Schöpflin Aladár: A női testkultúra új útjai
Dr. Madzsarné Jászi Alice könyve
Csak az egészséges és széptestű nő lehet egész ember és csak helyes testkultúra alapján nevelhetjük fel az új asszonytípust, aki mint élettárs, mint anya, mint nő, mint anya 
és mint ember egyaránt megállja a helyét - ez dr. Madzsarné könyvének alapgondolata.
A könyv, mely a szerző Bess Mensendieck asszony tanításaiból kiinduló tizenhatévi tapasztalatain alapul, azt a meggyőződést hirdeti, hogy ma már képesek vagyunk a tornával úgy munkálni az emberi testen, mint ahogy a szobrász dolgozik vésőjével az anyagban. Modellálni tudjuk a test vonalait, tetszésünk szerint. Erre részletes módszert dolgozott ki, amely nem sematikusan beállított tornamozdulatokkal dolgozik, hanem tudatos izommunkával, felhasználva mindazokaz az anatómiai, esztétikai és fizikai törvényeket, melyeken a test mozgása nyugszik. Ez a rendszer azon alapszik, hogy minden izmát a testnek egyenletesen dolgoztatja és elsősorban azokaz az izmokat erősíti, melyek helytelen mozdulatok, rest életmód mellett annyira meggyöngültek, hogy többé nem tudjuk őket kormányozni. Minden mozdulatnál a neki megfelelő izmot kell működésbe hozni s ezenkívül minden mozdulatot szellemileg is feldolgozni, hogy minden izomcsoport külön-külön öntudatra jusson s ezáltal jöjjön létre a mozdulatokban a harmónia. Szóval az izmok tudatos fegyelmezéséről s arról van szó, hogy ezáltal elnyerjük az uralmat testünk felett.
Sokkal inkább laikusnak érzem magamat ebben a dologban, hogy akár elméleti részében, akár a könyv második felében felsorolt gyakorlatok érdeméhez hozzá tudjak és merjek szólni, de az elméleti részek elolvasása arról győz meg, hogy egy tudományosan megalapozott és logikusan felépített rendszerről van szó, amely mindenesetre jelentős helyet kér a modern testkultúrára irányuló törekvések között. Elméleti fejtegetéseit, melyek nagyon jól vannak megírva és a modern testkultúra céljait, perspektíváit és eszközeit ismertetik meg, érdeklődéssel és tanulsággal olvashatja az is, aki a praxisba nem hatolt bele.
André Gide: A nők iskolája
Fordította: Gyergyai Albert (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)
1928. augusztus 1
Tisztelt uram!
Nem csekély habozás után, mégis rászánom magam arra, hogy elküldjem az ön címére ezeket a füzeteket, anyám rámhagyott naplójának gépírásos másolatát. Anyám 1916 október 12-ikén halt meg, abban az x...i kórházban, ahol öt hónapon át gondozta a ragályos betegeket.
A tulajdonneveken kívül semmit sem változtattam a szövegen. Önre bízom, közölje, ha tetszik, ezeket a lapokat, ha gondolja, hogy olvasásuk nem volna minden haszon híjján fiatal nők számára. Azt hiszem, hogy A Nők Iskolája nem is volna olyan rossz cím, ha ugyan Moličre után nem tartja illetlennek a használatát. Talán nem is kell mondanom, hogy én fűztem a szöveghez az «Első rész, második rész, epilógus»-szerű kifejezéseket.
Ne találgassa, ki vagyok s engedje meg, hogy e levelet is álnéven küldhessem el Önnek.
D... Genevičve
• ELSŐ RÉSZ
ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA
Fordította: I. GY. (2., befejező közl.) (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)
MÁSODIK RÉSZ
Arcachon, 1914 július 2
Húsz év mulva.
Úgy hoztam magammal ezt a füzetet, mint ahogy kézimunkát hoz magával az ember, hogy elűzze egy kúra unalmát. De az, hogy most újra írok bele, sajnos, már nem Robert kedvéért történik. Ő azt hiszi, hogy ismeri már minden érzésemet és gondolatomat. Azért írok, hogy valamennyire rendet teremtsek gondolataim között, hogy amennyire lehet, tisztán lássak magamban, szemem előtt tartva, amit Corneille Emiliája:
Amit kockáztatok s amire törekszem.
Fiatalkoromban szószaporításnak éreztem ezt a sort, nevetségesnek találtam, mint gyakran, mikor nem ért meg jól valamit az ember, mintahogy ezt a sort szintén szószaporításnak és nevetségesnek érzi a fiam és a lányom, akikkel megtanultattam. Kétségtelen, ha az ember nem élt eleget, nem értheti meg, hogy mindazt, amire az életben törekszik, csak úgy érheti el, ha kockáztatja azt, ami legjobban a szívén van. Amit ma el akarok érni: a felszabadulásom: amit kockára teszek, az a világ és két gyermekem tisztelete. Amit a világ tart rólam, igyekszem magammal elhitetni, hogy azzal nem sokat törődöm. Hogy a gyermekeim mit tartanak rólam, ez fontosabb számomra, mint bármi más, sose éreztem ezt annyira, mint most írás közben. Annyira, hogy már-már szinte azt kérdem magamtól, vajjon nem csupán az ő számukra írom-e ezeket a sorokat? Szeretném, ha később, mikor kezükbe kerül ez a füzet, igazolást, vagy legalább magyarázatot találnának benne viselkedésemre, melyet az emberek bizonyára majd szigorúan fognak megítéltetni velük, sőt talál el is ítéltetik.
Igen, tudom és szüntelenül ismételgetem magamnak, hogy amikor Robert-t elhagyom, látszólag minden hibát magamra veszek. Egyáltalában nem ismerem a törvényeket és félek, ha megtagadom, hogy továbbra is egy fedél alatt éljek vele, vajjon nem veszítem-e el anyai jogaimat? Az ügyvéd, akitől Párisba való visszatértemkor tanácsot akarok kérni, majd megmondja, mikép kerülhetem el ezt, ami elviselhetetlen lenne számomra. Abba nem egyezhetem bele, hogy gyermekeimet elveszítsem. De Robert-rel sem tudok tovább együttélni. Az egyetlen mód, hogy végül meg ne gyűlöljem, az, hogy többé ne lássam. Oh! főleg, hogy ne halljam!... Mikor ezt írom, érzem jól, hogy máris gyűlölöm; és bármily szörnyűségesnek látszanak saját magamnak is ezek a szavak, azt hiszem, ezt a füzetet csak azért vettem újra elő, hogy leírhassam őket. Mert elmondani, senkinek sem mondhatom el őket. Emlékezem arra az időre, amikor Ivonne nem mert beszélni hozzám, attól félve, hogy megzavarja boldogságomat. Most nekem kell hallgatnom. Különben is, megértene Ivonne engem?... Inkább a férje talán, ő, akit kezdetben önzőnek, közönségesnek láttam, s akiről most már tudom, hogy tele van jósággal. Gyakran megfigyeltem ezen a valóban felsőbbrendű emberen, hogy hangjából milyen meghatározhatatlan megvetés cseng ki, mikor Robert-rel beszél; így, például, midőn Robert valami párbeszédet mesél el, amelyben természetesen ő vitte a főszerepet és amelyet, miután kedvteléssel végigidézte saját szavait, így fejez be:
- Kötelességemnek tartottam, hogy ezt mondjam neki.
- És ő, mit tartott kötelességének, hogy neked feleljen? - kérdezte Marchant doktor.
Robert egy pillanatra lefegyverzettnek látszott. Érzi, hogy Marchant megítéli és ez kellemetlen neki. Azt hiszem, hogy Marchant csak rám való tekintetből tartja vissza magát a gúnyolódástól, mert néha csodálatosan élesnek láttam őt néhány önhittséggel szemben s nem bírta megállni, hogy le ne szerelje. Bizonyos, hogy Robert csengő frázisainak nem ugrik be. Már az is eszembe jutott, hogy már régóta elkerülte volna társaságát, ha nem rokonszenvezne velem. És ma este mintegy megkönnyebbüléssel éreztem, nem én vagyok az egyetlen, akit kétségbeejt Robertnek az a szavajárása, hogy «kötelességének tartotta azt tenni», amit egyszerűen csak azért tett, mert kedve volt rá, vagy pedig még gyakrabban, mert azt a cselekedetet látta hasznosnak. Az utóbbi időben tökéletesíti magát, azt mondja: «Azt tartottam a kötelességemnek, hogy...» mintha mindig csak a legfelsőbb erkölcsi meggondolás irányítaná tetteit. Olyan formában beszél a kötelességről, amely számomra gyűlöletessé tudna tenni minden «kötelességet»; úgy emlegeti a vallást, hogy az ember minden vallást gyanúba vesz, úgy tud játszani a szép érzelmekkel, hogy az ember örökre megundorodik tőlük.
Július 3
Abba kellett hagynom az írást, mert Gustave-ot orvoshoz kellett vinnem. Hála Istennek! Teljesen megnyugodva hagytam el a rendelőt. Marchant figyelmeztetett bennünket és így szerencsére még idejében elejét vettük a bajnak. Az itteni orvos, aki Gustave-t igen gondosan kezeli, azt állítja, hogy rövidesen semmi visszaeséstől sem kell tartanunk. Az a véleménye, hogy a vakáció után Gustave azonnal iskolába mehet és így ez az ijedelem tanulmányaiban semmikép sem fogja késleltetni.
Nagyon kevéssé vagyok megelégedve azzal, amit tegnap írtam. Engedtem szaladni a tollat, szükségét éreztem, hogy szemrehányásokat tegyek, melyek igen üresnek tetszhetnek, amíg jobban ki nem magyarázkodom. Mindnyájunknak vannak hibái és tudom, hogy elnézés és kölcsönös kis engedmények nélkül nem lehet fenntartani a házasélet harmoniáját. Mi az oka, hogy Robert hibái számomra annyira elviselhetetlenek? Talán azért, mert ép az, ami most kétségbeejt, ép az volt, ami hajdan legjobban megfogott? ami legjobban elbűvölt? amit legérdemesebbnek láttam? Oh! kénytelen vagyok elismerni: nem ő változott meg, hanem én. Így vélekedem. Annyira, hogy legboldogabb emlékeim is belepusztulnak. Oh! micsoda egekből estem én alá! Hogy megmagyarázzam magamnak ezt a változást, elolvastam azt, amit húsz évvel ezelőtt írtam ebbe a füzetbe. Milyen fájdalommal ismerek magamra abban a nyilt, bizalommal teli, kicsit butácska gyermekben, aki voltam! Robert mondatait, amelyeket idéztem, amelyek örömmel és szerelmes büszkeséggel töltöttek el, hallom még most is, de máskép értelmezem őket. Igyekszem fölvázolni, hogyan született a gyanakvás, amelytől szenvedek. Azt hiszem, azokban a napokban kezdett fölrémleni, amidőn, kevéssel házasságunk után, hallottam, mit felelt Robert atyámnak, aki elragadtatva bámulta cédula-katalógus-rendszerét s ezt kérdezte tőle:
- És erre maga jött rá? - mire Robert valami meghatározatlan hangon, fölényesen és szerényen, mélyen és könnyedén vetette oda:
- Hát... keresés közben jöttem rá.
Oh! ez semmiség volt és abban a percben semmi fontosságot sem tulajdonítottam neki. De mikor megtudtam egy papírkereskedőtől, a rue du Bac-ban, akihez egy számla kifizetése végett mentem, hogy ez a tökéletes dosszié az ő üzletéből való, akkor már talán feleslegesnek tartottam azt az átszellemült, csaknem elborult arcot, azt a feltalálóképet, amit Robert öltött, amit «kötelességének tartott» ölteni e szavak ünnepélyes kiejtésénél: «Rájöttem». - Igen, igen; értjük, barátom: a rue du Bac-ban fedezted fel azt a dossziét, minek mondod akkor: «Keresés közben»? Vagy akkor hozzá kellene tenni: «A borítékok keresése közben, amelyeket rendeltem...» Mintegy villámfénynél láttam, hogy egy igazi tudósnak egy igazi találmány után sose jutna eszébe azt mondani: «Keresés közben jöttem rá», mert hisz ez magától értetődő és hogy ezek a szavak Robert szájában csak annak elleplezésére szolgáltak, hogy ő maga nem talált fel semmit. Az én kedves apám csak a füstöt látta és számomra is mindaz, amit ma írok, csak később lett ilyen világos. Egyszerűen, ösztönszerűleg csak azt éreztem, hogy azokban a szavakban volt valami meghatározhatatlan, ami hamisan csengett. Különben Robert nem azért mondta azt a mondatot, hogy apámat félrevezesse. Az a kicsi mondat véletlenül, öntudatlanul szaladt ki a száján; de éppen ezért volt olyan leleplező. Nem apát ültette fel, hanem saját magát.
Mert Robert nem képmutató. Azt képzeli, hogy az érzelmek, amelyeknek hangot ad, valóban élnek benne. Sőt azt hiszem, hogy végeredményben át is érzi őket és elő is tudja idézni őket, mindig a legszebbeket, legnemesebbeket, a legnagylelkűbbeket, mindig pontosan azokat, amelyeket illik érezni, amelyeket haszon is érezni.
Nem hiszem, hogy sokan volnának, akik így lépre mennének; de mindenki úgy tesz, mintha beugrana neki. Valami megegyezés jön létre és az emberek talán nem engedik magukat annyira becsapni, mint amennyire a kényelem kedvéért mutatják. Apa, aki kezdetben, amikor én még egészen elvakult voltam, úgy látszott, tisztán lát, ő, akinek Robert-ról való véleménye jegyességünk alatt engem úgy elszomorított, azt hiszem, egészen visszatáncolt. Valahányszor nézeteltérésem támad Robert-rel, ő mindig engem hibáztat. Oly jó és oly gyenge; Robert oly ügyes... Ami anyát illeti... Vannak napok, amikor borzalmasan egyedül érzem magam; csak ennek a füzetnek mondhatom el, mit érezek, neki, akit már úgy kezdek szeretni, mint titoktartó, engedelmes barátot, akire rábízhatom végre legrejtettebb, legfájdalmasabb gondolatomat.
Robert azt hiszi, hogy engem keresztül-kasul ismer, nem is gyanítja, hogy nekem rajta kívül saját életem is lehet. Engem már csak úgy vesz, mint saját függelékét. Hozzátartozom mindennapi életének kényelmeihez. A felesége vagyok.
Július 5
Ha valakivel megismerkedik, érzem, tudom, mindig az az első gondja, hogyan fogja meg, miképpen tartsa sakkban. Még a látszólag legnagylelkűbb cselekedeteiben is, amelyekben a legkedvesebbnek mutatkozik mások irányában, érzem a hátsó gondolatot, hogy másokat lekötelezzen. És milyen naivitással teszi ezt, milyen természetesen!... Az első időkben, amikor még nem jött rá, hogy tartania kell tőlem, ilyen áruló mondatok szaladtak ki a száján: «Rosszul fizetik meg a szeretetemet», mintha a szeretet fizetést várhatna másoktól! és összeborzadtam, mikor ilyeneket hallottam: «...Ez az ember... azok után, amit érte tettem, nem tagadhat meg semmit tőlem.»
Ez volt az egyetlen értelme annak a folyóiratnak is, amelyet Robert négy éven át szerkesztett s amelytől csak a mult évben vált meg, amikor a becsületrend szalagja után a Rend rózsája került a gomblukába. A pártatlanság külszine alatt ez is csak kölcsönös segítő egylet volt, kölcsönös szívélyeskedés. Minden magasztaló cikk Robert számára egy-egy hitel-levél volt. Mesterien ért ahhoz, hogy az embereket kihasználja és elhitesse velük, hogy szolgálatot tesz nekik. Milyen lett volna az a néhány cikk, amit a folyóiratnak adott, ha nincs ott az ifjú titkár, aki befejezte, átírta, átgondolta őket?... De mégis megesik vele, hogy mikor erről a kedves, nagyon tehetséges, szerény, finom modorú fiúról beszél, így kiált fel: «Ah! mi lenne ez nélkülem!»
Robert szavai szerint ennek a folyóiratnak egyetlen célja az volt, hogy segítse az elégedetlen művészeket s annak szentelje magát, hogy ismertté tegye, a «közönségre diktálja» őket, ahogy ő mondta; de ugyanakkor őt saját magát segítette előre. Az tagadhatatlan, Robert sokat tett, hogy méltó helyet szerezzen Bourgweilsdorf tehetségének, aki büszke, finom, szerény, vagy legalább őszintén megveti a nagyközönség kegyét; de a képek értékének rendkívüli emelkedése, ami a folyóirat kitünően vezetett sajtóhadjáratára Bourgweilsdorf halála után következett be, lehetővé tette Robert-nek, hogy «galériá»-jából, amint ő nevezi, két vásznat olyan áron adjon el, amennyibe a többi együttvéve sem került. A képeket kivették a szekrényekből, ahol annyi időn át hevertek volt, ott díszelegnek most a fa-léceken és alkalmat adnak Robert-nek, hogy fontoskodva így szóljon fiához: «Ritkán fordul elő, hogy Isten végül is ne jutalmazzon meg bennünket».
Jaj, hogy szeretném látni, csak egyszer is, hogy olyan ügyet védelmez, amiben valóban volna kockáztatni valója, hogy olyan érzések hatják át, amelyekből semmi hasznot sem húzhat, hogy olyan meggyőződést vall, ami nem hoz neki semmit...
Amikor arra bírta apát és a Berre unokatestvéreinket és még azt a derék, akkoriban szerény viszonyok közt élő Bourgweilsdorfot is, hogy pénzüket abba a nyomdavállalkozásba adják, amelyik különben olyan szánalmasan megbukott, úgy látszott, mintha ez valami nagy kegy lett volna: a részvények igen kapósak voltak, csak bizonyos számú papír felett rendelkezett, amelyből, különös kegy folytán, hajlandó volt barátainak is részt engedni... Mindezt olyan ügyesen rendezte, hogy magam is arra a gondolatra jutottam: «Milyen kedves Robert!...» Mert akkor még nem fogtam föl, hogy ezek a címletek, melyeket ő helyezett el, biztosították neki a többséget és személyének fontosságát aránytalanul megdagasztották.
És, a kudarc után milyen szép szavakat talált, hogy saját maga előtt is kimentse magát az óriási veszteségekért, melyeket meggondolatlansága okozott.
- Szegény, drága barátaim... Bizony rossz jutalmat kaptak a belém helyezett bizalmukért. Hát nagyon megbűnhődtem, hogy segíteni akartam másokon. Aki jót akar tenni, az mindig megjárja stb.
Pedig olyan egyszerű lett volna, minden köntörfalazás nélkül visszafizetni a pénzt, legalább is Bourgweilsdorfnak, aki csak Robert rábeszélésének és személyének garanciájára ment bele ebbe a vállalkozásba, hisz Robert módot talált, hogy ügyesen kimásszon a csávából és «rendezze az ügyet», ahogy később nekem bevallotta.
És amikor látta, hogy közel vagyok a felháborodáshoz, amiért elsősorban nem barátai érdekének megvédésére gondolt, zavarodottan azt a magyarázatot adta, hogy nem volt ideje felhatalmazást kérni, anélkül pedig nem adhatta el azok részvényeit és azonkívül, nagyobb számú címleteknek hírtelen piacradobása ijedelemre adhatott volna okot, lenyomhatta volna az árakat. Azt hiszem, sose vetettem meg úgy, mint ezen a napon; de óvakodtam attól, hogy ennek jelét adjam és ő nem is vehetett semmit sem észre, legalább is az, amit nekem elmesélt, oly természetesnek tetszett neki, hogy nem kételkedett: hasonló körülmények között én is ép úgy cselekedtem volna, mint ő.
Július 6
Hogy Gustave mennyire hasonlít az apjához, azt hiszem erre Marchant vezetett rá először. Mindaz az illuzió, amelyet oly sokáig Robert irányában tápláltam, tovább élt bennem Gustave iránt egész az utóbbi hónapokig, oly nehéz helyesen megítélni azt, akit szeretünk. És mióta Robert-től eltávolodtam és azt hittem magamról, hogy igen körültekintő lettem, minden pillantásomat Gustave-ra vetettem, beléhelyeztem minden reményemet s kezdetben folyton ezt gondoltam: legalább ő... Igaz, hogy Robert hibái Gustaveban, hogy úgy mondjam, átalakítva jelentkeztek, egészen más külsőben. De most már felismerem őket. Az új külszín alatt is ugyanazok, többé nem tévedhetek... Sőt Robert jellemének néhány vonását, most fián át tudom csak igazán megmagyarázni. Nem szívesen látom, hogy iskolai tanulmányaiban elhanyagolja azokat a tárgyakat, amelyekből nem kell félnie, hogy felszólítják. Tisztán tudásvágyból nem tanul meg semmit és a tudás kevésbé fontos neki, mint az hogy tudósnak lássék. Nehezemre esett, míg le tudtam szoktatni arról, ami már egész kiskorában megvolt, hogy minden alkalommal azt kérdezze: «Ez mire szolgál?», amiben, kezdetben, csak aféle kedves kíváncsiskodást láttam. Most már nem mondja többé, de jobb szeretném, ha mondaná, mert magában mégis mindig azt gondolja és fittyet hány mindennek, ami nem szolgál valamire.
És ha elképzelem, hogy kezdetben őszintén örültem, hogy miképen válogatja meg a pajtásait! Milyen naív is voltam! «Gustave csak a legjobbakkal barátkozik», mondottam Ivonne-nak; Marchant ezen elmosolyodott. A mult évben, azon a kis gyermekzsúron, amelyet Gustave kérésére és Robert tanácsára rendeztem, nálunk volt egy miniszter fia, egy szenátor unokaöccse, egy fiatal kis gróf, szóval nem volt egyetlen gyermek sem, akinek szülei ne lettek volna különösen gazdagok, hatalmasok vagy híresek. Maga Robert sem tudta volna jobban összeválogatni őket. De van Gustave-nak még egy másik barátja is. Egy ösztöndíjas. A szülei tanáremberek; szegények. Gustave megérttette velem, hogy őt nem lett volna helyénvaló a többiekkel együtt meghívni. Először azt akartam hinni, hogy tapintatból teszi. Ma már látom, hogy Gustave egész egyszerűen attól félt, hogy ez a barátja szégyent hoz reá. Szívesen érintkezik vele, de csak hogy elkápráztassa, hogy uralkodjék rajta. Ami engem illet, én jobban szeretem, mint a többit együttvéve. Úgy érzem, hogy csak ebben a fiúban van igazi, egyéni érték is. Ez a csupaszív fiú imádja Gustave-ot, de mikor azt látom, hogy bámulatba esik attól, amit barátja mond vagy csinál, kedvem támadna, hogy figyelmeztessem, hogy megmondjam neki:
- Szegény kicsikém, ne légy vak, az én fiam csak a te odaadásodat szereti és nem téged.
- De, mama, hisz olyan boldog, hogy nekem szolgálatot tehet! - vág vissza Gustave, ha szemére vetem, hogy olyan dolgokban is felhasználja barátjának áldozatkészségét, amiket maga is nagyon szépen megcsinálhatott volna. - Ez őt mulattatja, engem pedig úntat.
Olyannyira, hogy a másik mondja: Köszönöm.
Az a szórakozás, hogy e füzet fehér lapjait teleírjam, igen üresnek látszik, de mégis tagadhatatlan szórakozás. De azért most már nem engedem annyira szabadjára a tollamat, mint azelőtt: nem törődöm ugyan túlságosan azzal, hogy jól írják, de most már többet gondolkodom, azt hiszem, jobban írok. Semmiből sem tanultam annyit, mint abból, ahogy Gustave-t és Genevičve-t tanítgatni próbálom. Hogy az iskolai tananyag íróit jobban megmagyarázhassam, legelőször azon voltam, hogy magam is jobban megértsem őket, ez az oka annak, hogy az ízlésem annyit változott és hogy sok modern könyv, amelyet azelőtt érdeklődéssel olvastam, ma sekélyesnek és üresnek látszik, míg azok, amelyeket először csak kötelességből vettem kézbe és amelyek csak unalommal töltöttek el, felelevenednek és megvilágosulnak előttem. A mult idők remekíróiban, abban, amit hajdan csak hideg pompának és szép nyelvezetnek vettem, olyannyira, hogy pár közülük titkos tanácsadóm, barátom lett és gyakran találok náluk menedéket, lelki megerősödést és vígaszt, amelyre sokszor oly nagy szükségem van, mert rettenetesen egyedül érzem magam.
Július 11
Az öreg Bredel abbé, aki egy rokonának halála miatt Bordeauxban töltötte a tegnapi napot, estefelé meglátogatott. Jól ismer engem, hiszen nemrég olyan jól megértettük egymást!... Meggyóntam neki, amit már rég nem tettem, hisz már hosszú ideje teljesen elhanyagolom vallási kötelességeimet. Robert viselkedése mintha kiszárította volna a szívemet; jámborságának külső jelei kétségeket ébresztettek bennem önnön jóságom valódisága iránt. Tüntető térdhajtásai az imádságot is megállítják szívemben... De tegnap, gyengeségem, a magány, a szeretet utáni vágy nyomásának engedve, nem tudtam ellentállni, hogy ne beszéljek az abbéval, aki mindig azt kívánta tőlem, hogy inkább a barátot lássam benne, mint a papot. Sajnos, ebből a beszélgetésből is tájékozatlanul, megtörve és bátortalanul kerültem ki, ép oly kevéssé bízva magamban, mint Robertben.
Az abbé azzal kezdte, hogy meggyőződése szerint «nem mindig a szív mélyéből fakadnak a szavak» s hogy, miként az imában a gesztus néha megelőzi az őszinte indulatot, Robertnél sem követi mindig nyomon maga a valódi érzés az érzés kifejezéseit, - amibe bele kell törődnöm annak reményében, hogy az érzés végül is utol fogja érni a szót. Az abbé szerint nem is az a fontos, hogy az ember azt mondja, amit gondol (mert az ember néha igen gyatrán gondolkodik), hanem hogy úgy beszéljen, ahogy gondolkodnia kellene; mert egész természetszerűen s maga sem tudja hogyan, az ember végül is azt gondolja, amit mond. Egyszóval, igen hevesen kelt Robert védelmére, megtagadván tőlem annak a jogát, hogy kétségbe vonjam férjem őszinteségét s panaszaimban s abban, amit «vádaskodás»-nak nevezett, nem akart mást látni, mint a legsiralmasabb hiúságot, dölyföt, melyet az növesztett bennem naggyá, az fejlesztett ki, hogy elhanyagoltam vallási kötelességeimet. És olyan hatással tudott rám lenni az abbé, hogy nem sok idő telt el s már magam sem láttam tisztán, hogy tulajdonképpen miért is elégedetlenkedem, mit is kifogásoltam Robert-ban; olyan lettem, mint egy gyermek, aki ellenkezik, makrancoskodik. És mikor sírva tiltakoztam, azt hajtogatva, hogy amit ő lázadásnak hisz, az nem más, mint annak a vágya, hogy szolgáljak, hogy odaadjam magam, odaadjam egy valóságnak, amelyet Robertben nem találok meg, mert nála a csaló külszín alatt csak üresség tátong, akkor ünnepélyesen és váratlanul meghatódott hangon ezt mondta:
- Nos, gyermekem, ebben akkor magának az a kötelessége, hogy segítségére legyen neki, elrejteni ezt az ürességet... elrejteni mindenki szeme elől - tette hozzá még komolyabban - de leginkább a gyerekei elől, hogy azok tovább is tisztelhessék, tovább is szerethessék apjukat. Maga az, akinek segíteni kell, takarva, rejtve, elkendőzve az ő gyengeségét. Igen, ez a keresztény hitves és anya kötelessége: s e kötelesség elől nem térhet ki, ha nem akar bűnt elkövetni.
Félig földreborulva lába előtt, tenyerem mögé rejtettem könnyeimet, zavaromat, elpirult arcomat. Amikor felemeltem homlokomat, az ő szemében is könnyeket pillantottam meg, megéreztem, hogy igaz, mély részvét kelt szívében s ez sokkal jobban meghatott, mint a szavai. Nem feleltem neki, nem tudtam mit felelni; de ő megértette, hogy megadtam magam.
Kevés hija annak, hogy ma el nem téptem, amit az utóbbi napokban írtam; de nem, azt akarom, hogy egyszer majd újra elolvashassam, ha másért nem, azért, hogy legyen miért szégyenkeznem...
Július 12
Ezek szerint tehát nincs más mit tennem, mint hogy tovább szolgáljam ezt az embert, akit se nem szeretek, se nem becsülök, aki a legkisebb hálát sem fogja érezni az áldozatért, amit képtelen megérteni, de amit egyébként még csak észre sem fog venni, akinek későn ismertem fel silányságát: a pojácáét, akinek a felesége vagyok. Ime ez sorsom, ez életem értelme, célja; és nincs számomra más látóhatár ezen a földön.
Hiába próbálja az abbé megértetni velem a lemondás szépségét! Azt mondja: «Isten szemében». És abban a pillanatban, kétségbeesésemben, tudatára jutottam annak: hogy Istenben való hitem ugyanakkor ingott meg, amikor elkezdtem Robertben kételkedni. Még a gondolata is, hogy hűségem szomorú jutalmakép a síron túl újra összetalálkozhatnánk, iszonyattal tölt el... annyira, hogy a lelkem fellázad az örökélet gondolata ellen. És ha már nem félek annyira a haláltól, azért van, mert már nem hiszek a túlvilágban, nem hiszek benne már, érzem. «Megadás» írtam tegnap; nem igaz, csak kétségbeesés, méltatlankodás, lázadás él bennem. «Dölyf» mondja az abbé. Nos, igaza van; azt hiszem, többet érek, mint Robert s akkor leszek a legdölyfösebb, akkor fogom legjobban tudni, hogy mit érek, amikor a legmélyebben fogok előtte megalázkodni. Nem érti az abbé, hogy amikor meg akar védeni a dölyfösség bűnétől, ép ezzel taszít a szakadékba s hogy az egyetlen rugó, amellyel ki tudja belőlem szökkenteni az alázatosságot, az ép a büszkeség?
Büszkeség! Dölyf! Alázatosság!... ismétlem s már nem értem ezeket a szavakat, mintha az abbéval való beszélgetésem megfosztotta volna őket minden értelmüktől. S egy gondolat foglalkoztat, amelytől hiába igyekszem megszabadulni, amely szakadatlanul gyötör tegnap óta s kétségeket ébreszt bennem az abbé iránt is s mindazzal szemben, amiről meg akart győzni: hogy alapjában véve ő is s az Egyház is, nem törődnek mással, csak a külsőségekkel. Mennyivel szívesebben vesz az abbé egy látszatot, amely az ő igazát szolgálja, mint az én őszinteségemet, amely kellemetlenkedik és zavar. Robert megszerezte magának ezt az embert, mint ahogy mindenkit «a körmei közé kaparint». (Micsoda undok kifejezés!) Övé a dícséret, enyém a gáncs. Ki törődik azzal, hogy van-e valami a gesztus alatt! Az abbé megelégszik a gesztussal. Mindannyian megelégszenek a gesztussal; s engem hiúnak mondanak, mert ezzel nem tudom beérni. Amit én a gesztuson túl keresek, annak semmi fontossága, semmi igazsága, nem is létezik!
Hát igen! Minthogy úgy látszik, meg kell elégedni a látszattal, hát alázatosnak fogok látszani, ha nem is lesz semmi igazi alázatosság szívemben.
De ma este, e végső kétségbeesésben, szeretném, ha tudnék hinni Istenben, hogy megkérdezhetném, ez az-e valóban, amit Ő kíván?
Július 13
Megdöbbentő sürgönyt kaptam apámtól, amelyben tüstént visszahív Párisba. Robert-t autóbaleset érte; «könnyű baleset», ahogy a sürgöny mondja, de azért arra kér, hogy utazzak oda. Ha Robert állapota válságos lenne, apám Gustave-ot is visszarendelné, ezzel nyugtatom magamat.
Heves lelkiismeretfurdalásokat érzek mindazért, amit ezekben a napokban itt írtam. Szerencsére Gustave elég jól érzi magát, úgyhogy bátran magára hagyhatom néhány napig. A panzió tulajdonosa megigérte, hogy vigyázni fog rá s az orvos, aki véletlenül jelen volt, amikor a sürgönyt megkaptam, kötelezte magát, hogy naponként levélben beszámol egészségi állapotáról. Tehát hazautazom az első vonattal.
Páris, július 14
Hála istennek, Robert él. Marchant doktor és a sebész arról biztosítanak, hogy nincs okom nyugtalanságra. De hát vajjon nem Isten intése-e ez a baleset, ahogy Bredel abbé is mondja, akit Robert ágya mellett találtam? Az autó, amely fellökte, holott el is gázolhatta volna, csak a balkarján haladt át, két helyen törve el a felső karcsontot, ami nagyon könnyen gyógyítható sérülés, ahogy Marchant állítja.
Amikor Robert-t viszontláttam, a kötés ijesztett meg leginkább, ami az arca egy részét eltakarta. Csak jelentéktelen véraláfutások, mondja Marchant. Robertnek mindazonáltal meglehetősen heves fájdalmai vannak a fejében, s ezeket valóban csodálatraméltó bátorsággal és megadással visel. Mindahhoz, amit eddig már megírtam, hozzá kell még tennem, hogy legjobban az kínzott, mit fog mondani, amikor meglát, jobban mondva, mint fogok bosszankodni azon, amit mond. De mihelyt megszólalt, éreztem, hogy még mindig szeretem őt.
- Bocsáss meg, hogy ilyen kellemetlenséget szerzek nektek - mondta egyszerűen
És amikor föléje hajoltam:
- Nem, ne csókolj meg, nagyon csunya vagyok - és bár fájdalmai voltak, mosolygott.
Sírva térdreborultam az ágy lábánál és hangtalanul megköszöntem Istennek, hogy süket maradt istentelen panaszaimra, hogy megőrizte számomra Robert-t és megtagadta tőlem azt a bűnös szabadságot, amely után, hogy vágyakoztam, ma szégyelem, s alázatos szívvel bocsánatot kérek miatta Istentől.
Hogy Isten az, aki állhatatosságomat így teszi próbára, talán még jobban érezném, ha az abbé nem is akarna róla meggyőzni. Csak az ellen kapálódzom, amit ő mond, holott ugyanakkor meg is adom magam; mintha a lázadás szelleme, amelyet egy óvatlan pillanatban magamba engedtem s most megtagadok, erre a sovány prédára vetné magát. Rágódjék a csonton! De ma már megértem, hogy az abbénak mennyire igaza volt, amikor tegnapi lázadásomért büszkeségemet okolta; hogy valóban mennyi dölyfösség vegyül ebbe a szánalmas idegességbe, ami most is elfog, amikor egy kötelességről prédikál, amely előtt már fejet hajtok s amelyre hogy megtanítson, már semmi szükség. Ezért is magamat vádolom, Istenem s meg fogok tudni alázkodni odáig, hogy Robertről vegyek példát, akinek félreismertem érdemeit.
Anyám felajánlotta, hogy szívesen helyettesít Gustave mellett és ma este el is utazik Arcachonba.
Július 16
Robert még egyre panaszkodik heves fejfájdalmai miatt, de a röntgenvizsgálat, amelynek tegnap alávetették, teljesen megnyugtatta Marchant-t, aki koponyacsonttöréstől tartott. Ami a kart illeti, csak türelemre van szükség, mondja; egy hónapon belül Robert már újra fogja tudni használni. Én is megnyugszom; de vajjon szükség volt-e erre a nyugtalanságra, hogy megtörjön engem s közelebb hozzon Roberthez s hogy megtaláltassa vele azokat a hangokat, amelyek elérnek a szívemhez? Azt hiszem, félt a haláltól s nyilván ez a félelem, először életében, csalt ki belőle egy igaz hangot. Ám amióta nem fél a haláltól, játssza a félelmet s felséges novissima verba-kat talál. Én pedig mindezt hidegen azóta tudom csak megfigyelni, amióta már nem nyugtalankodom igazában miatta.
A saját hangja hallatára szinte a könnyekig indul meg s bennünket is megríkatna, ha nem tudnók biztosan, hogy már semmi veszély nem fenyegeti. Ám túl finomeszű ahhoz, hogy ne tudná megítélni, kik azok, akiknél felsülne, ennélfogva úgy él eszközeivel, hogy ne lépje túl a hitelt, amelyet kinél-kinél igénybe vehet. Marchantnál nem igen próbálkozik, az erős szellemet játssza, tréfálkozik; pátoszát az abbénak tartogatja, aki «épületesnek» mondja s apámnak, aki «hős római»-nak s könnyeit visszafojtva menekül ki a szobából... Azt hiszem, hogy az én jelenlétemben a legkevésbé biztos a dolgában s hogy mennél kevesebb támadási felületet adjon, igyekszik egyszerűnek lenni, ami az ő esetében a lehető legkevésbé természetes. De valósággal meg vagyok lepve, hogy van valaki, aki előtt még jobban fegyelmezi magát s ez Genevičve. Tegnap, az apja néhány szavánál, nem is túlságosan dagályos fordulatánál, egy kis mosoly jelent meg a száján, egy kis gúnyos ránc s a tekintete az enyémet kereste, amelyet nyomban megkeményítettem, amennyire csak tudtam. Nem akadályozhatjuk meg gyermekeinket abban, hogy ítélkezzenek fölöttünk, de tűrhetetlennek tartom a gondolatot, hogy Genevičve azt reméli, kajánkodásában a cinkosa lehetek.
Július 17
Marchant nem nagyon érti Robert állapotát, aki állandó fejfájásról panaszkodik, jobban mondva nem is panaszkodik, csak időről-időre eltorzítja arcát, összeszorítja fogát, mint aki heves fájdalmat gyűr le s ha ilyenkor megkérdezik tőle, hogy rosszul érzi-e magát, értésünkre adja, hogy igen, nem is fejbólintással, hanem, amit nyilvánvalóan beszédesebbnek gondol, egyszerű hunyorítással, amely elfedi haldokló tekintetét. Marchant megmarad annál, hogy nincs semmi baja s úgy gondolom, meglehetősen kétkedő e fájdalmak valódiságát illetőleg, legalább is meg van zavarva és várakozó álláspontra helyezkedik. Konziliumot tartott egy kollégájával, aki ugyancsak nem talált semmit és arról biztosított, hogy semmi ok sincs az ijedtségre. De jól érzem, hogy Robertnek nem tetszik, ha megnyugtatják, jobban mondva, ellenére van, hogy bennünket megnyugtassanak.
- Az emberi tudomány vajmi gyarló - mondta kissé nagyképűen, miután az orvosok eltávoztak s a nagyobb ünnepélyesség kedvéért még hozzátette: - s a legnagyobb tudósok is gyarlók.
De tegnap már visszautasított minden táplálékot, az ajtaját, amely előtt túl sokan alkalmatlankodtak, elzáratta s azt a kivánságát fejezte ki, hogy Gustave-ot és anyámat hivassák vissza Arcachonból. A sürgöny ma estére jelzi jövetelüket.
Folyton fenyegetik őt a jólismert frázisok, az utolsó «híres mondások», a «klisék», ezeket érzi és a legnagyobb művészettel kerüli. Egyébként keveset beszél. Az embernek nem állnak mindig rendelkezésére eredeti ötletek. De legújabb találmányainak egyike: saját magát lealacsonyítani; ami soha nem téveszti el hatását az abbénál, aki keresztényi alázatosságnak s önsanyargatásnak látja. Ha Robert tudja, hogy az abbé az ágya közelében tartózkodik:
- Itt a pillanat - mormogja, szemét behúnyva -, hogy az ember összehasonlítsa a kevés jót, amit tett, azzal a többel, amit tehetett volna.
Majd, minthogy valamennyien hallgattunk, hozzáteszi:
- Sokat ágáltam, nem nagy eredménnyel! - és tekintetét az abbé felé fordítva: - Reméljük, hogy Isten nem az elért csekély eredmények mértékével méri az emberi erőfeszítéseket.
Csillapítószert öntök neki, szünet következik, majd újra folytatja:
- A folyó víz nem jó tükör, de ha a víz elpihen, az ember szemügyre veheti benne arcát.
Lélegzetet vesz, a fal felé fordul, mintha valamilyen undorító látványtól akarná tekintetét elfordítani és hangosabban, szemrehányóan, fájdalmasan, utálkozva, megvetően, a legbensőbb kétségbeesés hangján:
- Csak ostobaságot látok itt, rosszaságot, felfuvalkodottságot...
Az abbé félbeszakítja:
- Ugyan, ugyan, fiam; Isten, aki ismeri a szívek titkát, bizonyára meglát ott még mást is.
Én, sajnos, nem látok ott mást, csak komédiát.
Július 18
Anyám tegnap este Gustave-val együtt hazaérkezett. Robert a fia fogadására rendbe akarta hozni magát; a teljesen felesleges kötést azonban, amely homloka felét eltakarja, nem engedte levenni. Azzal az ürüggyel, hogy a fény sérti a szemét, úgy helyeztette el a lámpát, hogy az arca félhomályban maradt. Apám a szalónba ment le anyámért és Gustave-ért s közölte velük a megnyugtató hireket; Genevičve velem maradt a szobában és vele Charlotte is, aki az utolsó toalettcikkeket rakta el. Olyanok voltunk, mintha egy élőképet akarnánk elrendezni. Amikor minden készen volt, Genevičve azt mondta, hogy «szabad».
Csak természetes lett volna, hogy Gustave az apjához szaladjon és megcsókolja, de az apja nem így akarta. Az adott pillanatban behúnyta szemét és olyan ünnepélyes arcot vágott, hogy Gustave visszatorpant. Apám és anyám kissé hátrábbálltak. Robert megszólalt:
- Most pedig jöjjetek közelebb... igen gyengének érzem magam.
Kinyitotta egyik szemét, hogy meglássa Charlotte-ot, aki tapintatosan ép vissza akart vonulni.
- Maradjon, maradjon csak, jó Charlotte-om, jut itt magának is hely!
Kiváncsian vártam, hogy ez utolsó napok sok ünnepélyes frázisa után most mit fog kitalálni végre; az apai érzés új ötleteket is termelhet. Gustave és Genevičve felé fordult tehát, akik mint a jól betanított színészek, az ágy mellé álltak:
- Gyermekeim, most rajtatok a sor, hogy kezetekbe vegyétek a fáklyát, amelyet...
De nem tudta befejezni a mondatot. Genevičve, mintha nem bírná tovább, tiszta, szinte játékos vidáman csengő hangon félbeszakította:
- De apám, úgy beszélsz, mintha arra készülnél, hogy elhagyj bennünket. Valamennyien tudjuk, hogy már majdnem meggyógyultál s néhány nap mulva felkelhetsz. Nem látod, hogy Charlotte az egyetlen, aki megríkatsz? Ha valaki most betoppanna, azt hihetné, hogy ő az egyetlen, akinek van szíve.
- Gustave úr jól látja, hogy az apja is sír! - kiáltotta Charlotte (s valóban Robert beszéd közben sűrű könnyeket hullatott). Közelebb lépett az ágyhoz s hallgatásunktól felbátorodva: - A nagyságos úr csak azért érzi rosszul magát, mert üres a gyomra. Megyek, hozok egy kis húslevest.
Robertnek erre nem maradt más hátra, mint hogy megkérdezze anyámtól, hogy jól utazott-e s hogy Gustave jól érezte-e magát Arcachonban.
Július 19
Genevičve nem szereti az apját. Hogy lehet az, hogy annyi időbe telt, míg ezt észrevettem! Bizonyára, mert keveset törődtem vele az utóbbi időben. Egész figyelmem Gustave felé fordult, mert betegeskedett s vele kellett törődnöm; bevallom, hogy jobban is érdekelt; mintahogy az apja, ő is meg tudja nyerni az ember szívét, megtaláltam benne mindazt, ami Robertnél annyira elbűvölt, mielőtt annyira kiábrándított volna. Ami Genevičve-t illeti, azt hittem, hogy tanulmányai teljesen elfoglalják, hogy minden egyébbel szemben közömbös. Ma kétkedni kezdek, vajjon helyesen tettem-e, amikor rábeszéltem, hogy folytassa tanulmányait. Rettenetes beszélgetésem volt most vele, amelynek folyamán megértettem, hogy ő az az ember, akivel legjobban meg tudnám értetni magam, de azt is megértettem, hogy épp vele nem akarom megértetni magam: tudniillik attól félek, hogy megtalálom benne a saját gondolataimat, csak még merészebben, oly merészen, hogy megrémülök tőlük. Minden nyugtalanság, minden kétely, ami valaha átsuhant rajtam, nála megannyi arcátlan tagadássá nőtt. Nem, nem, nem akarok rájuk ismerni! Nem engedhetem meg, hogy annyi tiszteletlenséggel beszéljen apjáról; de amikor rá akartam pirítani: - «Miért, te talán komolyan veszed?» - vágta az arcomba, oly nyersen, hogy éreztem, elpirulok s hogy nem tudok neki felelni, nem tudom elrejteni zavaromat. Rögtön utána kijelentette nekem, hogy képtelen volna beletörődni a házasságba, ha kénytelen lenne előjogokat biztositani férjének; hogy a maga részéről ebbe soha nem törődne bele s hogy keményen el van határozva, hogy - ha valaha beleszeretne valakibe - barátjának, társának fogja fogadni, bár talán akkor is az lenne a legokosabb, ha egyáltalán nem is házasodnának meg. Okult az én példámon, nem fogja elfelejteni a tanulságot, másrészt végtelenül hálás nekem, hogy tanulmányai által módot adtam rá neki, hogy megismerje magát, egyéni életet éljen s ne legyen rászorulva, hogy olyasvalakihez kösse sorsát, aki esetleg alsóbbrangú nála.
Mialatt nagy lépésekkel fel-alá járt a szobában, én ülve maradtam. Cinikus szavai mélyen lesujtottak. Megkértem, beszéljen halkabban, attól féltem, hogy az apja meghallhatja, mire ő:
- Nos... s ha meghallaná!... Mindazt, amit neked mondtam, hajlandó vagyok előtte is elismételni; sőt te is visszamondhatod neki. Mondd neki vissza... igenis, mondd neki vissza!
Az volt az érzésem, hogy elveszti önuralmát; kimentem a szobából. Mindez alig néhány órával ezelőtt történt...
Július 20
Igen, tegnap történt ez, vacsora előtt. És valószínű, hogy Genevičvere nem maradt hatás nélkül levertségem, amelyet az étkezés alatt képtelen voltam elrejteni. Az este folyamán mégegyszer felkeresett. Karjaimba vetette magát, mint egy gyermek; arcomat cirógatta és csókolgatott, mint már régen nem, oly gyengédséggel, hogy nem tudtam visszatartani könnyeimet.
- Drága kis anyám, fájdalmat okoztam neked, - mondta. - Nem szabad rám haragudnod; de látod, én nem akarok, én nem tudok neked hazudni. Tudom, hogy te meg tudsz engem érteni s én sokkal jobban értelek téged, semmint szeretnéd. Többet kellene beszélgetnünk egymással. Látod, vannak dolgok, amelyekről te tanítottál meg gondolkodni, úgy, ahogy te nem is mersz; vannak dolgok, amelyekről azt hiszed, hogy még hiszel bennük s amelyekről tudom, hogy én, én már nem hiszem őket.
Hallgattam, nem mertem megkérdezni, hogy mik is azok a dolgok; s erre ő hirtelen megkérdezte, hogy az ő és Gustave kedvéért történt-e, hogy hű maradtam apjukhoz? «mert soha nem kételkedtem abban, hogy hű maradtál hozzá» tette hozzá, merev tekintettel nézve rám, mint ahogy egy gyermekre néz az ember, akit megszid. Bármilyen iszonyatosnak tűnt is fel előttem a szerepeknek ez a felcserélődése, kijelenthettem neki, hogy megcsaljam férjemet, álmomban se gondoltam arra; azt felelte erre, hogy nagyon jól tudja, hogy szerelmes voltam Bourgweilsdorf-ba.
- Lehet, de én mitse tudtam róla - feleltem elutasítóan.
Amire ő:
- Lehet, hogy te nem vallottad be magadnak, de ő tudott róla, abban biztos vagyok.
Felálltam, hogy kibontakozzam öleléséből. El voltam határozva, hogy elhagyom a szobát, ha így beszél tovább s hogy egyáltalában nem fogok többet felelni kérdéseire. Rövid szünet következett ekkor, újra leültem, jobban mondva lerogytam egy másik karosszékbe, mert éreztem, hogy fogytán az erőm. Rögtön újra a karjaimba vetette magát, a térdemre ült és így szólt hízelgőbben mint valaha:
- De anyám, értsd meg, én nem ítéllek el!
És minthogy kiegyenesedtem e szavakra, megfogta a két karomat, hogy ne tudjak elmozdulni és nevetve, hogy a tréfálkozás hangjával enyhítse szavainak tűrhetetlen élét:
- Csak azt szeretném tudni, hogy áldozatnak érezted-e ezt?
Újra egészen komoly lett; és összeszedtem minden erőmet, hogy az arcom közönyös maradjon; megértette, hogy fogok neki válaszolni.
- Milyen szép regényt mondhatnál nekem tollba - kezdte el újra. - Ez lenne a címe: «Egy anya kötelességei, vagy a fölösleges áldozat.»
És minthogy még mindig nem beszéltem, lassan jobbra-balra ingatta fejét, mint aki tagadásba vesz valamit:
- Nem, nem azért történt, mintha rabszolgája lettél volna kötelességednek - gyorsan kijavította - vélt kötelességednek... Nem, te jól tudod, hogy nem érezhetnék hálát miatta. Nem, ne felelj most! Azt hiszem, hogy nem tudnálak többé szeretni, ha azt érezném, hogy adósod vagyok, ha azt érezném, hogy adósodnak gondolsz. Hogy erényes vagy-e, az a te dolgod s nem tudnám elviselni, ha ez engem elkötelezne... - Majd hirtelen hangot változtatva:
- Most pedig mondj nekem gyorsan akármit, hogy később, ha majd egyedül leszek a szobában, ne kelljen méregbe jönnöm, hogy mindezt elmondtam neked.
Halálosan szomorúnak éreztem magam, homlokon csókoltam.
Nem aludtam az éjszaka. Genevičve mondatai visszhangzanak üres szívemben. Nem, nem lett volna szabad megengednem, hogy beszéljen. Mert most már nem tudom, hogy ő beszél-e vagy én beszélek. Ez a hang, amelyet nem fojtottam el, el fog-e hallgatni valaha? S ha mégsem vagyok túlságosan megrémülve, annak a gyávaságom az oka, az nyugtat meg. Eszem hiába lázad; önkéntelenül is megadó maradok. Hiába keresem, mi mást, mi többet tehettem volna életemben; önkéntelenül ragaszkodom Roberthez s gyermekeimhez, akik Robert gyermekei. Keresem, hova menekülhetnék, de tudom jól, hogy a szabadsággal, ami után vágyódom, nem tudnék mit kezdeni, ha megkapnám. És mint egy halálharang kongását, hallom Genevičve hangját, aki egyszer nevetve azt mondta nekem:
- Akármit csinálsz is, drága szegény kis anyám, te már csak megmaradsz tisztességes asszonynak.
Július 22
Összefüggéstelenül írom ide gondolataimat...
Gyermekeim tisztelete tartott vissza; szerettem megtámaszkodni rajta; s ezt a támaszomat Genevičve most elvette tőlem. Most már ez sem maradt meg, hogy segíthetnék magamon. Most már csak magam ellen hadakozom; a magam saját becsületemnek vagyok, maradok helyrehozhatatlanul foglya.
S ha legalább panaszkodhatnék Robertre, de nem. Hibáit, melyektől szenvedek, melyeket meggyűlöltem, nem ellenem szögzi, mást nem vethetek a szemére, csak azt, hogy van s egyébként is, semmi más szerelem nem ejtett meg s nem akarom őt elárulni, csak úgy, hogy elmegyek. Oh, csak tudnám elhagyni...
Még ha nyomorék volna! Ha nem tudna ellenni nélkülem!
Nem mondhatok le az életről, míg el nem érem negyvenedik életévemet. Vajjon Isten nem fog már más kötelességet rám róni, mint a halálos lemondásnak és belenyugvásnak e szánalmas kötelességét?
Kitől várhatok tanácsot? S milyen tanácsot? Szüleim csodálják Robert-t s tökéletesen boldognak hisznek. Minek ábrándítsam ki őket? Mit remélhetnék tőlük mást mint részvétet, amellyel nem tudnék mit kezdeni?
Bredel abbé túlöreg ahhoz, hogy megértsen. És mi mást mondhatna nekem, mint azt, amit már Arcachonban mondott s ami csak növelte kétségbeesésemet: hogy igyekezzem gyermekeim előtt elrejteni apjuk silányságát? Mintha... De nem akarom elmondani neki Genevičvevel való beszélgetésemet; ez csak megerősítené őt róla való rossz véleményében s tudom, hogy én akkor rögtön a lányom pártját fognám. Genevičve sohanem szerette az abbét s a legtöbb, amit el tudtam nála érni: az volt, hogy Genevičve nem mond neki szemtelenségeket.
Marchant? Igen, mi meg tudnánk egymást érteni. Nagyon is megtudnánk egymást érteni. Ép ezért kell hallgatnom. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha megzavarnám Ivonne boldogságát. Sokkal jobban szeretem, semhogy ne igyekezzek mindent elrejteni előle.
De mialatt e sorokat írom, váratlan gondolatom támad. Talán képtelenség, de parancsolóan lép fel bennem: az az ember, akivel Robertről beszélhetek, akivel beszélnem kell, az maga Robert. El vagyok határozva: még ma este beszélek vele.
Július 23
Tegnap este, amikor ép be akartam menni Robert szobájába, hogy megtárgyaljam vele, amit tegnap eltökéltem, az édesapám jelentette be magát. Oly ritkán esik meg, hogy ilyen késői órákban keres fel, hogy fölkiáltottam:
- Csak nincs a mamának valami baja?
- Anyád nagyon jól van.
És mialatt átölelt:
- Te nem vagy jól, kis fiam. Jó, jó, ne protestálj! Már régen érzem, hogy valami nincs rendben... Kis Eveline-em, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy boldogtalan vagy.
Először azt mondtam:
- Ugyan, apa, velem nincs semmi baj. Mért gondolsz ilyesmire?...
De félbe kellett szakítanom a mondatot, mert vállamra tette két kezét s oly áthatóan nézett rám, hogy éreztem, zavarba jövök.
- Ezek a karikás szemek sok minden elárulnak. Hallgass ide, kis lányom... kis Eveline-em, miért nem vagy velem őszinte? Robert megcsal téged?
Ez a kérdés oly váratlanul ért, hogy akaratom ellenére is ostobán felkiáltottam:
- Oh, bárha úgy volna!...
- De hiszen akkor... hiszen akkor komoly a dolog! Hát beszélj mi baj van?
Olyan sürgetően kérdezett, hogy nem birtam ellenállni:
- Nem, Robert nem csal meg, - mondtam neki. - Nincs mit a szemére hányjak s ép ez ejt kétségbe.
És minthogy láttam, hogy nem ért meg:
- Emlékszel, hogy az első időkben, amikor ellenezted házasságomat, megkérdeztem tőled, mi az, ami neked visszatetszik Robertban, engem felháborított, hogy akkor nem tudtál rá mit felelni. Miért nem feleltél akkor?
- De drága gyermekem, nem tudom már. Annyi ideje van annak... Igen, én akkor félreismertem Robert-t. Nem tetszett a modora. Szerencsére elég gyorsan rájöttem, hogy tévedtem...
- Sajnos, apám, te akkor ítélted meg őt helyesen. Később azt hitted, hogy tévedtél, mert boldognak láttál vele. De ez nem sokáig tartott. Aztán én is megértettem... Nem, te nem tévedtél. Akkor is rád kellett volna hallgatnom, mint régen, amikor szófogadó kis lányod voltam.
Teljesen le volt sujtva, lassan ingatta fejét.
- Szegény kislányom! - mormogta. - Szegény kislányom! - oly gyengéden, hogy szinte kétségbeejtett, hogy ennyi fájdalmat okozok neki. De most már végig kellett járni az utat. Összeszedtem minden bátorságomat és azt mondtam:
- El akarom őt hagyni.
Egész testében megremegett. - Hohó! hohó! - mondta oly különös hangon, hogy elnevettem volna magam, ha lett volna szívem hozzá. Aztán maga mellé ültetett a kanapéra s a hajamat simogatva:
- Furcsa arcot vágna az abbéd, ha elkövetnéd ezt az ostobaságot. Beszéltél neki már minderről?
Bólintottam, hogy igen, majd bevallottam neki, hogy már nem értjük meg egymást olyan jól az abbéval, mint a multban, mire apám elmosolyodott s csipdelődző gúnnyal pillantott rám. A gondolat, hogy így közvetve fölébe kerekedik valakinek, aki mindig a begyében volt, úgy látszik, rendkívül mulattatta.
- Nézd csak, nézd!... De aztán hangot változtatva: - Kedves gyermekem, beszéljünk komolyan, azaz okosan.
És megmagyarázta, hogyha elhagynám a családi tűzhelyet, ezzel minden hibát magamra vennék.
- Hogy mit ér a jó hírnév, rendesen csak akkor érti meg az ember, miután már elvesztette. Az én kis Eveline-em szeretett fellegekbe járni. Hová mennél? Mit kezdenél? Nem, nem; Robert-ral kell továbbra is élned. Alapjában véve nem rossz fiú. Ha rajta volnál, hogy megértsétek egymást, ő talán megértené...
- Nem érti meg; azért mégis beszélni fogok vele, de ez legföljebb csak kissé összébb szorítja a bomladozó csomót.
Akkor újra beszélni kezdett, hogy nem az elmenekülésre kell törekedni, hanem valami modus vivendi-t kell teremteni, valami «formát kell találni». Kedvteléssel használja ezeket a szavakat, melyek egy kicsit megszédítik, mintha saját magának is be akarná bizonyítni, hogy nem fél tőlük. Azután, bizonyára azt remélve, hogy ezzel engem megvigasztal, anyámra terelte a szót és beszélni kezdett arról, hogy anyám mellett ő sem találta meg a házasságban azt, amit várt. Még senkinek sem tárta így fel magát, mondotta, és valóban különösképen megkönnyebbültnek látszott, hogy végre alkalma nyílik erre, szívét öröm öntötte el. Nem volt bennem bátorság, hogy félbeszakítsam, de ez a vallomás kimondhatatlanul feszélyezett, akár a Genevičve-vel folytatott kínos párbeszéd. Én azt gondolom, hogy semmi köszönet sincs különböző nemzedékek ilyenfajta érintkezéseiben, mindig sértik valamelyik fél szemérmét, amit többet érne nagyobb tiszteletben tartani.
Feszélyezettségemnek volt még más oka is, amelyről nem szívesen beszélek, mert annál sokkal jobban szeretem apát, semmint el tudjam viselni, hogy okom legyen megitélni őt; azt óhajtanám, vajha sose tudnám hibán kapni, olyan vallomás ez, melyről inkább hallgatnék, ha e sorok írásánál nem kellene teljesen őszintének lennem. Midőn apa ifjúkori ambicióiról kezdett beszélni, arról, amit nagyratartott és amit meg tudott volna valósítani, ha érzi, hogy anya jobban megérti, nagyobb segítségére van, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy csak rajta múlott, mért nem ért el többet és hogyha műveltségét és tehetségét nem tudta kellőképen kibányászni, előszeretettel hitte, hogy mindezért anya a felelős. Jól tudom, hogy szenvedett anya gyakorlatias és korlátolt szelleme miatt, de azt hiszem, boldogan mondogat ilyesmiket: «Az anyád nem akarja... Anyádnak nem az a véleménye, hogy...» és ebben aztán megnyugszik.
Azután még azt mondta, hogy még nem látott olyan tökéletes harmóniájú házasságot, amelyben a házastársak valamelyike elvétve nem kivánta volna azt, hogy bár sose kötötte volna le magát. Nem vitatkoztam, mert apa nem nagyon szereti, ha ellentmondanak neki, de ezt mégsem fogadhatom el, úgy hat rám, mint egy istenkáromlás.
Beszélgetésünk a késő éjbe nyúlt. Apa, azt hiszem, mély lelki vigaszt talált benne és nem vette észre, hogy engem olyan kétségbeesésben hagyott, aminőt még sohasem éreztem.
Július 24
A bomladozó csomó... Minél jobban igyekszem lazítani, annál jobban összeszorul. Robert-rel megvolt a nagy kimagyarázkodás. Kijátszottam az utolsó kártyámat és elvesztettem a játszmát. Ah! el kellett volna menekülnöm, anélkül, hogy akár apának, akár másnak egy szót is szóltam volna. Már nem vagyok rá képes. Legyőztek.
Robert-t a kereveten fekve találtam, mert néhány nap óta már fel-felkel az ágyból.
- Azért jöttem, nincs-e szükséged valamire, - mondtam neki, hogy megindítsam a beszélgetést.
A legangyalibb hangon válaszolta:
- Nem köszönöm, drágám. Ma este igazán jobban érzem magam és kezdem hinni, hogy a halál egyelőre hátat fordított nekem.
Aztán, mert egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy hangsúlyozza udvariasságát, finomságát és nemeslelkűségét, így szól:
- Sok gondot okoztam neked. Bárcsak hihetném, hogy megérdemeltem a sok-sok gondoskodást, amit rám pazaroltak.
Igyekeztem közönyösen tekinteni rá:
- Robert, komolyan szeretnék beszélni veled.
- Tudod jól, drágám, hogy sose vagyok ellene a komoly beszédnek. Ha az ember oly közelről látja a halált, mint ahogy én az utóbbi napokban, ösztönszerűleg hajlik a mély gondolatok felé.
Hirtelen nem értettem többé, mi panaszolni valóm van, mért jöttem ide, mit akartam mondani. Vagy pontosabban: az, amit elpanaszolni akartam, váratlanul kifejezhetetlennek rémlett előttem. Főleg azt nem tudtam, hogyan, milyen mondattal, milyen kérdéssel kezdjem el; mindazonáltal erősen el voltam tökélve, hogy megkezdem a harcot és egész a belebolondulásig ismételgettem magamnak: «Sose fogod megtenni, ha most nem teszed meg.» Annyira, hogy már hittem, nem is fontos, milyen mondattal fogjak a támadásba és hogy a legjobb, ha rábizom magam valami sugallatra, ami bizonyára azonnal segítségemre lesz. Mint a vízbeugró, aki húnyt szemmel veti magát az örvénybe:
- Szeretném, Robert, - szóltam - ha megmondanád, emlékezel-e még, miért vettél feleségül.
Nyilvánvaló volt, hogy nem ilyen fajta kérdést várt tőlem. Egy pillanatra egész elcsodálkozott. Csak egy pillanatra, mert Robert hihetetlen gyorsan és ügyesen feltalálja magát, akármilyen helyzetbe sodorják is az események. Azokat az üresfejű állj-fel-jánosokat juttatja eszembe, amelyek maguktól mindig talpraszökkennek. Hosszasan nézett rám, hogy kifürkéssze, micsoda szándékot rejtenek szavaim és bizonyára azért, hogy fedezze visszavonulását, így szólt:
- Hogy beszélhet itt miértről, mikor érzelmekről van szó?
Robert ért hozzá, hogy ellenfele fölé kerekedjék. Akármit is csinál az ember, a szempont, amelyet ő elfoglal, rögtön magasabbnak látszik. Éreztem, hogy, akár a sakkozásban, a támadás nyujtotta előnyt azonnal elvesztem. Többet ér, ha újra védekezésre szorítom:
- Kérlek, igyekezz egyszerűen beszélni.
Azonnal visszavágott:
- Nem lehet egyszerűbben beszélni, mint ahogy én beszélek.
Ez igaz volt és én azonnal éreztem, milyen oktalanságot követtem el ezzel a mondattal. Régi szemrehányásból fakadt, amely évek óta gyülemlett szívemben; de ez alkalommal a szemrehányás alaptalan volt.
- Igen, ezt egyszerűen mondod. De máskor a te frázisaid port hintenek a szemembe és te magasztos régiókba menekülsz, ahova tudod jól, én nem tudlak követni.
- Azt hiszem, drágám, - mondta nyájasan mosolyogva a legédesebb hangon, - hogy ez alkalommal te nem beszélsz egyszerűen. Rajta, mondd meg úgy, ahogy van: valamiért neheztelsz rám. Hallgatlak.
De Robert szokását, azt a birhatatlan beszédmodort, most én vettem fel, ép úgy, ahogy fiatalkoromban, rokonszenvből magam is angolos kiejtéssel beszéltem, apa nagy mulatságára, mikor történetesen angolokkal kerültem össze. Ez volt az oka, hogy Robert a velem való társalgásban mintegy kényszerítve érezhette magát, hogy egszerűen szóljon, míg én önkéntelenül is az ő hangját és szokásait utánoztam? Egyre jobban belekeveredtem.
- Hogy megkönnyebbülnék, ha valami határozott dolgot vethetnék a szemedre, - kockáztattam újra a szót. - De nem; nagyon is jól tudom, sohasem ismernéd el, hogy te vagy a hibás, mint ahogy én magamról azonnal elismertem, mihely elhatároztam, hogy veled beszélni fogok. És mégis, biztosítlak, nem meggondolatlan indulatoknak engedelmeskedem. Erre a beszélgetésre régóta készülök és napról-napra halasztottam...
Nem tudtam befejezni; a mondat máris túlságosan hosszú volt. Olyan halk hangon kezdtem újra, hogy tünődtem, vajjon meghallhatja-e:
- Hallgass meg, Robert. Egyszerűen nem tudok tovább élni veled.
Hogy erőm legyen ezt kimondanom, ily halk hangon is, el kellett róla fordítanom a tekintetemet. De minthogy sokáig nem válaszolt, ismét rápillantottam. Úgy láttam, hogy elsápadt.
- Ha most én kérdezném, hogy miért akarsz elhagyni engem, - szólalt meg végre - most jogod volna neked is azt válaszolnod, hogy itt nem miértről, hanem érzelmekről van szó.
- Láthatod, hogy nem mondom, - válaszoltam. De ő közbevágott:
- Éveline, azt kell ebből értenem, hogy már nem szeretsz?
Hangja remegett, épen elegendően ahhoz, hogy kétségben maradjak aziránt, vajjon megindulása tettetett vagy őszinte volt-e. Erőt vettem magamon és nehezen mondtam:
- Az, akit én szívvel-lélekkel szerettem, nagyon különbözik attól, akit lassanként fölfedeztem benned.
Fölhúzta a szemöldökét és a vállát.
- Ha te rébuszokban beszélsz, én nem...
Folytattam:
- Lassankint rájöttem, hogy te nagyon különbözöl attól, akinek először hittelek, attól, akit szerettem.
Ekkor különös dolog történt: láttam, hogy fejét hirtelen keze közé fogja és hangos zokogásban tör ki. Már nem lehetett szó tettetésről; igazi, az egész testet rázó zokogás volt ez, igazi könnyek, könnyek, melyek beáztatták ujjait és kétfelől végigfolytak arcán, mialatt eszelős hangon százszor is elismételte:
- A feleségem már nem szeret! A feleségem már nem szeret!
Egyáltalában nem voltam elkészülve erre a kitörésre. Mozdulni sem tudtam, azt sem tudtam, mit mondjak, távolról sem azért, mintha magam is meghatódtam volna, mert Robert-t, nyilvánvaló, nem szeretem többé; inkább fel voltam háborodva látván, hogy olyan fegyverhez nyúl, amelyet én lovagiatlannak tartottam, de azért igen feszélyezve éreztem magam, mert igazi fájdalmat okoztam, amellyel szemben az én bajaimnak harcolva kellett visszavonulniok. Hogy Robert-t megvigasztaljam, hazug tiltakozáshoz kellett volna folyamodnom. Hozzáléptem és kezemet homlokára tettem, amelyet azonnal felém emelt.
- De hát akkor miért vettelek volna feleségül? Talán a nevedért? talán a vagyonodért? szüleid társadalmi állásáért? Mondd? Mondd! De szólj már valamit, hogy megérthessem. Nagyon jól tudod, hogy ... én...
Ebben a percben olyan természetesnek, olyan tökéletesen őszintének látszott, hogy el voltam készülve, azt fogom hallani: «hogy én különbet is kaphattam volna.» De ezt nyögte: «hogy én szerettelek.» Aztán a zokogástól meg-megbicsakló hangon:
- ... És mert azt hittem... hogy... te is szerettél.
Közönyösségem szinte megbotránkoztatott. Bármennyire is őszinte lehetett Robert megindulása, ennek a megindulásnak a kibontakozása hideggé tett.
- Azt gondoltam, hogy ez a beszélgetés csak nekem lesz kínos, - kezdtem; de ő félbeszakított:
- Azt mondod, hogy nem az vagyok, akinek hittél. De ép úgy te, te sem vagy az, akinek én hittelek. Hogy képzeled, hogy tudhatjuk valaha is azt, vajjon valóban azok vagyunk-e, akiknek hisznek bennünket?
Aztán, amint szokása volt, hogy mások gondolatát megragadja és azt a saját hasznára hajlítgassa (amit különben, azt hiszem, a lehető legöntudatlanabbul tett):
- De senki, drágám, közülünk senki sem tud azon a magaslaton maradni, amelyen szeretne. Éppen ebben van egész lelki életünk tragédiája... Nem tudom, érted-e?... (Ez a mondat, ez a gondolatbeli tic beszédjében mindannyiszor okvetlenül megjelenik, valahányszor tárgyat kezd változtatni és érzi, hogy a másik észreveszi.)... Csak az ideál nélkül élő lények azok, akik...
- Barátom, barátom, - mondtam csendesen és legyintettem, hogy félbeszakítsam, jól tudván, hogy ha egyszer ezen az elméleti területen megindul, magától nem áll meg soha. Közbeszólásom kicsit megzavarta.
- Mintha az életben az ember nem volna kénytelen megalkudni...Vagyis kénytelen az ideálját lecsökkenteni, hogy elérhesse a kezével... De te, te mindig fellegekben jártál.
Nahát ennek igaznak kell lennie, tegnap apa is ezt mondta. Csak mosolyogni tudtam, szomorúan. Robert egyetlen, természetes szökkenéssel visszatért a felsőbb régiókba, ahonnan az én önző panaszkodásom szemtelenül földreráncigálta:
- Különben ezzel, drágám, a legérdekesebb kérdést érinted, magának a kifejezésnek a kérdését. Igen, láthatod, annak a megismeréséről van szó, vajjon az érzelem kimerül-e a kifejezésben, vagy pedig éppen fordítva, ott válik-e önmagában tudatossá, hogy úgy mondjam, ott teremtődik-e. Az ember végül is igazán kételkedni kezd, vajjon a valóságban bármi is létezik a maga megjelenési formáján kívül és ha... Mindjárt megmagyarázom neked; azonnal meg fogod érteni.
Ezt az utóbbi mondatot mindig akkor hívja segítségül, amikor valamibe bele kezd bonyolódni. Ez dühít fel a legjobban.
- Nagyon jól megértettem, - szakítom félbe. - Azt akarod mondani, hogy semmi okom se volna a nyugtalanságra, ha azokat a szép érzelmeket, melyeket kifejezel, valóban át is éreznéd.
Tekintetét hirtelen valami gyűlölet fátyolozta el.
- Tyhű a mindenit, de nagy öröm az, amikor te valakit megértesz, - kiáltott fel csaknem rikácsolva. - Szóval ennyit jegyeztél meg az egész beszélgetésből? Én olyan bizalommal, közvetlenséggel és nyiltsággal beszélek neked, amilyennel még senkihez, megalázkodom előtted, zokogok előtted. Könnyeim egyáltalán nem hatnak meg, magyarázod a szavaimat és, fagyos hangon, azt a következtetést akarod velem is levonatni, hogy minden érzés nálad van és hogy az én egész, irántad való szerelmem csak...
A zokogás egy percre ismét szavát vette. Felkeltem, már csak egy gondolat vezetett: véget vetni ennek a beszélgetésnek, amelyet oly rosszul irányítottam, amely ellenem fordult s csak azt a látszatot keltette, hogy mindenben én vagyok a hibás. Amint kezemet karjára helyeztem, hogy búcsút mondjak neki, hirtelen hátrafordult és váratlan hévvel így kiáltott fel:
- Hát nem és nem! Nem igaz. Tévedtél. Ha még szeretnél egy kicsit, megértenéd, hogy én is csak szegény, küzködő ember vagyok, akár a többi, aki, amennyire bír, igyekszik kicsit jobb lenni, mint amilyen.
Megtalálta hát végre a szavakat, amelyekkel a legjobban lehet hatni reám. Feléhajoltam, hogy megcsókoljam, de hirtelen durván visszalökött:
- Nem, nem. Hagyj békén. Már nem tudok mást látni, mást érezni, csak azt, hogy nem szeretsz többé.
E szavak után magára hagytam, szívemet még egy szomorúság nyomta, új szomorúság, amely szemben állt az övével és melyet az övé keltett életre bennem: Jaj, még szeret! Nem hagyhatom el...
ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA
Fordította: I. GY. (2., befejező közl.) (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)
EPILÓGUS
1916...
Megfogadtam, hogy nem írok többet ebbe a füzetbe... Nem sokkal a Robert-rel folytatott párbeszéd után, amelyet itt elmeséltem, a súlyos események, amelyek megrázkódtatták Európát, elsöpörték a mi kis személyes bajainkat is. Szeretném újra átérezni gyermekkori hitemet, hogy tiszta szívvel imádkozhassam: Istenem! védelmezd meg Franciaországot! De elgondolom, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak országuk védelméért a németországi keresztények is, bármit fecsegnek is nékünk róluk azzal a célzattal, hogy barbároknak tekintsük őket. Minekünk, amíg vagyunk, a mi saját egyéni értékeinkkel kell Franciaországot támogatnunk és megvédelmeznünk. Kezdetben azt hihettem, hogy ezt Robert is egész lelkével megértette. Láttam, milyen kétségbeesett volt, hogy lábbadozása tétlenségre kárhoztatja. Néhány hónap mulva tanácsot kért Marchant-tól, hogyan szerezhetne olyan orvosi bizonyítványt, amellyel bevétethetné magát katonának. Miért kellett később megtudnom, hogy akkor már az ő korosztályának mozgósítása is készülőben volt és hogy az a veszély fenyegette, hogy a segédszolgálatból esetleg frontra vezénylik, míg így, megelőzve a behívást, módjában volt kedve szerint választani a beosztást, amit a legnagyobb körültekintéssel és minden összeköttetésének felhasználásával meg is tett. Mért mondom el itt mindezt? Csak arról a kínos jelenetről akarok beszélni, ami kettőnk között lefolyt s amely véglegesen megérlelte elhatározásomat. De hogyan magyarázzam meg, ha nem beszélek előbb az új felülvizsgálatról, amelyen meg kellett jelennie, s ahol módot talált arra, hogy frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánítsák, mint aki «traumatizmus következtében beállt krónikus féloldali fejfájás»-ban szenved. Ekkor határoztam el, hogy belépek az egyik frontkórházba, ahol biztosan tudtam, hogy alkalmaznak. Ehhez azonban Robert beleegyezésére volt szükségem. Kemény szavakkal durván visszautasította, azt mondván, hogy csak azért teszem, hogy őt gyötörjem, leckét adjak neki, megszégyenítsem... Engednem kellett, várni és be kellett érnem a Lariboisčre-kórházzal, ahol sokszor egész éjet töltöttem, úgy hogy ettől fogva csak igen ritkán találkoztunk. Egy reggel meglepetve láttam, hogy katonaruhában van. Mivel tud angolul, felvétette magát egy amerikai hadsegélyző bizottságba, ami lehetővé tette neki, hogy uniformisba öltözzön és hogy noha már nem tartozik a hadsereg kötelékébe, mint marcona katona járjon-keljen. De szegénynek kevés szerencséje volt: hazafias szavalatainak az lett a következménye, hogy Verdunbe küldték ki. Mivel hogy nem talált semmi illendő formát a kibúvásra, «kötelességének tartotta», hogy férfiasan elvállalja a dolgot és olyan jól végezte, hogy kis idő múlva a csapatkeresztet is megkapta a lelkesülő barátok, a szüleim és Gustave nagy csodálkozására. És még Verdunben is, ahova magához hívott, módot talált, hogy hősnek mutassa magát. Azt hiszem, csak erre a kitüntetésre várt, hogy felmenttesse magát és hazatérjen, ami, tekintve az összeköttetéseit, nem került nagy fáradságába. Mikor ez a váratlan hazajövetel engem meglepett, nem lévén összhangban az állhatatosságnak azokkal a szép szavaival, amelyeket előttem Verdunben hangoztatott, kifejtette, hogy biztos forrásból tudja, hogy a háború vége már egész közel van és úgy érzi, most nagyobb szükség van őreá Párisban, ahol szerinte az erkölcsök sokkal rosszabbak, mint a fronton.
Ennek most két napja... Azért nem tettem neki semmi szemrehányást. Ama kínos beszélgetésünk óta bármit mond is, szótlanul vállalom. Nem is annyira a cselekedeteit vetem meg, mint az érveit, amelyekkel megokolja őket. Talán meglátta tekintetemben a megvetést. Egyszerre elkezd berzenkedni. Kitüntetéseket kapott s ennélfogva nem érez már magában jogot, hogy kételkedjék saját erényességében, most már teljesen nyugodt. Nekem, akinek nincs vitézségi keresztem, szükségem van magára az erényre, s nem csak a megbecsülésre, amely vele jár. Nekem, a «fellegekben járónak» szükségem van a realitásra... Amikor naívan ujjongott, hogy ily jól úszta meg a háborút s meglátta szájamon a mosolyt, amelyet nem tudtam visszafojtani:
- Mintha te talán nem ugyanígy lettél volna! - kiáltott fel hirtelen.
Nem, Robert, ezt megtiltom, hogy mondd, megtiltom főleg, hogy gondold. Nem feleltem semmit, de azonnal határoztam. Még az este folyamán viszontláttam Marchant-t és megállapodtam vele. Megígérte nekem, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Holnap feltünés nélkül el fogok utazni Chatellerault-ba. Mindenki meg lesz róla győződve, hogy ebben a frontmögötti kórházban védett helyen leszek. Ezt is akarom. Egyedül Genevičve tudja, miről van szó. Vajjon honnan értesült, hogy milyen fajta betegséget gyógyítanak ott? Fogalmam sincs. Könyörgött, hogy elkísérhessen, hogy ő is szolgálatba állhasson velem. De nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az ő korában kitegye magát ennek a veszélynek; hisz előtte még az egész élet. «Nem, Genevičve, ahova én megyek, te nem jöhetsz el, nem szabad eljönnöd», mondtam neki, amikor, mintha búcsúznék tőle, gyengéden megcsókoltam. Az én drága Genevičvem sem tud megelégedni a látszattal. Nagyon szeretem. Neki írom ezeket a sorokat. Őreá hagyom ezt a füzetet, ha nem térhetnék vissza...
(Vége)
Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám · / · ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA
Bejegyzések
_kicsi.JPG)
