2010. február 2., kedd

Ignotus: F. F.



A politika mögül



Ahhoz igazán pszichoanalízis kellene, hogy felkutassa: boldogult és siratnivaló Ferenc Ferdinánd főherceg eredendő, mondjuk, kisgyermeki egyéniségében milyen ágya volt megvetve a karakternek, melyet későbbi élete nevelt bele? Például: mennyiben hajlott különben is arra a takarékosságra, mely hódolatra méltó olyan nagy úrnál, ki nem biztos benne, vajon gyermekei örökölhetik-e majd vagyonát, tehát annak kamatjából kell, míg bírja, számukra vagyont összeraknia? Hogy amúgy is meglévő vallási hajlandóság volt-e, melyet természetesen fejlesztett később a halálos betegségből való menekülés s talán az a lappangó és öntudatlan remény, hogy egykor az egyház elrendezheti, mit az udvari hagyomány összezilált? Kiböjtölni egy halálos betegséget, kidacolni egy nem sima házasságot... általában várni és tűrni, viselni és elviselni: mennyi eredendő dac és ellentmondás kell ahhoz, hogy az ellenkezőt jelentésnek az a néma szobra alakulhasson ki belőle, ki gyanánt Ferenc Ferdinánd főherceg állt a világ előtt? Vallásosságát érintettem elébb - amily könnyű e sokrétű monarchiában jozefinusnak lenni, úgy nem nehéz, hogy ott az uralkodóban erős katolikus hajlandóság fejlődjék ki. Mert a katolicizmus az, mely az osztrák németséget elkülönbözteti a német birodalomnak bélyeget adó lutheránus poroszságától. A katolicizmus az, mely e monarchia szlávjainak többségét ellentétbe állítja úgy a pánszlávizmussal vagy pánrusszizmussal, mint a déli nagyszerb ideával, melynek fő erőssége a bizánci vallás. A római egyház az, mely ellenzéke és ellensúlya a világi olaszságnak, amelynek imperializmusa ostromolja az osztrák-olasz földeket s kerülgeti az Adria keleti partján az osztrák-magyar monarchia érdekterületeit. Ki nem elégedetlen e monarchia mai állapotaival? Ki nem látja rémülten, mint mállik széjjel, mint korhad és roppan össze, s ahol határa van: mindenfelől s minden szomszédja ellenségi vagy szövetségesi formában mint szorongatja s köti gúzsba és aknázza alá? A személyes helyzet daca, a sorukra várás s közben visszahozhatatlan idő eltelésén való kétségbeesés kell-e csak hozzá, hogy az ember egyebet akarjon, mást, akármit, csak azt ne, ami most van, csak úgy ne, ahogy most folyik? S nem legközelebb eső-e az ellenkező - ha a német és magyar és dualista és feudális, nagypolgári és álalkotmányos rendszer ennyire terméketlen és tehetetlen - áttérni a szláv színű centralizmusra és demokrata katonacsászárságra?

Bármily tartózkodó volt Ferenc Ferdinánd főherceg: annyit lehet tudni, hogy e monarchia megújhodását ilyen gondolatban látta, megmentését, ha sora kerül, ilyen rendszerrel tervezte. Hogy nagyon eltökélten, nagyon tudatosan, nagyon kidolgozottan-e, azt persze nem lehet tudni. Nem lehet tudni, hogy trónrajutásakor menten és radikálisan nekilátott volna-e a rendszerváltoztatásnak, mellyel, ha egyáltalában lehet valamit elérni, csakis akkor lehet, ha magában éppúgy teljes, radikális és határozott, mint ahogy a mai rendszerben talán nem is a gondolat s a koncepció a hibás, csak az, hogy nem teljesen valósították meg s habozva és félig, s közben vissza-visszacsinálva tapogatóztak útján. Nem bizonyos, hogy az óhatatlanul nagy konfliktusok, melyekkel ily radikális változtatás járt volna, nem terelik-e el a reformátort a reformoktól s nem hajtják-e szintén megalkuvásokba, tehát határozatlanságba és félmunkába? Bármily tartózkodó volt is a főherceg, már ilyesmi körül is voltak rá vonatkozó tapasztalataink. Mikor a monarchia szláv törekvései a két balkáni háború után véres orral vonultak vissza, a szlávérzésű Ferenc Ferdinánd éppoly feltétlen a német császárhoz állt, mint valamikor a magyar Andrássy. Ő volt az olaszok tolakodását, a szerbek terjeszkedését nem tűrő katonapárt reménysége - de ő nyugodott bele az olasz háború elmaradásába, a szerb háború pedig egyenest az ő tanácsára maradt el. A demokrata katonacsászárság rendszerében a demokráciából engedett, mikor arról volt szó, hogy ennek fejében a hadsereg megkapja a magáét - s amily buzgó katolikus volt s amily hű fia az egyháznak s hívője a katolicizmusnak, mint politikai, mert birodalomszervező ideának, annyira mind valószínűbb lett, hogy valamikor meg kell majd barátkoznia a szekularizáció, a papi birtokok elkobzásának vagy legalábbis megváltásának gondolatával, mert a máris végsőkig kiszipolyozott társadalmak pusztán adóból nem lesznek képesek kiteremteni a mind többet, ami katonai költségek már legközelebbi jövőben elkerülhetetlenek lesznek. Egyszóval: a rendszer számára, melyben a nagytervű Habsburg hitt, az előjelek nem voltak kedvezőek, s e rendszert s a nagyakaratú imperátort magát is fenyegette a tragikum, hogy ugyanabban kell elakadnia, aminek helyébe mint mentő gondolatot szerkesztették meg ez új irányt: a felemásságban, a következetlenségben, a nem egész munkában.

Ez pedig mindenesetre baj - ezzel és így semmi esetre sem lehet boldogulni. S kérdés, hogy az eszes, a kemény, a becsületes szándékú főherceg, kiben az épp ily becsületes Andrássy búcsúztatójában azt a tulajdonságát magasztalta, hogy tudott és akart tanulni: az első összeütközések pedagógiájától nem tért volna-e meg arra a hitre, hogy az eddigi rendszerben nem maga a gondolat volt hibás, csupán gyakorlata: a kelletlen, a szeretet és hit nélkül, félig és habozva való keresztülvitel?

A mai rendszerben - mondjuk: alkotmányban és politikában talán nem is a dualizmus s a triplice a lényeg, hanem hogy ezek magyar ideák. Idősb Andrássy Gyula maga volt a dualizmusnak, a delegációnak s az új alkotmánynak megteremtője - de csak isten a megmondhatója, hogy ő mint külügyminiszter hányszor követett el olyan hatáskörbeli túllépéseket, melyeket a papiroson önálló Magyarország más külügyminiszternek, másnak, mint magyarnak, bizonyára nem nézett volna el. Bosznia, amily nagyszerű gondolat volt s bármennyire a Hunyadiak politikájának habsburgiba való áthangolása: szláv mivoltával annyira veszedelmes az olyan magyarságnak, mely külön istáp nélkül áll a szlávokkal szemben. Ha nem Mátyás vonulhat be Bécs várába, hanem Bécs vonulhatott volna le a Mátyás budai várába, kérdés, hogy lett volna-e értelme a Mátyás bosnyák politikájának? Magyar külügyminiszter s a monarchiában, legyünk őszinték: a birodalomban kristálymag gyanánt álló magyarság a speciális magyar érdekből sokkal többet engedhet a birodalmi érdeknek s kevesebb féltékenységgel kezelheti a dualizmust, mint mikor magát kell védenie a birodalom ellen, melynek csak úgy van számára értelme, ha az létét biztosítja. A birodalomban hegemón magyarság többet engedhet a nemzetiségeknek s kevesebb igénnyel zavarhatja a hadsereg egységét, mint az olyan magyarság, melynek állama határain belül kell magát biztosítékokkal öveznie, mert a birodalom benyeli. 1867-ben a dualizmust csak félig léptették életbe s nyomban kezdték visszacsinálni - s észre lehet venni, hogy míg a dualizmusban még meg nem csalatkozott magyarság az 1868-i törvényekben bőkezű és tágszívű a horvátok s nemzetiségek iránt, húsz évvel később, mikor világossá válik, hogy a dualizmust Bécs sohasem vette és sohasem veszi komolyan, áttér arra a horvátoktól s nemzetiségektől félő rendszerre, melynek végzetes hibáit most nyögi. Idősb Andrássy Gyula még annyira, amennyire magyar lehetett a birodalom élén - s ezért tehetett engedményeket magyar részről a birodalmiságnak. De Tisza Kálmán már ellenségül látta az országgal szemben a birodalmat - s ettől fogva mindenestől be kellett húzódnunk az állami féltékenység s a nemzeti követelések csigaházába.

Pedig mennyi birodalmi érzék lappang, imperialista vágy izzik a szeparatistának mondott magyarban! Hogy kitört most annak a Ferenc Ferdinándnak ravatala körül, kit pedig olyan impérium és birodalmiság álmodójának tartanak, melyet a magyarnak inkább félnie kellett, mint várnia! Van-e az az osztrák-német, az a cseh vagy lengyel politikus, a legtehetségesebb s legverzártusabb is, ki a delegációt oly parlamenti színre emelte, kinek külügyi elmélkedése úgy egy habsburgi nagyhatalom gazdag és termékeny gondolatainak lett volna kincstára és rendszere, mint az indexre tett magyar ellenzék főembereinek beszédei? Hol folyt a mozgósítás könnyebben és simábban, mint úgy a koalíciós, mint a munkapárti Magyarországon, s nem a magyar ezredek-e azok, kiket akárhová le lehet küldeni s nem kell őket felcserélni, mint a mobilizációs időkben suttogták a szerb ezredekről, elzásziakkal? Hol van, amiért magunk annyit szidjuk magunkat, de ami egy nagy alakulásban megbecsülhetetlen, a magyar érzés és önszeretet mellett több internacionális és kozmopolita érzék, mint nálunk? Mit lehetne itt csinálni, ha azt csinálnák, amit kell! Valóban: ide birodalom kell, és nem széttagolt, hanem kettősségében is összefogó és összefüggő. A dualizmus és a magyar gondolat még egyáltalában nincs e tekintetből kipróbálva, mert soha végre nem volt hajtva. A dualizmusnak s a magyar gondolatnak birodalmi gondolatnak kell lennie, amint azt a múlt század első hetven évében látták és tanácsolták az okos emberek, mikor Gentz azt tanácsolta a római császárságból kiszorult Ferenc császárnak, hogy legyen hát magyar császár - s mikor Bismarck megismételte a különben magyarutáló Savoyai Eugén figyelmeztetését, hogy a birodalom súlypontját Budára kell áttenni. Magyarországban minden tehetség megvan arra, hogy a birodalom védőbástyája legyen. Csak ne kelljen magát védenie a birodalom ellen.


Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 14. szám

Nincsenek megjegyzések: