Koncz Zsuzsa a mai napig színpadon van

Pályafutása a Ki Mit Tud című műsorban kezdődött, ahol osztálytársnőjével énekelt, és egy ország zárta őket a szívébe.

Koncz Zsuzsa a tehetségkutató verseny után, a közönség szeretetét megőrizve, a mai napig színpadon van. Szerepelt filmekben, koncertezett nemcsak itthon, hanem külföldön is, és a lemezeivel is mindenütt sikert aratott. 2001-ben megkapta a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetést, itthon pedig 2008-ban a legnagyobb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal ismerték el művészi munkásságát. Koncz Zsuzsa április 9-én Budapesten az Arénában lép színpadra.

– Gyerekkorodban milyen zene szólt nálatok otthon?

– Amelyek a rádióban szóltak. Kisgyerekként eleinte operák, aztán később tánczene is. Olyanok, mint a Volare, a Marina. Az előadók közül Brenda Lee, Ricky Nelson, Caterina Valente volt a kedvencem. Ezek voltak műsoron a Magyar Rádióban. Leventét úgy ismertem meg Hacki Tomin keresztül, a Ki Mit Tud? után, hogy a siófoki strandon Adriano Celentano 64 millió csók című dalát gitározta és énekelte. Ő is ezeket hallgatta.

– A Ki Mit Tud?-on Gergely Ágival duettben indultatok. Miért?

– Olyan osztályba jártunk, ahol a lányok többségének nem volt hallása, és mi ketten teljesítettük az osztály zenei „kvótáját”: jártunk énekkarra, énekeltünk csasztuskákat két szólamban. Ő először tiltakozott, de aztán ráállt. A honlapomon bárki megnézheti az erről szóló padlevelet – Ági megőrizte, és pár éve nekem adta. Az első dal a Gézengúz volt, aztán a Nagymamit már a szerzőtől kaptuk. Ez a műsor főleg arról szólt, hogy mi, fiatalok mutassuk meg, milyen tehetségesek vagyunk, és nem arról, hogy később ebből éljünk. Hacki Tamás a mai napig fütyül, miközben orvosprofesszor fül-orr-gégészként Németországban él és praktizál. Számunkra az éneklés játék, hobbi volt a tanulás mellett. Végig röhögcséltük az egészet, és egyáltalán nem vettük észre annak a súlyát, hogy egy ország figyel minket.

– Az első nagy siker a Rohan az idő című dal volt, amit már egyedül énekeltél.

– Bánki László, aki zenei szerkesztő volt a tévében, a Ki Mit Tud? után egy évvel megkeresett, hogy egy általa kiválasztott dalt szilveszterkor énekeljek el. Visszautasítottam: akkor már énekelgettem angol számokat egyetemi klubokban az Omegával, majd az Illéssel. Laci bácsi azonban kitartó volt, és azt mondta, hogy akkor hozzak valamit, amit én választok. Tudtam, hogy Leventének vannak kész dalai:kértem tőle egyet, ez volt a Rohan az idő. A szövegíró ekkor még S. Nagy István volt. A dalt egy kis fekete lemezen adta ide, amit saját gitárzenekarával a József körúti „Saját hangja – vigye haza” stúdióban vettek fel. Ezt vittem aztán abba a bizonyos tévéműsorba, melyet a Műjégpályán vettünk fel az Atlantis együttes kísértében, miközben én korizva énekeltem. Aztán felvettük az Illés együttessel a Magyar Rádióban, majd a Hanglemezgyár stúdiójában újból, hogy bakelitlemezre kerülhessen. Elég nagy feltűnést keltett, mert ez a hangzás akkor itthon, még teljesen új volt. Amikor Levente engedélyeztetni akarta, a Sláger és Sanzon Bizottság értéktelen, semmitmondó szerzeményként elutasította, szerencse, hogy a tévé maga döntött arról, mit ad le és mit nem.

– Elkezdted a jogi egyetemet. Mikortól vált számodra a művészi pálya annyira komollyá, hogy inkább mellette döntöttél?

– Amikor a Jelbeszéd című lemezt betiltották. Ettől úgy éreztem, hogy ez mégiscsak valami, ha ilyen komolyan veszik. Viccen kívül, szinte az döntött, hogy egy idő után kirúgtak az egyetemről; mondván, „kislány, maga már olyan híres, hogy csak blamálná a testületet”. Mellesleg azért én is megtettem mindent, hogy ez így legyen: bukdácsoltam szemeszterről szemeszterre. Persze a döntésben, ha ez egyáltalán az volt, Bródy játszott fontos szerepet. Ha ő nem olyan szövegeket ír, amilyeneket, vagy a rendőri vegzatúra hatására – ami ekkoriban érte – abbahagyja, lehet, hogy most jogász vagyok. Ő hajlandó volt bújócskázni a cenzúrával, amely nagy hirtelen ránk szakadt. Mellesleg ebből a „játékból” néha élesebb, nekem nagyon tetsző mondanivalók, szövegek kerekedtek ki.

– Hogyan fogadták otthon ezt a váltást?

– Mire a karról elbocsátottak, az anyukám hozzászokott a „gyűrődéshez”, de még évekkel ezelőtt is féltett, hogy jól csinálom-e a dolgaimat. Ez nagy szabadság volt, meg felelősség is. A magam ura voltam, mindig azt tettem, amit jónak tartottam, így csak magamat hibáztathattam, ha valami nem sikerült. Nem énekeltem olyasmit, amiről úgy gondoltam, hogy nem kell, sokszor mondtam nemet, amiért nagyon sokan nem szerettek. A rádióból eleinte rengeteg kottát kaptam ismert szerzőktől, egyet-kettőt elénekeltem, aztán azt mondtam, ha hallgatni sem szeretem őket, miért énekelném el?

– Mi lett volna veled Szörényi és Bródy nélkül?

– Talán semmi. De ott voltak, és a Bródy-szövegek frenetikusan hatottak rám. Amikor elénekelték a Ne gondold című számot, azt mondtam, hogy na, ez az! Ez fejezi ki azt, amit gondolok és érzek.

– Hogyan érintett az Illés együttes felbomlása?

– Levente az idők folyamán átnőtt egy másik zenébe, ahova Lajos nem követte. A zenei ízlések szétválása volt a konfliktus fő forrása. Sajnáltam, mert láttam, mi jön, de ez nem az én konfliktusom volt. Meghívott vendég voltam, beleszólni nem lehetett. Miközben nagyon sokat köszönhettem Illés Lajos dalainak, Leventét is értettem, hogy milyen elvárásai vannak a zenekar megszólalásával, a zenei továbbfejlődéssel kapcsolatban.

– A nemzetközi karriered hogyan alakult, lehetett volna-e az egy másik út az életedben?

– Franciaországban Levente dalait énekeltem, nem is rossz francia szövegekkel. A dolog nem jutott túl messzire, mert aki pártfogolta az ügyet, egyben a kiadó és egy népszerű francia rádió tulajdonosa, közvetlenül a lemez megjelenése után egy tragikus balesetben elhunyt. Azért ez a szál időről időre működött, mert jóval később megnyertem egy fesztivált. Új lemezszerződésem is lett volna, ha disszidálok. Ez szóba sem jött, így maradt a vendégstátusz különböző francia tévéműsorokban. A németeknél a nyugati oldalon kezdtem, de végül keleten lettem sztár. Az NDK-ban énekelhettem a saját németre fordított dalaimat, ami nem volt könnyű: a Bródy-szövegek magyar gyökerűek, nehéz más nyelvre átültetni őket. A Kárpátiék lányával például foglalkoztak keleten – és a nyugaton, de még az osztrákok is. Még a legnevesebb szövegírónak is beletörött a bicskája, pedig 56 a jelenkori Európa egyik legismertebb története, szinte mindenki hallott róla.

– A közéleti szövegkörnyezetet mindig fel lehetett vállalni?

– Az én habitusomhoz ez állt közel, és nem volt kérdés, hogy vállaljam-e. Alapból nem érdekelt, hogy kinek mi tetszhet. Hogy aztán a dalnak vagy a lemeznek mi lett a sorsa, az nem az én hatásköröm volt.

– A Jelbeszéden kívül próbáltak máshogy is gátolni?

– A fiúk hosszú haját jobban utálták, mert az jelképe volt a különállásnak, a másságnak, ellenállásnak, míg az én hosszú hajam természetes volt. De azért volt példa arra, hogy a nadrágom miatt nem akartak beengedni az Ifjúsági Parkba, és Illés Lajosnak ki kellett jönnie értem. Persze kisebb-nagyobb tartalmi bökkenők később is voltak. A rádióban eleve csak a lemezeken szereplő dalok egy része mehetett. Azt például máig nem tudom, hogy a verséneklés negatívan vagy pozitívan érintette-e a kultúrpolitikusokat. A költőket bírták, az elég világos volt. Mikor a Kertész leszeket csináltuk, az dolgozott bennünk, hogy „jó, hát Bródyt épp be lehet tiltani, de mi van József Attilával vagy Nagy Lászlóval?” Azért az első verslemezen a Walesi bárdoktól „eltanácsoltak” bennünket. Világos volt, hogy a közönség szeret bennünket, miközben a kultúrpolitika szükséges rosszként tűrte el a létünket. Ebben benne volt az is, hogy átmeneti állapotnak, divatnak tekintették az egészet, amely elmúlik majd magától. Szerencsére nem vették túl komolyan. A lemezt betiltották ugyan, de énekelhettünk tovább, Bródy írhatta a szövegeit, Hobónak is betiltották a Honfoglalást, de játszhatta tovább.

– Nagyon sok zenésszel dolgoztál. Hogyan alakult a kapcsolatod Tolcsvay Lászlóval?

– Nagy haverok voltak Leventével, sokat voltak együtt a szabadidejükben is. Már az első lemezemen is játszik a Tolcsvay-zenekar, sőt dalom is volt tőlük. Amelyik szerzeményük tetszett, azt elénekeltem. A You Tube-on fent van egy felvétel, amin Tolcsvay Béla kíséretével éneklem a Blowing in the wind című Bob Dylan-dalt egy német tévéműsorban. Ha Laci épp nem ért rá, akkor hívtam Bélát. Ilyen egyszerű volt.

– Hogyan jött a képbe Bornai Tibor?

– Amikor a Valahol lemezt készítettük, kerestünk zenekart, amelyik színpadon kísér majd. Idővel ide csatlakozott Tibor, és lett annak a sessionzenekarnak a tagja, melyet Tolcsvay Laci hozott össze. Amikor ő nem tudott továbbjönni velünk, Tibor vette át a zenekar irányítását. Így hozhatta a véletlen, hogy egy németországi tévészereplésre Laci mellett az akkor még nem is létező KFT zenekar jött velem. A szállodában éjszakai zenélgetés közben Laci száján kiszaladt, „miért is nem vagytok ti zenekar?” Aztán játszottam a KFT-vel külföldön és a Kárpáthyék lányát velük vettem fel.

– Ki volt még hasonlóan fontos zenész az életedben?

– Závody Gábor, aki Bornai szerepét vette át először a koncerteken, aztán stúdióban is. Vagy itt van Lerch István, akivel a Ki nevet a végén című, 2002-ben megjelent lemezen dolgoztam először. Nagyon szeretem a dalait. Talán azért is, mert jól illeszkednek a hangi adottságaimhoz. Az új lemezemen is van négy Lerch-dal.

– Hány lemezed jelent meg eddig?

– Összesen harminchét, és ebből itthon harminc.

– Hogyan lehet mindig megújulni, a közönség figyelmét megtartani?

– Valószínű, hogy a választásaim toborozzák a közönséget. A Volt egyszer egy lányt, az első lemezemet még „szemen szedettnek” gondolom, de a következő, a Szerelem, már koncepciózus volt: megtaláltuk azt a fonalat, ami azóta is vezet. Az élet dolgai, kisebb nagyobb örömei, meglátások, meggyőződések, ha úgy tetszik, elvek, melyek a privát életemet is vezetik, mind benne vannak a dalokban. Persze az idő múlik, a körülmények és a történelmi helyzetek változnak, benne természetesen magam is, és ahogy én változom, úgy változnak a dalok. Vannak sarokpontjaim, amelyekhez tartom magam. Talán ez tetszik az embereknek.

– Az április 9-i Aréna-koncertedre hogyan választasz dalt a harminc hazai lemezedből?

– Amikor összeállítok egy új műsort, leülök, és hallgatom a lemezeket. Figyelem, melyik hogyan hat rám. Mindig van, amelyiknél azt érzem, hogy ezt el kell énekelni, vagy elő kell venni újra. Mostanában sokszor előfordul az utóbbi helyzet, és lesznek ilyen dalok. Aztán vannak azok a számok, amelyeket én is nagyon szeretek, és a közönség is várja őket. És persze lesznek az új szerzemények is.

– Rengeteg dal van, amelyik végigkísérte az életemet, és bőven túlélte előadóját. Mit gondolsz, ötven év múlva mely dalok maradnak meg utánad?

– Ez rossz kérdés. Hogy én mit érzek, az egy dolog, és egy másik, hogy azok az emberek, akik majd akkor, egy másik világban hallgatják, erről mit gondolnak, és hat-e rájuk. Ki tudná azt megjósolni?

– Ne fejezzük be ilyen szomorkásan ezt a beszélgetést! Milyen szép dolog történt veled az utóbbi időben?

– Az Aréna-koncertre készülődünk, de közben turnézom. A turné keretében felléptem a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, amely színháznak sem, épületnek sem utolsó. Óriási meglepetésben volt részem. Az egész, totálisan telt ház, a rendező kérését teljesítve fehérben jelent meg: fehér trikóban, fehér ingben vagy fehér blúzban. Ez számomra az összetartozásról, az összetartásról, az együtt gondolkodásról, az együtt érzésről szólt. És nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ezt mindenki így gondolta a koncertemen. A turnét tavaly ősszel, a lemez megjelenésekor indítottuk el, és nagyon gyakran fejeződik be úgy, hogy a közönség állva tapsol, ami mindennél többet jelent egy előadó számára. Ez a kaposvári előadás még ehhez képest is katartikus élményt adott nekem. Innét is köszönöm!

Forrás: Huszti Zoltán - ötvenentúl.hu