TERSÁNSZKY J. JENŐ: A "BORZALMAK HEGYE"

Erre Atkótzy doktor elkezdte mesélni:

Az a hegy, ahol először voltam az olasz fronton, a lapok szerint a Borzalmak hegye volt.

Én megsúghatom nektek, soha olyan jó dolgom nem volt fronton, mint ott. Mi egymás közt úgy hívtuk azt a szakaszt, hogy üdülő telep.

Ez egy finom hely volt, mondom. Árnyas erdőben, nyitott, szellős dekungokban üdültünk. Az olaszok előbb lenn voltak iszonyú meredek sziklák alatt, alattunk, aztán átköltöztek a túlsó hegyre. Közöttünk egy csodaszép, virágos, szőlőkertes völgy volt, amelynek mélyén az Isonzó egyik mellékpatakja folydogált.

Mi a borzalmak hegyén borzalmasan kártyáztunk, italoztunk és borzalmasan alig törődtünk a digókkal és alig volt szolgálat.

Hát persze lőni azért lőttek néha a digók is, a mieink is. De volt a digó tüzérségnek egy édes, aranyos szokása. Ezek a marhák, mivel nem tudták pontosan, hogy hol tanyázunk a hegyen, hát föltették, hogy ott is vagyunk, ahol nem voltunk.

Sokszor a leglehetetlenebb helyeket választották ki a digó tüzérek és azt lőtték. Például előszeretettel küldték egyre-másra a gránátokat fölöttünk egy sziklafalra, ahová direkte föl se tudtunk volna mászni.

Hát egy nap is megbolondulnak az olasz tüzérek és drimm-drumm, dzim-dzum, tyiú-tyúú-brubrubru! Irtózatosan lövik a puszta sziklát fölöttünk. Mi pedig békén üdülünk az erdőben. Ki vad cikláment szed és küldi a babájának levélben, ki tanul, ki olvas, ki kártyázik, ki iszik és a bakák a fogukat piszkálják a bajonettal.

Nos, közülünk egy kadett hivatalos küldetésben a korpskommandónál van benn.

Ez azt jelenti, hogy még egy-két állomást vasúton is utazik odáig, ahol a korpskommandó harcol a tűzvonalban és jelent a tűzvonalból és vezeti a tűzvonalat.

Na, estefelé hazaérkezik a kadett-társunk és rettenetesen-rettenetesen hűhózik a korpskommandónál való fogadtatásáról. No mi az, mi az?

Hát elkezdi mesélni, hogy az egész kórnál rémesen oda vannak, hogy micsoda szörnyű ágyútűz dühöng a mi szakaszunkon. Hiszen az egész Isonzó-völgy üvölt kínjában az olasz gránátok alatt.

- Képzeljétek! - meséli kadett-társunk, - maga az egyik pléhgalléros a korpskommandótól megsímogatta az arcomat és azzal fogadott fejcsóválva, hogy: milyen rettenetes sokat szenvedtek szegény fiaim, de ki kell tartanunk itt a harctéren a közhazáért a végletekig.

A tudósításon persze irgalmatlan röhej. És aztán a kadett természetesen megjegyzi:

- Ne féljetek, nem árultam el a helyzetet. Olyan siralmas képet vágtam nekik, mint Tiborc a Bánk bánban! Majd elolvassuk a Höferben holnap, hogyan szenvedünk itten.

*

Na igen, de ha a magasabb kommandók nem is futottak versenyt, hogy meggyőződjenek a front helyzetéről, azért mégis csak voltak támpontjaik, amikből következtethettek rája. Például legfőképp ott volt a veszteség-lista.

Hogy lehet az, hogy egy-egy rémes ágyú, gépfegyver és handgranát és rakétabál után és olasz támadások után, egy tűzvonalból a veszteséglistán csupa dagadó reuma, magen-darmkathar, tüdőkutykurutty, legfölebb hexen-schuss az egyetlen harcias hangzású sérelem?

A nagyobb kommandóink gyanút fogtak. Itt-ott mégis kidugta az orrát hozzánk egy-egy aranygalléros is és aztán félig-meddig kiszimatolták a helyzetet.

Attól fogva aztán már kötve hittek a mi frontunknak hátul. Érmet többé nem lehetett kapni semmiféle hangzatos jelentésekre. Csak két esetben: ha sebesülés történt, vagy ha olasz fogoly szállítódott be. Csak egy öklömnyi olasz, dezertőr is jó volt, csak digó legyen. És sebesülés. Az igen. Ennél is jobb a halálesetek, mentül tömegesebben. Akkor jött a nagy- és kisezüst a frontra és a signumok és vaskoronák a tiszturaknak.

*

Nodehát itt, mondom, csönd volt és ha nem csönd, hát olyan álháború. Ahogy az állások voltak, még turistának is feladat lett volna barátságos látogatást tenni egyik árokból a másikba, nemhogy sturmolni. A legvitézebb bersaglieri század is azért adta meg itt magát, mert kifulladt a fölmászásban.

A századunknak első parancsnoka, egy kapitány ezt valahogyan be is látta. Ez a kapitány kedves ember és igazi úr volt. Azt tehettük tőle, amit akartunk.

Ha vizsgálta a századot, hát engemet, mint fiatal kadett szakaszparancsnokot lenyomott a dekungomban, hogy sohse ugráljak föl előtte és hagyjam a jelentést, tudja, hogy rendben van minden. És valósággal atyailag bánt velünk.

Bántotta ugyan meglehetősen, hogy ilyen operettfronton kell hogy szolgálja a hazáját, dehát gazdag ember volt hazulról és nem viszketett olyan nagyon a nyaka az előléptetésért, vagy a melle a kitüntetésért.

Hát ez után a nyugodt kedélyű bácsi után kaptunk egy másik kapitányt. Egy langyzuhany után egy jegest.

Ez az új parancsnok aztán pont az ellenkezője volt az elsőnek. Na, nem úgy értem, hogy jellemhibái lettek volna, hanem fene egy nyugtalan lélek lakott benne.

Valami furcsa keveréke volt ez a k. u. k. kapitány a huncut gyerkőcnek és a hisztérikus nőnek. Úgy mozgott szikár, erős alakja, mint a kígyó, mint egy szőke ördög, mintha kétfelé tudott volna lenni egyszerre és szeszélyes volt, állhatatlan volt, egyszerre kegyetlen és kedves. Őrült érdekes egy alak volt.

Ez a kapitány fölforgatott minden rendet a századnál. Ugrált, szolgálattal kujonirozott bennünket, valóságos kaszárnyát csinált a lövészárokból. Úgy éljek, hogy még gombvizitek is voltak, mint békében és dekungsöprés, árokpucolások.

És folyton szekált bennünket, hogy az ellenséget így és úgy, nyugtalanítani kell a kuvaszokat! Be kell állítani az olaszokra fegyvereket, ahol látjuk mozogni őket. És erővel föl akarta fedezni, hogy az olaszok nyugtalankodnak és árkokat tolnak felénk és feldvachékat állítanak.

Egyszer is sikerült beállítani egy ilyen veszedelmes pontra, ahol az olaszok mozogtak, egy golyószórót és a végén kisült, hogy szegény digók nem a tábori őrsükre jártak ottan, hanem tömegszállásukból, egy ház alatti nagy pincéből, a latrinára.

Nekem különösen sok bajom volt ezzel a kapitánnyal több okból kifolyólag a társaimhoz képest.

Először is én voltam a legfiatalabb tiszt a században, akit hajtani és ütni szoktak. Másodszor én voltam a leghanyagabb szakaszparancsnok. Én törődtem legkevesebbet a legénységgel. Harmadszor jó személyi hírem volt arra nézve, hogy meg lehet bízni a bátorságomban valami vállalkozásnál. Ezért tehát érthető, hogy ez a kapitány, aki valami komolyabb hadi ténnyel akarta itten szolgálni a császárt, főleg engem piszkált folyvást.

Hát végül is, gondolom, éppen március idusán, tizenhat tavaszán, levonultam a szakaszommal az olaszok ellen a völgybe. Nem is emlékszem az előzményekre pontosan. Csak úgy rémlik, hogy saját elhatározásomból vállaltam a föladatot, hogy digót fogok és semmi körvonalazott parancsom nem volt, csak a szekálás miatt vágtam valamibe.

Nahát lemásztunk a sziklákon a völgybe. A csönd vakmerővé tett bennünket és meg se vártuk, amíg bealkonyodik rendesen.

Közvetlen alattunk egy jó műút vezetett tova. Ezen, az olasz háború kezdetekor a mieink halomra gépfegyvereztek egy olasz kerékpáros csoportot és ezek ott hevertek, porladoztak temetetlen az úton.

Nohát most, mikor ezen a tájon jártam a szakasszal, egyszerre csak egy alapos géppuska-spriccert kapunk tulról, a digó lövészárkokból. Ekkora tömegben már megembereltek a digók bennünket és alig tudtunk a lövöldözésük elől kövek mellé lebújni. Fölülről, hegyről lőttek ránk a disznók a völgybe és olyan jól lőttek, hogy az a darab kő, amelyik mögé a fejemet lehúztam, szinte megsütötte a kezemet, olyan forró lett a gépfegyvergolyóktól, mikor később, a vastagodó alkonyatban kibújtam mellőle.

Nahát most gyerünk, valamit csináljunk a kapitánynak örömére. A patak medrében haditanácsot tartottam az altisztjeimmel, mit tehetnénk?

Előttünk a tulsó, irdatlan magas hegy lábánál egy kis falu. Persze húszszoros dróttal körülfonva. Hát itt kereskedni kész marhaság. De van a falu előtt az olaszoknak valami előretolt őrse, ezt meg lehetne környékezni.

Egyáltalán a völgy mezején körösztül-kasul húzódtak a digó árkok, mert valamikor a mi szikláink aljáig tolakodtak föl a digók és ide vezettek csak az árkok.

Hát legokosabbnak azt véltem, ha csöndben portyázunk a völgyben az olasz feldwache körül és ha a digók elmászkálnak éjjel, lecsípünk közülök.

Nyomulunk tehát csöndben előre. Hol a szabad terepen, hol egy-egy árok vezetése mellett a sötétben.

Egyszerre csak egy-két, majd egész sereg golyó kezd pattogni ránk. Robbanó golyók.

Az árok azonban eléggé védett és egyáltalán nem gyulladtunk be. A bakák harci hangulata kitünő volt. Ez azt jelentette, hogy nem feküdtek le farakások mögé, hanem jöttek tovább.

Úgy tetszik, a lövések után egy halk, biztató hurrá-val rohanni kezdtünk előre.

Ennél több hadi ténykedésünkről aztán igazán nem számolhatok be.

Azt hiszem, hogy bizonyos rohanás után a sötétben megállapítottuk, hogy az olasz feldwachéban vagyunk, vagy már túl vagyunk rajta és most már csak a falut övező drótkerteknek ronthatnánk neki, ha ennek valami értelme volna. Jelentést küldtem a századparancsnoknak a helyzetről és aztán, már nem tudom meddig, kóboroltunk még lenn. Utoljára is visszakapaszkodtunk az állásba.

Annyi bizonyos, hogy én magam nem voltam túlzottan elragadtatva a vállalkozás sikerétől. Mert hiszen arról volt szó, hogy olaszt fogunk és anélkül tértünk vissza. Dehát a kapitánynak rendben volt a dolog és ezzel megelégedhettem.

Sőt itt következik a mesének egészen váratlan fordulata.

A század legöregebb szakaszparancsnoka, egy tartalékos hadnagy, mikor egymás közt tárgyaljuk meg az eseményeket, a következőket mondja nekem:

- Mi az? Te meg nem vagy megelégedve a vállalkozással?

- Hát mivel legyek megelégedve? Semmit se csináltunk.

- Szerencsétlen! - legyint tiszttársam. - Hát tudod te, hogy miket hajtottál ma éjjel végre? Először is megsturmoltad az olaszoknak itt a völgyben előretolt állását, amely támpontul szolgálhatott volna az ellenségnek az állásaink ellen indítni készült általános támadásnál. Te, kérlek, ezt az olasz tábori őrsöt megtámadtad, kézitusában az olaszokat onnan kiverted és foglyokat természetesen azért nem ejtettél, mert te nem vagy egy nyim-nyám fiú, aki megkegyelmez az ellenségnek, hanem megölted ezeket a büdös taliánokat. Na és hozzad fel a brigádnak a fülüket, vagy a skalpjukat bizonyságul? Te nem vagy egy sziuindián! Akarsz mondani valamit? A kapitány úr ezzel a jelentéssel fölterjesztett a nagy ezüstre.

Ez nem volt vicces badarság. A tiszttársam becsületszavát adta rá, hogy a kompanikommandón föllapozta a század hivatalos naplóját, amíg a kapitányt helyettesítette egy órára az éjjel és abban olvasta rólam a jelentést, a kézitusát és a nagyezüstöt és az olasz előretolt állást, amely a monarchiánk épségét fenyegette.

És tényleg, egy hónappal később a kapitány beadására megkaptam a kisezüstöt. Ez is valami.

Ja, hogy talán lelkiismeretfurdalásaim vannak megnemérdemelt kitüntetésért? - folytatta Atkótzy doktor, - hát erre megjegyezhetem, hogy viszont volt rá a harctéren aztán nem tíz eset, mikor megérdemlett vitézségért nem kaptam semmit.

*

De most agyon ne beszéljem ennek a murinak a folytatását, ami sokkal érdekesebb.

Már a pirkadat közelgett, vagy hát mindegy, de már fönn voltam az állásban és a fáradt szakaszomat pihenni küldtem, elég az hozzá, hogy az az avizó érkezik a fülembe, hogy a zászlóalj másik százada, amely a vitéz melléknevet viselte, szintén le készül a völgybe és meg fogja rohamozni az olasz állásokat, még pedig nem a falunál, hanem a falu mellett, ahol egy kis lankája volt a meredek hegyoldalnak.

Akkor sem tudtam, máig sem tudom, hogy vajjon volt-e valami kapcsolat az én kisded akcióm és e közt a támadás közt? Az enyém bevezette, vagy ötletszerüleg jött a másik, mert hogy a századok közt olyan konkurrencia volt, mint kereskedőházak közt és a másik század hirtelen engedélyt kért és kapott a támadásra? Nem is fontos.

Tény, hogy egy vagy másfél század megtámadta ugyanakkor éjjel a digó állásokat.

Ezt a vállalkozást egy civil kolléga, egy tartalékos tiszt vezette, akinek századában volt a zászlóalj legvakmerőbb tisztje.

Ezt a támadást mi, a másik század, az aktív kapitányé, az állások magasságából néztük végig, mint valami roppant amfiteátrum mutatványát.

A völgy még sötét. A hegy, az ég sötét. Csak sejlik a völgyben valami mozgás, ahol a mieink vonulnak a digók ellen, kulacs-, fegyverzörej és sárcuppogás, amit össze lehet téveszteni a széldudálással a fákon.

Egyszerre a tulsó hegy alján egy fényecske, mint egy csillag és egy kis pukkanás, rá még egy és rá egyszerre ezer. Most már mint egy eleven tejút, mint óriási eleven nyaklánc, előpattogó csillagokból, csupa ropogás és rakétaboglár és kösöntyű a hegy alja a sötétben.

Az embert ilyen látványnál elmondhatatlanul visszás, nagyszerű érzések és gondolatok kisértik meg, a legolcsóbbaktól a leglendületesebbekig és legfenköltebbekig.

Úristen! Ime a roppant, véres emberi eposznak egy hatásos mozzanata. Hiába, a szépség előtt zászlót kényszerülsz hajtani, ha a legirgalmatlanabb, legundokabb szenvedés is van a mélyén. Milyen csoda látvány! Egy hajnali támadás a népek nagy háborújában.

És mellette már ezt gondolod:

Vajjon sikerül a támadás? Szégyen volna, ha visszavernék. De ha sikerül, a századunk le van főzve és a kapitányunk megpukkad.

És aztán azt gondolod:

Annyi barátom fut e pillanatban odalenn lélekszakadva az olasz golyók közt. Életében sok közülük útált még veszekedni is, nemhogy vért ontani és ime, ott rohan a többivel, akik közül szintén nem bizonyos, hogy egy negyedrésze szívesen rohan. Ha jól meggondolod, te magad sem irígyled valami nagyon tőlük ezt a hősi dicsőséget.

Nos, fönn közülünk nézők közül, egyesek állítólag hallották már a hurrát alulról és lenn a tűz tényleg lassan abbanhagy. Még nem tudja senki: visszaverték-e a támadást, vagy már benn vannak az olasz árokban a mieink, azért szűnt a tűz?

Már szürkület van. Már csaknem teljesen kivirradt.

Most már jönnek egyre az avizók. A támadást az olaszok csúfosan visszaverték. A mieink a falun keresztül futnak vissza és az olaszok üldözik őket.

Ez a falu a mi oldalunkon volt a hegy alatt és egy századunk tartotta megszállva rommá lőtt házait. Ebből a faluból vezetett ki az alsó országút a völgybe. Ezen a falun át tértem vissza én is a kalandból az éjjel az állásba, ha jól emlékszem.

A következő avizó aztán a teljes igazságot jelentette, így szólt:

A mieink bizony betörtek az olasz állásokba és foglyul ejtettek egy csomó olaszt, sőt egy vagy két olasz gépfegyvert is zsákmányoltak.

Node már egészen kivirradt és a fölszálló hajnali ködben jól lehetett látni, hogyan vonulnak vissza a támadókból elkésett csapatok, vagy sebesültek a völgy bokrai közt, fasorai mögött és mellig érő fűvében.

Ekkor aztán az olasz tüzérség kezdett munkába és nemcsak a völgyet gránátozta végig, hanem kiváltkép azokat a hegykiszögelléseket, amiken a mi századunk tanyázott. Hiszen tegnap alkonyatkor innen láttak meg leszállni bennünket a digók.

Az ágyúzás elől is, meg aludni is egyet, most már dekungjainkba vonultunk.

De hát ezzel nem zárult le a színjáték utolsó fölvonása.

*

A kapitányunkat érthető extázisba hozta ez az egész hajcihő.

Futkosott, ugrált a sziklákon és jól látszott, hogy belé betegednék, ha nem lelne egy csomó előnyös kapcsolatot őmaga és e között a sikerült támadás között.

A betörési helyet ő egyedül tudta és mondta és helyeselte, mert már az előttünk itt volt ezred is mindig ott tört be az olasz állásokba. Azonkívül, ha az ő patrulja (már mint az én szakaszom) nem kergeti el az olasz feldwachét a falu elől, akkor az flankéból megtámadhatta volna a támadó századot és sohasem törnek be az olaszokhoz.

No jó, dehát ez még mind csak hetye-petye-lefetye volt. A kapitányunk, alig szűnt meg az ágyútűz, már újra ott volt azon a sziklafokon, ahonnan legjobban be lehetett látni a völgyet. Mintha még mindig nem nyugodnék belé, hogy őneki ne legyen valami jogerősebb szerepe ebben a muriban.

Hát csakugyan. A kapitányunk ahogy egyre-másra vette célba kukkerével az olasz állást, ahol a másik század betört, egyszerre mozgást vesz észre az olasz drótok előtt.

Hát a tábori messzilátón át a következő kis kép tűnt szembe:

A megrongált olasz drótsövény előtt egy kis sima térségen, egypár bokor takarásában, sőt takaratlan, két kis emberfigura gubbaszt. Nyilvánvaló, két sebesült a támadó századból.

Egyik ide-oda sántikál, a másik hever, sütkérezik a reggeli napon, vakarózik és pipázik.

Nos, ezt figyeljük most már az állás tetejéről mi is és tárgyaljuk meg a dolgokat harctéri demokráciában összekeveredve és vitatkozva, tisztek, altisztek, bakák, akik nincsenek szolgálatban.

Szanitécnak kellene lemenni ezekért a sebesültekért. Na de hát az olasz állás előtt hogyan közelíthessék meg őket fényes nappal? Az olaszok most éppen dühösek lesznek. De hátha elvéreznek estig a sebesültjeink, amíg a sötétben fölhozhatják őket? Nem! Mert akkor másként viselkednének. Bizonyára bekötötték egymás sebét már valahogy. Ahol van ni, hogyan sétálnak!

Így folyik a vita és az egész állás a két lennmaradt sebesültről höferezik egymásnak. És a kapitányunk ugrál és telefonál és jelent és ha nem lehetett kegyetlen, olaszfaló harcos ebben a támadásban, hát most egyszerre folyékonyszívű emberbarát lesz, akinek kifúrja a begyét, hogy két sebesült segélytelen heverhet az olasz állás előtt. Persze, tenni mit lehessen?

Nos, valamikor délelőtt, vagy már délfelé, egy egészen váratlan jelentés a két kis emberfiguráról. Még pedig az, hogy az olaszok visszatértek már a megcsúfolt állásukba és észrevették a két sebesültünket.

Észrevették őket, de nem bántják őket az olaszok. Dehogy! Nini csak! Az olaszok is kinn vannak az árkaik szélén és a sebesültjeinket figyelik. Hohó! Nemcsak figyelik őket. De az olaszok integetnek a sebesültjeinknek és a két kis figura visszainteget nekik. Bizonyosan hívják őket az olaszok az állásukba. Alighanem náluk is ausztriácsi fogás a főhadijelszó! És ez a kettő ottan olcsó zsákmány.

Topp! A kapitányunk megint ott van. Mi az, mi az?

Ahá! Ezeknek a kuvaszoknak a mi sebesültjeinkre fáj a foguk? Na, abból nem esznek. Nem bántják őket? Integetnek egymásnak? Nahát akkor a szanitéceinket sem fogják bántani az olaszok a vörös kereszttel, ha a sebesültjeinkért mennek fölhozni őket.

- Hamar, te gazember, te disznó, mit bámulsz, ugorj a szanitéc unteroffizierért! Lemegy egy patrullal és egy tragaccsal és... várj! Idejön először jelentkezni nálam.

A mi derék kapitányunknak egyszerre egy csoda ötlete támadt.

Ha nem tanácsos az olasz árkokat megközelíteni addig, amíg az olaszok tartják a haragot és lőnek, annál tanácsosabb most, ha barátságosak az olaszok. Majd ő most lemegy a szanitécpatrullal és aztán szakértőleg kikémleli az olasz állásokat és ha netán egy olasz szanitécpatrul is kimerészkedik az állásukból a mi sebesültünkhöz, hát még azt is fölhozhatja, hiszen a digók nem fognak lőni a saját patruljukra.

Ecco! A kapitányunk már csatolja is a revolverszíjat lefelé a blúzáról, hogy a blúza alá kösse és átváltozzék szanitécnak. És a szanitécek parancsra egy fehér lepedőre hirtelen egy nagy vörös keresztet pingálnak, hogy odaát a digók jól lássák, hogy szanitécsturm készül csupán ellenük és a mi kapitányunk tényleg lemászik a patrullal a völgybe és a vöröskeresztes zászló bántatlan lengedez a bokrok közt, a réten át az olasz állások felé.

Az egész állásunk egy boldog vihogás és tapsolás és handa-banda a kapitány után. A bakaság unatkozik. A bakaságnak minden tetszik, ami új és megkapó.

Már odaért a kapitány patrulja a sebesültekhez. Már kezelik őket. A tragacs nem is kell. De ezt süsd meg, mi ez? Az olasz álláson is vöröskeresztes lobogó leng. A kapitány vagy két emberével megy föl az olasz állásba. Az olaszok eléjük jönnek és eltűnnek az állásban.

Hóha! A kapitány úr megcsinálja a békét az olaszokkal hamarább, mint a császár! Mondják a bakák.

De hátha elfogják?

Ne féljetek, nem tartják ott őt az olaszok, ha kibékültek vele, mert konkurrenciát csinál Cadornának. Mondja egyik tiszttársunk.

És tényleg, a kapitányunk az egész állás diadal-hurrája közepette fölérkezik épségben az állásunkba.

Dehát fölfogjátok-e teljes jelentőségében ennek a kis eseménynek a lelkét?

Ezerkilencszáztizenhat tavaszán, a világ legádázabb háborújának kellős közepében, mint valaha a treuga-dei-k idejében, egy pár órára béke lengi be a harcok völgyét. Egészen másnak hallod, hogy a rigó a drótsövény karójára száll fütyülni. Összetévesztheted a kertek sövényével ezeket az átkozott spanyol lovasokat. És másnak látod a mezőket, a virágokat, a házakat, a fákat, a tavaszi bárányfelhőket a Krn havas csúcsai előtt. Másnak, az élet reményében ragyogónak látod másfél órára ezt a völgyet.

Föl tudod-e fogni, micsoda érzés volt ez?

Csönd az egész fronton. Mindenki a kapitány fehérzászlós patruljáról beszél mosolyogva. Bizonyára odaát az olaszok is. Az ellenség is. És mérgesen fordul mindenki a távolba, ha valahonnan ágyúlövegrobbanás, vagy fegyvergolyópattanás hangzik föl. Micsoda nyomorult meri megzavarni ezt a hangulatot?!

És ha ezt a kapitányt mindenki útálta harci izgágaságáért, most mindenki úgy szereti a szíve fenekén, mint valami bátor apostolt, aki az irgalmatlan reglama és vészes hadüzenet ellenére ilyen másfél órát mer ajándékozni a harctér fiainak.

*

No igen, az természetes, hogy szegény kapitányunk egy rémes orrot kapott a brigádtól, diviziótól, kórtól fölfelé sorban. Hiába jelentette, hogy csak az ellenség megtévesztésére vette föl a szanitécpatrul álcáját, hogy kikémlelje az olasz állásokat és belelásson az olasz hadsereg köznapi életébe. Hiába jelentette részletesen szegény kapitány, hogy a szemével látta, milyen gyalázatos és demoralizált az olasz sereg harci kedve, milyen disznóólak a dekungjaik, hogyan tömik pedig őket csokoládéval és a tiszteknek még éjjeli edényt is szállítanak az állásba. Hiába, a kapitányunk szigorú feddést kapott a felsőbb kommandóktól kitüntetés helyett. Szigorú dorgálást, hogy tartsa magát a parancshoz, hogy az ellenséggel, pláne ilyen árulókkal, mint az olaszok, háború alatt cimborálni, kereskedni semmi ürügy alatt sem szabad.

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám