2010. május 31., hétfő

Ady Endre: Beteg szívemet hallgatod




Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné, s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, im, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel.

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.


Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám

2010. május 24., hétfő

A mormon vallás






Jellegzetes újkori amerikai vallás. Új, de a bibliai kinyilatkoztatást akarja túlszárnyalni, hívei "Jézus Krisztus szentjeinek" mondják magukat. Vall
ás,üzlet és bluff elválaszthatatlanul össze van keverve benne. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy minden híve ingyenes szolgálatra kötelezett pap ne legyen benne és ne menjen évekre évekre hittérítőnek idegen földre. Többnejűsége arculcsapása a keresztény erkölcsnek, ezzel szemben azonban nem ismerik a prostitúciót s híveiről az az általános vélemény, hogy szorgos, mértékletes élő, egymást testvériesen segítő, jobbára jómódú emberek.


Joseph Smith.


Alapítója Joseph Smith született 1805. december 23-án Sharonban (Vermont állam). Atyja házaló volt, aki jövendőt mondott, planétát árult, néha aranyat ásott, majd farmer lett. Anyja eszesebb,de hiszékeny és babonás nő. Tíz gyerekük jobbára csavargott, taníttatásukkal nem törődtek. József nevű fiuk a negyedik, aki semmivel sem különb a testvéreinél. Ő is lopja a napot, meséket hallgat, írni, olvasni alig tud. Babonás s e babonákat az emberek hiszékenységének kihasználására és pénzcsinálásra felhasználó családi környezetben fejlődött prófétává. Álmokat látott, víziói voltak, angyalok jelentek meg neki. Tizennyolc éves korában
jobb jövendőmondó volt ,mint atyja, akitől abban is eltért, hogy nem varázsvesszővővel, hanem csodakővel "(peep stone", "gazing crystal"). Víziói 15 éves korától vannak.
Angyali jelentéseiben egy Moroni nevű angyal tudomására hozza, fogy Manchester közelében valamely nagy szikla alatt aranylapok vannak elrejtve, amelyek a ó- és újszövetséget egészítik ki. Siet felkeresni a kincset, azonban az angyal elzavarja, mert önző szándékkal akarta a kincset birtokába venni.

Négy év múltan, 1827 szeptember 22-én -- miután miután közben szent életet élt -- szabad volt a kincset kiemelnie. A A kincset kiemelnie. A kincs egy ládában volt
elhelyezve s a következő darabokból állott: egy öreg mellvértből, egy kardból (Lábán kardja), két átlátszó kristályból. amelyek ezüstbe voltak foglalva, s pápaszemnek voltak használhatók: Ez volt az Urim és Thumnimnak nevezett két kő, a" próféta papaszeme", amely a láda legértékesebb tartalmának, a feliratos aranylapokon levő, "új egyiptomi írásnak"-nak az elolvasásához volt nélkülözhetetlenül szükséges. Az aranylemezek könyvszerűe
n össze voltak fűzve.

A megtalált kinyilatkoztatás megfejtőre és kiadóra várt. Az aranytáblák szövegét Smith fordította le, még pedig úgy, hogy a táblákat senkinek meg nem mutatta. A fordítóhelyiséget egy függöny választotta kétfelé. A függöny mögött ült Smith, szemén a próféta-pápaszemmel s onnan diktálta a fordítást munkatársának, Cowdery Olivérnek. Ez eredetileg kovácslegény volt, majd tanítónak csapott fel s mint tudós férfiú Smithnek jobbkeze lett.
Mikor a fordítást befejezték, mennyei küldöttek felavatták Smith Józsefet és Cowdery Olivért. Ároni papokká Keresztelő János kente fel, Melchizedek papokká pedig Péter, Jakab és János apostolok avatták őket. Erre a mennyei avatásra azért volt szükség, mert a földön senki sem volt, aki a szentlelket közölhette volna velük.

A fordítást 1830-ban ötezer példányban nyomatták ki. A költséget Harris Márton nevű farmer adta a vállalathoz, aki tönkre is ment rajta, oly lassan fogyott a könyv.


Mormon könyve


Ez a könyv a mormon vallás bibliája. Megjelenésekor Arany bibliának nevezték, ma Mormon könyvének hívják. Smith előadása szerint könyv Mózestől származik s az ő kinyilatkoztatásait tartalmazza. Mormonnak azért hívják, mert more mon=jobb, amivel nyilvánvalóan azt akarja mondani, hogy jobb a bibliánál. Ez a jobb nem csak azt foglalja magában, hogy ott kőre írott tízparancsolatot kapott Mózes, itt pedig aranytáblák tömege tartalmazza a kinyilatkoztatásokat, hanem azt is, ez az évszázadokon át rejtve maradt kinyilatkoztatás értékesebb minden addig ismertnél. Valójában Smith arany bibliájának az alapja Spaulding Salamon vagy Dawison M. 1812-ben készült regénye, amely "A talált kézirat" címen azt a fantasztikus mesét tálalta fel, hogy az indiánok Izráel elenyészett törzsének utódai. Az ezt tartalmazó kézirat egy indián sírban van elásva, ahonnan napfényre kerül. "Ez a talált kézirat" Smith József idejében ugyan még nem jelent volt meg, de Smithnek Sidney Rigdon révén, aki a mű nyomdába kerültekor Pittsburgban nyomdász, 1929 óta pedig Smith barátja és szorgalmas munkatársa volt, tudomása lehetett róla.

Mormon könyve fele akkora, mint a biblia. Stílusában a bibliai stílust utánozza, anyagának nyolcadrésze a bibliából való. Az átvett közt van egy csomó Jesaja-hely, a hegyi beszéd és idézetek Pál leveleiből. A könyv 15 könyvre van felosztva. E könyvek írói Nephi, Jakob, Enos, Jarom, Omni, Mosiah, Zeniff, Alma, Helaman, Nephi, Mormon, Ether és Moroni.


Ezek a könyvek azt mondják el, hogy Amerikát a régi időkben két népfaj lakta. Az egyik Jaredtől származott és a bábeli zűrzavar után került Amerikába. A másik Krisztus születése előtt hatszáz esztendővel került ki. Ezek József leszármazottai közé tartozó izraeliták voltak, akik a jareditákat hamarosan mindenütt háttérbe szorították. A Jeruzsálemből
eredetileg kivándorolt Lethi négy fia közül isten Nephit tette meg vezetőül. A három testvér fellázadt, mire isten büntetésül sötét bőrűekké (indiánokká) tette őket. A nephiták a Kr. u. 4. században egy ütközetben elpusztultak, a megmenekültek utódai köztük Mormon és fia, Moroni, is kihaltak.

Feltámadása után Krisztus megjelent Amerikában is, prédikálta az evangéliumot és egy egyházat is alapított, azonban ez a nyugati egyház teljesen elpusztult híveinek bűnei miatt. Utolsó prófétája megírta történetét és jövendöléseit s azokat elásta a földbe. Ezek az írások a világ végén előkerülnek s a bibliával egyesítve isten gondolatának a beteljesülését fogják szolgálni. A könyv állítólagos szerzője tehát Mormon, ki feljegyzéseit Kr. u. 420 körül készítette s rejtette el Cumora hegyén, Manchester mellett.

Smith első gyülekezete 1830 április 6-án alakult meg Fayetteben (New
York állam). Az első gyülekezet tagjai Smith, az édesatyja, két testvére, Knight József és Cowdery. Számuk azonban hamar gyarapodott. Június 1-én már harmincan, majd hetvenen voltak. Nemsokára több helyen gyülekezetek alakultak, Ohio államban, Kirtlandban 1831 áprilisában 2000 lélekből álló gyülekezet szervezkedett. Smith itt vetette meg először a lábát. Lapot alapított, vállalkozásokba kezdett, spekulációkba bocsátkozott s kiépítette egyházának szervezetét. A "Zion"-nak nevezett egyház legfőbb hatósága a háromtagú "elnökség" (1833). Két évvel később megszervezi a "12 apostol testületét". 1837-ben 140 apostolt és hittérítőt küld ki, hogy híveket toborozzanak. A térítésnek sikere volt. 1840-ben Angliában 4000 a mormon vallás híveinek száma, tizenegy évvel később 30.000.


Forrás: Szimonidesz Lajos: A világ vallásai (675-677. oldal) Háttér Kiadó Budapest (Dante Kiadás Budapest, 1928

Juhász Gyula: Halálhimnusz




(Egy ódon misekönyvbe)


Őt dalolom: hozzája mennek
Minden fejedelmek.
Őt akarom: neki adóznak
A jók és a rosszak.
Őt keresem: hozzá sietnek,
Akik eltévednek.
Őt szeretem: ott rám akadna
És meglátna Anna,
És látná: mélyén az időnek
Múlt és jövendőnek
És túl az életen, halálon
Életem ő s - halálom!


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám

2010. május 23., vasárnap

Illyés Gyula: Pünkösdi ének (Osvát Ernőnek)




Osvát Ernőnek

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. -

...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem'
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -

nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot -

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -

az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.

Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.


Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám

2010. május 17., hétfő

Elhunyt Végvári Tamás





A 73 éves színész súlyos betegség után hunyt el. A színész utoljára az Örkényben játszott, de filmekből is ismerhette az ország. Természetfilmek narrátora és több hollywoodi színész állandó magyar hangja is volt.




DFIMA20041216023
Végvári Tamás

Rövid, súlyos betegség után életének 73. évében elhunyt Végvári Tamás vasárnap - tájékoztatta az Örkény István Színház Igazgatósága.

A közlemény szerint a Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész közel negyvenéves pályája során a pécsi Nemzeti, a veszprémi Petőfi, a szegedi Nemzeti, a Thália, a budapesti Nemzeti, a Katona József és az Örkény Színház társulatának tagjaként számtalan gondosan formált, nagy hatású alakítás fűződik nevéhez.

Főbb szerepei voltak Shakespeare Hamletjének címszerepe, Csehov: Három nővér című darabjában Prozorov, Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott című művéből a Színész, Tábori György: Mein Kapf című darabjában Herzl, Kusán: Galócza című művéből Galócza, Csehov: Sirály című darabjából Szorin.

2010. május 16., vasárnap

Mindszenty József halála után






„34 évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele... szinte dörömböl a lelkünk kapuján” – Erdő Péter bíboros homíliája


Május másodikán, szombaton délelőtt Erdő Péter bíboros szentmisét mutatott be Mindszenty József halálának május 6-án esedékes 34. évfordulója alkalmából. Az ünnepélyes szertartáson jelen volt Juliusz Janusz apostoli nuncius, a püspöki konferencia több tagja, a diplomáciai testület képviselői, közéleti méltóságok.

A hagyományos Mindszenty-zarándoklatra az ország minden részéből érkezett hívekhez intézett homíliájában Erdő Péter bíboros rámutatott: előde ma is időszerű tanúságtétele, harmincnégy évvel halála után „szinte dörömböl a lelkünk kapuján”. Vitathatatlan, hogy szenvedélyesen szerette Krisztus igazságát, egyházát és magyar hazáját. Rendíthetetlensége ma is követendő példa.

Erdő Péter bíboros, az utóbbi hónapokban a sokat szenvedett hercegprímásról megjelent „ezeroldalas kötetek”-re utalva több helytelen állítást végérvényesen megcáfol, hivatkozva az Egyházi Tanítóhivatalra valamint a hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározásaira. Az alaptalan vádak közé tartozik az eretnekség bűncselekménye, valamint a bíborosnak az a szándéka, hogy meg akarta fellebbezni VI. Pál döntését, amellyel üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket.

Erdő Péter bíboros Mindszenty bíboros szentté avatását kérte homíliájában az Apostoli Széktől, hangsúlyozva előde hősies helytállását.

Annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Mindszenty bíboros már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Erdő Péter bíboros Isten áldását kérte a magyar népre, fohászkodva Magyarok Nagyasszonya közbenjárásáért.

Erdő Péter bíboros homíliájának teljes szövege:
Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Érsek és Püspök Urak, a Diplomáciai Testület, az Állami Hatóságok, az Önkormányzatok igen tisztelt Képviselői, kedves Paptestvérek, Krisztusban kedves Testvérek!
1. A mai nap evangéliuma (Jn 6,60-69) mintha pontosan Isten Szolgája, Mindszenty bíboros halálának évfordulójára akarna üzenet lenni a számunkra. Szent János evangéliumában ugyanis az imént Krisztus tanításáról olvastunk. Azt hallottuk, hogy Jézus a kafarnaumi zsinagógában megjövendölte: testét és vérét adja táplálékul számunkra. Még tanítványai közül is többen megdöbbennek: „Kemény beszéd ez, ki hallgatja?” – mondják. Jézus azonban a lelkükbe lát. Tudja, hogy nehezükre esik elhinni azt, amit nem értenek. Még fokozza is csodálkozásukat azzal, hogy megjövendöli: „Az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt”. Válaszul tehát a saját isteni méltóságára hivatkozik.
A tanítványok előtt hatalmas a próbatétel: a kinyilatkoztató Isten szavát, akaratát kell elfogadniuk pusztán azért, mert tőle ered a tanítás. El kell fogadniuk, pedig nemcsak hogy nem értik, hanem úgy tűnik számukra, hogy az ellentmond a józan észnek. Ábrahám élhette át így a hit szenvedését, amikor Isten azt kívánta tőle, hogy áldozza föl egyszülött fiát, akit éppen Isten adott neki (Ter 22,1-18).
Ám a hit, bár emberi döntést kíván, vagyis igazi, emberi cselekedet, egyben isteni erény, Isten kegyelmi ajándéka. Ezért folytatja így Jézus: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki” (Jn 6,65).
A húsvéti időben különösen is szembe kell néznünk a saját hitünkkel. Főként az alapvető húsvéti hittel: hiszünk-e abban, hogy Krisztus valóban föltámadt, hiszünk-e abban, hogy mi is föltámadunk? Szent Péter pünkösdi beszédében tanúságot tesz Jézus föltámadásáról, és azt mondja, hogy a feltámadt Jézusnak mi mindnyájan tanúi vagyunk (ApCsel 2,32). De rögtön utána hivatkozik a Szentlélekre is, és a Lélek kiáradására, amelyet viszont hallgatói látnak és hallanak (ApCsel 2,33). A hithez tehát szükségünk van emberi tanúkra, az apostolokra és utódaikra, és minden hűséges keresztényre, aki hitének igazságát és örömét továbbadja. És szükségünk van Isten kegyelmére, a Szentlélek világosságára és erejére is, mert hitünk természetfeletti igazságról szól, és olyan bizalmat kíván tőlünk, amely meghaladja a hétköznapi élet kereteit.
2. Fontos dolog tehát, hogy legyenek hűséges tanúi Krisztus örömhírének az idők végezetéig. Fontos, hogy az Egyház az igaz tanítást, a tanúságtételt és Isten kegyelmét közvetítse minden népnek és minden nemzedéknek. Sokszor fel szokták tenni a kérdést: Min múlott, hogy a háború, majd az önkényuralom hosszú évei alatt a katolikus hit és az Egyház tovább élt Közép-Kelet-Európában és sajátosan hazánkban, Magyarországon? Már az eddigiekből is látjuk, hogy elsősorban és legfőképpen Isten kegyelmén múlik az Egyház hite és mindannyiunk személyes hite. De Isten embereket is felhasznál Országának építésében. Akarja, hogy mi folytassuk Krisztus művét, hogy az Egyház legyen a folytatója Krisztus hármas küldetésének. A II. Vatikáni Zsinat (vö. pl. Lumen Gentium 25-27, 28, 31) hangsúlyozza, hogy Krisztus papi, prófétai és királyi vagy pásztori feladatában az egész Egyház részesedik, amely ezeket a feladatokat a krisztushívők tevékenysége révén gyakorolja (vö. pl. LG 12; CIC can. 204 stb.). Ebben a szolgálatban különleges, minőségileg is, lényegileg is sajátos feladat illeti meg a Pápát és a Püspökök Testületét (LG 25; CIC can. 749). Ezek az ősi teológiai igazságok néha úgy hangzanak, mintha valamilyen előjogot jelentenének az Egyház vezetői számára. Sokszor azonban maga a történelem mutatja meg, hogy itt inkább különleges teherről és felelősségről van szó: „Megverem a pásztort és szétszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31; Mk 14,27) – olvassuk az Evangéliumban.
Mindszenty bíboros esetében a szenvedés és a felelősség drámája és tanúságtétele szembetűnő mindnyájunk számára. Sokat beszéltek, írtak már róla, készültek filmek és hangjátékok személyéről és helytállásáról. De ahogy múlnak az évek, úgy mutatkozik meg egyre inkább a belőle kiáradó erő. Mert akiről a halála után 34 évvel még ezeroldalas kötetek és dokumentumgyűjtemények jelennek meg, akinek az emléke máig is fölkavarja az érzelmeket, az nem lehetett akárki.
Lehet, hogy kínzások, szenvedések, a börtön és a követség hosszú elzártsága után, idős korában határozottságát, keménységét egyesek merevségnek látták. Lehet, hogy a XIX. század szülötteként még bizonyos szempontból régies elképzelései voltak. De Egyházát és hazáját szenvedélyesen, hűségesen szerette, és nemcsak nyilatkozatokkal, de tetteivel is bizonyította, hogy erre áldozza az egész életét. Bárcsak ma élne mindannyiunkban ilyen szenvedélyes szeretet Krisztus igazsága, Egyháza és hazánk iránt!
Egyesek néha arra utalnak újabban, hogy Mindszenty bíboros úr, amikor értesült arról, hogy VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánította, talán elvitatta volna a pápa jogát ahhoz, hogy ilyen intézkedést hozzon. Mindenekelőtt maga VI. Pál pápa 1973. november 1-én kelt, saját kezűleg írott levelében, amelyben arra kéri a bíborost, hogy mondjon le érseki székéről, kifejezetten is hivatkozik Mindszenty prímás nagylelkű egyházszeretetére, lelkipásztori buzgóságára és hazaszeretetére. Mikor pedig a Bécsben élő bíboros értesült a pápa végleges döntéséről, 1974. február 7. után készített ugyan személyesen vagy munkatársai segítségével tervezeteket egy válaszlevélre, amelyekben megrendülése tükröződik, de ezeket nem küldte el a pápának. Maguknak a fogalmazványoknak a tartalma is inkább az érzéseket tükrözi, mintsem valamilyen leszűrt és tételekbe foglalt teológiai álláspontot.
Bár a hitvalló bíboros úgy érzi, hogy prímási tisztsége az ország sorsáért való felelősséggel is jár, az el nem küldött levéltervezet teológiailag nem világos félmondata alapján nem állíthatjuk, hogy ő az Egyház által „már jóval korábban elítélt neogallikanizmus” híve lett volna, amely szerint az ország politikai vezetésének joga lenne felülbírálni a pápai döntést egyházi ügyekben. Erre nézve az egyházi Tanítóhivatal már az I. Vatikáni Zsinat tanítását rágalmazó és gyanúsító támadásokkal szemben leszögezte, hogy a pápa egyházi joghatósága „a pápának Jézus Krisztustól […] Szent Péter személyében adományozott, legfőbb hivatali hatalom, mely az egész Egyházra, tehát minden egyes egyházmegyére és minden hívőre közvetlenül kiterjed, az Egyház hite, fegyelme és kormányzata egységének megőrzésére” . Ez az a katolikus tanítás, amivel a gallikanizmus és más irányzatok szembehelyezkedtek. Mindszenty bíborostól azonban egy ilyen gallikán felfogás távol állt.
Az eretnekség bűncselekményével pedig végképp nem vádolható. Ahhoz ugyanis még az sem elegendő, hogy valaki az Egyház lényeges hitigazságaival ellenkező nézetet szóban vagy írásban képviseljen. Ezt méghozzá a szó szoros értelmében kellene tennie, bizonyítható formában, hiszen a büntető törvényeket szoros értelemben kell magyarázni. Tehát egy félreérthető állítást még tartalmilag sem tekinthetünk eretnekségnek. A régi egyházjog szerint, aki eretnekség gyanújába keveredik, akkor követ el büntetendő cselekményt, ha „figyelmeztetés után a gyanú okát nem hárítja el”. Egyébiránt aki ma eretnekségről beszél, annak a mai egyházi szóhasználat szerint kell magát kifejeznie, ha komolyan gondolja állítását. A hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározása szerint pedig „az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs tagadása, vagy a róla való makacs kételkedés”. A makacsság az eretnekségnek lényeges jellemzője. Formális eretnekségbe csak az a katolikus esik, aki elutasítja, hogy súlyos tanbeli tévedését az Egyház helyreigazítsa, és ragaszkodik objektíve téves, személyes véleményéhez. Mindszenty bíboros el nem küldött levéltervezeteiben még a tanbeli tévesség sem világos. Mivel a leveleket nem küldte el, nyilvánvalóan nem is ragaszkodott azok tartalmához, az pedig fel sem merülhetett, hogy ezek alapján a pápa vagy az Apostoli Szentszék felszólította volna bármilyen kijelentésének a visszavonására. A sokat szenvedett bíborost tehát eretnekséggel vádolni teljesen alaptalan.
Ugyanezen levéltervezetek alapján, melyekből az érezhető, hogy az idős bíboros egy szabadon választott nemzetgyűlés kezébe szeretné letenni országos felelősségét, az a vélemény is megfogalmazódott, hogy ő a pápa döntése ellen a nemzetgyűléshez fellebbezett volna. Ismét csak egy olyan vád, amely egyházi szempontból súlyos lehetne, hiszen a pápa közigazgatási határozata vagy bírói ítélete ellen felfolyamodni vagy fellebbezni más hatósághoz szintén súlyos, büntetendő cselekmény a kánonjog szerint. Hasonlóképpen az is, ha valaki az egyházkormányzati hatalom gyakorlásának meghiúsítására világi hatósághoz folyamodik. Ámde megint alaptalan lenne ilyesmivel vádolni hitvalló főpásztorunkat. A fellebbezés vagy felfolyamodás ugyanis akkor történik meg, amikor az érintett személy felsőbb bírósághoz vagy hatósághoz folyamodik egy perdöntő ítélet vagy azzal azonos hatású döntés tartalmi felülvizsgálata végett. A fellebbezést az érintett fél két lépésben terjesztheti be. Először is, be kell jelentenie annál a bírónál vagy hatóságnál, aki a megtámadott döntést hozta, azután pedig követnie, folytatnia kell a fellebbezést annál a hatóságnál, amelyhez a fellebbezés irányul. Mivel Mindszenty bíboros még az el nem küldött levéltervezetben sem beszél sem fellebbezésről, sem felfolyamodásról, ilyen szándékát a pápának sem jelzi, és nem fordul semmilyen más hatósághoz sem jogorvoslatért, semmilyen alapja nincs, még a látszata sem merülhet fel annak, hogy ő a pápa döntése ellen bárhová fellebbezett volna.
Amikor tehát mai vizsgálódások már jó vagy nem jó indulattal a nagy magyar bíboros lelkének és érzelmeinek minden rezdülését nagyító alá veszik, nekünk, akik tiszteljük őt és szentté avatását kérjük az Apostoli Szentszéktől, illő, hogy az alapvető kérdéseket tegyük fel helytállásáról, tanúságtételéről és hősiességéről. Az ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, hogy a ’40-es évek végének, az ’50-es éveknek, de még a ’60-as éveknek a történései is nem egy idős főpásztor szóhasználatának vagy gondolatvilágának korszerűségéről vagy korszerűtlenségéről szóltak, hanem a súlyos egyházüldözésről, amelynek számos püspök, papok, szerzetesek ezrei, hívő emberek százezrei és milliói voltak az áldozatai.
3. Harmincnégy évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele ma is aktuális. Szinte dörömböl a lelkünk kapuján. Mert a volt szocialista világban a vallás és az Egyház üldözésének emlékét éppúgy nem dolgozta még föl a társadalom, mint sok más elhallgatott feszültséget és szenvedést. Azt pedig mindennap látjuk, hogy bizalomra, a közös érdekekért való együttműködésre égetően szükségünk van. Egyházi vezetők és társadalomtudósok kutatják ma már a maguk módján, hogy mit okoz egy-egy társadalomban egy hosszú elnyomás békés megszűnése, és hogyan lehet elejét venni a bevallott vagy be nem vallott gyanú, széthúzás vagy gyűlölködés terjedésének és romboló hatásának. Kutatják ezt Dél-Afrikától a volt szovjet köztársaságokig sokfelé. Nekünk hitünk alapján vannak támpontjaink a múlt értékelésére, a jelen értékének és fontosságának felfedezésére és az értelmes jövőre nézve.
Egyházi közösségünk múltját nem a hajdani világi hatóságok szemével nézzük, vagyis nemcsak azt vizsgáljuk, hogy kit hogyan és hány évre ítéltek el, hogyan kínoztak meg, kinek vették el a tulajdonát, vagy ki veszítette el az állását. Aki a hitéért szenvedett, mindenképpen tiszteletet érdemel. Nem is csak azt vizsgáljuk, kik voltak azok, esetleg akár a hitükért szenvedők sorából is, akik gyengének bizonyultak, és valamilyen formában – sok különféle formája volt ennek – együttműködtek az eleinte üldöző, később inkább csak ellenőrző és korlátozó állami hatóságokkal. A bűnbánat és Isten bocsánata a válasz az ilyen gyengeségekre. Az ember bűne fölött Isten a bíró, nem a közvélemény. Ha igazán a hit szemével tekintünk vissza ezekre az évtizedekre, az első és legfontosabb tény az értékteremtés és a tanúságtétel. Világi emberek milliói adták tovább hitüket gyermekeiknek, segítették plébániájukat, dolgoztak önzetlenül Egyházukért. Értelmiségiek százai és ezrei, köztük a papság legnagyobb része is szellemileg fáradozott azon, hogy a hit és a keresztény kultúra lángja ki ne aludjon, hogy a tájékoztatás szűkössége ellenére a Világegyház életének megújulása hazánkat is elérje, hogy az Apostoli Szentszék új és új megnyilatkozásai korunk nagy kérdéseiről eljuthassanak népünkhöz is.
A csendes helytállás és értékteremtés, a hit igazságához való hűség, az egyházszeretet különlegesen nagy és hősies próbatétel elé került 1990-től kezdve, amikor újra megnyíltak az intézményes egyházi munka addig elzárt lehetőségei. Külön tiszteletet érdemelnek azok a papok, szerzetesek és világiak, akik ekkor tudtak előre nézni és tudták erejükön felül vállalni a keresztény oktatás, nevelés, szociális munka, teológia és igehirdetés számos feladatát. Ezek a kihívások és egyházi életünk missziós megújulása jelentik a mai katolicizmus tanúságtételét. A múltra nézve Isten irgalmát kérjük mindannyiunk és egész népünk számára. Keresztény megbocsátással tekintünk a hajdani üldözőkre is. Hitet teszünk a megbékélés és a szeretet mellett.
Tudjuk, hogy népünk nehéz órákat él át, de hiszünk a saját életünk értelmében és a magyarság létének értelmében is. A teremtő Isten azért alkotta az embert, hogy az örök boldogságra jusson, azért hozta létre az emberi közösségek, kultúrák sokaságát, hogy azok segítsék az embert kibontakozásában, földi és örök céljának elérésében. Magáról Istenről is édes anyanyelvünk szavaival gondolkodunk és beszélünk.
Van tehát célunk és van segítőnk is: Isten kegyelme kíséri az ember útját.
Amikor ma Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért imádkozunk, bízunk benne, hogy ő már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Kérjük népünkre és hazánkra Isten áldását és a Magyarok Nagyasszonyának közbenjáró segítségét.
Ámen.



(Forrás: Magyar Kurír)

Zilahy Lajos író




Zilahy Lajos (18216 bytes)



ZILAHY LAJOS


(1891-1974)

1967-ben a jugoszláviai Bledben tartott nemzetközi PEN Club Találkozó napjaiban a hetvenhat évesen is fiatalos, szellemes és igézően kedves Zilahy Lajos magyar írókkal elüldögélve egy tóparti kávéházteraszon, azt mondta: "Amerikában engem kommunistának mondanak, ti otthon reakciósnak neveztek - hát nem tudom, melyik a nagyobb marhaság." Azt hiszem, ennél pontosabban a legárnyaltabb irodalomtörténeti esszé vagy akár tüzetes elemzés sem jellemezhetné ezt az ellentmondásokkal teljes, műveiben is rendkívül egyenetlen, de egyáltalában nem jelentéktelen írót, aki véleményem szerint korántsem olyan nagy művész, mint amilyennek rajongói hiszik, s korántsem olyan lebecsülendő, mint ahogyan a közkeletű kritika és irodalomtörténet jellemezte az utóbbit évtizedekben haláláig. Most már nem él, most már irodalomtörténeti alak: megpróbálhatjuk tehát megfogalmazni a többé-kevésbé érvényesnek látszó igazságot, és kijelölni helyét századunk magyar irodalmában.

Bihari dzsentricsalád fia. És ez nem mellékes kiindulási pont; a bihari dzsentrik ugyanis nagyáltalában különböztek az országos dzsentrimodelltől. A Partium sajátos helyzete a királyság és Erdély között, a gyorsan polgárosodó és a századfordulón irodalmi központ helyzetű Nagyvárad közelléte, a bihari nemes és a bihari polgár korai érdek-összefonódása ezt a dzsentriréteget érzékenyebbé tette a tényleges társadalmi helyzet iránt, többnyire liberálisabbak, sőt hamarosan demokratikusabbak voltak, mint általában az ország nemesi famíliái. Még reakciósságuknak is liberális volt a felszíne, például a Tiszáéké, és demokratizmusuk akár a szocializmusig is eljuthatott, mint a Bölöniéké. Ebből a társadalmi rétegből lépett az irodalomba Zilahy Lajos, aki nagyszalontai volt, mint Arany János, művelt jogászcsaládban nőtt fel - az apja közjegyző volt -, és maga is jogi doktorátust szerzett, mint nem egy elődje és mint a magyar irodalom oly sok jelentékeny alakja. Ő is verseskötettel indult, mint oly sok prózaíró, és világéletében mindhaláláig írt vagy inkább rögtönzött verseket, amelyekhez pompás formaérzéke volt minden költői ihlet és eredetiség nélkül. Alkatilag nem volt költő, de mesterien értett mindenhez, aminek valami köze van az irodalomhoz. Később úgy tudott pompás, csillogóan okos publicisztikai cikkeket írni, hogy a legellentétesebb világnézetű olvasó is azt hitte, hogy az ő véleményét fejezi ki. Kezében volt a stílus minden eszköze, okos volt és szellemes, feltétlen emberségét szívesen rejtette a játékos cinizmus álarca mögé, kitűnő jobboldali kapcsolatait baloldali írók érvényesülésének megkönnyítésére használta. Baloldali népszerűségével olykor a jobboldalt segítette. Úgy szerette a pletykákat, mint a vénasszonyok, és pletykálkodással társadalomkritikát tudott - nem is hatástalanul - kifejezni. Líráját epikába rejtette, haladó eszméit szalonképessé tette a konzervatív körökben, reakciós nosztalgiáinak forradalmi színezetet tudott adni. Egész életműve a stílusbravúr és a pongyolaság, a remekmű és a giccs között lebeg. És aki csak találkozott vele, mindvégig úgy emlékszik rá, hogy ennél rokonszenvesebb embert el sem lehet képzelni. És talán még az is jellemző, hogy ugyanolyan lelkes elragadtatással beszélt a kommunista Illés Béláról, mint a kommunista Illés Béla őróla. És az a kettős tévedés pontosan jellemzi, hogy élete végső két évtizedében Amerikában kommunistának tartották; itthon reakciósnak... itt is, ott is teljesen alaptalanul. De közben - szinte illegálisan - népszerű író volt itthon is, Amerikában is.

Az első világháborúból, amelyet pacifista módon gyűlölt, és a forradalmakból, amelyekkel némi fenntartással, de tulajdonképpen rokonszenvezett, az ellenforradalomból, amelynek vérengzéseitől utálkozott, úgy lépett ki, hogy felismerte az örökölt társadalmi rend menthetetlen elmúlását, a dzsentrihagyományok végérvényes időszerűtlenségét. Tulajdonképpen polgári demokrata volt, aki tudomásul vette, hogy a szocializmussal is számolni kell; a paraszti nyomort pedig vagy felszámoljuk, vagy elpusztulunk. Valamiféle méltányos osztálybékéről ábrándozott, miközben kifogástalan úriemberként otthonos volt az ellenforradalom uralkodó osztályában, de a német fasizmus megjelenésétől fogva bizonyos volt, hogy ez fenyegeti mindennél jobban a magyar nemzeti létet. Így jobb- és baloldaliságának sajátos egyensúlyát ez tette végül is baloldalivá, hogy feltétlen antifasiszta lett.

Írói útja az első világháború utáni jelentkezéstől a második világháborúig: sikerek és növekvő népszerűség töretlen diadalmenete. Finoman erotikus, líraian érzelmes szerelmi regényei (Halálos tavasz, Valamit visz a víz), a biedermeier hangulatokat idéző, régi nemesi világról mesélgető történetei (Szépapám szerelme, Az ezüstszárnyú szélmalom), tucatnyi kitűnően szerkesztett, derűt és bánatot arányosan vegyítő, emberi részvéttel teljes színjátéka úgyszólván osztatlan tetszéssel találkozik, és amennyiben valami kevés politikumot ki lehet olvasni belőlük - hát csaknem mindenki a maga véleményét hallja ki. De következtek ezeknél súlyosabb mondanivalójú regények. A Két fogoly akármennyire is erotikus, családi élet-regény, elején a háború előtti élet kedvesen idillikus nemesi-kispolgári körképével, mégis a háborúellenesség hitvallása, és később A fegyverek visszanéznek már a háborús felelősségről, a hadiipar tömeggyilkos bűnösségéről szól. A szökevény pedig az egész Horthy-kor egyetlen olyan regénye volt, amely nemcsak megértéssel szól a forradalmakról, de vádirat az ellenforradalom gyilkos "különítményei" ellen. Nagyon jó jobboldali kapcsolatok kellettek annak, aki egy ilyen baloldali könyvet merészelt írni. A lélek kialszik - talán legjobb regénye - a kivándorlók honvágyának, talajvesztésének lelki krónikája.

Zilahy nem a nagy társadalmi összefüggések és nem a mélyenszántó lélekelemzések írója, de a társadalmi és a lélektani részletek igen jó megfigyelője. Módszerében pedig mesterien vegyíti a romantikát, realizmust, impresszionizmust, olykor a mértéktartó naturalizmust is. Leírásai, alakjai igen szemléletesek, cselekménymozgatása lebilincselő.

Mint publicista, szerkesztő és kultúrpolitikus sokáig igyekezett az ellentéteket kibékíteni: polgárt a nemessel, mindkettőt a parasztokkal, népieket a kormánnyal, szocialistákat a fennálló renddel, a fennálló rendet a kommunistagyanús értelmiségiekkel, antiszemitákat a zsidókkal és viszont; s mindennek betetőzéseként a nemzet teljességét akarta mozgósítani a fenyegető fasizmus ellen. Vagyis politikusként ábrándos szélmalomharcot vívott, de a fasiszták mégis felismerték, hogy ez a mindenkihez annyira alkalmazkodó Zilahy az ő ellenségük. És amikor a magyar uralkodó osztály már vakon belerohant a fasizmusba, akkor hivatalosan betiltották Zilahy éppen műsoron levő Fatornyok című, kétségtelenül antifasiszta drámáját. A történelem fordult úgy, hogy Zilahy most már egyértelműen a baloldalhoz tartozott. És mert Magyarország egyetlen menekülési lehetőségét a fasiszta Németország bukásában látta, tehát várta a Szovjetunió győzelmét.

A felszabaduláskor lelkesen áll az újjáépítendő ország és újraszervezendő irodalom élére. A megalakuló Magyar-Szovjet Baráti Társaság szervezője és első elnöke, az első meginduló irodalmi és tudományos folyóirat szerkesztője. Pártonkívüli, de a pártok közül a Magyar Kommunista Párttal működik együtt. És belekezd nagy regényciklusába a magyar úri osztály hanyatlásáról.

1948-ban pedig, nem sokkal a személyi kultusz kibontakozása előtt, hivatalos megbízással Amerikába megy, ott lelkes előadásokat tart az új Magyarországról - de nem jön vissza. Később úgy beszélte, hogy a hazai legilletékesebbek tanácsára maradt kint. Ennek részleteit még majd a történelemnek és irodalomtörténetnek kell kinyomozni. Tudtommal ott, a távoli nyugaton, ellentétben számos más emigránssal, soha semmiféle kritikai vagy éppen rágalmazó szót ki nem ejtett a hazai eseményekről. Ezért kerekedett Amerikában kommunista híre (alaptalanul), viszont eltávozása miatt reakciós híre itthon (alaptalanul). A messzeségben pedig befejezte a nagy regényciklust, A Dukay családot. Ennél egyenetlenebb nagy művet aligha írtak magyarul: kitűnő regények és összecsapott fércművek váltakoznak benne, nagy távlatú társadalomábrázolás jelentéktelen pletykákkal keveredik, de olykor a pletykaanyagból hiteles korábrázoló mozzanat lesz, a társadalmi példázat pedig híg szerelmi történetté lapul. Egyes regényei kitűnőek, mások igen gyengék, együtt végül is jelentékeny korkép és kordokumentum tele pongyolaságokkal, elnagyolásokkal; művészi színvonala nem egy helyütt oldalról oldalra hullámzik művészi és giccsbe hajló felé.

Közben úgy megtanul angolul, hogy regényeit maga fordítja, sőt van, amit előbb angolul ír meg. Franciául is sok műve megjelenik. És amikor Jugoszláviában az ottani magyar kiadó elhatározza összes műveinek magyar kiadását, akkor elhagyja Amerikát, és Jugoszlávia magyarlakta vidékére költözik. Ekkor már egy színművét itthon is újra játsszák, néhány könyve itt is kapható, ő maga is haza-hazalátogat. Majd nyolcvanéves korában elhatározza, hogy hazaköltözik, és itthon már örömmel várják. Hazakészülődés közben érte a halál.

Nagy író? Ez a rang túlzás. De igazi író volt, és a két világháború közti magyar irodalmi élet egyik legjelentékenyebb alakja.


Forrás: Zilahy Lajos - A Magyar Irodalom Arcképcsarnoka


Kapcsolódó cikk:

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

Wass Albert: VÉREN VETT ORSZÁG





Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.

Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyujtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.


Forrás:

MINDEN VERSE
CÍMŰ KÖTETBŐL

Szerkesztette: Turcsány Péter
AZ ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK MÁSODIK, BŐVÍTETT KIADÁSA

2010. május 15., szombat

Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak







A politikai mozgalmakban bizonyos jelszavak kerekednek felül. Ezek a frázisok és szállóigék bizonyos felfogást rendszerint nagyon éles kidomborításban fejeznek ki. Ennélfogva többnyire egyoldalúsággal vádolhatók. Dacára annak azonban nagy hatást gyakorolnak és a közvélemény kialakulását erősen befolyásolják. Az alábbiakban néhány ilyen jelszót vizsgálat alá vettem és behatóan elemeztem.

Politikai frázisok és jelszavak

A politika úri huncutság.

Ez a szálló ige bizonyára onnan ered, hogy dacára a politikusok és különösen a képviselőjelöltek hangzatos ígéreteinek, a nép helyzete a pártok változó kormányai alatt aránylag keveset javult. Ezt a nép fia természetesen csalásnak nézte és ennek a fájó érzésnek az említett szállóigében adott kifejezést.

A németek még tódították és azt az általános tételt állították fel, hogy a politika rontja a jellemet.

Ezt nemcsak a csábos, hiú ígéretekre vonatkoztatták. Látták ugyanis, hogy a pártszenvedély elvakítja az embereket és különben igazságos férfiak is pártjuk érdekében olyan dolgokra vetemednek, melyekért mint magánemberek nem vállalnák el a felelősséget.

Az a tudat, hogy nem a tulajdonképpeni egyéni haszon, hanem a pártérdek forog kockán, a politikusokat vakmerőkké teszi és abban a relatív önzetlenségükben úgyszólván menlevelet látnak sok kifogásolható és gonosz cselekedet elkövetésére.

A közéleti küzdelemben felkorbácsolt szenvedélyek kitörései is hozzájárulnak ahhoz, hogy a politikának túlnyomóan rossz befolyást tulajdonítanak az erkölcsökre. Pedig ebben nincs igazság.

A politikai hitszegésről és az ígéretekről való megfeledkezés olyan szemrehányás, mely sok esetben nem helytálló. Jóllehet sok jelölt ámítás céljából és a teljesíthetetlenség tudatában hamis ígéretet tesz, mindazonáltal hamis ígéretről csak akkor lehet szó, ha a politikai ígéret természete szerint elbírálva is hamisnak kell azt mondani.

Mert a politikai ígéret rendszerint inkább egy program, egy patetikus szózat jellegével bír, körülbelül ilyen hangnemben: áldozzuk fel az utolsó embert és az utolsó garast! Ezt mindig cum grano salis kell érteni.

A politikai ígéret többnyire az általános elvet jelöli meg és annak megvalósítása tudvalevően sok stádiumon megy keresztül.

A tapasztalat azt mutatja, hogy minden reformot tízszer megígértek, amíg végre keresztülvitték és így tízszer hazugságban maradtak. A politikai ígérethez mindenki hozzáteszi: »Amennyire tőlem telik,« Rebus sic stantibus stb. stb.

A hamisság vádját csak akkor lehet a politikusra rásütni, ha egy elvet hirdet és annak hirdetése által érvényesülni kíván, azután pedig azt az elvet szubjektív okokból cserben hagyja.

A politikai ígéret természetszerűen nagyon sokszor teljesítetlen marad. De nincs olyan terrénum, amelyen a vis-majoron alapuló mentsége annyira jogosult lehet és elfogadható, mint a politikában. És az ígéretek teljesíthetetlensége folytán az egész politikát szőröstől-bőröstől úri huncutságnak megbélyegezni: nagyfokú igazságtalanság.

És ha igaz is, hogy a pártvélemény sokszor az elfogulatlanság és tárgyilagosság rovására megy, viszont az is áll, hogy a politikai küzdelem valósággal neveli az embert arra, hogy az ellenfél erejét és jellemét megbecsülje.

A politikában a szenvedélyek inkább a tömeget izgatják, a magasabb régiókban a politika a tárgyilagosság és a realitás magas iskolája.

Az a politikus, aki felzaklatott indulatai hevében nem tud az ellenfél erejének megbecsülésére emelkedni, az képzelt világban él, az rossz hadvezér és eleve elvesztette a csatát, mielőtt még abba belebocsátkozott volna.

A szenvtelen tárgyilagosság nagy tényező a politikai hadviselésben. Az ellenfél megbecsülése azután a legnemesebb formában juthat kifejezésre.

Sok kérges szívű parlamenti ember könnyezett, amidőn Gladstone a feleségét gyászoló Disraelinek nyílt ülésen legbensőbb részvétét fejezte ki és ellenfelének nagy vigasztalására az elhunyt asszonyt, mint férjének nemes bajtársát, mint küzdelmének részesét, mint életének díszét és ékességét ünnepelte. Viszont Beaconsfield, amidőn Gladston Herbert szűzbeszédét elmondta, nem mulasztotta el a miniszteri székből a polémiába beleszőni, hogy a házban mindenki, a párthívek és az ellenfelek, osztoznak a boldog apa örömében, aki a sasfiók szárnybontását büszkén szemlélhette.

Valóban, nincs az életnek olyan területe, amelyen az ellenfél megbecsülése annyira a mesterség kellékeihez tartoznék, mint a politika. Így tehát a politika, ha futólag elvadítja is az embereket, viszont humanizálja is, amennyiben együttműködésre, kölcsönös megbecsülésre, alárendeltségre és önmegtagadásra tanítja őket.

Már a szüntelen kritika, melynek a politikus minden cselekedete alá van vetve, neveli a felelősségérzetet és kényszeríti, hogy a közvélemény éber ellenőrzését tartsa szem előtt.

Ha tehát bizonyos szempontból nézve, a politika úri huncutságnak látszik is, viszont az is áll, hogy a közvélemény Damoklész kardja mindig a politikusnak feje felett lebeg és cselekedeteiről a közvélemény nagyon ritkán szokott, mint elnéző és kegyes bíró ítélkezni.



Politikai frázisok és jelszavak

A gazdagok pazarlása a szegény embert keresethez juttatja.

A luxust úgy szokták feltüntetni, mintha a gazdagok a bő költekezéssel társadalmi kötelezettséget teljesítenének, viszont a szegények abban kárpótlást találnának mostoha sorsukért. A luxus úgyszólván a gazdagok és a szegények közt való kínos különbség harmonikus kiegyenlítésére törekszik. Hogy ez beállítás a valóságnak meg nem felel, az nyilvánvaló. De az ósdi nemzetgazdászati tudomány eme felfogás által kívánta az általa bemutatott elszomorító világképet egy pár világos folttal felderíteni. A régi teória a gazdagságban és a szegénységben megmásíthatatlan tényt látott. Ez szerinte a világ természetes rendje, melyről csak az utópista hiszi, hogy azon lényegileg változtatni lehetne. De a társadalmi állapotnak ilyen bemutatása mégis csak lesújtó volt. Azonfelül nem is felel meg az igazság és a humanizmus követelményének. Hogy tehát az igazságot némileg érvényre juttassák, bizonyos korrektivumokat találtak fel és a gazdagoknak melegen ajánlták a bő költekezést, viszont a szegényeket figyelmeztették arra, hogy milyen hálával tartoznak a bőkezű gazdagoknak, akik némelykor a virágárus leánynak még öt pengőt is adnak egy kis csokorért. Egyszersmind ez a beállítás alkalmat adott annak hangoztatására, hogy a szegényeknek sorsa nem is olyan kétségbeejtő, különösen, ha a gazdagok erkölcsi kötelességüket teljesítik és nevezetesen, ha ínség idején pénzeszsákjuk zsinórját megoldják és amint mondani szokás: élnek és engedik, hogy más is éljen. (Leben und leben lassen.)

A modern elmélet ezt a felfogást teljesen halomra döntötte. A mérhetetlen gazdagságot és a végtelen nyomort a társadalomban csupán a fejlődés múló fázisának tekintik, mely egyszer éppúgy véget fog érni, mint más előző korszakok, mint a kannibalizmus, a rabszolgaság és a jobbágyság érája.

A jelenlegi korszakban a jótékonyság, vagy a gazdagoknak egyéb költekezése természetes folyománya egy fonák gazdasági rendszernek. De hogy attól a szociális rend égbekiáltó hibáinak javítását várjuk, vagy azt, mint a mellőzhetetlen társadalmi reform pótlását fogjuk fel: az merő utópizmus. A luxus annál kevésbé képes ilyen funkciót teljesíteni, miután egyesek nagy költekezésével ezreknek elszegényedése mindig együtt jár. Plutokratizmus és pauperizmus párhuzamosan haladnak egymás mellett. Ott, ahol a milliárdos felesége kedvenc ölebének születése napján sampányerlakomát rendez, ott a pauperizmus annyira dühöng, hogy minden tizedik lakót mint mindenből kivetkőztetett szegényt kell a tömegsírban eltemetni. Ennek a világnyomornak a milliárdosok pazarlása vajmi kevés enyhítést tud nyújtani !

A luxuskiadásokat különben nem lehet teljesen meddőknek tekinteni. A munkás szempontjából tökéletesen egyre megy, vajon ő posztót és csizmát, vagy mesterséges virágokat csinál, vagy pedig pezsgőgyárban dolgozik-e? És csak oly különcködő költőnek, mint Tolsztojnak jut eszébe afelett keseregni, hogy vannak gazdagok, akik nagy összegeket költenek sampányerre, míg ezrek nyomorognak, akiknek cipőre és kabátra sem telik.

A modern közgazdaság legnagyobb vívmánya éppen az a tétel, hogy a jelenlegi állapot nem a természetes rend, hanem csak egy átmeneti stádium. A fejlődés pedig oda irányul, hogy a javak szétosztásánál az igazság és a humanizmus elvei mindinkább érvényesüljenek.



Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

A nép nem érett.

A nép körülbelül hatezer év óta nem érett. Midőn Arisztofanes a »Madarak« című vígjátékában a felséges athéni démoszt kigúnyolta, ez épp oly kevéssé volt érett, mint most, midőn az általános szavazatjog körüli vitában azt hangoztatják, hogy a nép nálunk arra még nem érett meg. De vajon mikor lesz érett a nép és ki hivatott arra, hogy ebben a fogas kérdésben kimondhatná a szentenciát? Ez a kérdés teljesen homályban marad.

Egy angol publicista erre nézve egészen sajátságos különvéleményt kockáztatott meg, mondván: »A nép bizonyos jog gyakorlására megérett, mihelyt ezt a jogot követeli. Éppen a követelés annak a jele, hogy jelentőségét felfogja és tud is, akar is vele élni.«

Hogy a nép jogát nem mindig a maga javára használja, az igaz. De vajon a vezérlő osztály mindig csak a haza javát nézte, helyesen megértette és kiküzdötte-e? Nem inkább arra tanít-e a történelem, hogy a nemzet érdeke éppen a vezérlő osztály önzését, korlátoltságát és pártoskodását súlyosan megszenvedte? A nagy tömeg szenvedélye tehát nem elég indok a jogtól való megfosztásra. Az oligarhikus bűnök egy hajszállal sem csekélyebbek, mint az oklokratikus veszedelem.

Ha speciálisan az általános szavazatjogra nézve azt hozzák fel, hogy népünk arra meg nem érett, azzal lehet replikázni, hogy az intelligencia vezetése alatt álló cenzusos választók több cikluson át olyan képviselőházat választottak, melyet általánosan analfabétának neveztek. A mostani képviselőház értelmi nívója tehát nem olyan magas, hogy azt az általános szavazatjog küldöttjeitől félteni kellene. Azok a széles rétegek, melyek a középosztály mellett a választójogot elnyerték, Európában mindenütt a legkiválóbb és legértékesebb parlamenti erőket szolgáltatták. Erre nézve elég csak John Burns, Keir Hardie, Jean Jaurés, Aristide Briand, Bebel Ágost és Kautzky Károly nevét említeni, akik a parlamentarizmus egén mint elsőrendű csillagok ragyognak.



Politikai frázisok és jelszavak

Hazafiság.

Ha művelt ember egy társaságban kibökné: »Jaj' be szeretem az édesapámat!« vagy: »Végtelenül tisztelem a feleségemet« - ezt joggal tapintatlannak, sőt gyanúsnak mondanák.

Ami pedig a hazafiságot illeti, mely szintén a szív szentélyében rejtőző intim érzés, az általános szokás nem ellenkezik azzal, hogy az ember unos-untalan nyilvánosan a hazafiságával dicsekedjék és színpadi kifakadásokban, hazaszeretetével hozakodjék elő. Pedig erre nézve jó lesz Shakespeare mondására visszaemlékezni: »Kordélia szeret és hallgat.«

Ha nálunk a hazafiság tüntető erősködése nem kelt olyan visszatetszést, amilyent megérdemel, ennek különös oka van.

Belviszályaink és különösen a függetlenségi harc, mely némely fázisában a polgárháború jellegét öltötte magára, azzal a vészes következménnyel jártak, hogy a honpolgárok egy részének hazafiságában való bizalom hosszú időre megingott. A hazafiság tehát nálunk megszűnt egy magától értetődő elemi érzésnek tekintetni, melynek hiánya nagyon kivételes és majdnem természetellenes. A hazafiság különös erényszámba ment, amelynek hangoztatása a politikai hitvallás egy integráns részét képezte.

Belháborúnk egyik keserves következménye éppen az volt, hogy a hazafiságot sokféleképpen magyarázták és ami a magyarságnak hazaárulás volt, azt sok idegen ajkú éppen a hazafiság netovábbjának tekintette.

Ennek a szomorú korszaknak nyomai azonban mindinkább kivesznek a lelkekből. És végre általánosan érvényesülni fog az a felfogás, hogy a hazafiság az ember lelki világában olyan elsőrendű helyet foglal el, mint a családi érzés. Annak hiánya pedig feltűnő és nagyon kivételes perverzitásnak nevezhető. Ezzel a váddal, ha azt az ellenféllel szemben hozzák fel, hovatovább kevesebb hatást lehet elérni. Mert a politikai intelligencia terjedésével mindinkább belátják, hogy a hazafiság meggyanúsítása vagy kétségbevonása üres szóbeszédnél semmi egyéb. Azt is tudják, hogy az országos ügyekről, az alkotmányról való ellentétes vélekedés még nem igazolja a hazafiatlanság vádját, épp oly kevéssé, aminthogy más felekezetűeket vallástalannak nevezni nem lehet. Csak azt, aki az alkotmány felfüggesztését vagy eltörlését tervbe veszi, lehetne politikai ateistának nevezni és a közvélemény őt a cégéres ateistának kijáró megrovásban fogja részesíteni.

Érdekes különben arra a nagy különbségre rámutatni, melyet a gyakorlati életben a haza és az állam között tesznek.

Magyar haza és magyar állam tulajdonképpen azonos. Legföljebb úgyszólván formális szempontból lehetne azt mondani, hogy az egyik, a magyar haza, az érzelmi momentumot hangsúlyozza, míg a másik, a magyar állam, a politikai momentumot domborítja ki. Ez a formális különbség pedig korántsem ad menlevelet arra, hogy a kötelességeket, melyeknek a haza iránt való teljesítését megkövetelik, az állammal szemben semmibe se vegyük.

A hazának mindennel tartozunk, sőt életünket és vérünket is fel kell áldoznunk érte. Ezt számtalanszor erősítjük. Senki sem merné ezt a kötelességet tagadásba venni. Ellenben az állammal szemben, ami tulajdonképpen vele azonos jogegyén, hogyan állunk? Nemcsak, hogy senki sem kíván érte áldozni, de mindenki iparkodik belőle minél több hasznot húzni, kedvezményeivel visszaélni, tartozásait kijátszani, sőt azt sem tartják nagy bűnnek, hogy az államot, mely az imádott hazának csak más elnevezése, mindenfajta visszaélés és csalás, adóeltitkolás, bélyegcsonkítás és csempészés által jogaiban megkárosítsák. Ebben a tekintetben olyan nagy az elvakultság, hogy a közfelfogás szerint az anyagi megkárosítás, melyet a magánegyénnel szemben becsületbevágó dolognak tekintenek, sokkal enyhébb megítélésben részesül, ha azt az imádott hazával szemben követik el. Ennek az erkölcsi megtévelyedésnek magyarázata az, hogy a hazával szemben, melynek életünket és vérünet nagylelkűen felajánljuk, ez a fogadkozás semmiféle kellemetlen következménnyel nem jár. A felajánlott áldozatot rajtunk nem hajtják be. Ellenben az állam nagyon pontosan követeli a magáét. Itten tehát minden patetikus ígérkezés és felajánlás megszűnik.

Ha a közérdek ellen vétünk, a szent hazát mindig az állammal helyettesítjük és a bűnt elkövethetjük anélkül, hogy a közvélemény kárhoztatását kockáztatnók.

Nagy és hatalmas pártok lángoló hazafiságuk hangoztatása mellett nem átallnak olyan programot kítűzní, melynek alapján az államtól minél több jogtalan kedvezményt csikarhassanak ki és az állami terheket igazságtalanul gyengébb vállakra háríthassák át. Jó volna, ha már az iskolában is ahelyett, hogy ott csak a szavalási hazafiságot kultiválják, a haza iránt teljesítendő mindennapi komoly kötelezettségekre figyelmeztetnének. Mert az mégsem járja, hogy az édes hazát, mely ápol és eltakar, az állam elnevezése alatt úton-útfélen becsapjuk és érdekeit megsértsük.


Politikai frázisok és jelszavak

A radikalizmus.

Minden okos politikus óvakodik attól, hogy a radikalizmus hírébe keveredjék, Tény, hogy a radikalizmus, mint általános elv, nehezen fogadható el. Mert a politikus, aki az intézmények átalakítását az egész vonalon keresztülvinni akarná, legyőzhetetlen akadályokba ütköznék és általános felforgatást idézne elő.

Viszont az is áll, hogy mélyen gyökerező közbajokat csak gyökeres kiirtással lehet orvosolni. A radikális módszer nem csak a legjobb, legtöbb esetben az egyedüli jó. Radikalizmus tulajdonképpen annyit jelent, mint alaposság és észerűség. Okos ember magánügyeiben rendszerint radikális.

Ha például anyagi bajokkal küzdünk, a legrosszabb eljárás tudvalevően az, ha a pillanatnyi zavaron segítünk, anélkül, hogy a baj okát eltávolítanók. Épp úgy a betegség, melyet csak operáció által lehet kúrálni, kenőccsel és flastromokkal soha meg nem gyógyítható. Ez a radikális gyógymód azonban, mint a radikalizmus általában, bátorságot, erélyt és erős elhatározást feltételez, ezek pedig olyan dolgok, melyek emberek közt, különösen nagy állásban levő rangos politikusoknál, nagyon ritkán találhatók.

Aki nyugalmát és kényelmét szereti, aki irtózik az ellenségeskedéstől és a veszélyektől, az soha ne forduljon radikális eszközökhöz. Viszont az államférfiúi dicsőség, a világhír másképen el nem érhető és nagy államférfiak mind úgy szereztek elévülhetetlen érdemeket, csak úgy értek el halhatatlanságot, hogy minden kicsinyes, felemás eszközt megvetve, az előítéletekkel és a kényelmes, gondatlan szegénységgel bátran szembeszálltak és a közbajok orvoslásánál radikális eszközöket alkalmaztak.

Ennek a tételnek az igazolására a legjobb példa Bismarck, aki az Ausztria és Poroszország közt való százados versengést nem félszeg kompromisszumokkal iparkodott megszüntetni, hanem a legradikálisabb módszerrel, háborúval, mely a viszonyt véglegesen szabályozta. Épp úgy járt el a nagy államférfi a belügyek terén. Midőn arra a meggyőződésre jutott, hogy a proletáriátusban elharapódzó államellenes és felforgató tendenciák jórészt abból származnak, hogy a munkástömegek baleset, betegség és rokkantság esetén kétségbeejtő nyomorba jutnak, rettenthetetlen bátorsággal levonta annak a tapasztalatnak végső konzekvenciáit, amennyiben a középosztály ádáz ellenkezésével szemben az államszocializmust inaugurálta. Épp olyan radikálisan járt el egy másik nagy államférfiú: Gladston, különösen az írországi állapotokat illetőleg. Ő nem rettent vissza attól, hogy az anglikán egyházi vagyont, mely a katolikus Írországban csak mint a régi hódoltság csökevénye maradt fenn, szekuralizálja, sőt az angolszász nagybirtokot is kárpótlás fejében az ír parasztok javára kisajátította. Ha Írországban a századokon át lappangó forrongás megszűnt, ez Gladston radikális politikájának az érdeme.

Érdekes, hogy az általános nézet szerint Bismarckot a konzervatív államférfiak rubrikájába sorozzák és ő magát is konzervatívnak mondta. Ezt azért tette, mert nem akart összetévesztetni az ő idejében fennállott radikális párttal, mely épp abban a pontban vallott radikális elvet, ti. a monarchia jogkörét illetőleg, melyben ő hajthatatlan konzervatív volt. De ha Bismarck ebben a tekintetben konzervatív volt is, az őt nem akadályozta abban, hogy alkalomadtán a legradikálisabb eszközökhöz, a háborúhoz, a szocializmushoz és az általános szavazatjoghoz ne folyamodjék.



Politikai frázisok és jelszavak

A magyar nemzet jövője.

A XIX. század második felében a magyarságnak három nagy alakja volt: Deák Ferenc, Arany János és Andrássy Gyula.

Ha Deák Ferencről egyebeket fel nem jegyeztek volna, mint hogy ő a kiegyezés megalkotója, legnagyobb diadala napján, a koronázáskor vidékre menekült, hogy az ünnepeltetést és a feléje harsogó éljenkiáltozást kikerülje: már eme páratlanul álló vonás révén is belekerülne a Plutarkba, a nagy emberek díszcsarnokába.

Akkora puritánizmust, akkora megvetését a külső dísznek, akkora diogenészi lenézését mindannak a formai kitüntetésnek, amit a hálás nemzet és a király nyújthatott: egy modern nemzet államférfiánál sem lehet találni.

Deák az egyetlen politikus, akinek elhisszük, hogy a hatalmat nem a külső fény miatt kereste, hanem azért, hogy a köznek, egész egyénisége feláldozásával használjon.

A másik nevezetes egyéniség Arany János volt. Ha ezt a nagy költői géniuszt más nemzetek híres lantosaival összehasonlítjuk, akkor a roppant tehetsége mellett tetejébe még nagyon ritka és értékes emberi vonást találunk, melyet Hugo Viktorban, Byronban és másokban hiába keresünk.

Majdnem példátlan ugyanis a nagy költő csendes, szerény filiszter életmódja. A költőkirály úgy viselkedett, mint egy napidíjas. Fantáziája és temperamentuma bámulatos művekben pattant ki, de sohasem merész botlásokban, kifogásolható ballépésekben és sohasem a polgári közfelfogás ellen való lázadásban.

Végtelen szerénység van abban, hogy ez a nagy géniusz soha sem vette igénybe a közönség elnézését magánéletének gyarlóságai iránt. Nagy hírneve, nagy alkotásai sem szolgáltattak neki alapot az arrogáns előjogra, hogy, a közvéleményt megbotránkoztassa.

Sokan ezt egész közönséges és mellékes körülménynek fogják mondani. Ha Arany János nem dorbézolt, ha nem volt szoknyahős, ha nem foglalkoztatta a világot szerelmi kalandjaival: mindez privát gusztusa volt. Ez se nem emeli, se nem csökkenti költői értékét. Helyes! Mi evvel teljesen egyetértünk. Mindazonáltal, nemzeti költőnknek ezt a jellemvonását nagy becsben tartjuk. Mert egy tipikus alakban mutatja, mennyire hamis a magyar nemzeti jellemről alkotott vélemény, hogy tüzes vére minden fegyelemmel dacol, hevessége őt nagyon gyakran züllésbe sodorja és életképességét lefokozza. Holott hála Istennek, a higgadtság, a szolidaritás és a komoly megbízhatóság legalábbis annyira képviselve van közöttünk, mint a túlcsapongás és szertelenség. És legnagyobb költőnk életrajza, - kinek pedig bizonyos privilégiuma volna a nemzeti bohémség előjogára - tüntetőleg bizonyítja, hogy mennyire igazságtalanul és hamisan ítélkeznek felettünk.

Végre a harmadik tipikus alakban, Andrássy Gyulában látjuk a sikeres realizmus, az életrevalóság ragyogó példáját. Ő minden helyzetbe bele találta magát és minden téren egész férfinak bizonyult. Mint forradalmár, mint diplomata, mint fejvesztésre ítélt bujdosó, mint udvaronc: minden téren és minden helyzetben tudta kiváló alkotó és vonzó egyéniségét érvényesíteni. Ő az volt, amit az angolok találóan magnetical man-nak neveznek. Valami delejes bűverő, melyet lelke kisugárzott, meghódította neki az emberek szívét. Ő született vezér, a szívek királya és az állam kormányzója volt.

Boldog az a nemzet, amely három ilyen férfiút magáénak vallhat! Egy nemzet, melynek természetes adományai ilyen fényes megtestesülést nyernek, amelynek kebelében a talentum és jellem ilyen kiváló típusokban egyesül: az bátran tekinthet a jövőbe!


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám

A macska neve - Japán népmese





Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy idős házaspár. Gyermekük nem lévén páros magányban éldegéltek, amúgy csöndes-öregesen.
Történt egyszer, hogy valaki megajándékozta őket egy kismacskával.
- Ide figyelj, Mama! - szólt egy napon az öregember. - Adni kéne ennek a macskának valami jó nevet. De olyat, hogy mindenkinek az erő jusson róla az eszébe.
- Igazad van, Papa. Mi lenne, ha mondjuk Benkének hívnánk? Hiszen Benké jeles vitéz volt.
- Ugyan már, Mama! Hiszen ez nősténymacska! Hogyan is adhatnánk neki férfinevet?! - csóválta a fejét az öreg.
- Persze, persze, igaz is... Hát akkor legyen Tomoe Gozen a neve!
Ez a híres asszony egy Kiszo Josinaka nevű vitéznek volt a felesége, s arról nevezetes, hogy lovon s páncélban vonult csatába a férje oldalán.
- Cicc! Tomoe Gozen, cicc! - ízlelgette a nevet az öreg, de sehogy se tetszett neki.
- Túl hosszú! Beletörik az ember nyelve. Valami jobb kéne!
Hát ahogy így fontolgatták, latolgatták a kis jószág nevét, egyszer csak beállított hozzájuk az egyik szomszéd.
- Hát kend meg, bátyám, min töprenkedik úgy? - fordult a jövevény a macska előtt ülő öreghez. - Valami baja van tán szegénykének?
- Semmi, semmi! Csak a nevén töröm a fejem. Valami erőt hirdető nevet szeretnék, de nem jut az eszembe semmi kedvemre való.
- Ugyan már, mit kell azon annyit rágódni! Hát mért nem hívja kend Tigrisnek? Elvégre az állatok között mégiscsak az a legerősebb!
- Milyen igaza van! Tigris! Ez jó lesz! - bólogatott az öreg. Így hát abban maradtak, hogy a macskát Tigrisnek fogják szólítani.
Hanem másnap benézett hozzájuk a másik szomszédjuk is.
- Hogy hívják a cicust? - kíváncsiskodott.
- Szeretnénk, ha erős macska válna belőle, ezért elneveztük Tigrisnek.
- No, bátyámuram, ha valóban erős nevet szeretnének, akkor miért nem hívják inkább Sárkánynak? Hiszen a szólás is úgy tartja, hogy a Tigrisnél a Sárkány előbbre való!
- Való igaz! - helyeselt az öreg, s a macskát átkeresztelte Sárkányra.
Igen ám, de egyszer meghallotta a különös macskanevet a szemközt lakó ember.
- Milyen furcsa neve van ennek a macskakölyöknek! Még hogy Sárkány! Ki hallott már ilyet? - gúnyolódott.
Erre az öreg elmesélte neki, hogy s mint lett a kismacskából Sárkány. Hanem a szemben lakó ember kinevette:
- Ugyan miket beszél kend, bátyám! Hiszen ha az égen felhő nem lenne, hogyan is tudna a sárkány fölröpülni? Márpedig ha a felhő a sárkánynál gyöngébb lenne, nem bírná azt az égen megtartani!
Kissé zavarba jött az öreg a pirongatásra, de mert igazat adott a szemben lakónak, hát ettől kezdve Felhőnek szólította a macskát.
Egyszer aztán meglátogatta őket a szomszédos faluban lakó atyafiuk.
- Hallom, hogy nálatok Felhőnek hívják a macskát! De gondolj csak bele, sógor, ha elkezd fújni a szél, bizony elsöpri az égről a felhőket! Ha igazán erős nevet akarsz, akkor hívd inkább Szélnek a cicádat!
A sógor érvelése meggyőzte az öreget, s a kismacskát attól kezdve Szélnek szólítgatták.
Ám néhány nap múltán betoppant hozzájuk a hátsó szomszédjuk.
- Most jut csak eszembe, hogy kendtek nemrégiben kaptak egy kismacskát. Ugyan mi lett a neve?
- Szélnek neveztük el. Ugye jó név? - bátortalankodott az öreg, s azzal elmesélte miként cserélődött a macska neve Tigrisről Sárkányra, arról Felhőre, s a végén Szélre.
- Álljunk csak meg! - intette le a szomszéd. - Ha jobban meggondoljuk, akkor van ám valami, ami még a szélnél is erősebb! Na, mit gondol, bátyám, mi az? - adta föl a találós kérdést.
- Hm? Vajon mi lehet az? - töprengett az öreg.
- Hát a fal, bátyám! A fal! Mert fújhat a szél bármilyen erősen, azért a ház falát mégsem tudja ledönteni!
- Az már igaz! - egyezett bele az öreg, s a macska nevét Falra változtatta.
Hanem a ház, amelyben az öregek éltek, legalább olyan vén volt már, mint a lakói, így hát sok volt benne az egér is. Itt is, ott is öklömnyi egérlyukak tátongtak a falon.
- Te, Papa! Nem gondolod, hogy azért van még valami, ami a falnál is erősebb? - kérdezte egy reggelen a feleség, amikor megakadt a szeme a lyukakon. - Nézd csak, milyen lesz a fal, ha az egér kirágja!
- Igazad van, Mama! Erre nem is gondoltam! Márpedig akkor nincs más választásunk, mint hogy Egérnek kell hívnunk a kismacskát...
- No de várj csak, Papa! Hiszen előbb-utóbb ez a kölyökmacska is fölnő. S ha nagy lesz, akkor egerészni fog! Vagyis az egérnél is erősebb lesz, ugye?
- Bizony, Mama! A macska a világon a legerősebb! - hagyta jóvá az öreg.


Forrás: Polczer-Porta

Tények és tévhitek a sóról





A túlzott sófogyasztás és a magas vérnyomás között régóta ismerjük az összefüggést. A lényeg azonban a részletekben van.





Ha végletesen leegyszerűsítve próbáljuk szemléltetni a problémát, egyetlen mondattal elmagyarázható a lényeg: a só megköti a vizet, az erekben keringő vér térfogata megnő, így a vérnyomás is megemelkedik. Ennél természetesen sokkal bonyolultabb élettani folyamatokra vezethető vissza a só káros hatása, a lényeg azonban vitathatatlan. A túlzott sófogyasztás bizonyítottan magas vérnyomást okoz, ami gyorsítja az érelmeszesedést, és érelzáródáshoz vezethet.

Riasztó

1972-ig senkinek sem jutott eszébe, hogy foglalkozzon ezzel a közönséges ízesítőszerrel, ekkor viszont megjelent egy tanulmány, amely évtizedekre megalapozta a só rossz hírét. Lewis Dahl patkányokon kísérletezett, és megfigyelte, hogy a nagyobb mennyiségű sóval etetett állatok nagyobb valószínűséggel pusztulnak el a magas vérnyomás származékos betegségében. A kutatás eredménye egy csapásra bebetonozta a közhiedelmet, miszerint egy lassú halált okozó mérget tartunk a konyhánkban. Ma már tudjuk, hogy a kísérletben szereplő patkányok egy sóra érzékeny törzsből származtak, és olyan mennyiségben kaptak sót, ami emberi léptékben mérve napi fél kilónak felel meg.

Kutatás kutatást követett, tanulmányok ezrei jelentek meg a témában, így ma már jóval letisztultabb képet ismerhetnek meg azok, akik fontosnak tartják az egészséges táplálkozást.

Legyen elég

A só szükséges, sőt létfontosságú az emberi szervezet számára, a kérdés csupán a mennyiség. A WHO szerint napi 3 gramm sóbevitel már elégséges, a maximumérték pedig 5 grammban, teáskanálnyi mennyiségben jelölhető meg. Sajnos az európai fogyasztás ennél jóval magasabb (9-12 g), mi, magyarok pedig még ezt is meghaladjuk, napi 15-20 grammos fogyasztásunkkal.

Napi négy teáskanálnyi sóról van tehát szó. Ezt sokallhatod, ha belegondolsz, hányszor nyúlsz a sótartó után egy nap. És valóban. Nátrium-klorid-bevitelünknek csak egy kis része, 20-25 százaléka származik a sózásból, 75-80 százalékban a feldolgozott élelmiszerek adalékanyagaiból jön össze a riasztóan nagy mennyiség. A Magyar Nemzeti Szívalapítvány szerint a következőképp néz ki a napi sóbevitel nagy részének megoszlása:

  • 35 százalék gabonapehely, kenyér, reggeli gabonafélék;
  • 26 százalék hús és hústermékek, szalonna, sonka, kolbász, felvágott;
  • 8 százalék tej és tejtermékek.

Ha vásárláskor odafigyelnél, hogy a lehető legkisebb sótartalmú ételeket válaszd, figyelned kell a termékek címkéjét. Nem elég, ha édes ételeket választasz, adalékanyagként bármiben bőven lehet só. Ha megnézed például az ásványvizek címkéit, látni fogod, hogy némelyikben a 200 milligrammot megközelítő mennyiségben is előfordul.

A konyhában

Főzés közben kezedben a választás, hogyan, milyen mennyiségben használsz a sóból. Ha a családodnak magas vérnyomással vagy szívelégtelenséggel küzdő tagja van, egyenesen kötelező, hogy jobban ügyelj a só mérsékelt használatára vagy helyettesítésére.

A sópótlók némelyike már eleve ott van a konyhád polcán – ha használod, nem csupán egészségesebbé varázsolod a családi étrendet, de új ízeket is felfedezhetsz. Sópótló lehet a szójaszósz, a porrá zúzott zellermag vagy kapormag, a szárított lilahagyma, a tengeri alga vagy a főtt gabona és a szója erjesztésével előállított miszó. Zöld sónak nevezik azt a fantázia- és vitamindús fűszerkeveréket, amely petrezselyem, zeller, csalán, lestyán, bazsalikom, snidling, majoránna és tengeri só darált keverékéből áll.


Forrás: Ötvenentúl.hu - Gönye László

ADY ENDRE: MÁJUSI ZÁPOR UTÁN




Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, csókolt a nap,
Szökkent a lomb, virult a föld
S táncolt minden az Ég alatt
S táncolt minden az Ég alatt.

Káprázó városi szemem
Behunyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
"Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt."

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.


Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám

2010. május 14., péntek

FORBÁTH SÁNDOR: ÍGY LESZ JÓ




A napsugár jót tesz neked,
Eredj a napra, melegedj,
Hüvös van itt.

Kis zúgba nyilik ablakom,
Nincs napfény ott, hol én lakom,
Csak szürkeség.

S neked menned kell fény után,
Hogy ne légy olyan halovány
És szomorú.

Rőt fényben ragyog kűnn a dél,
S a kedved újra visszetér
Míg hazajössz.

Én alszom majd... s ha megölelsz,
Vigyázz édes, hogy föl ne kelts,
Légy csöndesen...

Fond nyakam köré a karod
És csókold meg ha akarod
Az ajkamat.

S ha ránk borúl az alkonyat,
Megsúgom majd a titkomat,
Így lesz jó.


Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám

2010. május 13., csütörtök

A NŐK




Schöpflin Aladár: A női testkultúra új útjai
Dr. Madzsarné Jászi Alice könyve




Csak az egészséges és széptestű nő lehet egész ember és csak helyes testkultúra alapján nevelhetjük fel az új asszonytípust, aki mint élettárs, mint anya, mint nő, mint anya és mint ember egyaránt megállja a helyét - ez dr. Madzsarné könyvének alapgondolata.

A könyv, mely a szerző Bess Mensendieck asszony tanításaiból kiinduló tizenhatévi tapasztalatain alapul, azt a meggyőződést hirdeti, hogy ma már képesek vagyunk a tornával úgy munkálni az emberi testen, mint ahogy a szobrász dolgozik vésőjével az anyagban. Modellálni tudjuk a test vonalait, tetszésünk szerint. Erre részletes módszert dolgozott ki, amely nem sematikusan beállított tornamozdulatokkal dolgozik, hanem tudatos izommunkával, felhasználva mindazokaz az anatómiai, esztétikai és fizikai törvényeket, melyeken a test mozgása nyugszik. Ez a rendszer azon alapszik, hogy minden izmát a testnek egyenletesen dolgoztatja és elsősorban azokaz az izmokat erősíti, melyek helytelen mozdulatok, rest életmód mellett annyira meggyöngültek, hogy többé nem tudjuk őket kormányozni. Minden mozdulatnál a neki megfelelő izmot kell működésbe hozni s ezenkívül minden mozdulatot szellemileg is feldolgozni, hogy minden izomcsoport külön-külön öntudatra jusson s ezáltal jöjjön létre a mozdulatokban a harmónia. Szóval az izmok tudatos fegyelmezéséről s arról van szó, hogy ezáltal elnyerjük az uralmat testünk felett.

Sokkal inkább laikusnak érzem magamat ebben a dologban, hogy akár elméleti részében, akár a könyv második felében felsorolt gyakorlatok érdeméhez hozzá tudjak és merjek szólni, de az elméleti részek elolvasása arról győz meg, hogy egy tudományosan megalapozott és logikusan felépített rendszerről van szó, amely mindenesetre jelentős helyet kér a modern testkultúrára irányuló törekvések között. Elméleti fejtegetéseit, melyek nagyon jól vannak megírva és a modern testkultúra céljait, perspektíváit és eszközeit ismertetik meg, érdeklődéssel és tanulsággal olvashatja az is, aki a praxisba nem hatolt bele.



André Gide: A nők iskolája
Fordította: Gyergyai Albert (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)

1928. augusztus 1

Tisztelt uram!

Nem csekély habozás után, mégis rászánom magam arra, hogy elküldjem az ön címére ezeket a füzeteket, anyám rámhagyott naplójának gépírásos másolatát. Anyám 1916 október 12-ikén halt meg, abban az x...i kórházban, ahol öt hónapon át gondozta a ragályos betegeket.

A tulajdonneveken kívül semmit sem változtattam a szövegen. Önre bízom, közölje, ha tetszik, ezeket a lapokat, ha gondolja, hogy olvasásuk nem volna minden haszon híjján fiatal nők számára. Azt hiszem, hogy A Nők Iskolája nem is volna olyan rossz cím, ha ugyan Moličre után nem tartja illetlennek a használatát. Talán nem is kell mondanom, hogy én fűztem a szöveghez az «Első rész, második rész, epilógus»-szerű kifejezéseket.

Ne találgassa, ki vagyok s engedje meg, hogy e levelet is álnéven küldhessem el Önnek.

D... Genevičve


ELSŐ RÉSZ


ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA
Fordította: I. GY. (2., befejező közl.) (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)
MÁSODIK RÉSZ

Arcachon, 1914 július 2

Húsz év mulva.

Úgy hoztam magammal ezt a füzetet, mint ahogy kézimunkát hoz magával az ember, hogy elűzze egy kúra unalmát. De az, hogy most újra írok bele, sajnos, már nem Robert kedvéért történik. Ő azt hiszi, hogy ismeri már minden érzésemet és gondolatomat. Azért írok, hogy valamennyire rendet teremtsek gondolataim között, hogy amennyire lehet, tisztán lássak magamban, szemem előtt tartva, amit Corneille Emiliája:

Amit kockáztatok s amire törekszem.

Fiatalkoromban szószaporításnak éreztem ezt a sort, nevetségesnek találtam, mint gyakran, mikor nem ért meg jól valamit az ember, mintahogy ezt a sort szintén szószaporításnak és nevetségesnek érzi a fiam és a lányom, akikkel megtanultattam. Kétségtelen, ha az ember nem élt eleget, nem értheti meg, hogy mindazt, amire az életben törekszik, csak úgy érheti el, ha kockáztatja azt, ami legjobban a szívén van. Amit ma el akarok érni: a felszabadulásom: amit kockára teszek, az a világ és két gyermekem tisztelete. Amit a világ tart rólam, igyekszem magammal elhitetni, hogy azzal nem sokat törődöm. Hogy a gyermekeim mit tartanak rólam, ez fontosabb számomra, mint bármi más, sose éreztem ezt annyira, mint most írás közben. Annyira, hogy már-már szinte azt kérdem magamtól, vajjon nem csupán az ő számukra írom-e ezeket a sorokat? Szeretném, ha később, mikor kezükbe kerül ez a füzet, igazolást, vagy legalább magyarázatot találnának benne viselkedésemre, melyet az emberek bizonyára majd szigorúan fognak megítéltetni velük, sőt talál el is ítéltetik.

Igen, tudom és szüntelenül ismételgetem magamnak, hogy amikor Robert-t elhagyom, látszólag minden hibát magamra veszek. Egyáltalában nem ismerem a törvényeket és félek, ha megtagadom, hogy továbbra is egy fedél alatt éljek vele, vajjon nem veszítem-e el anyai jogaimat? Az ügyvéd, akitől Párisba való visszatértemkor tanácsot akarok kérni, majd megmondja, mikép kerülhetem el ezt, ami elviselhetetlen lenne számomra. Abba nem egyezhetem bele, hogy gyermekeimet elveszítsem. De Robert-rel sem tudok tovább együttélni. Az egyetlen mód, hogy végül meg ne gyűlöljem, az, hogy többé ne lássam. Oh! főleg, hogy ne halljam!... Mikor ezt írom, érzem jól, hogy máris gyűlölöm; és bármily szörnyűségesnek látszanak saját magamnak is ezek a szavak, azt hiszem, ezt a füzetet csak azért vettem újra elő, hogy leírhassam őket. Mert elmondani, senkinek sem mondhatom el őket. Emlékezem arra az időre, amikor Ivonne nem mert beszélni hozzám, attól félve, hogy megzavarja boldogságomat. Most nekem kell hallgatnom. Különben is, megértene Ivonne engem?... Inkább a férje talán, ő, akit kezdetben önzőnek, közönségesnek láttam, s akiről most már tudom, hogy tele van jósággal. Gyakran megfigyeltem ezen a valóban felsőbbrendű emberen, hogy hangjából milyen meghatározhatatlan megvetés cseng ki, mikor Robert-rel beszél; így, például, midőn Robert valami párbeszédet mesél el, amelyben természetesen ő vitte a főszerepet és amelyet, miután kedvteléssel végigidézte saját szavait, így fejez be:

- Kötelességemnek tartottam, hogy ezt mondjam neki.

- És ő, mit tartott kötelességének, hogy neked feleljen? - kérdezte Marchant doktor.

Robert egy pillanatra lefegyverzettnek látszott. Érzi, hogy Marchant megítéli és ez kellemetlen neki. Azt hiszem, hogy Marchant csak rám való tekintetből tartja vissza magát a gúnyolódástól, mert néha csodálatosan élesnek láttam őt néhány önhittséggel szemben s nem bírta megállni, hogy le ne szerelje. Bizonyos, hogy Robert csengő frázisainak nem ugrik be. Már az is eszembe jutott, hogy már régóta elkerülte volna társaságát, ha nem rokonszenvezne velem. És ma este mintegy megkönnyebbüléssel éreztem, nem én vagyok az egyetlen, akit kétségbeejt Robertnek az a szavajárása, hogy «kötelességének tartotta azt tenni», amit egyszerűen csak azért tett, mert kedve volt rá, vagy pedig még gyakrabban, mert azt a cselekedetet látta hasznosnak. Az utóbbi időben tökéletesíti magát, azt mondja: «Azt tartottam a kötelességemnek, hogy...» mintha mindig csak a legfelsőbb erkölcsi meggondolás irányítaná tetteit. Olyan formában beszél a kötelességről, amely számomra gyűlöletessé tudna tenni minden «kötelességet»; úgy emlegeti a vallást, hogy az ember minden vallást gyanúba vesz, úgy tud játszani a szép érzelmekkel, hogy az ember örökre megundorodik tőlük.

Július 3

Abba kellett hagynom az írást, mert Gustave-ot orvoshoz kellett vinnem. Hála Istennek! Teljesen megnyugodva hagytam el a rendelőt. Marchant figyelmeztetett bennünket és így szerencsére még idejében elejét vettük a bajnak. Az itteni orvos, aki Gustave-t igen gondosan kezeli, azt állítja, hogy rövidesen semmi visszaeséstől sem kell tartanunk. Az a véleménye, hogy a vakáció után Gustave azonnal iskolába mehet és így ez az ijedelem tanulmányaiban semmikép sem fogja késleltetni.

Nagyon kevéssé vagyok megelégedve azzal, amit tegnap írtam. Engedtem szaladni a tollat, szükségét éreztem, hogy szemrehányásokat tegyek, melyek igen üresnek tetszhetnek, amíg jobban ki nem magyarázkodom. Mindnyájunknak vannak hibái és tudom, hogy elnézés és kölcsönös kis engedmények nélkül nem lehet fenntartani a házasélet harmoniáját. Mi az oka, hogy Robert hibái számomra annyira elviselhetetlenek? Talán azért, mert ép az, ami most kétségbeejt, ép az volt, ami hajdan legjobban megfogott? ami legjobban elbűvölt? amit legérdemesebbnek láttam? Oh! kénytelen vagyok elismerni: nem ő változott meg, hanem én. Így vélekedem. Annyira, hogy legboldogabb emlékeim is belepusztulnak. Oh! micsoda egekből estem én alá! Hogy megmagyarázzam magamnak ezt a változást, elolvastam azt, amit húsz évvel ezelőtt írtam ebbe a füzetbe. Milyen fájdalommal ismerek magamra abban a nyilt, bizalommal teli, kicsit butácska gyermekben, aki voltam! Robert mondatait, amelyeket idéztem, amelyek örömmel és szerelmes büszkeséggel töltöttek el, hallom még most is, de máskép értelmezem őket. Igyekszem fölvázolni, hogyan született a gyanakvás, amelytől szenvedek. Azt hiszem, azokban a napokban kezdett fölrémleni, amidőn, kevéssel házasságunk után, hallottam, mit felelt Robert atyámnak, aki elragadtatva bámulta cédula-katalógus-rendszerét s ezt kérdezte tőle:

- És erre maga jött rá? - mire Robert valami meghatározatlan hangon, fölényesen és szerényen, mélyen és könnyedén vetette oda:

- Hát... keresés közben jöttem rá.

Oh! ez semmiség volt és abban a percben semmi fontosságot sem tulajdonítottam neki. De mikor megtudtam egy papírkereskedőtől, a rue du Bac-ban, akihez egy számla kifizetése végett mentem, hogy ez a tökéletes dosszié az ő üzletéből való, akkor már talán feleslegesnek tartottam azt az átszellemült, csaknem elborult arcot, azt a feltalálóképet, amit Robert öltött, amit «kötelességének tartott» ölteni e szavak ünnepélyes kiejtésénél: «Rájöttem». - Igen, igen; értjük, barátom: a rue du Bac-ban fedezted fel azt a dossziét, minek mondod akkor: «Keresés közben»? Vagy akkor hozzá kellene tenni: «A borítékok keresése közben, amelyeket rendeltem...» Mintegy villámfénynél láttam, hogy egy igazi tudósnak egy igazi találmány után sose jutna eszébe azt mondani: «Keresés közben jöttem rá», mert hisz ez magától értetődő és hogy ezek a szavak Robert szájában csak annak elleplezésére szolgáltak, hogy ő maga nem talált fel semmit. Az én kedves apám csak a füstöt látta és számomra is mindaz, amit ma írok, csak később lett ilyen világos. Egyszerűen, ösztönszerűleg csak azt éreztem, hogy azokban a szavakban volt valami meghatározhatatlan, ami hamisan csengett. Különben Robert nem azért mondta azt a mondatot, hogy apámat félrevezesse. Az a kicsi mondat véletlenül, öntudatlanul szaladt ki a száján; de éppen ezért volt olyan leleplező. Nem apát ültette fel, hanem saját magát.

Mert Robert nem képmutató. Azt képzeli, hogy az érzelmek, amelyeknek hangot ad, valóban élnek benne. Sőt azt hiszem, hogy végeredményben át is érzi őket és elő is tudja idézni őket, mindig a legszebbeket, legnemesebbeket, a legnagylelkűbbeket, mindig pontosan azokat, amelyeket illik érezni, amelyeket haszon is érezni.

Nem hiszem, hogy sokan volnának, akik így lépre mennének; de mindenki úgy tesz, mintha beugrana neki. Valami megegyezés jön létre és az emberek talán nem engedik magukat annyira becsapni, mint amennyire a kényelem kedvéért mutatják. Apa, aki kezdetben, amikor én még egészen elvakult voltam, úgy látszott, tisztán lát, ő, akinek Robert-ról való véleménye jegyességünk alatt engem úgy elszomorított, azt hiszem, egészen visszatáncolt. Valahányszor nézeteltérésem támad Robert-rel, ő mindig engem hibáztat. Oly jó és oly gyenge; Robert oly ügyes... Ami anyát illeti... Vannak napok, amikor borzalmasan egyedül érzem magam; csak ennek a füzetnek mondhatom el, mit érezek, neki, akit már úgy kezdek szeretni, mint titoktartó, engedelmes barátot, akire rábízhatom végre legrejtettebb, legfájdalmasabb gondolatomat.

Robert azt hiszi, hogy engem keresztül-kasul ismer, nem is gyanítja, hogy nekem rajta kívül saját életem is lehet. Engem már csak úgy vesz, mint saját függelékét. Hozzátartozom mindennapi életének kényelmeihez. A felesége vagyok.

Július 5

Ha valakivel megismerkedik, érzem, tudom, mindig az az első gondja, hogyan fogja meg, miképpen tartsa sakkban. Még a látszólag legnagylelkűbb cselekedeteiben is, amelyekben a legkedvesebbnek mutatkozik mások irányában, érzem a hátsó gondolatot, hogy másokat lekötelezzen. És milyen naivitással teszi ezt, milyen természetesen!... Az első időkben, amikor még nem jött rá, hogy tartania kell tőlem, ilyen áruló mondatok szaladtak ki a száján: «Rosszul fizetik meg a szeretetemet», mintha a szeretet fizetést várhatna másoktól! és összeborzadtam, mikor ilyeneket hallottam: «...Ez az ember... azok után, amit érte tettem, nem tagadhat meg semmit tőlem.»

Ez volt az egyetlen értelme annak a folyóiratnak is, amelyet Robert négy éven át szerkesztett s amelytől csak a mult évben vált meg, amikor a becsületrend szalagja után a Rend rózsája került a gomblukába. A pártatlanság külszine alatt ez is csak kölcsönös segítő egylet volt, kölcsönös szívélyeskedés. Minden magasztaló cikk Robert számára egy-egy hitel-levél volt. Mesterien ért ahhoz, hogy az embereket kihasználja és elhitesse velük, hogy szolgálatot tesz nekik. Milyen lett volna az a néhány cikk, amit a folyóiratnak adott, ha nincs ott az ifjú titkár, aki befejezte, átírta, átgondolta őket?... De mégis megesik vele, hogy mikor erről a kedves, nagyon tehetséges, szerény, finom modorú fiúról beszél, így kiált fel: «Ah! mi lenne ez nélkülem!»

Robert szavai szerint ennek a folyóiratnak egyetlen célja az volt, hogy segítse az elégedetlen művészeket s annak szentelje magát, hogy ismertté tegye, a «közönségre diktálja» őket, ahogy ő mondta; de ugyanakkor őt saját magát segítette előre. Az tagadhatatlan, Robert sokat tett, hogy méltó helyet szerezzen Bourgweilsdorf tehetségének, aki büszke, finom, szerény, vagy legalább őszintén megveti a nagyközönség kegyét; de a képek értékének rendkívüli emelkedése, ami a folyóirat kitünően vezetett sajtóhadjáratára Bourgweilsdorf halála után következett be, lehetővé tette Robert-nek, hogy «galériá»-jából, amint ő nevezi, két vásznat olyan áron adjon el, amennyibe a többi együttvéve sem került. A képeket kivették a szekrényekből, ahol annyi időn át hevertek volt, ott díszelegnek most a fa-léceken és alkalmat adnak Robert-nek, hogy fontoskodva így szóljon fiához: «Ritkán fordul elő, hogy Isten végül is ne jutalmazzon meg bennünket».

Jaj, hogy szeretném látni, csak egyszer is, hogy olyan ügyet védelmez, amiben valóban volna kockáztatni valója, hogy olyan érzések hatják át, amelyekből semmi hasznot sem húzhat, hogy olyan meggyőződést vall, ami nem hoz neki semmit...

Amikor arra bírta apát és a Berre unokatestvéreinket és még azt a derék, akkoriban szerény viszonyok közt élő Bourgweilsdorfot is, hogy pénzüket abba a nyomdavállalkozásba adják, amelyik különben olyan szánalmasan megbukott, úgy látszott, mintha ez valami nagy kegy lett volna: a részvények igen kapósak voltak, csak bizonyos számú papír felett rendelkezett, amelyből, különös kegy folytán, hajlandó volt barátainak is részt engedni... Mindezt olyan ügyesen rendezte, hogy magam is arra a gondolatra jutottam: «Milyen kedves Robert!...» Mert akkor még nem fogtam föl, hogy ezek a címletek, melyeket ő helyezett el, biztosították neki a többséget és személyének fontosságát aránytalanul megdagasztották.

És, a kudarc után milyen szép szavakat talált, hogy saját maga előtt is kimentse magát az óriási veszteségekért, melyeket meggondolatlansága okozott.

- Szegény, drága barátaim... Bizony rossz jutalmat kaptak a belém helyezett bizalmukért. Hát nagyon megbűnhődtem, hogy segíteni akartam másokon. Aki jót akar tenni, az mindig megjárja stb.

Pedig olyan egyszerű lett volna, minden köntörfalazás nélkül visszafizetni a pénzt, legalább is Bourgweilsdorfnak, aki csak Robert rábeszélésének és személyének garanciájára ment bele ebbe a vállalkozásba, hisz Robert módot talált, hogy ügyesen kimásszon a csávából és «rendezze az ügyet», ahogy később nekem bevallotta.

És amikor látta, hogy közel vagyok a felháborodáshoz, amiért elsősorban nem barátai érdekének megvédésére gondolt, zavarodottan azt a magyarázatot adta, hogy nem volt ideje felhatalmazást kérni, anélkül pedig nem adhatta el azok részvényeit és azonkívül, nagyobb számú címleteknek hírtelen piacradobása ijedelemre adhatott volna okot, lenyomhatta volna az árakat. Azt hiszem, sose vetettem meg úgy, mint ezen a napon; de óvakodtam attól, hogy ennek jelét adjam és ő nem is vehetett semmit sem észre, legalább is az, amit nekem elmesélt, oly természetesnek tetszett neki, hogy nem kételkedett: hasonló körülmények között én is ép úgy cselekedtem volna, mint ő.

Július 6

Hogy Gustave mennyire hasonlít az apjához, azt hiszem erre Marchant vezetett rá először. Mindaz az illuzió, amelyet oly sokáig Robert irányában tápláltam, tovább élt bennem Gustave iránt egész az utóbbi hónapokig, oly nehéz helyesen megítélni azt, akit szeretünk. És mióta Robert-től eltávolodtam és azt hittem magamról, hogy igen körültekintő lettem, minden pillantásomat Gustave-ra vetettem, beléhelyeztem minden reményemet s kezdetben folyton ezt gondoltam: legalább ő... Igaz, hogy Robert hibái Gustaveban, hogy úgy mondjam, átalakítva jelentkeztek, egészen más külsőben. De most már felismerem őket. Az új külszín alatt is ugyanazok, többé nem tévedhetek... Sőt Robert jellemének néhány vonását, most fián át tudom csak igazán megmagyarázni. Nem szívesen látom, hogy iskolai tanulmányaiban elhanyagolja azokat a tárgyakat, amelyekből nem kell félnie, hogy felszólítják. Tisztán tudásvágyból nem tanul meg semmit és a tudás kevésbé fontos neki, mint az hogy tudósnak lássék. Nehezemre esett, míg le tudtam szoktatni arról, ami már egész kiskorában megvolt, hogy minden alkalommal azt kérdezze: «Ez mire szolgál?», amiben, kezdetben, csak aféle kedves kíváncsiskodást láttam. Most már nem mondja többé, de jobb szeretném, ha mondaná, mert magában mégis mindig azt gondolja és fittyet hány mindennek, ami nem szolgál valamire.

És ha elképzelem, hogy kezdetben őszintén örültem, hogy miképen válogatja meg a pajtásait! Milyen naív is voltam! «Gustave csak a legjobbakkal barátkozik», mondottam Ivonne-nak; Marchant ezen elmosolyodott. A mult évben, azon a kis gyermekzsúron, amelyet Gustave kérésére és Robert tanácsára rendeztem, nálunk volt egy miniszter fia, egy szenátor unokaöccse, egy fiatal kis gróf, szóval nem volt egyetlen gyermek sem, akinek szülei ne lettek volna különösen gazdagok, hatalmasok vagy híresek. Maga Robert sem tudta volna jobban összeválogatni őket. De van Gustave-nak még egy másik barátja is. Egy ösztöndíjas. A szülei tanáremberek; szegények. Gustave megérttette velem, hogy őt nem lett volna helyénvaló a többiekkel együtt meghívni. Először azt akartam hinni, hogy tapintatból teszi. Ma már látom, hogy Gustave egész egyszerűen attól félt, hogy ez a barátja szégyent hoz reá. Szívesen érintkezik vele, de csak hogy elkápráztassa, hogy uralkodjék rajta. Ami engem illet, én jobban szeretem, mint a többit együttvéve. Úgy érzem, hogy csak ebben a fiúban van igazi, egyéni érték is. Ez a csupaszív fiú imádja Gustave-ot, de mikor azt látom, hogy bámulatba esik attól, amit barátja mond vagy csinál, kedvem támadna, hogy figyelmeztessem, hogy megmondjam neki:

- Szegény kicsikém, ne légy vak, az én fiam csak a te odaadásodat szereti és nem téged.

- De, mama, hisz olyan boldog, hogy nekem szolgálatot tehet! - vág vissza Gustave, ha szemére vetem, hogy olyan dolgokban is felhasználja barátjának áldozatkészségét, amiket maga is nagyon szépen megcsinálhatott volna. - Ez őt mulattatja, engem pedig úntat.

Olyannyira, hogy a másik mondja: Köszönöm.

Az a szórakozás, hogy e füzet fehér lapjait teleírjam, igen üresnek látszik, de mégis tagadhatatlan szórakozás. De azért most már nem engedem annyira szabadjára a tollamat, mint azelőtt: nem törődöm ugyan túlságosan azzal, hogy jól írják, de most már többet gondolkodom, azt hiszem, jobban írok. Semmiből sem tanultam annyit, mint abból, ahogy Gustave-t és Genevičve-t tanítgatni próbálom. Hogy az iskolai tananyag íróit jobban megmagyarázhassam, legelőször azon voltam, hogy magam is jobban megértsem őket, ez az oka annak, hogy az ízlésem annyit változott és hogy sok modern könyv, amelyet azelőtt érdeklődéssel olvastam, ma sekélyesnek és üresnek látszik, míg azok, amelyeket először csak kötelességből vettem kézbe és amelyek csak unalommal töltöttek el, felelevenednek és megvilágosulnak előttem. A mult idők remekíróiban, abban, amit hajdan csak hideg pompának és szép nyelvezetnek vettem, olyannyira, hogy pár közülük titkos tanácsadóm, barátom lett és gyakran találok náluk menedéket, lelki megerősödést és vígaszt, amelyre sokszor oly nagy szükségem van, mert rettenetesen egyedül érzem magam.

Július 11

Az öreg Bredel abbé, aki egy rokonának halála miatt Bordeauxban töltötte a tegnapi napot, estefelé meglátogatott. Jól ismer engem, hiszen nemrég olyan jól megértettük egymást!... Meggyóntam neki, amit már rég nem tettem, hisz már hosszú ideje teljesen elhanyagolom vallási kötelességeimet. Robert viselkedése mintha kiszárította volna a szívemet; jámborságának külső jelei kétségeket ébresztettek bennem önnön jóságom valódisága iránt. Tüntető térdhajtásai az imádságot is megállítják szívemben... De tegnap, gyengeségem, a magány, a szeretet utáni vágy nyomásának engedve, nem tudtam ellentállni, hogy ne beszéljek az abbéval, aki mindig azt kívánta tőlem, hogy inkább a barátot lássam benne, mint a papot. Sajnos, ebből a beszélgetésből is tájékozatlanul, megtörve és bátortalanul kerültem ki, ép oly kevéssé bízva magamban, mint Robertben.

Az abbé azzal kezdte, hogy meggyőződése szerint «nem mindig a szív mélyéből fakadnak a szavak» s hogy, miként az imában a gesztus néha megelőzi az őszinte indulatot, Robertnél sem követi mindig nyomon maga a valódi érzés az érzés kifejezéseit, - amibe bele kell törődnöm annak reményében, hogy az érzés végül is utol fogja érni a szót. Az abbé szerint nem is az a fontos, hogy az ember azt mondja, amit gondol (mert az ember néha igen gyatrán gondolkodik), hanem hogy úgy beszéljen, ahogy gondolkodnia kellene; mert egész természetszerűen s maga sem tudja hogyan, az ember végül is azt gondolja, amit mond. Egyszóval, igen hevesen kelt Robert védelmére, megtagadván tőlem annak a jogát, hogy kétségbe vonjam férjem őszinteségét s panaszaimban s abban, amit «vádaskodás»-nak nevezett, nem akart mást látni, mint a legsiralmasabb hiúságot, dölyföt, melyet az növesztett bennem naggyá, az fejlesztett ki, hogy elhanyagoltam vallási kötelességeimet. És olyan hatással tudott rám lenni az abbé, hogy nem sok idő telt el s már magam sem láttam tisztán, hogy tulajdonképpen miért is elégedetlenkedem, mit is kifogásoltam Robert-ban; olyan lettem, mint egy gyermek, aki ellenkezik, makrancoskodik. És mikor sírva tiltakoztam, azt hajtogatva, hogy amit ő lázadásnak hisz, az nem más, mint annak a vágya, hogy szolgáljak, hogy odaadjam magam, odaadjam egy valóságnak, amelyet Robertben nem találok meg, mert nála a csaló külszín alatt csak üresség tátong, akkor ünnepélyesen és váratlanul meghatódott hangon ezt mondta:

- Nos, gyermekem, ebben akkor magának az a kötelessége, hogy segítségére legyen neki, elrejteni ezt az ürességet... elrejteni mindenki szeme elől - tette hozzá még komolyabban - de leginkább a gyerekei elől, hogy azok tovább is tisztelhessék, tovább is szerethessék apjukat. Maga az, akinek segíteni kell, takarva, rejtve, elkendőzve az ő gyengeségét. Igen, ez a keresztény hitves és anya kötelessége: s e kötelesség elől nem térhet ki, ha nem akar bűnt elkövetni.

Félig földreborulva lába előtt, tenyerem mögé rejtettem könnyeimet, zavaromat, elpirult arcomat. Amikor felemeltem homlokomat, az ő szemében is könnyeket pillantottam meg, megéreztem, hogy igaz, mély részvét kelt szívében s ez sokkal jobban meghatott, mint a szavai. Nem feleltem neki, nem tudtam mit felelni; de ő megértette, hogy megadtam magam.

Kevés hija annak, hogy ma el nem téptem, amit az utóbbi napokban írtam; de nem, azt akarom, hogy egyszer majd újra elolvashassam, ha másért nem, azért, hogy legyen miért szégyenkeznem...

Július 12

Ezek szerint tehát nincs más mit tennem, mint hogy tovább szolgáljam ezt az embert, akit se nem szeretek, se nem becsülök, aki a legkisebb hálát sem fogja érezni az áldozatért, amit képtelen megérteni, de amit egyébként még csak észre sem fog venni, akinek későn ismertem fel silányságát: a pojácáét, akinek a felesége vagyok. Ime ez sorsom, ez életem értelme, célja; és nincs számomra más látóhatár ezen a földön.

Hiába próbálja az abbé megértetni velem a lemondás szépségét! Azt mondja: «Isten szemében». És abban a pillanatban, kétségbeesésemben, tudatára jutottam annak: hogy Istenben való hitem ugyanakkor ingott meg, amikor elkezdtem Robertben kételkedni. Még a gondolata is, hogy hűségem szomorú jutalmakép a síron túl újra összetalálkozhatnánk, iszonyattal tölt el... annyira, hogy a lelkem fellázad az örökélet gondolata ellen. És ha már nem félek annyira a haláltól, azért van, mert már nem hiszek a túlvilágban, nem hiszek benne már, érzem. «Megadás» írtam tegnap; nem igaz, csak kétségbeesés, méltatlankodás, lázadás él bennem. «Dölyf» mondja az abbé. Nos, igaza van; azt hiszem, többet érek, mint Robert s akkor leszek a legdölyfösebb, akkor fogom legjobban tudni, hogy mit érek, amikor a legmélyebben fogok előtte megalázkodni. Nem érti az abbé, hogy amikor meg akar védeni a dölyfösség bűnétől, ép ezzel taszít a szakadékba s hogy az egyetlen rugó, amellyel ki tudja belőlem szökkenteni az alázatosságot, az ép a büszkeség?

Büszkeség! Dölyf! Alázatosság!... ismétlem s már nem értem ezeket a szavakat, mintha az abbéval való beszélgetésem megfosztotta volna őket minden értelmüktől. S egy gondolat foglalkoztat, amelytől hiába igyekszem megszabadulni, amely szakadatlanul gyötör tegnap óta s kétségeket ébreszt bennem az abbé iránt is s mindazzal szemben, amiről meg akart győzni: hogy alapjában véve ő is s az Egyház is, nem törődnek mással, csak a külsőségekkel. Mennyivel szívesebben vesz az abbé egy látszatot, amely az ő igazát szolgálja, mint az én őszinteségemet, amely kellemetlenkedik és zavar. Robert megszerezte magának ezt az embert, mint ahogy mindenkit «a körmei közé kaparint». (Micsoda undok kifejezés!) Övé a dícséret, enyém a gáncs. Ki törődik azzal, hogy van-e valami a gesztus alatt! Az abbé megelégszik a gesztussal. Mindannyian megelégszenek a gesztussal; s engem hiúnak mondanak, mert ezzel nem tudom beérni. Amit én a gesztuson túl keresek, annak semmi fontossága, semmi igazsága, nem is létezik!

Hát igen! Minthogy úgy látszik, meg kell elégedni a látszattal, hát alázatosnak fogok látszani, ha nem is lesz semmi igazi alázatosság szívemben.

De ma este, e végső kétségbeesésben, szeretném, ha tudnék hinni Istenben, hogy megkérdezhetném, ez az-e valóban, amit Ő kíván?

Július 13

Megdöbbentő sürgönyt kaptam apámtól, amelyben tüstént visszahív Párisba. Robert-t autóbaleset érte; «könnyű baleset», ahogy a sürgöny mondja, de azért arra kér, hogy utazzak oda. Ha Robert állapota válságos lenne, apám Gustave-ot is visszarendelné, ezzel nyugtatom magamat.

Heves lelkiismeretfurdalásokat érzek mindazért, amit ezekben a napokban itt írtam. Szerencsére Gustave elég jól érzi magát, úgyhogy bátran magára hagyhatom néhány napig. A panzió tulajdonosa megigérte, hogy vigyázni fog rá s az orvos, aki véletlenül jelen volt, amikor a sürgönyt megkaptam, kötelezte magát, hogy naponként levélben beszámol egészségi állapotáról. Tehát hazautazom az első vonattal.

Páris, július 14

Hála istennek, Robert él. Marchant doktor és a sebész arról biztosítanak, hogy nincs okom nyugtalanságra. De hát vajjon nem Isten intése-e ez a baleset, ahogy Bredel abbé is mondja, akit Robert ágya mellett találtam? Az autó, amely fellökte, holott el is gázolhatta volna, csak a balkarján haladt át, két helyen törve el a felső karcsontot, ami nagyon könnyen gyógyítható sérülés, ahogy Marchant állítja.

Amikor Robert-t viszontláttam, a kötés ijesztett meg leginkább, ami az arca egy részét eltakarta. Csak jelentéktelen véraláfutások, mondja Marchant. Robertnek mindazonáltal meglehetősen heves fájdalmai vannak a fejében, s ezeket valóban csodálatraméltó bátorsággal és megadással visel. Mindahhoz, amit eddig már megírtam, hozzá kell még tennem, hogy legjobban az kínzott, mit fog mondani, amikor meglát, jobban mondva, mint fogok bosszankodni azon, amit mond. De mihelyt megszólalt, éreztem, hogy még mindig szeretem őt.

- Bocsáss meg, hogy ilyen kellemetlenséget szerzek nektek - mondta egyszerűen

És amikor föléje hajoltam:

- Nem, ne csókolj meg, nagyon csunya vagyok - és bár fájdalmai voltak, mosolygott.

Sírva térdreborultam az ágy lábánál és hangtalanul megköszöntem Istennek, hogy süket maradt istentelen panaszaimra, hogy megőrizte számomra Robert-t és megtagadta tőlem azt a bűnös szabadságot, amely után, hogy vágyakoztam, ma szégyelem, s alázatos szívvel bocsánatot kérek miatta Istentől.

Hogy Isten az, aki állhatatosságomat így teszi próbára, talán még jobban érezném, ha az abbé nem is akarna róla meggyőzni. Csak az ellen kapálódzom, amit ő mond, holott ugyanakkor meg is adom magam; mintha a lázadás szelleme, amelyet egy óvatlan pillanatban magamba engedtem s most megtagadok, erre a sovány prédára vetné magát. Rágódjék a csonton! De ma már megértem, hogy az abbénak mennyire igaza volt, amikor tegnapi lázadásomért büszkeségemet okolta; hogy valóban mennyi dölyfösség vegyül ebbe a szánalmas idegességbe, ami most is elfog, amikor egy kötelességről prédikál, amely előtt már fejet hajtok s amelyre hogy megtanítson, már semmi szükség. Ezért is magamat vádolom, Istenem s meg fogok tudni alázkodni odáig, hogy Robertről vegyek példát, akinek félreismertem érdemeit.

Anyám felajánlotta, hogy szívesen helyettesít Gustave mellett és ma este el is utazik Arcachonba.

Július 16

Robert még egyre panaszkodik heves fejfájdalmai miatt, de a röntgenvizsgálat, amelynek tegnap alávetették, teljesen megnyugtatta Marchant-t, aki koponyacsonttöréstől tartott. Ami a kart illeti, csak türelemre van szükség, mondja; egy hónapon belül Robert már újra fogja tudni használni. Én is megnyugszom; de vajjon szükség volt-e erre a nyugtalanságra, hogy megtörjön engem s közelebb hozzon Roberthez s hogy megtaláltassa vele azokat a hangokat, amelyek elérnek a szívemhez? Azt hiszem, félt a haláltól s nyilván ez a félelem, először életében, csalt ki belőle egy igaz hangot. Ám amióta nem fél a haláltól, játssza a félelmet s felséges novissima verba-kat talál. Én pedig mindezt hidegen azóta tudom csak megfigyelni, amióta már nem nyugtalankodom igazában miatta.

A saját hangja hallatára szinte a könnyekig indul meg s bennünket is megríkatna, ha nem tudnók biztosan, hogy már semmi veszély nem fenyegeti. Ám túl finomeszű ahhoz, hogy ne tudná megítélni, kik azok, akiknél felsülne, ennélfogva úgy él eszközeivel, hogy ne lépje túl a hitelt, amelyet kinél-kinél igénybe vehet. Marchantnál nem igen próbálkozik, az erős szellemet játssza, tréfálkozik; pátoszát az abbénak tartogatja, aki «épületesnek» mondja s apámnak, aki «hős római»-nak s könnyeit visszafojtva menekül ki a szobából... Azt hiszem, hogy az én jelenlétemben a legkevésbé biztos a dolgában s hogy mennél kevesebb támadási felületet adjon, igyekszik egyszerűnek lenni, ami az ő esetében a lehető legkevésbé természetes. De valósággal meg vagyok lepve, hogy van valaki, aki előtt még jobban fegyelmezi magát s ez Genevičve. Tegnap, az apja néhány szavánál, nem is túlságosan dagályos fordulatánál, egy kis mosoly jelent meg a száján, egy kis gúnyos ránc s a tekintete az enyémet kereste, amelyet nyomban megkeményítettem, amennyire csak tudtam. Nem akadályozhatjuk meg gyermekeinket abban, hogy ítélkezzenek fölöttünk, de tűrhetetlennek tartom a gondolatot, hogy Genevičve azt reméli, kajánkodásában a cinkosa lehetek.

Július 17

Marchant nem nagyon érti Robert állapotát, aki állandó fejfájásról panaszkodik, jobban mondva nem is panaszkodik, csak időről-időre eltorzítja arcát, összeszorítja fogát, mint aki heves fájdalmat gyűr le s ha ilyenkor megkérdezik tőle, hogy rosszul érzi-e magát, értésünkre adja, hogy igen, nem is fejbólintással, hanem, amit nyilvánvalóan beszédesebbnek gondol, egyszerű hunyorítással, amely elfedi haldokló tekintetét. Marchant megmarad annál, hogy nincs semmi baja s úgy gondolom, meglehetősen kétkedő e fájdalmak valódiságát illetőleg, legalább is meg van zavarva és várakozó álláspontra helyezkedik. Konziliumot tartott egy kollégájával, aki ugyancsak nem talált semmit és arról biztosított, hogy semmi ok sincs az ijedtségre. De jól érzem, hogy Robertnek nem tetszik, ha megnyugtatják, jobban mondva, ellenére van, hogy bennünket megnyugtassanak.

- Az emberi tudomány vajmi gyarló - mondta kissé nagyképűen, miután az orvosok eltávoztak s a nagyobb ünnepélyesség kedvéért még hozzátette: - s a legnagyobb tudósok is gyarlók.

De tegnap már visszautasított minden táplálékot, az ajtaját, amely előtt túl sokan alkalmatlankodtak, elzáratta s azt a kivánságát fejezte ki, hogy Gustave-ot és anyámat hivassák vissza Arcachonból. A sürgöny ma estére jelzi jövetelüket.

Folyton fenyegetik őt a jólismert frázisok, az utolsó «híres mondások», a «klisék», ezeket érzi és a legnagyobb művészettel kerüli. Egyébként keveset beszél. Az embernek nem állnak mindig rendelkezésére eredeti ötletek. De legújabb találmányainak egyike: saját magát lealacsonyítani; ami soha nem téveszti el hatását az abbénál, aki keresztényi alázatosságnak s önsanyargatásnak látja. Ha Robert tudja, hogy az abbé az ágya közelében tartózkodik:

- Itt a pillanat - mormogja, szemét behúnyva -, hogy az ember összehasonlítsa a kevés jót, amit tett, azzal a többel, amit tehetett volna.

Majd, minthogy valamennyien hallgattunk, hozzáteszi:

- Sokat ágáltam, nem nagy eredménnyel! - és tekintetét az abbé felé fordítva: - Reméljük, hogy Isten nem az elért csekély eredmények mértékével méri az emberi erőfeszítéseket.

Csillapítószert öntök neki, szünet következik, majd újra folytatja:

- A folyó víz nem jó tükör, de ha a víz elpihen, az ember szemügyre veheti benne arcát.

Lélegzetet vesz, a fal felé fordul, mintha valamilyen undorító látványtól akarná tekintetét elfordítani és hangosabban, szemrehányóan, fájdalmasan, utálkozva, megvetően, a legbensőbb kétségbeesés hangján:

- Csak ostobaságot látok itt, rosszaságot, felfuvalkodottságot...

Az abbé félbeszakítja:

- Ugyan, ugyan, fiam; Isten, aki ismeri a szívek titkát, bizonyára meglát ott még mást is.

Én, sajnos, nem látok ott mást, csak komédiát.

Július 18

Anyám tegnap este Gustave-val együtt hazaérkezett. Robert a fia fogadására rendbe akarta hozni magát; a teljesen felesleges kötést azonban, amely homloka felét eltakarja, nem engedte levenni. Azzal az ürüggyel, hogy a fény sérti a szemét, úgy helyeztette el a lámpát, hogy az arca félhomályban maradt. Apám a szalónba ment le anyámért és Gustave-ért s közölte velük a megnyugtató hireket; Genevičve velem maradt a szobában és vele Charlotte is, aki az utolsó toalettcikkeket rakta el. Olyanok voltunk, mintha egy élőképet akarnánk elrendezni. Amikor minden készen volt, Genevičve azt mondta, hogy «szabad».

Csak természetes lett volna, hogy Gustave az apjához szaladjon és megcsókolja, de az apja nem így akarta. Az adott pillanatban behúnyta szemét és olyan ünnepélyes arcot vágott, hogy Gustave visszatorpant. Apám és anyám kissé hátrábbálltak. Robert megszólalt:

- Most pedig jöjjetek közelebb... igen gyengének érzem magam.

Kinyitotta egyik szemét, hogy meglássa Charlotte-ot, aki tapintatosan ép vissza akart vonulni.

- Maradjon, maradjon csak, jó Charlotte-om, jut itt magának is hely!

Kiváncsian vártam, hogy ez utolsó napok sok ünnepélyes frázisa után most mit fog kitalálni végre; az apai érzés új ötleteket is termelhet. Gustave és Genevičve felé fordult tehát, akik mint a jól betanított színészek, az ágy mellé álltak:

- Gyermekeim, most rajtatok a sor, hogy kezetekbe vegyétek a fáklyát, amelyet...

De nem tudta befejezni a mondatot. Genevičve, mintha nem bírná tovább, tiszta, szinte játékos vidáman csengő hangon félbeszakította:

- De apám, úgy beszélsz, mintha arra készülnél, hogy elhagyj bennünket. Valamennyien tudjuk, hogy már majdnem meggyógyultál s néhány nap mulva felkelhetsz. Nem látod, hogy Charlotte az egyetlen, aki megríkatsz? Ha valaki most betoppanna, azt hihetné, hogy ő az egyetlen, akinek van szíve.

- Gustave úr jól látja, hogy az apja is sír! - kiáltotta Charlotte (s valóban Robert beszéd közben sűrű könnyeket hullatott). Közelebb lépett az ágyhoz s hallgatásunktól felbátorodva: - A nagyságos úr csak azért érzi rosszul magát, mert üres a gyomra. Megyek, hozok egy kis húslevest.

Robertnek erre nem maradt más hátra, mint hogy megkérdezze anyámtól, hogy jól utazott-e s hogy Gustave jól érezte-e magát Arcachonban.

Július 19

Genevičve nem szereti az apját. Hogy lehet az, hogy annyi időbe telt, míg ezt észrevettem! Bizonyára, mert keveset törődtem vele az utóbbi időben. Egész figyelmem Gustave felé fordult, mert betegeskedett s vele kellett törődnöm; bevallom, hogy jobban is érdekelt; mintahogy az apja, ő is meg tudja nyerni az ember szívét, megtaláltam benne mindazt, ami Robertnél annyira elbűvölt, mielőtt annyira kiábrándított volna. Ami Genevičve-t illeti, azt hittem, hogy tanulmányai teljesen elfoglalják, hogy minden egyébbel szemben közömbös. Ma kétkedni kezdek, vajjon helyesen tettem-e, amikor rábeszéltem, hogy folytassa tanulmányait. Rettenetes beszélgetésem volt most vele, amelynek folyamán megértettem, hogy ő az az ember, akivel legjobban meg tudnám értetni magam, de azt is megértettem, hogy épp vele nem akarom megértetni magam: tudniillik attól félek, hogy megtalálom benne a saját gondolataimat, csak még merészebben, oly merészen, hogy megrémülök tőlük. Minden nyugtalanság, minden kétely, ami valaha átsuhant rajtam, nála megannyi arcátlan tagadássá nőtt. Nem, nem, nem akarok rájuk ismerni! Nem engedhetem meg, hogy annyi tiszteletlenséggel beszéljen apjáról; de amikor rá akartam pirítani: - «Miért, te talán komolyan veszed?» - vágta az arcomba, oly nyersen, hogy éreztem, elpirulok s hogy nem tudok neki felelni, nem tudom elrejteni zavaromat. Rögtön utána kijelentette nekem, hogy képtelen volna beletörődni a házasságba, ha kénytelen lenne előjogokat biztositani férjének; hogy a maga részéről ebbe soha nem törődne bele s hogy keményen el van határozva, hogy - ha valaha beleszeretne valakibe - barátjának, társának fogja fogadni, bár talán akkor is az lenne a legokosabb, ha egyáltalán nem is házasodnának meg. Okult az én példámon, nem fogja elfelejteni a tanulságot, másrészt végtelenül hálás nekem, hogy tanulmányai által módot adtam rá neki, hogy megismerje magát, egyéni életet éljen s ne legyen rászorulva, hogy olyasvalakihez kösse sorsát, aki esetleg alsóbbrangú nála.

Mialatt nagy lépésekkel fel-alá járt a szobában, én ülve maradtam. Cinikus szavai mélyen lesujtottak. Megkértem, beszéljen halkabban, attól féltem, hogy az apja meghallhatja, mire ő:

- Nos... s ha meghallaná!... Mindazt, amit neked mondtam, hajlandó vagyok előtte is elismételni; sőt te is visszamondhatod neki. Mondd neki vissza... igenis, mondd neki vissza!

Az volt az érzésem, hogy elveszti önuralmát; kimentem a szobából. Mindez alig néhány órával ezelőtt történt...

Július 20

Igen, tegnap történt ez, vacsora előtt. És valószínű, hogy Genevičvere nem maradt hatás nélkül levertségem, amelyet az étkezés alatt képtelen voltam elrejteni. Az este folyamán mégegyszer felkeresett. Karjaimba vetette magát, mint egy gyermek; arcomat cirógatta és csókolgatott, mint már régen nem, oly gyengédséggel, hogy nem tudtam visszatartani könnyeimet.

- Drága kis anyám, fájdalmat okoztam neked, - mondta. - Nem szabad rám haragudnod; de látod, én nem akarok, én nem tudok neked hazudni. Tudom, hogy te meg tudsz engem érteni s én sokkal jobban értelek téged, semmint szeretnéd. Többet kellene beszélgetnünk egymással. Látod, vannak dolgok, amelyekről te tanítottál meg gondolkodni, úgy, ahogy te nem is mersz; vannak dolgok, amelyekről azt hiszed, hogy még hiszel bennük s amelyekről tudom, hogy én, én már nem hiszem őket.

Hallgattam, nem mertem megkérdezni, hogy mik is azok a dolgok; s erre ő hirtelen megkérdezte, hogy az ő és Gustave kedvéért történt-e, hogy hű maradtam apjukhoz? «mert soha nem kételkedtem abban, hogy hű maradtál hozzá» tette hozzá, merev tekintettel nézve rám, mint ahogy egy gyermekre néz az ember, akit megszid. Bármilyen iszonyatosnak tűnt is fel előttem a szerepeknek ez a felcserélődése, kijelenthettem neki, hogy megcsaljam férjemet, álmomban se gondoltam arra; azt felelte erre, hogy nagyon jól tudja, hogy szerelmes voltam Bourgweilsdorf-ba.

- Lehet, de én mitse tudtam róla - feleltem elutasítóan.

Amire ő:

- Lehet, hogy te nem vallottad be magadnak, de ő tudott róla, abban biztos vagyok.

Felálltam, hogy kibontakozzam öleléséből. El voltam határozva, hogy elhagyom a szobát, ha így beszél tovább s hogy egyáltalában nem fogok többet felelni kérdéseire. Rövid szünet következett ekkor, újra leültem, jobban mondva lerogytam egy másik karosszékbe, mert éreztem, hogy fogytán az erőm. Rögtön újra a karjaimba vetette magát, a térdemre ült és így szólt hízelgőbben mint valaha:

- De anyám, értsd meg, én nem ítéllek el!

És minthogy kiegyenesedtem e szavakra, megfogta a két karomat, hogy ne tudjak elmozdulni és nevetve, hogy a tréfálkozás hangjával enyhítse szavainak tűrhetetlen élét:

- Csak azt szeretném tudni, hogy áldozatnak érezted-e ezt?

Újra egészen komoly lett; és összeszedtem minden erőmet, hogy az arcom közönyös maradjon; megértette, hogy fogok neki válaszolni.

- Milyen szép regényt mondhatnál nekem tollba - kezdte el újra. - Ez lenne a címe: «Egy anya kötelességei, vagy a fölösleges áldozat.»

És minthogy még mindig nem beszéltem, lassan jobbra-balra ingatta fejét, mint aki tagadásba vesz valamit:

- Nem, nem azért történt, mintha rabszolgája lettél volna kötelességednek - gyorsan kijavította - vélt kötelességednek... Nem, te jól tudod, hogy nem érezhetnék hálát miatta. Nem, ne felelj most! Azt hiszem, hogy nem tudnálak többé szeretni, ha azt érezném, hogy adósod vagyok, ha azt érezném, hogy adósodnak gondolsz. Hogy erényes vagy-e, az a te dolgod s nem tudnám elviselni, ha ez engem elkötelezne... - Majd hirtelen hangot változtatva:

- Most pedig mondj nekem gyorsan akármit, hogy később, ha majd egyedül leszek a szobában, ne kelljen méregbe jönnöm, hogy mindezt elmondtam neked.

Halálosan szomorúnak éreztem magam, homlokon csókoltam.

Nem aludtam az éjszaka. Genevičve mondatai visszhangzanak üres szívemben. Nem, nem lett volna szabad megengednem, hogy beszéljen. Mert most már nem tudom, hogy ő beszél-e vagy én beszélek. Ez a hang, amelyet nem fojtottam el, el fog-e hallgatni valaha? S ha mégsem vagyok túlságosan megrémülve, annak a gyávaságom az oka, az nyugtat meg. Eszem hiába lázad; önkéntelenül is megadó maradok. Hiába keresem, mi mást, mi többet tehettem volna életemben; önkéntelenül ragaszkodom Roberthez s gyermekeimhez, akik Robert gyermekei. Keresem, hova menekülhetnék, de tudom jól, hogy a szabadsággal, ami után vágyódom, nem tudnék mit kezdeni, ha megkapnám. És mint egy halálharang kongását, hallom Genevičve hangját, aki egyszer nevetve azt mondta nekem:

- Akármit csinálsz is, drága szegény kis anyám, te már csak megmaradsz tisztességes asszonynak.

Július 22

Összefüggéstelenül írom ide gondolataimat...

Gyermekeim tisztelete tartott vissza; szerettem megtámaszkodni rajta; s ezt a támaszomat Genevičve most elvette tőlem. Most már ez sem maradt meg, hogy segíthetnék magamon. Most már csak magam ellen hadakozom; a magam saját becsületemnek vagyok, maradok helyrehozhatatlanul foglya.

S ha legalább panaszkodhatnék Robertre, de nem. Hibáit, melyektől szenvedek, melyeket meggyűlöltem, nem ellenem szögzi, mást nem vethetek a szemére, csak azt, hogy van s egyébként is, semmi más szerelem nem ejtett meg s nem akarom őt elárulni, csak úgy, hogy elmegyek. Oh, csak tudnám elhagyni...

Még ha nyomorék volna! Ha nem tudna ellenni nélkülem!

Nem mondhatok le az életről, míg el nem érem negyvenedik életévemet. Vajjon Isten nem fog már más kötelességet rám róni, mint a halálos lemondásnak és belenyugvásnak e szánalmas kötelességét?

Kitől várhatok tanácsot? S milyen tanácsot? Szüleim csodálják Robert-t s tökéletesen boldognak hisznek. Minek ábrándítsam ki őket? Mit remélhetnék tőlük mást mint részvétet, amellyel nem tudnék mit kezdeni?

Bredel abbé túlöreg ahhoz, hogy megértsen. És mi mást mondhatna nekem, mint azt, amit már Arcachonban mondott s ami csak növelte kétségbeesésemet: hogy igyekezzem gyermekeim előtt elrejteni apjuk silányságát? Mintha... De nem akarom elmondani neki Genevičvevel való beszélgetésemet; ez csak megerősítené őt róla való rossz véleményében s tudom, hogy én akkor rögtön a lányom pártját fognám. Genevičve sohanem szerette az abbét s a legtöbb, amit el tudtam nála érni: az volt, hogy Genevičve nem mond neki szemtelenségeket.

Marchant? Igen, mi meg tudnánk egymást érteni. Nagyon is megtudnánk egymást érteni. Ép ezért kell hallgatnom. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha megzavarnám Ivonne boldogságát. Sokkal jobban szeretem, semhogy ne igyekezzek mindent elrejteni előle.

De mialatt e sorokat írom, váratlan gondolatom támad. Talán képtelenség, de parancsolóan lép fel bennem: az az ember, akivel Robertről beszélhetek, akivel beszélnem kell, az maga Robert. El vagyok határozva: még ma este beszélek vele.

Július 23

Tegnap este, amikor ép be akartam menni Robert szobájába, hogy megtárgyaljam vele, amit tegnap eltökéltem, az édesapám jelentette be magát. Oly ritkán esik meg, hogy ilyen késői órákban keres fel, hogy fölkiáltottam:

- Csak nincs a mamának valami baja?

- Anyád nagyon jól van.

És mialatt átölelt:

- Te nem vagy jól, kis fiam. Jó, jó, ne protestálj! Már régen érzem, hogy valami nincs rendben... Kis Eveline-em, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy boldogtalan vagy.

Először azt mondtam:

- Ugyan, apa, velem nincs semmi baj. Mért gondolsz ilyesmire?...

De félbe kellett szakítanom a mondatot, mert vállamra tette két kezét s oly áthatóan nézett rám, hogy éreztem, zavarba jövök.

- Ezek a karikás szemek sok minden elárulnak. Hallgass ide, kis lányom... kis Eveline-em, miért nem vagy velem őszinte? Robert megcsal téged?

Ez a kérdés oly váratlanul ért, hogy akaratom ellenére is ostobán felkiáltottam:

- Oh, bárha úgy volna!...

- De hiszen akkor... hiszen akkor komoly a dolog! Hát beszélj mi baj van?

Olyan sürgetően kérdezett, hogy nem birtam ellenállni:

- Nem, Robert nem csal meg, - mondtam neki. - Nincs mit a szemére hányjak s ép ez ejt kétségbe.

És minthogy láttam, hogy nem ért meg:

- Emlékszel, hogy az első időkben, amikor ellenezted házasságomat, megkérdeztem tőled, mi az, ami neked visszatetszik Robertban, engem felháborított, hogy akkor nem tudtál rá mit felelni. Miért nem feleltél akkor?

- De drága gyermekem, nem tudom már. Annyi ideje van annak... Igen, én akkor félreismertem Robert-t. Nem tetszett a modora. Szerencsére elég gyorsan rájöttem, hogy tévedtem...

- Sajnos, apám, te akkor ítélted meg őt helyesen. Később azt hitted, hogy tévedtél, mert boldognak láttál vele. De ez nem sokáig tartott. Aztán én is megértettem... Nem, te nem tévedtél. Akkor is rád kellett volna hallgatnom, mint régen, amikor szófogadó kis lányod voltam.

Teljesen le volt sujtva, lassan ingatta fejét.

- Szegény kislányom! - mormogta. - Szegény kislányom! - oly gyengéden, hogy szinte kétségbeejtett, hogy ennyi fájdalmat okozok neki. De most már végig kellett járni az utat. Összeszedtem minden bátorságomat és azt mondtam:

- El akarom őt hagyni.

Egész testében megremegett. - Hohó! hohó! - mondta oly különös hangon, hogy elnevettem volna magam, ha lett volna szívem hozzá. Aztán maga mellé ültetett a kanapéra s a hajamat simogatva:

- Furcsa arcot vágna az abbéd, ha elkövetnéd ezt az ostobaságot. Beszéltél neki már minderről?

Bólintottam, hogy igen, majd bevallottam neki, hogy már nem értjük meg egymást olyan jól az abbéval, mint a multban, mire apám elmosolyodott s csipdelődző gúnnyal pillantott rám. A gondolat, hogy így közvetve fölébe kerekedik valakinek, aki mindig a begyében volt, úgy látszik, rendkívül mulattatta.

- Nézd csak, nézd!... De aztán hangot változtatva: - Kedves gyermekem, beszéljünk komolyan, azaz okosan.

És megmagyarázta, hogyha elhagynám a családi tűzhelyet, ezzel minden hibát magamra vennék.

- Hogy mit ér a jó hírnév, rendesen csak akkor érti meg az ember, miután már elvesztette. Az én kis Eveline-em szeretett fellegekbe járni. Hová mennél? Mit kezdenél? Nem, nem; Robert-ral kell továbbra is élned. Alapjában véve nem rossz fiú. Ha rajta volnál, hogy megértsétek egymást, ő talán megértené...

- Nem érti meg; azért mégis beszélni fogok vele, de ez legföljebb csak kissé összébb szorítja a bomladozó csomót.

Akkor újra beszélni kezdett, hogy nem az elmenekülésre kell törekedni, hanem valami modus vivendi-t kell teremteni, valami «formát kell találni». Kedvteléssel használja ezeket a szavakat, melyek egy kicsit megszédítik, mintha saját magának is be akarná bizonyítni, hogy nem fél tőlük. Azután, bizonyára azt remélve, hogy ezzel engem megvigasztal, anyámra terelte a szót és beszélni kezdett arról, hogy anyám mellett ő sem találta meg a házasságban azt, amit várt. Még senkinek sem tárta így fel magát, mondotta, és valóban különösképen megkönnyebbültnek látszott, hogy végre alkalma nyílik erre, szívét öröm öntötte el. Nem volt bennem bátorság, hogy félbeszakítsam, de ez a vallomás kimondhatatlanul feszélyezett, akár a Genevičve-vel folytatott kínos párbeszéd. Én azt gondolom, hogy semmi köszönet sincs különböző nemzedékek ilyenfajta érintkezéseiben, mindig sértik valamelyik fél szemérmét, amit többet érne nagyobb tiszteletben tartani.

Feszélyezettségemnek volt még más oka is, amelyről nem szívesen beszélek, mert annál sokkal jobban szeretem apát, semmint el tudjam viselni, hogy okom legyen megitélni őt; azt óhajtanám, vajha sose tudnám hibán kapni, olyan vallomás ez, melyről inkább hallgatnék, ha e sorok írásánál nem kellene teljesen őszintének lennem. Midőn apa ifjúkori ambicióiról kezdett beszélni, arról, amit nagyratartott és amit meg tudott volna valósítani, ha érzi, hogy anya jobban megérti, nagyobb segítségére van, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy csak rajta múlott, mért nem ért el többet és hogyha műveltségét és tehetségét nem tudta kellőképen kibányászni, előszeretettel hitte, hogy mindezért anya a felelős. Jól tudom, hogy szenvedett anya gyakorlatias és korlátolt szelleme miatt, de azt hiszem, boldogan mondogat ilyesmiket: «Az anyád nem akarja... Anyádnak nem az a véleménye, hogy...» és ebben aztán megnyugszik.

Azután még azt mondta, hogy még nem látott olyan tökéletes harmóniájú házasságot, amelyben a házastársak valamelyike elvétve nem kivánta volna azt, hogy bár sose kötötte volna le magát. Nem vitatkoztam, mert apa nem nagyon szereti, ha ellentmondanak neki, de ezt mégsem fogadhatom el, úgy hat rám, mint egy istenkáromlás.

Beszélgetésünk a késő éjbe nyúlt. Apa, azt hiszem, mély lelki vigaszt talált benne és nem vette észre, hogy engem olyan kétségbeesésben hagyott, aminőt még sohasem éreztem.

Július 24

A bomladozó csomó... Minél jobban igyekszem lazítani, annál jobban összeszorul. Robert-rel megvolt a nagy kimagyarázkodás. Kijátszottam az utolsó kártyámat és elvesztettem a játszmát. Ah! el kellett volna menekülnöm, anélkül, hogy akár apának, akár másnak egy szót is szóltam volna. Már nem vagyok rá képes. Legyőztek.

Robert-t a kereveten fekve találtam, mert néhány nap óta már fel-felkel az ágyból.

- Azért jöttem, nincs-e szükséged valamire, - mondtam neki, hogy megindítsam a beszélgetést.

A legangyalibb hangon válaszolta:

- Nem köszönöm, drágám. Ma este igazán jobban érzem magam és kezdem hinni, hogy a halál egyelőre hátat fordított nekem.

Aztán, mert egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy hangsúlyozza udvariasságát, finomságát és nemeslelkűségét, így szól:

- Sok gondot okoztam neked. Bárcsak hihetném, hogy megérdemeltem a sok-sok gondoskodást, amit rám pazaroltak.

Igyekeztem közönyösen tekinteni rá:

- Robert, komolyan szeretnék beszélni veled.

- Tudod jól, drágám, hogy sose vagyok ellene a komoly beszédnek. Ha az ember oly közelről látja a halált, mint ahogy én az utóbbi napokban, ösztönszerűleg hajlik a mély gondolatok felé.

Hirtelen nem értettem többé, mi panaszolni valóm van, mért jöttem ide, mit akartam mondani. Vagy pontosabban: az, amit elpanaszolni akartam, váratlanul kifejezhetetlennek rémlett előttem. Főleg azt nem tudtam, hogyan, milyen mondattal, milyen kérdéssel kezdjem el; mindazonáltal erősen el voltam tökélve, hogy megkezdem a harcot és egész a belebolondulásig ismételgettem magamnak: «Sose fogod megtenni, ha most nem teszed meg.» Annyira, hogy már hittem, nem is fontos, milyen mondattal fogjak a támadásba és hogy a legjobb, ha rábizom magam valami sugallatra, ami bizonyára azonnal segítségemre lesz. Mint a vízbeugró, aki húnyt szemmel veti magát az örvénybe:

- Szeretném, Robert, - szóltam - ha megmondanád, emlékezel-e még, miért vettél feleségül.

Nyilvánvaló volt, hogy nem ilyen fajta kérdést várt tőlem. Egy pillanatra egész elcsodálkozott. Csak egy pillanatra, mert Robert hihetetlen gyorsan és ügyesen feltalálja magát, akármilyen helyzetbe sodorják is az események. Azokat az üresfejű állj-fel-jánosokat juttatja eszembe, amelyek maguktól mindig talpraszökkennek. Hosszasan nézett rám, hogy kifürkéssze, micsoda szándékot rejtenek szavaim és bizonyára azért, hogy fedezze visszavonulását, így szólt:

- Hogy beszélhet itt miértről, mikor érzelmekről van szó?

Robert ért hozzá, hogy ellenfele fölé kerekedjék. Akármit is csinál az ember, a szempont, amelyet ő elfoglal, rögtön magasabbnak látszik. Éreztem, hogy, akár a sakkozásban, a támadás nyujtotta előnyt azonnal elvesztem. Többet ér, ha újra védekezésre szorítom:

- Kérlek, igyekezz egyszerűen beszélni.

Azonnal visszavágott:

- Nem lehet egyszerűbben beszélni, mint ahogy én beszélek.

Ez igaz volt és én azonnal éreztem, milyen oktalanságot követtem el ezzel a mondattal. Régi szemrehányásból fakadt, amely évek óta gyülemlett szívemben; de ez alkalommal a szemrehányás alaptalan volt.

- Igen, ezt egyszerűen mondod. De máskor a te frázisaid port hintenek a szemembe és te magasztos régiókba menekülsz, ahova tudod jól, én nem tudlak követni.

- Azt hiszem, drágám, - mondta nyájasan mosolyogva a legédesebb hangon, - hogy ez alkalommal te nem beszélsz egyszerűen. Rajta, mondd meg úgy, ahogy van: valamiért neheztelsz rám. Hallgatlak.

De Robert szokását, azt a birhatatlan beszédmodort, most én vettem fel, ép úgy, ahogy fiatalkoromban, rokonszenvből magam is angolos kiejtéssel beszéltem, apa nagy mulatságára, mikor történetesen angolokkal kerültem össze. Ez volt az oka, hogy Robert a velem való társalgásban mintegy kényszerítve érezhette magát, hogy egszerűen szóljon, míg én önkéntelenül is az ő hangját és szokásait utánoztam? Egyre jobban belekeveredtem.

- Hogy megkönnyebbülnék, ha valami határozott dolgot vethetnék a szemedre, - kockáztattam újra a szót. - De nem; nagyon is jól tudom, sohasem ismernéd el, hogy te vagy a hibás, mint ahogy én magamról azonnal elismertem, mihely elhatároztam, hogy veled beszélni fogok. És mégis, biztosítlak, nem meggondolatlan indulatoknak engedelmeskedem. Erre a beszélgetésre régóta készülök és napról-napra halasztottam...

Nem tudtam befejezni; a mondat máris túlságosan hosszú volt. Olyan halk hangon kezdtem újra, hogy tünődtem, vajjon meghallhatja-e:

- Hallgass meg, Robert. Egyszerűen nem tudok tovább élni veled.

Hogy erőm legyen ezt kimondanom, ily halk hangon is, el kellett róla fordítanom a tekintetemet. De minthogy sokáig nem válaszolt, ismét rápillantottam. Úgy láttam, hogy elsápadt.

- Ha most én kérdezném, hogy miért akarsz elhagyni engem, - szólalt meg végre - most jogod volna neked is azt válaszolnod, hogy itt nem miértről, hanem érzelmekről van szó.

- Láthatod, hogy nem mondom, - válaszoltam. De ő közbevágott:

- Éveline, azt kell ebből értenem, hogy már nem szeretsz?

Hangja remegett, épen elegendően ahhoz, hogy kétségben maradjak aziránt, vajjon megindulása tettetett vagy őszinte volt-e. Erőt vettem magamon és nehezen mondtam:

- Az, akit én szívvel-lélekkel szerettem, nagyon különbözik attól, akit lassanként fölfedeztem benned.

Fölhúzta a szemöldökét és a vállát.

- Ha te rébuszokban beszélsz, én nem...

Folytattam:

- Lassankint rájöttem, hogy te nagyon különbözöl attól, akinek először hittelek, attól, akit szerettem.

Ekkor különös dolog történt: láttam, hogy fejét hirtelen keze közé fogja és hangos zokogásban tör ki. Már nem lehetett szó tettetésről; igazi, az egész testet rázó zokogás volt ez, igazi könnyek, könnyek, melyek beáztatták ujjait és kétfelől végigfolytak arcán, mialatt eszelős hangon százszor is elismételte:

- A feleségem már nem szeret! A feleségem már nem szeret!

Egyáltalában nem voltam elkészülve erre a kitörésre. Mozdulni sem tudtam, azt sem tudtam, mit mondjak, távolról sem azért, mintha magam is meghatódtam volna, mert Robert-t, nyilvánvaló, nem szeretem többé; inkább fel voltam háborodva látván, hogy olyan fegyverhez nyúl, amelyet én lovagiatlannak tartottam, de azért igen feszélyezve éreztem magam, mert igazi fájdalmat okoztam, amellyel szemben az én bajaimnak harcolva kellett visszavonulniok. Hogy Robert-t megvigasztaljam, hazug tiltakozáshoz kellett volna folyamodnom. Hozzáléptem és kezemet homlokára tettem, amelyet azonnal felém emelt.

- De hát akkor miért vettelek volna feleségül? Talán a nevedért? talán a vagyonodért? szüleid társadalmi állásáért? Mondd? Mondd! De szólj már valamit, hogy megérthessem. Nagyon jól tudod, hogy ... én...

Ebben a percben olyan természetesnek, olyan tökéletesen őszintének látszott, hogy el voltam készülve, azt fogom hallani: «hogy én különbet is kaphattam volna.» De ezt nyögte: «hogy én szerettelek.» Aztán a zokogástól meg-megbicsakló hangon:

- ... És mert azt hittem... hogy... te is szerettél.

Közönyösségem szinte megbotránkoztatott. Bármennyire is őszinte lehetett Robert megindulása, ennek a megindulásnak a kibontakozása hideggé tett.

- Azt gondoltam, hogy ez a beszélgetés csak nekem lesz kínos, - kezdtem; de ő félbeszakított:

- Azt mondod, hogy nem az vagyok, akinek hittél. De ép úgy te, te sem vagy az, akinek én hittelek. Hogy képzeled, hogy tudhatjuk valaha is azt, vajjon valóban azok vagyunk-e, akiknek hisznek bennünket?

Aztán, amint szokása volt, hogy mások gondolatát megragadja és azt a saját hasznára hajlítgassa (amit különben, azt hiszem, a lehető legöntudatlanabbul tett):

- De senki, drágám, közülünk senki sem tud azon a magaslaton maradni, amelyen szeretne. Éppen ebben van egész lelki életünk tragédiája... Nem tudom, érted-e?... (Ez a mondat, ez a gondolatbeli tic beszédjében mindannyiszor okvetlenül megjelenik, valahányszor tárgyat kezd változtatni és érzi, hogy a másik észreveszi.)... Csak az ideál nélkül élő lények azok, akik...

- Barátom, barátom, - mondtam csendesen és legyintettem, hogy félbeszakítsam, jól tudván, hogy ha egyszer ezen az elméleti területen megindul, magától nem áll meg soha. Közbeszólásom kicsit megzavarta.

- Mintha az életben az ember nem volna kénytelen megalkudni...Vagyis kénytelen az ideálját lecsökkenteni, hogy elérhesse a kezével... De te, te mindig fellegekben jártál.

Nahát ennek igaznak kell lennie, tegnap apa is ezt mondta. Csak mosolyogni tudtam, szomorúan. Robert egyetlen, természetes szökkenéssel visszatért a felsőbb régiókba, ahonnan az én önző panaszkodásom szemtelenül földreráncigálta:

- Különben ezzel, drágám, a legérdekesebb kérdést érinted, magának a kifejezésnek a kérdését. Igen, láthatod, annak a megismeréséről van szó, vajjon az érzelem kimerül-e a kifejezésben, vagy pedig éppen fordítva, ott válik-e önmagában tudatossá, hogy úgy mondjam, ott teremtődik-e. Az ember végül is igazán kételkedni kezd, vajjon a valóságban bármi is létezik a maga megjelenési formáján kívül és ha... Mindjárt megmagyarázom neked; azonnal meg fogod érteni.

Ezt az utóbbi mondatot mindig akkor hívja segítségül, amikor valamibe bele kezd bonyolódni. Ez dühít fel a legjobban.

- Nagyon jól megértettem, - szakítom félbe. - Azt akarod mondani, hogy semmi okom se volna a nyugtalanságra, ha azokat a szép érzelmeket, melyeket kifejezel, valóban át is éreznéd.

Tekintetét hirtelen valami gyűlölet fátyolozta el.

- Tyhű a mindenit, de nagy öröm az, amikor te valakit megértesz, - kiáltott fel csaknem rikácsolva. - Szóval ennyit jegyeztél meg az egész beszélgetésből? Én olyan bizalommal, közvetlenséggel és nyiltsággal beszélek neked, amilyennel még senkihez, megalázkodom előtted, zokogok előtted. Könnyeim egyáltalán nem hatnak meg, magyarázod a szavaimat és, fagyos hangon, azt a következtetést akarod velem is levonatni, hogy minden érzés nálad van és hogy az én egész, irántad való szerelmem csak...

A zokogás egy percre ismét szavát vette. Felkeltem, már csak egy gondolat vezetett: véget vetni ennek a beszélgetésnek, amelyet oly rosszul irányítottam, amely ellenem fordult s csak azt a látszatot keltette, hogy mindenben én vagyok a hibás. Amint kezemet karjára helyeztem, hogy búcsút mondjak neki, hirtelen hátrafordult és váratlan hévvel így kiáltott fel:

- Hát nem és nem! Nem igaz. Tévedtél. Ha még szeretnél egy kicsit, megértenéd, hogy én is csak szegény, küzködő ember vagyok, akár a többi, aki, amennyire bír, igyekszik kicsit jobb lenni, mint amilyen.

Megtalálta hát végre a szavakat, amelyekkel a legjobban lehet hatni reám. Feléhajoltam, hogy megcsókoljam, de hirtelen durván visszalökött:

- Nem, nem. Hagyj békén. Már nem tudok mást látni, mást érezni, csak azt, hogy nem szeretsz többé.

E szavak után magára hagytam, szívemet még egy szomorúság nyomta, új szomorúság, amely szemben állt az övével és melyet az övé keltett életre bennem: Jaj, még szeret! Nem hagyhatom el...

ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA
Fordította: I. GY. (2., befejező közl.) (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)
EPILÓGUS

1916...

Megfogadtam, hogy nem írok többet ebbe a füzetbe... Nem sokkal a Robert-rel folytatott párbeszéd után, amelyet itt elmeséltem, a súlyos események, amelyek megrázkódtatták Európát, elsöpörték a mi kis személyes bajainkat is. Szeretném újra átérezni gyermekkori hitemet, hogy tiszta szívvel imádkozhassam: Istenem! védelmezd meg Franciaországot! De elgondolom, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak országuk védelméért a németországi keresztények is, bármit fecsegnek is nékünk róluk azzal a célzattal, hogy barbároknak tekintsük őket. Minekünk, amíg vagyunk, a mi saját egyéni értékeinkkel kell Franciaországot támogatnunk és megvédelmeznünk. Kezdetben azt hihettem, hogy ezt Robert is egész lelkével megértette. Láttam, milyen kétségbeesett volt, hogy lábbadozása tétlenségre kárhoztatja. Néhány hónap mulva tanácsot kért Marchant-tól, hogyan szerezhetne olyan orvosi bizonyítványt, amellyel bevétethetné magát katonának. Miért kellett később megtudnom, hogy akkor már az ő korosztályának mozgósítása is készülőben volt és hogy az a veszély fenyegette, hogy a segédszolgálatból esetleg frontra vezénylik, míg így, megelőzve a behívást, módjában volt kedve szerint választani a beosztást, amit a legnagyobb körültekintéssel és minden összeköttetésének felhasználásával meg is tett. Mért mondom el itt mindezt? Csak arról a kínos jelenetről akarok beszélni, ami kettőnk között lefolyt s amely véglegesen megérlelte elhatározásomat. De hogyan magyarázzam meg, ha nem beszélek előbb az új felülvizsgálatról, amelyen meg kellett jelennie, s ahol módot talált arra, hogy frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánítsák, mint aki «traumatizmus következtében beállt krónikus féloldali fejfájás»-ban szenved. Ekkor határoztam el, hogy belépek az egyik frontkórházba, ahol biztosan tudtam, hogy alkalmaznak. Ehhez azonban Robert beleegyezésére volt szükségem. Kemény szavakkal durván visszautasította, azt mondván, hogy csak azért teszem, hogy őt gyötörjem, leckét adjak neki, megszégyenítsem... Engednem kellett, várni és be kellett érnem a Lariboisčre-kórházzal, ahol sokszor egész éjet töltöttem, úgy hogy ettől fogva csak igen ritkán találkoztunk. Egy reggel meglepetve láttam, hogy katonaruhában van. Mivel tud angolul, felvétette magát egy amerikai hadsegélyző bizottságba, ami lehetővé tette neki, hogy uniformisba öltözzön és hogy noha már nem tartozik a hadsereg kötelékébe, mint marcona katona járjon-keljen. De szegénynek kevés szerencséje volt: hazafias szavalatainak az lett a következménye, hogy Verdunbe küldték ki. Mivel hogy nem talált semmi illendő formát a kibúvásra, «kötelességének tartotta», hogy férfiasan elvállalja a dolgot és olyan jól végezte, hogy kis idő múlva a csapatkeresztet is megkapta a lelkesülő barátok, a szüleim és Gustave nagy csodálkozására. És még Verdunben is, ahova magához hívott, módot talált, hogy hősnek mutassa magát. Azt hiszem, csak erre a kitüntetésre várt, hogy felmenttesse magát és hazatérjen, ami, tekintve az összeköttetéseit, nem került nagy fáradságába. Mikor ez a váratlan hazajövetel engem meglepett, nem lévén összhangban az állhatatosságnak azokkal a szép szavaival, amelyeket előttem Verdunben hangoztatott, kifejtette, hogy biztos forrásból tudja, hogy a háború vége már egész közel van és úgy érzi, most nagyobb szükség van őreá Párisban, ahol szerinte az erkölcsök sokkal rosszabbak, mint a fronton.

Ennek most két napja... Azért nem tettem neki semmi szemrehányást. Ama kínos beszélgetésünk óta bármit mond is, szótlanul vállalom. Nem is annyira a cselekedeteit vetem meg, mint az érveit, amelyekkel megokolja őket. Talán meglátta tekintetemben a megvetést. Egyszerre elkezd berzenkedni. Kitüntetéseket kapott s ennélfogva nem érez már magában jogot, hogy kételkedjék saját erényességében, most már teljesen nyugodt. Nekem, akinek nincs vitézségi keresztem, szükségem van magára az erényre, s nem csak a megbecsülésre, amely vele jár. Nekem, a «fellegekben járónak» szükségem van a realitásra... Amikor naívan ujjongott, hogy ily jól úszta meg a háborút s meglátta szájamon a mosolyt, amelyet nem tudtam visszafojtani:

- Mintha te talán nem ugyanígy lettél volna! - kiáltott fel hirtelen.

Nem, Robert, ezt megtiltom, hogy mondd, megtiltom főleg, hogy gondold. Nem feleltem semmit, de azonnal határoztam. Még az este folyamán viszontláttam Marchant-t és megállapodtam vele. Megígérte nekem, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Holnap feltünés nélkül el fogok utazni Chatellerault-ba. Mindenki meg lesz róla győződve, hogy ebben a frontmögötti kórházban védett helyen leszek. Ezt is akarom. Egyedül Genevičve tudja, miről van szó. Vajjon honnan értesült, hogy milyen fajta betegséget gyógyítanak ott? Fogalmam sincs. Könyörgött, hogy elkísérhessen, hogy ő is szolgálatba állhasson velem. De nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az ő korában kitegye magát ennek a veszélynek; hisz előtte még az egész élet. «Nem, Genevičve, ahova én megyek, te nem jöhetsz el, nem szabad eljönnöd», mondtam neki, amikor, mintha búcsúznék tőle, gyengéden megcsókoltam. Az én drága Genevičvem sem tud megelégedni a látszattal. Nagyon szeretem. Neki írom ezeket a sorokat. Őreá hagyom ezt a füzetet, ha nem térhetnék vissza...

(Vége)


Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám · / · ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA