben átélnéd a mennyei boldogságot. Arra fókuszolsz, amivel nem rendelkezel. Pedig már most megvan mindened ahhoz, hogy zavartalan boldogságban élj. Jézus a józan ész szerint terjesztette tanait a világi, laikus embereknek, az éhezőknek, a szegényeknek. (Vö. Lk 6, 20-21) Jó hírt mondott nekik: "A tietek! Csak a kezeteket kell kinyújtanotok!" De ki figyel? Inkább szunnyadnak. (Vö. Mt 26, 43)Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
Mint hársszirom illata, szállt le fölém...
Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: "Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."
De íme a holdat a köd beborítja,
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szivemet soha már...
A tejesember felírta a cédulára: „Vaj ma elfogyott, sajnos.” Blumné elolvasta a cédulát és összeadott, a fejét csóválta és mégegyszer összeadott, majd ezt írta: „Két liter, 10 deka vaj, tegnap nem volt vaja, mégis felszámolta.”
Másnap ezt írta a tejesember: „Elnézést.”
erjem őt. Blumné attól fél, hogy a tejesember haragszik rá, talán rosszat gondol róla a tejesember, a fazeka tele van horpadással. A tejesember ismeri a horpadt fazekat, ez Blumné fazeka, többnyire 2 liter tejet és 10 deka vajat vesz. A tejesember ismeri Blumnét. Ha megkérdeznék, ezt válaszolná: „Blumné 2 litert és 10 dekát vesz, horpadt a fazeka, és könnyen olvasható az írása.” A tejesember nem csinál magának gondot, Blumné nem csinál adósságot. És ha előfordul -- hiszen előfordulhat --, hogy tíz fillérrel kevesebbet készít ki, akkor a tejesember felírja egy cédulára: „Tíz fillérrel kevesebb.” Másnap simán megkapja a tíz fillért, és a cédulán ez áll: „Elnézést.” „Szóra sem érdemes” vagy „nincs miért”, gondolja a tejesember, és ha felírná egy cédulára, akkor ez már levélváltás volna. Nem írja fel. A tejesembert nem érdekli, hogy hányadik emeleten lakik Blumné, a fazék lent van a lépcsőnél. Nem töri a fejét, ha nincs ott. Az első csapatban játszott egyszer egy Blum, őt ismerte a tejesember, elálló fülei voltak. Talán Blumné fülei is elállnak. A tejesember keze gusztustalanul tiszta, rózsaszínű, otromba és szétmosott. Erre gondol Blumné, amikor a cédulát olvassa. Remélhetőleg megtalálta a 10 fillért. Blumné nem szeretné, ha a tejesember rosszat gondolna róla, és azt sem szeretné, ha beszédbe elegyedne a szomszédasszonnyal. De senki sem ismeri a tejesembert, a mi környékünkön senki. Hozzánk reggel négykor jön. A tejesember azok közé tartozik, akik a kötelességüket teljesítik. Aki reggel négykor hozza a tejet, az teljesíti a kötelességét, naponta, vásár- és ünnepnapokon. A tejesembereket valószínűleg nem fizetik jól, és valószínűleg gyakran hiányzik pénzük az elszámolásnál. A tejesemberek nem tehetnek arról, hogy a tej drágul. És Blumné voltaképpen szívesen megismerné a tejesembert. A tejesember ismeri Blumnét, két litert és tíz dekát vesz, és horpadt a fazeka.
A nyaralás szó hallatán legtöbbször a déli tájakra, az árnyékokat nyújtó pálmafákra, és a homokos tengerpartra asszociálunk, persze jogosan. Eközben Észak-Európában olyan gyöngyszemekre bukkanhatunk, amelyekről legszebb álmainkban sem gondoltunk volna. Skandinávia Európa, sőt a világ egyetlen pontja, ahol érintetlen természet, nyugodt körülmények, tavak, fjordok, hegyi patakok, gleccserek, illatos fenyvesek, erdei -, hegyi túrák, és a négy évszak szinte minden áldása, és átka egyszerre zúdulhat az odautazóra. Legyünk bátrak, és kíváncsiak. Ha bepakoltuk bőröndünket, elraktuk az esőkabátunkat, és fürdőruhánkat, irány a Skandináv államok, azon belül Norvégia és Dánia.
Norvégia – az éjszaki fény hazája
Norvégia Észak-Európa egyik állama, Svédországgal, Finnországgal, Oroszországgal határos, fővárosa Osló. Nyugati partját a Norvég-tenger, északit a Jeges-tenger és a délit az Északi-tenger mossa. A Skandináv-félszigeten elhelyezkedő ország nagy részét hegyek borítják, a norvég-svéd határon fut keresztül a Skandináv-hegység. Földrajzi adottságának köszönhetően gazdaságát leginkább a halászat teszi ki. Norvégia a természet csodája. Háborítatlan vidékei hatalmas sétákra, túrázásra sarkallja az odautazókat. Először az ország nyugati részén húzódó partvidéket ajánlott felfedezni. A part mentén haladva a tenger számos helyen mélyen belenyúlik a hegyekbe, a hegyek közé, így megalkotva a híres norvég fjordokat. A látvány és az élmény leírhatatlan, ahogy a magasló hegyek között egy hajó fedélzetén ringatózva élvezhetjük a tájat, miközben a magasló hegyekről gleccserek zuhannak alá, táncoló vízesés formájában. Nemcsak a táj változatos, hanem az időjárás is, így egy nyári napon síelhetünk egyet a Folgefonna-gleccseren, a nap vége pedig befejeződhet egy kiadós úszással a tenger hűs, frissítő vízében. Ha megszárítkoztunk és kipihentük a síelés okozta izomlázat, folytassuk utunkat Észak-Norvégiába, ahol a nyári hónapokban sosem nyugszik le a nap, az „éjféli nap országába”. Ez a természeti jelenség igen meghökkentő. Ha az időjárás engedi, akkor szinte 24 órán keresztül láthatjuk a napot, akár golfozás közben, vagy a bálnaszafari alatt. Norvégia tényleg a természeti jelenségek országa. Késő ősszel, kora télen szinte az egész ország területén látható az éjszaki fény, mely narancsos, vörös, bíbor, és zöld színben táncol az égbolton. A jelenség a napból származik. Heves napkitörések során óriási mennyiségű részecskék lökődnek ki a napból az űrbe. Mikor a részecskék a föld atmoszférájához érnek, annak gázaival egyesülnek, fényhatás keletkezik, így létrehozva azt a hihetetlen szín kavalkádot, amelynél misztikusabbat még sosem láthatunk.
Az aktív pihés mellett, a keleti országrészben, Oslóban a kultúrának szentelhetjük időnket. A fővárosban koncertek, színház-, operaelőadások, múzeumok, képtárak és rengeteg szabadtéri programok várják az érdeklődőket.
Dánia
Dánia Észak-, és Közép-Európa határán helyezkedik el, az Északi- és a Balti-tengert válassza el egymástól, híd Közép-Európa és a Skandináv-félsziget között. Az ország a Jylland félszigetből, mely a legnagyobb, és a hozzátartozó 474 szigetből áll. Fővárosa Koppenhága. Ha Dániába utazunk, ne hagyjuk otthon kalandvágyunkat, és sportosabb ruházatunkat. A vízi sportok szerelmesei itt a paradicsomba érezhetik magukat, hiszen az ország hosszas tengerpartjának köszönhetően (7300 kilométer) számos vizes lehetőség közül választhatnak: vitorlázás, szörfözés, búvárkodás, és horgászás. A nyugodtabb, és a kevésbé veszélyes sportágak kedvelőinek a golf ajánlott, az ország több száz golfklubbal várja az ütögetni vágyókat. Ha két keréken szeretnénk megcsodálni, illetve felfedezni a szebbnél szebb tájakat, üljünk bátran biciklire, hiszen 3500 kilométeres kiépített útvonal áll rendelkezésünkre. A sportolás mellett szánjunk időt a szórakozásra is. Koppenhágában található Európa egyik leghíresebb vidámparkja, a Tivoli és szórakoztató parkja a Dyrehavsbakken, eközben ember legyen a talpán, aki kibírja vásárlás nélkül a világ leghosszabb bevásárló utcájában (1800 méter), a Stroge-ban. Ha szórakozás, akkor játék, ha játék, akkor lego. Nemcsak a gyermekeknek, hanem a gyermeklelkű felnőtteknek is ajánlott a Legoland, mely Billund városától nem messze, 10 hektáron terül el. A kultúrára szomjazóknak is adott a lehetőség: Nemzeti Múzeum, Thorvaldsen Múzeum, Charlottenborg palota, Rosenborg kastély. A fővárostól elszakadva Alborgban vegyük az irányt, ahol rengeteg szeszfőzde áll rendelkezésünkre, hogy belepillanthassunk a méltán híres dán sörök készítésének titkába. Alborgot elhagyva, Roskilde-be érve megcsodálhatjuk az ország egyik legrégibb templomát, mely 1080-ban épült, és a híres viking múzeumot. A rengeteg látnivaló mellett a gasztronómiáról se feledkezzünk meg. A dánok jellegzetes leveseik a sörleves, a káposztaleves és különféle hallevesek, emellett a hagyományos ételeket is próbáljuk ki; a flaskesteget, vagyis a ropogósra sült malacot, a gravad laks-ot, más néven a füstölt, sózott lazacot kapros pácban.
Utazni öröm, de mielőtt neki vágunk a kalandoknak, mindenképp ismerjük meg az adott ország kultúráját, szokásait. Készüljünk fel, ne érjen minket kellemetlen meglepetés.
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Barna patakja
gondot okoz számukra a mértani alakzatok megfelelő sorrendbe rakása, a matematikai kakukkfiókák megtalálása vagy a különböző racionális gondolkodást igénylő feladatok megoldása. A világ nagyot fordult azóta: bebizonyosodott, hogy nemcsak az értelmi intelligenciánk fontos. Sőt a szakemberek azt állítják, az érzelmi intelligencia még fontosabb. Tudatosítanunk kell, kétféle elménk van. Az értelmi elme racionális gondolkodása többnyire tudatos: a figyelem és a latolgatás jellemzi. A racionális elme az érzelmi elméhez képest egy-két másodpercnyi hátrányban van a probléma észlelésében és a megoldásban: a szív adja az első lökést, nem a fej. Az érzelmek bármely szélsőséges jelenléte tönkreteheti az értelem sikerét. Ebből azonban nem az következik, hogy ki kell irtani az erős érzelmeket. Az értelem tud az érzelmekről, és az érzelmek érzik az értelmet. Az emberekkel való bánáshoz feltétlenül szükséges az értelmi elme és az érzelmi elme összhangja. Az érzelmi intelligencia kérdéseiről dr.Bordás Sándor pszichológust faggattuk. --Az ember döntései lehetnek értelmi vagy érzelmi hátterűek – állítja dr.Bordás Sándor pszichológus. – Mindenki ismeri a rossz előérzet fogalmát: ez egy ősi érzelmi lenyomat, amely nem tudatos. Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy racionálisan nem tudta megmagyarázni, csak érezte, akkor dönt jól, ha az érzelmeire hallgat. Az érzelmeinkre való hallgatás tudománya adottság, nem rendelkezik vele mindenki. A precíz, pontos embereknél általában az értelmi intelligencia a fejlettebb. Az érzelmi dolgaikban, kapcsolataikban viszont küszködnek, nem tudják, mit kezdjenek az érzelmekkel. Nem képesek átérezni a másik ember -- a párjuk, a gyermekük --, helyzetét, gondolkodását, cselekedeteinek mozgatórugóit. Nagy különbség „tudni” vagy „átérezni”, hogy a másik ember mit érez. Ez utóbbira csak a magas érzelmi intelligenciával rendelkező emberek képesek. A harmonikus személyiség fejlődéséhez rendkívül fontos az érzelmi komponens, mert enélkül az egyén nem válik kiegyensúlyozottá. Akit születésétől fogva szeretett az anyja, várt gyermek volt, nagyobb érzelmi háttérrel, pozitív töltéssel, biztonságérzettel indul az életben, mint akinek már korán meg kellett küzdenie a szeretetért, és azért, hogy elfogadják. Az utóbbi esetben a gyerek a szellemi képességei fejlesztésére van motiválva, hogy megkapja az óhajtott érzelmeket. Az a gyerek válik érzelmileg gazdag, magas érzelmi intelligenciájú emberré, akit már az anya-gyerek kapcsolatban megkapta a szükséges érzelmeket – ez ugyanis érzelmi kiegyensúlyozottságot ad az embernek. A racionális (értelmi) intelligencia azoknál fejlődik magas szintre, akik már kora gyerekkorukban arra vannak kényszerítve, hogy az eszüket használják a szeretet, az elismerés kivívásában. Az ő szociális érzékenységük, érzelmi rálátásuk, érzelmi érettségük alacsony szintű. A másik emberrel nem is nagyon törődnek. Az érzelmi háttér nélkül felnövő emberek általában pótcselekvésbe menekülnek. Lehetnek akár nagyon sikeresek is, mégsem érzik jól magukat a bőrükben.
Koncz Zsuzsa a tehetségkutató verseny után, a közönség szeretetét megőrizve, a mai napig színpadon van. Szerepelt filmekben, koncertezett nemcsak itthon, hanem külföldön is, és a lemezeivel is mindenütt sikert aratott. 2001-ben megkapta a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetést, itthon pedig 2008-ban a legnagyobb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal ismerték el művészi munkásságát. Koncz Zsuzsa április 9-én Budapesten az Arénában lép színpadra.
– Gyerekkorodban milyen zene szólt nálatok otthon?
– Amelyek a rádióban szóltak. Kisgyerekként eleinte operák, aztán később tánczene is. Olyanok, mint a Volare, a Marina. Az előadók közül Brenda Lee, Ricky Nelson, Caterina Valente volt a kedvencem. Ezek voltak műsoron a Magyar Rádióban. Leventét úgy ismertem meg Hacki Tomin keresztül, a Ki Mit Tud? után, hogy a siófoki strandon Adriano Celentano 64 millió csók című dalát gitározta és énekelte. Ő is ezeket hallgatta.
– A Ki Mit Tud?-on Gergely Ágival duettben indultatok. Miért?
– Olyan osztályba jártunk, ahol a lányok többségének nem volt hallása, és mi ketten teljesítettük az osztály zenei „kvótáját”: jártunk énekkarra, énekeltünk csasztuskákat két szólamban. Ő először tiltakozott, de aztán ráállt. A honlapomon bárki megnézheti az erről szóló padlevelet – Ági megőrizte, és pár éve nekem adta. Az első dal a Gézengúz volt, aztán a Nagymamit már a szerzőtől kaptuk. Ez a műsor főleg arról szólt, hogy mi, fiatalok mutassuk meg, milyen tehetségesek vagyunk, és nem arról, hogy később ebből éljünk. Hacki Tamás a mai napig fütyül, miközben orvosprofesszor fül-orr-gégészként Németországban él és praktizál. Számunkra az éneklés játék, hobbi volt a tanulás mellett. Végig röhögcséltük az egészet, és egyáltalán nem vettük észre annak a súlyát, hogy egy ország figyel minket.
– Az első nagy siker a Rohan az idő című dal volt, amit már egyedül énekeltél.
– Bánki László, aki zenei szerkesztő volt a tévében, a Ki Mit Tud? után egy évvel megkeresett, hogy egy általa kiválasztott dalt szilveszterkor énekeljek el. Visszautasítottam: akkor már énekelgettem angol számokat egyetemi klubokban az Omegával, majd az Illéssel. Laci bácsi azonban kitartó volt, és azt mondta, hogy akkor hozzak valamit, amit én választok. Tudtam, hogy Leventének vannak kész dalai:kértem tőle egyet, ez volt a Rohan az idő. A szövegíró ekkor még S. Nagy István volt. A dalt egy kis fekete lemezen adta ide, amit saját gitárzenekarával a József körúti „Saját hangja – vigye haza” stúdióban vettek fel. Ezt vittem aztán abba a bizonyos tévéműsorba, melyet a Műjégpályán vettünk fel az Atlantis együttes kísértében, miközben én korizva énekeltem. Aztán felvettük az Illés együttessel a Magyar Rádióban, majd a Hanglemezgyár stúdiójában újból, hogy bakelitlemezre kerülhessen. Elég nagy feltűnést keltett, mert ez a hangzás akkor itthon, még teljesen új volt. Amikor Levente engedélyeztetni akarta, a Sláger és Sanzon Bizottság értéktelen, semmitmondó szerzeményként elutasította, szerencse, hogy a tévé maga döntött arról, mit ad le és mit nem.
– Elkezdted a jogi egyetemet. Mikortól vált számodra a művészi pálya annyira komollyá, hogy inkább mellette döntöttél?
– Amikor a Jelbeszéd című lemezt betiltották. Ettől úgy éreztem, hogy ez mégiscsak valami, ha ilyen komolyan veszik. Viccen kívül, szinte az döntött, hogy egy idő után kirúgtak az egyetemről; mondván, „kislány, maga már olyan híres, hogy csak blamálná a testületet”. Mellesleg azért én is megtettem mindent, hogy ez így legyen: bukdácsoltam szemeszterről szemeszterre. Persze a döntésben, ha ez egyáltalán az volt, Bródy játszott fontos szerepet. Ha ő nem olyan szövegeket ír, amilyeneket, vagy a rendőri vegzatúra hatására – ami ekkoriban érte – abbahagyja, lehet, hogy most jogász vagyok. Ő hajlandó volt bújócskázni a cenzúrával, amely nagy hirtelen ránk szakadt. Mellesleg ebből a „játékból” néha élesebb, nekem nagyon tetsző mondanivalók, szövegek kerekedtek ki.
– Hogyan fogadták otthon ezt a váltást?
– Mire a karról elbocsátottak, az anyukám hozzászokott a „gyűrődéshez”, de még évekkel ezelőtt is féltett, hogy jól csinálom-e a dolgaimat. Ez nagy szabadság volt, meg felelősség is. A magam ura voltam, mindig azt tettem, amit jónak tartottam, így csak magamat hibáztathattam, ha valami nem sikerült. Nem énekeltem olyasmit, amiről úgy gondoltam, hogy nem kell, sokszor mondtam nemet, amiért nagyon sokan nem szerettek. A rádióból eleinte rengeteg kottát kaptam ismert szerzőktől, egyet-kettőt elénekeltem, aztán azt mondtam, ha hallgatni sem szeretem őket, miért énekelném el?
– Mi lett volna veled Szörényi és Bródy nélkül?
– Talán semmi. De ott voltak, és a Bródy-szövegek frenetikusan hatottak rám. Amikor elénekelték a Ne gondold című számot, azt mondtam, hogy na, ez az! Ez fejezi ki azt, amit gondolok és érzek.
– Hogyan érintett az Illés együttes felbomlása?
– Levente az idők folyamán átnőtt egy másik zenébe, ahova Lajos nem követte. A zenei ízlések szétválása volt a konfliktus fő forrása. Sajnáltam, mert láttam, mi jön, de ez nem az én konfliktusom volt. Meghívott vendég voltam, beleszólni nem lehetett. Miközben nagyon sokat köszönhettem Illés Lajos dalainak, Leventét is értettem, hogy milyen elvárásai vannak a zenekar megszólalásával, a zenei továbbfejlődéssel kapcsolatban.
– A nemzetközi karriered hogyan alakult, lehetett volna-e az egy másik út az életedben?
– Franciaországban Levente dalait énekeltem, nem is rossz francia szövegekkel. A dolog nem jutott túl messzire, mert aki pártfogolta az ügyet, egyben a kiadó és egy népszerű francia rádió tulajdonosa, közvetlenül a lemez megjelenése után egy tragikus balesetben elhunyt. Azért ez a szál időről időre működött, mert jóval később megnyertem egy fesztivált. Új lemezszerződésem is lett volna, ha disszidálok. Ez szóba sem jött, így maradt a vendégstátusz különböző francia tévéműsorokban. A németeknél a nyugati oldalon kezdtem, de végül keleten lettem sztár. Az NDK-ban énekelhettem a saját németre fordított dalaimat, ami nem volt könnyű: a Bródy-szövegek magyar gyökerűek, nehéz más nyelvre átültetni őket. A Kárpátiék lányával például foglalkoztak keleten – és a nyugaton, de még az osztrákok is. Még a legnevesebb szövegírónak is beletörött a bicskája, pedig 56 a jelenkori Európa egyik legismertebb története, szinte mindenki hallott róla.
– A közéleti szövegkörnyezetet mindig fel lehetett vállalni?
– Az én habitusomhoz ez állt közel, és nem volt kérdés, hogy vállaljam-e. Alapból nem érdekelt, hogy kinek mi tetszhet. Hogy aztán a dalnak vagy a lemeznek mi lett a sorsa, az nem az én hatásköröm volt.
– A Jelbeszéden kívül próbáltak máshogy is gátolni?
– A fiúk hosszú haját jobban utálták, mert az jelképe volt a különállásnak, a másságnak, ellenállásnak, míg az én hosszú hajam természetes volt. De azért volt példa arra, hogy a nadrágom miatt nem akartak beengedni az Ifjúsági Parkba, és Illés Lajosnak ki kellett jönnie értem. Persze kisebb-nagyobb tartalmi bökkenők később is voltak. A rádióban eleve csak a lemezeken szereplő dalok egy része mehetett. Azt például máig nem tudom, hogy a verséneklés negatívan vagy pozitívan érintette-e a kultúrpolitikusokat. A költőket bírták, az elég világos volt. Mikor a Kertész leszeket csináltuk, az dolgozott bennünk, hogy „jó, hát Bródyt épp be lehet tiltani, de mi van József Attilával vagy Nagy Lászlóval?” Azért az első verslemezen a Walesi bárdoktól „eltanácsoltak” bennünket. Világos volt, hogy a közönség szeret bennünket, miközben a kultúrpolitika szükséges rosszként tűrte el a létünket. Ebben benne volt az is, hogy átmeneti állapotnak, divatnak tekintették az egészet, amely elmúlik majd magától. Szerencsére nem vették túl komolyan. A lemezt betiltották ugyan, de énekelhettünk tovább, Bródy írhatta a szövegeit, Hobónak is betiltották a Honfoglalást, de játszhatta tovább.
– Nagyon sok zenésszel dolgoztál. Hogyan alakult a kapcsolatod Tolcsvay Lászlóval?
– Nagy haverok voltak Leventével, sokat voltak együtt a szabadidejükben is. Már az első lemezemen is játszik a Tolcsvay-zenekar, sőt dalom is volt tőlük. Amelyik szerzeményük tetszett, azt elénekeltem. A You Tube-on fent van egy felvétel, amin Tolcsvay Béla kíséretével éneklem a Blowing in the wind című Bob Dylan-dalt egy német tévéműsorban. Ha Laci épp nem ért rá, akkor hívtam Bélát. Ilyen egyszerű volt.
– Hogyan jött a képbe Bornai Tibor?
– Amikor a Valahol lemezt készítettük, kerestünk zenekart, amelyik színpadon kísér majd. Idővel ide csatlakozott Tibor, és lett annak a sessionzenekarnak a tagja, melyet Tolcsvay Laci hozott össze. Amikor ő nem tudott továbbjönni velünk, Tibor vette át a zenekar irányítását. Így hozhatta a véletlen, hogy egy németországi tévészereplésre Laci mellett az akkor még nem is létező KFT zenekar jött velem. A szállodában éjszakai zenélgetés közben Laci száján kiszaladt, „miért is nem vagytok ti zenekar?” Aztán játszottam a KFT-vel külföldön és a Kárpáthyék lányát velük vettem fel.
– Ki volt még hasonlóan fontos zenész az életedben?
– Závody Gábor, aki Bornai szerepét vette át először a koncerteken, aztán stúdióban is. Vagy itt van Lerch István, akivel a Ki nevet a végén című, 2002-ben megjelent lemezen dolgoztam először. Nagyon szeretem a dalait. Talán azért is, mert jól illeszkednek a hangi adottságaimhoz. Az új lemezemen is van négy Lerch-dal.
– Hány lemezed jelent meg eddig?
– Összesen harminchét, és ebből itthon harminc.
– Hogyan lehet mindig megújulni, a közönség figyelmét megtartani?
– Valószínű, hogy a választásaim toborozzák a közönséget. A Volt egyszer egy lányt, az első lemezemet még „szemen szedettnek” gondolom, de a következő, a Szerelem, már koncepciózus volt: megtaláltuk azt a fonalat, ami azóta is vezet. Az élet dolgai, kisebb nagyobb örömei, meglátások, meggyőződések, ha úgy tetszik, elvek, melyek a privát életemet is vezetik, mind benne vannak a dalokban. Persze az idő múlik, a körülmények és a történelmi helyzetek változnak, benne természetesen magam is, és ahogy én változom, úgy változnak a dalok. Vannak sarokpontjaim, amelyekhez tartom magam. Talán ez tetszik az embereknek.
– Az április 9-i Aréna-koncertedre hogyan választasz dalt a harminc hazai lemezedből?
– Amikor összeállítok egy új műsort, leülök, és hallgatom a lemezeket. Figyelem, melyik hogyan hat rám. Mindig van, amelyiknél azt érzem, hogy ezt el kell énekelni, vagy elő kell venni újra. Mostanában sokszor előfordul az utóbbi helyzet, és lesznek ilyen dalok. Aztán vannak azok a számok, amelyeket én is nagyon szeretek, és a közönség is várja őket. És persze lesznek az új szerzemények is.
– Rengeteg dal van, amelyik végigkísérte az életemet, és bőven túlélte előadóját. Mit gondolsz, ötven év múlva mely dalok maradnak meg utánad?
– Ez rossz kérdés. Hogy én mit érzek, az egy dolog, és egy másik, hogy azok az emberek, akik majd akkor, egy másik világban hallgatják, erről mit gondolnak, és hat-e rájuk. Ki tudná azt megjósolni?
– Ne fejezzük be ilyen szomorkásan ezt a beszélgetést! Milyen szép dolog történt veled az utóbbi időben?
– Az Aréna-koncertre készülődünk, de közben turnézom. A turné keretében felléptem a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, amely színháznak sem, épületnek sem utolsó. Óriási meglepetésben volt részem. Az egész, totálisan telt ház, a rendező kérését teljesítve fehérben jelent meg: fehér trikóban, fehér ingben vagy fehér blúzban. Ez számomra az összetartozásról, az összetartásról, az együtt gondolkodásról, az együtt érzésről szólt. És nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ezt mindenki így gondolta a koncertemen. A turnét tavaly ősszel, a lemez megjelenésekor indítottuk el, és nagyon gyakran fejeződik be úgy, hogy a közönség állva tapsol, ami mindennél többet jelent egy előadó számára. Ez a kaposvári előadás még ehhez képest is katartikus élményt adott nekem. Innét is köszönöm!
Forrás: Huszti Zoltán - ötvenentúl.hu
