DÉRY TIBOR: ÉBREDJETEK FEL!

Egy kanári énekel a fa tetején. Könnyű szárnyakkal röpdös a levelek között. Leereszkedik a legalsó ágra, az ág himbál.

Szél fúj.

A tenger nyugodt. A láthatáron hajófüst. A szárazföld felől magányos ház teteje piroslik a napfényben.

Csönd van, a nap egyre melegebben süt. A száraz kagylók pattognak a homokban.

Ánis a parton fekszik és öregszik. Hullik a haja. A kihullt szálakból fakó korona szövődik feje körül a homokban. Szája fölött vékony ránc képződik, a ránc egyre vastagszik, mélyül, már egészen fekete. Orra nyúlik. Fülei vékonyodnak, keresztülsüt rajtuk a hanyatló nap. Szemében két könnycsepp. Az egyik fehér, a másik fekete, mint a nap és az éjszaka.

A kanári fütyül a fa tetején. Sós szélroham jön a tenger felől. A kanári nő. Fekete árnyéka gyorsan hosszabbodik, eléri Ánis talpát. Az ág recseg a súlyos madár alatt. Akkora már, mint egy hattyú, sárga tollai berzenkednek, mély hangon fütyül. Az ág roppan alatta, lomhán ugrik és rikácsolva leszáll a földre. A homokban hosszú léptekkel fel-alá járkál, vastag strucclábaival legázolja a parti bokrokat.

Az évek múlnak. Minden másodperc egy év. Az apró gyöngyfényű csigák ide-oda rohannak a homokban. A zöld tengeri moszat kihajt a sziklán, elhervad és zörögve lehull. A gyíkok izgatottan kibujnak a tojásból, megnőnek a fényben s mire este lett, meghalnak. A tenger lázas, habzik minden szájából.

- Álmodom? - kérdi Ánis ijedten; behunyja szemét és elalszik. Mikor felébred, körülnéz: a felkelő nap fényében a kanári roppant árnyéka ép eltűnik egy szikla mögött, léptei nyomán a szél felkavarja a homokot. Egy szúnyog áll fütyülve Ánis orra fölött. El akarja hesegetni, de karja lassabban mozog, mint a csigák; mire arcáig ér, beesteledett. Ánis csodálkozva felemeli fejét. Feje iszonyatosan súlyos, súlyos és lassú. A teli hold megfogyatkozik, lefut az égről és újra felkelt a nap. Ánis fáradtan ül. A homokban, fejének tojásdad nyoma körül fakón fénylik a kihullt haj sűrű koszorúja.

- Az ifjúságom - mondja Ánis és hosszú pillantást vet rá.

Lesoványodott. Ruhája lomposan és fakón lóg le csontjairól, a szövet szétmálik, kilyukad. Új ruhát húz. Meghízik. A könyöke és a nadrágja térde kikopik. A mellény gombjai lepattannak a feszülő has fölött.

Szél fúj. A tenger nyugodt. A szárazföld felől sárgán izzanak a ház kivilágított esti ablakai.

Ánis nem tud lépést tartani az élet egyenlőtlen menetével. A nap korábban kel fel vagy későbben nyugszik, mint ahogy Ánis felébred vagy elalszik. Nem tudja utolérni a lassan pergő csigákat. Ha a szúnyogok után veti magát, túlfut sűrű rajvonalukon. Jobbkéz felől gyorsabban rohannak, balkéz felő lassabban kúsznak az események, gúnyosan meggörbült háttal. Nem tudja, hogy ruhái kopnak-e le róla, vagy ő kopik-e ki a ruha alól. Azt hitte, hogy a föld forog a nap körül. Azt hitte, hogy a kanárimadarak kicsinyek, mint a verebek. Azt hitte, hogy a föld is abban az ütemben öregszik, ahogy az ő haja hull száraz koppanással a homokba. Azt hitte, hogy az ember változhatatlan törvények szerint születik, él és hal.

*

- Elég volt! - kiáltotta, amikor egy viharos éjjel felnézett az égre és egy kivilágított falut látott, amint lassan röpül feje fölött az orkán hajladozó szárnyain. A parasztok békésen pipázva könyököltek ki az ablakon és merengve nézték az alattuk háborgó mély tengert. - Elég volt! - kiáltotta Ánis és öklével megfenyegette az égben legelésző teheneket. - Elég volt a délibábból, amelyben nem én játszom, az álomból, amelyben más hisz, a történetekből, amelyek nélkülem történnek, az eseménytelen égből elég volt. Ezek a tehenek, amelyek nem az én fuvolaszómra legelésznek, nem léteznek.

A magasból cuppanva esett le valami Ánis kopaszodó fejére. Felnézett az égre. Öklével megfenyegette a távolodó csordát, amely vidáman bőgött. Megtörülte magát. Átkozódott tajtékzó szájjal, mely a fiatalság szája volt és oly vad, mint a pokol agyaras kapuja. Az öregség vörhenyes könnyeivel sírt, orrából sűrű felhőkben tört ki a gőz. Azután lapos tenyérrel egy szúnyog felé célozva, amely jobb orcáján ült, hatalmas csapást mért bal arcára, amely azonnal mértéktelenül feldagadt. A szomszédos szikla elsötétedik, a kanárimadár elszálló súlyos árnyéka alatt meginog, belegördül a tengerbe. A madárka a felhők közül csipogva néz le a tajtékzó vízbe. Az árnyék, mint egy óriási felhő, lassan úszik tova a földön és ködeibe beburkolja a föld lámpásait. Éjfél van.

Odébb a pálmák alatt pásztortűz ég. Két férfi hever a lángok hullámzó fényében, beszélgetnek. Ánis a parton, a homokban fekszik, minden szavukat tisztán hallja.

- Láttad a repülő falut? - kérdi az egyik.

- Felhő volt - feleli a másik. Cipőjével megpiszkálja a parazsat.

- Nem hallottad a báránybégetést az aklokban s az éjjeli csősz hangos kiáltozását?

- A tenger mormolását hallottam s egy meghajló pálma recsegését. Fázom. Tegyünk a tűzre!

Száraz kecskeganéjt és pálmaleveleket dobálnak a tűzbe, azután visszafekszenek. A füst szürke csavarmenetben száll fel a fák között.

- Elkészültél? - kérdi az egyik.

- Igen.

- Elhoztad a fegyvereket?

- Hét tőr van az övemben.

- És el vagy rá szánva, hogy használni fogod őket? - kérdi a másik gúnyosan mosolyogva.

- El vagyok szánva - feleli az összeesküvő. - Kokoro nem éli túl a mai estét.

- Mikorra jön ide?

- Napkelte előtt.

- Egyedül jön?

- Azt mondta, hogy egyedül jön.

- Nem fogsz elérzékenyülni, ha énekelve jön és arcon csókol?

- Meg fogom ölni. És ha én nem ölném meg, akkor megölöd te.

- Még ingadozol, szelíd birka!

- Az éjszaka fénye ellágyít. Kokoro nagy ember s mi vagyok én? Senki sem ismer s még gyerekeim sincsenek. De torkába fogom szúrni a tőrt, ha elalszik a tűz s nem látni arcát.

- Kokorónak meg kell halnia. Világ szédelgője ő, aki megmérgezi a világot, elkábítja édes méreggel. Szája véres a hazugságtól, nyelve vékonyra kopott a hazugságtól, mint egy penge, homloka fehér, mint a hazug hold. Azt hazudja, hogy az emberek hazudnak. Azt hazudja, hogy nem ismerjük életünket. Azt hazudja, hogy vannak sötét nappalok és vannak világos éjszakák, azt hazudja, hogy a madarak tudnak beszélni és az emberek tudunk énekelni. Azt hazudja, hogy semmi sem változhatatlan s hogy össze kell törni az írott törvényeket. Belefúj sípjába, az erdő madarai összegyülekeznek feje fölött és hosszúszárú csillagokkal csőrükben elkísérik útjára.

- Igaz, hogy Kokoro elcsábítja a fiatal lányokat és asszonyokat?

- Igaz. Úgy szálldosnak körülötte, mint a legyek a méz körül. Az asszonyok szeretik a varázslatot. De mi férfiak nem akarunk játszani. A napot huszonnégy órára osztottuk s egy másodpercet sem engedünk levenni belőle vagy hozzátenni.

- Kokoro elvesz belőle, vagy hozzátesz?

- Néha elvesz, néha hozzátesz. Dögöljön meg a kutya! Megőrjíti a népeket. Az asszonyok mint a veszett szukák táncolnak körülötte, a férfiak otthagyják munkájukat s lába nyomát csókolgatják.

- Igaz, hogy lába nyomán a föld kenyérré válik?

- Néha. De néha meg kezében kővé válik a kenyér.

- Azt mondják, hogy ezer teste van és ezer helyen jelenik meg egy és ugyanabban az órában. Kutató szemmel néz maga körül, néha letérdel és fülét a földhöz szorítva hosszan hallgatózik. Mi az, amit keres?

- Nem tudom. Vastag, vörös orra van, mint a hazugoknak és szőke, fonott szakálla, melyben nagyszemű gyöngyök csillognak.

- Megosztozunk a gyöngyökön?

- Hallgass, ott jön. Öld meg!

Kokoro kijön az erdőből s leül a tűz mellé.

- Fáradt vagyok és éhes - mondja -, adjanak egy darab kenyeret!

Türelmetlen szemekkel nézi a férfit, aki feloldja hátizsákját s körülményesen kihúz belőle egy fehér cipót. Nem várja meg, míg megkapja a kést, beleharap a kenyérbe, keményen ropogtatja.

- Fáradt vagyok - mondja -, egész nap gyalogoltam. Reggel szép idő volt, gondoltam, az erdőben kipihenem magam, de zivatar támadt s estig talpon kellett maradnom. Mostanában elég gyorsan elfáradok. Maga mennyit bír gyalogolni egyhuzamban?

- Négy-öt órát.

- Amikor még fiatalabb voltam, én ennél többet tudtam járni. Már nem vagyok fiatal. Amikor fiatal voltam, nem hittem el az apámnak, hogy az ember megöregszik. Kinevettem szegényt, és ha sóhajtozott, kiköptem. De amikor egyszer meg akart verni és nem tudott, mert én voltam az erősebb, akkor megsajnáltam. Azóta engedtem, hogy megverjen. Úgy sem fog már sokáig verni szegény, gondoltam.

Csend támadt. A tenger felől hajnalodik. A két összeesküvő nyugtalanul fészkelődik a hülő parázs mellett. A hajnali szellőcske hideg.

- Sok a szegény ember errefelé? - kérdi Kokoro.

- Istenem, mindenütt sok a szegény ember - feleli az egyik férfi.

- Igaz - mondja Kokoro. - De úgy látom, errefelé nagy a szegénység. A mult héten a hegyek között jártam, ott olajban sült pogácsákkal és kecskehússal kínátak meg a parasztok. Itt a tenger mellett pedig három nap óta csak halat adnak és datolyát. Bort sem kapok. Adjanak egy pohár bort!

Töltenek Kokorónak egy pohár bort. Egy hajtásra kiissza, kezefejével megtörli száját.

- Rosszul alszom, amióta hűvösödnek az éjszakák - mondja. - A lábaim...

- Minek jött ide?

Kokoro csodálkozva néz a kérdezőre. Zsebkendőjével kitörli szeméből a csipát.

- Még nem jártam ezen a vidéken - feleli. - Nem tudja, hogy esténkint énekelni szoktam a a szegény népnek, ha munka után kiül a ház elé a küszöbre? De mostanában a lábaim...

- Minek énekel? - kérdezi azt egyik összeesküvő.

- Nem tudom - feleli Kokoro. - Nem hallott róla, hogy csodatevő hangom van? Pedig mindenfelé beszélik. Sokan sírva fakadnak, ha énekelni hallanak. De nagy gondjaim vannak mostanában a lábaim miatt, amelyek...

- Miről énekel? - kérdezik türelmetlenül s izgatottan a férfiak.

- Adjanak egy tűt! - mondja Kokoro. - A talpam felhólyagosodott, fel kell szúrnom a hólyagokat, különben holnap nem tudok tovább menni. Maguknak nem szokott felhólyagosodni a talpuk, ha sokat gyalogolnak?

- Miről énekel? - kérdezik fenyegetően a férfiak.

- Mindenről... Mennyi víz dől ki ebből a hólyagból! Aki az énekemet meghallgatja, az sír és káromkodik és megváltoztatja sorsát.

- Ön bujtogató, ön lázító! - kiáltja a két összeesküvő.

- Az vagyok - feleli Kokoro és felemeli fejét. - Maguk pedig meg akarnak ölni hét tőrszúrással.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, teste iszonyatos sebességgel elkezd nőni. A felsőteste felfelé szökken, combjai és lábszárai, melyek a tűz mellett terülnek el a földön, megdagadnak, mint két tömlő, amelybe gyors sugarú vizet eresztenek. A két összeesküvő tátott szájjal bámul. A mögöttük álló pálma reccsenve félrehajlik Kokoro felfelé szálló válla elől. A dagadó combok elérik a tűzhelyt, eloltják a parazsat s ahogy egyre vastagodnak, a két összeesküvő kinyujtott lábai fölé nőnek. Ijedten kiabálnak. Fel akarnak ugrani, de már késő, a két óriási térdhajlás alá szorultak, csak az arcuk látszik már ki, az egyik a jobb térd, a másik a bal térd alól. Kokoro feje már túlnőtt a legmagasabb pálmán, mint egy sötétlő felhő, belevész a csillagos hajnali égbe. A két meztelen talpa, melyet az egyre hosszabbodó lábszárak hajtanak előre a füvön, mint két sárga vitorla, elérte az erdő szélét. Kokoro ekkor teljes hosszában feláll. Hangja mint távoli mennydörgés száll le az égből.

- Viszontlátásra, gyilkosok - hangzik a felhők közül.

A hang nyomán keletkezett légnyomás agyonlapít egy kolibrit, a kis holttest lezuhan a fűre. Kokoro elindul a tenger felé. Két lépéssel a partra ér. Ánis a homokban fekszik és vár. Minden szót hallott. Lelke rángatózik a dühtől, mint a halászok hallal tömött, fekete bőrzsákjai.

A kanári hangosan énekel a pálma tetején.

A szárazföld felől hallani az erdő moraját. A letiport pálmák ropogva kiegyenesednek. A fövényen a homok felfénylik, a kagylók feketén csillognak. Indulatos hajnali szél lengeti a fák ágait.

- Elég volt! - kiáltja Ánis, felkönyököl és gyűlölködő pillantást vet Kokoróra, aki mozdulatlanul tünődve, mint egy világítótorony áll a parton. A szél sivítva fütyül el vállai fölött.

- Elég volt! - kiáltja Ánis és megfenyegeti öklével. - Elég volt a hazugságból! Én mindent kiszámítottam, én mindent tudok. Amit nem tudok, az nincs. Ami néven nem nevezhető, az nincs. Ami nincs, az semmisüljön meg. Omoljon szét véreres buboréka az álomnak, amely körül szédülő fejjel és behúzott vállakkal szaladgálunk, mint a lerészegedett pókok egy tányér bor körül. A malária lázával szemükben, zümmögve akik botladoznak, lábaik leszakadnak, nyelvük megbénul és a szél alatt, a nap alatt, a hold alatt, az ész tökéletes törvényei alatt belevesznek a bizonytalanság gyöngyházszínű mocsaraiba: kik vállalják vesztükért a felelősséget? Nincs, aki szembenézzen a gúnyos kísértetekkel, akik nincsenek? aki az árnyék alatt megkeresse a testet, ami nincs? aki merje vállalni a tagadás szavait, amelyek súlyosabbak, mint a remény és a hit? Nincs senki, aki végre keresztre feszítse a prófétákat?

Ánis feltápászkodik a homokból és lassan megindul Kokoro óriási lába felé. Övéből kihúzza a kést, megvillogtatja a napban.

- A nap huszonnégy órából áll - mormolja a szélbe. - A föld kerek. Az ember halandó. Az álom felduzzadt kanárijai szétfoszlanak a szélben. El kell vágni az utolsó zsinórokat, amelyekkel még a téboly köldökén lógunk. Nyugodtan akarunk élni. Bizonyosak akarunk lenni abban, hogy az történik, amit elhatároztunk. A csodák terméketlen lázadását el fogjuk felejteni.

Megkerüli Kokoro lábát, amely mélyen belemerül a puha homokba. Megáll, fogai közé veszi a kést s a bőr ráncaiba kapaszkodva, felmászik a sarok fölé, oda, ahol az inak feszülnek. Két kézre fogja a kést és teljes erejével nekidöfi, hogy elvágja az izmokat. De a penge ezer szilánkra törik. Ánis kinyitja száját s vadul beleharap a sárga bőrbe. De az izmokon remegés fut végig s Ánis mint egy lerázott légy, lezuhan a homokba. Fogai közt fennakadt a külső bőrréteg egy kis cafatja. Ánis dühös kétségbeesésében lenyeli.

A felhők közül felhangzik Kokoro hangjának mély dörmögése:

- Nem ott vakartál meg, Ánis, ahol viszketett. De azért váljék egészségedre az étel, amit lenyeltél! Meg fogsz nőni tőle, Ánis. Utaink találkozni fognak, Ánis.

Kokoro belegázol a tengerbe. Két lépéssel eléri a mély vizet, ahol a hajók szoktak horgonyt vetni. De még csak a térdéig ér a víz. Nyugat felé tart, a felkelő nap bearanyozza mérhetetlen hátát. Ánis felül a homokban és csikorgó fogakkal utánanéz. Kokoro már elhagyta a messzi szigeteket, a tenger bömbölve hasad szét köldöke elől s óriási fehér hullámokkal összefut mögötte. Eltűnik a láthatáron mint egy aranyfelhő.

A következő pillanatban elsötétedik a még alacsonyan lebegő napkorong. A keleti láthatáron egy fekete tömeg jelenik meg a tengerben, beárnyékolja a napot. Gyorsan közeledik a part irányában s Ánis csodálkozva látja, hogy nemhogy megnagyobbodna, ahogy közeledik, de egyre kisebbé válik az óriási alak. A nagy fehér arc, amely magasan a víz színe fölött lebegett, egyre kisebbé és édesebbé válik. A szél csapkodja hosszú szőke haját. A kerek fehér keblek zúgva törnek maguknak utat a hullámokban, már a víz színe alatt fénylenek, már nem látszanak ki a sötét habok alól, melyek a nő piros ajkait nyaldossák.

- Siess, belefulladsz - kiabálja Ánis rémülten s eléjeszalad a vízbe.

Sirályok keringenek vijjogva a nő feje körül, az egyik vállára ül, mely el-elmerül a hullámokban. Nemsokára eléri a partot.

A tenger nyugodt. A szél zizegve csapkodja az erdő pálmaleveleit. A vörös korallszikla mozdulatlanul ragyog a sötét víz fölött, pattogva szívja be a napsugarak melegét. Fehér bárányfelhők siklanak az égen.

Ánis lábai alatt csikorog a kagylós homok. Remegve nyujtja ki karját a nő felé. A nő megfogja kezét, csobogva kiszaladnak a partra.

A fa tetején fütyül a kanári. A vizi nő fehér karjaival átöleli Ánis nyakát, hosszan szájon csókolja. Átölelik egymást, lezuhannak a homokba. Meztelen testük mint egy kígyófészek fénylik a napsütésben, ide-oda siklanak a kagylók között, karjaikról, combjaikról patakzik a tenger friss vize. Elnyúlnak egymás fölött, mint két tajtékzó hullám.

*

- Megjöttél végre, Moha, szerelmem! - mondja Ánis és hangosan sírva fakad. Teste boldogan remeg a barna homokban. Feje fölött a szél megzörgeti a száraz pálmaleveleket és az ég lebbenő báránykáit.

- Megjöttél végre, szerelmem, egyetlenem! - mondja és öklével kitörli szeméből a könnyeket. - Mikor jöttél meg?... tegnap?... vagy amikor a bűn almafája kivirágzott a hetedik nap hamuesőjében és elbuktunk a sötét ágak alatt?... mióta ismerlek?... mikor láttuk egymást először?

- Ma reggel - feleli és szájon csókolja. - Miért méred az időt, ami mérhetetlen? Ez a nap olyan hosszú lesz, mint egy újszülött első tekintete. Lesznek esztendők, melyeket lenyelünk, mint egy darab kenyeret. Nem hosszabb a hajam, mint az életed?

Ánis hangosan felzokog.

- Adj egy fésüt, a hajam tele van tengeri csigákkal! - mondja Moha.

Erős szél fúj a tenger felől.

- Előbb öltözz fel! Senki se lásson meztelenül!

- De hiszen fel vagyok öltözve! - feleli csodálkozva.

Ánis felemeli fejét, megdörzsöli vörösre sírt szemeit. Nem lát a nőn ruhát. Hangja rekedt a féltékenységtől.

- Nem igaz. Meztelen vagy.

- Nem látod a ruhát?...

- Hazudsz. Meztelen vagy! - ordítja Ánis. A lány selyemsuhogással, nevetve felugrik a homokból. - Kis szívem - mondja -, nem látod, hogy fel vagyok öltözve? - Hosszan, hangosan nevet, fehér fogakkal.

- Hazudsz, meztelen vagy - ordítja Ánis, szemei vérben forognak. Felemelt kezekkel a nőre veti magát, öklével az arcába sujt. Torkából mereven, mint egy kard csap ki a düh rozsdafényű ordítása. Alkonyodik.

A lány sikoltozva menekül ki kezei közül. - Nyomorult! - kiabálja s teljes erejével a part felé fut. Ánis utánaveti magát. Hirtelen eszébejut, hátha a lány halálfélelmében beleveti magát a tengerbe; lassít, habozva megáll. - Ha beleveti magát a tengerbe és megfullad - gondolja s megremeg, könnyek szöknek a szemébe. A könnyeken át könnyszínű a tenger és a part szivacsos sziklái, hol mozdulatlanul áll a fehér lány, könnyszínű madarak szálldosnak feje körül. Ánis szívét végtelen boldogság járja át.

A szél hangokat hoz. Ánis felüti fejét. A nő hangosan nevet a szikla tetején. - Hát meztelen vagyok? - kiáltja és nevetve integet. Tenyerét végighúzza derekán, mintha szoknyáját simítaná. Csípőre támasztja kezét, hátrahajlik és mint egy táncosnő, az ég felé veti lábát. Ánis egy másodpercre megpillantja a pokol sötétségét.

Fejébe száll a düh. A lány után veti magát, aki leugrott a szikláról s könnyű lábakkal a part mentén fut most, nevetve és énekelve. - Álmodom? - kérdi magában Ánis és meredt szemekkel nézi futó lábai alatt a homok egyenletesen hátrasikló sárga szalagját. Apró felhőcskék szállnak ki talpa alól, ha kagylóra lép, hallani a recsegést, a tengervíz állvamaradt tócsái hangosan loccsannak, hátrafelé fröcskölik a vizet. Lefelé szegett fejjel fut, néhány lépésnyire előtte hallatszik a menekülő lány egyenletes lélegzete. - Mi lesz, ha utolérem? - gondolja és önkénytelenül lassít. A lány is lassított. A végtelen homokos parton nincs rajtuk kívül egyetlen élőlény sem, csak a sirályok fehér hullámai a levegőégben. A homokban egy spirális alaku, kis rózsaszínű kagyló fénylik fel a napsütésben. Moha a következő pillanatban eltűnik a férfi szeme elől, belefutott a kagylóba, mint egy lehelet. Ánis erejét megszázszorozza a gyűlölet, utánaugrik, eltűnik a kagylóban. Apró testtel, mint a hangyák futnak a csavarmenet hosszú folyosóin, lépteik hangosan konganak a falakon, melyeken rózsaszínűn dereng át a külső világ nappali fénye. Hideg huzat csap arcukba. Mély zenei hangok zúgnak a kagyló belsejében. A folyosók lejtősen emelkednek és meredeken zuhannak vissza, a két szerelmes el-elcsúszik a tengervíztől síkos falakon, lihegve szaladnak. A folyosó egyre szűkül s mind sötétebbé válik, mint a végét járó ember lelkiismerete. Egy fordulatnál Moha újra eltűnik Ánis szeme elől, mély szakadékhoz ér az üldöző. Rekedt kiáltással beleveti magát. Lassan száll lefelé, mint pehely a szélben. Látja, hogy alatta kiterjesztett, fehér szárnyakkal lebeg a meztelen lány. Egy teljes éjszakán át hullanak, a sötét szél néha felkapja s körbesodorja őket, de Ánis nem tudja elérni a nőt, hiába nyujtogatja feléje esdeklő kezét, a szél újra meg újra elválasztja őket. Fejét beleveri az érdes falakba, homloka vérzik, a vércseppek gyorsabban hullanak, Moha fehér vállaira esnek. A lány énekel.

Reggel felé üvegzöld hínár közé hullnak, mely ide-oda hajladozik, mint a búza a szélben. Előbb a lány ér földet. Ánis rázuhan, mint egy vércse. Begörbült karmokkal a torka felé nyúl, hogy megfojtsa engesztelhetetlen fájdalmában. A lány hasa melegen piheg alatta, mint egy galamb. Kétségbeesetten vergődik. - Miért fojtogatsz... mit vétettem? - sikoltja. Ánis értelmetlenül bámul rá. Nem tudja, hogy miért akarja megfojtani, csak a vak indulatot érzi szívében. Kezei lehullnak. - Szeretlek - dadogja -, szeretlek, egyetlenem, szerelmem! - A lány megfogja kezét, végigvezeti testén. - Érzed a ruhát, szívem - suttogja - érzed hogy be vagyok takarva? - Ánis feltépi a selymet, kezei nyomán vér fakad, kiabálnak. Testük mint egy aranyfényben ragyogó fonott kalács, megkel a nap pirosló tüzében.

Dél van, nyomasztó hőség. Ánis lecsókolja a lány lábáról a zöld moszatot. Azután felkelnek, kézen fogják egymást és körültáncolják a rózsasznű kis kagylót, éjjeli szállásukat. Ánis zsebredugja, hogy legyen hol meghúzniuk magukat éjjel, rossz idő esetére. Kézen fogják egymást és elindulnak az ország belseje felé. Ánis jobblábára sántít, orra pirosra van karmolva, mint egy paradicsom; a lány bal szeme alatt diónagyságú zöld folt virít. Érnek a szerelem gyümölcsei.

*

Illatos az éjszaka. Lassan menetelnek az országúton a város felé. Egymás nyakát átölelve, lehúnyt szemmel lépegetnek. Vakok és süketek. Ajkaik egymás nevét mormolják szüntelenül. Az országutat vakító ezüsttel beszórta a teli hold, feketén emelkedő és hanyatló lábakkal baktatnak lefelé a poros lejtőn, melynek tövén már a város csillámlik.

- Nem vagy nekem idegen - mondja Moha.

- Egyedül vagyunk a földön - mondja Ánis.

- Sz..t vagytok egyedül - rikácsolja fejük fölött a levegőben egy dühös hang. A felszólaló egy hártyalábú, láthatatlan madár, mely fehér disznófejével dühösen túrja fejük fölött a levegőt. Egyik lába vékony karmaival beleakadt Ánis hajába, hiába csapkod szárnyaival, nem tud kiszabadulni. - Buta népség - szitkozódik -, engedjetek el! Engedjetek el ganéjevők, nagyhasu férgek, akik még a legyeknél is lassubbak vagytok. Micsoda dolog ez, órák óta cipelnek magukkal és nem engednek el, bárhogy szitkozódom. Már egész rekedt vagyok.

A holdsütés alatt a levegőben mindenfelé halk szitkozódás indult meg egyszerre. A két szerelmes egy szót sem hall, süketen lépegetnek tovább a porban.

- Azt hiszik, hogy egyedül vannak - szólal meg egy panaszos hang egy homokbucka tetejéről. - Olyan nagyok és kövérek, hogy folyton beléjük ütközöm, akármerre repülök is. Már órák óta nem tudok elszállni erről a rohadt buckáról, mert nem mozdulnak el innét.

- Dehogy nem mozdulnak, ellenkezőleg! - sziszegi egy lihegő hang a magasból. - Ide-oda rohannak, mint a rühes ebek. Az előbb a hegyekben jöttek nekem, ráléptek a farkomra és hiába úsztam át a tengert, most meg itt böködnek kemény fejükkel. Mindjárt lehányom őket!

Hirtelen szélroham támad. Egy felhő úszik a hold elé, besötétedik. A sötétben különös zaj hallatszik, mintha számtalan meztelen talp alatt csikorogna a homok. A hullámok nagyot loccsannak.

- Segítség, segítsetek, pajtások! - hangzik egy vékony hang egy fa tetejéről. - Ezek a dagadt barmok úgy odalapítottak a fa derekához, hogy három napja mozdulni sem bírok. Cika, marj a fenekükbe, hogy menjenek tovább. Ha még sokáig nekem támaszkodnak, kinyomják a végbelemet.

A messzi hegytetőn mély, dörmögő hang szólal meg.

- Tűz marja ki a büdös hazug szájadat! - átkozódik. - Hogy támaszkodnának neked, amikor már tíz napja és tíz éjjel itt állnak mozdulatlanul a fejemen. Hiába harapom a lábujjaikat, meg sem moccannak.

Vastag, kénes bűz tölti be hirtelen a levegőt. Egy emberformájú arc hajol ki a holdból, hosszabbodó nyakán sebesen közeledik a földhöz. Orra több kilométer hosszúságban szőrösen lóg előre, ide-oda himbálózik, mint egy duda.

- Hess - sziszegi -, hess, szálljatok vissza a földre, vagy úgy végignyallak benneteket, hogy belesárgultok. Takarodjatok, tisztátalan, szőröshasú népség, mi keresnivalótok van az én krátereim között! Disznófejűek, paráználkodók, istentelen, rossz szagú fajta, kivakarom a szemeiteket, megnyúzlak elevenen, kitépem sáros beleiteket, hess!

Éktelen szitkozódás indul meg egyszerre. - Menjetek tovább, álljatok meg, takarodjatok, hagyjatok nekünk is helyet! - hangzik mindenfelől sziszegve. A levegő szörnyetegei tajtékzanak dühükben. Az egyik egy felhő hasán lógva, kinyujtja mellső lábait, tehetetlen dühében letépi saját fejét és a szerelmesekre hajítja. Belefordul a tengerbe. A két szerelmes nem veszi észre a meginduló sortüzet. A disznófejű madár egyenként tördeli ki összes fogait és zúgva, mint a puskagolyókat köpi ki őket Ánis feje felé. Leszakítják összes végtagjaikat, mintha bunkók esnének az égből, fehér vérük elborítja a felhőket. Egyenkint lehullnak, a vidék elcsendesedik. Az, aki a hegy tetején feküldt, múlik ki utolsónak, kitépte vesszejét és végisöpörte vele a földet, aztán féloldalra fordult és összezsugorodott. Már csak a nagyorrú holdember lóg ki a felhők közül. Elgondolkodva nézi a kiürült tájban lassan bandukoló két szerelmest.

- No, megálljatok - dörmögi és kajánul elvigyorodik. Még közelebb hajol a földhöz, kezével félrehajlítja orrát és nyakszirten csókolja Mohát. Ez halkan felsikolt:

- Jaj - mondja.

Ánis megrándul. Egy pillanatra kinyitja szemét és a felhők felé célozva, mint egy visszaugró villám, pofonvágja a hosszúorrú fickót. Mennydörgés reszketteti meg a levegőt. A fickó meglepve és jajveszékelve visszahúzódik a holdba. Félképe sárgán feldagadt. Ánis tünődve nézegeti holdvilágossá vált tenyerét.

- Megcsókolt? - kérdezi.

- Megcsókolt a szemtelen - mondja Moha. - A nyakamon! De jó volt. Csókolj meg te is!

Ánis elsápad. Térdreborul a lány előtt, összekulcsolja két kezét.

- Szerelmem, egyetlenem, ne hagyj el!

A lány felfelé emelt arccal, táncoló léptekkel továbbmegy. Ánis térdepel a porban, szeméből, szájából, füléből megindul a vér. Felugrik és a lány után szalad. - Nézz rám, ne vedd le rólam szemedet! - könyörgi. A lány fürkésző tekintet vet rá. A vérzés azonnal eláll Ánis arcában.

- Ne vedd le rólam a szemedet soha! - könyörög összetett kezekkel - mert elvérzem. Egyedül vagyunk a földön. Ha leválsz rólam, elvérzek. Nem éltem idáig. Lengtem a szélben, mint a még meg nem születettek előrevetett árnyai, melyek még elvegyülnek az anyák árnyékaival. Te hoztál a világra. Ha elhagysz...

Hangosan elkezd sírni. A lány lehajol hozzá és könnyedén szájon csókolja. Nevet. A férfi is nevet.

- Igazán ebben a kagylóban háltunk mult éjjel? - kérdezi hitetlenül s kihuzza zsebéből a kagylót.

- Miért ne? - feleli Moha. - Hiszen mi ilyen picinyek vagyunk! - Mutatja ujjával, hogy ők milyen picinyek.

- Ne hagyj el! - mondja Ánis és megrázkódik. - A hazugság gőzei alatt éltem idáig, imbolyogtam, mint egy megvakult madár. Az emberek arca helyén számjegyeket láttam és a csillagok sugaraiban képletek lógtak, melyekről azt hittem, hogy igazabbak, mint a sugarak. A te kitört fogad tökéletesebb, mint...

- Nekem nincs kitört fogam - mondja a lány méltatlankodva.

- De szívem, a felső fogsorban, jobboldalt...

- A felső fogsorban jobboldalt nincs semmi. Ne hazudj! - kiabálja Moha és sírva fakad.

Ánis a földre veti magát és a lábát csókolgatja. - Már nem szeretsz - mondja a lány és hangosan sír. Azután felegyenesedik:

- Lehet, hogy hiányzik egy fogam! - mondja. - De ha teneked hiányzik ez a fog, Ánis, akkor nem vagy tökéletesen boldog. El fogsz hagyni. És akkor jobb, ha én hagylak el előbb.

- Gyilkos! - mondja Ánis.

- Még nem. Még veled akarok maradni. Ne sírj! Éhes vagyok. Csókolj meg!

Újra elindulnak a város felé, sírnak és nevetnek.

*

A nap már magasan süt az égen, amikor a külváros első elszórt házaihoz érnek. A fényes ablaktáblákról csillogva verődnek vissza a napsugarak. Vastag porban gázolnak, rothadt narancsok és eltört palackok között, a kapuk előtt izzadó bőrű gyerekek játszanak. Tátott szájjal nézik a vándorokat. Hö-hö - kiabálják, amikor lélekzethez jutnak a csodálkozástól. Sűrű rajokban utánuk vetik magukat.

Ánis és Moha betérnek egy házba, amelynek falára poharak és almák vannak pingálva. Az udvarban virágzó gyümölcsfák alatt asztalok és székek állnak, a kert közepén egy kőpárkánnyal körülvett kerek kút. A párkányból leszakadt egy hatalmas szikladarab, mély, nedvesfényű moha nőtte be keresztül-kasul. Ánis nem mer asztalhoz ülni, a kúthoz mennek és leülnek a mohás sziklára. Az asztalok körül sok ember ül, bort isznak és gyümölcsöket esznek, hangosan beszélgetnek. Ánis bámulva látja, hogy egyik sem veszi észre, hogy Moha meztelen. Védőleg eléje emelte kezét, de minek?... a kéz lehanyatlik. Mozdulatlanul ülnek s egymás szemébe néznek.

- Hát ezek mi fán termettek? - kérdezik egymástól az udvarban ülő emberek. Lapos tekintetekkel méregetik a két szerelmest. Idegeneknek érzik s még idegenebbeknek, mert nem közöttük ülnek. Egyikük önkénytelenül letompítja hangját. - Poros a cipőjük, az országútról jönnek - mondja. - Láttam őket ma reggel az erdőben - mondja egy másik -, a csigákkal futottak épp versenyt. - És észrevette, hogy amikor bejöttek - mondja egy harmadik -, a fiatalúr a kisasszony arca elé emelte kezét? - Finom nő! - mondja egy vékonyhangú szabó, aki tizenhat madárketrecet tart odahaza a szobájában... - Tetőled félti - mondják az asztaltársak és összenevetnek. Azt beszélik a szabóról, hogy még szűz. - Finom, szőke nő - ismétli ez áhítatosan. - Te vak kandúr - mondja egy másik -, hisz ez koromfekete. De milyen telt keblei vannak, manapság már alig látni ilyeneket. - Hisz ez egész vékony és lányos - mondja egy harmadik. - Hol hagytátok a szemeteket, vörös haja van, mint a megboldogult feleségemnek.

Az udvar sarkában egy sápadt, fekete férfi áll fel egy asztal mellől s előredűlve, mozdulatlanul nézi Mohát.

- Szőke, aranyszőke! - ismételgeti a szabó, rákvörös az arca, ököllel az asztalra üt. Társai nevetnek. A poharak összecsendülnek. Az uccáról kocsirobogás hallatszik be, néhány pillanattal később a felvert por átszáll az alacsony falon s mint egy napsütötte felhő, elvonul az udvar fölött. - Egészségetekre, hé! - mondja egy bajuszos suhanc s a szerelmesek felé emeli poharát. De ezek nem veszik észre, mozdulatlanul néznek egymás szemébe. Egy öregebb ember csillapítani igyekszik az izgatott kamaszt, aki sértődötten csapkodja az asztalt. - Hisz csak azért köszöntem rájuk, hogy ez a ringyó idefordítsa a fejét - magyarázza hadonászó kezekkel -, hadd lássátok, hogy fekete a haja. Hé, te aszottpofájú timár, azt mondtam, hogy egészségedre! - kiabálja izgatott, rekedt hangon. Ánis nem mozdul. A suhanc felugrik.

- Maradj veszteg! - mondja az öreg ember s visszahúzza kabátjánál fogva. - Nem látod, hogy fülig szerelmesek egymásba? Ha a kutya koslik, akkor száz nyulat eregethetsz el az orra előtt, rájuk se néz.

- Nem szeretem a szerelmeseket - mondja egy javakorabeli férfi, aki eddig hallgatagon, vérbeborult szemekkel nézte Mohát. - Teli teszik magukkal a világot. Az ember mindenütt beléjük botlik. Vakok és süketek és rálépnek az ember tyúkszemére. Nem ismernek se embert, se istent maguk körül. Süllyedjenek el!

- Nyálasak - mondja a szabó -, rossz rájuk nézni. Ha egy kanári szerelmes, akkor fütyörészik, az emberrnek örül a szíve. Rászáll a nőstényre, csirip, csirip és kész. Az emberek pedig kiszívják egymásból a vért.

- Hallgass! - mondja halkan maga elé az udvar sarkában a sápadt férfi, aki a falnak támaszkodva eddig egy pillanatig sem vette le szemét Moháról. Remegő lábakkal előrelép, újra megáll.

- Idegenek ezek... mit keresnek itt az országban? - mondja az öreg ember. - Mintha már találkoztam volna ezzel az asszonnyal! Akkor még nem volt ilyen ősz...

- De hisz ez még lány... egész fiatal - mondják a többiek. Valamennyien ingerülten, ellenséges pillantásokat vetnek a szerelmesekre, akik mozdulatlanul ülnek a kút párkányán. - Az ilyen vándornépség mind gazember - mondja a szabó -, nincs rendes mesterségük, tyúkokat és fehérneműt lopkodnak vagy kémkednek. Agyon kellene őket verni.

- Vöröshajú ringyó - suttogja az öreg ember. - Hallgatnak, mint a hidegszájú halak, aztán beleharapnak az ember torkába. Néma fenevadak.

- Majd én megszólaltatom őket - mondja a suhanc fenyegetőzve. Feláll az asztal mellől s vontatott léptekkel megindul a kút felé. - Jöjjetek... jöjjenek az asztalunkhoz! - mondja Ánisnak, s nem mer a szemébe nézni. - Nem jöhetünk - feleli Ánis -, mert Moha meztelen. - Kicsoda meztelen? - kérdi a suhanc. - Minek jöjjünk? - kérdezi Ánis. - Hogy megmutassák, hogy mit tudnak. - Hogy mit tudunk? - Hát maguk nem vásári bűvészek?

- De igen - mondja Moha s felugrik. Leülnek a többiek asztalához. A sápadt, fekete férfi lassan közelebb jön. Moha kihúz egy tűt ruhája ujjából, a levegőbe emeli. - Szerelempróba - mondja. - Aki igazán szerelmes, azt a tű hegyén fel tudom emelni a levegőbe s mintha a szeretője ölében feküdne, semmi baja sem lesz. - Ránéz az emberekre, aztán gyors pillantást vet a szembenálló fekete férfira. Ez összerezzen.

A férfiak mozgolódnak, nevetnek. A gyümölcsfák ágai közt fülsiketítő hangján megszólal egy papagály, nehéz szárnycsapásokkal elrepül az asztal felett. Tisztán, átlátszóan ragyog a délutáni levegő.

- Próbálja ki a saját szeretőjét! - kiáltja vékony hangján a szabó. - Ha ő meg meri tenni, én is vállalkozom!

Moha félkezével magasan a levegőbe emeli a tű hegyén nyugvó Ánist. Ánis azt hiszi, hogy repül. A bárányfelhők mozdulatlanul állnak fölötte a kék égen. Behúnyja szemét, mélyen maga alatt izgatott, vad kiáltásokat hall. Madárszárnyak langyos szele legyezi arcát. - Szeretlek... egyetlenem! - suttogja behúnyt szemmel s nyugtalan könnyek szöknek ki pillái alól.

Az emberek hallgatnak. Az egyik karonfogja a kis szabót s a lány elé vonszolja. Mindenki nevet. - Most rajtad a sor - mondják kárörvendőn, lökdösik előre, biztatón a vállára ütnek. Az oldalukat fogják, majd eldűlnek a nevetéstől, amikor a kis ember hátulját tapogatva, káromkodva és vékony hangon sírva, kiszalad az udvarból. Kavicsokat hajigálnak utána. Moha az asztalnak támaszkodik és hangtalanul sír.

- No, ti híres szeretők... más nem vállalkozik? - kérdi gúnyosan az öreg ember. Moha felfigyel. Fürkészve nézegeti az emberek arcát. Tekintete megakad a sápadt, fekete férfin, elmosolyodik, integet neki a szemével. Csend támadt az udvarban. Senki sem jelentkezik.

- Hát te? - mondja Moha most már hangosan s nevetve mutat rá ujjával a hátul álló sápadt emberre. Ez nem mozdul. - Hogy hívnak? - kérdi Moha. - Beliazár. - Gyáva vagy? - kérdi Moha. - Nem vagyok gyáva. - Akkor nem szeretsz.

Beliazár elsápad. - Elsápadsz? - kérdi hangosan a lány, nevet s csípőjére támasztja két kezét. - Félsz tőlem? - Hallgass! - mondja Beliazár suttogva. - Miért félsz? - kérdi Moha, előrelép s hosszan, hangosan nevet.- Magamtól félek - feleli Beliazár. - Nem igaz, a szeretőmtől félsz - mondja megvető nevetéssel Moha s kiköp. - Gyáva kutya!

Beliazár hallgat.

- Miért hallgatsz? - kérdezi Moha s közelebb lép. - A szeretőmtől félsz? Nézd meg: mint egy süket tyúk, olyan szelíden ül a székén. Ánis, gyere ide! - kiáltja.

Ánis melléje ugrik, minden tagja remeg. Moha nevetve nézi. - Miért nem veszel el tőle? - kérdi Beliazártól. - Ne félj, ő hagyna. Engedelmes, mint egy kutya. Ugye, Ánis?

Beliazár lassan előrelép és széles tenyérrel súlyosan arculvágja a lányt.

Ánis meg akarja ölni Beliazárt. A lány nem engedi. Keblei közé vezeti Ánis vérző kezét, szájon csókolja. Az emberek tányérban pénzt gyüjtöttek a két szerelmesnek. Átölelik egymás derekát s lassan, lehajtott fejjel kimennek az udvarból.

- Meneküljünk - mondja Moha - félek. - Mitől félsz? - kérdi Ánis remegő hangon. A lány nem felel. - Meneküljünk! - mondja még egyszer.

Gyors léptekkel a város belseje felé tartanak. Mellettük a ház falán valami koppan. A második kavics Ánis vállát éri. Hátranéz s egy feketéllő tömeget lát maga mögött. Mint a záporeső zuhannak a kavicsok. Az üldöző tömeg tompán morajlik. Ánis vad szitkozódásokat vél hallani. - Meztelen lotyó... meztelen, meztelen, meztelen - ezt hallja ki a kiáltozásból. - Most mégis meglátták - mondja Mohának, megfogja kezét s elkezdenek szaladni. A por apró felhőkben száll fel talpuk alól. Vékony rikoltozások s vastaghangú szitkozódások hangzanak mögöttük, a kavicsok zuhannak. Hallani az üldözők lábadobbanását. A két szerelmes befordul egy mellékuccába, egy piros gyümölcsökkel megrakott kocsi mellett szaladnak el, aztán elérik a folyópartot. A folyó olyan széles, hogy a délutáni ködben eltűnik a túlsó part. Moha rálép a széles hídra. Ánis mögötte fut, hogy testével megvédje a kavicsoktól. A mellékuccából épp most fordulnak ki az üldözők. Ánis hátranéz s iszonyodva látja, hogy amint fut előre, mögötte a híd összezsugorodik, vékonyra, mint egy kardél, az üldöző tömeg meg kell hogy álljon a parton, hallani ingerült kiáltozását. - Álmodom? - kérdi Ánis. Futás közben még egyszer hátranéz, mélyen alatta szennyes-sárgán zúg a hatalmas folyó vize. Szédül, előrefordul, megfeszített izmokkal rohan Moha után. Szerencsésen elérik a partot.

- Szerelmem - kérdi Moha -, mitől féltél? - Agyonütöttek volna - feleli Ánis. A lány nevet. - Ezek a gyerekek? - kérdezi. - Nézd, milyen vidámak, a levegőbe dobálják sapkáikat, hogy megszalaszthattak! - Ánis hátranéz. Úgy rémlik neki, mintha izzadóbőrű, apró gyerekek ugrándoznának a túlsó parton. A megkeskenyedett folyón hosszú, banánokkal megrakott csónakok ringatóznak. A híd eltünt. Ánis leborul a lány előtt a földre, lábait csókolgatja, dadog. - Miért nem védtél meg Beliazártól? - kérdi Moha. - Nem engedted... - Miért nem ölted meg? - kérdezi újra. Ánis hallgat. - Menjünk! - mondja a lány türelmetlenül s még egy utolsó pillantást vet a túlsó partra, ahol megütötték a testét.

*

A város belsejében bolyonganak magas házak között. A falak visszaverik a napfényt, sötét árnyék hever a kövezeten, az éjfél letépett lombja. A kocsikerekek keményen zörögnek fölötte, a meztelen talpú emberek fáznak. Kemény huzat lengeti a sikátorokban a kirakatok üvegtábláit. Ánis hátra-hátratekint.

- Miért nézel folyton hátra? - kérdi Moha. Ánis nem felel. Néptelen uccában járnak, lépteik alatt kong a kövezet, a hang visszaverődik a falakról. A következő ucca fekete a nyüzsgő tömegtől, alig tudnak előrejutni. - Miért nézel hátra? - kérdi Moha. Ánis elsápad.

Egy gyerek egy narancsot dob lábuk elé, Ánis megbotlik a guruló gyümölcs árnyékában.

- Hogy hívják őt? - kérdi a lánytól.

- Beliazárnak.

Amikor beesteledik, egy szobában lefekszenek aludni. A szoba alacsony mennyezetéről szárított paradicsom lóg le, hosszú zsinórokra fűzve. Összeölelkezve elalszanak.

Még sötét van, amikor Ánis felébred. Csodálkozva néz körül a félhomályban. A szoba fekete körvonalai idegenek neki, de mégis, mintha már feküdt volna ebben az ágyban, szemben ezzel az ablakkal. Balról van az ajtó - gondolja, balra néz s a világosabb falban megtalálja az ajtó körvonalait. - Álmodom? - kérdi magában. Eszébe jut a tengerpart, ahol mult éjjel feküdt. - Vagy egy évvel ezelőtt? - kérdi magában. - Mi történik velem, miért feküdtem a tengerparton? - Megnyalogatja ajkait, melyek még vérzenek a csókoktól. - Az emlékezés micsoda fúrt menetű kagylójában háltam azon az éjjel? - kérdi hangosan, de nem hallja saját hangját. - Meredeken emelkedő sikátorokban szaladgáltam, melyeknek falain átsütött a valóság fénye. Most álmodom, vagy akkor álmodtam? Zökkenés nélkül haladtam át a téren, mely ellenállás nélkül nyitotta meg összes síkjait. Az idő üvegfalai is eltűntek. Minden ellenállás megszűnt, mintha beletaláltam volna abba az ütembe, melyet egyedül a halhatatlan istenek ismernek. Én engedelmeskedtem az elsodort erőknek vagy ők szolgáltak engem, amikor eltakart arccal felkelt a hold?... vagy csak része voltam az áramnak, mint az eszméletlenül sodródó gyöngy a viz habjaiban?

Ánis kérdőn felnéz a mennyezetre, amelyről a derengő hajnal fényében feketén lógnak a paradicsom ismeretlen koszorúi. Az ajtó felnyílik. Az ajtó becsukódik. Egyedül van a szobában. A huzat himbálja a függönyöket. - Egyedül vagyok a szobában? - kérdi.

- Ki volt velem? - kiáltja. - Valaki volt velem. Valaki, aki megtanított rá, hogy zökkenő nélkül ugorjam át életem vérfoltos akadályait, aki magtanított hajladozni, mint az árnyék és a fény. Ki volt velem?

- Moha... szerelmem! - kiáltja és ájultan behúnyja szemét. Az ágy hullámzik alatta, a padló recseg. - Moha... szerelmem, oly tökéletes voltál, hogy nem hiszek benned. Oly tökéletes voltam benned, hogy nem hiszek magamban. Meg kell halnod. El kell hinnem, hogy nem éltél, hogy én élni tudjak. El fogom hinni s talán bele fogok halni!

A zsebébe nyúl, amelyben a rózsaszínű kagyló csörgött még nemrég a rézpénzek között. Az a rózsaszínű kagyló nem lehet a zsebében. Megszúrja vele a kezét. Megáll a szívverése. Kiabál és őrjöngve kirántja zsebéből. Tenyere üres.

Kinn a holdsütötte uccán léptek kopognak. Egy árnyék hajol be az ablakon, ide-oda leng a mennyezeten, majd elsüllyed a sötét falak között. A falak összehajolnak fölötte, mintha be akarnák temetni.

- Itt vagy, Moha? - kérdi hangosan, de nem hallja saját hangját.

A szomszéd szobából tompa hangzavar hallatszik át. Ánis felismeri anyja hajnali mormogását, amikor magamagával beszélget az ágyban s elpanaszolja az eljövendő nap súlyos terheit. S már a szomszédok fehér kakasa is belekezd reggeli énekébe. De ez a szoba idegen, a homlokára lógó alacsony mennyezettel... S az anyja mormogásába beleszólnak az idegen város ébredésének vadabb hangjai.

- Hol vagyok? - kérdi Ánis. - Hol vagy, Moha?... itt vagy? - Kinyujtott kézzel tapogatózik a lány fekhelye felé. - Ha itt vagy, éretted fogok meghalni. Félek a haláltól. Ha nem vagy itt, miattad...

Ánis kiabál. Keze egy meleg testhez ért. - Nem lehet igaz, hogy itt vagy - kiáltja és elsápad halálfélelmében. - Nem lehet igaz - ismétli és görcsösen összerándult kézzel megfogja a lány csuklóját. - Nem lehet igaz - mormolja és ráveti magát a telt testre, szájával mardossa a nedves ajkakat. - Nem lehet igaz - mondja és érzi, hogy teste alatt a test, ajkai alatt az ajkak egyre vékonyodnak, eltünnek nyomtalanul. Hasmánt fekszik, egyedül a forró lepedők között.

- Ánis... Ánis! - hallja messziről a lány hívó hangját. Kiugrik az ágyból, az ablakhoz szalad. Teljesen ébren van. Odakünn már hajnalodik, a reggeli fény, mint egy nyugtalan, szürke póksereg, ráereszkedik a szoba ingadozó falaira. A függönyök lobognak a huzatban. Lenn az uccán egy vörössapkás öreg ember kecskéket hajt, élesen pattogtatja hosszú ostorát.

- Ánis... Ánis... - hallatszik újra a lány hangja. Feltépi az ablakot, megnyúlt derékkal kihajlik. A hideg hajnali szél megtépdesi lobogó haját. Mélyen alatta, a házak között, megpillantja Moha fehér alakját; mozdulatlanul, felemelt arccal áll a lány a napsütésben. Kiáltozik, de hangja egyre távolibb. - Miért nem jössz utánam? - kiáltja, de Ánis nem mer leugrani a mélységbe. Az ablakpárkányon áll, de nem meri elereszteni. A lány mögött megpillantja Beliazár óriási, vértelen arcát. Moha alakja egyre kisebbedik, összefolyik a napfénnyel. - Elhagysz? - kiáltja rekedten, de Ánis nem meri meghallani, elfordítja arcát. Leszáll az ablakpárkányról. Az ágyhoz megy és gondosan kisimítja a takarót, a vánkosok sárga árnyékú ráncait. Leül a nádfonatú székre és elalszik.

*

Moha nem jön vissza. Ánis hét napig él az idegen szobában, sír, öklével verdesi arcát, száraz paradicsomot eszik. A hetedik nap estéjén ordítva kimegy az uccára. Dobhártyái szétrepednek az üvöltés kibírhatatlan súlyától, de a járókelők nem hallják a hangot. - Miért jár tátott szájjal? - kérdik. Ánis kimenekül a városból.

Az erdőben bolyong, a bokrok fekete pókhálói alatt húzza meg magát, ott gondozza sebeit, melyek elborítják egész testét. Lesoványodik, haja megritkul. Éjjel-nappal sír.

Egy este egy pálmafa gyökerein térdepel, a fa derekának hajtja homlokát, fáradtan öleli át a pikkelyes törzset. - Mondd, Moha, meg kell most már halnom? - kérdi hangosan. Száraz ajkát végighúzza a fa derekán, eszeveszetten csókolja. Szemeiből vastagon folynak a könnyek. - Nem akarok meghalni, de élni sem akarok - mondja. - Meg kell halnom, ugye? Meg kell halnom, mert nem hittem el, hogy te éltél. Mert úgy már nem akarok élni, ahogy azelőtt: a bizonyosság zablájával fogaim között, szilajon tántorogva, mint egy vak ló halad el éhezve a megterített zabföldek között. Nem, ez a kevélység nem kell, ez a határozottság nem kell, a butaság bátorsága nem kell többé, a vakság, a süketség, aki megvédjen isten tüzes hullámaitól, nem kell. De ha nélküled vak és süket kell hogy maradjak, meg fogok halni.

Háncsból font kötelet old le derekáról és fel akarja magát akasztani. Csend van, a nap melegen süt. Szél zörgeti a pálma leveleit, messziről idehallani a tenger egyhangú csobogását. Egy kanári száll a fa tetejére. Énekel. Könnyű szárnyakkal röpdös a levelek között, leereszkedik a legalsó ágra, az ág himbál.

Ánis azt hiszi, hogy ismeri a kanárit. Türelmetlen, remegő kézzel símogatja a fa derekát. A kanári megnő. Fekete árnyéka gyorsan hosszabbodik s eléri Ánis arcát. Az ág recseg a súlyos madár alatt. Akkora már, mint egy hattyú, sárga tollai berzenkednek, mély hangon fütyül. Ánis felkiált, bizalom s remény lopózik szívébe. Ez a kanári abból az országból való, ahol Moha él. Elhajítja a kötelet s fénylő, vak arccal elindul Moha megkeresésére.

*

Ánis az országúton jár, mely végeláthatatlan hosszúságban húzódik a hegyek és tengerek között. Hol balról kel fel a nap, hol jobbról. A levegő néha tündököl és remeg, mintha isten szűz lehellete lenne, néha fekete, mint egy bőrzsák. A vihar végighúzza súlyos tenyerét a föld porában, kihulló hajszálai sárgán lobbannak a sötét felhők között.

Ánis véres lábnyomai a porban mint két végeláthatatlan szalag gombolyodnak le menetelő testéről. Soványan, egyenes derékkal és lobogó hajjal megy előre. Néha egy csendes tó partján vagy egy erdei tisztás behajló szélén megérzi Moha testének ellebbenő illatát. De neki már semmi szüksége jelekre. Gáttalanul halad át lelkiismeretének izzó terein, melyek lépcsőzetesen fekszenek egymás fölött, mint a gúlák kőkockái és finoman zengenek a szélben. Az évek szigorú árnyai is egyre lengőbben és átlátszóbban suhannak el meredeken felszálló vándorútja fölött.

- Nem láttátok Mohát? - kérdi úton-útfélen. Az emberek nem hallják a kérdést, ő nem hallja a feleletet. Kenyeret, tejet és gyümölcsöket adnak neki és Ánis elbeszélget velük az alkonyati fényben. Ha esténkint tovább indul, órákon át kísérik hosszú sorokban, mint bárányok a holdfényben.

Egy faluba érkezik. Az emberek a házak előtt ülnek és kókusztejet isznak, behajlított karral szájuk fölé tartva a barna gyümölcsöt. Többen hasmánt fekszenek a kiterített szalmagyékényeken és horkolva alszanak. Ánis megérkeztére valamennyien felébrednek, a gyerekek dudorászva kiszaladnak a holdfényes uccára. Halk mormogással összecsődülnek valamennyien az ucca legalacsonyabb háza elé, melynek ajtajához támasztotta Ánis vándorbotját. Leül a küszöbre.

- Nem láttátok Mohát? - kérdi az emberektől.

- Mi jó hírt hozol? - kérdezik azok.

Félkörben köréje telepszenek. A kör közepén tüzet gyujtanak, halat és bárányhúst sütnek az idegen tiszteletére. Valamennyien szeretik. A fiatalasszonyok közelebb húzódnak hozzá, lopva megérintik ruháját és meleg kezét.

- Messze jártál - mondja az egyik.

- Szereted az asszonyokat - mondja egy másik.

- Adj nekem valami emléket! - kéri egy harmadik.

- Hallgassatok, asszonyok! - mondják a férfiak. - Az idegen éhes és fáradt. Pihenni és hallgatni akar. Ha majd magától megszólal, akkor nyissuk ki fülünket és hallgassuk meg, amit mond. Forgassátok meg a húst az olajban!

- Nézd, milyen szép lábam van! - mondja az egyik asszony Ánisnak.

- Nekem selymesebb a hajam - súgja egy másik.

- Adj nekem valami emléket! - kéri a harmadik.

Ánis kihúzza zsebéből a kúpalakú, rózsaszínű kagylót, amelyről a városban azt hitte, hogy eltünt és odaadja neki. A többi asszony hangosan elkezd sírni, szomorúan hadonásznak üres kezeikkel. Ánis szégyenkezve kotorászik zsebében, megszúrja ujját, még egy kagylót húz ki belőle. Odaadja a második asszonynak. Csodálkozva fürkész zsebeiben, egyre több kagylót talál benne, egyre nagyobbak és fényesebbek, ragyognak, mint a tavaszi hold szarva. Az asszonyok hálálkodva dörzsölődnek vállaihoz. Mire hajnalodik, az utolsó is megkapta ajándékát és Ánis eltűnik a faluból. Egy ezüstcsillogású hegyi tó partján térdepel, hálakönnyek folynak végig arcán, sír a boldogságtól és a győzelemtől. - Moha... Moha! - zokogja és ájultan tördeli kezeit - még nem vagyok méltó hozzád? - A felkelő nap pirosan csillan meg a tó tükrében. Mélyen lenn a völgyben hallani a kiáltozó asszonyokat és férfiakat, akik keresésére indultak és most megálltak a felkelő nap alatt és szétnéznek a földön. Hosszúlábú madarak szállnak fölöttük a levegőben, tátott csőrrel lesik a hulladékokat.

Ánis fáradhatatlanul rója az országutat. Soványodó testében egyre olthatatlanabbul ég a szenvedély, az embereket, akikkel találkozik, már távolról megcsapja tüzes lehellete. A nők felgyúlnak tekintete tárgytalan hevétől, gyerekeket szeretnének szülni; a férfiak megrészegednek, levegő után kapkodnak és vakmerően nyujtóztatják feszülő izmaikat. Vannak, akik leszaggatják ruháikat, a szegényeknek ajándékozzák és világgá mennek. Vannak, akik hazamennek feleségeikhez és gyerekekkel ajándékozzák meg őket. Mások énekelnek és táncolnak, társaik elragadtatva hallgatják. Ánis tudja, hogy ha emberek közé ér, az arcok felfénylenek, mint a sötétvizű tükrök a házak belsejében, ha az ablak előtt elhimbál az óriási hold. - Én, aki a legboldogtalanabb vagyok az összes emberek között, íme, boldogságot hozok - gondolja csodálkozva. - De hát boldogtalan vagyok én valójában? - kérdi. - Tudom, hogy azt, akit keresek, sohasem fogom utolérni. De utolértem saját életemet. Húsom és vérem édesebb, mint az állott szőllő. Az emberek megnyugszanak és megérnek, ha a közelükbe érkezem. És szívemben egyre kielégíthetetlenebb a szenvedély és a vágy. Mi az, ami után vágyódom... mi történik velem?

A völgyből dühös kiabálás hangjai csapnak fel Ánis fekhelyéig. Lenéz a hegycsúcsról, ingerülten figyeli a felszálló vad rikácsolást. A hegy tövében fekvő falu teljes holdfényben úszik. Ánis feje mint egy felhő hajol föléje.

Egy asszony könyököl ki egy nagy ház ablakán, szitkozódva veszekszik férjével, akit nem akar beengedni a kapun. - Ki az? - kérdezi. - A férjed - kiabálja a férj. - Ez nem a férjem hangja, ez disznóröfögés - kiabálja az asszony -, menj vissza az ólba! - Nézd meg az arcomat! - kiabálja a férj. - Hogy nézzem meg, mikor betakartad árnyékkal és csak a nagy, vörös orrod látszik ki belőle, amelyről savanyúan száll a borgőz. - Gyujts világot! - kiabálja a férj. - Hogy gyujtsak, amikor elvitted a lámpást - kiabálja az asszony. - Nem igaz, nem vittem el - kiabálja a férj. - A szeretődnél hagytad, akasztófáravaló - kiabálja az asszony és a saját szeretőjére gondol, akit a szoknyája alá bujtatott. - Takarod innét, hess, szállj fel a fára, varjúképű!

A szomszédban egymásután csapódnak ki az ablakok, az emberek szitkozódva hajolnak ki az uccára. - Csend, hallgassatok, hagyjatok aludni! - kiabálják dühösen. A gyerekek felébrednek a szobában és hangosan sírnak. - Miért nyitottad ki az ablakot... felébresztetted a gyereket! - kiabálja a szomszédasszony az ablaknál álló férjére. - Vágd a falhoz! - kiáltja ez dühösen vissza. - Anyám, anyám, az uram a falhoz akarja vágni a gyereket - sírja a fiatalasszony. A szemközti ház ablaka kinyílik, egy vén anyó hajol ki rajta. - Kiveszem a szemedet, te veszett kutya! - sipítja, öklével fenyegetve vejét. - Ne avatkozz a más dolgába, szipirtyó! - ordítja az após, akit legszebb álmából ébresztett fel a veszekedés. - Most már ez a kandúr is énekelni kezd - mondja egy fiatalember, aki nevetve könyökölt ki eddig egy közeli ház ablakán. - Vigyázz, hogy fel ne faljon a kandúr, te patkányfülű! - kiáltja három házzal odébb az após nővére. - Ne cincogj! - mondja a férje - aludni akarok! - és a fejéhez vág egy tányért. A tányér kirepül az ablakon és betöri a szemközti ház ablakát. Vérző fejjel egy kövér ember jelenik meg a cserepek között és veszett ordításba kezd. A kecskék ijedtükben kiszaladnak az istállóból és mekegve vágtatnak fel-alá a holdfényes uccán. A bakkecske hátulról felökleli a hűtlen férjet, aki az üres ablak előtt bambán bámészkodva nézi a holdat. Az ucca másik végén az éjjeli őr a földön hemperegve bírkózik egy emberrel, akit tolvajnak néz, mert a nagy lármára ijedtében leesett a szeretője ablakából. - Boszorkányok! - ordítja teljes erejéből a templomtorony tetejéről a nagyorrú harangozó.

Ánis jobbkezével lenyúl a hegyről és hajánál fogva kihúzza a perlekedő, hűtlen asszonyt a házból, felemeli a holdfényes égbe. Kalimpálva lóg a levegőben, magasan a templomtorony fölött. Az embereknek megfagy a vér az ereikben, kiszaladnak az uccára. Néma szájjal mutagatják egymásnak a sápadt ég alatt feketéllő, különös tüneményt. Az asszony szeretője, aki egy darabig görcsösen kapaszkodott, nem birja tovább erővel s kiabálva, hadonászva kiesik a keményített szoknyák alól, lezuhan a földre. Nyögve feltápászkodik és derekát tapogatva hazasántít. Az emberek nevetnek, kibékülnek egymással, hazamennek és elalszanak. A falu elcsendesül. Az asszony egész éjszaka a levegőben lóg.

*

Ánist messze vidéken mindenki ismeri. A szegények messziről köszöntik, nevetnek a boldogságtól, ha elfogadja az ételt, italt, amivel megkínálják, pálmalevelekből friss gyékényt fonnak neki, ha házukban meghál, a lányok vigyázzák álmát és legyezővel kergetik el arcáról a legyeket. Ha mélyen alszik, lopva szájon csókolják. Ánis a szegények vérzőlábú királya.

A hegyekben bolyong. Ha emberekkel találkozik, azt kérdezi tőlük: - Láttátok? - Kit? - De Ánis nem felel, már nem tudja, hogy kit keres. Valakit keres, de kit? Valamit keres, de hol keresse, ha nem tudja, hogy micsoda? Fáradhatatlanul törtet át bokrokon és tengereken, mi hajtja, nem tudja. Szívében szárazon izzik a szenvedély.

Egyszer egy fiatal lánnyal hált egy zsombék mellett, melyből piroscsőrű madarak röppentek fel rikácsolva a csillagok felé. - Hasonlítasz Mohára! - mondta neki. - Ki az? - kérdezi a lány és elsápad. Ánis gondolkodik. - Az anyám - mondja. - Ő hozott engem erre a világra, amelyet nem ismertem. Vannak, akik azt mondják, hogy soha nem is élt. Lehet. Én már nem emlékszem. A sötétség szűk méhében feküdtem sokáig felhúzott térdekkel és merev karokkal. Ez itt a napvilág.

Ánis tovább vándorol. A fiatal lány, ruhájába kapaszkodva, követi, de néhány óra múlva elhagyja ereje, ledűl az út szélére és búcsút intve kezével, hanyatt fekszik. Ánis egyre gyorsabb lüktetéssel rohan át az évek térképezetlen tájain, a nap felkel, lehanyatlik, felkel... a hold szélsebesen kering feje fölött az egyre táguló égbolton. Gyakran elválik, lassú, földi ütemű életétől, gyakran meg kell állnia, hogy utólérje, aki a terméketlen percek tarlóin maradt el tőle, az országút porában baktató édes és szegény test.

Egy nap hidegebb éghajlat alá ér. Az út két szélén rongyaikba burkolózva, dideregve ülnek az emberek. Teljesen besötétedett, évek óta nem kelt fel a nap, csak a messzi csillagok pislognak. Az embereknek nincs mit enniük, a gyümölcsfák elaludtak az éjszakában. Kéregető, hosszú kezekkel ülnek az út két oldalán, panaszosan mormognak az elszáradt lombok alatt. Házaik összedűltek, gyerekeik nem születnek meg. Ánis lépten-nyomon belebotlik a mereven kinyujtott, hosszú lábakba.

Az út egyik kanyarodójánál egy gyereket pillant meg, aki sírva fekszik az árok mellett. - Miért sírsz? - kérdi a gyerektől, akinek arcát nem látni a sötétben. - Nincs, aki játsszon velem - feleli a gyerek. - A macskám is elhagyott. - Hová ment? - kérdi Ánis. - Felmászott a háztetőre - mondja a gyerek - ott sokáig sírt, aztán felrepült a holdba. Nem akart a sötétben maradni.

Ánis szívét éktelen düh fogja el. Káromkodik, sír, haját tépve átkozza az embereket, akik lomhán sirdogálnak a mozdulatlan sötétségben. - Ganéjtúrók, esztelen kutyák, nyomorult, gyáva tolvajok! - kiáltja olyan hangosan, hogy a vér megfagy az ereikben - mit heverésztek, mint a dögök a hólében, miért nem keltek fel? - Hosszú, hajlékony szárakon ezernyi vörös csillag leng az égen és nem akad köztetek egyetlen férfi, aki letörne egyet, hogy kivilágítsa arany szirmaival ágyaitokat és földeteket. Akiben van még egy csöpp vér, egy lehelletnyi szemérem, az keljen föl és jöjjön utánam, vagy belefojtom saját hulladékába!

- Én is ezt mondtam nekik - kiáltotta valaki, aki egy fa csúcsán ült és most izgalmában elvesztve egyensúlyát, lefordult s cuppanva beleesett egy pocsolyába. Felállt s letörülte arcáról a sarat. - Én is ezt mondtam nekik - kiabálta. - Töméntelen sok csillogó gyertyácskát látok. Fel kell repülni és le kell hozni egyet!

- Senki sem tud repülni - mondta valaki.

Nagy szélroham támadt az éjszakában, a betört ablakok hosszan csörömpöltek. Egy elhagyott ház ajtaja kicsapódik süket dördüléssel, mint egy halálos ítélet. A felszálló por és szemét vastag felhőben himbál el a tetők fölött, rongy és hamú hullik a magasból. Egyedül Ánis arca világít tisztán a förgeteg gőzei közt.

- A csillagok nincsenek messze - mondja fennhangon. - Aki akarja, elérheti őket a kezével. Láthatatlan fátyol választ el tőlük, melyet minden igaz ember lehellete félrelebbenthet az útból. Sűrű csoportokban nőnek a csillagok a fátyol mögött, kicsinyek és nagyok, zöldek, fehérek és rózsaszínűek, vannak, melyek hosszúak, mint egy kenyér, mások bársonyos fénnyel, hajlékony szárral himbálóznak, mint a bogarak szemei. Némelyek gömbölyűek és halkan zümmögve forognak fészkeikben. A csillagok olyanok, amilyeneknek elképzeljük őket. És jaj annak, aki ma azt mondja rólam, hogy hazudok!

- Hazudsz! - mondja egy erős és gazdag ember, aki egy kőház ablakából kihajolva nézegette az Ánis körül összetorlódó sötét tömeget. - A csillagok mérhetetlen nagyok, sebesebben rohannak, mint a vihar és sok ezer év kellene hozzá, míg elérhetné őket az ember. Miért bolondítod el az embereket? A csillagok mérhetetlen nagyok.

- Lehet, hogy a tiéid - mondja Ánis és arca eltorzul a haragtól. - De az enyéimek olyanok, amilyenekre szükségünk van, hogy kenyérré és vízzé váljanak a testünkben. Mindenki a saját csillaga alatt él. Állj félre az útból, kutyafejű!

- Nem hagyhatod el az én világomat - mondja a gazdag ember és boldogan behúnyja szemét. A tömeg közül sokan elpártolnak Ánistól. Ők is tudják, hogy a csillagok megfoghatatlanok. Csak a legszegényebbek maradnak körülötte az éjféli viharban. A fák recsegve hajlonganak, messziről hallani a megáradt folyó közeledő zúgását.A szennyes áradatban roppanva ütődnek egymáshoz az elsodort házak, az óramutatók és Mózes sérthetetlen kőtáblái.

- Ez az óra - mondja Ánis azoknak, akik vele maradtak - ez az óra a lázadás órája. Ezekkel a kenyértelen és vértelen kezekkel, ebben a sötétségben, mely sűrűbb, mint a vér, az utolsó óra harangütései alatt, lázadjunk fel a valóság ellen, mely gonoszabb és bizonytalanabb lett már számunkra, mint az istenek pokla. Mit veszíthetünk el mi, akik a legszegényebbek vagyunk? akiknek lázálmaink is igazabbak, tébolyunk ingoványai is szilárdabbak már, mint az ő adamanttengely körül forgó bolygójuk vastag kérge! Ez a valóság nekünk nem kell, ez a bizonyosság nem kell, ez a mereven néző szemgolyó, melynek tükrében megfagyott a boldogtalanság tája, vakuljon meg. A táj mögött másik táj, a valóság mögött másik valóság húzódik meg ugrásra készen, mint egy hályog mögött és kopogjunk és szúrjunk és kiabáljunk, míg fel nem fakad és meg nem találjuk elsüllyedt otthonunkat. Ébredjetek fel! Ez az igazság hazugság!

- Mit mondott? - kérdi valaki az egyre növekvő tömegből és tenyerét füléhez illesztve, az ég felé hallgatózik.

- Induljunk el! - mondják türelmetlenül a többiek és fűzfavesszejükkel indulatosan csapkodják lábszáraikat.

- Hova menjünk? - kérdi egy öreg ember. - Én inkább meghalok. - Lefekszik a háza elé és meghal.

Ahogy elvonulnak a házak előtt, a csukott ablakok mögül tányércsörgés és pohárcsörömpölés hallatszik. A tálakon magasra rakva, sárgállik a sült hús és fénylenek a gyümölcsök, a poharak vörösek. A kémények fölött vastagon áll a füst. Bent a szobákban a gazdag ember zsíros ujjai világítanak, mint az éjjeli mécsesek, derengő fényt hintenek szét a falak között.

A menet hosszan kanyarog az országúton. Nemsokára eléri a legalsó felhőréteget, felkapaszkodnak rá és imbolyogva megindulnak a vastag, fekete gőzben, mely ide-odaleng tapogatózó talpaik alatt. Óvatosan kikerülik a világoskék réseket, melyeken át lelátni a földre. Lábnyomaikból víz szivárog, mintha nedves homokra lépnének, homlokukat néha beleütik a felhőkben heverő kemény tűzkövekbe; mennydörgés reszketteti meg ilyenkor a levegőt.

A felhők különböző színűek. Akik feketén tolonganak a menet végén, világoszöld, sárga és korallvörös fényű alakokat látnak lépegetni maguk előtt a felhők sorozatos rétegeiben. Néha, ha a párák legszélére kerülnek, mélyen maguk alatt megpillantják a föld fegyelmezett tájait, melyek, ahogy egyre távolodnak tőlük, egyre valószínűtlenebbek; lassanként elsüllyednek az álom fekete vizei alá. Gyöngyházfényű gyapjútömegek suhannak el a vándorok mellett lassú sziszegéssel. Talpuk alatt a felhők egyre szilárdabbak. Az út egyre biztosabb. - Milyen veszélyes lehet a földön járni! - mondják és irtózva néznek le a sötéten fénylő gömbre, melynek fekete sarában elsüllyednek az emberi szívek. A gazdag ember kéménye fölé érnek. A kémény üresen meredezik az ég felé, tövében mozdulatlanul fekszik a gazdag ember hosszú teste. - Meghalt - mondják meglepődve. A terített asztal táljaiban a hús helyén apró füstfelhők gomolyognak, a fénylő gyümölcsök szürke porrá omlottak. A kőből épült házakat is betöltötte az éj fekete pora.

Az út egyre meredekebben kanyarodik felfelé. Már hallani a fejük fölött forgó csillagok lágy sistergését. Egy fehéren fénylő felhővel találkoznak, melynek közepén hatalmas arc figyeli lefelé fordított tükörben a föld madarainak röptét. Mellette zöld felhőben óriási, meztelen kezek vizet mérnek az alsóbb rétegek fekete korsóiba. A menet megáll egy pillanatra és csodálkozva hallgatja a víz üveghangú zubogását.

Múlnak az évek. Ánis töretlen derékkal s lobogó hajjal az élen halad, az elfáradt társak fekete menete, mint lomha hollócsapat, kanyarodik mögötte. Néha megállnak, felhővizet isznak, néha behúnyják szemüket s átalusznak egy negyvennapos felhőszakadást. Lábuk vérzik, hajuk megőszül.

Öreg emberek már valamennyien, mire elérik a legalsó csillagot, mely opálos fénnyel, szelíden himbálózik vékony száron, kinyitja szemeit, majd ismét lehúnyja őket. Hosszú sugarú haja csillogva lobog mögötte. A vándorok felfelé fordult arcára erős rózsaszínű fény hull.

- Tépd le! - mondja Ánis egy öreg embernek. - Félek, hogy megéget - mondja ez, felemeli karját, aztán sikoltva visszakapja, tenyerén mély égési seb vöröslik. - Tépd le! - mondja Ánis egy másiknak, aki sokkal fiatalabb. - Nem hiszem, hogy megéget - mondja ez, letépi a csillagot s a keblébe rejti.

Megfordulnak s hazaindulnak. Senkivel sem találkoznak útközben. Az út csak egy pillanatig tart. Otthon a tehenek bőgnek a bezárt istállókban, éhesek, meg kell őket fejni. A csillagot a legmagasabb jegenye ágára kötik, tündököl, mint a nap. Mindenki dolgára megy.

*

Ánis nem tér le az országútról. A föld feketevérű sebei az utak szélén nyílnak a legsűrűbben, hol tapogatózó kezekkel bolyong a bozótban. Néha lefekszik a földre, fülét a porba szorítja és hallgatózik. - Mit keresel? - kérdik az emberek. Nem felel.

Egy nap a tengerpartra érkezik. A víz nyugodt; széles lassú hullámokkal hömpölyög. A pálmák levelei közt kanárik röpdösnek, susogva inganak a széles levelek. Csend van, az alkonyodó nap vörösen világít a víz fölött. A szél sárga homokfelhőcskéket kavar fel az elhagyott, széles parton.

Odébb, az erdő szélén pásztortűz ég. Két férfi hever a lángok hullámzó fényében, beszélgetnek.

- Láttad a repülő falut? - kérdi az egyik.

- Felhő volt - feleli a másik. Cipőjével megpiszkálja a parazsat.

- Nem hallottad a repülő parasztok hangos kiáltozását és csizmáik súlyos lépteit a felhőkben?

- A tenger csapkodását hallottam és egy meghajló pálma recsegését. Fázom. Tegyünk a tűzre!

Száraz pálmaleveleket dobálnak a tűzbe, azután visszafekszenek. A nehéz füst imbolyogva száll fel a fák között.

- Elkészültél? - kérdi az egyik.

- Igen.

- Elhoztad a fegyvereket?

- Hét tőr van az övemben.

- És el vagy rá szánva, hogy használni fogod őket? - kérdi a másik, gúnyosan mosolyogva.

- El vagyok szánva - feleli az összeesküvő. - Ánis nem éli túl a mai estét.

- Mikorra jön meg?

- Napkelte előtt.

- Nem fogsz elérzékenyülni, ha énekelve jön és arcon csókol?

- Meg fogom ölni. És ha én nem ölném meg, akkor megölöd te.

- Ánisnak meg kell halni. Megszédíti a világot, elkábítja édes méreggel. Szája véres a hazugságtól, nyelve vékonyra kopott a hazugságtól, mint egy penge, homloka fehér, mint a hazug hold. Azt hazudja, hogy az emberek hazudnak. Azt hazudja, hogy nem ismerjük életünket. Azt hazudja, hogy vannak sötét órák, melyek hosszabbak, mint egy holttest, s vannak világos éjszakák, rövidebbek, mint egy szempilla. Azt hazudja, hogy a madarak tudnak beszélni s hogy az emberek tudnak énekelni. Azt hazudja, hogy semmi sem változhatatlan s hogy össze kell törni az írott törvényeket. Belefúj sípjába, az erdő madarai összegyülekeznek feje fölött és hosszúszárú csillagokkal csőrükben, elkísérik útjára.

- Igaz, hogy Ánis elcsábítja a fiatal lányokat és asszonyokat?

- Igaz. Úgy szálldosnak körülötte, mint a legyek a méz körül. Az asszonyok szeretik a varázslatot. De mi férfiak nem akarunk játszani. A napot 24 órára osztottuk s egy másodpercet sem engedünk elvenni belőle vagy hozzátenni.

- Ánis elvesz belőle vagy hozzátesz?

- Néha elvesz, néha hozzátesz. Dögöljön meg a kutya! Megőrjíti a népeket. Az asszonyok mint a veszett szukák táncolnak körülötte, a férfiak otthagyják munkájukat s a lábanyomát csókolgatják.

- Igaz, hogy lába nyomán a föld kenyérré válik?

- Igaz. Azt mondják, hogy ezer teste van és ezer helyen jelenik meg egy és ugyanabban az órában, kutató szemmel néz maga körül, letérdel és fülét a földhöz szorítva hosszan hallgatózik. Mi az, amit keres?

- Nem tudom. Vastag vörös orra van, mint a hazugoknak és szőke fonott szakálla, melyben nagyszemű gyöngyök csillognak.

- Megosztozunk a gyöngyökön?

- Hallgass, ott jön. Öld meg!

Ánis kijön az erdőből s leül a tűz mellé.

- Fáradt vagyok és éhes - mondja -, adjanak egy darab kenyeret! - Beleharap a fehér cipóba, keményen ropogtatja.

- Fáradt vagyok - mondja -, egész nap gyalogoltam. Reggel szép idő volt, gondoltam, az erdőben kipihenem magam, de zivatar támadt s estig talpon kellett maradnom. Adjanak egy pohár bort!

Csend támadt. Ánis kortyogva issza a bort. A tenger felől hajnalodik. A két összeesküvő nyugtalanul fészkelődik a hülő parázs mellett. A hajnali szellőcske hideg.

- Sok a szegény ember errefelé? - kérdi Ánis.

- Istenem, mindenütt sok a szegény ember, - feleli az egyik férfi.

- Igaz - mondja Ánis. - Maguk is szegény emberek.

- Mi nem vagyunk szegények - mondják.

- Maguk is szegény emberek - ismétli Ánis. Felnéz az égre, ásít. - Rosszul alszom, amióta hűvösödnek az éjszakák - mondja.

- Minek jött ide?

Ánis csodálkozva néz a kérdezőre. Zsebkendőjével kitörli szeméből a csipát.

- Még nem jártam ezen a vidéken - feleli. - Nem tudja, hogy esténkint énekelni szoktam a szegény népnek, ha munka után kiül a ház elé a küszöbre? De mostanában a lábaim egyre gyengébbek, nehezemre esik a járás. Talpaim felhólyagosodnak. Adjanak egy tűt, fel kell szúrnom a hólyagokat, külömben holnap nem tudok továbbmenni.

- Miről énekel? - kérdezik a férfiak.

- Mindenről... Mennyi víz dől ki ebből a hólyagból! Aki az énekemet meghallgatja, az sír és káromkodik és megváltoztatja sorsát.

- Ön bujtogató. Ön lázító! - kiáltja a két összeesküvő.

- Az vagyok - feleli Ánis és felemeli fejét. - Maguk pedig meg akarnak gyilkolni hét tőrszúrással.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, teste iszonyatos sebességgel el kezd nőni. Felső teste felfelé szökken, combjai és lábszárai, melyek a tűz mellett terültek el a földön, megdagadnak mint két tömlő, amelybe gyors sugarú vizet eresztenek. A két összeesküvő tátott szájjal bámul. A mögöttük álló pálma reccsenve félrehajlik Ánis felfelészálló válla elől. A dagadó combok elérik a tűzhelyt, eloltják a parazsat s ahogy egyre vastagodnak, a két összeesküvő kinyujtott lábai fölé nőnek. Ijedten kiabálnak. Fel akarnak ugrani, de már késő, a két óriási térdhajlás alá szorultak, csak az arcuk látszik már ki, az egyik a jobb térd, a másik a bal térd alól. Ánis feje már túlnőtt a legmagasabb pálmán, mint egy sötét felhő belevész a csillagos hajnali égbe. A két meztelen talpa, melyet az egyre hosszabbodó lábszárak hajtanak előre a füvön, mint két sárga vitorla elérte az erdő szélét. Ánis ekkor teljes hosszában feláll. Hangja mint távoli mennydörgés száll le az égből.

- Viszontlátásra gyilkosok! - hangzik a felhők közül.

Elindul a tenger felé. Két lépéssel a part szélén terem, belegázol a vízbe. A következő pillanatban eléri a mély vizet, ahol a hajók szoktak horgonyt vetni. Megáll, egy utolsó pillantást vet a partra. A víz szélén, egy magas korallszikla tövében apró emberi alakot pillant meg a homokban, amint dühöngve rázogatja feléje ökleit. Ánis emlékezik. Mosolyog, majd ujra elindul. Nyugat felé tart, a felkelő nap bearanyozza mérhetetlen hátát. A hullámok taréján ezüstösen csillogó halak táncolnak, vállára ugranak. A hajnali szél süvítve húz el a part fölött.

Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám