Szertartás egy nemzedék nevében

Kántor Lajos

Lászlóffy Aladár áprilisai

Ez a szertartás döntően más, 2009 tavaszán, mint a kereken fél évszázaddal ezelőtti, amelyet Lászlóffy Aladár a Korunkban celebrált, egy nemzedék nevében. Akkor így kezdte programadó, programvállaló szabad versét, az Invokációval:

Állandóan kísértenek a dolgok,

A felismert hasznú formák

S az anyag igénybevehető szolgálatai.

A Budapesten április 19-én elhunyt költőt, barátunkat, szerkesztőségünknek ötven éve hűséges munkatársát már nem kísértik a dolgok, már nem tud dühbe gurulni, ha neki nagyon nem tetsző történések jutnak tudomására. És a vers második részének, a Himnusznak az első sorai is mást jelentenek ma:

Tanúnak hívom a korszakok vallomását:

Osztálytalan és késtelen embernek adatott volt a föld!

Neki, immár osztálytalanul és késtelenül, a házsongárdi föld adatott meg, azé a Házsongárdé, amelyet annyira értett, szeretett – mert egy jelentős, a sajátjának vallott múltat olvasott belőle, sűrű házsongárdi sétáin és hazagondolásain, no meg, amikor kiváló költői szövegét írta az 1989-es Házsongárd-könyvhöz.

Az az első(nek mondott) április, az 1959-es, többféle magyarázatot igényel. Ekkor választotta a halált tanárunk a Bolyain, a jelzőkkel nehezen körülírható Szabédi László (április 18-án). És mi ott álltunk a házsongárdi ravatala mellett. A Szertartás egy nemzedék nevében nyilván korábban született, bár a megrendülések (így 1956!) előbb kezdődtek – ezeken akart az ifjú költő (mint ahogy Szabédi is!) úrrá lenni. „Az emberi kapcsolatok drága érce” azonban máig érvényes maradt, még akkor is, ha „Izzó forradalmaik és vörös szíveik katlanaiból” korántsem minden csurran oly tisztán a napvilágra. De Lászlóffy Aladár nem csupán magának, hanem a Forrás nevet kapott nemzedéknek (nemzedékeknek?) szerzett ezzel hites levelet, egy gyanúkkal, gyanúsításokkal súlyosan terhelt korban.

A kolozsvári Református Kollégium utódiskolájából és az egyetemi évekből hozott barátságunk irodalmi-közéleti folytatását, az 1959-et követő áprilisokat meg sem próbálom számba venni – megszámlálhatatlanok voltak, többek, mint ahány év telt el azóta. Csak a Korunk-beli együttléteket számolnám, sőt azokat is inkább 1990-től (amikor már nem kellett mástól, másoktól – nem utolsósorban cenzoroktól – engedélyt szerezni L. A. versének, esszéjének, jegyzetének közléséhez). Az első, valóban szabad lapszámban, az 1990. januáriban – a december végi változások miatt már tavasz felé közelítő füzetünkben – Gyalog költő és lovaskatona című szövegét ezzel a mondattal zárta: „Mint mindig, minden tótágast áll, ha folytatni szeretnénk valamit, de minden rendben, ha újat kezdenénk.” Ebben az újban pedig ő folyamatosan részt vállalt. Ha verset kértünk, verset adott. Így közölhettük elsőnek (már az 1990. 2. számban) az Ó, iskoláim, drága iskolákat, kétszer is Széchenyi-idézését, aztán a Wesselényi lovaglását, ötvenhatos – addig közöletlen – verseit pedig 1996 októberében; történelem és líra gyakran kapcsolódott össze, természetesen (például: A lendvai univerzitásra, Homokfutó Mikszáth-lélek, Fohász Vereckéért). És hogy a személyesebbeket se hallgassam el, ereklyeként őrzött Nagy Albert-festményünk régebbi kitűnő megverselése után (Fehér kakas a hóhullásban), az első három unokánk ugyancsak kapott Ali bácsitól egy-egy verset, s az Ének Bencének a Korunkba is bekerült (1997. 2.).

De hogy ne tévesszem szem elől a tavaszokat, a Korunk-repertóriumból (1990–2000) kimásolom néhány áprilisi Lászlóffy-esszé címét: Mátyás után (1990), A szolgálatos Adolf Visszarionovics (1991), Botrány Gordiuszban (1992), A mozaik-kultúra avagy intézmény és személyiség intenzív szövetsége (1993), Egymillió hiába eltelt esztendő (1995), Közelmúlt (1996), Az egyetem, ha van (1997), Határológiai kistrakta (1998), Mikes-morfológiák (1999), Az internet nélküli ember. Óda Radnóti Miklós komputeréhez (2000). Ez utóbbiból idézem a konzervatív (?) nézeteit fennen hangoztató, hamisítatlan Lászlóffy-mondatokat (éppen a Radnóti-centenáriumon tehetem): „Úgyhogy még várok ezer évet, és akkor bemegyek az osztályba, és elkezdek kérdezősködni a nebulóktól: Ti melyik fán laktok? És a szomszédok nem haragudtak, mikor véletlenül beindítottátok a befőttnek eltett világháborút? Mintha csak a Niagarát húztátok volna le. És ceruzavéggel vagy notebookkal könnyebb megírni a Hetedik eclogát? Vagy tökéletesen mindegy, csak tehetség is akadjon hozzá?”

Jelen volt ő, mind ahányszor ünnepelve emlékeztünk, „korunkilag” (2001-ben és 2007-ben). Az 1926-os indulás 75. évfordulójára adott versét, A titok címűt ezzel a szakasszal zárta:

Állunk mint házsongárdi kaptár,

mint másvilágot gyűjtő Téka.

Csak amit eddig is kaptál,

annak lehetsz a maradéka.

Ez a maradék, most már Lászlóffy Aladár házsongárdi, a lutheránus temetői részben található sírját is jelentő „kaptár” tiszteletében, jelentse a nemzedékek konszenzusát: a Tékát nem szabad veszni hagyni.

Korunk 2009 Június