GLATZ FERENC: Engel Pál

A középkor csodálata

Több mint hetven éve született Engel Pál. 1938. február 27-én. És már nyolc éve halott. Vannak sorsok, amelyek beilleszkednek a kor tömeges életpályaáramába. Azokat a kor általános felfogása miatt érdemes tanulmányozni, vannak sorsok, amelyeket különlegességük miatt. Engel Pálé ilyen sors volt.
Fővárosi, értelmiségi családban született, felmenői között sok vagyonos és a fővárosnál érdemleges tisztségeket betöltő férfi volt található. Ezekre, igaz, csak a legszűkebb baráti körben, élete végéig szívesen emlékezett. Mert hitt - hittünk - abban, hogy az ember közösségi lény, és e közösséget az intézmények tartották és tartják fenn. A középkorban éppúgy, mint a 20. században. Zárkózott, egyes életszakaszaiban szinte már különc egyéniség volt. Aki mindennél többre becsülte szellemi függetlenségét. De mindahányszor hivatali felkérést kapott, vállalta a tisztségeket, igaz, mély, valós érzelmi vívódások után. És őszintén szenvedett attól, ha a hivatalban kudarcok érték.
Családjától - ahogy ő mondta - "jó géneket" örökölt, és kiváló nevelést kapott. Mindig meleg tisztelettel emlékezett édesanyjára, aki a német és francia után, idős korában tanult meg angolul, és "aki csak okos és kiváló emberekkel barátkozott". De aki az úri lakásba 1949-ben befogadott ápolatlan és műveletlen prolilánytól az elköltözéskor őszinte barátnőként vált el. Ha volt a szűkebb baráti körben, közöttünk - Szűcs Jenőre, Szakály Ferencre gondolok - valakiben romantikus együttérzés a szegényebb néprétegekből jött emberek iránt, az leginkább benne volt meg. Otthonról hozott fegyelmezettséggel viselte a néha rá irigykedőket a briliáns, örökölt logikai készségéért, a gyermekkorában kifejlesztett idegennyelv-tudásáért és a több generáción át a családba nevelt úriember-normákért. Ahogy mondta, úriember nem lop, nem csal. Úgy gondolta, ehhez az úriember-fegyelmezettséghez tartozik, hogy az embernek ne legyenek sem társadalmi, sem etnikai előítéletei. Élete végén fakadt ki, csak egyszer, akkor is saját volt osztálya, a magyar középosztály ellen. Legjobb barátja sem tudta lebeszélni erről.
Kiváló a természettudományokban, a matematikában, de őt gyermekkorától a történelem érdekli, a várak, a lovagok, a nemesi családok a középkorból (a rá nagy hatást tett igen művelt nevelőapjáról többször említi annak nemes származását), az újkorból pedig kiemelten az angol parlamentarizmus nagy politikus debattőreit, a két Pittet és Churchillt emlegette a leggyakrabban. Megjelenésében, viselkedésformájában mindig is éreztük a polgárosult angol dzsentri birodalmat összetartani képes elegáns felülemelkedettségét. Az angol alkotmányos monarchiát többször is szenvedélyesen védte szakmai vitákon a radikális köztársaságpártiakkal szemben.
Történelemmel akart foglalkozni és könyvek között élni. Történelem-könyvtár szakon végez, először a 9-10. századi Bizánccal foglalkozik, erről írja első tanulmányait (1964-1966). A magával hozott angol, német, francia és orosz nyelv mellett az egyetemen kiváló latinossá fejleszti magát, s pusztán logikai feladatként is gyakorolja magát ezek alkalmazásában, így olvas az orosz alapján szerbhorvátot és bolgárt, a latin és a francia alapján olaszt, spanyolt, a bizánci téma kedvéért az újgörögöt és a régi törököt is elfogadhatóan ki tudta olvasni. Önmagáért, a maga képességeinek megpróbálásaként logikai gyakorlatokkal tornáztatja agyát az utolsó évig. Amíg a halálos kór nem vált előtte ismertté. Szabadságaira, ha el kellett utaznia - ezt a szó komoly értelmében rajongva szeretett feleségéért tette -, akkor válltáskájában tucatnyi angol, német és magyar nyelvű keresztrejtvényt cipelt. Feladatmegoldó embernek tartotta magát, kedvenc négyszemközti szórakozásaink közé tartozott, hogy én készítettem a keresztrejtvényeket, és aztán az összefirkált papírlapot letéve, fejben próbáltuk az "igen-nem"-es megoldást. (Szűcs Jenő és Szakály Ferenc hangos derültségének kíséretében.) Matematikai logikája sok merevséghez is vezetett értékítéleteiben. De ez nyitotta meg számára az utat - no és csodálatos memóriája - a számítógépes adatbázisképzés lehetőségeinek felismeréséhez. Engel évtizedekkel előzte meg korát - nemzetközi összehasonlításban is - a nemzeti történelemre vonatkozó társadalom- és intézménytörténeti adatbázis, illetve a történeti művekben a digitalizációs közlési műfajok kialakításában. Az ő nevéhez fűződik a műfajában egyedülálló 14-15. századi archontológia, azaz a kor tisztség- és hivatalviselőinek rekonstrukciója, amely egyben az eddig ismert legteljesebb genealógiai adattár, a középkori magyar történelem digitalizált térképegyüttese és a magyar megyei nemesi társadalom eddigi legaprólékosabb rendszerszintű leírása. Ezeket az adattárakat Engel igazából a maga kedvéért, otthon, hallatlan szorgalommal és ugyanakkor utolérhetetlen logikai fegyelmezettséggel készíti. Barátai rábeszélésére lesz csak a kedvtelésből és szenvedélyből összehozott "tényhalmazokból" - ahogy ő nevezte ezeket - publikált könyv. Engel ugyanis, miután a Bizánc-téma nem hozott megélhetést, váltott a középkori magyar történelemre. Rekonstruálja a 15. századi világi nagybirtok megoszlását. Ismét a tisztség- és hivatalviselők, valamint a családtörténet. A Rozgonyi és Kanizsai családra vonatkozó szinte teljes levéltári anyag megmozgatása, valamint a kiadott forrásanyag alapján mutatja ki, hogy Zsigmond 1437. évi halála után hogyan esik szét a királyi hatalom első számú alapja, a királyi birtok, s hogy a 150 királyi várból 1498-ra, tehát a Mátyás uralkodása utáni évtizedre már csak 26 marad királyi kézen. Az érdeklődés középpontjában személyi kérdés is áll: vajon Mátyás halála után miért állnak át az oligarchák, a királynak tett ígéretük ellenére, a fia, Corvin János ellenségeinek táborába? Engedi ezt a kedvére kutató szabad értelmiségi - ahogy ő mondta "magánzó" - életmódot az, hogy nem kerül tervfeladatokat kitűző kutatóintézetbe vagy oktatói kötelezettségeket elváró tanszékre. Húsz évig a szakmai közélet "perifériáján", könyvtárakban dolgozik: az Egyetemi Könyvtárban, majd a Posta-vezérigazgatóság könyvtárának vezetője, végül az Országos Széchényi Könyvtárban. A kor hivatal- és államszervezet-történelmének legújabb irányzataira talál rá: nem a hatalmi államot, még csak nem is a hivatalnok-államot, hanem az állam szolgáltató funkcióit kell vizsgálni. Mégpedig az államszervezetben hivatalt viselt személyek, azok vagyoni állapotának teljes rekonstrukciójával. Senki nem ismerte és valószínűleg hosszú ideig nem is fogja ismerni úgy a 14-15. századi Magyarország hivatali rendszerét, a királyi udvartól a megyei familiárisokig, a nádoroktól a helyi várnagyokig, mint Engel Pál. Névről, rokonsági összeköttetéseikbe és így érdekközösségeikbe helyezve azokat. 1973-tól a 20. századi magyar történetírás talán legnagyobb középkorkutatója, Mályusz Elemér mellett dolgozik. Oklevélolvasását, topográfiai-földrajzi ismereteit Mályusz és Györffy mellett tökéletesíti. Engel - és ez nem volt feltétlenül konform az 1970-es évek felfogásában - Mályusz-tanítványnak vallotta magát. Legnagyobb felfedezésének tartja a "honor" birtoklási forma kimutatását. Vagyis: Magyarországon a 14-15. században biztosan, de már feltehetően korábban is, az uralkodó a királyi birtokok jövedelmeinek eladományozásával fizeti meg fő tisztségviselőit. Ezért aztán nem alakul ki Magyarországon a hűbéresi viszony, amely kölcsönösségen alapul uralkodó és hívei között. Ez a rendszer borul majd fel a 15. század közepén, amikortól a királyi adományok már örökbirtokként jutnak a bárók kezére, akik állandósuló belháborúba sodorják az országot. És aminek következtében is a magyar állam csak gyenge erőkifejtést képes mutatni a térségbe benyomuló oszmán-török erőkkel szemben.
A "magánzó" Engel 1982-ben - ahogy mondani szokta - "hivatásos" kutató lesz. A Történettudományi Intézetbe kerül. Itt együtt él az 1949 után feljött új generáció (Pach, Hanák, Ránki) az 1949-ben félreszorított, majd az 1960-as években fokozatosan rehabilitált régiekkel (Mályusz, Györffy, majd Kosáry Domokos). És hangjukat hallatják már Engel korosztálytársai, akik a nagy összefoglalók árnyékában is a köznapi és a mikrotörténelem kutatásának szenvedélyével fognak témáik kidolgozásához, legyen szó a társadalom, a politika vagy éppen a szellemi élet, a történettudomány történetéről. És szenvedéllyel hisznek abban, hogy a mindenkori politikai rendszert azon kell mérlegre tenni: mennyire engedi akár a politikai adminisztrációban, akár a szakigazgatásban, akár a kutatásban a szakszerűség érvényesülését. Engelből, a szakmai közélettől inkább távol élő kutatóból, kibújik a közélet, a közösség iránt fogékony ember. Különböző szakmai bizottságoknak a vezetője, legjobb barátainak sorából kerülnek ki az intézet osztályvezetői, az igazgatóhelyettes, a háttérben pedig - 1986-ot írunk - ott van az intézet igazgatója, Ránki György, aki ekkoriban ugyan keveset van Magyarországon, de nemzetközi tekintélye naponta érződik, és ott van a dogmatikusokkal szemben rehabilitált Kosáry Domokos, immáron a történészek nemzeti bizottságának elnöke. Ahogy Engel mondta egy, a Beszélőnek adott interjújában: "Ilyen szempontból a rendszerváltás sem hozott nekünk semmiféle felszabadulás-élményt, mert már vagy tíz éve nem léteztek ideológiai gátak, tabuk vagy hasonlók." Ekkortól az élet hozza a sikereket, az elismerést és a nagy ívű munkák megírását. (Amelyeket ő amolyan "kikényszerített" műveknek tartott, mivel legszívesebben Károly Róbert pénzügyeivel foglalkozott, vagy éppen a Temesköz történeti településrendszerének rekonstrukcióját folytatta.) Szűcs Jenő után osztályvezető (1988 - ekkor már Ránki sem él), ő írja meg a nemzeti történelem új európai látószögét meghirdető sorozatban a középkor történelmét, azután az intézet igazgatóhelyettese lesz és szinte minden szakmai bizottságban a hazai középkorkutatás első számú képviselője, az általa is olyannyira tisztelt Kubinyi András, Kristó Gyula társaságában. Képességeit az egyetemi oktatásban, konferencia-előadásaiban (Történelemtanárok Konferenciája), a szerkesztésben (História, Történelmi Szemle, Acta Historica) is csillogtatja. De legszívesebben a levéltárban vagy elsötétített szobájában számítógépes adatrendszerei között élt. 1995-ben akadémikus. Rövid időre ismét könyvtárvezető hivatalt vállal: azt reméli, hogy barátja mellett, aki korábban az intézeti igazgató, most pedig az Akadémia elnöke, tud segíteni az Akadémiai Könyvtár általános szakmai és anyagi nehézségein (1996-1997). Ebben tévedett, tévedtünk. 1997 után ismét a Történettudományi Intézet osztályvezetője, közben - kizárólag elkötelezettségből - egyetemi tanárságot vállal másodállásban Miskolcon, Szegeden és az Eötvös Kollégiumban. Elkötelezettségből vesz részt a millennium történettudományos előkészítésében és - ahogy mondani szerette - szakmai ellenőrzésében. Amilyen határozott mondatokkal bírálta azokat, akik a hazafiság tartozékának vélik a mai magyar nemzeti közösség és a kora középkori magyar háborúskodó nagyhatalom közötti érzelmi azonosságot, ugyanolyan határozottsággal vett részt barátai mellett az Országgyűlés törvénytervezetének kritikájában, az államalapításról és a Szent Koronáról. És elismeréssel adózott, adóztunk azért, hogy az akkori kormányadminisztráció fiatalabb része elfogadta szakmai kritikánkat: a Szent Korona-eszme irracionális tana nem lehet része egy európai gondolkodású magyar nemzet törvénykezésének.
Aztán jött 2001. Már tudta, hogy halálos beteg. Fegyelmezetten viselte a betegséget, ahogy azt úriemberként neveltetésében megszokta és minden téren gyakorolta. De mind gyakrabban keresett meg zaklatottan, emlékeztetve az elmúlt évtized beszélgetéseire arról, hogy a demokrácia határai közé nem lehet beengedni a nem demokratikus erőket. A parlamentáris demokráciának természetes velejárója az utcai politizálás, de minden kormányzat a demokrácia, így a maga sírját is ássa, ha az utcát hívja segítségül parlamenti ellenfelének legyűréséhez. Az utcán elszabadult indulatok erőszakos cselekményekhez vezethetnek; emlékeztetett: mennyire aggodalmasnak tartottuk, hogy még az 1980-as években is az akkori politikai vezetés nehezen tolerálta: a nemzeti történelemnek nincsenek pozitív és negatív hagyományai, nem szabad, hogy a munkásmozgalom, az osztályharcok hagyománya legyen csak a nemzeti hagyomány. És emlékeztetett: mennyire elkeseredtünk a másik végleten, amikor 1990 után mindent, amit a szovjet rendszer idején tiltottak vagy amit szakmailag bíráltunk, azt most hirtelen a nemzeti hagyományként tüntetik fel. S hogy 1944-1945-ben nemcsak a demokratákat szorították emigrációba, hanem a volt szélsőjobboldali és irracionális diktatórikus erőket is, amelyek azután az emigrációban magukat a nemzet fő képviselőinek mutatták, s brosúráikkal, kirekesztő nézeteikkel térnek most, az 1990-es években vissza. Amikor türelemre intettem, s hogy vitában, a Históriában vagy napilap hasábjain kell felszólalni, hirtelen rám és feleségemre nézett nagy, barna szemeivel, keserűen azt mondta: "Nekem, úrigyereknek ez jobban fáj talán, mint neked. Mi nem ilyenek voltunk, az én szüleim és felmenőim mindig lenézték a csőcseléket, ezen a ponton nincs türelem." Néhány nap múlva zaklatott kéziratot tett elém, mondta, hogy most ő fizeti a vörösbort, és elolvastatta velünk a Népszabadságba szánt szöveget, ami azután Úrigyerekek tévúton címmel jelent meg. Észrevételeket tettem, jelentékteleneket, hogy ugyanis húzza ki a szövegből azt, hogy ő nem liberális és nem bolsevik, s hogy talán a mostani politikai válságnak nem az őstörténelemben való összekacsintás a nemzeti romantika és a fajelmélet között az oka. Hanem a mostani válság oka sokkal inkább a kegyetlen harc a választói voksokért. Merthogy a politika immáron a legnagyobb kisajátítható pénz, az adófizetői pénz megszerzéséért folyik, és hogy ehhez az út a politikán át vezet...
Engel három hónapra az úrifiúk tévútjáról írott cikke után meghalt. Figyelte az őt ért kritikákat, de csak legyintett, legyintettünk. Számára az volt a fontos, hogy betegen is egy életeszményt védjen meg: a 19-20. századi szakértelmiség életeszményét, a hitet a becsületben, a tisztességben, a színvonalban. Mert ahogy a kórházi ágyon erről utoljára szólt: jó hazafi az, aki tehetsége kifejlesztésével a legtöbbet teszi az emberekért. Hozzátettem, morogva: és itt most valami más irány kezdődött, amely más elvek érvényre juttatásáért harcol...

Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Forrás: História - történelmi folyóirat