Csak őrültséget éri meg csinálni az országban

Pangás, züllés, erőszak: nem fantáziál, csak a valóságot festi meg a képregénygrafikus

Budapest züllött oldalát festi meg képregényeiben Futaki Attila. A fiatal festő-grafikus a Spirállal betört a nemzetközi piacra, és legközelebb Esterházy Péterrel készülő közös műben fogja megmutatni a kultúrsznoboknak, hogy a képregény nem kultúrmocsok.

 
„Feljöttem a felszínre, mert odalent megbolondulok!” - ezzel hív fel a művész, akivel a Nyugati aluljárójában beszéltük meg a találkozót. Érdekes távolságtartás ez a műveit uraló hangulattól. Ez a bizonyos aluljáró tele van olyan megbolondult figurákkal és helyzetekkel, amelyek Futaki jellegzetes képi világát alkotják: hátsó-Budapest, lerobbant házak, még lerobbantabb emberek, akik önmaguktól és a világtól szenvednek napról napra, aztán pszichés vagy fizikai erőszakot tesznek a velük összezárt embereken. Vannak egypáran Budapesten.

„Nem olyan a Nyugati környéke, mint egy rossz képregény?” – kérdezzük tőle bemelegítésként, ahogy beülünk egy füstös csehóba a Váci út elején. „A Pigalle ehhez képest Rózsadomb: tiszta fertő, nem?” – kérdez vissza, miközben hektikus mozdulatokkal rágyújt egy cigire, majd megígérteti a riporterrel, hogy nem fogja cenzúrázni a szövegét. „Azt rajzolom meg, amitől parázok.” Futaki elraktározza a figurákat, a környezetet, a szituációkat, amelyekkel nap mint nap találkozik, és ha eljön az ideje, akkor előhúzza őket a tarsolyából. „A torzított, sérült figurákhoz vonzódom.”

A Magvetőnél nemrég megjelent, Spirál című képregényében a graffitiket vette elő, és telerajzolta velük jellegzetes, lerobbant házfalakat ábrázoló háttereit. Pedig nincs graffitis múltja, nincs is nagyon oda értük. „Nekem túl csillogó-villogó a graffiti.” „Hja, a sötét oldal a te világod, ugye?” – kérdezünk vissza. „Nem. Azt ábrázolom, amiben élünk.” Futaki Attila a várost és a benne élő emberek egymáshoz való viszonyát rajzolja meg. „Az érdekel, hogyan fogják meg őket az érzelmi hazugságok, és hogyan tudnak itt életben maradni.”

A Viharsarokból az utcasarkokra
Bár most már a pesti flaszter gyermeke, nem a fővárosban született. Békéscsabán töltötte gyerekkorát, s a helyi oktatási viszonyok nagyban tehetnek arról, hogy végül képregényfestő lett belőle. „Nem bírtam elviselni az óvodát meg a többi gyereket, végül otthon maradhattam a nővéreimmel” – kezdi felfejteni a gyerekkori parák szálait. Talán nem volt jó a társaság? „De, biztosan, onnan kerültek ki a jövő kocsimosói és bolti eladói” – jegyzi meg pikírt mosollyal. Az általános iskolát is utálta, három helyre járt. „Az első Zsolnay-módszerrel tanított. Három padsor volt, és frankón szétültették a hülyéket, a közepeseket és a zseniket.” A tanárok rendszeresen ellenőrizték a diákok felkészültségét, és ez alapján váltogatták őket a padsorok között. „Én mindig a sík hülyék és a közepesek között mozogtam.” Innen végül elkerült, aztán még egyszer váltott, de a harmadik helyen megragadt.

Az általános végén jöttek a komoly kérdések: mi legyen a rajztehetségével? Futaki akkoriban már nagyban rajzolt. Ráéreztem az indíttatásra, amikor rákérdeztem az ihletadó forrásra, felderült az arca: „Máig megvannak!” Nyolcvanas évek elején született korosztályunk közös élménye ugyanis a Kaland-Játék-Kockázat könyvsorozata. Az egyedül is játszható fantasykönyvek nagy hatással voltak Futakira: másolni kezdte a mesebeli vagy éppen szörnyfigurákat, majd maga is elkezdte alkotni őket. A békéscsabai környezet is élményeket adott: a kisebb-nagyobb bérházak, a kapualjak, a sötétség meg a sár. „Bizsergette a fantáziámat a környék, és képzeletben összekötöttem a fantasyvel.” Egy haverjával ekkor elkezdtek kis sztorikat írni és rajzolni. Innentől menthetetlenül beleszeretett ebbe a kifejezésmódba.
A szülők csak annyit akartak, hogy ne legyen naplopó a gyerekből. Látták rajztehetségét, így aztán a békéscsabai evangélikus gimnázium rajztagozatára került. „Megnyugtatlak: a rajztanárok szabadabb szellemiségűek voltak, mint a suli egésze.” A felvételin máris repülőrajtot vehetett: „Beültettek bennünket, és odabasztak egy hokedlit, hogy rajzoljuk le.” Az egyik tanár odament hozzá, megnézte a félkész rajzot, és azt mondta neki: „Hagyd abba, fel vagy véve.” Egy év rajztagozat jött, ahol végig kockákat kellett rajzolnia. Majd édesanyjával Pestre költözött, így a középsuli három évét a „súlyos hírű” Terézvárosi gimnáziumban töltötte.

„Imádtam Pestet, világvárosnak láttam, szívtam befelé a hatásokat.” Az élményeket azután évekig rajzolta ki magából. Nem unatkozott: már ekkor elkezdett storyboardokat rajzolni reklámügynökségeknek, rajzolt a felejthetetlen Kretén magazinba és az Átjáró sci-fi folyóiratba is. „Pest adta az ihletet?” „Nem hiszek az ihletben. Csinálom a dolgokat, és egyikből jön a másik.” „Akkor inkább aprólékos mesterember vagy, mint ihletfüggő vadzseni?” „Az ihlet alibifogalom, magának gyártja az ember. Én tudatosan viszem bele magamat abba a hangulatba, hogy dolgozni tudjak. Szeretek szöszölni az apróságokkal, mindent részletesen megtervezek.” Futaki Attila élénken emlékszik arra az időre, amikor megtalálta saját stílusát. „Volt az a pont, amikor tudtam, hogy tudok rajzolni, de ez még semmi. Még nem voltam őszinte, még nem voltam önmagam. És egyszer csak jött, hogy na, ez az, így tudom magamat kifejezni.” Erről szóban nem is tud többet mondani: haa le tudná írni, akkor író lenne.

„Otthon érzed magad Pesten?” „Nem, mindenhol gyökértelen, talajtalan vagyok, hála istennek!” „Mi abban a jó?” „Szabadabban tudok gondolkodni, nem szűkítem le az életteremet. Ez a szabadságérzet segít az alkotásban.” „A képregény a határtalan fantázia birodalma. Miért éppen Budapest a te világod?” „Arról rajzolok, amihez közöm van. Miért rajzoljam le a World Trade Centert, amikor a Parlamentet is felrobbanthatom?” A művészben nincs hamis Nyugat-mítosz: „Szar itthon, de szar mindenhol, nem?” Ha nem is a világot körbeutazó kozmopolitához van szerencsénk, de Futaki is tapasztalatból beszélhet: egy évet töltött Firenzében, egy képregényrajzoló iskolában, de most már rendszeresen utazik Franciaországba is, ahol kiadták a Spirál című képregényt. Futaki szerint minden környezet csak egy színfal, a vele és a másokkal történő szituációk érdeklik igazán.

A gimnázium után és Firenze előtt volt is alkalma élményeket szerezni. Egy évet halasztott az olaszországi iskolakezdéssel, és addig alkalmi munkákat vállalt. Dolgozott a Központi Antikváriumban, majd elvállalta egy Szondi utcai nonstop bolt éjszakai műszakát. Három hét után hagyta ott, miután túlélt egy fegyveres rablást. „De előtte is durva sztorik voltak: bejártak a prostik, hogy használhatják-e a kuncsftjaikkal a bolt emeleti részét.” Még részesedést is kínáltak neki a bevételből. Szombat esténként pedig ott alapoztak buli előtt a környék kemény fiúi: „Akkor voltam csak jó gyerek, ha be mertem szólni nekik.” Egy nő rendszeresen vérző fejjel járt oda, mert a férje cipősarokkal megverte őt, mielőtt leküldte volna sörért. „És volt egy részeges surmó, aki a boltbejáratot rendre összetévesztette a raktáréval, és azt feszegette, amíg ki nem mentem, hogy bekísérjem a megfelelő ajtón.” Élmény élmény hátán, nem csoda, ha ilyen alakokat látunk a képregényeiben.

Tetkó, kiadó, lázadó
A firenzei évben már elkezdett dolgozni Nikolényi Gergő szövegíró barátjával a Spirálon, ami végül kalandos úton nem egy képregényes sufnikiadónál, hanem az elit szépirodalmi Magvetőnél jelenhetett meg. „Azt hittem, körömcipős nénikék fognak engem elhajtani onnan, hogy a képregény csak kultúrmocsok. Ehhez képest félóra alatt eldöntötték, hogy kiadják a Spirált.” Futaki rögtön lelki társakra lelt a kiadónál: „Néhány arccal a következő találkozón már egymásnak mutattuk a tetkóinkat!”

Apropó, tetkó: művészünk nyakát és karjait egyre nagyobb felületen borítják a színes tetoválások. Naná, hogy rákérdezünk: mit jelent neki ez a kifejezésmód? Futaki Attila szerint ez több mint egy buli: mindegyiknek van egy története, és mindegyik folytatható. Számára a tetoválás szent dolog, hiszen a felvarrással örök időkre magához köt egy gondolatot, egy emléket. Megmutatja a bal karját: „Ez a Karakas András-kar.” A nemrég elhunyt Karakas András grafikust Futaki egyik mesterének tekinti, Király Vilmos szobrásszal egyetemben. A grafikus emlékét a karjára varrt rajz őrzi. A jobb karé még készülőben van: marionettbábuk lesznek egy tűzfal előtt, és egy kéz vágja el a szálakat. „Mindig van egy erősebb hatalom fölöttünk” – kezd el filozofálni a kocsma félhomályában. „Kiszolgáltatottnak érzed magad?” – kérdezzük. „Nem, ez a szabadságról szól. Azt hiszem, az emberek nagy része belehalna a valódi szabadságba. Tudatosan belenyomják magukat a láncokba, mert az adja nekik a biztonságot. Az én szabadságom ennek az ellentéte.” „Ez nem a kívülálló önigazolása a gyökértelenségre?” „Én is rabszolga vagyok – somolyog, és egy ismerőse szavait idézi: – A képzőművészet prostitúció, de törekedj arra, hogy te legyél a luxuskurva!”

Futaki nem rejti véka alá, hogy reklámcégeknek és multiknak is dolgozik. Storyboardokat gyárt: ezek skiccek a reklámok különböző jeleneteiről és beállításairól. Ez lehetőséget ad arra, hogy különböző rajzstílusokban próbálja ki magát, és hogy rögtön visszajelzést kapjon az elképzeléseiről. Felvetődik a kérdés: nem volt-e benne eredendő távolságtartás, hogy eladja magát a pénznek? „Én ilyenkor alkalmazott vagyok, és meg kell felelnem az elvárásoknak. Izgalmas, hogy keretek közé szorítanak, és ezen belül kell kifejeznem magamat.”

„Hol helyezed el magadat a magyar képregény műfajában?” Kérdésünkre kaján mosollyal válaszol: „Én vagyok a legjobb magyar képregényrajzoló.” „És hol helyeznek el mások ebben a műfajban?” „Ugyanezt mondják, mély tisztelettel irántam.” De ugyanakkor hozzáteszi: a Spirál szubkultúra a képregény műfaján belül, pedig ez az egész is csak egy szubkultúra. „Ez azért egy belterjes kis műfaj, nem? Hogy állsz a Magyar Képregény Akadémiával?” – faggatjuk, mire Woody Allent idézi: nem akar olyan csoport tagja lenni, aki őt is felvenné a tagjai közé. „A suliban is kívül álltál, most is: ennyire nem akarsz csoporthoz tartozni?” Futaki nem látja értelmét a művészi társaságoknak. „Mindenki másfelé húz, elveszi az időt attól, ami fontos.” „Mi a fontos?” „Az alkotás.” A képregényrajzoló jobbnak látta, hogy a saját útját járja. „Nem lehet a piramis tetejétől lefelé építkezni. Akkor van értelme egy képregény-akadémiának, ha van elég képregény.” A megnövekedett önbizalom lendületével tovább folytatja. „Forradalmat akarok!” „Na ne!” – vágjuk közbe, ezért elkezdi magyarázni: „Szerinted milyen a képregény megítélése Magyarországon? Ha látod, mi ellen kell harcolni, akkor mire vársz?” Futaki szerint szét kell rombolni a sztereotípiákat.

Föld alól a magaskultúrába
Ennek lesz az egyik legfontosabb állomása az Esterházy Péterrel készülő közös alkotásuk, a Fuharosok képregényváltozata. A tervek szerint jövőre megjelenő műre nagyon készül Futaki. „Pofán fog ütni pár embert, az biztos. Oda akarom tolni a magyar kultúrsznobok orra alá, hogy erre mit lépnek.” A művész ráadásul nyitott embernek ismerte meg Esterházyt, akivel Péczely Dóra, a Magvető szerkesztője hozta össze. A Fuharosokkal nincs könnyű dolga Futaki Attilának. Posztmodern mű, amiben minden csak sejtetve van, az olvasó képzeletére van bízva a megfejtés. Neki pedig meg kell rajzolnia, meg kell festenie az egyik megfejtést. Futaki szemszögéből talán szürreálisnak hathat ez a projekt, de megvan rá a megfejtése: „Csak őrültséget van értelme csinálni ebben az országban.”

A Fuharosok mellett készül egy képregény egy francia szövegíróval, és folytatni szeretné a nyomtatott változatában megszűnt Reakció magazinban rajzolt Blőd című képregényét is, párosban Novák Tamással. Kérdés, hogy ugyanazt a stílust viszi-e tovább, amit eddig is. „Nem tudok elszakadni saját magamtól, pedig a legjobb dolog, ha megszabadulsz a régi beidegződéstől, és valami mást csinálsz. De például a Fuharosok színes lesz, letisztultabb formákkal.” De meddig lehet ezt a képregényrajzolást, -festést folytatni? Futaki nem tudja, mit hoz a jövő, de a filmezés is érdekli. „Van egy távoli filmtervem. Nem sokat gondolkodtam még rajta, de az biztos, hogy hardcore dugás lenne benne. Nem úgy, mint ahogy általában ábrázolják, gyertyafénnyel meg homályos képekkel.” Szülővárosa nem igazán érdekli Futakit: „Magyarország egy pöcegödör, és Békéscsabán folyik ki a szar, amire még ráerősít, hogy pont a román határ mellett fekszik.”

Van véleménye a közéletről, de nem fog politizálni. „A műveimben benne van az irónia és a magyar életérzés, de nem akarok tanítani, nagy igazságokat mondani. Mint Coelho, bazmeg? Fogjátok egymás kezét, mi?” Futaki szerint Budapest egy hangyaboly, Magyarországon pedig egyetlen őszinte felfogás van, és ez a cinizmus. „Ha nem vagy cinikus, megbolondulsz.” Művészünk nem találkozott még olyan üggyel, ami flottul menne itthon. Leginkább azt hiányolja a művésztársaitól is, hogy nem foglalkoznak a világgal, amelyben élünk. „A sznobizmus nem kivitelezhető. Sokan annak örülnek, hogy nem nézik meg sokan a képeiket. De a befogadót nem lehet kizárni. Ezért jó a képregény: belenéznek, és eldöntik, megveszik-e. Hálás vagyok minden embernek, akit érdekel az, amit csinálok.”


Forrás: Zóna - Rajcsányi Gellért