A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS RÖVID TÖRTÉNETE

Markham, Adam:A Brief History of Pollution (London, Earthscan, 1994) Az 1. fejezet fordítása Készítette: dr. Adorjánné Farkas Magdolna

Az Édenkert bepiszkolása
Amikor a sárkány előretör, a világ elsötétül.
Korom- és füstfelhőt okád, minden élőt elborít tüzes leheletével.

Folke Isaksson

A környezetszennyezés régebben létezik, mint a civilizáció: őseink megjelenése óta. Mióta fajunk első példányai a Földön járnak, azóta termel az emberi tevékenység fizikai és kémiai hulladékot, amely megváltoztatja a levegő, a talaj és a természetes vizek eredeti összetételét. A történelem előtti időktől kezdve a környezetszennyezés elválaszthatatlanul kapcsolódik az egészség és a gyógyítás problémaköréhez. Paul Janssens, paleopathológus véleménye szerint:

A gyógyítás megelőzte a vallást. A fajfenntartás és az egyéni élet megőrzésére való törekvés minden élőlénynél veleszületett ösztön. Ennek az ösztönnek az

egyik megjelenési formája már a legkorábbi ember esetében is a gyógyító eljárások keresése volt. Ez megelőzte a vallásos érzés megjelenését, mivel a betegségek minden bizonnyal hamarabb léteztek, mint ahogy az ember úgy tekintett rájuk, mint a haragvó istenség büntetésére.

Sok korai betegségért a környezetszennyezés volt a felelős. A környezetszennyezés legelső oka az emberi ürülék lehetett. Az emberi szervezetben élő bél-baktériumok, mint például az Escherichia coli, a fekáliából az ivóvízforrásokba kerültek és megfertőzték a korai embert. Ez a környezetszennyezés ma is milliók megbetegedésének okozója. A por-szennyeződés is korán megjelent. Janssens feltevése szerint az új-kőkorban a kőbányákban, pl. Obourgban, dolgozó emberek, akik naponta faragták ki a kovakövet a mészkőből, szilikózisban szenvedhettek. Egész nap, minden lélegzetvételükkel a tevékenységük nyomán felszálló kőport szívták be. Néha a földrajzi helyzet volt az oka valamilyen betegség fellépésének. Vizsgálatok tárták fel, hogy Broken dombnál, a mai Zambia területén 200000 évvel ezelőtt élt emberfélék (Hominidae) ólommérgezésben szenvedtek, mert ólom szivárgott be a közeli ércérből a lakóhelyül szolgáló barlangnál lévő vízforrásba. Az emberi történelem legalapvetőbb változásának tekinthetjük azt a folyamatot, amikor az új-kőkorban az emberek a vadászó-gyűjtögető életmódról áttértek a nomád álattartásra, majd fokozatosan a növénytermesztésre. Így növekedett az előállított élelmiszer mennyisége, majd megjelent a magántulajdon fogalma is. Az élelmiszer-többlet előállításával a mezőgazdasági termelés teremtette meg az alapot egy jelentős társadalmi változáshoz. Az élelmiszer-többlet tette lehetővé, hogy a közösségekben kialakuljon a mezőgazdasági termelést nem-folytatók - a papság, a katonaság, a kézművesek - rétege. A hatalom és a gazdagság alapját az élelmiszer összegyűjtése és szétosztása jelentette. Mivel kisebb területen nagyobb mennyiségű terményt állítottak elő, megindulhatott a népesség növekedése. Elkezdtek nőni a települések. Először kis falvak alakultak ki, majd városok, végül város-államok. Jerikó fallal körülvett városa i.e. 6500-ban négy hektáron terült el, Uruk templomvárosának Mezopotámiában i.e. 3000-ben 50000 lakosa volt. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a franciaországi Toulouse városának majdnem 5000 évvel később, 1789-ben 55000 lakosa volt. A városok gyors ütemű növekedése vezetett el a környezetszennyezés korszakához. Az emberek nem használtak mindig gyűjtőfogalmat a piszokra, mocsokra, miazmára, füstre, sárra, iszapra, szennyvízre és általánosságban a kellemetlen és veszélyes anyagokra, amelyek szennyezik a világunkat. Csak 1783-ban határozta meg Dr. Johnson a szennyezést, mint "a bemocskolás műveletét" vagy a "megszentelésnek az ellentétét". Johnson szerint ez a fogalom azt jelenti, hogy "vallási értelemben tisztátalanná tesz", vagy "bűnös módon bepiszkol". A szennyezés fogalmát a mai értelemben a XIX. századtól kezdve használják az emberek. 1972-ben a brit biológus, Kenneth Mellanby úgy határozta meg a környezetszennyezést, hogy az "a mérgező anyagok jelenléte, amelyeket az ember juttatott a környezetébe", azonban ezen felül még jelenti a természetes talaj és vízrendszerek tönkretételét azáltal, hogy a természetes anyagok máshová kerülnek az eredeti helyükről. Erre a jelenből vett klasszikus példa: az erdőirtások és a helytelen mezőgazdasági tevékenység következtében talaj és iszap mosódik be a természetes vizekbe; ez károsítja a folyók és a part menti területek élővilágát. A talaj sóssá válása is ebbe a kategóriába tartozik. Ez a környezeti probléma rombolta le a sumér civilizációt. Az i.e. 3500-tól 1800-ig terjedő 1700 éves periódus alatt a sumér mezőgazdaság hatékonysága egyre romlott és a gabonatermelés csökkent amiatt, hogy a talaj sóssá vált. Amikor egy sík területet öntöznek, ahogy ez Mezopotámia déli részének esetében is történt, a víz beszivárog a talajvízbe és megemeli annak szintjét, hacsak megfelelő csatornával nem vezetik el a fölösleges vizet. Ahogy a talaj átitatódik vízzel, a benne lévő sók kioldódnak. A talaj felső rétegéből elpárolog a víz, a só pedig a talaj felszínén marad és kérget alkot. A sumérok úgy írták le ezt a folyamatot, hogy "a föld fehérré változott". Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Egyesült Nemzetek Környezeti Programja (UNEP) szerint "a só-koncentráció növekedése még napjainkban is a legjellemzőbb és minden bizonnyal a legszélesebb körben elterjedt formája a talaj szennyezésének." A talaj sótartalmának növekedése a világ öntözött gabonatermelő vidékeinek 7%-át érinti. A leginkább érintett területek Indiában (a gabonaterelő terület 24%-át öntözik), az USA-ban, Pakisztánban, Iránban, Irakban és Egyiptomban találhatók. Tehát közvetlen környezetszennyezési kapcsolat áll fenn az ősi sumérok és a mai Közép-Kelet népei között. Nem-higiénikus körülmények A világon az első csatornarendszert, a Cloaca Maximát a Római Birodalomban építették fel, az i.e. VI. században a Tarquinius etruszk dinasztia uralkodása idején. Elsődlegesen azért készítették ezt a hatalmas építményt, hogy lecsapolják a Palatinus és a Capitolium dombok között elterülő mocsarat, amellyel végül is megteremtették a lehetőséget arra, hogy ezen a helyen létrejöjjön a Forum Romanum, amely először a köztársaság, később pedig az egész birodalom központja lett. Az ókori Római Birodalom vízügyi úttörői egész csatornahálózatot és szövevényes vízvezetékrendszert építettek a városok ellátására. Annak ellenére, hogy már az ókori Római Birodalomban létrehozták a csatorna- és vízvezetékrendszert, egészen a tizenkilencedik századig a legtöbb országban nem élvezett elsőbbséget a közegészségügyi problémák és a tiszta ivóvízellátás megoldásának kérdése. A városokban végül általában azért oldották meg a szerves hulladék eltávolítását és a csatornázást, mert az emberek már nehezen viselték el a bűzt, tiszta ivóvízre vágytak és kényelmetlennek találták, hogy az utcákon a mocsokban kell járniuk. Csupán a XIX. század második felében nyert bizonyítást, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a vízszennyezés és a betegségterjesztő mikroorganizmusok között, amikor a baktérium elmélet hirdetői bebizonyították az igazukat a miazma elmélettel szemben. A középkori Európa városai nem lehettek kellemes szagú helyek. A hulladék eltávolítására disznókat tartottak, és ami hulladékot a disznók nem ettek meg, azt végül is lemosta az eső. Fokozatosan több városban hoztak kezdetleges hulladékeltávolítási szabályokat és alkalmaztak utcaseprőket a szemét eltávolítására. Azonban a víz kezelésének az ókori rómaiak által bevezetett módszerei hosszú időre feledésbe merültek. Azonban egyes városokban a vezetők már a tizennegyedik század elején próbáltak megbirkózni a vízszennyezés problémáival. Egy hivatalos vizsgálat, amelyet 1307-ben a londoni Fleet folyó állapotának felmérésére végeztek, kimutatta, hogy leginkább a bőrcserzésnél használt vegyszerek maradványai és a Smithfield piacon dolgozó hentesektől származó hulladék szennyezi a folyóvizet. Ugyanebben az évben elkészítettek egy csövet, ez a király mosdóját kötötte össze egy már régebben felépített csatornával, amely a királyi konyha szennyvizének elvezetésére szolgált. Felesleges mondani, hogy ez a privilégium nem jutott a közönséges halandóknak, így az árnyékszékekből a szennyvíz továbbra is a nyitott árkokban és vízmosásokban folyt a patakok és folyók felé. Bár készítettek csatornákat és emésztőgödröket is, ezek azonban nem működtek túlságosan hatékonyan. A csatornák gyakran eldugultak és emellett a tartalmuk minden esetben a legközelebbi folyóba vagy patakba ömlött; az emésztőgödrök gyakran telítődtek és a szennyvíz a szomszédos kutak vizébe szivárgott. Ebben az időben Londonban már büntetéseket is kilátásba helyeztek környezetszennyezésért. 1306-ban kihirdették, hogy komoly pénzbírságot kell annak fizetnie, aki szénnel szennyezi a levegőt. 1345-ben a háztulajdonosoknak két shilling bírságot kellett fizetniük, ha a házuk elől nem takarították el a szemetet. A XV. század végén a velencei nagykövet titkára elképedve írt egy rendeletről, amely megtiltja, hogy bárki megöljön egy hollót vagy héját, ugyanis ezek a madarak eltakarítják a szemetet az utcákról. A környezetszennyezés és a pestis A legtöbb szakértő véleménye szerint a középkorban jobban ügyeltek a higiénére, mint a késő reneszánszban, azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy megmentse Európát a bubópestis pusztításától. Philip Ziegler a Fekete Halál című, klaszzikussá vált könyvében leírja, hogy hogyan sepert végig Európán a hatalmas pestisjárvány. A pestis 1347-ben terjedt el Európában. A fertőzést baktérium okozza, amely bolhacsípéssel kerül az ember szervezetébe. A baktérium köztesgazdája a patkány. A járvány akkor kezdődött, amikor Európában éheztek, sőt nagy számban éhenhaltak az emberek. Az éhínséghez az vezetett, hogy sok helyen kimerült a talaj tápanyagtartaléka, míg a népesség száma növekedett; valamint szokatlanul hideg és csapadékos volt az időjárás. A patkányok valószinűleg a keresztesvitézek hajóin érkeztek a Közép-Keletről, majd elszaporodtak a középkori városok túlzsúfolt és piszkos viszonyai között. A középkori Európában az éhezéstől legyengült népesség, valamint az utcákon folyó szennyvíz ideális feltételeket biztosított a Fekete Halál elterjedéséhez. Bár nem jegyezték fel a pestis terjedésének adatait, úgy becsülik, hogy a járvány egy csupán két és féléves periódus alatt Európa lakosságának egyharmadát elpusztította el. A középkorban a tudomány nem volt képes arra, hogy megmagyarázza a pestis okát, azonban az orvosok széles körben elfogadták a levegő "megromlásának" elméletét. Ziegler hitelt adott a granadai Ibn Khatimah magyarázatának, miszerint "a levegő eredeti tulajdonságai rothadás következtében tartósan megváltoztak". Alfonso Cordoba úgy vélte, hogy valaki "szándékosan megfertőzte a levegőt". Az ördögi tettesnek csupán az volt a dolga, hogy előkészítse a gonosz keveréket egy üvegben, majd összetörje a tárolóedényt, így annak tartalma kiömlött és szétterjedt a levegőben. Ziegler szerint "csaknem minden tizennegyedik századi orvos természetesnek vette, hogy a Fekete Halál kiváltó oka a légkör megromlása". Bár teljesen hibás volt a magyarázat, akár a második századi görög orvos, Galenus hasonló elmélete, mégis ezek a középkori doktorok fektették le a láthatatlan levegőszennyezés tanulmányozásának elméleti alapjait. A pestisjárvány zsidók elleni pogromot is kiváltott. Annak ellenére, hogy az emberek úgy gondolták, hogy a betegség a levegőn keresztül terjed, mégis a zsidókat vádolták azzal, hogy a kutak vizét szándékosan megmérgezik. 1348 telén és a következő évben Közép-Európa városaiban meggyilkolták a zsidókat. Baselben faépületekbe zárták őket, majd az épületeket felgyújtották; Brüsszelben 600 zsidót öltek meg és hasonló kegyetlenségek történtek Stuttgardban, Freiburgban, Drezdában, Erfurtban, Barcelonában és egy sor más városban. Philip Ziegler próbálja megmagyarázni, hogy miért érték ezek a brutális támadások a zsidókat:

sok kút vizét fertőzte meg a közeli emésztőgödörből beszivárgó szennyvíz. A zsidók, akik az átlagnál nagyobb figyelmet fordítottak a higiénére, az ivóvizet a kutak helyett inkább a nyílt patakokból merítették…. Ez a szokás, amelyen a szokásos körülmények között csupán csudálkoztak volna az emberek, a járvány miatt gyanússá vált.

Küzdelem a hulladékkal Az emberi ürülék és az egyéb szerves hulladékok problémájának megoldása átnyúlt a tizenkilencedik századba a gyarmatosító országokban és a Harmadik Világ országaiban egyaránt. Clive Ponting leírja, hogy 1366-ban a párizsi mészárosokat arra kötelezték, hogy az állati eredetű hulladékot a városon kívül helyezzék el. Arról is ír, hogy a polgárok a forradalom előtt a Tuileries parkban egy sor tiszafát használtak pissoir-ként, Madridot pedig úgy takarították, hogy az utcákra hordókból vizet öntöttek, hogy a víz sodorja el a szemeteket. A vízöblítéses WC-t egy angol költő, Sir John Harrington találta fel 1589-ben. Mivel azonban az Erzsébet-kori Angliában a higiénia nem tartozott a leghangsúlyosabb kérdések közé és nem volt még csatornarendszer sem, senki sem figyelt fel erre a találmányra. Végül jóval később, 1778-ban Joseph Bramah kezdte el árusítani az általa szabadalmaztatott vízöblítéses WC-t. Európában századokon keresztül megszokott volt, hogy a városok bűzlöttek a mocsoktól. Egy utazó a tizenhetedik század közepén a franciaországi Narbonne városát "Latrina mundi, cloaca Galliae"-nek nevezte el. 1772-ben Pierre Patte leírja, hogy Bordeaux, Lyon és Toulouse városaiban mindenféle szemét a nyitott kanálisokban hömpölyög a csatornák felé, és a vágóhidakból a vér az utcákon folyik. Néhány évtizeddel korábban Jonathan Swift panaszt tett közzé arról, hogy Londonban a nagy esőzések idején gusztustalan hordalék áramlik ki a csatornákból. Ár a hentesüzletekből kisepert hulladékról, trágyáról, belekről, vérről, vízbefojtott kiskutyákról, bűzlő halakról, döglött macskákról és zöldséghulladékról, mindez sárral keveredve. Közel két évszázaddal később Anna Hastings írja le a Hamburgot ivóvízzel ellátó vízvezetékrendszer állapotát (a tizenkilencedik század végén az Elba vizét tisztítás nélkül használták fel). "A nagyvárost ellátó vízvezetékek belsejét csaknem teljesen elborítják a szivacsok és a puhatestűek, amelyek jó élőhelyet biztosítanak a héjas állatoknak és a férgeknek. A vezetékekben angolnák úszkálnak." A víztisztítást 1892-ben vezették be a poroszországi Altonában, amely város teljesen egybeépült Hamburggal: a két város közötti határ az egyik utca közepén húzódott. Amikor 1892-ben Európában kitört az utolsó nagy kolerajárvány, az utca hamburgi részén lakó családok megbetegedtek, míg az altonai részen élő embereket, akik tisztított ivóvizet fogyasztottak, teljesen megkímélte a betegség. Ez az eset világossá tette az egészség és a tisztított ivóvíz közötti kapcsolatot, és a hamburgi városatyákat arra indította, hogy Hamburgban is tisztítsák az ivóvizet. A közegészségügyi viszonyok ebben az időben sem voltak ilyen siralmasak a világ minden részén. A kínaiaknak már régen volt kidolgozott hulladékgyűjtési rendszerük és a fekáliával történő trágyázás már évezredekkel ezelőtt is lényeges része volt a mezőgazdasági termelésnek, 4000 éve így tartják fenn a Kína keleti részén fekvő hordalékos síkságok talajának termékenységét. Kína több részén ma is követik ezt a hagyományt. Han Suyin írta, hogy "Chengtu városában a tizenkilencedik században és e században is 1949-ig a város leggazdagabbjai közé tartoztak azok a családok, amelyeknek a tulajdonában volt a városi csatorna és így a csatornában összegyűlt ürüléket eladhatták vidéken". Egy hasonló, de kevésbé jövedelmező foglalkozást találhatunk meg a tizennyolcadik századi Londonban. Robert Hughes beszámolója szerint "idős asszonyok vödrökben összegyűjtötték a kutyaürüléket, és néhány penniért eladták a bőrcserző műhelyeknek". A kolera elleni küzdelem nagy lökést adott az európai közegészségügyi reformoknak a tizenkilencedik században. A kolera Észak-Amerikát és Európát először az 1830-as években érte el. Először Bengálban alakult ki járvány, különösen azokon az útvonalakon, amelyeken a zarándokok a Ganges alsó folyásához mentek. A brit katonák terjesztették tovább a betegséget 1816-tól, először a szárazföldön, úton Nepál és Afganisztán felé, majd hajókon utazva vitték el a betegséget Ceylonba, Indonéziába, Kínába és Japánba. 1831-re a kolerajárvány elérte Mekkát, majd a muzulmán zarándokok továbbterjesztették a kórokozókat. Kilenc évvel később a Brit Parlament egyik bizottsága, amelyet a városok egészségügyi helyzetének vizsgálatára hoztak létre, kimondta, hogy kapcsolat tételezhető fel a rossz higiéniai körülmények, a rossz szellőzés, a csatornázás és a megfelelő vízellátás hiánya, valamint a fertőző betegségek - tífusz, kolera, tüdővész - terjedése között. Az 1848-ban pusztító kolerajárvány Angliában 62000 halottat hagyott hátra. A The Times folyóirat megjegyzi, hogy "a betegség volt a legjobb közegészségügyi reformer, amely nem nézett el semmiféle hibát és nem bocsátott meg semmilyen tévedést". A Viktória korban a természetes vizeket nem csupán a fertőzéseket terjesztő szennyvíz veszélyeztette. Parlamenti bizottság alakult a folyók szennyezettségének vizsgálatára. 1867-ben két angliai folyó, az Aire és a Calder állapotáról számoltak be, elmondták, hogy "a folyókat a bányákból, a vegyi, a festék, a tisztítószer gyárakból, a vágóhidakból és a városi háztartásokból származó, a gyapjú és a gyapot feldolgozása során és az állati bőrök tisztítása és cserzése során felhasznált anyagok maradványai szennyezik, mérgezik és a szabad folyásukat akadályozzák". Három évtizeddel később a Tawe folyóban, amely Swansea városán folyik keresztül, a következő szennyeződéseket találták: lúgokat, kénsavat, vasszulfátot, hamut, széndarabokat, a rezet és az ónt előállító és feldolgozó gyárakból származó anyagokat, és a városi háztartásokban keletkező hulladékokat. Wales déli része az ipari környezetszennyezés valódi pokoli üstje volt. A tizenkilencedik század elején a Vivian család és Thomas Williams bányatulajdonos a Tawe folyó völgyében 75 hektár területen létrehozta az akkori világ legjelentősebb fémipari központját. A üzem virágzása idején körülbelül 400 kémény okádta a füstöt a kis völgyben. 1861-ben a közeli Llanelliben állították fel a világ legmagasabb kéményét (960m), hogy vigye el a füstöt a parányi város hatalmas rézüzeméből. Az 1880-as években Walesben a rézipart fokozatosan a cink, ólom, nikkel, arzén, ezüst, majd a huszadik század elején az ón és acél előállítása és feldolgozása váltotta fel. A környezetszennyezés következtében a folyókból kipusztult az élővilág és az erdők meghaltak. A farmerek már az 1830-as években beszámoltak arról, hogy a szarvasmarhák elpusztultak és 1888-ban Swanseában az emberek átlagéletkora mindössze 24 év volt. Hasonlóan lehangoló statisztikákat lehetett volna idézni az ország más területéről is, az ipari környezetszennyezés hatása úgy terjedt el Anglia tájain, mint egy környezeti ekcéma. Azonban annak ellenére, hogy a rossz közegészségügyi viszonyok és az ipari környezetszennyezés kettős problémája az élet minden területét áthatotta, Nagy-Britanniában az első közegészségügyi törvényt csak 1875-ben fogadták el. Ezt 61 évvel később , 1936-ban követte a második, amely felsorolja a "kellemetlen foglalkozásokat": vérfeldolgozó, belező, csontfőző, zsiradék és faggyú feldolgozó, szappanfőző és ragasztókészítő. A Parlament törvényei azonkívül, hogy védték az emberek egészségét, az angliai vizek élővilágánál is pozitív változást idéztek elő. 1895 és 1901 között megfigyelték, hogy a Temze torkolatához újra visszatértek a lazacok, lepényhalak, angolnák és másfajta halak. Richard Fitter természettudós véleménye szerint "a halak visszatérése a London Megyei Tanács csatornázási bizottsága erőfeszítésének köszönhető, amit annak érdekében fejtett ki, hogy ahelyett, hogy a londoni szennyvizet Barkingnál és Crossnessnél kezelés nélkül beleengednék a folyóba, különítsék el a szilárd szennyeződést és ezt vigyék ki a tengerhez". A mai környezetvédők, akik fellépnek az ellen, hogy Nagy-Britannia (az Északi-tenger partján fekvő országok közül egyedül) továbbra is a tengerbe önti a csatornákban leülepedett szilárd szennyeződést, nem ünnepelhetik túlságosan a csatornázási bizottság rendelkezéseit. Valami van a levegőben A levegőszennyezés Nagy-Britanniában közel 800 éve politikai kérdés. Amikor Eleanor királynő 1257-ben meglátogatta a nottinghami kastélyt, a kellemetlen szagú, szén-füsttel teli levegő miatt inkább átköltözött a Tutbury kastélyba. Már a tizenharmadik és a tizennegyedik században számos kísérletet tettek arra, hogy szabályozzák a szén égetését és a szabályok megsértőit megbüntessék, de ezek a törekvések általában sikertelenek maradtak. Maga I. Erzsébet királynő is "nagyon szomorú és elégedetlen" volt amiatt, hogy a Westminster Palotában szén-füstös a levegő. A királynő panasza miatt a helyi sörkészítők a szén-tüzelésről áttértek a fa-tüzelésre. A tizenhetedik század első éveiben a növényzet nagymértékű pusztulásáról számoltak be és arról, hogy az otthonokban a bútorok és a falakra függesztett tárgyak hamar porossá válnak. 1659-ben John Evelyn azt írta, hogy Londont "olyan füstfelhő borítja, amely a Földet a pokollal teszi hasonlatossá". 25 év múlva sem volt jobb a helyzet, 1684 januárjában Evelyn a következőket írta:

Londonban a hideg levegő megakadályozza, hogy a füst felszálljon, ezért a kormos füst úgy beborítja a várost, hogy alig lehet átlátni az utca túloldalára. A füst az emberek tüdejét durva szén-szemcsékkel tölti meg, ez gátolja a tüdő működését, ezért mindenki nehezen lélegzik.

Még később, a tizennyolcadik század végén Gilbert White természettudós megfigyelte, hogy az általa nagyon szeretett Selborne városát "kék színű köd borítja, aminek olyasféle szaga van, mint a kőszén-füstnek, és akkor észlelhető, amikor észak-keleti szél fúj, tehát feltételezhetően Londonból jön a füst. Erős szaga van és valószinűleg káros az egészségre". J G Kohl 1840-ben írja, hogy Manchesterben "a számtalan utcai lámpa gyönge, beteges, melankólikus fényt küld át a vastag, sárga ködön." Egy másik kortárs, Engels beszámolójában arról ír, hogy "a kellemetlen füst miatt Manchesterből mindenki elköltözik, aki megengedheti magának, hogy valahol máshol házat béreljen." Charles Dickens a Sivár ház című elbeszélésének nyitó bekezdéseiben leírja, hogy a novemberi "füst lesüllyed a kéményekből, puha fekete koromszemcsék szóródnak szét a levegőben, némelyik olyan nagy, mint egy jól fejlett hópehely - gyászolnak, talán a Nap halálát." Hasonló színhelyeket lehetne feltárni bárhol az ipari világban. A világ húsiparának központja, Chicago, az istállókkal és a vágóhidakkal hátborzongató hely lehetett. Upton Sinclair, a novella író miután meglátogatta ezeket a helyeket, 1904-ben így ír a Packingtown kéményeiből szálló füstről:

úgy tört elő, mintha önmagát is veszélyeztetné, mindent maga előtt űzve, olyan volt, mint egy szakadatlan robbanás. Kérlelhetetlen volt, az ember csak nézte és várta, hogy vége legyen, azonban újabb füstfolyamok gomolyogtak elő. Fent hatalmas felhővé terebélyesedtek, tekeregve és kavarogva; azután egyetlen folyamba egyesültek és továbbfolytak az égen, fekete füstfátyolt terítve szét, ameddig a szem ellát.

1945-ben Richard Fitter írta: "Amikor a levegő füsttel és más mérgező anyagokkal szennyeződik, annak megelőzhető okai vannak, olyanok, amelyek teljesen emberi ellenőrzés alatt állnak…. Nincs még egy tényező, amely ennyire közvetlen hatást gyakorolna az ember életlehetőségeire….és amely olyan könnyen orvosolható lenne, mint a levegőszennyezés". 1990-re, több mint három évtizeddel azután, hogy elfogadták a tiszta levegő törvényét, London levegője nagymértékben kitisztult és a gyilkos téli londoni ködök is megszűntek. Azonban Chris Rose környezetvédő arról írhat még mindig, hogy "Az Egyesült Királyság olyan hatalmas erőművek egész hálózatával dicsekedhet, amelyeknek hatalmas kéményei vannak. A magas kéményeket azért építették, hogy Nagy-Britannia megszabadulhasson a szmogtól, így azonban a savas esőt exportálja". A savas eső még mindig átjárja Britannia levegőjét, átitatja a talajt, megbetegíti az erdőket és sok területen lassan megfojtja a vízi életet. A levegőben lévő mérgező anyagok töretlen és szennyezett kapcsolatot jeleznek múlt és jelen között.