Magyar történelem és magyar identitás a hosszú 20. században

Nagy Róbert

Romsics Ignác: Történelem, történetírás, hagyomány.

Tanulmányok és cikkek 2002–2008.


Romsics Ignácot nem kell bemutatni a Korunk olvasóinak, hiszen a 20. századi magyar történelem egyik legismertebb és legtermékenyebb kutatójának számos írása jelent már meg a folyóiratban. A 2008-ban kiadott kötet válogatás, mely a borító hátoldalán található ajánlás szerint „az utóbbi években különböző hazai és külföldi kiadványokban már megjelent rövidebb írásainak a javát tartalmazza”. Ennek megfelelően, az elismert angol és német nyelvű szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben (is) megjelent tanulmányok és a magyarországi napisajtóban megjelent újságcikkek egyaránt megtalálhatóak e kiadvány oldalain. Írásmódját tekintve a szerző a tőle megszokott olvasmányos, a történelem iránt érdeklődő laikusok számára is érthető stílusban fogalmaz.

A kötet, tárgykör szerint, három jól elhatárolható fejezetre oszlik: Történelem, Történetírás és végül Hagyomány. Mintegy bevezetőként a legelső tanulmányban (A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig. Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban) a középkorban még európai nagyhatalmi státussal rendelkező királyságtól az európai uniós tagságig követi a magyar állam sorsának alakulását, és a korabeli magyar eliteknek a történelem folyamán kialakított szerepfelfogását és helyzetértékelését mutatja be. A második írás (Regionalizmus és Európa-eszme a 19–20. századi magyar politikai gondolkodásban) már a 19–20. századi magyar politikai gondolkodásban megtalálható regionalizmusról és Európa-eszméről értekezik. A magyarságnak és a szomszéd népek, hatalmak közti kapcsolatok alakulásához való viszonyulásként, minden korban megjelentek olyan tervezetek melyek a Kárpát-medencét és az azzal szomszédos régiókat szerették volna átszervezni közigazgatási és hatalmi szempontból. A báró Wesselényi Miklós által megfogalmazott, a Habsburg Birodalom átalakítását célzó, elsősorban a pánszlávizmus keltette veszélyérzet hatására megszületett elképzelés mellett nemcsak bemutatja, de elemzi Kossuth Dunai Konföderáció-tervét. Ez utóbbi volt az a tervezet, amely még Jászi Oszkár elképzeléseinél is messzebb ment a nemzetiségeknek nyújtandó jogok tárgyában.

Ugyanúgy az első fejezetben kapott helyet a két világháború közötti Magyarország belső megosztottságának kérdését elemző írás is (Magyarország(ok) a két világháború között). A politikai, felekezeti vagy éppenséggel társadalmi különbségek mentén kirajzolódó megosztottság kérdése nagyban foglalkoztatta a kor értelmiségét. Következtetésként felhívja a figyelmet arra, hogy bár a korabeli magyar társadalom többszörösen tagolt volt, azt semmiképp nem szabad kétosztatúként ábrázolni (lásd 95. old.). Az 1947-es párizsi békeszerződés magyar vonatkozásait elemző tanulmány már egy 2006-ban ugyanebben a témában kiadott könyv (Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Osiris Kiadó, Bp., 2006.) után jelent meg. Ennek megfelelően az írás röviden próbálja bemutatni ugyanazt, amit a szerzőnk már korábban, majd háromszáz oldalon végigtárgyalt. A lényegen azonban mit sem változtat ez a tény, hiszen az adott keretek között kitűnően ábrázolja a nemzetközi hatalmi viszonyokat, a háborús szerepvállalása miatt lehetetlen helyzetbe került Magyarországot, a magyar ábrándokkal egyetemben.

Következő, rövidebb írásában (Gazdasági reformok a Kádár-korban), már a Kádár-kor gazdaságpolitikáját elemzi. A reformtervezetek és reformfolyamatok, valamint azok eredményeinek bemutatása mellett jelzi, hogy az 1968-ban életbe léptetett program kidolgozóinak (Nyers Rezső és munkatársai) eredeti elgondolása szerint a gazdaság reformját követnie kellett volna a politikai rendszer reformjának. Ez természetesen elmaradt. A gazdasági folyamatok pozitív hatásai mellett természetesen megvoltak a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” a negatív oldalai is. Az ország 1985-től datálható eladósodása is részben a befejezetlen reformfolyamatnak tulajdonítható. A tanulmány végén azonban, Angus Maddison1 adatainak áttekintése után felmerül egy kérdés. A száraz statisztikák szerint a Kádár-kor Magyarországa a reformok ellenére sem volt képes jóval nagyobb gazdasági növekedést produkálni, mint a szomszédos Csehszlovákia vagy épp Lengyelország. A talány pedig az, hogy ezt a szintet reformok nélkül is elérte volna-e.

Az olvasó a magyar történelmet tárgyaló írások között egy olyan tanulmányt fedezhet fel, mely északi nyelvrokonaink napjainkban tapasztalható gazdasági és társadalmi fejlettségének okait próbálja feltárni. A Suomi titkai olyan írás, mely a finn csodának nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem szellemi, elsősorban mentalitásbeli okaira is rávilágít. A száraz gazdasági adatok mögött ugyanis ott az emberi tényező, melynek minősége alapvetően határozza meg egy állam helyzetét és sorsának alakulását.

A finn csoda után mintegy hidegzuhanyként éri az érdeklődőt a könyv első részének utolsó tanulmánya, melynek címe messziről hirdeti a magyar fejlődés újabb kori eredményeit, pontosabban a fejlett Nyugathoz képest „megtartott” félperiférikus helyzetét (Félperifériától a félperifériáig. A magyar gazdaság 20. századi teljesítménye). A szerző véleménye szerint az ún. small open economies típusú országok csoportjába tartozó Magyarország gazdasági felzárkózásának alapfeltétele lett volna a 20. században oly hőn vágyott, de nem létező belső konszolidáció, társadalmi béke. Ennek hiánya, amellett hogy pozitív folyamatokat akasztott meg vagy térített el, a nagynevű emigránsokon és deportáltakon kívül olyan személyek tízezreitől/százezreitől fosztotta meg a magyar társadalmat, akinek szaktudása és munkája az ország számára örökre elveszett.

A kötet második harmadában olyan tanulmányok kaptak helyet, melyeknek témája a történetírás. Az írások sorrendje alapján fokozatosan szűkül a kör, kezdve a 20. századi egyetemes történetírás főbb tendenciáinak bemutatásával (Szakosodás, szintetizálás és interdiszciplinaritás a 20. századi történetírásban), folytatva a 20. századi magyar történetírással (Magyar történetírás a 20. században), majd az elmúlt évszázad egyik legvitatottabb, de kétségkívül legismertebb magyar történészének, Szekfű Gyulának Három nemzedék című munkája elemzésével, nem hagyva ki a magyar társadalomban és történetírásban napjainkig egymás mellett élő különböző Horthy-képek bemutatását sem, végül pedig visszakanyarodva a szintézisírás kérdésköréhez (A szintézisírás dilemmái). A Három nemzedék elemzésének végkövetkeztetése az, hogy az adott korban rendkívül sikeres történetpolitikai esszé „célja nem az elmúlt évszázad magyar történelmének tárgyilagosságra és kiegyensúlyozottságra törekvő bemutatása, hanem a potenciális olvasók politikai orientálása volt, a múltat erkölcsi és ideológiai példaként felhasználva”. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a korabeli szakma elitje, mikor 1925-ben, akadémiai levelező taggá választásakor mérlegelte Szekfű történetírói teljesítményét, e munkája az értékelés tárgyát sem képezte. Ami a kialakult/kialakított Horthy-képeket illeti, azokat ugyanúgy a kettősség jellemzi, mint a magyar társadalomról a 20. században született megfogalmazásokat. E kettősségnek az „országmentő” és a „hóhér” ugyanúgy részei, mint a „felségáruló és a trónfosztó” és „az országépítő és ország-gyarapító”. Az 1945 után megszületett „nemzetrontó és országvesztő” és a rendszerváltás után fennen hangoztatott „hazafi és államférfi” a ma élők számára már jobban érzékelhető. Az idők folyamán napvilágot látott életrajzok legfőbb célja, hogy az épp hatalmon levő köröknek a kormányzóról kialakított képét a köztudatba beültesse. Ennek megfelelően idealizáltak vagy diabolizáltak. Szerencsére már 1990 után megindult a szakszerű, történészi munka, ennek eredményeként megjelentek azok az életrajzok, amelyek professzionalizmusához kétség nem férhet. Ehhez az immár kiegyensúlyozott képhez ugyanúgy hozzátartoznak a zsidótörvények, az, hogy tudomása volt a fehérterrorról és a deportálásokról, mint a Budapesten maradt 200 000 magyar zsidó érdekében való közbelépése. Szintén e kép része a „kevésbé elismerésre méltó szellemi és politikai ítélőképesség”, pontosabban államférfiúi képességeinek hiánya, valamint azok az erkölcsi erények is, „melyeket egy régebbi úri világból hozott magával, s ma sem megvetendők”.2

A kötet Hagyomány című utolsó harmada a magyar identitás részét képező jelenkori hagyományokkal foglalkozik. Ennek ugyanúgy része a 20. századi magyar identitáspolitika (Identitáspolitika és történelem), pontosabban történelmi identitás, mint a demokratikus hagyományok (Demokratikus örökségünk, A magyar demokratikus hagyomány) vagy 1956 helye a magyar történelemben (1956 helye a modern magyar történelemben). A magyar demokratikus örökség két történelmi fordulóponthoz köthető: az első és a második világháború végéhez. A szerző véleménye szerint napjaink magyarországi demokratikus pártjai a következőket szellemi elődeiknek tarthatnák és bátran vállalhatnák: a szociáldemokraták a Vázsonyi Vilmos és Rassay Károly nevével fémjelzett liberális demokratákat, a liberális demokraták és szociáldemokraták közé helyezhető Jászi Oszkárt és híveit az ún. polgári radikálisok (inkább szociális demokratáknak nevezhetnénk őket). A népi mozgalomból a Kovács Imre és akár Bibó István nevével fémjelzett vonulatot, a kisgazdamozgalom Nagyatádi Szabó Istvántól Nagy Ferencen át Kovács Béláig terjedő vonulatát. A 20. századi magyar demokratikus hagyomány részeként tekint a politikai katolicizmus keresztényszocialistának, illetve kereszténydemokratának nevezett irányzatából arra, amit Giesswein Sándor győri kanonok, majd Barankovics István képviselt. A feladat csupán annyi, hogy szét kell választani a demokratikus irányzatokat a szélsőségektől. A dolgok tisztázását tűzi ki célul (ha nyíltan nem is) az a tanulmány, amely a Márciusi Front programját, annak megalakulását elemzi (A Márciusi Frontról – 70 év távlatából). Az 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum kertjében összegyűlt tömegnek meghirdetett, Horthy-rendszerrel szembeni célokat tartalmazó programot a rendszerváltásig szerették úgy beállítani, mintha az a Kommunista Párt sugallatára született volna. Romsics a különböző szövegváltozatok elemzése alapján azonban arra világít rá, hogy a Márciusi Front a népi írók balszárnyának és centrumának olyan szervezete volt, amelyre a magyar kommunisták hatással voltak.

Összességében tekintve szerencsésnek tartjuk a kötet hármas tagolását és a tanulmányok-cikkek csoportosítását. Ugyanakkor e kiadvány esetében is fokozottan érvényes az, hogy egyetlen gyűjteményes kötetet sem szabad a tanulmányok sorrendjében olvasni, hanem azt felütve, érdeklődésünknek megfelelően válogatnunk kell. A könyvet folyamatosan olvasó számára ugyanis úgy tűnik, hogy az információk, információcsoportok egy idő után ismétlődnek, ez azonban annak tulajdonítható, hogy a tanulmányok más és más időben, más és más helyen jelentek meg, így elengedhetetlenül visszaköszönnek bizonyos adatok a közös tárgykörű írásokban. A kötetben végig jelen van a szerző tárgyilagosságra, hitelességre való törekvése. A kötetet mindazok figyelmébe ajánljuk, akiket érdekel a legújabb kori magyar történelem és a történetírás.

*Osiris Kiadó, Bp., 2008.

JEGYZETEK

1. Gazdaságtörténész és közgazdász, egyetemi tanár (sz. 1926 Newcastle-on-Tyne), több állam gazdasági tanácsadója volt, az OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) vezető tisztségviselője, írásainak fő témája a gazdasági fejlődés és annak körülményei.

2. John Lukács: Horthy Miklós 1868–1957. Magyar Hírlap, 1993. szept. 4.

Korunk 2009 Június