Muravidéki magyar nyelv és nyelvhasználat

Írta: KOLLÁTH Anna

2008. January 04.

„….a szlovénizmusok beékelődtek a mindennapi muravidéki beszédbe. A helyi nyelvjárás szerves részeivé váltak. És akkor fognak eltűnni a nyelvünkből, amikor már nem lesz, aki beszélje azt...” 1. A Muravidék a kétmillió lakosú Szlovénia egyik kétnyelvű területe(a másik az olaszok lakta Tengermellék). Az ország északkeleti részén, a magyar–szlovén ál­lamhatár mentén azt a 30 települést jelenti szűkebb értelemben, ahol az őshonos magyarság többségben, kompakt tömbben él (területe 195 km2, kb. 50 km hosszú, 3–15 km széles sáv). A magyar nemzeti közösséghez tartozók Szlovénia összlakos­ságának (1.964.036 fő) 0,32%-át teszik ki. Számuk a 2002. évi népszámlálás adatai alapján – az 1991-eshez viszonyítva – jelentősen csökkent: míg akkor 7.243 ma­gyar nemzetiségűt és 7.511 magyar anyanyelvűt tartottak nyilván, addig most 5.212 magyar nemzetiségű (-21,96%) és 6.237 magyar anyanyelvű (-11,55%) ál­lampolgárt számoltak meg. Nagyon sokszor elhangzott már, hogy a Muravidéken mind a magyar nyelvnek, mind pedig az azt anyanyelveként beszélő őshonos ma­gyar nemzeti közösségnek alapjában véve más az élethelyzete, mint a nagy régi­ókban – az eredmény viszont ugyanaz, sőt még kilátástalanabb a magyar nyelv helyzetét, távlatait tekintve. A fent említett etnikai térségekben a közösségi kétnyelvűség többnyire de facto és nem de jure kétnyelvűség (Péntek 1995: 4). A Muravidéken pont fordított a helyzet. Itt is megvan a tényleges és a hivatalos kétnyelvűség közötti különbség, de ellenkező előjellel: a hivatalos minden szin­ten biztosítja a nyelvhasználati jogokat, de nem eredményez tényleges (funk­cionális) kétnyelvűséget, nincs nyelvmegtartó ereje, hanem inkább gyorsítja a nyelvcsere megállíthatatlannak tűnő folyamatát. A magyar nemzeti közösség nyelvi jogairól beszélve – a pozitív diszkrimináción alapuló szlovén kisebbségpo­litika jogi-alkotmányos-törvényi makulátlansága miatt – eltolódik a hangsúly. Nem az európai dokumentumok adaptálása az érdekes elsősorban, hiszen azt Szlovénia törvénykezésében maradéktalanul pozitívan érvényesítette, hanem azok az el­lentmondások, amelyek a hibátlan elmélet (az elfogadott elvek) és a gyakorlat (a tényleges megvalósulás) között feszülnek. Az a kérdés lé­nyege, hogy a példás(nak tűnő) joggyakorlattal a magyar nemzeti közösség mennyire tud és akar, a többségi szlovén lakosság pedig mennyire akar és tud élni. Mert a jogi helyzet ismeretében akár érthetetlennek is tűnhet(ne) a mura­vidéki magyarság fogyása létszámban, nemzettudatban, valamint az anyanyelv használatában (nyelvvisszaszoruló helyzet, amely a nyelvcsere „előtere”) egyaránt. 2. A muravidéki magyar nyelvhasználat, a közösség tagjainak vernakuláris nyelv­változata – a külső régiók magyar nyelvhasználatához hasonlóan – elsősorban két dologban más, mint az anyaországi. Egyrészt nyelvjárásiasabb, s dialektalizmusaiban archaikusabb a kétszeres peremhelyzet, meg a térség létét merőben megváltoztató történelmi sorsesemények következtében. Másrészt erősen kontaktusos, azaz az államnyelvi eredetű közvetlen és közvetett kontaktusjelen­ségek erősen beágyazódtak a kétnyelvű beszélők magyar nyelvhasználatába. Mind a nyelvjárásba zártság, mind pedig a kontaktusosság az adott nyelvi kontaktushely­zet következménye.[1] A muravidéki magyar nyelvváltozat tehát elsősorban kontaktus­jelenségeitől és konzerválódott nyelvjárásiasságaitól az, ami. Kutatásaim, amelyek 2003 óta a határon túli nyelvi irodák és kutatóhelyek hálózatának keretein belül folynak (Termini Kutatóhálózat, illetve a kisrégiók kutatóit magában foglaló, ez év novemberében alakult Imre Samu nyelvi Intézet), ennek megfelelően kétirá­nyúak. A muravidéki tájszavak életének és változásának vizsgálata mellett az ún. határon túli szavak (ht szavak) összegyûjtésére, a muravidéki ht szójegyzékek összeállítására, a ht online adatbázis muravidéki anyagának bővítésére, ponto­sítására irányulnak. A továbbiakban a szóhatártalanítás legújabb muravidéki ered­ményeiről lesz szó. 3. A határtalanításnak, amely fogalmon a határon túli adatbázis építésén kívül a külső régiók írott és beszélt nyelvi korpuszának gyűjtése és fejlesztése, a Word szövegszerkesztő program határtalanítása, s legújabb munkaként a határon túli helynevek kodifikációja értendő, napjainkban nemcsak tematikája szélesedik, ha­nem gyarapszik a róla szóló és a vele foglalkozó szakirodalom is, aláhúzva a fo­lyamat nyelvtudományi hasznát és jelentőségét.[2] A hét külső régióban működő magyar nyelvi kutatóhálózatot 2007 májusa óta hivatalos megállapodás köti a Ma­gyar Tudományos Akadémiához.[3] A kutatócsoport munkája nyomán eddig három szótárban – a Tolcsvai Nagy Gábor szerkesztette A magyar nyelv kézikönyvtára sorozat első két darabjában: az Osiris Helyesírásban (Laczkó–Mártonfi 2004), az Idegen szavak szótárában (Tolcsvai Nagy 2007), ezen kívül az Értelmező szótár+-ban (Eőry 2007) és a Word helyesírás-ellenőrző programban (Prószéky Gábor) – jelentek meg a magyar nyelv határon túli változatainak jellegzetes elemei, az ál­lamnyelvi eredetű közvetlen és közvetett kölcsönszavak, egyetemessé, összmagyarrá téve ezzel a magyar nyelvtudomány alapvető kézikönyveit. A háló­zat nyelvészei a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Debrecen, 2006. augusztus 22–26.) „saját” szimpóziumon számoltak be az aktuális kutatások ered­ményeiről, a továbblépés lehetőségeiről.[4] A 2007 szeptemberében, a debreceni DAB székházban tartott tanácskozáson Debrecenben a további tervekről, a bővülés és a bővítés távlatairól, a helynév-határtalanítás folyamatának lépéseiről, s a közös honlap kialakításáról volt elsősorban szó. 4. Elsősorban a határtalanítás muravidéki visszhangjából levont tanulságok kész­tettek arra, hogy megvizsgáljam a kisrégió ht szavainak gyakoriságát, szociális érvényét. Tizenöt éves passzív megfigyelésem alapján ugyanis meggyőződésem, hogy a ht szavak a muravidéki beszélt nyelvi regiszterek szerves elemei. A kérdőíves vizsgálat eredménye – az adatok jelenlegi, nem teljes feldolgozottsága alapján – igazolni látszik a feltevésemet. Másodsorban pedig az, hogy a gazdag dialektoló­giai kutatások mellett most már megfelelő hangsúly essék a magyar nyelv szlové­niai változataiban található kölcsönszavak kutatására. Előadásomban a kérdőívet mutatom be, és egy konkrét példa alapján beszámolok a kutatás első eredményei­ről. Munkám csupán egy mozaikszem abban a folyamatban, amelynek célja a ma­gyar nyelv muravidéki kontaktusváltozatainak minél pontosabb és hitelesebb feltérképezése. 5. A ht szavak gyakoriságának megállapításához a kérdőíves módszert válasz­tottam. Az anyaggyűjtés aktív direkt módja teremtette beszédhelyzet (tesztszitu­áció) messze nem felel meg az ideális gyűjtési körülményeknek, pontosan ellentéte a labovi elvnek, hiszen úgy figyeljük (kérdezzük!) adatközlőinket, hogy ők nagyon is észreveszik, hogy figyeljük őket. Sőt, azt kérjük tőlük, hogy a mondatokra mint nyelvi elemekre tekintsenek, azaz metanyelvi módon gondolkodjanak róluk. A szókészleti egységek ismertsége és használtsága fokának megállapításához – ha az nem már meglévő élőnyelvi korpuszra, hanem közvetlen diskurzusra támaszkodik – mégis ez a legoptimálisabb „műfaj”, mert viszonylag rövid gyűjtési idő alatt nagy számú beszélőt képes szóra bírni az adott témában.[5] A helyzetet két szempontból próbáltam „enyhíteni”, „adatközlőbarátabbá” tenni (hiszen a cél mindig a minél hitelesebb adatok felgyűjtése, az esetlegességek kiküszöbölése): az egyik a kérdőív összeállításában, a másik a gyűjtő személyiségének meghatározásában mutatkozik meg, mindkét folyamatban hallgatóimé volt a kulcsszerep. Feltétlenül hangsúlyozni szeretném, hogy a kérdőívet kísérleti jellegűnek tekintettem, tapasztalatainak segít­ségével gondoltam kialakítani a véglegeset, az optimálisat, amelyet aztán a lehető legszélesebb beszélői körben alkalmazni lehet majd. A most kapott adatok alapján azonban megállapítható, hogy kísérleti kérdőívünk nem is olyan rossz sem a te­remtett nyelvi helyzet, sem pedig a kapott korpusz szempontjából, ezért egyelőre ezzel folytatjuk a vizsgálódást, kiterjesztve az adatközlők körét fokozatosan (amennyiben erőnk és idõnk engedi) a kétnyelvű terület egészére, mindhárom ge­nerációban. Az így nyert adatok a célvizsgálat mellett többféle, más szempontú nyelvi elemzés alapjául is szolgálhatnak (nyelvjárási jelenségleírások, attitűdvizs­gálatok, a nyelvválasztás-nyelvismeret-nyelvhasználat összefüggései stb.), hiszen a lexikalitási ítéletnek is nevezhető helyettesítéses módszer jellegéből adódóan, a kérdőív utasítását követve a tudatos beszélő nemcsak a kölcsönszókra, hanem a helyi nyelvjárási alak- és ejtésváltozatokra is rámutathatott. 6. A muravidéki szókészleti egységek szinkrón társadalmi érvényének meg­állapítására szánt kérdőív megalkotásában az első lépés a benne szereplő 100 szó kiválasztása volt. A ht adatbázis 420 szót tartalmazó muravidéki korpuszát első és másodéves, valamint lektori hallgatóim – a szemináriumi órák határtalanítás témájának lezárásaként – gyakorisági mutatóval látták el saját és közvetlen környe­zetük nyelvhasználata alapján,[6] így alakult ki a vizsgálatban szereplő ht szavak listája. A kiválasztatás mint módszer – jóllehet mindig tartalmaz egyfajta véletlen­szerűséget, a hallgatók ismereteiből és „foglalkozásából”, szociokulturális helyze­téből adódó fogalomköri és regiszterbeli meghatározottságot – felhívja a figyelmet néhány fontos dologra, sejtet pl. egyfajta rétegzettséget a kölcsönszavakon belül. Az is bebizonyosodott, hogy ez az osztályozós módszer jól kiegészíthet egy mási­kat, pl. a lexikalitási vagy grammatikalitási ítéletekre, mondatkiegészítésekre, szi­nonimák keresésére alapozó vizsgálatokat. A szavakkal ugyancsak a hallgatók (valamennyien muravidékiek) alkottak mondatot, s nem én, hogy minél hiteleseb­bek, autentikusabbak legyenek, hogy a lehető legjobban elkerüljük a „csináltság” eseteit. S a kérdezők, a gyűjtők is ők voltak, hogy a 65 adatközlővel minél közvet­lenebb, familiárisabb beszédhelyzetet teremtsenek az optimális adatok reményé­ben. Erre a feladatra természetesen megfelelő előkészítést kaptak a szemináriumo­kon, valamennyien szívvel-lélekkel vettek részt az adatgyűjtésben. Tapasztalataikat szemináriumi dolgozat formájában összegezték. 7. A kérdőív példamondatai általában a standard norma szerint íródtak, ben­nük egy, néha két ht szóval. A feladat megfogalmazása elég sok dilemmát vetett fel (mit akarunk, hogyan kaphatunk optimális eredményt, mi az optimális eredmény stb.). Kérdőívünk helyettesítéses (és nem javításos) feladatokból áll, az adatközlő „lexikalitási” ítéletet vár. A helyettesítések nem a helyes–helytelen dichotómiájára épülnek, hanem a beszélő saját (esetleg a közvetlen környezet) nyelvhasználatára. A feladatban még a gyanúját is el akartuk kerülni annak, hogy az adatközlõ úgy érthesse: a mondatban található helytelen szót kellett mással, a helyessel helyettesítenie. A „másképp, más szóval” megfogalmazásban szinonimá­kat kértünk, s abból, hogy az adatközlõ más formát használt, semmiképp se követ­keztetek arra, hogy a tényformát helytelennek tartja. A feladat megfogalmazásában arra is ügyeltünk, hogy ne a Muravidéken általáno­san használt formát kérjük (azt a formát, amit sok muravidéki magyar embertől lehet hallani, és amit a magyarországiak nem ismernek). E szembeállítás­sal ugyanis sokak szemében azonnal stigmatizáltuk volna a nem magyarországi, azaz a helyi változatot, jóllehet inkább hízelgő, az anyanyelvváltozat presztízsét emelő tényként hangozhatna a megfogalmazás hiteles interpretációja, az, hogy az ő nyelvhasználatukban is vannak „többletek”, amelyeket fel lehet és fel is kell kí­nálni a magyar beszélőközösség egészének. Az utasításban általánosan fogalmaztunk, nem hívtuk fel az adatközlõk figyel­mét a kölcsönszókra. Ennek oka az a tapasztalat, hogy a közvetett kölcsönszókat és -kifejezéseket nem észlelik másnak, „rossznak, helytelennek” magyar nyelvhasz­nálatukban (azok magyar szavak és szerkezetek), viszont a közvetlen kontaktusje­lenségekrõl mint kerülendő, szükségtelen rosszról beszélnek (azok nem magyar, hanem szlovén szavak), jóllehet következetesen és természetesen használják őket szinte minden nyelvi helyzetben. A helyettesítések különböző eseteiben összefüggés van a nyelvismeret és a nyelv­használat között. Ha nem tudja az adatközlő a közmagyar változatot, vagy abban a pillanatban az nem jut eszébe, akkor nem is tudja helyettesíteni a közmagyar változattal, még ha akarná is. Ilyenkor aláhúzza a lexémát a feladatnak megfelelően, illetve a fogalom tartalmának, használati körének ismeretében körül­írásokkal él (emocionális helyettesítés, azaz a megoldás érzelmi/identitásbeli motivációja nagyobb a nyelvi/mentálisnál). Ezek legtöbbjérõl elmondhatjuk, hogy alkalmi szerkesztmények, a beszélt nyelvben aligha fordulnak elõ (pl. bágerlik: kiásott gödör, flomaszter: színezett írószer, studentka: magas fokú iskolába jár, garanció: minõsítés papír, emso: önazonosító szám stb.). A helyettesítésekben – ahogy ez várható volt – felszínre került néhány hapax is (alkalmi interferenciajelenségek, kódváltásnak látszó elemek, mint pl. a neplácsánik ’kifizetetlen túlóra’, nadura ’túlóra’, szlácsilnica ’öltöző’, volitva ’vá­lasztás’), ezek ugyancsak fontos adatok, de az adatbázistól elkülönítetve rögzítőd­nek, hogy további sorsukat figyelni tudjuk. 8. A vizsgálat menetét, a kapott adatok feldolgozásának egy lehetséges módját most csupán egy mondaton, a kérdőív 18. számú mondatán mutatom be. A mondat „érdekessége”, hogy benne a mindkét irányú helyettesítésre van lehetõség, ezzel az adatközlõk éltek is. A mindennapi nyelvhasználatnak megfelelõen nemcsak a szlo­vén eredetû coklát változtatták fapapucsra, hanem a nővér közmagyar szónak is megadták az általuk használt kölcsönváltozatát, a szesztrát. A helyettesített két szó után megadom a helyettesít – aláhúz – meghagy esetek számát,[7] előtte termé­szetesen felsorolom a kapott válaszokat (utánuk zárójelben a helyettesítések számát). A célszó különböző típusait (ha egyáltalán vannak), a más kölcsönszós és a közmagyar szós helyettesítéseket kettõs virgulával választom el egymástól. Vé­gezetül, a nyíl után a helyettesített lexémák következnek az elõfordulás számával (a változatok vagy a különbözõ ragos szóalakok összevonásával keletkeztek, ahol nincs nyíl, ott nincsenek alakváltozatok egy lexémán belül), az egyenlőségjel után álló római szám pedig azt mutatja, hányféle közmagyar lexémával helyettesítették az adatközlõk a kölcsönszót.18. A kórházban a nõvérek mind coklát hordanak.coklát: fapapucsot (3), facipõt (2), fatalput (1), fatalpu (1), papucsot (1), papucsban (1), klumpát (1), egiségügyi cipû (1) → fapapucs: 3, facipõ: 1, fatalpú: 2, papucs:1, egészségügyi cipõ: 1, klumpa: 1 = VI 11 – 0 – 54 nõvérek: szesztrák (10), szesztra (2), sestrák (2), sestrak (2) || nõvérök (1) = I 16 – 0 – 49 A mondatban a közvetlen kölcsönszó irányú helyettesítés (nõvér → szesztra) jóval nagyobb arányú, mint a közmagyar irányú (cokla → fapapucs), oka valószínûleg a szesztra nagyon gyakori használata, s az a tény, hogy a kórházban, az orvosnál többnyire szlovénul beszél az ember. Nem tartom valószínûnek, hogy a nõvér poliszémiája játszik közre a helyettesítésben, ugyanis a helyi vernakuláris nyelv­változatban – tudomásom szerint – a testvér a használatos szinte minden esetben e vérségi kapcsolat jelölésére (nincs öcs, báty, húg, nõvér). Mindenesetre ezt a lehe­tõséget is feltétlenül meg kell vizsgálnunk a vizsgálat következõ fázisaiban. Az adatok azt bizonyítják, hogy mindkét kölcsönszó erősen él a kétnyelvû beszélõk magyar nyelvhasználatában. 9. A kapott korpusz ismeretében megállapíthatjuk, hogy a kérdőíves vizsgálattal használható, elemezhető, megbízható nyelvi anyag birtokába jutottunk. A helyette­sítések alapján kialakul egy gyakorisági sorrend az elemzett közvetlen kölcsönsza­vak körében. Az egyes szavakra vonatkozó gyakorisági mutató utal az adott lexéma pillanatnyi élethelyzetére, a független változók menti lehetséges rendszerezések rámutathatnak a ht szavak rétegzettségére a beszélõközösségen belül. A gyûjtést folytatjuk, kiterjesztjük az adatközlők számát a nyelvterület egészére. Tervezzük egy „ellenkérdőív” összeállítását és kikérdezését, ebben tényszóként a közmagyar standard alakok szerepelnélek, a helyettesítések feltételezett iránya a mostani for­dítottja lenne. A hallgatók gyûjtés során szerzett tapasztalatai alapján, valamint az adatok eddigi – kimondottan szó központú – feldolgozása során is számos tanulság fogalmazódott meg bennem. Közülük összegzésként most csak a legfontosabbakat említem, hiszen ezek fogják meghatározni a folytatást, ezek lesznek a további részletes elemzés alapszempontjai. A szlovén eredetû tényszó közmagyar célszóval való helyettesítése, a standard alakok megjelenése, elterjedtségének foka a nyelvi kiegyenlítődésre utal(hat): arra, hogy a rendszerváltás utáni megváltozott – nyelvi következményekkel is járó – nemnyelvi körülmények hatására nagyobb az esély a közmagyar standarddal való közvetlen érintkezésen keresztül a helyi standard változat kialakítására, még ha kevesen és kevés színtéren fogják is beszélni azt. Ezt a hipotézist támasztja alá a helyi vernakuláris változat erõssége és – sok esetben – egyeduralma az anyanyelv­változatok között (csorbítja viszont a magyar nyelv visszaszoruló helyzete). A helyettesítések vizsgálatakor nagyon fontos szempont az is, hány esetben honosították az adatközlők a ht szót. Minél erősebb ugyanis a domesztikáció, annál stabilabb az adott lexéma helyzete az adott nyelvváltozatban. Érdekes lesz azt is megvizsgálni, milyen típusú és tartalmú, fogalomkörű szavakat honosítanak legtöbben és legtöbbször. A hallgatók közül többen is kitértek összegzésükben azokra a nehézségekre, amelyeket a kétféle szemlélet – az elõadásokon tapasztalt kétnyelvûségi s az otthon uralkodó egynyelvű – saját »lelkükben«, azaz nyelvi tudatukban, attitűdtartalmaik­ban okoz. Nehezen tudják elfogadtatni közvetlen környezetükkel, hogy a második nyelv nem az anyanyelv hibaforrása, hanem természetes közege, s hogy a kontak­tushelyzetnek pozitív és gazdagító nyelvi és kulturális kitevői vannak, amelyekkel mindenképpen élni kell(ene). Rámutattak azokra a bizonytalanságokra, amelyek a nyelvvisszaszorulás állapotában lévõ közösség nyelvi viselkedését meghatározzák.[8] Hivatkozások, irodalom Az Idegen szavak szótárába ajánlott határon túli lexikális elemek (ht-lista, 2007. május 31-i állapot). Összeállította: Lanstyák István. (Kézirat)Benő Attila 2007. Köznyelvi magyar szavak jelentésbõvülése az erdélyi magyar nyelvváltozatban. Maticsák szerk. 7–12.ÉKsz.2 Pusztai Ferenc szerk. 2003. Magyar értelmező kéziszótár: Második, átdol­gozott kiadás. Budapest: Akadémiai Kiadó.Eõry Vilma főszerk. 2007a. Értelmező szótár +. Budapest: Tinta Könyvkiadó.Eőry Vilma 2007b. Határtalanítás a magyarországi szótárakban. Maticsák szerk. 27–32.Kolláth, Anna 2005d. Jezikovna izbira, dvojezièni pouk in presti¾ mad¾arskega jezika v Prekmurju (Vplivi detrianonizacije na kontaktne razlièice mad¾arskega jezika). Hladnik, Miran szerk. Vloga meje. Zbornik Slavistiènega društva Slovenije 16. 51–62. Ljubljana: Slavistièno društvo Slovenije. Kolláth, Anna 2006a. Detrianonizacija mad¾arskega jezika – izzivi in mo¾nosti v tretjem tisoèletju v osrèju Evrope. Jezik in slovstvo. Letnik 51, številka 3–4, str. 85–102. Kolláth Anna 2006b. Határtalanítás. Fejezetek a kisebbségi magyar nyelvhasználat összehasonlító viszgálatából. Nyelvünk és Kultúránk 36/143–144, 60–83. Kolláth Anna 2007a. Büszkeség vagy balítélet? A határtalanító szótárprogram mu­ravidéki szójegyzékei és fogadtatásuk. Maticsák szerk. 81–100. Kolláth Anna 2007b. Akkor hogyan is beszélünk?... megjelenõben: Kisebbségku­tatás 2007/4. Kontra Miklós 2003. Élőnyelvi kutatások határainkon belül és kívül. Magyar Tu­domány, 4. www.matud.iif.hu/mthon.html/ Kontra Miklós 2006. Apropó „De azért egy értelmiséginek tudnia kell, hogy min ironizál”. Az egynyelvû szemlélet utóbbi negyedszázada. Kritika 14–16. Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2004. Helyesírás. Budapest: Osiris Kiadó.Lanstyák István 2005a. Határtalanítás (a Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadása után, 3. kiadása előtt). Mártonfi Attila – Papp Kornélia – Slíz Marianna szerk. 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. 179–186. Budapest.Lanstyák István 2005b.Kölcsönszavak a magyar nyelv határon túli változataiban. Vörös Ferenc szerk. Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. Buda­pest–Nyitra–Somorja: Magyar Nyelvtudományi Társaság, Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum. 21–26.Lanstyák István 2005c. Kontaktológia és variációelmélet. Lanstyák István és Menyhárt József szerk. Tanulmányok a kétnyelvûségrõl III. Pozsony: Kalligram. 120–130.Lanstyák István 2006. A nyelvi változatosság mint szótártani probléma. Adalékok a határtalanítás módszertanához. Nyelvbõl nyelvbe. Pozsony: Kalligram. 57–104.Maticsák Sándor szerk. 2007. Nyelv, nemzet, identitás. I. A VI. Nemzetközi Hun­garológiai Kongresszus (Debrecen, 2006. augusztus 22–26.) nyelvészeti elõadá­sai. Debrecen–Budapest: Nemzetközi magyarságtudományi Társaság. Péntek János 1995. A kollektív kétnyelvűség három típusa. Kétnyelvûség 3/2, 1–8. Péntek János 2004. A magyar nyelv szótárai, nyelvtanai, kézikönyvei és a határon túli magyar nyelvváltozatok. Az MTA határon túli kutatóállomásainak feladatait is ellátó nyelvi irodák állásfoglalása. Magyar Tudomány 49/7, 724–726. www.matud.iif.hu/04jul/008.html Péntek János 2007. Transzszilvanizmusok, romanizmusok és a határtalanítás prog­ramja. Maticsák szerk 115–124.Szabómihály Gizella 2007. A határtalanítás a helynevek területén. Maticsák szerk. 153–170. Szoták Szilvia 2005. Fejezetek a kisebbségi magyar nyelvhasználat összehasonlító vizsgálatából. Határtalanítás; õrvidéki szavak magyarországi szótárakban. Keményfi Róbert szerk. Osztrák források – magyar kutatók, Österreichische Quellen – Ungarische Forscher. Debrecen–Bécs: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéle – Collegium Hungaricum. Tolcsvai Nagy Gábor 2007a. Idegen szavak szótára. Budapest: Osiris. Tolcsvai Nagy Gábor 2007b. A magyar nyelv és nemzet értelmezhetõsége a határtalanítás folyamatában. Maticsák szerk. 171–177. [1] A nyelvjárásba zártság egyfajta fáziskésés, együtt az ún. nyelvi konzervativizmussal. A nyelvi konzervativizmus a nyelvi rendszer szempontjából elsõsorban a szókészletben jelentkezik, valamint a szleng és a különféle zsargon jellegű nyelvváltozatok kevésbé markáns jelenlétében. A többségi nyelv elemeinek a kisebbségi nyelv elemeire és formáira gyakorolt egyenes hatása a kétnyelvű egyén beszédében interferencia. Az interferencia nyelvi következménye a nyelvi kölcsönzés a nyelvi rendszer minden síkján. Az interferenciajelenségek és a kölcsönzéstermékek a kontaktusjelenségek, amelyek, leegyszerûsítve közvetlenek, azaz testesek és közvetettek, azaz testetlenek lehetnek. Pl. a halljuk egymást: felhívjuk egymást, a civil katona: polgári szolgálatos személy, az elesik a vizsgán: megbukik, a föllépésem van: zárózanítási órát tartok, a felemelem a pénzt: felveszem a pénzt (bankban) stb. nyelvi változók elsõ, kontaktusnyelvi változata közvetett, míg pl. a gúzsva: tömeg, a gájba: láda, rekesz, a student: egyetemista, a kalorifer: hősugárzó, a kolek: okmánybélyeg, a prikolica: utánfutó, a sminka: rúzs stb. változók elsõ tagja közvetlen kontaktusjelenségek. [2]A magyar nyelvterület hét külső régiója (Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság, Drávaszög, Muravidék, Őrvidék) nyelvészeinek közös munkája által jött létre az államnyelvi eredetű kölcsönszavakat és -kifejezéseket tartalmazó határon túli lista (erről bővebben lásd az alább felsorolt irodalomban), amelyet 2007 tavaszától a folyamatos bõvítés, továbbfejlesztés, finomítás és átalakítás következtében határon túli online adatbázisként (ht adatbázis) tartunk számon. A határtalanítás témakörében eddig megjelent tanulmányok felsorolását lásd: Lanstyák 2006: 59. Ezen kívül még: Kolláth 2006a, b, Kolláth 2007b, Maticsák szerk. 2007: 5–206. [3]A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete és a Magyar Tudományos Akadémiának a külső régiókban mûködõ kutatóállomás-hálózata, a hét régió kutatói szakmai együttmûködési megállapodást kötöttek, az okiratot – ünnepélyes keretek között – Kenesei István és Péntek János írta alá 2007. május 8-án, az Akadémia közgyûlésén. Az együttműködés különbözõ formái a gyakorlatban az aláírás elõtt is megvoltak, a megállapodás révén azonban ezek tartóssá, hivatalossá válnak, megjeleníthetővé mind az Akadémia testületei számára, mind a más intézményekkel és testületekkel való kapcsolatokban (Együttműködési megállapodás). [4] A kongresszus 14. szimpóziuma A határtalanítás programja és az újabb magyar nyelvi tervezés címet viselte, szervezõi Péntek János és Kolláth Anna voltak. A téma a hálózat közvetlen kutatóin kívül más, elsősorban a kétnyelvûséggel (is) foglalkozó szakembereket is vonzott. A 16 elhangzott előadás írott változatát tartalmazó kötet 2007 augusztusában megjelent (Maticsák Sándor szerk.: 2007). [5] Egyelőre 10 kutatóponton (Csente/Èentiba, Dobronak/Dobrovnik, Felsőlakos/Gornji Lakos, Göntérháza/Genterovci, Hármasmalom/Trimlini, Hosszúfalu/Dolga vas, Kapca/Kapca, Lendva/Lendava, Radamos/Radamoš és Völgyifalu/Dolina) 65 magyar anyanyelvű beszélő vett részt a vizsgálatban. Az adatközlők módszeres kiválasztása, a reprezentatív mintavétel a kutatás további fázisainak elengedhetetlen lépése lesz. [6] Az Értelmezõ kéziszótár második kiadásának gyakorlata szerint 1-tõ 5-ig “osztályozták” a szavakat, az egyes jelentette a leggyakoribbat, az ötös a legkevésbé használatosat. A gyakorisági lista elsõ száz szava szerepel a kérdõívben. [7] A 11 – 0 – 54 számhármas azt jelenti, hogy a 65 adatközlőből tizenegyen helyettesítették a cokla kölcsönszót közmagyar lexémával, senki sem húzta viszont alá annak jeléül, hogy õ nem így mondja, 54 beszélő pedig »érintetlenül« hagyta a mondatot, illetve az adatközlők többsége kipipálta (holott ezt külön nem kértük tőlük), megerősítve azt, hogy ő is így használja az adott tényszót. [8] Némelyik adatközlõ szerint ő maga helyesen beszél magyarul, nem mondja pl., hogy prikolica, hanem azt, hogy utánfutó, habár tudom, hogy mindig prikolicát mond” (részlet V. J. elsõéves magyar szakos hallgató elemzéséből). „Az egyik adatközlő a kornet szót fagyira javította ki, de a beszélgetésben elhangzott tőle: Apu a Bofroszttól vette a kornettöt?” (P. P. másodéves magyar szakos hallgató elemzésének részlete.) „Mivelhogy az adatközlõket ismerem, véleményem szerint a válaszok nem teljesen relevánsak, hiszen az adatközlõk nem mindig azt írták, amit ténylegesen mondanak” (S. A. elsõéves magyar szakos hallgató elemzésének részlete). „Voltak, akik tőlem kérdezték, hogyan tartom én helyesnek (!) a mondatot, pl. az égőket helyett én mit mondok: lucskákot, zsarnicákot, fénylõket, lámpákat ... ha én ezt így mondom, akkor õk is így mondják” (V. J.). „Azt vélte, hogy a szlovenizmusok standard magyar változatát kell leírnia, tehát azt a formát, amelyet a középiskolában helyesként tanult meg. Hiába kérleltem, hogy úgy írja le a mondatokat, ahogy ő használja, mondja. Bevallotta, hogy nem képes leírni a nyelvjárási szót, hiszen az nem helyes (!). Bizonytalan volt a helyesírásban” (P. P.). »Az adatközlők egy kivétellel mind reális képet adtak nyelvhasználatukról. Bizonyított tény, hogy a szlovénizmusok beékelődtek a mindennapi muravidéki beszédbe. A helyi nyelvjárás szerves részeivé váltak. És akkor fognak eltûnni a nyelvünkből, amikor már nem lesz, aki beszélje azt.« (K.T. abszolvens)

Forrás: muravidek.eu

Vitkovics (Vitkovits) Mihály, nyelvújító

1778 Augusztus 25. (231 éve történt)
Megszületett Vitkovics (Vitkovits) Mihály, nyelvújító, költő, meseíró, az első író, aki magyar műveket fordított le idegen nyelvre (A költő regénye).


Vitkovics részt vett az MTA felállításának előkészítésében. Népdalkísértetei, szerb népdal- és rege átdolgozásai az első eredmények e műfajban. Jó nevű ügyvédként került kapcsolatba több tekintélyes családdal, s kötött barátságot a pesti írókkal. Ő fordította szerb nyelvre Kármán József "Fanni hagyományai" című művét s ezzel utat nyitott a magyar irodalom külföldi megismertetéséhez.

VITKOVICS MIHÁLY
(1778-1829)

Egy régi szerb népi hősi ének elmeséli, hogy a hercegovinai Trebinjében egy lakomán politikai és vallási ellentétek nagy vérengzést robbantottak ki, és kilenc Vitkovics testvért gyilkoltak le. Az özvegyek kisgyermekeikkel elmenekültek, volt, aki Magyarországra. Az egyikük családja Egerbe került. A továbbiakat már a történelem meséli. Az Egerbe vetődött özvegy unokája, Vitkovics Péter, I. Lipót alatt, a XVII. század második felében vitéz kapitány volt, s ott is hunyt el Egerben száztizenhat éves korában. A fia, József, egri görögkeleti lelkész lett; az ő fia, a második Péter követte atyját a papi hivatásban, és ennek a fia volt Vitkovics Mihály, aki ugyancsak Egerben született 1778-ban.

Apai, anyai elődei mind régóta Magyarországon élő szerbek voltak, ő úgy lett lelkes magyar, hogy megmaradt tudatos szerbnek is. Úgy nőtt fel, hogy egyformán tudott a két nyelven, s miközben jó hatású magyar költő volt, aki közben szerb költeményeket is fordított magyarra, egyidejűleg magyar műveket fordított szerbre; alighanem vele kell kezdeni a magyar szépirodalmi művek idegenre tolmácsolásának történetét is. Kármán József Fanni hagyományainak az ő tollából származó szerb fordítása a délszláv fordítási irodalom klasszikus darabja, miközben magyar költői művei, főleg népdalai kimutatható hatással voltak a romantika népies törekvéseire, Kisfaludy Károly és Czuczor Gergely népdalaira, amelyek előkészítették Petőfi költészetét.

Vitkovics Mihály tehát fontos alak a XIX. század kezdetének irodalmában, még ha írói-költői nagysága csak az igazi nagyok után következik is, és ha irodalmi arcképe el is homályosodott az utókor előtt.

Egerben született, de Pesten nevelkedett. Nem követte sem közvetlen elődeit a papi pályán, sem a hajdani ősöket a vitézkedésben. Jogot tanult, és ügyvéd lett, méghozzá kitűnő szakértelmű, nagyon jó nevű ügyvéd, akire nagy hírű és nagy gazdagságú családok bízták ügyeik vitelét. Igényes ifjú jogászok törekedtek arra, hogy Vitkovics Mihály mellett folytassanak joggyakorlatot. A későbbi években Deák Ferenc is nála jurátuskodott. A tekintélyes jogász az irodalmat mindig is passziónak - vagyis szenvedélynek és szórakozásnak - tekintette, otthona azonban irodalmi központ volt, s ő maga fontos irodalmi feladatokat valósított meg; még népszerű költő is lett, noha sohase kergette a látványos sikereket.

Fiatal ügyvédként barátkozott össze Horváth Istvánnal, a romantikus nemzeti ábrándokat kergető történészprofesszorral, és Szemere Pállal, a maga korában igen jelentékeny költővel és kritikussal, a magyar szonett úttörőjével és a rendszeres hazai irodalmi kritika megteremtőjével. Mindhárman Kazinczy és a nyelvújítás hívei voltak, idővel Kazinczy személyes barátai. Vitkovicsot, Szemerét és Horváthot nevezték az időben Kazinczy pesti triászának. Irodalmi barátságuk és nemzedékekre gyakorolt ösztönző hatásuk nagyban hozzájárult, hogy Pest legyen az ország irodalmi és kulturális centruma.

A szerb népdalok ismerete és fordítgatása hívta fel a figyelmét a magyar népdalokra. Ismerte Csokonai népi hangvételű költeményeit. Azokat akarta folytatni, amikor rendszeresen kezdett népdal formájú, népi ihletésű dalokat írni. Ezeknek színvonala ugyan meg sem közelíti Csokonaiét, de hatásuk nagyobb és közvetlenebb volt. A húszas években Kisfaludy Károly körében ugyanitt, Pesten mozgalommá váló romantikus törekvések Vitkovicsot akarták utánozva folytatni, amikor előbb Kisfaludy, majd Czuczor a mesterüknél sokkal költőibb népdalokat teremt.

De Vitkovics ugyanolyan otthon volt a deákos formavilágban, mint a népiesben. Episztoláit, ódáit és epigrammáit a kortársak a legkiválóbbaknak kijáró elismeréssel vették tudomásul.

Népszerűségéhez hozzájárult szeretetre méltó egyénisége. Aki csak visszaemlékszik rá, kedvességéről, szellemességéről, segítőkészségéről beszél. Személyes tulajdonságainál fogva lett központi alakja a tízes-húszas évek irodalmának. Törvényesen sohase nősült meg, nem akarta magára venni a családfenntartás gondjait, s úgy is gyaníthatjuk, hogy ifjúkorában igen csapodár szerelmes volt. 1811-ben - harminchárom éves korában - azonban beleszeret egy szép és gazdag özvegyasszonyba, Manoliné Popovics Teodórába, és házassági kötelék nélkül boldogan élnek együtt Vitkovics haláláig, az ő Kereszt utcai lakásában (ma Szerb utca a Belvárosban). Teodóra maga is művelt, irodalomszerető lény, a Popovics-lakás ettől kezdve sokáig a legfontosabb irodalmi szalon, s habár abban az időben igen nagy ritkaság és felettébb felháborító a házasságon kívüli együttélés, a derűs, életkedvelő Vitkovicsnak elnézik, s ügyfelei is, író barátai is úgy tekintik Teodórát, mint az ügyvéd-költő hites feleségét.

Vitkovics pedig részt vesz minden irodalmi eseményben. Vitázik a nyelvújítás érdekében, munkatársa Szemere Pálnak különböző folyóirataiban, ismeretterjesztő műveket ír a szerb kultúráról. Népszerűek epigrammái és aforizmái, ahol szabadjára engedheti szellemességét. Meséi pedig semmivel sincsenek Fáy András nem sokkal később megjelenő fabulái mögött. Ezek sem gyermekmesék, hanem jelképes, kritikai szellemű ember- és helyzetábrázolások.

Tudjuk, hogy több színdarabot is írt. Ezek közül csak egy került színpadra, az is csekély sikerrel. Egyik drámai műve sem jelent meg, és kézirataik is elkallódtak. Tehát még csak meg sem kísérelhetjük a véleményezést ezeknek értékéről. Elképzelhető, hogy valóban gyenge próbálkozások voltak, s idővel szerzőjüknek sem volt nagy véleményük róluk, ezért sem szorgalmazta fennmaradásukat.

Annál fontosabbak levelei.

A levél nélkülözhetetlen irodalmi műfaj ezekben az évtizedekben. Nemegyszer a kritikai élet hiányát pótolta, hogy íróink állandó levelezésben álltak egymással, s írásban beszélték meg irodalmi gondjaikat. Kazinczy például kiterjedt levelezésével évtizedeken át hatékonyan szervezte a magyar irodalmat. Vitkovics pedig igen jó levélíró volt. A meghitt személyes hang és a gyakori elvi jellegű közölnivaló művészi egységben van ezekben a csevegéstől az esszéig terjedő prózákban. Akárcsak Kazinczy leveleinek java részénél, úgy Vitkovicsnál is érzi az olvasó, hogy ezeket a leveleket egyszerre szánták magánközlésre, közolvasmányul, sőt talán egy kicsit kordokumentációknak a jövendő számára.

Legterjedelmesebb irodalmi műve A költő regénye című, érzelmes kisregény. Formája levélsorozat, ahogy ez Goethe Wertherje óta világdivat volt. Nyilván a Werther is hatott rá, de közvetlenebb mintaképe Kármán Fannija, a magyar szentimentalizmusnak ez a szépirodalmi csúcspontja. Vitkovics lelkesedett Kármánért, fordította, mindig lelkesen beszélt róla, kisregényében őt követte. Ez a kellemesen érzelmes írás ugyan messze elmarad példaképeitől, de jó átlagtermése a kor szentimentális prózájának. Ne feledjük el, akkor a szentimentalizmus még nem az üres érzelgősséget jelentette, hanem a nagy érzelmek irodalmát, amely előkészítette a lélektani regényt is. Vitkovics regénye jól mutatja, hogy írója együtt tartott azzal, ami világszerte korszerű, idehaza új és előremutató volt. De tudjuk, még inkább jelzik ezt népdalai, amelyekkel már a romantikában tart, és közvetlenül készíti elő azt, ami az irodalomban éppen keletkezik.

1829-ben halt meg, ötvenegy éves korában.

Rokonszenves egyénisége, irodalomtörténeti jelentősége nagyon is indokolja, hogy neve és arca ne merüljön mindenestül a feledésbe.

Forrás: A Magyar Irodalom Arcképcsarnoka

Szalay Mátyás: Békesség a földön!

Valamikor megsimogatta hajunk,
Mosolygó puha csókot adott
S elaltatott az édesanyánk.
Bohóka reménnyel elaludtunk,
Neszeltük az angyal szárnya-suhogását,
S Jézuska a karácsonyi álmok
Aranyesőjét hintette le reánk.

Ez az emlék a szívünk szelíd éke.
Glória, glória az égben az Úrnak,
A földön béke, béke.

Édesanyánktól elcsal az élet.
Magával visz a tengerviharokra
Az Isten-lelke-vezette sereg.

Hanem a vészben, a szélben
A lelkünk mélyén egy karácsonyi emlék
Szelíden az utunkba pereg…

Ez az emlék a szívünk örök éke,
Glória, glória az égben az Úrnak,
A földön béke, béke.

Valakit néha szíven fog a bánat
S a remény hídját nem verheti ki rajta,
Mert tenger a bánata, tenger…
Átsírja vele a világot, de hiába.
(Ki osztana könnyet, ki osztana tengert?)
S a karácsonyi Betlehem előtt
Boldogan könnybelábad az ember.

Itt a vigasznak soha-soha vége!
Glória, glória az égben az Úrnak,
A földön béke, béke.

Valahol trónt emel a sötétség;
Tele van köddel, borúval a szív
S a hite romjaival a lélek.
És a ködön átsugárzik a csillag…
A jászol előtt lekonyul a beteg fej…
Uram, könnyesen sírom a Hiszekegyet,
Itt hiszek, itt újra remélek…

Itt a vigasznak soha-soha vége!
Glória, glória az égben az Úrnak,
A földön béke, béke.

Várjuk-várjuk ezt az örök éjet,
Csillagos éjet, szentséges éjet,
Illatos lehellete mindig…
Minden fehér és minden aranyos,
És vágyó szívünket az angyaldalolások
Csöndes Emmanueli örömmel
Lassan tele-telehintik.

Ez az öröm a szívünk örök éke…
Glória, glória az égben az Úrnak,
A földön béke, béke.

Windháger Károly Ákos: A kamasz társadalom

Nem vagyok sem szociológus, sem bölcs öregember. Hogy mennyire jellemző az általam leírt társadalomkép, nem tudom, jóllehet én úgy érzem, igen általános. A dac társadalma – adtam volna címnek, ha nem félnék, hogy rám sütik: a komoly gondot, problémát elcsomagolom, s csupán provokálok. Kérem tehát mindazokat, akik nem értenek egyet velem, illetve a cikk lényegével, tekintsék vitaindító írásnak.

A mai magyar társadalom azon része, amelyik nem él tudatos lelki életet, a kamaszkorában megtanult meg nem értettség, viszálykodás, vetélkedés, énkeresés, célkeresés, felbuzdulás és elkeseredés, hangulati-érzelmi irányítottság, vészes énkiemelés és erős melankólia áldozata. Hogy sok-e a számuk azoknak, akik így élnek, arra azt felelhetem, nyugodt szívvel: igen, sok. Mert a tudatos lelki életet élők kategóriájába, vagy – mivel itt nem szentségtörés e kifejezés – kiválasztott csoportjába nem elég jelentkezni, nem elég arról nyilatkozatot kitölteni, hogy „mi mindig nyugodtak vagyunk”, vagy hogy „mi mindig szembenézünk az ellenséggel, vagy a veszekedést provokáló problémával”, még kevésbé elég egyszerűen azt állítani: „én hiszek”. Mindezen állítások akár igazak, akár csak szeretnénk, hogy igazak legyenek, csupán azt mutatják, hogy vannak még szilárd erkölcsi világképpel rendelkező honfitársaim. A tudatos lelki életet élő személy távol van a hangulatoktól; érzelemmel és véleménnyel rendelkezik, s azokat nem értékeli állandóan újra és újra az első kis látszat alapján. Ami pedig ezt biztosítja: bízik. Ami pedig a fő: nem alap nélkül. Legfőbb jellemzője, hogy nem határozza meg őt egy probléma sem, mint hazánk társadalmának nagy részét! A legfőbb tulajdonsága a rugalmassága, lendülete és bátorsága a félelmekkel, gyengeséggel, tévedéssel szemben. Rugalmassága nagyfokú alkalmazkodóképességet, kompromisszumkészséget rejt magába, mégis hajlandó anyagi körülményeit feláldozni a szellemiekért, lelkiekért. Emlékezzünk vissza, mennyien vállalták kereszténységük az elmúlt időszakban, és voltak hajlandóak vállalni a hátrányos megkülönböztetést. Ez az áldozathozatal igen fontos eleme a lelki öntudatnak. Mert mi, a többség mindeme tettünket kérdések és válaszok hálójában cselekedjük, ha adunk, kapni akarunk, ha kérünk, bőkezűséget várunk el. Ők nem tévedhetetlenek, nem legyőzhetetlenek, bár igaz, hogy sokkal inkább ellenállóbbak a fizikai, biológiai, lélektani, társadalmi nyomással, betegséggel szemben. Mi azt hisszük, mindent tudunk, jobban tudunk, a másik véleményének elfogadásából presztízskérdést csinálunk, s nem hajlunk a jobb, enyhítő szóra sem. S elértem a központi ragályhoz: a düh, harag, dac, makacsság, sértődékenység, érzékenység kérdéséhez. Bárhol, bármikor, bármire képesek vagyunk negatívan nézni, haragudni, keresztbe tenni. Magából a rosszul kialakított függő függetlenségből következik ez. A magyar fiatalság fejébe egyszerre verték az egyéniség jeleit, azok paramétereit és az egyéniség kárhoztatását, az alkalmazkodás, egyöntetűség törvényeit. Mivel egész iskolarendszerünk (nagy része) a tekintélyelvűségre, a katedrai kinyilatkoztatásra (nem Aquinói Tamás értelmében), s az öncélú fegyelemre épít, nem csoda, hogy az ember személyiségében az „egyéniség” nem képes normálisan kialakulni. Nemcsak az önálló kezdeményezés, a kérdezés marad így ki, de a tehetséges emberekkel való együttélés problémája is lesöprődik a színről. Holott egyrészt: minden ember tehetséges valamiben (ezt már Hadrianus is mondogatta…), és ezért ennek nem a csoportot bontó, hanem az egyéni felelősség oldalát kellene bemutatni. Másrészt a toleranciát – ma ez talán szintén tévútra vezetett mozgalom –, mint viselkedésmódot kellene elsajátíttatni a tanulókkal. Amikor a tudás érték, amikor az emberélet érték, akkor ezt tanítani is kell. Nem lenne szabad a tudomány halott arca mögé szorítani a diákot, hanem hagyni kellene, hogy mint élő az élővel, az alakulóval, változóval, a „játékkal” kerüljön kapcsolatba. Fontos lenne tehát, hogy személyiségünkbe beépítsük azokat az elemeket, amelyek képesek az indulati-érzelmi válaszoktól mentesíteni a tudat tiszta észjárását. Jó lenne, ha automatizálódott társadalmunk egyetlen szilárd és még megbízható elemét érzelmeink nem univerzális rendező elvként használnánk, hanem helyreállítanánk az összhangot az elme és lélek között. Ez a folyamat világméretű, mégis nálunk dívik nagyon az egypólusú személyiség, amikor a tudat és érzelem harcában mindig az érzelemkitörés nyer. Az oktatás, nevelés feladata lenne bemutatni, hogy a másik is gondolkodik, érez, szenved, és teszi ezt minden pillanatban! Fontosabb ez, mint hinnénk. Mert véleményünk mint a hangulatunk fordul jóból rosszba, pirosból zöldbe. A mindenkori magyar ember képe a XX. század végén: egyedül van és vív, küzd az ármány ellen, heroikus szenvedés áldozata. Mindnyájan óriási kereszteket hordunk, sokkal gyakrabban kívül, mint belül. És büszkék vagyunk erre, hogy ekkora a terhünk. Minden megoldási javaslat „a pszichológus hozzá nem értő okoskodása, aki csak mert a pálmaházban megterem, azért a sarkvidéken is ültetésre javasolja a kakaócserjét”. Az „én más vagyok, mint a többi” „rajtam nem lehet segíteni”; „máshogy kell”; sőt!: „egyáltalán ne segítsen senki, nem szorulok rá!” elvet, énképet minden magyar magán viseli. S eközben a halandósági, öngyilkossági, válási statisztikánk az égben. Az intelligenciahányadosunk és a tehetségmutatónk (ha lenne ilyen) társaságában. Nem véletlen, hogy pesszimizmusunk, gyakori váteszségünk, sziszifusziságunk ide vezet. Küzdésünk természetesen nem céltalan, nem eredménytelen. De talán máshogy is menne. A magyarság lelki térképe szerencsére még mindig nem írható le mechanikusan: a magyarságról alkotott következő kép: „jellemtelen, hátrányos, hiányos lelkű többség és klasszifikálódott hősök szűk köre” – szép hazugság, bárki állítja, szemfényvesztő s valami gyanúsat akar. Igaz viszont, hogy a legtöbb hazámbéli lelki fejlődését akadályozzuk: együtt mindenkiét. Korlátozunk, kirekesztünk, kizárólagosan ítélünk, beszélünk, cselekszünk. Nagy akadály, hogy a másik tudását igen ritkán fogadjuk el, hogy a gondolati szabadságot az „én gondolatom szabad és jó, a többiét felesleges meghallgatni”-ra fordítjuk le. Problematikus ez azért is, mert ahol meg a ló túlfelén ülnek, ott gyakran visszaélnek vele: vitázás, szócséplés lesz a megbeszélés helyén, a ki nem élt közléskényszer kiadásába torkollik a véleményezés. A Krisztus-imitáció és az egyéniség-elfogadás modell hiánya szüli az állandó és hangsúlyos „én”-kiemelést! Erre azért van szükség, mivel az én nem szilárd és rugalmas, tehát nem tökéletes – de jó lenne annak tekinteni, ezért az én hinni kezd saját tökéletességében, de hogy ki ne derüljön, hogy ez nem igaz, sérthetetlenné teszi. Ebből származik a szüntelen sértődés, félreértés, dac, vagy a másik véglet, a hűvösség, a távolság túlzott tartása; s mindkettőből az elidegenedés, a kapcsolatok elfelszínesedésének folyamata. Ami persze visszahat, és lehet, hogy valós oka az egésznek; lehet, hogy ennek a kialakulását kellene megvizsgálni? De a dacnak másik fontos hatása az erőszak. Akit nem lehet meggyőzni szóval, azt csak erővel lehet kényszeríteni. A sértettség agressziót szül (és a magyarságnak úgyis van egy űzöttség-hagyománya), akár mi vagyunk sértettek, akár mi sértünk másokat, az erőszak jó eszköz, s ezzel azután élünk is! Mi magyarok nagyon is gyakran élünk vele. De, és ez a civilizáció érdeme, igen ritkán vállaljuk, hogy nyíltan használjuk, mindenféle álca nélkül. Sokkal gyakoribb, amikor valamire hivatkozunk. (Jóság, a te érdekedben…), vagy amikor nem saját magunkat ruházzuk fel a hatalommal, hanem a saját funkciónkat! És láss csodát: tanárt, pedellust játszunk nálunk idősbekkel, jobbakkal, vagy akárkivel, aki útban van. Gyengeségünket, tudatlanságunkat, tévedéseinket, gátlásainkat tagadjuk mind az emberi kapcsolatok, mind a lelki folyamatok szintjén. Gyakori hit- és bizalomnélküliségünk miatt sokszor választunk „egy igaz útnak” egy személyt, akitől függünk (nyilvánvalóan vagy burkoltan); egy témát, egy hobbit, amiért meg is betegszünk, vagy nem találunk ilyet, és ez keseríti meg életünk. Panaszkodunk úton-útfélen, a felszínes tettek sajnos jellemzőek… Akik tudatos lelki életet élnek – mert ne felejtsük el őket se, hisz itt járnak közöttünk –, nem vetélkednek, de segítik egymást, nem civódnak, hanem megbeszélik az ügyet; pontosak, elismerik a másik idejének fontosságát; válaszolnak a levelekre, távlatokban gondolkodnak, összefüggéseket keresnek – de nem mindenáron, képesek bármikor ellazulni, nem a lelkin és a testin spórolnak, hanem szellemi igényeik tárgyi kielégítésén, mert képesek a szellemüket olyan frissen tartani, hogy az bármikor képes legyen kipótolni hiányzó könyveket! S mindennek csak az a feltétele, hogy elhiggyük: a lelki folyamatokat megváltoztathatjuk, rajtunk múlik, hogy dühünk előrevisz, vagy mást rombol, hogy észrevegyük és irányítsuk saját világbirodalmunkat!

Forrás: http://ludens.elte.hu/~kavehazi/97tel/kamasz.html

Wass Albert: Magyar cirkusz

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

Bajorerdő, 1947

Szerelem akadályverseny

(Részlet Simonyi Gyula: Szerelemről fiataloknak c. könyvéből)

Egyenlő számú fiú és lány kell hozzá. (A táborban lévő férjek ill. asszonyok bevonásával, ill. az aznapi konyhás brigád összetételének variálásával, jegyespárok egyik felének kihagyásával érjük el.) A lányok egy nagy körben helyezkednek el mint állomásvezetők. (Az állomások közt 40-150 m távolság legyen. A teljes körben hallható legyen a közepén elhangzó sípszó!)

Az induláshoz minden állomáshoz odaáll egy fiú. Sípszóra megkapja az állomásvezetőtől az „előzetes tájékoztatást”, majd indul a következő állomásra. Így fogaskerékszerűen fordul tovább minden sípszóra a fiúk köre, míg a lányok köre helyben marad. Egy-egy fiú összpontszáma tehát az összes lánytól kapott pontszámok összege.

Amikor a fiúk körbeértek, azaz minden fiú annál a lánynál szerepelt, akinél indult, akkor a fiúk maradnak helyben, ők lesznek az állomásvezetők, és a lányok indulnak sípszóra körbe. A fiúk pontoznak, s a lányok pontszáma is az összes fiúktól kapott pontokból adódik össze.

Ez a második menet elmaradhat, ha nincs elég idő, vagy ha nagy a létszám és így a kettős menet már túl hosszú s fárasztó lenne. Ha elmarad, akkor a fiúk is az első körben pontoznak (a lányok ne tudják, hogy a „versenyzők” is pontozzák őket!), olyan utasítással, hogy igyekezzenek aktivizálni az állomásvezetőket, visszakérdezni, kölcsönössé tenni a szituációt és eszerint pontozni. Ahol ez nem lehetséges, ott a lány spontán viselkedése a pontozás alapja.

Időbeosztás: fél perc a sípszó után a következő feladat elmondása, 1-2 perc az útidő (amely egyben gondolkodásra is szolgál) a távolságtól függően, és 6 perc a feladatmegoldás tiszta ideje. Tehát 7 és fél (nagyobb távolságok esetén 8 és fél) percenként kell sípolni. Az akadályverseny teljes ideje ez az időköz szorozva az állomások számával, plusz az állomásvezetők (azaz mindenki) betanítási ideje. Ne feledjük hozzáadni a kör felállásának idejét.

A pontokat az összegyülekezés után a táborvezető írja össze. Semmiképp sem szabad kiderülnie, hogy melyik fiú melyik lánynak (és viszont) mennyi pontot adott, s csak az első három fiú- és lányhelyezettet szabad kihirdetni, mert rendkívül önbizalomromboló lehet, ha valaki megtudja, hogy a sereghajtók közt van.

Az akadályverseny egyrészt tesztel (s a pontszám kiderülése nélkül is maga a feladattal való szembesülés önismeretet növel), másrészt fejleszt, s nem utolsósorban lehetőséget nyújt a táborozó fiatalok számára a párkereső szemmel való körülnézésre, ami élesíti a szemet és növeli a tapasztalatot.

Az állomások:

Csak az első körhöz, tehát fiúversenyzők számára fogalmazva néhány ötlet, sorrendjük tetszőleges lehet, s hasonlókat lehet alkotni nagyobb létszám esetén. A második körhöz akár ugyanazon feladatokat lehet – lányok számára átfogalmazva – kiadni, hiszen egy lány csak két feladatot ismer az első körből: amelynek az 'előzetesét' ő adta, és amelynek ő volt az állomásvezetője.

1.

Előző állomásvezetőtől kapott tájékoztatás (E): Mozi előtt vár a lány a jegyekkel.

Odaérkezéskor az állomásvezető ezzel fogad (O): „Nem kaptam jegyet. Mit csináljunk?”

Az állomás célja (C): Talpraesettség, tájékozottság.

Pontozás szempontjai (P): Programok, lehetőségek száma, értéke, ötletesség.

2.

E: Gondolj egy hibára, amit nem tudnál hosszú távon elviselni! A lánynak, akivel jársz, éppen ez a hibája. Menj, segíts neki kinevelni magából!

O: -

C: Feddés helyes módja.

Mennyire fontos hibát talál ki?

Meggyőzően érvel-e?

Elkeserítően bírál, vagy kedvet csinál a megjavuláshoz? (Érzelmi támogatás)

3.

E: Mondj szerelmes verseket!

O: -

C: Kulturáltság, szép beszéd, érzelmi gazdagság.

Költők, verscímek száma.

Idézetek száma, tartalmi értéke.

Előadókészség.

4.

E: Kettesben kirándultok. Nagy eső elől forgalmatlan út buszmegállójába húzódtok. Miről fogsz órákig tartalmasan beszélgetni?

O: -

C: Kapcsolatkészség.

Mennyi és milyen témát sorol.

Csend, az eső hallgatása is szerepeljen.

Játékok egyszerű eszközökkel (fűszál, kavics) vagy anélkül.

Kérdések, ne csak ő akarjon beszélni, érdeklődő legyen.

5.

E: Most mész a kislányért, s együtt indultok közösségi találkozóra.

O: „Nem mehetek találkozóra, mert tanulnom kell!”

C: Az értékrend-egyeztetés fontosságának kiemelése.

Szilárd-e a találkozó elsődlegességében? Meggyőzően érvel-e?

Megérti-e a helyzetet, próbál-e a gondon is segíteni?

6.

E: Egyedül kirándulsz és egy szép kislányt találsz. Ismerkedj meg vele.

O: Visszautasít minden tolakodásnak, szemtelenségnek tűnő kísérletet.

C: Tapintatos határozottság.

Udvarias? Kitartó? Hódító - jó értelemben?

7.

E: A menyasszonyod jobban kötődik a szüleihez, mint hozzád. Beszélj vele.

O: -

C: Határozott elhagyás.

Meggyőzően érvel-e a határozott elhagyás mellett?

Érzelmileg pozitívan beszél-e a szülőkről, hangsúlyozza-e a felnőtt, baráti (de a házastársinál sokkal kevésbé intenzív) kapcsolatot velük és a segítőkészséget irántuk?

8.

E: Hogyan szoktál gyerekekre vigyázni?

O: Mennyi gyerekvigyázás volt eddig az életedben?

Hogyan oldanád meg (az állomásvezető találjon ki gyerekvigyázás ill. -nevelés közben fölmerülő problémákat)?

C: Ez a segítés jó felkészülés a házasságra.

Mennyiség? Problémamegoldás?

Van koncepciója a gyereknevelésről?

9.

E: A kislány valami drága dolgot (te találd ki, hogy miről legyen szó) akar venni, elég fölöslegesen. Beszélj neki az anyagiak helyes használatáról!

O: -

C: Anyagiak a fő vitapont.

Milyen szintű dolgot talál ki „fölöslegesként”? Csak a luxuscikk fölösleges neki? Vagy a kerékpár is?

Meggyőzően érvel a szegénység mellett? Szerepel mindhárom fő motiváció (irgalom, Mammont megvetés, a Földet nem kiszipolyozás)?

Van koncepciója a pénzgazdálkodásról?

10.

E: Három napja ismerkedtetek meg, de a kislány már csókolózni akar.

O: „Ne legyél már ilyen ósdi!” (Természetesen csak szóban. Eljátszani nem kell!)

C: A fiúk ne addig menjenek el, ameddig a lány engedi, hanem járjanak a maguk feje szerint a helyes úton.

Meggyőzően, sőt helyes vágyakat ébresztően indokolja tartózkodását a fiú? Szerepelnek-e az alábbi érvek:

Életre szóló döntést nem szabad kábulatban hozni, csak józanul.

A szexualitás az élet minden más területével való összhangban tud ontológiai, misztikus szeretetegységgé fejlődni.

„Ápolsz majd, s nem csalsz meg, ha sokáig beteg leszek? A választ nem lehet szóval, csak hónapok ismeretségével megadni.”

„Nosza, házasodjunk össze.” (A másik ellenérvei egyben a szexualitásban való sietés ellenérvei is.)

11.

E: -

O: „A ma reggeli játék nagyon eldurvult. A férfiasság, erő és az agresszivitás határa hol van szerinted?”

C: Az agresszivitásnak semmi helye a családi életben. Az erélyre viszont szükség van.

Jól le tudja-e írni (példákkal is) a durvaság és erély különbségét? Eléggé irtózik-e az agresszivitástól?

12.

E: A jegyesség utolsó hónapjaiban hogyan fogtok felkészülni a házasságra?

O: -

C: Tervszerű, alapos jegyesoktatás.

Van-e koncepciója a jegyeskor szerepéről? Elemi részek szerepelnek-e:

Könyvek olvasása és megbeszélése kettesben. Tud-e jó könyveket sorolni erről?

Jegyesoktatásra járni általuk választott, szépen élő házaspárhoz, az olvasmányok kapcsán maradt kérdések fölvetése.

Az eskető pap oktatása.

13.

E: Összevesztetek. (Te találd ki, hogy min!) Most menj el kibékülni, anélkül, hogy az igazadat föladnád.

O: -

C: Az igazságot csak úgy lehet kimunkálni, hogy szeretetben érvelve egyetértésre jutunk. A békülésben a szeretet dialógusát állítjuk helyre, nem az igazunkat adjuk föl. A békülés után tudjuk folytatni az egyetértés kimunkálását.

Látja, kifejezi-e ezt a világos különbséget? A szeretetkapcsolatot állítja-e helyre, vagy a vitatott témáról beszél?

14.

E: Megszületett benned a döntés, hogy szakítasz. (Te találd ki, hogy mi a döntés oka!) Menj az utolsó találkára.

O: -

C: Gyengédség, minél kisebb fájdalom. De határozottság, világos beszéd, ne hagyja bizonytalanságban a másikat. Mindkettőjük érdekében szülessen a döntés.

Fontos indokot vagy felületes ürügyet mond a szakítás okaként? Csak önmagáról beszél, vagy mindkettőjük érdekéről?

Határozott? Nem hagy fájdalmas, reménykedő időszakot utána?

Gyengéd, nem rombolja társa önbizalmát, tiszteli érzéseit?

15.

E: A kislány komolyan aggódik amiatt a kikerülhetetlennek látszó törvényszerűség miatt, hogy a fiatal lányok két-három évtized múlva is szépek lesznek és ő meg öreg és csúnya lesz addigra és akkor már nem fogod szeretni. Meg tudod nyugtatni?

O: -

C: A házasság növekvő értékeinek fölfedezése, hangsúlyozása.

Elvi megoldás? Meggyőző előadás?

16.

E: Diszkóba indultok, de meglepve látod, hogy kissé kihívóan öltözött. Mi a véleményed a csinosságról?

O: -

C: A kellemes megjelenés mindenkinek ajándék (ezt sajnálni féltékenység), a nemi vonzerő csak a házastársnak.

Helyes elvek? Meggyőző érvelés?

17.

E: A kislány a tábor legkeresettebb lelkigondozója. Minden éjjel mással megy őrségbe beszélgetni, fiúkkal is, és nappal is sokszor lefoglalják mások a gondjaikkal. Értesd meg vele, hogy ne ennyire egyoldalúan ossza be az idejét, rád is gondoljon néha!

O: -

C: Ne akadályozzuk egymást a szolgálatban. A férfi is adjon hátteret, támogatást a nő lelki-szellemi szolgálatához. S ami fáj a férfinak, ha a nő túl kevés időt szán rá, az figyelmeztesse őt is - mert a férfi hajlamosabb a túlzott kifelé fordulásra -, hogy őrizze meg az időbeosztásban is a harmóniát.

„Én ilyen lánnyal nem is járnék” - férfiprivilégiumok elve: nulla pont.

Le akarja állítani? Vagy örül a szolgálatnak?

A kapcsolat erősségének féltése, vagy féltékenység?

Konstruktív megoldások?

18.

E: -

O: „Dohányzol, noha tudod, hogy káros, csak nincs akaraterőd leszokni. Mi fog megóvni attól, hogy később igyál is, vagy elkártyázd a megélhetésünket stb.?”

C: A férfi a biztonság, erő, szilárdság legyen a családban. Ne legyen akaratgyenge. Számítani lehessen rá.

Védi a gyengeséget, a fiatalkori megszokást? Avagy a helyes elv: a dohányzásra rászokni, ill. pár évi dohányzásról nem leszokni halálos bűn. Általában, amit jónak látunk, azt tegyük, vegyük komolyan.

Tompa Mihály: Boldogság

Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orczád néha, néha,
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás, türelemnek
Keresztjéhez sem borul;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfelen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam oh vágy! szirttetődön,
Melly szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorus volt homlokom…
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, miért kell a boldogságban
Öntudatlan érezni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma
Megvalósul, s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábít, vonz a fátyolos kép
Melly távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós hol derűlt;
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét, hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság?!

LILY WATER: Mese a Dagadt Disznóról

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyfi. A királyfi egy alabástrom palotában lakott, nemigen mozdult ki onnan, csak akkor, ha sétálni támadt kedve a közeli erdőben. Nagyon szeretett itt sétálni, néha felment a hegycsúcsra, és onnan figyelte a világot, mert onnan olyan dolgokat is meglátott, amiket senki emberfia még sohasem vett észre. Néha elvitte magával az íját és a puzdráját, de nem vadászott soha, csak figyelte az erdőbeli vadakat és hallgatta a madarak énekét. Egyszer amint így sétálgatott egy verőfényes délutánon, egy erdei tisztáson észrevett egy dagadt disznót. A disznó rápillantott, aztán majdnem elmenekült, de amikor látta, hogy a királyfi rámosolyog így szólt: "Üdvözöllek királyfi, mi szél hozott erre? Beszélgetnél velem egy kicsit, mert olyan magányos vagyok." Meglepődött a királyfi, amikor beszélni hallotta a disznót, de azért odament hozzá, és így válaszolt: "Nagyon örülök, hogy találkoztam veled ezen a sétámon, gyere ülj ide mellém." Ezután sok szó esett közöttük mindenféléről, örültek egymás társaságának, így észre sem vették, hogy lassan-lassan beesteledett. Egyszer csak a disznó így szólt a királyfihoz: "Kedves királyfi, most halljad a titkomat, nem volt nekem mindig ilyen alakom, de egy gonosz boszorkány elátkozott, hogy addig kelljen királylány létemre dagadt disznóként kóborolnom ebben a rengeteg erdőben, amíg egy ifjú csókjával meg nem vált a varázslattól." A királyfi nagyon meglepődött ezen a beszéden és így válaszolt a dagadt disznónak: "Ne haragudjál rám, de én nem bírlak megcsókolni téged, mert olyan csúf vagy." "De megszépülök, hogyha szeretni fogsz!" - mondta a disznó. A királyfi nagyot sóhajtott, a disznó pedig szomorúan mondta: "Akkor hát továbbra is ebben az alakban kell tengődnöm." Megsajnálta a királyfi a disznót erősen, és mert jó szíve volt, hát hozzáhajolt és megcsókolta. Lássatok csodát ebben a pillanatban nagy csengés-bongás támadt, és volt disznó, nincs disznó, a dagadt disznó helyén ott állott egy aranyhajú, mosolygós, csodaszép királykisasszony, aki köszönetet mondott a királyfinak, amiért csókjával megváltotta őt a varázslattól.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

ALDOUS HUXLEY - Szép új világ

[részlet] -- Tehát ön úgy véli, nincsen Isten?
-- Nem, én úgy vélem, egészen valószínű, hogy van.
-- Akkor miért?...

Mustapha Mond közbevágott:

-- De ő különböző módon nyilvánítja ki önmagát különböző embereknek. A premodern időkben úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az a lény, amely le van írva ezekben a könyvekben. Ma pedig...

-- Hogyan nyilatkoztatja ki magát ma? -- kérdezte a Vadember.

-- Nos, ma úgy nyilatkoztatja ki magát, mint hiány; mintha egyáltalán nem is lenne.

-- Ez a maguk hibája.

-- Nevezze a civilizáció hibájának. Isten nem férhet össze a gépekkel és a tudományos gyógyászattal és az egyetemes közboldogsággal. Az embernek választania kell. A mi civilizációnk a gépeket és a gyógyászatot és a boldogságot választotta. Ezért kell nekem ezeket a könyveket páncélszekrénybe zárva tartani. Szennyesek. Az emberek megbotránkoznának, ha...

A Vadember félbeszakította:

-- De hát nem természetes dolog, ha azt érezzük, van Isten?

-- Azt is megkérdezhetné, természetes dolog-e, ha felhúzzuk a cipzárt a nadrágunkon -- mondta az ellenőr gúnyosan. -- Maga emlékeztet engem egy másik ilyen öreg fickóra, akit Bradleynek hívtak. Ő úgy határozta meg a filozófiát, mint amely megleli a téves okot ahhoz, amit ösztönösen hiszünk. Mintha bármit is ösztönösen hinnénk! Az ember azért hisz bizonyos dolgokban, mert úgy kondicionálták, hogy higgyen bennük. Rossz indokokat találunk olyasmihez, amiben ösztönösen is hiszünk -- ez a filozófia. Az emberek azért hisznek Istenben, mert úgy kondicionálták őket, hogy higgyenek Istenben.

-- De akkor is -- makacskodott a Vadember -- természetes dolog, hogy hiszünk Istenben, amikor egyedül vagyunk, egészen egyedül, éjszaka, és a halálra gondolunk...

-- De az emberek manapság soha nincsenek egyedül -- mondta Mustapha Mond. -- Meggyűlöltetjük velük a magányt, és úgy rendezzük el az életüket, hogy szinte lehetetlen is egyedül lenniük.

A Vadember gyászosan bólogatott. Malpaisban attól szenvedett, hogy kizárták a puebló közösségi tevékenységeiből, a civilizált Londonban pedig attól, hogy soha nem szökhetett meg a közösségi tevékenységek elől, sosem tudott nyugodtan egyedül lenni.

-- Emlékszik arra a részre a Lear királyban? -- kérdezte meg végül a Vadember. -- „Az ég igazságos, mert kéjeinkből csinál, bennünket ostorozni, eszközt: a bűnös és setét hely, hol fogantál, szemeibe került.” És erre Edmund azt feleli: „Jól szóltál: való, megfordult a kerék, s én itt vagyok.” Emlékszik, amikor Edmund megsebesült, és már haldoklik. Hát most hogy van ez? Vajon nincs most Isten, aki elrendezze a dolgokat, büntessen és jutalmazzon?

-- Nos, hát van? -- kérdezte meg most az ellenőr. -- Az ember akárhányszor vétkezhet is egy terméketlen nővel, és nem kockáztatja, hogy a fia szeretője kivájja a szemét. „Megfordult a kerék, s én itt vagyok.” De vajon hol lenne ma Edmund? Légpárnás székben üldögélne, átölelve egy lány derekát, szexhormonos rágógumit szopogatva és gyönyörködve a tapiban. Az ég igazságos. Minden bizonnyal. De a törvénykönyvét végsősoron azok az emberek fogalmazzák meg, akik megszervezik a társadalmat; a Gondviselés végszavát az emberektől kapja.

-- Biztos ebben? -- kérdezte a Vadember. -- Biztos benne teljesen, hogy a légpárnás széken üldögélő Edmund nem bűnhődik éppen olyan súlyosan, mint a megsebesült és elvérző Edmund? Az ég igazságos. Nem csinál kéjeiből eszközt, hogy lealacsonyítsa?

-- Lealacsonyítsa, s vajon milyen helyzetből? Mint boldog, szorgalmasan dolgozó, árukat fogyasztó állampolgár ő tökéletes. Persze ha más mértékkel akarja mérni, mint a mienk, akkor talán mondhatja, hogy lealacsonyodott. De ragaszkodnunk kell valamelyik posztulátum-rendszerhez. Nem lehet elektromágneses golfot játszani a centrifugális labdajáték szabályai szerint.

-- De az érték nem az egyes emberek akaratában rejlik -- mondta a Vadember. -- Az érték nagysága és méltósága magában az értékben és az értékelőben rejlik.

-- Ugyan, ugyan! -- tiltakozott Mustapha Mond. -- Ez egy kissé messze vezet, nemde?

-- Ha megengednék maguknak, hogy Istenre gondoljanak, nem engednék meg maguknak, hogy a kéjek lealacsonyítsák önöket. Lenne okuk arra, hogy a dolgokat türelmesen viseljék el, hogy bátran cselekedjenek. Láttam ezt az indiánok között.

-- Bizonyára -- mondta Mustapha Mond. -- De hát mi nem vagyunk indiánok. A civilizált embernek nincs szüksége arra, hogy elviseljen bármit, ami komoly kellemetlenséggel jár. És ami a cselekvést illeti, Ford mentsen, hogy a civilizált ember fejébe vegye az ötletét. Felborítaná az egész társadalmi rendet, ha az emberek saját belátásuk szerint kezdenének cselekedni.

-- És akkor hol marad az önmegtartóztatás? Ha lenne Istenük, okuk is lenne az önmegtartóztatásra.

-- De az ipari civilizáció csak akkor lehetséges, ha nincs önmegtartóztatás. Saját vágyaink kielégítése, amelynek határt csak a higiénia és a gazdasági élet szabhat, ez a lényeg. Máskülönbe a kerekek megszűnnek forogni.

-- Lenne okuk a szüzességre, a tisztaságra! -- mondta a Vadember, s kissé elpirult, ahogy kiejtette e szavakat.

-- De a tisztaság szenvedély jelent, a szüzesség neuraszténiát jelent. És a szenvedély és a neuraszténia instabilitáshoz vezet. És az instabilitás a civilizáció végét jelenti. Nem lehet tartósan semmiféle civilizációt fenntartani sok-sok kellemes bűn nélkül.

-- De Isten az oka mindannak, ami nemes, szép és hősies. Ha lenne egy istenük...

-- Drága fiatal barátom -- mondta Mustapha Mond --, a civilizációnak egyáltalán nincs szüksége nemes vagy hősies dolgokra. Ezek a politikai tehetetlenség tünetei. Egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk, senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen. A körülményeknek teljesen ingatagnak kell lenniük ahhoz, hogy ilyen alkalmak keletkezzenek. Ahol háborúk folynak, ahol megosztott érdekcsoportok vannak, ahol ellen kell állni bizonyos kísértéseknek, ahol a szerelem tárgyaiért küzdeni kell, vagy meg kell védeni őket -- ott nyilvánvalóan van némi értelme a nemes és hősies magatartásnak. De manapság nincsenek háborúk. A lehető legnagyobb mértékben vigyázunk arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy túlzottan megszeressék egymást. Nincsenek megosztott érdekcsoportok, az embereket úgy kondicionálják, hogy egyszerűen senki sem tehet másként, mint ahogyan tennie kell. És amit tennie kell, az egészében véve oly kellemes, hogy ténylegesen nincs semmi kísértés, amelynek ellen kellene állni. És ha valamikor, valami szerencsétlenség folytán mégis valami kellemetlen dolog történne valahogy, nos, akkor még mindig ott van a szóma, amely lehetővé teszi, hogy szabadságra menjünk a tények elől. És mindig ott a szóma, hogy haragunkat mérsékelje, kibékítsen ellenségeinkkel, hogy türelmesek legyünk és sokáig mindent elviselők lehessünk. A múltban ezeket a dolgokat csak nagy erőfeszítéssel lehetett elérni, s csupán több éves, kemény erkölcsi edzéssel. Most pedig bárki lenyel két-három félgramos tablettát, és kész. Bárki erényes lehet ma. Mindenki magával hordhatja egy üvegcsében jó erkölcseinek legalább a felét. Kereszténység könnyek nélkül -- ez a szóma.

-- De a könnyekre szükség van. Nem emlékszik, mit mondott Othello? „Ha a borúra mindig ily derű jön, dühöngj, vihar, míg serken a halál is!” Van egy történet, amelyet egy öreg indián szokott mesélni nekünk, a Mátaski Leányról. Azoknak a fiatalembereknek, akik feleségül kívánták venni, reggel kapálniuk kellett a kertjében. Könnyűnek látszott a feladat, csakhogy ott legyek és szúnyogok voltak, varázserejűek. A legtöbb fiatalember egyszerűen nem állhatta a csípéseket és szúrásokat. De aki kiállta a próbát, az elnyerte a lány kezét.

-- Bájos történet! De a civilizált országokban -- mondta az ellenőr -- meg lehet kapni a lányokat anélkül, hogy kapálnánk nekik, és nincsenek legyek vagy szúnyogok, hogy megcsípjenek. Már évszázadokkal ezelőtt megszabadultunk tőlük.

A Vadember bólintott, homlokát ráncolva.

-- Megszabadultak tőlük. Igen, ez az önök módszere. Megszabadulnak minden kellemetlen dologtól, ahelyett hogy megtanulnának együtt élni velük. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki...” De önök egyiket sem választják. Sem a szenvedést, sem az ellenállást. Önök egyszerűen száműzik a nyűgöket és nyilakat. Túl könnyű megoldás.

(...)

-- Amire önöknek szükségük van -- folytatta a Vadember --, az valami, ami könnyekkel jár, a változatosság kedvéért. Semmi sem kerül itt elég sokba.

(-- Tizenkét és fél millió dollár -- tiltakozott annak idején Henry Foster, amikor a Vadember ezt mondta neki. -- Tizenkét és fél millió, ennyibe került az új kondicionáló központ. Egyetlen centtel sem kevesebbe!)

-- „Kitenni azt merészen, mi halandó és bizonytalan, szerencse, halál s veszély kényének, akár egy tojáshéjért.” Nincsen benne valami igazság? -- kérdezte, s felnézett Mustapha Mondra. -- Teljesen függetlenül Istentől, bár persze Isten jó ok lenne rá. Nincs abban valami, hogy veszélyesen kell élni?

-- Sok igazság van benne -- válaszolt az ellenőr. -- A férfiak és a nők mellékveséjét időnként stimulálni kell.

-- Micsoda? -- kérdezte a Vadember értetlenül.

-- A tökéletes egészség egyik alapfeltétele. Ezért tettük kötelezővé az ESZP-kezelést.

-- ESZP?

-- Erős Szenvedélyek Pótszere. Havonta egyszer szabály szerint. Az egész szervezetet átitatjuk adrenalinnal. Ez a félelem és düh tökéletes fiziológiai megfelelője. Mindazzal a tónusos hatással, amellyel Othello megölte Desdemonát, csakhogy a kínos következmények nélkül.

-- De nekem tetszenek a kínos következmények.

-- Nekünk nem -- mondta az ellenőr. -- Mi jobban szeretjük a dolgokat kényelmesen végezni.

-- De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, és igazi veszélyt akarok, és szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.

-- Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz -- mondta Mustapha Mond.

-- Rendben van hát -- szólt a Vadember kihívóan --, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.

-- Nem is említve annak jogát, hogy megöregedjék, csúf és impotens legyen; jogot a szifiliszhez és a rákhoz, jogot az éhezéshez, a tetvességhez, jogot az állandó félelemben való éléshez, hogy vajon mi lesz holnap; jogot ahhoz, hogy tífuszt kapjon, jogot, hogy mindenféle elmondhatatlan kínok gyötörjék. -- Hosszú csend támadt.

-- Mindezt követelem -- mondta végül a Vadember.

Mustapha Mond vállat vont.

-- Kérem, parancsoljon -- felelte.


Forrás: Aldous Huxley: Szép új világ. Konkrét könyvek, Budapest, 2003.