Bejegyzések
Megjegyzések
Viruljon lobogónk, bomoljon mint a rügy, tavaszi kedvünk
sírokkal hintett földünket mindennél szebbnek lássa.
Minden rögöt bontó szirom örök jel itt, hol életünk
Tejút lengése vagy csillag futása.
Illően fogadjuk május parancsát, pipacsos kedvvel
köszöntsük élet szép forrásait, lázító harsonáit.
Csak így borul vállunkra friss gyümölcs s lesz életünk a fény,
mely zárt eget rombolva kedvre lázít.
Idős álmokkal megrakott enyésző nép vagyunk,
szétmállunk május hant alól is rázó csókja nélkül.
A földeken, hol embercsont terem, május viharja csattan
s kedvünk világ új templomába épül.
Nőjjön valóság délibábos álmainkból: ragadó erő
s a sok kárvolt halálból éggel lobogjon égjen arcunk.
Csikorduljon ma minden mélybe tűnt öreg gyökér, ha rendelés,
hogy holnap úgyis föld gyomrában alszunk.
Szárnyaljatok szép lázas lobogók, merészen, szirmosan,
lángoló kövek, kakasos falvak, virító dombok ormán.
Legyen kedves parancsunk a vért és lobogót lobogtató
rügyeket robbantó májusi orkán.
ták a szokást. A májusfával adta tudtára a legény a falunak, hogy melyik lánynak udvarol. A májusfa a Jászságban nyárfa vagy jegenye, krepp-papírral díszítik, általában szalagok, üveg bor és más ajándékok is kerülnek rá. Palóc területen a legény csak a fát állította fel, s a leány és édesanyja díszítették. Sok helyütt pünkösdkor vagy május végén "kitáncolták" a fát, vagyis a fa kidöntése táncmulatság keretében, muzsikaszó mellett történt. A szokás új formája a májusi virág küldése. A legények szépen feldíszített cserepes virágot küldenek annak a lánynak, akinek udvarolnak, s a virág az ablakba kerül. Májusi felvonulást első ízben 1890-ben rendeztek Budapesten a magyar munkások.többnyire egyoldalúsággal vádolhatók. Dacára annak azonban nagy hatást gyakorolnak és a közvélemény kialakulását erősen befolyásolják. Az alábbiakban néhány ilyen jelszót vizsgálat alá vettem és behatóan elemeztem.Ez a szálló ige bizonyára onnan ered, hogy dacára a politikusok és különösen a képviselőjelöltek hangzatos ígéreteinek, a nép helyzete a pártok változó kormányai alatt aránylag keveset javult. Ezt a nép fia természetesen csalásnak nézte és ennek a fájó érzésnek az említett szállóigében adott kifejezést.
A németek még tódították és azt az általános tételt állították fel, hogy a politika rontja a jellemet.
Ezt nemcsak a csábos, hiú ígéretekre vonatkoztatták. Látták ugyanis, hogy a pártszenvedély elvakítja az embereket és különben igazságos férfiak is pártjuk érdekében olyan dolgokra vetemednek, melyekért mint magánemberek nem vállalnák el a felelősséget.
Az a tudat, hogy nem a tulajdonképpeni egyéni haszon, hanem a pártérdek forog kockán, a politikusokat vakmerőkké teszi és abban a relatív önzetlenségükben úgyszólván menlevelet látnak sok kifogásolható és gonosz cselekedet elkövetésére.
A közéleti küzdelemben felkorbácsolt szenvedélyek kitörései is hozzájárulnak ahhoz, hogy a politikának túlnyomóan rossz befolyást tulajdonítanak az erkölcsökre. Pedig ebben nincs igazság.
A politikai hitszegésről és az ígéretekről való megfeledkezés olyan szemrehányás, mely sok esetben nem helytálló. Jóllehet sok jelölt ámítás céljából és a teljesíthetetlenség tudatában hamis ígéretet tesz, mindazonáltal hamis ígéretről csak akkor lehet szó, ha a politikai ígéret természete szerint elbírálva is hamisnak kell azt mondani.
Mert a politikai ígéret rendszerint inkább egy program, egy patetikus szózat jellegével bír, körülbelül ilyen hangnemben: áldozzuk fel az utolsó embert és az utolsó garast! Ezt mindig cum grano salis kell érteni.
A politikai ígéret többnyire az általános elvet jelöli meg és annak megvalósítása tudvalevően sok stádiumon megy keresztül.
A tapasztalat azt mutatja, hogy minden reformot tízszer megígértek, amíg végre keresztülvitték és így tízszer hazugságban maradtak. A politikai ígérethez mindenki hozzáteszi: »Amennyire tőlem telik,« Rebus sic stantibus stb. stb.
A hamisság vádját csak akkor lehet a politikusra rásütni, ha egy elvet hirdet és annak hirdetése által érvényesülni kíván, azután pedig azt az elvet szubjektív okokból cserben hagyja.
A politikai ígéret természetszerűen nagyon sokszor teljesítetlen marad. De nincs olyan terrénum, amelyen a vis-majoron alapuló mentsége annyira jogosult lehet és elfogadható, mint a politikában. És az ígéretek teljesíthetetlensége folytán az egész politikát szőröstől-bőröstől úri huncutságnak megbélyegezni: nagyfokú igazságtalanság.
És ha igaz is, hogy a pártvélemény sokszor az elfogulatlanság és tárgyilagosság rovására megy, viszont az is áll, hogy a politikai küzdelem valósággal neveli az embert arra, hogy az ellenfél erejét és jellemét megbecsülje.
A politikában a szenvedélyek inkább a tömeget izgatják, a magasabb régiókban a politika a tárgyilagosság és a realitás magas iskolája.
Az a politikus, aki felzaklatott indulatai hevében nem tud az ellenfél erejének megbecsülésére emelkedni, az képzelt világban él, az rossz hadvezér és eleve elvesztette a csatát, mielőtt még abba belebocsátkozott volna.
A szenvtelen tárgyilagosság nagy tényező a politikai hadviselésben. Az ellenfél megbecsülése azután a legnemesebb formában juthat kifejezésre.
Sok kérges szívű parlamenti ember könnyezett, amidőn Gladstone a feleségét gyászoló Disraelinek nyílt ülésen legbensőbb részvétét fejezte ki és ellenfelének nagy vigasztalására az elhunyt asszonyt, mint férjének nemes bajtársát, mint küzdelmének részesét, mint életének díszét és ékességét ünnepelte. Viszont Beaconsfield, amidőn Gladston Herbert szűzbeszédét elmondta, nem mulasztotta el a miniszteri székből a polémiába beleszőni, hogy a házban mindenki, a párthívek és az ellenfelek, osztoznak a boldog apa örömében, aki a sasfiók szárnybontását büszkén szemlélhette.
Valóban, nincs az életnek olyan területe, amelyen az ellenfél megbecsülése annyira a mesterség kellékeihez tartoznék, mint a politika. Így tehát a politika, ha futólag elvadítja is az embereket, viszont humanizálja is, amennyiben együttműködésre, kölcsönös megbecsülésre, alárendeltségre és önmegtagadásra tanítja őket.
Már a szüntelen kritika, melynek a politikus minden cselekedete alá van vetve, neveli a felelősségérzetet és kényszeríti, hogy a közvélemény éber ellenőrzését tartsa szem előtt.
Ha tehát bizonyos szempontból nézve, a politika úri huncutságnak látszik is, viszont az is áll, hogy a közvélemény Damoklész kardja mindig a politikusnak feje felett lebeg és cselekedeteiről a közvélemény nagyon ritkán szokott, mint elnéző és kegyes bíró ítélkezni.
Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
viszonyunkat szabályozza, de mindig az egyént szólítja meg. Etikus közösség csak etikus egyénekből épülhet, mint ahogy etikus párt csak etikus párttagokból. Évezredek bizonyítják, hogy a történelemben csak etikával, kultúrával és a tradíciók – játékszabályok – megőrzésével lehet fennmaradni. Van, aki vállalja a felelősséget azoknak a közösségeknek sorsáért, amelyek körülötte gyűrűznek, és amelyeknek – végső soron – önmagát köszönheti. Alkati kérdés, hogy az ilyen felelősség vállalása mit jelent, miben fejeződik ki az egyik vagy másik embernél. Akik ilyen felelősséget nem éreznek – eleve nem is vállalnak! Jellem dolga! Ám ha mégis, akkor ez felelőtlenség, önző, karrierista, kóros hatalmi vágy, amely minden további tevékenységet meghatároz. Ha ehhez politikai dilettantizmus párosul, netán némi intelligenciahiány, akkor a lelki durvaság felszínre kerül, nem kímélve pártbéli társait sem, akikkel együtt indult vagy együtt halad. Sorsfordító történelmi időkben, választások közeledtével, megnő a jelentősége a bizalomvesztésnek vagy -nyerésnek. A választások közeledtével megindul a szavazatszerzési kampány, a pártok közötti kritizálás, mely a homlokráncolástól az alpári stílusig, az ocsmány brutalitásig, a konstruktív bizalmatlanságtól az anarchiáig terjed. Lehetne a durva pocskondiázást építő jellegű kritikának tartani, ám nem árt figyelembe venni, a tiszta szándékú emberek nagyon hajlamosak a jóhiszeműségre, ami lehet ugyan erény, de adott politikai viszonyok között (egy liberális-kommunista szférában zajló választási küzdelemben) életveszélyt jelenthet. Az alpári stílus mögött már ott van a személyiségtorzulás, és – túl az orvosi elemzésen – a laikus is látja, hogy a kritizálásban a sértett hiúság a domináns. Kimaradtak vagy kimaradnak a hatalomból, és most az egyébként ismert igazságok kimondásával, felnagyításával azt hiszik, személyes előnyökhöz juthatnak. Az igazság kimondása hozzátartozhat a játékszabályokhoz. Ez igaz. Csakhogy az igazságok kimondásánál itt és most fontosabb a játékszabályok betartása. Aki csupán a saját igazsága igézetében éldegél, annak egyúttal és logikusan a sikertelenség az osztályrésze. Nézze csak meg bárki, kik ülnek a parlamenti függetlenek padsoraiban, és még inkább azokat figyelje majd, akik a közeljövőben fognak odaülni. Rendkívül vékony a vonal a destruktív és építő kritika, a tiltakozás és a zavarkeltés – hasonlóan a forradalom és az anarchia – között. Egy rendszerváltó parlamentnél törvényszerű és logikus, hogy iszonyú teherként nehezedik rá az örökség, amit a letűnt rendszer hagyott rá. Ezt el kell viselni. Ám a hatalom öröme, az újdonság élménye, de főleg a hatalomhoz való ragaszkodás igénye sokaknak elveszi az eszét. Különösen jellemző ez azokra, akik úgy gondolják, hogy valós vagy vélt érdemük, valós vagy vélt szakértelmük ellenére a hatalomból kimaradtak. Ez frusztrációt okoz, tagsági könyvüket az asztalra csapva sértetten kivonulnak, hogy másnap az ellenzék soraiban átkozódjanak azokra, akik korábban magukhoz fogadták. Némely virtuóz kétszer is pártot vált egy parlamenti ciklus alatt, messze távolodva a nemzet szolgálatától, a nemzetért való felelősségtől. Napjaink ellentmondása, hogy minél kevésbé áttekinthető helyzetben kell boldogulnunk, minél súlyosabb a válság érzete, annál nagyobb a bizalom a radikális javaslatok iránt, annál nagyobb az esélye a végleges megoldást ígérő radikális reformok bevezetésének. A most már nyíltan meginduló választási küzdelemben nem csupán a külső és belső ellenzékkel kell a pártoknak megküzdenie, hanem a félrevezetett tömegek tudatlanságával, tájékozatlanságával, félelmével, érdektelenségével. Ám ennek a nemzetnek elege van a közel fél évszázados vérveszteségekből. Jóllakottan és nyugalomban akar élni és allergiás minden olyan cselekményre, melynek erőszakszaga van. Tetszik ugyan neki az odamondás, a beolvasás, egy kisebb balhéra is elmegy nézőnek, de a házába, lakásába bújik és mozdulatlanná merevedik, ha lőpor- vagy ázottpufajka-szagot érez. Ezért lehet ijesztgetni, fenyegetni szenvedő nyomorúságát kihasználni. Erre számítanak azok, akik felismerték, vagy éppen létrehozták az eltelt hatvanöt még inkább az utóbbi nyolc év politizálásának eredményeit: csökkent a személyes felelősségvállalás iránti érzés, növekedett az irigység az egyénileg kiemelkedett, tehetséges emberekkel szemben, s legfőképpen megjelent a csordaszellem. Lehetetlen nem észrevenni, hogy azok, akik ezt a nemzetet a tönk szélére juttatták, ma már pimasz fölényeskedéssel szervezkednek a hatalom újra megragadására. Ilyen körülmények között nem szabad engedni az ellenfél fellazítási kísérleteinek vagy félreismerve a provokációt, a politikát az utcára vinni. Az a hang, amit most egyes pártokon belül vagy kívül megütnek, átitatva nyílt vagy burkolt fenyegetődzésekkel, kevés ahhoz, hogy máról holnapra társadalmi gondokat oldjon meg. A radikalizmus ma (legfeljebb) csaholásra elegendő, és nem befolyásolja az előrehaladást. A választópolgárok sohasem a szélsőségesen nagy indulatokat kedvelik, és nem tévesztik össze az érzelmeket az érvekkel. Egy párt ereje a törvények és a játékszabályok tiszteletében rejlik. Az a párt erős, a legerősebb, amelyet a magyar nép nemzett. Az a nép, amely 1920-tól negyvenötön és ötvenhaton át 1990-ig hitet tett a szélsőségek elutasításáról. Ezért szavaztak rá 1990-ben másfél millióan és kétezer-tízben sem lesz másként. A győzelemhez mindig az a párt áll közel, mely lenyeli a partvonalon kívül állók szitkozódásait, és türelmes a politikai küzdelmet vívó játékostársaihoz. Az a legfőbb erkölcsi ereje egy pártnak, ha vallja, hogy az alkalmazkodás és ellenállás ésszerű vegyítése közben lehet tenni sok ostobaságot, jóhiszemű balfogásokat, a történelem lendületéhez igazított okos lépéseket egyaránt. Csak egyet nem szabad tenni: flörtölni a farkassal, mely nem falta fel annak idején, mert a farkas belemar abba a kézbe, amely magához emeli!
orsáról a mai magyar valóságban. Minden ellenkező állítással szemben e költészet sorsa ma az üldözöttség, a hontalanság. Érezhetően a közéleti kötelességét teljesíteni akaró költészet csupán nyomokban létezik, nincsen látható magasságban. Még mindig és egyre inkább olyan időket élünk, mint Kazinczy és Kölcsey idejében. A magyar költészetért belső parancsra cselekvő, kultúránkat támogatni és felmutatni akaró mecénások alig vannak. Felelős szerkesztőink körében, ritka kivételtől eltekintve, mint Brády Zoltán, nincsen hajlandóság e műfaj támogatására. Én úgy látom, általánosságban, a folyóiratokban (Kapu című jobboldali, magyar érzelmű folyóirat kivételével) a megjelenő versek mentesek minden közéleti tartalomtól, egyetemes, valódi társadalmi mondanivalótól, érzelemtől. A máshol megjelenő versek dekadenciát, költőhöz nem méltó gondolatokat, az anyag teljes uralmát tükröző felszínességekről szólnak. A posztmodern, valójában képzavaros, formahibás szimbolizmussal, felszínes szóösszetételekkel operáló, (nyálas) valóságos érzelmeket láttatni képtelen, fércmunkák tömkelegét lehet olvasni az ihletett költészet helyett. A folyóiratok többségének versrovat-szerkesztői alkalmatlanok az értékek felismerésére. Ezen kívül tudatosan háttérbe szorítják a magyarságérzést hordozó, hazaszerető és -féltő, színvonalas alkotásokat. De nem csak azt, hanem a valóban magas szintű egyéb kultúrát is. Ezzel szemben a romboló, ihletmentes, silány alkotásokat közlik előszeretettel, mintegy tudatosan rombolva az olvasók ízlését. Gondosan vigyáznak arra, hogy a megjelenő versek még véletlenül sem fogalmazzanak meg a közélettel és a hatalommal kapcsolatos tartalmakat, netán kritikát. Ezen kívül egyfajta nyugdíjkiegészítő pénztárként is funkcionálnak az állam által fenntartott folyóiratok. Ha figyelmesen számba veszik ezeket, rá kell jönniük, hogy egy jól behatárolható baráti kör él minden folyóirat emlőjén. Már csak ezért sem lehetnek haladó és közösség szolgáló, megújulni képes s ez által a költészet társadalmi szükségszerűségét felismerő és azt szolgáló műhelyek ezek a folyóiratok. Mit ér a folyóirat, s mit ér a vers, ha az nem szolgálja egyetemes életközösségét, a magyar társadalmat? A mai általános közállapotokra tekintve, a költészetnek lelkesítő, jövőben hinni tudó, reményteli bizakodást és erős lelkületet kellene sugároznia, szükségszerűen, de nem megrendelésre. A magyar érzést hordozó, abból táplálkozó költőknek ez természetük, mannájuk. Minden más sugallat ma csak árthat és kárt okozhat a léleknek s a hazának. Tehát minél többször és minél több helyen kell a hit és bizalom hangjainak, mint a magyar jövő fanfárjainak megszólalnia, mert mit érnének a folyóiratok és: Mit érne a vers, ha csikarásról szólna? Jaj ha csak röfögne, mint disznó az ólban? Mit kedvelnél benne, mit szeretnél benne, Ha az egész vers csak bélcsavarás lenne? Mit érne a vers, ha csupán arról szólna, Mikor rándul arcod a prosztata szóra? Mikor, milyen műtét, ami előtt állok, S mikor jönnek értem cifra gyászhuszárok? Mit érne a költő áldott tehetsége, Ha csak sebnyalásra lenne felcserélve? Pedig egy-két zseni napi nyavalygása, Erről tanúskodik havi nyomtatásban. Így kellett rájönnöm, - nem kell még a lélek, Művészi alázat, csak a pénz a lényeg! Ha baráttá lettél, már semmi sem számít, Mindenki leközöl, írhatsz szart is, bármit. Nem a mű a fontos, csupán annak díja. Csak, hogy a szar, ismert néven legyen írva. Ha a neved ismert szerkesztő körökben, Bármilyen fércmunkát leközölnek könnyen. Az sem számít itt már, ha ki olvas, megvet, Igaz művészetről rég nem írnak könyvet. Az istentől költőt, mint József Attilát, Csak halála után becsülték, tanítják. Nem kívánom mégsem, korai halálom, Pusztuljon a rendszer, előbb még kivárom, Tűnjön el az élet bélfekélyes része, S tiszta vátesz hangja lépjen a helyébe. Ma általában a gyávaság (lojalitás a politikai és pénzhatalomhoz), saját egzisztenciaféltés stb. határozza meg az irodalomért felelős rovatszerkesztők, főszerkesztők tevékenységét, és nem a tiszta magyar művészet megjelenítése: a nemzeti irodalmi érdek. A hazai kultúra érdeke a színvonalas nemzeti művészet megteremtése kellene, hogy legyen. Hiszen csak így fedhető fel s mutatható meg az írott magyar kultúra valódi milyensége és a magyar költészet valódi értéke is. Tovább rontja az összképet, döntéseik során saját maguk tévedhetetlenségébe vetett hitük. Itt kezdődik, amire már utaltam, a dilettantizmus, a saját elképzeléseikhez való dogmatikus ragaszkodás, rugalmatlan művészet szemlélete is. Olyan emberek, akik soha egyetlen értékelhető verssort saját ihletből le nem írtak, döntik el, mi az értékes költészet, és mi az értéktelen. Azért alakulhatott ez így, mert elsősorban politikai cenzorokra, és nem művészetértő, pártoló emberekre volt és van szüksége a gazdasági-politikai hatalomnak. Félő, hogy sokáig kell még várni e szemlélet megváltozására. Ma a diplomások uralják az irodalom fő tereit. De mindenki tudja, a költészetet nem lehet megtanulni egyetemeken. A legnagyobb költőknek nincs és nem is volt egyetemi végzettségük. Legnagyobb költőink azok, kiknek művei élnek és élni fognak a nép, a nemzet lelkében ma, holnap és holnapután is, nem pedig azok, kiket lojalitásuk miatt a hatalom kitüntet. Költőnek Isten akaratából születik az ember. Az is igaz, hogy költőnek csak költő lehet a kritikusa, népén kívül. Az igazi költőnagyságok, tanárok erénye, hogy szeretettel és segítőkész kritikával tudják más alkotásait értékelni, elbírálni, pl. Lator László tanár úr vagy Brády Zoltán főszerkesztő úr. Az egészen bizonyos, hogy elfogulatlanság, az értékfelismerés, az értékteremtő ihletett művészet felismerése a legnagyobb művészek, tanítók erénye. A költői, pedagógusi zsenialitásnak része kell, hogy legyen a nemzet szolgálatának felismerése, és ahogy arra utaltam, az értékteremtő irodalom és költészet ezen keresztüli felismerésének képessége. A művészi érték felismeréséhez szükséges plusz adottság ezen alkotó emberek tulajdona. E tulajdon az a szemlélet, amely az alkotói gyakorlat, élet során, tapasztalati úton kristályosodik ki, mint az alkotószellem bölcselete, a zsenialitás ismérveként. Ma azonban az esetek kilencvenkilenc százalékában nem ez érvényesül. Itt adódik kényszerűen a kérdés: miért van ez így? A folyóirat teljes terjedelme sem lenne elegendő az okok felsorolására. A már említett gazdasági, politikai érdeken kívüli másik ok a szerkesztői dilettantizmus, a rosszindulatú tudálékosság, kiskirályi önhittség. Ez az ok, a polgári költészet vagy műköltészet és a népköltészet értéke közötti különbségtételt eredményezte. Ez azért szamárság, mármint a különbségtétel, mert a költészet éppoly sokszínű, mint maga a társadalom, azt sem világnézeti híd, sem világnézeti szakadék nem kapcsolhatja össze egymással vagy választhatja szét egymástól. A kormányzat politikai pártokkal, a pártok jó esetben választóikkal, a választók pedig – s ez a polgári társadalom kettőssége – saját társadalmi helyzetükben kifejeződésre jutó emberi mivoltukkal (és erre eszmélve, mint olvasók) vannak kapcsolatban az irodalommal. Az összefüggés olyan távoli és közvetett, hogy az író személye, az alkotás forrása lényegtelenné válik a mű olvasása, élvezete során. Így maga a mű nem műfaji besorolása kapcsán vagy a szerzője politikai hovatartozása, társadalmi réteghez tartozása alapján lesz népszerűvé, hanem ihletettsége, művészi hatásának erőssége által. Az olvasó nem tesz különbséget olvasás közben népies és urbánus között. Nem így minősülnek az alkotások, nem azáltal lesznek halhatatlanok, hogy éppen az elnyomó hatalom irodalompolitikai cenzorai hova sorolják azokat, s kinek adják a díjakat. Éppen ezért a tiszta forrású, néplélekből kiemelkedő, azt megszemélyesítő költészet az, amit támogatni és ápolni kéne, s itt van a legnagyobb probléma, mert mint ahogy a népköltészet vagy a magyar nóta szöveteiben hordozza a mindenkori társadalomkritika igényét, valamint magyarságának büszke kitárulkozását, világgá kürtölésének igényét. S ez egy olyan országban, világban, ahol a globalizmus szemlélete még az egészséges nacionalizmust is károsnak, üldözendőnek tartja, s mint nemzetközi internacionalizmus próbálja a nemzetek immunrendszerét elpusztítani (ehhez belső kormányzati és külső liberálkapitalista segítséget is kap), nem könnyű megvalósítani. Azt kell mondanom, hogy az értelmiség, amely a háború után nőtt fel és lett az ország vezető hatalma, nem tanult ősei múltjából, az elődök életéből. Világszemléletük annyi, hogy van a nép, a szegény magyar nép, melynek legnagyobb baja, hogy egyke, és van a derék kormány, mely segít a nép baján, ha előbb a nép segít rajta. Ez a kormány és a körülötte lévő parlamenti pártok egy reformkorszakban bizakodtak s bizakodnak, miközben arról sincsen tudomásuk, mik a reformok feltételei. A nép, ha rosszul dönt, újból rádöbben majd az elmúlt korok tanulságának figyelmen kívül hagyása miatt saját becsapottságára. Arra, hogy ismét önnön szabadságáért, érvényesüléséért kell küzdenie, ezúttal teljesen elszegényedett, kilátástalan helyzetből, amelyben él. S ez igaz a magyar verskultúrára is. A költészetet felülről nem lehet, és nem is szabad irányítani. Egy egészséges nép kiérleli saját egyetemes kultúráját s ezen belül költészetét. Semmi mást nem kell tenni, csupán lehetőséget adni a népköltők közül kiemelkedő tehetségeknek, hogy kibontakozhassanak. Őket kell kitüntetésekkel inspirálni, nem a matuzsálemeket féktelenül. Ehhez szükség van a fentiekben már említett költő, tanár alkotói mecenatúrájára és a jól funkcionáló nemzetállam kultúrába vetett hitére és elszántságára. A mögöttünk lévő múlt hibáiból táplálkozó tanulságok megszívlelésére és újbóli el nem követésükre. Mindez megvalósítható lesz, de csak akkor, ha visszavesszük identitásunkat és országunkat a minket zsaroló hatalmaktól. Csak egy szabad ország nemzetének lehet jövője, szabad és nagyszerű kultúrája és költészete. _kicsi.JPG)
