Derszu Uzala zárja a Transzszibériai Expressz című sorozatot az Urániában

Március 8-án fejeződik be az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Transzszibériai Expressz című vetítéssorozat, amely első ízben mutatott be válogatást az oroszországi régiók rendszerváltás után kibontakozó önálló filmművészetéből.

Az Oroszországi Föderáció régióinak önálló nemzeti játékfilmgyártása az utóbbi évtizedben kezdődött. Első eredményeit tavaly novembertől Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban is láthattuk a Transzszibéria Expressz című vetítéssorozaton, amelyen tatár, hanti, nyenyec, burját, mari, udmurt és baskír alkotások kerültek mozivászonra, némelyik eredeti nyelven.  Szerdán, március 8-án egy klasszikussal, a Derszu Uzalával ér véget a sorozat.

A Derszu Uzala március 8-i vetítése előtt Okszana Sarkisova a szovjet kultúrtörténet és film kiváló kutatója, az OSA archívum munkatársa tart bevezetőt, aki érdekes információkat oszt majd meg a közönséggel a Derszu egy korai szovjet expedíciós előfutáráról is. A szerzőnek megjelenés előtt áll a posztkommunista filmgyártásról szóló angol nyelvű kötete, a Past For The Eyes, a CEU kiadásában.

A záróvetítés előtt a program összeállítójával, Forgács Iván filmkritikussal összefoglalták a sorozat érdekességeit, tanulságait.
Ez alkalomból ült le Csordás Lajos egy összegző beszélgetésre a program összeállítójával, Forgács Iván filmkritikussal.

„Talán érdekes lehet, honnan jött az ötletet, hogy Budapesten az oroszországi régiók filmjeiből rendezzünk vetítéssorozatot?
Kazanyból, ahol egy oroszországi producer, televíziós rendező, Vaszilij Antyipov vetette fel néhány éve, hogy Oroszországban kellene rendezni egy filmfesztivált az oroszországi régiók kibontakozó filmművészetéről. Ez nekem megtetszett és az a vicc, hogy itt Budapesten előbb sikerült megcsinálnunk, mint odakinn. Vaszilij Antyipov segített a program összeállításában, a filmek megszerzésében is. Az Uránia mozi pedig büszke lehet a nyitottságára, hogy felvállalta.

Mit kell tudnunk az oroszországi népek önálló játékfilmgyártásának napjainkban tartó kezdeteiről?
Az egykori szovjet-orosz filmgyártás azt jelentette, hogy volt a Moszfilm Moszkvában, a Lenfilm Péterváron, a szverdlovszki filmstúdió és a Gorkij Filmstúdió, szintén Moszkvában. Ez a négy alapvető filmgyár működött. Emellett az autonóm területeknek nevezett régiókban létezett korlátozott dokumentumfilm-gyártás, illetve léteztek a helyi televíziók. A Szovjetunió szétbomlása után anyagi okokból sokáig elképzelhetetlen volt, hogy a helyzet megváltozzon és nagy magánstúdiók alakuljanak ki a régiókban, de szép fokozatosan elkezdődött az átszerveződés. Többnyire a dokumentumstúdiókat próbálták meg alkalmassá tenni játékfilmgyártásra is. Megalakultak a helyi filmbizottságok, a regionális kulturális minisztériumok foglalkozni kezdtek a helyi filmgyártással. Mindebben élen járt a Tatár Köztársaság. Az ezer éves tatár évforduló és a 2013-as univerziáde miatt az amúgy is jó gazdasági lehetőségekkel rendelkező köztársaságot fölfejlesztették és fővárosát, Kazanyt szinte a harmadik fővárossá tették az Oroszországi Föderációban. Nem véletlenül nyílt ott magyar konzulátus nemrégiben. Magánproducerek vállalták fel a filmkészítést, nemcsak helyiek, de oroszok is. A regionális filmgyártás első sikere a sorozatunkban is bemutatott Bibinur című tatár film volt 2008-ban, amely komoly visszhangot kapott Oroszországban és nemzetközi fesztiválokon is bemutatták.

De hogyan tudnak játékfilmet készíteni például a hantik, akik mindössze húszezren vannak?
Nagyon sokszor a helyi oroszok érdeklődnek a téma iránt, mert esetleg ezt jobban támogatják. Sőt, mondhatni, hogy szinte mindenütt orosz nemzetiségűek vagy olyanok indították el ezt a folyamatot, akik Oroszországban tanultak. Például a jekatyerinburgi Alekszej Fedorcsenko, aki orosz létére rendezett filmet a hantiknak és a mariknak. Nem is akármilyet.

Megtanultunk néhány nevet a sorozat alatt, például Fedorcsenko nevét. Ő milyen indíttatásból készített oroszként nemzetiségi filmeket? Két olyan alkotást is láttunk tőle, amely úgy mutatott meg tradíciókat, hogy közben nyugat-európai kapcsolódási pontokat is adott, nagyon izgalmasan. A marik mennyei asszonyai című filmet például átszövi a mari nép hiedelemvilága, ugyanakkor a Dekameronra emlékeztet. A hantik hitvilágát pedig a világhírű orosz forradalmi avantgárd propagandaművészettel való találkozása kapcsán helyezi izgalmas nézőpontba egy másik történetben, A forradalom angyalai című filmben.
Amellett, hogy nyilván életrajzi vonatkozása is lehet Fedorcsenko ez irányú érdeklődésének, azt hiszem nagyon jól illett a művészi törekvéseibe is ez a kultúrákat stilizáló filmkészítés. A hanti filmben a rendező nagyon szerencsésen találta meg ehhez a végleteket, egyrészt a szélsőséges avantgárd progressziót, másrészt a szélsőségesen tradicionális népi világot. A mari film is hasonlóan abszurd: a modern szexuális attitűdöt keveri egy tradicionális világszemlélettel. De ezekben a kontrasztokban benne van egyébként egész Oroszország. A hihetetlen szélsőségek és a végtelenség országa. Ebből a szempontból ez a válogatás egy nagy utazás is volt.

A tematikát figyelve feltűnt, hogy nagyon sok filmnek valamilyen módon a globalizáció, a városi lét és a még erős tradíciókat őrző vidéki létforma ütközése volt a témája.
Ezek az első nemzeti filmek többnyire identitáskereső alkotások, és nyilván nagyon fontosak benne a vidék problémái, mert az a hely az, ahol a nemzeti identitás még egyértelműen megtalálható, a nagyvárosokban már nem - eltekintve attól, hogy néhol a panelházakban is megpróbálják tovább élni az ősi szokásokat.

Mit lehet tudni Berkesi Sándorról, aki éppen Fedorcsenko két említett filmjének operatőre volt? Berkesiről még csak nem is hallottunk itthon.
A neten is alig lehet találni valamit róla, Sandor Laszlovics Berkesi nagyon rejtegeti az életrajzát. 1963-ban született, egyes források szerint Thaiföldön. Oroszországban él, a moszkvai főiskolán tanult, és a Koktebel című, nemzetközileg is elismert film operatőreként tűnt fel. Fedorcsenkón kívül dolgozott Kirill Szerebrennyikovval és Karen Sahnazarovval is. Ma a 10 legjobb orosz operatőr között tartják számon.

Felfedezéseink között kell megemlékeznünk például az 1933-as kazimi hanti felkelésről is, amelyről a Mese a hantikró című film szól. Mint legközelebbi nyelvrokonaink fontos és döbbenetes történelmi eseménye, a történelemórákon legalább egy mondatban illene megemlékezni róla. Nem beszélve az erről szóló regény írójáról, Jeremej Ajpinról, akit épp magyar fordítója javaslatára jelöltek Nobel-díjra. És folytathatnánk más írók neveivel, akiknek a híre ennek a sorozatnak a révén jutott el hozzánk.
Anna Nyerkagi például, aki a nyenyec történetet, A fehér rénszarvast írta, vagy Gyenyisz Oszokin, aki a mari asszonyokról szóló novellák írója. Szívesen olvasnánk őket magyarul is.

Az ön számára voltak meglepetések?
Nekem a világ végtelenségére hívta fel újra a figyelmem ez a sorozat, és hogy mily picit ismerek belőle. Egyébként számomra legizgalmasabb Szalavat Juzejev filmje, Az áldozathozatal regénye volt, amely kazanyi zenészekről szólt. Nem mondom, hogy a legjobb is volt, de amikor azt először láttam Kazanyban, akkor köteleződtem el az ügy iránt. Sikerült úgy megmutatnia a tatár nagyvárosi kulturális életet, hogy nem éreztem benne a görcsös identitáskeresést. És megleptek a mari filmek is. A mari kultúráról és az emberekről egész mást gondoltam.

Milyen visszhangja volt itthon a sorozatnak?
Finnugristák, néprajzosok, az Oroszország iránt szélesebb körben érdeklődő emberek jöttek a vetítésekre és talán csak tíz százalékban filmfanok. A lényeg, hogy megtalálta a célközönségét. Sok ilyet szerveztem már és számomra is meglepő volt az érdeklődés, az előadásonkénti átlag hatvan néző. A sorozat a napi sajtóban is hírt kapott az indulásakor és az egyik filmes szakportál, a Filmtekercs.hu rendszeresen elemezte a bemutatott darabokat, köszönet nekik. Még Oroszországban is írtak róla, baskír és tatár portálok.

Következik szerdán az utolsó állomás: a Derszu Uzala. Ez a klasszikus hogyan került be?
Nézőcsalogatónak és kicsit úgy is, mintha ezek elé a regionális alkotók elé odatennénk egy óriást, egy példát, íme Kuroszava így csinálta. És Oscar-díjat kapott érte. Idáig is el lehet jutni." (Csordás Lajos)

2017. március 8. 19:00
Derszu Uzala
Uránia Nemzeti Filmszínház

https://www.youtube.com/watch?v=ct_7VNF0_jQ
http://www.urania-nf.hu