Réti Ödön: Erkölcstelen kis történet I.

I.

Csütörtökön négy tál étel... Vasárnap palacsinta hecserlivel... Itt dühöng az erkölcs... Kis kávé nyolc krajcár, mákos kalács hat krajcár... Hat, hat, minden darab hat... Egy országot egy rendes orrért: Csőrffy... A babra nagyobb feltétet kérünk... Julcsa néni é-é édes...

Itt tartott az olvasásban Olíva, mikor egy parányi tapéta ajtón keresztül belépett Julcsa néni. És ez nem volt telepátia, még véletlen sem, mert rendesen ennyi időbe telt, míg Julcsa néni bejött a konyhából, hogy megkérdezze, mit parancsol az új vendég.

Olíva kiskávét kért mákossal.

Julcsa néni szolgálatkészen elvonult s ő tovább olvasta a falra írt mondásokat, nézte a rajzszénnel odavetett gúnyrajzokat, melyektől tarkállott a fal, sőt még a füsttől barna mennyezetre is került néhány jól fejlett amorett, akik alaposan hátat fordítottak a nézőnek. Nézte Olíva ámulva, új volt előtte, ilyet nem látott eddig sohasem, s mégis, csodálatosan egyszerre otthon érezte magát ebben a kis külvárosi, eldugott kávémérésben, a pajkos amorettek, torzképek és vidám feliratok társaságában.

A kiskávé, melyet Julcsa néni Olíva elé tett, inkább nagy volt, mint kicsi, a mákos kalács pedig határozottan igen nagy, a mák ujjnyi vastag, tetején bőséges, finom, fehér cukorpor...

Olíva gondolta ezt, miközben mohón szürcsölte a kávét s jókorákat harapott a mákos kalácsból.

- Ez a lány ki van éhezve - vélte Julcsa néni s tapintatosan félre fordult, hogy vendége zavartalan fogyaszthassa el uzsonnáját.

Miután ez megtörtént, szemügyre vették egymást, mosolyogva, barátságosan, de avval a felfokozott kíváncsisággal, melyet kirívó ellentétek éreznek egymás mellett.

- Magas, kövér, izmos, piros, világoskék szemű, jókedvű, jó, nem bánt senkit - ezt Olívia állapította meg -, gyengécske, több hús lehetne rajta (az enyémből) azért így is helyes, nyúlánk, karcsú, ritkaság az ilyen szép barna arcbőr, legszebb rajta mégis a két nagy fekete szeme, kicsit félénk - ezt viszont Julcsa néni...

Olíva megszólalt:

- Nagyon finom volt ez a mákos, de meg a kávé is. Máskor is idejövök.

- Tessék! Ízlett? Ennek örülök - felelt Julcsa néni és kissé összehúzott szemein és az egész arcán látszott, hogy valóban örül.

- Én ugyan messze lakom s most csak véletlenségből kerültem ide - folytatta Olíva -, elindultam és mentem, kedvem kerekedett egy kicsit sétálni, járok, járok s egyszerre csak itt találom magamat a Rózsa utcában ez előtt a kávéház előtt.

- Kávékimérés, kisasszony - szólt közbe szerényen Julcsa néni - de azért ide csak finom vendégek járnak.

Olíva a falra nézett. Julcsa néni elnevette magát.

- Igen - szólt bizonyos büszkeséggel -, ezeket a fiaim rajzolják, a művésznövendékek.

- A fiai?

- Csak úgy mondom, a vendégeim, csakhogy úgy vannak itt nálam, mintha otthon lennének, kosztot is én adok nekik - sóhajtott -, nekem nincsenek gyermekeim... különben uram sincsen, vagyis van is, nincs is... kint van Amerikában vagy tíz éve... már pedig, ha egy asszonynak az ura Amerikában van... nem igaz kisasszony?

Olíva mosolyogva integetett a fejével.

Julcsa néni most leült a leány mellé és a fiatalságáról beszélt, a faluról, ahol született, s ahova vissza vágyódik, Pesten még meghalni sem szeretne. Szerencsére itt vannak a fiai... itt van Pityu, aki szintén dunántúli, mint ő...

- Pityu? Ki az a Pityu? - szerette volna Olíva kérdezni, de úgy vélte, hogy ez a kíváncsiság nem előkelő és illendőbb, ha bizalmas viszonzásul ő is inkább magáról beszél és elmondta, hogy hivatalnok egy bankban, kereskedelmit végzett, most éppen szabadságon van, jól esik egy kis pihenés...

- Bizony jól, kedves kisasszony - szólt Julcsa néni, több tisztelettel nézett a leányra s mentegetőzni kezdett, hogy engedelem nélkül leült az asztalához.

- Óh kérem - szólt Olíva s a tiszteletadásnak ez a megnyilvánulása még továbbmenő közlésekre ragadta:

Ő nincsen rászorulva arra, hogy hivatalba járjon, van egy emeletes házuk a Ferencvárosban, de valamivel csak el kell tölteni az időt s nem árt, ha a kaución felül még marad az embernek néhány garasa, mert elárulhatja, hogy egy tüzérfőhadnagy vőlegénye van, roppant előkelő család és milliomosok...

Julcsa néni szeme szögletéből futó pillantás érte a leány arcát, Olíva szeme felfogta, pillanatnyi szünetet tartott, közömbös tekintettel felnézett a mennyezetre, aztán nyugodtan folytatta.

- Azért ne tessék hinni, hogy valami túlságosan el vagyok ragadtatva... fiatal is vagyok még. Múlt héten voltam tizenhét éves, még várhatok, különben is van egy báró ismerősöm, eddig még csak leveleztünk egymással, ő is megkért az utolsó levelében.

- Milyen kár - szólt Julcsa néni csendesen.

- Mi, miért?

- Csak úgy gondoltam - válaszolt Julcsa néni s felemelkedett a székről.

Olíva gyanakodva nézett reá.

- Kérek egy mákos kalácsot - szólt hidegen.

- Egy mákosat? Igenis.

Kezébe vette a kis tányért, ment kifelé néhány lépést, akkor hitelen visszafordult s bizonytalan hangon így szólt a lányhoz:

- Nem lesz sok?

Olíva sértődötten felelt: - Megfizethetem előre is, ha úgy tetszik - a retiküljét közelebb vonta magához s idegesen babrálta.

Julcsa néni arcán bánat tükröződött.

- Isten ments... hogy is gondolhat ilyet?

Elhatározott mozdulattal leült a lány mellé, közelebb rántotta a székét s beszélni kezdett:

- Csak azért gondoltam, hogy nem várná-e meg, míg a fiaim haza jönnek?... Várja meg a Pityut és aztán ma a nevem napját ünnepeljük és azt gondoltam, hogy milyen jó volna, ha a kisasszony itt maradna, nagyon örülnék és ők is, különösen a Pityu.

Közelebb hajolt a leányhoz, megcirógatta a kalapja alól kikandikáló fürtöcskét, lágy volt a hangja, anyás:

- Én szeretném magát a Pityunak...

- Én? Hogy-hogy? Hogy tetszik azt gondolni?

Julcsa néni nem felelt. Mosolygott s mélyen a szeme közé nézett a leánynak.

- Kérdés - szólt Olíva - hogy tetszenék-e én neki?

- Azt csak bízza rám - sietett a felelettel Julcsa néni és ékesszóló áradozással kezdett beszélni a fiatalemberről, akinek Olívát szánta.

- Csak egy hibája van - folytatta - roppant bátortalan, hiába kérem, szeressen meg már egyszer valakit, keressen egy kis barátnét, úgy mint a többiek,... majd meglátja kedves kisasszony, hogy milyen édesek azok is de hiába, nem akar és nem akar. No de ez nem mehet így tovább, nem igaz kisasszony?

Olíva kuncogva nevetett. Különösen csillogó szemekkel néztek egymásra. Julcsa néni kezébe vette a lány kezét, keskeny volt az és kicsi, megszorította, megrázta aztán heves mozdulattal megölelte s cuppanó csókot nyomott az arcára.

Barátságos félhomály borult a szobácskára, Julcsa néni csengetett.

- Csakhogy már este van - szólt.

Egy macskaképű leány nyitott be kelletlen húzódozással.

- A redőnyöket Mári, nehogy még valaki betévedjen.

A macskaképű gúnyosan vigyorgott, aztán ellenséges tekintettel nézett Olíviára.

- A kisasszony itt marad?

- Itt hát, a kisasszonynak a Pityu úr mellett fog teríteni.

- Pityu úr... Pityu úr - morgott a lány - van annak tisztességes neve is - ímmel-ámmal fogta meg a redőnyt, mely bántó zörgéssel szaladt le.

- Pityu... Pityu... nem szopós gyerek az...

- Mári!

- Na mit akar a nagyasszony, talán nincs igazam? Hát a Pityu úr mellett... jó, jó, majd oda terítek

S tovább morgott, pusmogott, de keze alatt égett a munka.

- Nem adnám ezt a bolond lányt fél Budapestért - szólt Julcsa néni, mikor a lány kiment -, ő is dunántúli, szájas, hanem egyébként páratlan - hangosan kezdett nevetni -, képzelje, szerelmes a Pityuba.

Mári belökte az ajtót.

- Nagyasszony kérem, elhozták a sört.

- Jövök - szólt Julcsa néni.

Olíva most letette a kalapját, tükröt vett elő, haját és szemöldökét gondosan megigazgatta, körmeit a melléhez csiszolta, majd a kis tükröt lejjebb-lejjebb csúsztatva végig vizsgálta magát, szoknyáját, selyemharisnyás formás bokáját, kis lakk félcipőjét, végül ismét arcához emelve a tükröt, megelégedetten bólintott képmása felé, aztán hosszasan, kéjesen nyújtózkodott.

Egyedül volt végre, bátorságos helyen, egyik oldalon ez az izmos, erős asszony, kinek hatalmas karjai mintha csak az ő védelmére lettek volna alkotva, másik oldalon a vasredőny, mely elszakította tőle a várost, elrejtette leselkedő, gyanakodó tekintetek elől... diadalmas mosoly villant meg a sötét szemek mélyén... a mai estre gondolt, Pityura... magas, szőke, kékszemű, finom, lányos arcú - ilyennek képzelte... összerezzent, hangokat hallott a konyha felől: "jó estét"... ez volna ő?... Vidám terefere, nevetgélés...

- Jó estét! - Szélesvállú, tagbaszakadt, nyílt tekintetű ifjú lépett be, maga után cipelve egy babaarcú parányi nőcskét. Julcsa néni, kezében egy virágcsokorral követte őket.

- De édes Bibi, ennyi pénzt kiadni, ilyen drága virágok...

Olívához fordult. - Jöjjön kedvesem, hadd mutassam be...

- Fazekas Antónia - csipegte a kis nő kedvesen és kezét nyújtotta... Olíva ajkát érthetetlen szavak mozgatták meg...

- Tessék?... Manci? - kérdezte Bibi.

- Igen, Manci - szólt Olíva sietve, megkönnyebbülve.

- Ő pedig a Bibi - szólalt meg az ifjú - én pedig a Tuskó vagyok, a Bibi Tuskója.

A nőcske felbiggyesztette ajkát: - Persze... a magáé - leplezetlen elragadtatással nézett a fiatalember szemébe s gyengéden megveregette a kezét.

- Ő szobrász - szólt Olívához bizalmas büszkeséggel. Mindig engem mintáz. Most az Ártatlanságot csinálja rólam... majd jöjjön fel egyik vasárnap...

- Ő is bankban van - szólt Julcsa néni Olívára mutatva.

- Úgy? Szervusz... akkor kollégák vagyunk... melyik bankban dolgozol?

Olíva mélyet lélegzett. - A kereskedelmi bankban...

- Úgy? Gratulálok, én az Egyesült Ferencvárosiban: azt mondják, hogy a Kereskedelmiben nehéz a szolgálat.

- Roppant nehéz... éppen most szabadságot is kértem.

- Szerencsés vagy - sóhajtott Bibi.

- Rokon? - kérdezte Julcsa nénitől, aki élvezettel szagolgatta a virágot.

- Nem, dehogy... csak itt uzsonnázott és olyan kedves, hogy itt marad ma este nálunk és oly szíves, hogy a Pityu mellett fog ülni... hogy a Pityunak is legyen végre... a kisasszony olyan kedves...

Bibi tapsolt. - Hisz ez pompás! - Tetszéssel nézegette Olívát. - Na, hogy irigyelik majd a fiúk a Pityut!

- Az már igaz - szólt Tuskó -, én már is majd megdöglöm az irigységtől. Disznó Pityu!

Bibi komoly arcot vágott.

- Tudja, egy kicsit megválogathatná a kifejezéseit.

- Döglöm, döglöm... nem elég válogatott kifejezés ez? Döglöm... Döglöm - felelt vissza nagyon komoly arccal Tuskó.

Bibi nevetett. Így nevetnek az óvodában a csepp-gyerekek aztán egy ügyes ugrással, mely inkább repülésnek látszott, a szobrász nyakába vetette magát s elhalmozta csókjaival szemét, orrát, száját.

Mári bekukucskált az ajtón:

- Jól kezdődik... aaa...

Julcsa néni felemelte vaskos tenyerét... Olíva nagy szemeket meresztett, aztán nevetett, szívből, sokáig.

A leányok most összebújtak, közömbös dolgokról kezdtek beszélni nagy élénkséggel, a szobrász pedig egy asztalkendővel leporolta a fal egy részét, aztán belső zsebéből egy keskeny, hosszúkás dobozt húzott elő s abból óvatosan, mintha valami drága orvosi meszer lett volna, egy darab rajzszenet vett elő s ökölnyi betűkkel írni kezdett:

Ma elsőrendű Julcsa-nap.

Szereplők:

Julcsa néni...üresedésben.

Arbiter Elegantiarum (Bite Ganci)...Sápadt grófnő.

Zsiráf...Zoé.

Hajashi...Válófélia.

Tuskó...Bibi.

Csőrffy Pityu...

A szobrász itt megállt, visszafordult s Olíva felé meghajolt:

- Milyen nevet parancsol?

Olíva elpirult.

- Tetszés szerint mondta Bibi.

A szobrász megismételte: - Tetszés szerint. Dús választék ennivaló, drága kis női nevekben...

Ara: Adél, Aranka, Amália, Anasztázia, Aglája, Bére: Berta, Biri, Boriska, Cére: Cili...

- Maradjunk a Mancinál, ezt már úgy megszoktam - szólt közbe Olíva.

A szobrász meghajolt és felírta: Manci.

A konyhában zajongás támadt: - Isten éltesse... éljen, éljen... drága Julcsa néni... köszönöm kedveseim... köszönöm... befelé, befelé...

Egymás után bújtak be a kis ajtón Zsiráf, Hajashi, Zoé, Válófélia.

- Szervusz Zsiráf - örvendezett a szobrász - szervusz Tuskó!

Borotvált arcú, fölényes tekintete ellenére is az első pillanatra megnyerő külsejű ifjú volt ez a Zsiráf, a nyakán feltűnő magas gallér...

- Szervusz Zsiráf, szervusz lányok - ciripelte Bibi - szervusz Hajashi...

- Csókolom a liliputi gyöngyház kezedet te szép kis Bibi - bókolt Hajashi, egy szúrós szemű barna fiú, akinek válláig ért serteszerű fekete haja.

- Manci... Zoé... Válófélia - mutatta be a nőket egymásnak Bibi.- Szervusz Csőrffy - harsogta most a szobrász.

Olíva szíve hangosat dobbant.

Túlságosan hosszú, ívelt orr, aranykeretes csíptető, apró, bágyadt, szomorú szemek, vézna test, sovány hosszú ujjak egy hegedűtokot szorítanak...

Julcsa néni babos kék ruhában, melyben még kövérebbnek s hatalmasabbnak látszott, büszke mosollyal állt a háta mögött.

- Jöjjön Pityukám, bemutatom magát. Csőrffy Pityu elpirult. Félénken, félszegen nézett az ismeretlen leányra. Julcsa néni karon ragadta.

- Kedves kisasszony... a Pityu... Mancika... A kedves kisasszony lesz olyan szíves, hogy a maga kis barátnéja lesz...

- Aaaa... halk moraj keletkezett melyet zajos nevetés követett. A zsiráf a falra mutatott.

- Már el is vannak anyakönyvelve: Csőrffy Pityu... Manci.

Csőrffy levette csíptetőjét s zsebkendőjével gondosan megtörülgetve helyezte vissza az orrára, aztán homlokát ráncolva, a rövidlátók komikus hunyorgatásával közel hajolt Olíva arcához s miután így tanulmányozta, elégedetten biccentett a fejével. Kinyitotta a hegedűtokot, sokáig keresgélt benne míg megtalálta végre amit keresett, egy rajzszén darabkát, fogta, aztán zsebkendőjével letörülte a falról, neve mellől a Manci-t s ezt írta helyébe: Olíva.

- Olíva, Olíva...aaaa...adta meg a jelt a Zsiráf.

- aaaa...aaaa... folyton erősebben morajlott, zúgott, majd általános hahota támadt, mely ellenállhatatlan erővel magával ragadt mindenkit.

A macskaképű is besomfordált és rákezdte:

- Olíva, Olíva...aaa...

- Ki vele, ki vele! - üvöltött a szobrász bősz szemforgatással.

A macskaképű szembe fordult vele s hüvelykujját orrára szorítva, a másik négy ujjával a levegőben tilinkózva, elkiáltotta magát: - ezt ni! - s avval kiugrott.

- Jaj - sopánkodott Julcsa néni - ez a lány még sírba visz engem, meglátják... ha nem tekinteném, hogy ő is dunántúli... - könnyeit kezdte törölgetni, mely az elébbi jóízű, nagy nevetéstől még ott csillogott a szeme alján. - Helyre uraim és hölgyeim, helyre!

- Az előadás rögtön megkezdődik - toldotta meg Hajashi.

Elhelyezkedtek az asztal körül.

Olíva megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szédült a zajtól, a reá irányított pillantások kereszttüzében vissza, kikívánkozott az utcára, a sötétségbe, az ismeretlenségbe, hol szabad az út Budapest mind a négy tája felé...

Most azonban, hogy nem foglalkoztak többé vele különösképpen, a megismerkedésen szerencsésen túlesett, kétszeres örömet érzett, hogy ide cseppent ebbe az érdekes társaságba, finom urak és nők közé. Csak Csőrffyben csalódott, nem ilyennek képzelte: szőkének, nyúlánknak, ábrándos kékszeműnek, összehasonlította a többiekkel... önmagát is a nőkkel... óh - szebb mint azok. Bibinél is... ráeszmélt, hogy Pityut a társai nevezték el Csőrffynek, szörnyű orr... de mégis, tetszett a szelídsége, a szomorúsága, az aranyból való orrcsíptető, ez előkelő volt... és valami, amiről nem tudott számot adni magának... asszonyi megérzés, vagy a hála egy parányi fénysugara?...

Való igaz: neki köszönheti, hogy itt van, hogy itt lehet... Julcsa néni az ő számára hívta meg csupán, ha ő nincsen - ez a nagy orrú fiú, aki kedves félénkséggel pillantgat rá - most kinn lehetne az utcán, valahol, ki tudja hol és merre és kivel...

A Mester utcai görvélyes boltosra gondolt, hirtelen, aki azt hitte, hogy csak csettintenie kel a mosdatlan ujjával, hogy csak egy kékhasú bankót meglobogtatni... Olíva... - a felírásokra pillantott és mosolygott.

- Miért mosolyog? - szólt Csőrffy.

- Én? Mosolyogtam? Nem is vettem észre. - Mosolyogva nézett a fiatalember szemébe.

- Julcsa néni édes, ehetnénk - türelmetlenkedett a szobrász. A kis Bibi is rettentő éhségről panaszkodott.

- Mindjárt kedveseim, mindjárt itt lesznek a többiek is - csitította őket Julcsa néni.

- Ez a sápadt grófné is mindig várat magára - duzzogott Válófélia.

Julcsa néni öt percnyi haladékot kért. A szobrász kezébe vette óráját és számolt: - egy... kettő... három... négy... öt...

A macskaképű felhordta az első fogást, kiskávét mákoskaláccsal...

Csőrffy kezére egy forró kéz szorult a márvány asztalka terítője alatt.

- Már tudom miért mosolyogtam. Miért nevezett el engem Olívának?

Csőrffy hálásan nézett a lányra.

- Mert ez a maga igazi neve. Nem kerestem, nem gondolkoztam, abban a pillanatban mikor magát megláttam, tudtam, hogy ez a maga igazi neve... olív színek az arcán, a szemében, a haján... gyönyörű olajszínek... ezért... Olíva... vagy lehetne más is? Nem... Életemben egyszer láttam ezelőtt hasonló szép olajszíneket. A Pajor szanatóriumban volt ez, már magam sem tudom, mit is akartam én ottan... Ott találkoztam vele. Szép volt. Az alakja tökéletes, a haja göndör fekete, kékbe játszó olajfekete, emlékszem: töprengtem, miképpen volna legcélszerűbb ezt a hajat lefesteni, prímán-e, vagy kékkel lazurozva? Csodás oliv-színek voltak a nyakán, az arcán, még a szeme fehérjében is, az asszonyokat úgy vonzotta ez az ember, mint ahogy egy montblanknyi mágnes hegy vonzana üres pléh dobozokat.

- Férfi volt? - szólt halkan Olíva.

- Természetes. Szép volt, csodásan szép. Az asszonyok szinte meggörnyedtek a láttára, meglapultak, mint a jérce a kakas előtt... akkor gyűlöltem meg először a nőket... mulattam... egy csinos, szőke ápolónő volt mellette, az asszonyok gyilkos szemekkel nézték, hogy turkál ujjaival szemérmetlenül a göndör hajzatban... undorító volt... valami operációt végeztek rajta, sápadt volt, olajsápadt, szép volt mint egy isten... ha tőlem függ, pillanat alatt millió darabra pattant volna széjjel... irigyeltem... miért nevet?

- Én? Dehogy.

- Magának éppen olyan szép színei vannak és én magát nagyon fogom szeretni...

Olíva kacéran nézett rá.

- Higgyem? Vannak itt mások is..., a szép Bibi, Zoé - a falra tekintett -, Válófélia... igazi név ez? Úgy-e nem? És a grófné? Igazi grófné?

- Lehet hogy igazi - felelt Csőrffy -, lehet, hogy csak mi adtuk neki ezt a nevet, ki kutatná ezt és miért, illik hozzá ez a név, azt tudom, mint illik Bibihez a Bibi, magához az Olíva és hozzám a Csőrffy.

Olíva ajkába harapott.

- Nevessen bátran.

- Én? Isten mentsen... miért?

- Itt mindenki megkapja a maga nevét - folytatta Csőrffy szomorú mosollyal - akár tetszik neki, akár nem, hogy ki kicsoda, kinek mi az igazi neve, tudjuk, ha akarjuk, de nem akarjuk, miért, minek?

- Igaz! - felelt Olíva hévvel...

Kávé után felvágott következett sörrel. Vidám csevegésbe vidáman csengtek bele az evőeszközök, a sörös üvegek dugóik barátságos pattogásával kínálták fel habzó sárga nedvüket.

A zsiráf szólásra emelkedett.

- Hölgyeim és uraim! A költő szavával kezdem, aki - képzelem, mennyire meg van hatva a megtiszteltetéstől... no de ez már mégis botrány, hogy ez a Csőrffy milyen szerelmes pillantásokkal fertőzi meg ezt a... tenger... a fekete tenger habjaiból kikelt kreol Vénuszt, a fülébe suttog egyre, hogy megnyílt a nyelve... szemlátomást közelebb és közelebb csúszik hozzá, íme, már csak egy orrhossznyira van tőle, alig más félméter távolságra... hallatlan! Ha meggondoljuk, hogy tegnap még mint egy beteg marabu lógatta csorrát komoran s ma: rettentő orrával vígan dudálva túrja-fúrja a nagy levegőeget - mint a költő mondaná... költő: róla jut eszembe, hogy éppen reád hivatkoztam az imént s evvel boldoggá tettelek... jó szívvel cselekedtem ezt, tanúim e tisztes hölgyek és urak és Csőrffy is, akik becsülve ismerik áldott jó szívemet... Légy hát boldog egész nyugodtan szegény költő e napon, legyen boldog, nem bánom, mindenki e napon, mert... hogy is mondja a költő? - Mi van ma, mi van ma? Piros Julcsa napja, kit az Isten sokáig éltessen. Éljen!

Mindnyájan felugráltak a helyükről, hogy Julcsa nénivel koccinthassanak. Miután ez megtörtént, felállt Julcsa néni, mélyen megilletődve s olyan hangon, mely csak hajszálnyira állt a sírástól, beszélni kezdett:

- Kedves gyermekeim... hát én... köszönöm a jó kívánságot kedves zebranyakú...

Harsogó kacagás szakította félbe.

- Zebranyakú aaaa...

A macskaképű Mári benyitott. Megelégedetten nézett széjjel s ahogy kifért a torkán, kiáltozott:

- Aaa... nasszony kérem aaa... egy hordár van itten, aaa...

Kapóra jött ez éppen. Julcsa néni füleire tapasztott kezekkel kimenekült.

- Hordár? - szólt Válófélia, mikor a zaj elült - úgy látszik, nem jön a Sápadt Grófné.

- Úgy látszik - csiripelte Bibi.

Julcsa néni futva jött vissza, öblös kosár lengett a karján.

- A grófné küldi - szólt diadalmasan - azt üzeni, mindjárt jön ő is.

Letette a kosarat Bite Ganciék üresen álló asztalára s beleszagolt.

- Micsoda finom ételek, csupa...

Tovább nem mondhatta. Megrohanták, ahány kéz, mid a kosár felé nyúlt. Julcsa néni két karjával átölelve a kosarat, sikoltozva védekezett...

- Jó estét édeseim...

A Sápadt Grófné érkezett leereszkedő mosollyal, kegyesen ráveregetett Julcsa néni képére, aztán bókolt a társaság felé... Megrezzent... tekintete ámulva pihent meg Olívia arcán...

Szilaj tétovával forogtak a lány szemei: rés után kutatva a vasredőnyön, a konyhára nyíló kis tapéta ajtón, segítségért kiáltva a férfiak arcán...

A Sápadt Grófné reá rohant.

- A pénzemet... a pénzemet... az ezer koronámat!...

Megragadta a lány karját s megrázta.

- A pénzemet!

Olíva szabadon maradt karját védőleg arca elé tartva, megsemmisülten húzódott össze.

- A pénzemet! Hova tette a pénzemet?!

- De ilyet - szólalt meg Julcsa néni szemrehányó hangon... Nem lehetett tudni, kit illet a rosszallás...

- Engedjen el - szepegett Olíva - itt a pénze. Felemelte szoknyáját. Az alsó szoknyán egy zseb lett látható. A Grófné keze lecsapott rá...

Olíva tenyerébe bújtatta arcát.

- Nem igaz... ne higgyék kérem, nem igaz, - sírt, zokogott... - Nem igaz... - olyan hangok törtek fel melléből, mint amilyet sírástól agyonfáradt gyerekek szoktak bemutatni, mielőtt végleg elhallgatnának vagy elaludnának.

Julcsa nénire nézett.

- Úgy volt ez kérem, hogy nálam felejtettem a pénzt, aztán úgy gondoltam, nem olyan sietős, jó lesz, ha holnap reggel adom is át.

- Igen?... két nap óta keresik a detektívek -, szólt a Grófné.

Olíva csodálkozó arcot vágott.

- Engem? Miért?...

Remegett a hangja.

- Mi ez? Hisz ez csak nyolcszáz korona... ez csak négyszáz forint... hol a többi pénz... hol?

- Otthon - felelt Olíva gyorsan - holnap felviszem.

- Otthon? Úgy? Otthon... talán a wertheim szekrényben, a sifonérban... hát ezt a ruhát miből vette? Egy ilyen kosztüm maga hatvan forint, hát ezt a lakkcipőt miből vette, a selyemharisnyákat miből vette? A selyem alsóját talán ingyen kapta? Biztosan a kalapja is új...

- Egy finom kis velour - cincogta Bibi.

- Csitt! - mordult rá a szobrász.

- Persze - folytatta a Grófné könyörtelenül - kiöltözködik, hanem a kétszáz korona azért otthon van.

- Otthon van - ismételte meg Olíva.

- Úgy, otthon? Persze maga azt hiszi, hogy én nem tudom, hogy maga három nap óta, mióta a pénzemmel eltűnt, a házuk táján sem járt.

Ismét megragadta a lányt.

- Előteremtse nekem a kétszáz koronámat.

Egy tányér esett le a padlóra, utána kés, villa csörömpölve...

Csőrffy Pityu kelt fel a helyéről s a félénkség és az elszántság ki nem egyensúlyozott mozdulataival a Grófné elé lépett.

- Kérem... én vettem a kisasszonynak ezt a ruhát s a kétszáz koronát a kisasszony holnap meg fogja fizetni... erről kezeskedem!

- Maga? - Fitymáló tekintettel mustrálta végig a fiatalembert.

- Én! - felelt Csőrffy s akkor mintha megdöbbent volna a merészségen, a vállalt kezességen ennyi ember előtt, vörös arccal, összeráncolt homlokkal, gondolkozva állt egy pillanatig, aztán megszólalt:

- Eladom a hegedűmet.

- Aaaa...

Most Bite Ganci is odajött.

- Fölösleges barátom - szólt - ezt egyszerűbben is elintézhetjük. - Elővette tárcáját. - Itt a kétszáz korona.

A Sápadt Grófnénak megvonaglott az arca.

- Maga akar engem kifizetni, evvel a pénzzel akar engem maga kifizetni?

Bite Ganci hallgatott.

A szobrász öklével az asztalra csapott.

- Ennyi hűhó egy kis rongy pénz miatt. Elébb az volt a baj, hogy kevés volt, most az a baj, hogy sok van... meg kell itt bolondulni az embernek.

- Helyre uraim és hölgyeim... a sör már megmelegedett - szólt panaszosan Julcsa néni.

- Sör melegszik, szív hidegszik - szavalta a Zsiráf.

- El van rontva az egész esténk - zúgolódott Válófélia.

- Üljenek le kérem, üljenek le már - könyörgött Julcsa néni.

Bite Ganci zsebre vágta a pénzt s karját nyújtotta a Grófnénak. Leültek. Csak ketten álltak még egymás mellett a szoba közepén: Olíva és Csőrffy. Olíva a kalapját tette fel, Csőrffy is vette a hegedűjét.

- Pityu, Pityukám... maradjanak - szólt, hol a lányra, hol a Grófnéra pillantva esdő tekintettel Julcsa néni.

A Grófné visszafordult s ránézett a leányra.

- Ez a kalap is belekerült húsz forintba, mint egy fillérbe.

Olíva egy lépést tett előre a Grófné felé s csendes, közömbös hangon megszólalt.

- Csak azt akarom kérdezni, hol adjam át a pénzt? Az üzletben, vagy a lakásra vigyem a nagyságos úrnak?

A Sápadt Grófné ijedt szemmel meredt a lányra, aztán felugrott, karon fogta, a szoba sarkába vonszolta egy vaskályha mögé, suttogva beszélt a fülébe, heves taglejtéssel, lélegzet-visszafojtva gyorsan, mintha az élete függött volna egy-két pillanat múlásán.

- Aaa - hangzott tompán, alig hallhatóan. A nevetés terhes felhőként a levegőben lógott.

A Grófné vissza cipelte a lányt.

- Ez jól sikerült, ugyebár? Ez kitűnően sikerült, nemde? És szerfelett élénken beszélt tovább:

- Ezt jól csináltuk ugyebár? Mi már régen összebeszéltünk a kedves kisasszonnyal, hogy majd Julcsa napkor megtréfáljuk magukat ugye kisasszony?

- Igen, igen - felelt Olíva.

- Nahát mondhatom, pompásan sikerült - folytatta a Grófné. Nevetett, kihúzta a tűt a lány kalapjából, levette fejéről, simítgatta a haját s még folyton nevetve a helyére vezette. Olíva leereszkedő hanyagsággal engedte magát leültetni.

- De ilyet! - szólt Julcsa néni - ez igazán jó vicc volt.

- Fejedelmi vicc... grófnői... sápadt vicc...

A nevetés kitört s orkánszerűen tombolt...

Julcsa néni kirakosgatta a kosarat. Szalámi, szardínia, vajas szeletek, befőttek, sütemények, déligyümölcs, sajt s minden jó egyebek kerültek napvilágra.

- Hurrá! - dörögte a szobrász - mennyi drága időt elpocsékoltunk... pukkadj meg Lucullus... hölgyeim és uraim, utánam háromszor: a Sápadt Grófnő... hipp, hipp, hurrá!...

Rávetették magukat az ételdombra. Kuglerre kaviárt kentek, szalámit csokoládéval ettek, datolyát olajba mártogattak, mindent jóízűen megettek s tréfáltak, nevettek gondtalanul.

A Sápadt Grófné egy csomó bankót dobott az asztalra.

- Szomjas vagyok fiúk!

A szobrász feltartotta kezét s nemsokára pezsgős palackok durrogása tarkította a mulatás zaját. Olíva odahajolt Csőrffyhez:

- Ugye jó tréfa volt? El is feledtem megköszönni, hogy maga mennyire a pártomra kelt. Vagy talán kitalálta, hogy az egész csak tréfa.

Csőrffy tele öntötte a lány poharát és mosolygott. A lány folytatta:

- Hátha igaz lett volna, eladta volna a hegedűjét? Megér ez a hegedű száz forintot?

- Még többet is - felelt Csőrffy - nekem felér ez egész világgal.

- Muzsikus maga?

- Szeretek hegedülni.

- Úgy értem: a muzsikálás a maga mestersége?

- Nem, festő vagyok.

- Csakugyan, hisz ezt ki is találhattam volna.

- Miből?

- Mikor a szanatóriumban volt, le akarta festeni azt a szép urat.

- Csakugyan.

- Mondja kérem, mit gondolt maga az előbb?

- Mikor?

- Mikor az a veszekedés volt azzal a hölggyel.

- Akkor?... Csak azt, amit maga.

Sértődötten fordult el tőle a lány... Bite Ganci pezsgőbe mártott datolyával kínálta a nőket, most éppen rajta volt a sor, s Olíva mint egy egér rágicsálta le a szájához dugott villáról s közben le nem vette forró tekintetét az ifjú szeméről. A Sápadt Grófné idegesen mozgott a helyén.

- Hegedüljön édes Pityu - szólt most Zoé. Mély és zengő hangja volt ennek a leánynak.

- Táncoljunk... táncolunk! - Válófélia kiáltotta ezt elragadtatással és örvendező helyeslés fogadta szavait. Felugráltak s egy perc múlva a fal mellett álltak az asztalok. Csőrffy álla alá szorította hegedűjét, néhány erőteljes futam: mintha forró szél süvöltött volna végig a szobácskán s már illegtek, forogtak a párok. Bite Ganci Julcsa nénit kérte fel.- Nem, - nem! - tiltakozott Julcsa néni - nem tudom ezt a disznóságot... de azért engedte magát tovasodortatni. Rezgésbe jöttek a rengeteg csípők, széles dereka és minden porcikája hozzáidomult a bizarr, érzéki zene ütemeihez.

- Elég...elég... lihegte csakhamar, hatalmas keble félelmetesen lengett -, elég... elég - fújt, lélegzet után kapkodott, homlokáról az izzadtság csermelyei indultak meg... - elég, elég... - Bitte Ganci meghajolt, egy székhez vezette, melyre aztán a megelégedés sóhajával leroskadt.

Most ki-ki a párjával perdült táncra. Olíva egyedül maradt. A táncolókat nézte. A Sápadt Grófnét és mosolygott. A Grófné tűzzel, odaadón lejtette Bite Ganci oldalán. Olíva kitartóan leste az ifjú tekintetét és szemük mindig gyakrabban villant össze.

Változtak a párok. Bite Ganci Olívát vitte táncba. Ragyogó arccal, kéjes pillantással engedte át magát a tánc gyönyörűségének, ritmikusan ingott, hajladozott karcsú teste, érzékien görbült vagy merevre feszült s majdnem teljesen lehunyt szemeiből tűz-szikrák lobbantak táncosa szemébe.

A Sápadt Grófnőnek ökölbe szorult a keze. Elfordult. Julcsa nénire mosolygott, aki homlokát törülgetve boldogan ült a helyén. A hegedű elhallgatott.

- Hogy volt, hogy volt? - kiáltozott Olíva.

- Hogy volt... hogy volt? - ismételte Bite Ganci.

A hegedű újra szólt. A Sápadt Grófnő felhajtott egy pohár pezsgőt, aztán hátrálva és mintha véletlenségből történne, Bite Ganci és Olíva közé ékelte magát.

- Mit akar? - rivallt rá a lány. Arca e pillanatban a feltóduló vértől feketének látszott.

A Sápadt Grófné hirtelen szembe fordult vele.

- Tolvaj!

Tompa csattanás hallatszott, utána vad sikoltás. Olíva az asztalról felkapott egy kést s őrült dühvel rohant az asszonyra.

A szobrász megkapta a kezét. Bántó küzdelem keletkezett most az izmos férfi s a nyúlánk, még fejletlen lány között. A szobrászt meglepte és zavarba ejtette a fel nem tételezett erő, mely a lány testéből kiáradt, a féktelen szilajság, mellyel karját igyekezett kiszabadítani, a villámgyors mozdulatok pillanatokig védekezésre kényszerítették. Fogait harapásra készen összecsikorítva, ütötte, tépte, karmolta a lány, lábára taposott, gáncsot vetett neki, belerúgott, mindemellett még volt ideje, hogy a Sápadt Grófné felé jól irányzott köpéseket küldjön.

A szobrász átnyalábolta a térdeinél s magasra tartotta a levegőbe.

- De ilyet... - sóhajtott Julcsa néni s igaz könnyek peregtek végig arcán.

- Engedd el! - szólt Csőrffy holthaloványon, egész testében remegve.

- Elég volt a tréfából! - szólt komoran a Zsiráf.

Zúgolódó hangok mindenfelől.

- Hopp, hopp! - kiáltott a szobrász. - Angyalhullás...

Kimerülten, félre billent fejjel, lógó karokkal állt Olíva. Megtapogatta csuklóját, megnyálazta. Félszemmel a Sápadt Grófné felé pillantott s fáradt, alig hallható hangon megszólalt:

- Megütött?... Jól van... holnap tudja az egész város...

- Aaaa...

A Zsiráf olyan hangokat hallatot, mint a malac mikor a levegőről haza fut. - Uji... ujiii...

Olíva szikrázó szemekkel mérte végig. Csend. Bibi felkapaszkodott egy székre. - Várjanak - szólt -, én a tehenet fogom utánozni, ide hallgassanak - és ártatlan arccal gőgicsélni kezdett: - mú... múúú...

- Maga mert engem megütni?

- Aaaa...

- Gyerekei vannak és ide jön szeretőzni... ringyó! Cudar... kutya!...

- Aaa... aaaa... - Hajashi nyerített, a szobrász az oroszlán ordítását, a Zsiráf a disznóölés vegyes hangjait utánozta, mindnyájan segítettek zajt csinálni, csak Bite Ganci állt komoly töprengésben, hátával eltakarva a Sápadt Grófnét.

- Ringyó!

Julcsa néni bégetett, Csőrffy belevágott a hegedűjébe s különös, idegekbe tépő hangok pattogtak, sikamlottak le a húrokról.

- Fog még maga ezért a pofonért böjtölni...

A lányok visongtak, kacagtak, a zaj szédítően tombolt.

Az utca felől kemény ökölcsapás sújtott le a vasredőnyre.

- Nyissák ki!

Méltatlankodó és csúfondáros megjegyzések repültek az utca felé.

A redőny újra megzörrent.

- Nyissák ki... a törvény nevében!...

Csend lett. - A lámpát - suttogta Julcsa néni. Eltelt néhány perc. Kapunyikorgás. A konyha felől élesen megszólalt a csengő. A konyhában semmi nesz. Másodszor is megszólalt a csengő. Julcsa néni felcsavarta a lámpát. Nagyokat sóhajtott.

- De ilyet... ez a lusta lány már megint alszik - s mintha ez volna most a legfőbb gondja, zúgolódva hozzáfűzte:

- Hanem elsején úgy kiröpítem! - s avval ment ajtót nyitni.

Egy rendőrtiszt lépett be, utána egy közrendőr, utána Julcsa néni.

- Micsoda sikoltozás volt az előbb itt? - szólt a rendőrtiszt, egy vaskos szemöldökű csinos ember.

Senki nem felelt.

- Miért oltották el a lámpát?

- Micsoda lámpát? - csodálkozott Julcsa néni.

- Tudtommal csak egy lámpa van itt, s ez a lámpa az elébb nem égett.

- De most ég - szólt csendesen a Zsiráf.

- Önt nem kérdeztem... igazolja magát!

A Zsiráf arcképes igazolványt vett elő. A rendőrtiszt belepillantott, keményen szemébe nézett a fiatalembernek, oldalt fordult s úgy tolta vissza feléje, hanyag kézmozdulattal.

A Zsiráf kirántotta a kezéből és fütyörészni kezdett.

- Ne fütyüljön itt! - kiáltott rá a rendőrtiszt.

- Tessék? - szólt Zsiráf. Fenyegető tekintettel mérték végig egymást.

- Mindenki igazolja magát! - szólt zordon arccal a nagyhatalmú ember. Gyanakvó pillantásokkal hirtelen Csőrffy elé állt, ki mögött Olíva igyekezett magát láthatatlanná tenni. Ránézett a lányra. Előbb meglepetés, azután megelégedett mosoly suhant át az arcán.

- Vagy úgy? - szólt. Egy arcképet húzott elő s Olíva elé tartotta. - Ismeri ezt kisasszony?

- Ezt? - szólt Olíva könnyedén - ismerem.

- Örvendek, hogy első látásra felismeri saját magát... Gróza Erzsébet, én önt letartóztatom.

Vidáman nézett körül. - Hát így vagyunk? Letartóztatom az egész társaságot.

- Csak tessék! - szólt Zsiráf.

- Igaz is - szólalt meg Julcsa néni -, szeretném tudni, hogy miért? De ilyet... Az én lakásomban vagyunk, az én törzsvendégeim... együtt vagyunk mi itt szépen, beszélgetünk..., ez nem lebuj, ez nem zsiványfészek...

- Majd a kapitányságnál lehet tárgyalni. Előre, indulhatunk.

- Jó estét doktor úr! - A Sápadt Grófné emelkedett fel a Bite Ganciból és a szobrászból alkotott bástya mögül és nyájas mosollyal megismételte: Jó estét doktor úr!

A rendőrtiszt visszahőkölt, aztán összeütötte bokáját és meghajtotta magát: - Kezét csókolom...

- Jó vicc úgy-e? - folytatta a Grófné - Én itt a sógorom mögött (Bite Gancit megbökte ujjával) majd megpukkadok a nevetéstől.

Nevetett. - Nahát ez mesés dolog volt. - Mély lélegzetet vett. A rendőrtiszt Olíva felé kacsintott. - Igen - folytatta a Sápadt Grófné hévvel - ezen lehet mulatni. Úgy történt, borzasztóan sajnálom, hogy a doktor urat fárasztottam, hogy én a ruhát átadtam a Böskének a számlával és azt mondtam neki, jöjjön el ide a kedves nénihez és itt majd átveszem tőle a pénzt.

A rendőrtiszt udvariasan biccentett.

- Igen. Ő itt várt engem a pénzzel szegény lány. Jöjjön csak ide Böske. - Olíva odajött s a Grófné gyengéden megcirógatta az arcát, melyen még ott tüzelt öt ujj égő nyoma... - És tessék elképzelni, teljesen megfeledkeztem a dologról, vagyis inkább két nappal elszámítottam magamat, azt hittem, hogy már mint tegnapelőtt van Julcsa napja, pedig ma van Julcsa napja. Csoda ez, ha valakinek annyi a dolga, mint nekem? Most éppen a kedves neje őnagysága ruháját varrjuk, mondhatom remek lesz!

A rendőrtiszt véresre harapta a szája szélét.

- Igen, mert tetszik tudni, minden évben eljövünk ide a kedves Julcsa nénihez, minden évben egyszer, mikor a neve napja van. Régi jó kuncsafton, ez a babos ruha is az én szalonomban készült és mivel ma van Julcsa nap, eljövök és itt találkozom szegény Böskével, aki már kétségbeesve vár engem.

- És mi két nap óta tűvé tesszük érte az egész várost - szólt a rendőrtiszt.

Julcsa néni is megszólalt.

- Igen hát, itt volt már a kislány két napja... itt várt szegény, gondoltam mért ne várjon? Elfér itt nálam, különben is rokonságban vagyunk... az én nagynéném és az ő nagynénje...

A rendőrtiszt közbeszólt. - Tehát akkor a nagyságos asszonynak a kisasszony ellen nincsen semmi...

- Isten mentsen! Szegény gyermek. Sőt én kértem, hogy maradjon itt velünk ezen a szép estén... tartson velünk kedves doktor!

- Idulhatunk? - szólalt meg Zsiráf.

- Nasszony kérem... - szemét dörzsölgetve, szipákolva a macskaképű Mári nyitott be. Meglátta az idegeneket.

- Jézusmária! Hát ezek hol jöttek be?

- Aaaa... a felgyülemlett, az erőnek erejével visszatartott kacagás kitört.

A közrendőr, aki eddig az ajtó mellett készenlétben állt, nekibátorodott.

- A kulcslyukon galambom.

Julcsa néni ki akarta használni a kedvező pillanatot. Egy pohár pezsgőt tolt a rendőr orra alá.

- Igyon egy kis bort biztos úr az én egészségemre.

A rendőr félszemmel a felettesére pillantott. Biztatást nyerhetett, mert kivette Julcsa néni kezéből a poharat. Katonás állásba vágta magát és tisztelettudóan megszólalt:

- Van a Dunában kérem egy hal, ezt úgy hívják hogy harcsa... Az Úristen a nagyságát sokáig... éltesse!

- Aaaa...

- Magát is kedves barátom sokáig tartsa. - Szólt Julcsa néni mélyen megilletődve.

- Hölgyeim és uraim - szólt a szobrász - az idő éjfélre jár. Indulás az Ópium kávéházba!

A rendőrtiszt elbúcsúzott. A társaság tagjai felcihelődtek. Julcsa néni is feltette kalapját, mely temérdek rózsával és strucctollal volt díszítve.

Az utcán a Sápadt Grófné belekarolt Olívába.

- Böske kérem...

- Olíva - szólt a leány.

- Munkába áll holnap Olíva?

- Holnap? Olyan késő van már. Majd holnapután.

- Na jó, hát holnapután - mondta a Sápadt Grófné és pénzt csúsztatott a lány kezébe.

Olíva egy gázlámpa fényénél megnézte a pénzt. Két darab százkoronás volt.

- Ez sok - szólt és vissza adott száz koronát.

Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 16. szám · / · Réti Ödön: Erkölcstelen kis történet

Illusztráció: Juhász, Móra és Réti Ödön a makói Püspökkertben