Bejegyzések
Megjegyzések
Minő betegség? micsoda
szörnyű elváltozás? -
Köhög a kis tüdők kara,
az erdő csupa váz...
Haldokló néz ily fukaron.
Egy könnyű szél után
millió ideges karom
kap lélekzet után.
A legutolsó levelek,
mint egy-egy nyers köpet,
amit nagy kínjai között
a haldokló kivet:
Keserű ízzel, freccsenőn,
csattogva hullanak-
s többé az élet ágain
nem áraszt vért a nap...
Eláll a forró érverés
lökése, csak a fény
dermed a hideg ágakon,
mint utolsó remény.
Hűs esthajnali
Fényt a róna kap,
Immár hajlani
Kezd s borong a nap,
Búm halk ajkai
Lágy dalt zsonganak,
Mely ringatva rí,
Míg borong a nap...
S bíboran, busan
Mint most a homok-
Rónán nap zuhan,
Furcsa fantomok:
Száz álmom suhan
S tűnik és lobog -
Mint most a homok-
Rónán nap zuhan...
Tóth Árpád
Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám
A „Kálvin hagyománya - Református kulturális örökség a Duna mentén” című kiállítás a reformáció napján nyitja meg kapuit az érdeklődők számára.
A Dunamelléki Egyházkerület kiállítása a reformáció történetét, valamint a reformátusok kulturális örökségét mutatja be a látogatóknak. A tárlat nemcsak a reformáció, hanem a kultúrtörténet iránt érdeklődőknek is szól, hiszen olyan kulturális kincseket lehet meg tekinteni, mint például id. Lucas Cranach festményét, Kálvin eredeti kéziratát vagy Arany János székét.
Kálvin János születésének ötszázadik évfordulója alkalmából rendezett Kálvin év keretében számos kiállításon, programon keresztül ismerhetik meg az érdeklődők a svájci reformátor, életét, valamint a reformáció történetét. A Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett kiállítás a Kálvin évnek a legnagyobb eseménye, hiszen a reformáció történetét bemutató tárlatot legutóbb 75 évvel ezelőtt rendeztek.
A kiállítás 2010.február 15-éig látogatható.
Egy pohár vizet nem tud segítség nélkül meginni, mégis templomot épít, közösséget formál és ezer más módon példázza: nincs elrontott élet. Telenkó Miklós sárospataki görög katolikus papnál jártunk lélekerősítésen.
Ha zátonyra futott a házassága, melyik férfiember ne cserélne sorsot egy boldog, sziklánál is szilárdabb hitvesi kapcsolatban élő társával? Ha egy lelket megtipor az élet, hogy ne irigyelné azt a családapát, akinek szerető felesége, nyolcéves kisfia aranyozza be a napjait? Ki ne vágyna meghitt otthonra egy mesés környezetben - mondjuk a Bodrog lankás partján, átellenben a sárospataki várral?
Telenkó Miklósnak mindez megadatott. A kisujját sem kellett mozdítania érte. Csak éppen életben kellett maradnia.
Rossz mozdulat
A 48 éves görög katolikus lelkész otthonának falán fénykép ábrázolja két évtizeddel ifjabb énjét a korábbi pápa társaságában. A délceg fiatalembert elnézve igazat adunk egykori szemináriumi elöljárójának. "Hogy te, akit mindig csak úgy láttalak, mint akibe hol jobb felől, hol bal felől karol egy-egy lány, nőtlenül szentelődj? Szó sem lehet róla!" - figyelmeztette a papi lét után türelmetlenül vágyakozó végzős teológust a bölcs pedagógus.
Merthogy görög katolikuséknál ez a rend. Ha szentelés előtt társra lelsz, házasodj meg legott, ám ha nőtlenül veszed fel az egyházi rend szentségét, utána már Krisztus jegyese leszel.
Miklós ennek az előrelátásnak köszönheti Irént, húsz éve hűséges párját. Három év múlva ugyanis megismeri, majd oltár elé vezeti a muzeológus-néprajzkutató lányt, aki rövidesen papné is lesz.
1991 februárjában vagyunk. A lelkész beleveti magát a munkába; bokros teendői miatt júniusig egyetlen közös vasárnapi ebédet sem tud elkölteni - akkor már várandós - feleségével. Első állomáshelyén, Mikóházán és több más helyen ifjúsági közösségeket, kirándulásokat szervez, Hejcén fillérekért vásárolt parasztházában megalapítja a Keresztény Összejövetel Zemplén nevű találkozót, és gőzerővel készül II. János Pál magyarországi látogatására. Hegyet mászik, biciklizik, vagy ha úgy adódik, átússza a Balatont.
Aztán egy forró júniusi délutánon meggyszedés közben tesz egy rossz mozdulatot. A létra egyik lábát figyelmetlenségből vakondtúrásba szúrta; a faszerkezet megbillen, Miklós meg a földre zuhan. Nem lehet ennél szerencsétlenebbül esni. Arcát véresre zúzza, alig kap levegőt, és egy porcikáját sem tudja mozdítani. Csak fekszik, magatehetetlenül.
"Nézzenek oda, a tisztelendő úr napozik!" - értik félre a helyzetet az arra járó hívek. Amikor kiderül, mi történt, riadt telefonálás; mentők, helikopter, budapesti kórház, majd németországi gyógykezelés tizenegy hónapig.
Miklós alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul. Csak a bal kezét tudja felemelni, de vállmagasságnál azt sem tovább. Ígéretes életpálya törik ezzel ketté; mit ketté: "Alig estem túl a partvonalon, számomra már lefújták a mérkőzést - gondoltam." És hogy a megpróbáltatás még gyötrelmesebb legyen, kisbabájukat is elveszítik. Csoda-e, ha a lelkészt nemcsak a hite hagyja el, de a mélyponton arra kéri édesanyját: ő adta neki az életet, hát most ő is vegye el!
Az első hónapokban lélekben megjárja a poklok poklát, majd kínjai mellé idővel egyre inkább a reménykedés társul. A bizakodás, hogy mihamarabb elhagyhatja a kórházat, és felépül. Egy alkalommal elviszik Lourdes-ba is, mondván, ott mindenki meggyógyul - de hasztalan. Ma már kacagtató történetként meséli nyomorúságát: miként hevert a Mária-kegyhelyen egy idegosztályon, és hogy mennyire nehéz volt elhinni róla: Krisztus felszentelt papja hánykolódik ott az ágyon. "Ja, du bist Napoleon" - hagyta rá egy alkalommal "rögeszméjét" a betegeket látogató német lelkész.
Később az adott feladatot, hogy ismét megbarátkozzon az élettel. Étterembe menni, és elfogadni, hogy mások emelik szájához az ételt? Eleinte még a teraszra sem mert kiülni a kórházban, és attól is idegenkedett, hogy tolószékes katalógusokat böngésszen. Bármit kérdeztek tőle, ő csak annyit felelt: "Meine Frau kommt" - a feleségem jön, majd ő intézkedik.
Talpig hűségben
Mert ennek a történetnek legalább két főszereplője van. A férj és asszonya - talpig nehéz hűségben. A kétdiplomás, doktorátust szerző, a tudományos pályán épp csak elinduló Szabó Irén, aki az első években betegápolóként segít, hogy Miklósba visszatérjen az élet. A feleség számára ekkor nyeri el értelmét a mélységnél is mélyebben a házastársi eskü: el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan, sem jóban, sem rosszban, semmiféle bajában. Isten őt úgy segélje.
Aztán Miklós kiérdemli a hit ajándékát is; a folyamat állomásairól nehéz beszélni, de annyi bizonyos: a család, a barátok szeretete szegélyezik az utat. Napestig lehetne sorolni a példákat a hétköznapi csodákról, a mindig jókor érkező segítségről, a gondviselés ajándékairól. A támogatókról, akik munkával, pénzzel segítik, hogy a házaspár otthonra találjon Sárospatakon, egy régi iskolában."Ötven teherautónyi szemetet kellett elszállítani, míg megtisztítottuk a területet" - vezet körbe Miklós az épületben, melyből meghitt lelkészlakot varázsoltak, tágas nappalival, kandallóval, és - hogy a tolókocsit ne akadályozza semmi - küszöb nélküli szobákkal.
A példákat arról, hogy miként tud valaki, aki egy pohár vizet sem képes segítség nélkül meg inni, zarándokházat működtetni és a lelkészlak mellé templomot építeni. Az ugyancsak görög katolikus lelkész édesapáról, aki naponta elolvassa a Szentírásból azokat a részeket, ahol Jézus meggyógyít egy bénát, és egyszer azt mondja: "Hidd el, fiam, ha sorsot cserélhetnénk, beülnék helyedre a tolószékbe."
Ahhoz viszont, hogy ma teljes értékű lelkipásztori munkát végezhessen, Miklósnak tisztáznia kellett viszonyát a baleset után odaveszni látszó hivatásával. És mit tesz Isten: bár nem adta meg a testi gyógyulást, Lourdes máshoz segítette hozzá - a lelki felépüléshez. Amikor ugyanis külföldi paptársainak segédkezve gyóntatott a kegyhelyen, egy hívő megrendítő bűnvallomása nyomán ráeszmélt, hogy helyhez kötöttségének lehet magasabb értelme.
"Arra döbbentem rá: ha mondjuk állatorvos lennék, tolószékből nem sokra jutnék. Talán a papság az egyetlen hivatás, amelyet bénán is folytathatok. Sok lelkipásztor annyi feladatot vesz a nyakába, hogy állandó rohanás az élete, így nem jut elég ideje egy-egy emberre. Én viszont nem tudok elszaladni, így nagyobb odafigyeléssel fordulhatok a segítséget kérők felé" - mondja.
Hamarosan azzal is tisztába került, hogy két út áll előtte. Vagy depresszióssá, szenvedélybeteggé válik, vagy elfogadja a rá kimért sorsot, és így, folytonos erős akarással talán még többre is képes lehet, mint az egészségesek. Ő az utóbbit választotta.
"Egyedi látványosság lettem, hiszen Magyarországon nem vesz fel még egy ember tolószékben keleti miseruhát. Mármost valaki egyszer azt mondta: mindegy, mit csinálsz, de azt te tudd a legjobban. Ha pedikűrös vagy, és a nagylábujj körmét te vágod le a legszebben, az is jó, mert Isten mindenkit arra szánt, hogy valaminek ő legyen a bajnoka" - magyarázza.
Ilyenformán helyzete arra is alkalmat nyújt, hogy megsokszorozza mások erejét. Hiszen belátható a közhely igazsága: aki az ő sorsával szembesül, menten átértékeli a saját gondjait. "Tudja, hányszor hallgattam végig embereket, hogy micsoda szenvedéssel jár mondjuk egy lúdtalp?" - példálózik nevetve, mekkora drámát lehet csinálni a legbanálisabb ügyekből is.
Ám még mielőtt arra a vélekedésre jutnánk, hogy a lelki ajándékokat tekintve jó is, hogy így esett, hallgassuk meg minderről az érintettet. Ő ugyanis az együgyű kérdésre - ha visszaforgathatná az idő kerekét, meg nem történtté tenné-e a balesetet - így felel: "Gondolkodás nélkül. Lehet, hogy ugyanilyen küzdelmes életet kapok, de akkor is." A hétköznapokban ugyanis a mégoly gazdag lelki gyümölcsök keserves testi szenvedésből fakadnak; nem is beszélve arról, hogy egy kis megerőltetés, és kész a baj: rosszullét, fulladás, kórház.
"Ugye, milyen kellemetlen akár csak két órát egy helyben ülni?" - tréfálkozik Miklós egy budapesti katolikus közösségben, amikor látja, hogy előadásának végére mind több hallgatója fészkelődni kezd. Az ő teste pedig igen keveset érez, ám amit igen, azt kiváltképp erősen, így akár egy átülés is embert próbáló fájdalmakkal járhat.
Isten ajándéka
Ahhoz pedig, hogy e kiszolgáltatottságban az élet zökkenőmentesen mehessen tovább, kell egy segítő, aki a keze helyett keze, lába helyett lába. Aki, ha Miklós megszomjazik vagy a fürdőszobába kell mennie, ha szivarra gyújtana, ha telefonon keresik, ha levelet írna, ha ki kell nyitni az ajtót, ha be kell csukni az ajtót, azonnal ugrik, éjjel és nappal.
Mert az már nem megy, hogy továbbra is Irén lássa el ezt a feladatot. Végtelenül reális és hétköznapiságában megrendítő tapasztalás ez is. Az, hogy az ebédnél nem a feleség eteti a férjét, nem ő fújja ki az orrát, nem homi érzéketlenségről árulkodik. Hanem arról, hogy eldöntötték: az élet ügyes-bajos dolgaiban ráhagyatkoznak egy külső segítségre - hogy a legnagyobban: a házastársi egységben képesek legyenek megmaradni. Mert Irén csak így tud nem belepusztulni a folytonos készenlétbe, s csak így lehet elérni, hogy az asszony örök életére ne betegápoló, hanem az legyen, amire igazi hivatása szólítja: tudományos munkájában is kiteljesedő hitves - és anya.
Ez a segítség negyedik éve Péter, a másodéves teológushallgató. A halk szavú, mély tekintetű fiatalember együtt lakik a lelkészpárral; állandó jelenlétével és csendes szolgálatával szinte családtag lett - sőt több annál.
"Menj már ki, Peti!" - veti oda szinte foghegyről Miklós, amikor csengetnek. Így csak azok szólnak egymáshoz, akik túl vannak minden udvariaskodáson. Mert napjában nem lehet milliószor illedelmesen megkérni a másikat, hogy legyen kedves behozni egy könyvet, előkészíteni a kalapomat, vagy éppen szólni a fiúknak, hogy vágjanak fát. "Akivel ennyire összenőttünk, azzal fél szavakból is értjük egymást; elég csak annyit mondanom: víz, és már hozza is a poharat" - mondja Miklós.
És ha kell, Péter fuvarozza, rendet tesz a kápolnában - de ha arról van szó, legózik a kis Tódorral. Őt már említettük. Kisfiú, nyolcéves, tüneményes. Most éppen azzal mulattatja a családot, hogy tótágast áll a fotelon. Pedig nevét egy komoly emberről: Romzsa Tódorról, a vértanú munkácsi görög katolikus püspökről kapta. A korábbi kisbaba halála után saját utódért esdeklő házaspár ugyanis bő tíz éve őt kérte meg égi közbenjárójának. És lőn: a főpapot II. János Pál pápa 2001 júniusában avatta boldoggá - rá egy hónapra pedig megfogant a gyermek.
Ha lányként érkezik a világra, Sárospatak szentjéről, Árpád-házi Erzsébetről keresztelik el. De fiúnak született, így Tódor lett. A görög eredetű név jelentése: Isten ajándéka.
A hős alakja, ahogy az első húsz oldal után elénkbontakozik: elég érdekes. Ki ez az elsősorban szagok iránt érzékeny ember (gazdag és változatos szag-emlékei vannak), ak
i Párizsba készült festeni, a lélekelemzés tanára akart lenni valami külföldi egyetemen, Berlinben gombgyárban dolgozott, Hannoverben konzervgyári munkás, Hollandiában a csatornázást «tanulmányozta», Altonában hajó-tisztogató, mindezekközben Rilkét lapozgatta s most is, hogy többesztendős külföldi csavargás után visszaérkezik szülőfaluja határába, Ady verséből dünnyögi, hogy: Visszakövetel a sorsom s aztán meghalok.
Bajkó Feri még gyerekember volt, amikor a vándortarisznyát a nyakába vette, miután kicsapták a hetedik gimnáziumból, mert megütötte volt Ascher tanár urat, aki őrültnek és hülyének nevezte, mivel a mein-t májn-nak írta.
Most nemsokára nagykorú lesz. És éppen végszóra érkezett. Apja gazdasága romokban, mindenütt csalják-lopják, ő maga egyre inkább a fenyőpálinka örömeinek él s éppen most készül elkótyavetyélni erdőgazdaságát, igen ám, de az erdők jórésze a fiú anyai jussa, ezzel még várni kell.
Az erdő! Titokzatos kezek vásárolják össze a környékbeli erdőket s egy szép napon - minden erdő a Társaságé. A Bajkóéké is. Idegen munkások jönnek, megindul a keskenyvágányú hegyi vasút építése, a kapitalista erdőtermelés s mire a falu föleszmél az alkotó mámorból, hogy pénz állt a házhoz (az erdők vételára első részletének kifizetése ünnepélyes keretek között történt!) a kis önálló székely egzisztenciáknak nem marad más választásuk: elpusztulnak, vagy megadják magukat a Mindenható Tőkének.
Ebből a kollektív hegyi-tragédiából, megsebezve bár (a falubeliek azzal vádolják, hogy lepaktált a Társasággal) sikerül a fiatal Bajkónak kimentenie a maga happyendjét: a rendbehozott gazdaságot barátjára bízva (apja meghalt), éjnek idején indul a vásárhelyi randevúra, hogy onnan a pópa leányával (szerelem!) együtt szökjenek az új élet felé.
Van a regénynek egy jelenete, amely betetőzhetné a rápazarolt százoldalnyi előkészítést. Amikor a társaság hivatalos emberei és félhivatalos «pártolói» összeülnek a kocsmában a falubéli urakkal, hogy együtt megvitassák az erdővásárlás ügyét. Itt mutathatná meg a két fiatal székely, Bajkó és Biró Máté, hogy nem hiába járták a gimnáziumot s volt külföldön az egyik s foglalkozott matematikával és csillagászattal a másik. Fegyvert fegyver ellen! Riposztot riposztra! Érvvel szemben érvet! Ne hagyják az erdőket! Az önálló faluból gyarmatot csinálni! Szállnának síkra a kizsákmányolók ellen! Ezt a kitünő helyzetet, amely gerince, drámai ütközőpontja lehetne a regénynek, Barabás jórészt elejti. A lagymatag kocsmai beszélgetésben a két fiatalember előzőleg egymás között megvitatott skrupulusai is csak foghíjasan szűremkednek elő s fejük meglepő gyorsasággal hajlik a Társaság bankóval bélelt bárdja alá. Különösen Bajkó passzivitása feltünő és semmivel se látszik indokolva lenni: mint lett tegnapról mára kezesbárány az ordas elégedetlenkedőből. Ezen a ponton törik az alak.
A feladat, amit Barabás vállalt, nem kicsi. Megmutatni a falut, keresztmetszetében: mint nyüzsög, zavarkodik, kapkod, lázong és adja meg magát ezen a fontos sors-fordulón, amelyhez hasonló a jobbágyság felszabadítása óta nem érte: hogyan veszi birtokába a Tőke, hogy századok alatt megcsontosodott életformáját gyökerében megváltoztassa. A Bajkóék egyéni sorsánál lényegesebb a falu kollektív sorsa, a Bajkó-fiú és a Krisán-lány szerelménél a magyar-román faji ellentét, amely ezen az egy ponton kiegyenlítődni látszik.
Olyan ez a könyv, mint valami motor: pöfög, gőzt fejleszt, de közben viszi is a kocsit, csak persze nem olyankor a legsebesebben, amikor a pöfögés a leghangosabb.
Barabás mindent rábíz az elbeszélés sodrára, amelynek hol maga ássa medrét, hol a sodor ragadja el őt magát. Bujkál, csapkod, ellankad, ki-kitér a cselekmény, de valahogy mindig ösztönösen célba fut. Nem mindennapos írói potencia feszíti a sorokat, ha az írás minősége nem is egyenletes. Barabás feltétlen híve az ú. n. életes ábrázolásnak, amely naturalista iskola: hadd fejtse ki az élet önmagát válogatás nélkül. Barabás megveti a «mesterség»-beli igényeket és szemmelláthatólag arra törekszik, hogy a húszíves könyv, amely egy-tömb, nincsen fejezetekre osztva, itt is, ott is, minél sűrűbben lobbantsa fel érzéki anyagát, színességét, képeit és tájait, külön-külön, mintegy pillanatonként bizonygatva, hogy az író legény a talpán.
S valóban: van egy pár felejthetetlenül szép oldala. (Például: amikor Bajkó meglátja az útfordulónál a szegény sovány székely Krisztust s eszébe jutnak a külföldi Krisztusok, amiket látott.) S tájleírásaiban nem egyhelyütt költő villan. Alakjai élnek. Az író pretenziója szerint is «hús-vérből valók» és csakugyan azok, még pedig a regényben való fontosságukhoz viszonyítva fordított arányban: annál erősebben, minél kevesebbet szerepelnek. Tehát inkább az epizódalakok. Ezek sorából is kimagaslik a kevés szóval jellemzett s maga is fukarbeszédű Krisán pópa figurája; a hús-vér elvén túl, egyenesen bronzba sikerült.
Jelentékeny írói tehetség jelentékeny írói próbája a «Székely erdők alján.» A regény hőse egyhelyütt Erdélyt Svájccal hasonlítja össze, «ahol a hómezők is dúspompájú villákkal vannak teletűzdelve, telefon csilingel az istállókban is és az útjai tisztábbak, símábbak, mint itt a templom padlója». Míg ezzel szemben Erdély gazdag, de nyers és vadonnőtt. Barabás könyve maga is ilyen kincses Erdély. Vajjon, a svájci példa nem volna jó írói útmutatásnak is?
Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novellaCsak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.
Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.
Tudom a kínnak muló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig;
Víg elugrás bánattól kedvig.
Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.
Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.
Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.
Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám
Most sok mindent viszonylag olcsón lehet beszerezni, és ha nem kell télen burgonya, sárgarépa, petrezselyem, cékla után futkosni, az igazán nagy segítség a háztartással törődőnek.
A gyökérzöldségek (sárgarépa, petrezselyem, pasztinák, téli retek, cékla, torma) nagy értéket adnak a téli hónapokban. Ezeket a legcélszerűbb pincében, nyirkos homokban eltartani, de fa- vagy műanyag ládába, soronként berakva, az egyes sorok közé több rétegű papírt téve, akár az erkélyen is tárolhatók. Persze, ha nagy a hideg, akkor a ládát be kell takarni pokróccal, használt paplannal, ami fölé - a nedvesség felfogására - még egy műanyag fóliát is terítsünk.
Városi lakásban is lehet rövidebb ideig burgonyát tárolni. A gumót át kell rakni kender- vagy papírzsákba, hogy ne érje fény! Az erkélyen, műanyag fóliával letakarva megvédhetjük a kiszáradás és a penészedés ellen; ha fagyosra fordul az idő, akkor terítsünk a zsákra pokrócot, vagy védjük több réteg újságpapírral a hideg ellen.
A szép, érett, hibátlan, zöld, sárga vagy piros paprikaterméseket is el lehet tartani néhány hétig oly módon, hogy a kocsányuk végét egy csepp gyertyával lezárjuk és papírszalvétába vagy papírzsebkendőbe burkoljuk őket. Ily módon bármilyen fagymentes, hűvös helyen jól tárolhatók és decemberben kiváló, friss csemegét szolgáltatnak.
Ha a paradicsomtövön maradt még zöld paradicsom, akkor abból nemcsak salátát lehet készíteni. A hajtást a zöld paradicsomokkal együtt levágjuk és fagymentes helyen (kamrában, garázsban) felakasztjuk; a bogyók fokozatosan beérnek, és friss paradicsomot fogyaszthatjuk akár karácsonyig is.
Kevesen ismerik a tarka héjú laskatököt. Ennek a kifejlett, érett, sértetlen, 3-6 kg-os gyümölcseit minden gond nélkül, hónapokig lehet tárolni fagymentes, lehetőleg egyenletes hőmérsékletű, száraz helyen. Amikor elkészíthetnénk, megkönnyíti a háziasszony munkáját, hogy nem kell gyalulni: a tök húsa forró vízben vékony csíkokra esik szét, ezért nevezik istengyalulta töknek is.
Tudom, kedves Húgom, Te is szándékozol egy-két szilvafa csemetét ültetni. Két dologra hívom föl a figyelmedet: a gyökérágakat csak annyira kell visszametszeni, hogy az egészséges, sértetlen rész maradjon meg és a hajszálgyökerek érintetlenül maradjanak; a csemetének olyan magasan kell állnia az új helyén, mint ahogyan a faiskolában volt. Mind a magas, mind a mély ültetés hátrányosan befolyásolja a fa későbbi fejlődését.
Ha a gyümölcsfák lombja lehullott, ismét foglalkozni kell a növényvédelemmel. Szinte minden gyümölcsfaj lombját fertőzték a nyáron a különféle gombabetegségek. Ezért a lehullott lomb összegyűjtése és elégetése nem elegendő! Még az ősszel meg kell a lombjukat veszített fákat alaposan, lemosásszerűen permetezni 2%-os bordói lével, mészkénlével vagy az ezeket helyettesítő gyári növényvédő szerek valamelyikével.
Ne feledkezz meg, kedves Húgom a diófák védelméről sem! Erről a mindannyiunk számára olyan kedves és hasznos fáról régebben azt tartották, hogy nincs szüksége növényvédelemre. Sajnos, ez a helyzet alapvetően megváltozott: a diófákat sokféle betegség és kártevő sanyargatja, úgyhogy átgondolt és szervezett növényvédelem nélkül már nem lehet diót termelni.
Befejezésül még arról kell írnom, hogy az azbeszt, amit korábban a borok szűréséhez használtak, módfelett veszélyes a szervezetre. Azbesztes szűrőt nem szabad használni! Lehet viszont kis teljesítményű gépi szűrőket is kapni, amelyeknek a beszerezhetősége felől borászati szaküzletekben érdemes érdeklődni.
Az őszi munkákhoz Neked és családodnak, barátaidnak sok sikert és jó kedvet kívánok!
Kelt Füreden, október végén.
UTÓIRAT
A kaktuszok és más pozsgás növények öntözését most már erősen mérsékelni kell. A rövidülő nappalok és a hűvösödő éjszakák folyamán ugyanis a növények párologtatása csökken, és nedves, vizes talajban a gyökerek rothadnak, ami az egész kaktusz pusztulásához vezethet.
A vázába állított őszi virágok tovább maradnak frissek, ha a vizükbe csipetnyi sót és egy kevés cukrot teszünk.
Az őszi fokhagyma gerezdjeit még mindig lehet ültetni jól előkészített, de nem frissen trágyázott talajba.
A tárolt körték héja megsárgul, elvékonyodik, a húsuk elveszti a keménységét, illatosak, ízesek, édesek lesznek. A gyümölcsök érési folyamata egyedi, ezért mindig az éretteket kell kiválasztani, és elfogyasztani. Alkalmas tárolóban a téli körtefajták gyümölcsei február-márciusig is eltarthatók.
Forrás: Bálint gazda honlapja
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Igy készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám
Lihegve megállt az ajtóban.
Mögötte meg ott csattogtak a férfi szavai, a földhöz, falhoz vagdalt holmik félelmetesen dübörögtek, csörömpöltek a tördelt poharak s a széttiport üvegcserepek olyan gerincsajdítóan csikorogtak, mintha eleven agyvelőre tiportak volna odabent a lámpa derengő f
ényében.
- Takarodj innét, te ringyó, te utolsó szemét, pusztulj a házamtól, ott egyen meg a fene, ahol vagy, maradtál volna a szajha anyádban!...
Hallotta, hogy a nehéz léptek a küszöb felé dübörögnek, a padló meg-megnyekkent s egy szék nagy robajjal dőlt fel. Az asszony szíve megint felszökött a torkába, két kezét mellére nyomta, hogy ki ne robbanjon belőle, erőszakkal szorította vissza s a szeme káprázott. Mit tegyen? Rémülten pillantott körül. A kihalt udvaron nesztelenül hullámzott a halvány fények és árnyak játéka, távolabb a fák mozdulatlanul zörgették fekete, dérverte leveleiket, s egy-egy halálra vált lomb lassan keringve hullt a földre. Holdtölte volt, a hideg égen hófehér üvegragyogással siklott a kerek hold, éles kockákat, háromszögeket vetett az udvar porondjára, fekete, kemény mértani formákat árnyékokból s amikor felhők suhantak elé, köröskörül sejtelmes borongás terült a kopár háztetőkre, a falakra, szemben egy ablak furcsán, hidegen villogó üvegére s a távolabb álmodozó, haldokló fákra. Hűvös volt, az asszony csak most kezdte érezni, ahogy felindultsága kissé csillapodott s a menekülés gondolata visszazökkentette a valóságba. Már meg-meglibbent a dermesztő őszi szél, újabb és újabb levélsereget röppentett fel a nagy körtefáról s visszaejtette a földre, a hold megint előbukkant s csipkés árnyékokat vetett a fák alá, odafent megzendült a telefondrótok húrja...
Ebben a pillanatnyi békességben összeszedte magát s úgy, ahogy volt, kendő, kabát, még csak egy könnyű nyakbavető nélkül is, elindult át az udvaron, a nyitott kapu felé.
Most minden valami különös fényt, jelentőséget, súlyt nyert körülötte. Voltak napjai, amikor az élete mintegy sűrítve jelent meg előtte, tőle idegenül, mint valami festett kép. Megdöbbent a sivárságtól, a hidegtől, a némaságtól, amely körülvette. Mintha félelmetes pusztaságba került volna, mintha a ragyogó magasságból zuhant volna ide az idegen, érthetetlen földre, alig ismert rá a százszor látott kapura, mely kissé féloldalra dőlve ásított előtte, a kőkerítésre, mely itt-ott csorba volt s lehullott róla a vakolat, a faládikában didergő leanderre, mely már elvirágzott és senki se törődött vele, csak ott állt-állt a hideg holdfényben a lépcsőfeljárat mellett, az utca hófehér csíkjára, mely belátszott a nyitott kapun... Milyen különös - jutott eszébe -, eddig nem is vette észre, hogy a kapu ferde, hogy a palánk fala csorba és a vakolat is lehullott, hogy a leander már megfagyhat idekint... Meg kellene javíttatni a kaput, a palánkot, el kell küldeni a kőművesért, a leandert is be kell vinni már, ne fagyjon meg idekint, hiszen...
Keresztülborzongott rajta a leander didergése, egyszerre nagyon sajnálta a kintfelejtett fácskát s könnyei omlani, hullani kezdtek. Fonnyadó arcán mély árnyékokat, árkokat szántottak a lesikló csillogó könnyek, a hold hideg ragyogása még merevebbé, még elkínzottabbá, még vénebbé tette. Összegörnyedt a fájdalomtól, robotban fáradt teste meghajolt, kendőtlen fején szétzilálva lebegett a tépett haj.
Mindegy most már - jutott eszébe -, mi köze már neki a kerítéshez, a kapuhoz és a fához? Mit törődik már ő mindevvel? Utoljára fordul meg ezen a helyen, ő többé lábát ide be nem teszi, nem, nem, nincs tovább, elég volt, most már békét akar öregségére, békét, békét, akár a halál békéjét is, csak messze legyen ettől az embertől, az aljastól, aki tönkretette az életét.
Elindult lefelé az utcán. Kétoldalt meszelt házak sorakoztak olyan fehéren, mintha hóból lettek volna, az utca pora is olyan volt, olyan fehér, olyan csendes, szinte bársonyosan simult a lábai alá, mintha hóban járt volna. Csak a kopaszodó szederfák árnyéka volt sötét, titokzatos, meg a magasságban egy-egy magányos felhő, amint éjszakai útján elsuhant a fák, a háztetők háromszögei fölött, magasan, elnyúlva, mint bozontos, mégis szelíd állat, mely titokzatos mezőkre vonul s érthetetlen vágyak űzik.
Az asszony eleinte lassan ment, rettentő fájdalmat érzett a gyomra tájékán, olyan fájdalmat, mintha valami súlyos követ erőszakoltak volna bele, vagy halálos daganat nőtt volna benne percek alatt, összehúzta magát, leszorította a fejét, amennyire csak tudta, ámbár hátul, a nyakszirtjén is érzett egy kis sajgást, mintha késpenge tört volna a csigolyák közé. A férfi rúgásai... S megint kibuggyant szeméből a könny s mint apró gyöngyszem hullott a fehér porba. Mindene fájt, kívül-belül. Egy fájdalom volt. Néha eszébe jutott a férfi egy mozdulata, amint balkezével megragadta a nyakát hátul s cipője sarkával rúgja, ő szinte megbénul, összeesik, görcsök rángatják, a kegyetlen cipősarok keményen, kérlelhetetlenül, biztos erővel gyomron találja, zuhog rá, a bordái szinte repednek tőle (igen, érezte a bordák törését), sír, sír, de megvadult ember nem irgalmaz neki, trágárságokat ordít, nagy, táblás képe vörös a dühtől és a bortól, öklei hadarnak, körös-körül hullanak az edények, a bútorok dőlnek, irtóztató a lárma, zúg a feje és a fájdalom görcseitől fetreng. Egy furcsa, vonító hang is megmaradt a fülében a lármakeverék között, nem tudta kihessegetni onnét, belevájta magát az agyába; saját nyöszörgését hallotta, mint a kés alatt kegyelemért nyüszítő borjú, félig, bőgés, félig gyermeksírás, buggyanó zokogásba torzultan, ahogy a kés áthasítja a nyakát. Vagy mint amikor gyermekkorában vadult kóbor kutyát vertek agyon botokkal a kert alatt, az adott ilyen nyüszítő, kérő, éhes, fájdalmas, gyermekes hangot a fű között, ahol összeesett. S hallotta férje röhögését is, a káromkodását:
- De most megmutatom én, te szajha, megmu-ta-tom! Háhááá, nem tetszik ugye az orvosság?
Élesen, tisztán hallotta a rekedt, bőszült hangot, a rémület megint a torkára ugrott, szíve kétségbeesetten kezdett lüktetni egészen fent a torkában, meggyorsította lépteit s ment, ment, ahogy csak a fájdalom s a gyomrában csüngő nehéz kőkolonc engedte.
Most hazamegy, - így okoskodott, holnap látleletet vetet fel az orvossal, aztán beadja a válókeresetet. Nem is, nem is holnap. Még ma éjjel. Most rögtön, amint hazaér, felveri a házat, ágyba fekszik, elküldi a sógora gyerekét orvosért, megvizsgáltatja magát még ma éjjel, ne múlhassanak el a daganatok, a foltok, a sebek, a fájdalmak, lássa az orvos, hadd lássa, hadd írja, annál jobb. Még az ajka is vérzik, még az ajkát is megrúgta, csupa vér az ajka, most veszi csak észre... S mintha a többi seb és fájdalom egy pillanatra megszűnt volna, egyszerre csak az ajka sebét érezte, a sós vér fanyar ízét, a vér piros vonalát nézte, mely a holdfényben feketének látszott s lecsurrant a keze-fejére is. Megállt egy pillanatra, ahol legfényesebb volt a világosság s a kavicsok élesen csillogtak a porban. Nézte a kezét, forgatta, vizsgálgatta foltokat. Most látta csak azt is, hogy milyen elnyűtt a keze. Kidagadnak rajta az erek, a legutóbbi nagymosás lúgmarásai még most is látszanak rajta, körmei feketék és kitöredezettek s ezen a szinte barna kézen, mely olyan a fehér világosság égi fényében, mint egy idegen élőlény hullája, feketén alvad a rácsurrant vér. Megint megnyalta száját, undorodva kiköpött s a zokogás újra megrázta, egész lelke mélyéig rázta, rázta, mint a rúgás görcse, fokozott fájdalom állta el minden tagját s szinte megbénult. De jó lett volna összeesni ott az utca közepén, a fehér földön, a fehér kavicsokon, a sötét árnyékok csipkéje alatt s nem menni tovább egy lépést sem...
Szél suhant át a hervadt levelek között, az ágak bólintottak, hullottak a száraz levelek s ez a zörgő, susogó zúgás olyan kisérteti volt, mint a halotti koszorúk csinált-virágának zörrenése. Elfogta a félelem, fázott, borzongott. Le sem törölte szikkadó könnyeit, összehúzódott, ahogy csak lehetett s most már valamennyire megkeményedve s megnyugodva ment az apai ház felé.
Ebben a faluban született. Itt járt iskolába és itt nőtt fel, itt lett eladó lány. Ő volt a legidősebb, neki hoztak először vőlegényt. Egyszer elkezdtek sokat pusmogni, tervelgetni a vénasszonyok, akik ott ölték az estéket a kályha mellett, szüntelenül jöttek-mentek, összebújtak, számoltak s apja, a kevésbeszédű paraszt, egy nap, ebéd után, mikor bekattantotta bicskáját s hosszan kortyolt a borból, kijelentette, hogy:
- Edeje má, hogy férhön menj. Maj nízzünk valakit.
Fülébe zümmögtek a régi szavak. A szomszédasszony óvatosan besettenkedett az ajtón s amikor leült, kényesen, mintha hímes tojás lenne, fényképet húzott elő köténye alól. A fénykép kendőbe volt csavarva; nagy óvatosan és vigyázva tekergette le róla a kendőt.
- Lá, ett a képe ni, - mondta és ragyogó ábrázattal nyújtotta át a fényképet az anyjának.
Az féloldalt fordította kövér képét s kéjjel mustrálgatta a képet. Majd továbbadta az apának.
- Szép, dörék embör...
Végül aztán neki is odaadták. Egy kis izgalommal vette kezébe a képet, mely leendő vőlegényét ábrázolta. S elnézte hosszan. A kis vizitképen merészpillantású, oldalrafésült hajú, kerekképű, hegyesbajuszú úriembert látott. Szép ember volt. Látszott rajta, hogy finom... Akkor annak látszott! Arca simára borotválva, egész mivoltán meglátszott, hogy finom munkával foglalkozik: borbély. Szinte érezni lehetett rajta az illatszerek és kenőcsök szagát.
- Háromezöret akar. Hogy má koronát. - Mondta a szomszédasszony.
- Az sok. Maj a rosseb ád annyit. - Csattant fel az apja.
- Ezerötszáz forint. Nem sok az.
- Hej, hej, de sok péz az, honnan vegyünk mink annyi pézt.
... Megállt az utcasarkon, a paplak előtt. Odafent a pap kertjében feketén borultak egymásra a fák s a holdfény alig érintette a csúcsokat. Ott még csillogott egy-két hibátlan levél s a vadszőlő olyan volt, mintha tűz futott volna fel az oszlopon, izzó, parázsló máglya. Hogy is volt?! Ez az ő vőlegénye. Nem valami sült paraszt. Iparos ember, jó szerencse, egész életében nagyságos asszony lesz, ruhákat csináltat, kalapot hord, cselédje lesz és bent ül a kasszában. Remegett egy kicsit és rettentő boldog volt.
Megalkudtak kétezerötszáz koronában, az öreg rendez be majd üzletet, ad két szoba bútort és staffirungot. A vőlegényt egy délelőtt bemutatták. Igen jól vasalt sötétkék zakó volt rajta, vállas, magas, izmos ember, igazán szemrevaló, arca pirospozsgás, kezei finomak, körme ápolt, kézelője ragyogó fényes, nyakkendője pirospettyes selyem, cipője francia szabású, nadrágja olyan éles, mint a beretva s mikor helyet foglalt a tiszta szobában egy szalmafonatú széken, két ujjával felcsippentette a nadrágja élét s felhúzta bokáig, hogy össze ne gyűrődjék, még nyilas selyemharisnyája is kilátszott alóla. Nem volt semmije, de majd örökölni fog, hanem igen szép, vállas ember volt, mindenki tisztelettel nézte, igazi úr, a beszéde szabályos, semmi tájszólást nem lehetett érezni a kiejtésén.
A lakodalom és...
Megállt a kiskapu előtt. A jól ismert ház néma nyugalommal pihent, semmi nesz nem hallatszott ki a lezárt ablakok mögül, szinte hallani lehetett, ahogy a falak és a kerítésdeszkák pihegnek álmukban. Az asszony remegve állt a ház előtt. Körülötte az éjszaka ezer halk hangja zümmögött, egy elkésett őszike trillázott valahol messze, a távolban egy kakas kukorékolt, olyan volt a hangja, mintha érckürtbe fújtak volna. Eszébe jutott róla egy regény, amit mostanában olvasott s amely a római keresztényüldözések korában játszódott. Bemenjen? Szégyellte magát. Húsz esztendei házasélet után megint ez az újabb botrány. Legjobban szeretett volna elmenni innét egészen, messze, nem is látni semmit és senkit mindazok közül, amik és akik egész életében körülvették.
Nagyon fáradtnak érezte magát és percről-percre jobban fázott. Kívánkozott a pihenés, a puha ágy után. Mégis csak holnapra hagyja azt az orvosi vizsgálatot, most késő van, nem lehet felverni az egész falut az ő ügyével. Jobb lesz, ha kipiheni magát, holnap jobban utánanézhet a dolognak s be is utazhat Pécsre egy ügyvédhez s meg is bízhatja a pörrel.
Bement.
Megállt a sötét ablak előtt s hallgatta a csendet. Susogott a szél, a hold hidegen és fehéren ontotta sugarait s a hószerű fény, a fekete, mély árnyékok zegzuga körülvette néma misztikumával és szögletes, mértani formáival. Megkocogtatta az üveget s ez a zengő zaj megremegtette minden tagját. Valahol dübörgés, csattanás hallatszott, mintha egy kaput bevágtak volna, távol haragos kutyaugatás felelt rá. Az asszony gyorsan újra kocogtatott s dermedt ujjai félénken táncoltak az ablaküvegen.
*
- Én nem bánom, felüllem ehet a rosseb, de ett nem maradhatsz, - jelentette ki az öregember a csíkos dunyhák között s lelógó csapzott bajsza dühösen rángatózott. Megfordult, a rozoga ágy nyikorgott alatta; falnak fordult.
A másik ágyon a vénasszony ült egy szál alsószoknyában és piszkos ingben. Álomtól veres szemhéjai kidagadtak kövér képéből s vastag, zsíros karjait lomhán lelógatta, puffadt kezét keresztbe tette az ölében s maga elé meredt.
- Hej, hej, biza, biza, ejen ám a házasélet. Az embör sohase tudhati, hogy ki vessze el. Lá, én is mennyit szenvedtem apátokkal, de ezér nem futtam haza. Soha. Lá, osztán mégis megöregödtünk.
Nagyot, végtelen nagyot sóhajtott. úgy tett, mintha vissza akarna dőlni a megvetett ágyba, de mégis meggondolta magát s hosszút és hangosat ásított.
- Ejen késő éccaka ki látta má fönzavarni az embört. Ki látta má.
A borbély felesége ott ült a mécses mellett és összerándult vállakkal görcsösen zokogott.
- Én oda vissza már nem megyek, értik, soha, soha, inkább az utcán vesszek el étlen, inkább megyek koldusnak, értik, de én ahhoz a baromhoz, ahhoz a vadállathoz, ahhoz a részeges disznóhoz, ahhoz a csaló bitanghoz, ahhoz, ahhoz, aki az életemet tönkretette, akitől még csak gyerekem sincs, aki csak hajtott, mint a teherhúzó állatot, aki összevert megint, aki, nézzék, nézzék, hogy összevert, milyen az ajkam, egészen kipattant, ahogy megrúgta az arcomat, itt is, meg itt, itt, hasbarúgott, gyomron, nézzék, én ahhoz többet vissza nem megyek... Ki vagyok én, ezért vett el, ezért tette tönkre a fiatalságomat, nem elég, hogy tele vagyok betegséggel, nem elég a sok munka, még üt is, üt, ver, cipősarokkal rugdal, engem, hát ki vagyok én, ki vagyok, hogy nekem ilyen sorsra kellett jutni?
Beletemette arcát anyja fekete gyapjúkendőjébe, amit didergő vállára kanyarított, összeomlott a széken, belezokogott a kendőbe s rázta a görcsös sírás. Panaszai, végre kiáradva szívéből, megállíthatatlanul ömlöttek belőle és szeméből is a könnyek, hol vacogott a foga, hol izzadság verte ki homlokát a fülledt odúban, ahol szülei aludtak. Anyja csak sóhajtozott az apja dühösen dörmögött a fal felé, aludni szeretett volna, de nem hagyta a dünnyögő, vinnyogó sírás.
- Hej, hej... Hát aztán mast má mi lesz az üzlettel? - kérdezte az öregasszony.
- Én nem bánom, minek kell mindent nekem bánni, minek, mikor tele vagyok sebbel, daganattal, kék fóttal, még én bánjam? Ami elmúlt, azt már úgyse lehet visszacsinálni, öregasszony leszek maholnap és a veréseket nem lehet rólam levakarni. Ó, hogy az isten verje meg, verje meg azt a gazembert, aki egy asszonyt így megver, így megaláz, így, így...
Szinte lihegett, égett a szeme megalázottságában s úgy érezte, meg tudná ölni azt az aljas bitangot, azt a pomádészagú finom bitangot.
- Maj kibékűtök, osztán megen jó lesz. Azér ergye alunni, hónap visszamehetsz, - mondta lassan, bosszúsan a vénember, mert aludni szeretett volna s unta ezt az éjszakai siránkozást.
- Úgy, úgy, jól mondod embör, - hagyta rá az öregasszony is. - Maj megen jórafordul mindön. Elmúlik az. Maj megen meggyógyél az a kis kék fót. Hát. Nem kell ezér a kis izéér mingyá otthagyni az üzletöt, akit mi rendöztünk bé, nem ám, abbul a fele megillet tégödet, megám hallod-e, csak fekügy le odabé a gyerököknél, osztán maj hónap visszamehetsz.
- Soha! Soha! - kiáltotta, rikoltotta az asszony még a gondolatra is fellázadva, hogy ahhoz az embertelen zsiványhoz megint visszakerüljön. Arca egyszerre megkeményedett, elszántan meredt a mécses lángjába s szemében úgy villogtak a könnyek, mint a kés hegyei. - Inkább vesszen oda mindenem. Inkább ne legyen semmi az enyém többet, de én oda... oda!... Mit bánom én azt a büdös üzletet, amibe soha jól nem éreztem magam, mit bánom én, akárkit hoz is már abba, majd ellátják a dolgát a bíróságon, majd megyek én holnap az ügyvédhez, majd viszem az orvosi bizonyítványt, hogy az ajkamon megrúgott, meg az oldalam tiszta egy daganat, meg a gyomromba mintha követ sűllyesztettek volna, meg hogy cipősarokkal törte a bordáimat, meg hogy... Nem, nem bánom, most már elég volt, elég, én is ember vagyok, ha asszony is, velem se lehet úgy bánni, mint a kutyával...
- Az a sok szép karperec, akit vett fiatalasszony korodba, meg a sok gyűrű... - motyogta maga elé az öregasszony összetett kézzel, mintha imádkozna, kövér arca piros volt az izgalomtól s szeme vizenyősen, halszerűen kimeredt, a mécses kis libegő lángját nézte, mintha aranyholmik ragyognának előtte. - Hát az a sok szép gyűrű, akit mastanába vettetök, az a zafirosgyűrű, vagy mi, meg a melltű, hallod-e, az akkor minnyá ottmarad annál az embörnél, ha te elválsz tűle? Legalább bézárhattad vóna a fiókodat, osztán a kúcsot meg elhozhattad vóna, ha már elgyüttél. Mér nem zártad bé? Mér nem hoztad el a kúcsot magaddal? He? Maj osztán mire visszamégy, sömmise lesz.
Ekkor bejött a másik szobából a nagy lármára, beszédre a sógor, meg a másik asszony, a fiatalabb. Mindakettőn éjszakai ruha volt, a férfin bokáig érő vászonnadrág, melynek zsinórjai utána kígyóztak a téglán, tarka ing a felsőtestén, mely fekete volt a piszoktól s fejére kis sapkát csapott. Vézna ember volt, fekete bőrű, szeme apró volt és fekete, orra hegyes és a fogai sárgák. Felesége nagyon vastag nő volt, szénfekete haját két vastag fonatban vállára dobta, alsószoknyája ferdén lógott rajta és fehér vászonréklije feszült a mellén. Vastag nyaka és tokája rengett az izgalomtól. Leült a zokogó, remegő asszonnyal szemben s belehadart a beszélgetésbe, rikácsolón, erőszakosan.
- Kár is ám mingyá ejen komédiát csinyáni, fönzavarni az embört, aki egész nap dógozik, osztán alig vári, hogy alhasson. Még alunni se hagyik.
A férfi fekete szeméből gúnyolódás villogott.
- Így vótak ezök mindég. Otthagyi, osztán megin jó. Rosseb látott még két ekkora marhát. Mér nem hagyod ott a fenébe, mi, hagyd ott azt az úri bitangot, osztán ne óbégass annyit. De ti csak ezt tuggyátok. Összevesztök, osztán futsz haza, dörömbősz az ablakon, óbégatsz, rísz, fogadkozó, fönveröd a házat, falu csúfjává teszöd a családodat, az embört pletykára adod, hogy rágja a sok büdös paraszt, akinek sömmi dóga sincs, mint a más böcsületit rágni. A rosseb ott egyön bennötöket rakásra, mit hányítok fön mindég az embör nyugalmát, két bolond marha, mi? Minek tűröd el, ha üt-ver? Osztán...
Kiköpött. Utálattal, haraggal, mert gúnyosan indult ugyan, marón, csípőn, lenézően, de dühösen végezte. Néhány lépést tett a szűk odúban, zsebre akarta vágni szőrös ökleit, de nem volt rajta nadrág. Meztelen talpaival kényesen lépegetett a hosszú, szűk gatyában.
- Meg osztán a fele haszon is megillet, - folytatta a vénasszony lelkes magyarázatait s már egészen kidörzsölte szeméből az álmot.
- Ergyetök alunni, - morrant rájuk az öregember a dunyhák közül s megint láthatóvá vált hosszú, csapzott, rőttszínű bajusza, sovány kezével belehadart a levegőbe.
Az utcáról hosszan elnyújtott kiáltások hallatszottak be. Mindnyájan némán figyeltek. A konyha ajtaja nyitva volt s a másik szoba ajtaja is, onnét tisztán hallatszott az elnyújtott, vonításszerű hang, mely félelmetes volt, mint a veszett kutya, vagy a téli éjszakán összeverődött farkas üvöltése. A holdfény olyan fehér volt a villogó ablaküvegek mögött, olyan kék és fehér, olyan csendes, hideg és sivár, mint a hóval fedett pusztaság. S ebben a fehér pusztaságban vadul, elnyújtva, vonítva hasított bele a csendbe az üvöltés.
- Itt van. Már itt van. Utánam jött, - rebegte az asszony s összehúzódott a széken, minden kiáltásra megrezzent s elfehéredett, mint a halott. - Ó, a vadállat, halljátok, hogy bömböl utánam, meg akar ölni, meg akar verni, rugdalni, halljátok a vadállatot? Nem, nem, ehhez soha vissza nem megyek. Elég volt.
S a csendben hallatszottak a kiáltások az utcáról, ahogy ott állott a vadember a néma holdfényben s ordítozta a trágárságokat, a szidalmakat, káromkodásokat és fenyegetéseket, ha felesége azonnal haza nem megy.
- Zsiványo-o-o-ok! Adjátok ki a feleségeme-e-e-et! Mindenkit agyonverek, ha haza nem jö-ö-ön! Ringyó-ó-ó-ók!
A sógor röhögött. Köröskörül dühösen ugattak a felzavart kutyák.
Feküdt a díványon, összehúzott tagokkal, fekete kendőbe burkolózva s néha lehunyta a szemét. Olyan fáradt volt, annyira nehezére esett még a nézdegélés is, hogy a szemét sem szerette kinyitni. A kínosan rendbentartott szobában (ez volt a szép szoba), olyan áporodott illat terjengett, mintha halottat rejtettek volna el valahol, egy szekrény mélyén. Ez az illat beleszívódott a bútorokba, a piros rózsagirlanddal díszített falba, a cifra függönytartóba, a levegőben szállongott, ránehezedett a tüdőre s megbénította azt, aki sokáig szívta. Mintha kripta lett volna ez a szoba, bebútorozott kripta, százados halottakkal, koporsókkal, gyaluforgáccsal, szurokkal és avult csontokkal, szállott, illant az illat s megfojtotta az akaratot. Az asszony minden tagja fájt, egészen kicsire húzódott össze, elgyötört, összevert sajgó testét mint hullát engedte át a tétlenségnek s lelke is fásult volt, nem látott semmi célt már, semmi olyasmit, amiért érdemes lett volna felkelteni a díványról, melynek rugói rosszak és süppedtek voltak.
Félhomály borongott a szobában, az esős ősz nehéz félhomálya. Kint egyenletesen, suhogva, csepegve hullott az őszi eső, végtelen pókhálószálaival fátyolt szőtt az ablak elé s a cseppek néha végiggördültek az üvegen, mint a könnyek. Az ereszcsatornában ütemesen csengett-bongott a locsogó víz, a bádog olyan hangot zengett hozzá, mint a távoli mezőkön legelő csorda kolompja. Az asszony órákon át hallgatta ezt az ütemes, egyenletes bongást, megbénulva és apatikusan.
Majd elmegy az orvoshoz. Nincs értelme, hogy idehívassa. Ebben a térdigérő sárban nem hajszolhatja nővére kisfiát az orvoshoz. Jobb lesz, ha maga megy el, legalább nem lesz olyan feltűnő. De majd csak délután, addig rendbejön egy kicsit, hiszen most még a lábát sem tudja mozdítani, a száján is szinte nyílt még a seb, így nem mehet ki az utcára. Igaz, hogy az ajkát eltakarhatná, de mégis csak jobb lesz, ha vár délutánig. Legalább a kis forró leves lelket önt bele. Olyan kimerült, szomorú, kétségbeesett, egy kis táplálékot kell magához vennie...
Még aznap reggelit sem evett.
Elgondolta, hogy ilyenkor szokta ő otthon tűzre tenni az ebédet. Most nem lesz pont délben ebéd, mint húsz esztendőn át minden nap. Talán tűz sincs a konyhán. Minden úgy van most is, ahogy tegnap maradt, törött edények a téglán, feldöntött bútorok, elhajigált ruhadarabok, ételmaradék, az ablak párkányán a palacsinta is ott van, ki tette volna el... Máskor ilyen időben már vígan ég a tűz és rotyognak a fazekak, ott sürgött-forgott a tűz körül, máskor, máskor... Nem érdemes, - gondolta s jobban beleburkolódzott a kendőbe -, semmi sem ér semmit, igen, ha úgy volna, mint a Courts Mahler regényében, ami olyan szép volt, hogy az asszonyok szerelemben élnek a férfi oldalán, a hős kitart hölgye mellett tüzön-vizen át és a boldogságot együtt teremtik meg, mint valami paradicsomot, amelyben szelíden bégetnek az oroszlánok s az elefántok tigrisekkel ölelkeznek... Butaság, - s elmosolyodott a groteszk képen -, az élet nem regény s ha eláll az eső, azonnal megy az orvoshoz s aztán Pécsre, megindítja a válópört, ő oda többet, abba a házba, ahhoz a tűzhelyhez vissza nem megy...
Benyitott az anyja. Mint rendesen, most is féloldalt lógott rajta a szoknya és piszkos volt, meztelen lábán valóságos sárkoloncok csüngtek. Megállt az ajtóban s vastag derekán csipőre tette kezeit.
Az asszony a díványról írtózva nézte. Szinte ügy érezte, az ő tiszta, rendes szobájába lépett be sáros lábbal s lehunyta a szemét, hogy ne lássa ezt a kétségbeejtő, piszkos asszonyt.
- Hát szóval... - kezdte lassan a vénasszony -, csak nem akarsz visszamenni. Nem bánod hát, akármi is lesz avval az üzlettel. Akárki is ül a kasszába. Csak legalább a kasszába béülhetnél, lá ahhon jogod van, fele jövödelöm megillet, hallod-e, csak nem kellene kidobni a sárba azt a pénzt? Minek legyön az azé az emböré, ha má etthon is vagy? Azér én azt mondom, hogy ergye oda, osztán ülj bé a kasszába, rá se kell nízni azér arra az embörre, köszönni se kell neki, csak bémégy, osztán egyszörűen béülsz a kasszába. Főzni se kell. Délbe hazagyühetsz enni.
Még be sem fejezte, amikor az öregember is betotyogott a szobába, átbotorkált a deszkasávokon s letelepedett egy székre, éppen szemben a dívánnyal.
- Hallod-e, hát szóval te már ett akarsz maradni. Azér adtalak férhön. Azér adtam kétezerötszáz koronát annak az embörnek, hogy mast én tartsalak, mi? Meg üzletöt, meg két szoba bútort, konyhaedényt. Magunk is szűken vagyunk, hallod-e. Azér mondd meg, hogy mit akarsz. Mer csak úgy hazagyünni, aztán fogyasztani ett a húst, zsírt, kenyeret, meg alkalmatlankodni, háborgatni a háznépet... Azér azt mondom, jobb lenne azokat a holmikat, aran, meg ezüsthummit edehozni, hogy legalább valamit hozz vissza abbul, amit elvittél. Osztán az ágyneműt is. Meg mifene. Mer így egy kicsit izé... drága... Beláthatod, hogy a mái háborús velágba, amikor az embörnek sömmije sincs...
Mereven a lányára nézett s kiköpött maga elé a padlóra. Az asszony még jobban összehúzódott, aztán nagyon halkan, szinte nyögve mondott egy-két szót.
- Én nem akarok itt maradni örökké. Nem akarok zavarni senkit, tudhatják. Csak addig, amíg egy kicsit... Hiszen a kutya cipősarokkal rugdalt! Tele vagyok daganatokkal, nézzék az ajkamat is... - és most százszorosan érezte a sebeket és foltokat, melyekkel el volt borítva a teste. - Csak ki akarom magamat pihenni egy kicsit, aztán majd ád bizonyítványt a doktor és bemegyek Pécsre, megindítom a válópört. Mit kaptam én tőle majdnem húsz év alatt? Betegséget, a gyerekem halva született, ő meg ütött, vert, olyan vagyok, mint egy rongy...
De érezte, hogy nem érdemes beszélni. Kicsurrant a könnye, szipogott s nagyon elhagyatottnak érezte magát. Eszébe jutott a palánk, mely fölül kicsorbult s a vakolat is lehullott az oldaláról, meg a féloldalra dőlt kapu is és lépcsőfeljárat mellett az elvirágzott, didergő leánderfácska. Nagyon fájt mindez és nagyon szégyellte magát miattuk. Hogy is nem látta meg már régen, hogy a falat meg kell igazítani és a leánder elfagy ilyenkor? Neki azonban már semmi köze mindehhez, neki már nem otthona az a ház, a tűzhely hideg és üres, a rézedények a falon hiába csillognak, a rendetlenség, a törött holmik halmaza szanaszét már olyan mindegy neki... De hát hol is lesz az ő otthona? Itt? Hol húzza meg magát addig, amíg a pör lefolyik? Hiszen eltart talán félévig is, vagy még tovább. S eszébe jutottak a szekrényfiókban heverő ékszerek is, háborús esztendők szerzeményei, mikor a pénzt ékszerre kellett váltani, hogy pénz maradjon. A karkötők, a gyűrűk, a melltűk; különösen egy szép aranyórát sajnált, méteres vékony lánc tartozott hozzá s az olyan szépen folyt le a nyakáról, mikor kiöltözött s az órát is az övébe dugta. S a kis óra hentereg a többi között, senki sem vigyáz rá, vagy az a vadállat még utóbb mindent elad dühében, az üzletet, az ékszereket s aztán egyszerűen elissza a pénzt, amit ő szerzett, amit együtt szereztek...
Szinte már felugrott, hogy elmegy és bezárja a fiókot s elhozza a kulcsát, de meggondolta magát. Nem, nem megy oda többet. Az után a megalázottság után. Délután felkeresi az orvost, aztán megy az ügyvédhez. Elválik.
De addig is mi lesz az aranyholmival, meg a leanderrel? A kapu és a kerítés nem olyan nagy dolog, ahhoz neki már semmi köze...
Érezte, hogy fel kellene kelni és hazamenni ezekért a holmikért, de elirtózott a gondolattól, hogy férjével a küszöbön találkozna és az gúnyos vigyorgással végigmérné: na, hát már visszaódalgott?
De hogyan menjen el az orvoshoz is ilyen esőben kabát és ernyő nélkül? Meg a magas cipője is otthon maradt, hogyan caplasson a sárban?
Délfelé úgy érezte, hogy kezd éhes lenni. Mintha a fájdalmak is enyhültek volna egy kicsit. Ugyan az ajka szögletében most is erősen sajgott a seb, de másként már alig érezte az ütlegek nyomait, csupán a kék foltok maradtak és virultak rajta.
Nagyon kellemetlenül érezte magát ebéd alatt. Elfelejtették kezére adni a kenyeret, majd meg kanala nem volt s nem mehetett utána, mert beszorították a sarokba, ahonnét nem volt kijárás. A sógor tele szájjal magyarázott egy furcsa disznóvételt, közben minduntalan úgy tekintett rá, mintha átnézne rajta. Egyszer csak minden átmenet nélkül rákezdte:
- Találkoztam az uraddal, már kialudta a részögségit, azt se igön tuggya, mi történt akkor éccaka. Azt mongya, ergye vissza hozzá, aztán ujjal se nyúl hozzád.
- Az ám, legszöbb a békesség, - motyogta ájtatosan a vénasszony.
- Én? Hogy én ahhoz a bestiához visszamenjek? Hát ha itt csúszna előttem a sárba, aztán úgy könyörögne, visszamennék-e? Soha. Kár minden szóért. Soha!
Felkelt az asztaltól s bement megint a szép szobába.
Az eső suhogott, néha szélrohamok kerekedtek, felkavarták az esővizet s apró gyöngyökben az ablakokra verték. Ilyenkor a fonnyadt, átázott falevelek is rajokban repültek szanaszét s keringve csapódtak le a sárba. Az asszony ott állt az ablakban s nézte az utcát. Bokáig, térdigérő sárban cammogott el néha arrafelé egy-egy ember, az asszonyok fejükre borították biklájukat, szekér zörgött nagynehezen s a lovak belegázoltak a híg csatakba... Nézte s arra gondolt, hogy el kellene hozni a magas cipőjét, meg a kabátot és esernyőt, így még csak az orvoshoz sem mehet el.
Ott aludt a hullaszagú díványon, a kriptaszagú szobában. A rossz rugók rettenetesen nyomták minden tagját s ekkor érezte megint a fájdalmakat. Milyen jó lett volna odahaza aludni az ő megszokott jó puha ágyában, hallgatni az eső csurgását, a szél suhogását. S a kis leander még most is odakint ázik a lépcső mellett. Hánykolódott ide-oda, nem tudott elaludni s képzeletében egész gyermekkora, egész élete elvonult előtte. Hiszen ő is álmodozott arról a nagy-nagy szerelemről, amit némely könyvben olvasgatott már, amiről annyit beszélnek s amiről színdarabokat írnak. De az élet egészen más. Most ott vannak az ékszerek és a kasszában nem ő ült ma egész nap. Ki tudja, mit fog művelni az a bolond fráter? Mi van ma? Szerda. Meddig megy ez így? Holnap talán nem esik az eső és elmehet az orvoshoz:
*
De másnap is esett.
Harmadnap is. Már nem is volt érdemes elmenni az orvoshoz. Hiszen a daganatok teljesen leapadtak, a kék foltok lassan halványzöldbe bágyadtak s az ajkán is kezdett gyógyulni a seb. Nem tudott tétlenül heverni már a díványon s nem bírta a kriptaszagú szobát, pedig valamikor gyermekkorában milyen megszokott és otthonos volt mindez, meg az öreg dívány is, rossz rugóival. Dolgozni szeretett volna, megfőzni az ebédet, rendet teremteni a házban. S közben a kínzó képek nem hagytak nyugtot: a konyhában már harmadnapja hideg a tűzhely, még a megmaradt palacsinta is ott van az ablakpárkányon és a macska, szegény, senkitől sem kap enni. A félrebillent kapun segíteni kellene, a palánkot még addig kellene megjavíttatni, amíg az eső, a szél, a téli fagy és hó meg nem árt neki s le nem hordja róla azt is, ami megmaradt. S a leandert is be kellene vinni onnét, mit vétett az az árva kis fa, hogy ott kell megfagynia a lépcső mellett s nem esik meg rajta senki szíve?
Holnap vasárnap. Ma este szombati borotválás, nyírás, ott van a fél falu, senki sem lesz a kasszában, az csal, lop, aki akar s elvégre igaza van az anyjának, neki joga van ahhoz, hogy a kasszába beüljön s elszámoljon az emberekkel! Mi lenne, ha egyszerűen, köszönés nélkül beállítana annak a csirkefogónak a házába, nem szólna semmit, még csak pillantásra sem méltatná, hanem egyszerűen beülne a kasszába, ellenőrizné a bevételt, aztán megint otthagyná isten nevében? Ehhez joga van. Elvégre feleség. Neki is része van abban a jövedelemben. S ha már úgyis elválnak, legalább nem hagyja megrövidíteni magát, legalább nem foszthatják ki...
Valóságos izgalom futkosott ereiben, ahogy a szombat esti lázas munkára gondolt. Hallotta az ollók fürge csattogását, orrában érezte a pomádék, brillantinos üvegek illatát, a szappanszagot, látta maga körül a torzonborz férfiakat s a simákat, tisztákat, rendeseket, illatosakat is, akik szinte újjászületve hagyták el a forgószéket s megsimítgatták állukat, belenéztek a tükörbe s meg voltak elégedve magukkal. Csakugyan... el kellene menni s odaülni a kasszába, egyedül nem tudja elvégezni a munkát senki...
Le s fel kezdett járni a homályos szobában. Már nem maradhatott tétlenül. Mozogni kellett. Semmije sem fájt. Talán nem is volt az egészen úgy, mint ahogy emlékezett rá, avagy tán nem is emlékezett? Meg kellett erőltetnie az agyát, hogy visszagondoljon arra a megalázó jelenetre, amikor...
Nem, jobb nem is gondolni rá!
Bejött az anyja. Nagykeservesen letelepedett a dívány sarkára, mintha kímélni akarná s nem tudja, vajon a csontja, vagy a díványa-e az értékesebb.
- Jaj, jaj, de elfáradtam. Minnyá dógot magamnak kell ellátani. Pedig én má nem vagyok mái gyerök. Nem ám... De hát...e is etthon vagy, osztán csak egyik nap men a másik után, osztán nem csinyász sömmit. Mi lesz avval a pörrel?
- Avval a pörrel? Je, a pör, persze. Ebbe a ronda esőbe nem lehet kezdeni semmit. Az orvosi bizonyítvánnyal is elkéstem, mert már: izé, alig van valami bajom... De azért, mihelyt jobb idő lesz, elmegyek és... különben legjobb lenne, ha maga elmenne a kabátomért, meg a magas cipőmért, így igazán nem mehetek sehová.
Sógora megállt előtte s cigarettát csavargatott, lábát szétvetette s a fekete ujjak fölött gúnyosan rámeredt fekete szemeivel.
- Na, az üzlet tele van, hogy milyen lopás möhet ott, rosseb tuggya.
- Mit csinál az a... az a vadállat - kérdezte s mert nagyon megszokta már, vadállatnak nevezte az urát.
- Az urad?! Nó, az mast benne van a szószba. Könyörög, hogy beszéljelek rá, ergye vissza. Vagy ha akarod...
- Én menjek vissza?! - kiáltott fel haraggal, méltatlankodva. - Ő sértett meg engem s még én menjek vissza? Tán még bocsánatot is én kérjek?
- Az lenne a legjobb. Ergye vissza, osztán kérj bocsánatot, neköd köll engenni, te vagy az asszony, - oktatta alázatosan az anyja.
- Eljön az ide is, ha te megengedöd, - mondta a sógor s szeme még gúnyosabban villogott. - Maj én megmondom neki, hogy gyűjjön, osztán kérgyön bocsánatot. Megígéri az azt is, hogy többet nem iszik.
- Itt kérjen tőlem bocsánatot, itt előttem, - toppantott lábával az asszony keményen. - Az ígéreteire nem vagyok kíváncsi. Sokszor ígérte az már, hogy nem iszik, de mindig hazudott! Hazudott akkor is, mikor megesküdött, hogy holtomig szeretni fog...
Kibuggyant a könnye s elfordult. Kinézett az ablakon. Esett, esett az eső egyhangúan, az este már kezdett ereszkedni, fújt a szél...
A sárban vidáman pepecseltek a rucák s az asszonynak eszébe jutottak most a gazdátlan baromfiak is, amelyek nem is kaptak enni, mióta ő elment hazulról.
*
A sógor vállánál fogva taszigálta előre a borbélyt, mintha erőszakkal hozta volna magával az üzletből, vagy valahonnét az országútról. A borbélyon bő őszikabát volt, sapka a fején s nadrágja fel volt gyűrve bokáig a sár miatt. A konyhában ott ült a mécses mellett a vénasszony is, meg az öregember és a fiatalabb asszony.
- Itt hozom az uradat. Na, előre, te bitang, kérd meg a feleségödet, hogy ne haragudjon, egye meg a rosseb, ígérd meg, hogy nem tángálod el többet, na előre, te részög disznó, ne szégyőd magadat...
Az asszony kiegyenesedett s úgy nézett le az urára, annak lehajtott fejére, készakarva összegörnyesztett vállára, az egész szánalmat könyörgő alakra, mintha minden hatalom az ő kezében lenne s most ha akarná, vérpadra küldhetné ezt a közönséges bitangot. Fellázadt benne még egyszer az ember, az ember, akit megrugdaltak benne, akit cipősarokkal tiportak meg, eszébe jutottak mindazok a gyalázatos emlékek, amelyek ehhez a férfihoz kötötték, a homlokához vágott szódásüveg még ma is sajgott a szeme között, a verések mind felújultak lelkében, a megaláztatások s a legszörnyűbb: halvaszületett gyermeke. Ehhez, ehhez a gyalázatos, jellemtelen, komisz, vad, részeges, betegvérű emberhez adták őt, ehhez kellett neki húsz év óta minden óráját odakötni, ennek áldozta ábrándjait, vágyait, álmait, jobb érzelmeit... Ennek, aki lehajtja a fejét előtte s összehúzza a vállát, aki hazudja minden mozdulatában a megtörtet, akinek minden pillantását, hangsúlyozását, köhhentését úgy ismeri, mint a ruháit, ennek... Hogy menjen haza, mert szombat van és a kasszában nem ül senki... Négy nap óta nincs rend s a kapu ferde, a fal csorba, a leander megfagy, a baromfiak röpdösnek az éhségtől s a konyhában ott vannak a széttört edények...
- Juliska... - motyogta reszelős, meghatott hangon az ura, ferdén felpillantott rá, s mindez olyan hazug volt, hogy maga a férfi is érezte, de azért ennek már így kellett lennie. - Ne hagyj el... Bocsáss meg... Gyere haza...
- Úgy, úgy, jobb is ám a békesség, - sóhajtotta a vénasszony örömmel s a combját simogatta. - Ergye csak te haza, aki férhön men, annak már az ura mellett a helye.
- Nem iszol egy pohár bort, Gyula? - vetette fel a kérdést közömbös hangon a vénember, aki tudta, hogy ilyenkor szombaton nem borozhat a veje, hiszen az asszony is azért kell, mert nyakára égett a munka.
- Nem, nem, köszönöm papa, most nem lehet. Hát akkor... talán mennénk is, Juliska?
Udvariasan karját nyújtotta az asszonynak. Az elfogadta. Belefűzte karját a férfiéba, hiszen odakint sötét volt már jóformán és a sár is olyan nagy, el kellett fogadnia. De nem szólt semmit. Rá se nézett a férfire. Az nem sokat fájlalta, örömmel kívánt jóéjszakát s kiléptek a házból.
A férfi kibontotta az esernyőt, - az asszony esernyőjét -, jól megfogta a felesége karját, aztán megindultak. Az eső kietlenül esett, suhogott a szél s már a papkert nagy fáit is megbontotta a hűvös, kegyetlen ősz. A vadszőlő már nem tüzelt, kihamvadt üszke feketén, összezsugorodva csüngött az oszlopon, a szétrebbentett falevelek az asszony lába elé hullottak s elvesztek a sárban. Most jöttek hazafelé kis csapatban a szomszéd tehenei. Lassú ütemben tocsogtak a sárban, a kapu előtt egyszerre sietni kezdtek s bekanyarodtak a jól ismert otthonba.
A borbély és felesége is sietett az üzlet felé, szótlanul, sokáig a híg csatakban cuppogva s hamar betértek a félrebillentett kis kapun, a csonka palánk mellett.
Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám
_kicsi.JPG)
