Galsai Pongrác emlékére

E napon halt meg Galsai Pongrác író (1988)

Galsai Pongrác (1927–1988)

Galsai Pongrác jellegzetesen "irodalmi író", aki nem fiktív elemekből építi fel műveit, hanem a tények és reflexiók sajátos együtteséből, melyben a reflexív elem az erősebb, s a tényeket mindig áthatja az esszéisztikus lebegés, mely előadásmódjának választékos eleganciájából és a valóságelemek sajátos csoportosításából táplálkozik. Előadásmódjának legfontosabb jellegzetessége a lebbenő önirónia, rendszerint "kívülről" figyeli önmagát, s nagy gonddal rajzolja meg környezetének alakjait, akik többnyire ifjúságának íróbarátai. Velük együtt kezdte Pécsett pályáját (a városról néhány bensőséges rajzot köszönhetünk Galsai Pongrácnak), melyben kezdettől ott a "nagy" mű lehetősége, mely végül is nem született meg, talán azért sem, mert otthonosabb a "kis" műfajokban: a tárcában, szabálytalan emlékezésekben és mindenekelőtt az esszében. E területen Galsai Pongrác egy nagy hagyomány folytatója, nála azonban az esszé nem az ideálkeresés és nem is a tanítás eszköze, hanem sajátos "pótlékműfaj", inkább novella, melyben nem a cselekmény vagy a jellemek alakulása a megoldandó írói feladat, hanem a megidézett író vagy művész alakjának minél hitelesebb, érzékletesebb megjelenítése. Egy-két láttató jelzővel, anekdotába hajló történettel alakítja ki a hitelességnek azt a légkörét, amely egyszerre alkalmas hőse irodalmi és emberi jellemzőinek érzékeltetésére. Gyakran és eredményesen él az eltávolítás eszközeivel, nemcsak a már említett iróniával, hanem az emlékezet bizonytalanságának nyomatékosításával is, ez utóbbi azonban paradox módon inkább növeli történeteinek valóságos hitelét.

Életművének legértékesebb alkotásai irodalmi esszéi és portréi, s az esszéisztikus elem az uralkodó azokban a portréiban, életrajzaiban is, melyeket színészekről írt (Bajor Gizi játékai, 1971; Öltözőtükör, 1971; Csortos Gyula, 1972). Jellemábrázolására és szemléletmódjára elsősorban a "ködlovagok" gyakoroltak elhatározó befolyást. Ugyanakkor azonban kimondva-kimondatlanul hatott rá a modern regény fokozott lélektani érzékenysége is, portréinak hőseit nagy beleérzéssel és megértéssel idézi vissza.

1974-ben jelentette meg szabálytalan műfajú könyvét Egy hipochonder emlékiratai címmel. E műben egyes szám első személyben idézi vissza életének fontos, olykor meghatározó eseményeit, melyeknek többsége valami módon mindig kapcsolatban van a halállal, az elmúlással. Az ember tragikus sorsa, a bizonytalan végkifejlet azonban nem drámai hangoltsággal jelenik meg ebben a könyvében sem, inkább kedélyes, már-már anekdotikus stílusban néz szembe az élet törvényszerűségeivel, s mindezt úgy teszi, hogy látszólag szabálytalanul lávázó emlékezés-sorába belopja egy fejlődésregény lehetséges vázát is, melyben az elbeszélő áll szemben a történelemmel, s az ő tudatának fénytöréseiben jelennek meg előttünk személyes létének eseményei. Elbeszélő és reflexív elemek keverednek e művében, s a kétféle előadásforma szerencsés szintézist alkot, nem nélkülözve a humort, a Galsai Pongrácra oly jellemző öniróniát, de az elgondolkodtató, már-már filozofikusnak mondható létértelmezési kísérleteket sem. Könyvében és önkommentárjaiban is elmondja, hogy "a halálfélelem: életszeretet". A jól megélt, derűs életnek örömét erezzük azokban a részletekben is, melyek az elmúlásról szólnak, hiszen majdnem {1098.} mindig tévedhetetlen minőségérzékkel mutatja meg, melyek azok a művek, hagyományok, amelyek diadalmaskodnak a feltartóztathatatlanul múló időn is.

Sipkay Barna (1927–1968)

Maróti Lajos (1930–1982) Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

2012 – Világvége vagy világra szóló hisztéria?

Tűzeső elől menekülő lakókocsi, két összeomló felhőkarcoló között átsuhanó repülőgép, a tengerben elmerülő város – ilyen és ehhez hasonló látványelemek szerepelnek a novemberben mozikba kerülő 2012 című film előzetesében, amelyet a Holnapután, valamint A Függetlenség Napja alkotásait is jegyző Roland Emmerich német producer rendezett. A katasztrófafilmes klisékkel dolgozó mű azért is kerülhetett ennyire a figyelem középpontjába, mert a világvége időpontját kijelölő címbéli dátum egy több ezer éves, mára letűnt civilizáció szellemi vezetőinek, a maja papoknak a jóslatához kötődik. De kik is voltak a maják, és mit is jövendöltek valójában papjaik erre az időpontra? Milyen ciklus ér véget ekkor, és milyen új korszak kezdődik? Mekkora esélye van egy olyan világméretű összeomlásnak, amilyenről a film mesél és elöntheti-e egy hatalmas özönvíz az egész Földet? Sőt, vajon eltűnhetnek-e percek alatt falvak, városok, vagy akár egész földrészek is földrengések következtében, s ha igen, mindennek miért pont 2012-ben kellene bekövetkeznie?

A maják és ciklusaik

A közép-amerikai régió egykori maja civilizációját mindmáig az egyik legfejlettebb ősi civilizációnak tekintik. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint a maják ősei már i. e. 2000 körül a mai Honduras és Guatemala vidékén éltek, birodalmuk pedig legnagyobb kiterjedésekor a mostani Mexikó szívéig ért el. I. sz. 250 és 900 között, a klasszikus kor idején, a maják az akkori világ talán legfejlettebb tudományával és művészetével rendelkeztek. Tudásuk nagy része azonban a 15. század után, a spanyolok megjelenését követően elveszett. Az európaiak ugyanígy nem értették a számukra szokatlan ábrázolásaikat, amelyek olyannyira különböztek az övéiktől, és szimbólumaikat sem, amelyek piramisaikon és szobraikon ma is láthatók. Ugyanakkor az olyan ősi városok, mint Uxmal, Palenque vagy Chichén Itza még mai, romos állapotukban is csodálatot ébresztenek az odalátogató turistákban.

A maja nép magas szintű kultúrája tanító papjaik nagy tudását bizonyítja, akik nemcsak matematikai és csillagászati ismereteikről váltak híressé, de szertartásaik miatt is: a böjtölés, az áldozatbemutatás és a lélek halhatatlanságának tana mélyen átitatta rítusaikat. A napokat másképp számolták, mint mi, mivel számításaik egyaránt alapultak a Hold és a Nap ciklusain. Kétféle naptáruk volt: a haab és a tzolkin. A haab szerint 1 hónap (uinal) 20 napból (kin) áll, míg egy év (tun) 18 hónapból. Ha utánaszámolunk, akkor ez éppen 360 nap, vagyis látszólag eltűnik 5 nap. Mégsem így van, mivel az évhez szent időként hozzáadták ezt a néhány napot, amikor szertartásokat végeztek az esztendő lezárására és az új ciklus elkezdésére. Mellesleg azt is tudjuk, hogy a maja naptár pontosabb volt az általunk ismert és használt Gergely-naptárnál.

A tzolkin év 260 napos volt és 13, egyenként 20 napos hónapból állt. A másik naptárral párhuzamosan számlált, de elsősorban szent célokat szolgált, a mindennapokban nem is használták. Léteztek nagyobb ciklusok mérésére szolgáló elnevezéseik is, amelyekkel a ritkább, fontosabb események időpontjait határozták meg. A katun például 20 éves ciklust jelölt, amelynél a 144 000 napot, azaz megközelítőleg 400 évet számláló baktun még hosszabb időtartamot jelentett, de léteztek ennél nagyobb időegységek is (pictun, calabtun, stb.).

A maja naptár és a jövőkutatás

A maja naptárra irányuló figyelem az 1960-as években élénkült meg, amikor „tudományos szinten” kezdtek foglalkozni a jövővel, valamint a holnap lehetséges forgatókönyveivel. A jövőkutatás hamar felfedezte magának a közép-amerikai maja kalendáriumot, amely tudományos körökben elismerten pontos és hiteles forrásnak számít mind a mai napig. A kutatók a sztéléken található számokból, valamint a Popol Vuh-nak, a maják szent könyvének segítségével visszafejtették a mitikus teremtés napját, amely i. e. 3114. augusztus 11-re jött ki a Gergely-naptár alapján. A maják megfogalmazása szerint ez volt az ötödik teremtés kezdete. Innen pedig már csak egy lépés vezetett annak meghatározásához, amikorra a teremtett világ véget ér, és újraindul a teremtés. Ezt a dátumot a témával foglalkozó kutatók többsége 2012. december 21-re (néhányan 23-ra), vagyis a téli napforduló idejére teszi. A kitűzött dátum a 20. században sokak fantáziáját annyira megmozgatta, hogy sorra születtek, és születnek mindmáig, a világ pusztulásáról és az „ítélet napjáról” szóló tanulmányok, regények… és újabban már filmek is.

A maja jóslat és értelmezései

„A tizenharmadik baktun véget fog érni a négy Ajawkor, a harmadik Uniiw (K’ank’in) idején. … fog bekövetkezni. Ekkor leszáll (?) a kilenc támogató (?) istenség…” – áll a mexikói El Tortugueroban talált 6-os számú műemléken, az egyetlen olyan sztélén, amely a majákat kutató David Stuart szerint utalhat 2012-re. Hogy jobban megérthessük a felirat értelmét, tisztáznunk kell, hogy mit is jelent a szöveg. Az ajaw magas rangú tisztség volt a maja birodalomban, általában a városok vezetői voltak, akik kapcsolatban álltak az istenekkel is. Az ajaw egyúttal a hónap 20. napjának neve is. A K’ank’in a 14. hónap neve, valamint hozzá kapcsolódik a sárga Nap jelentés is. A Kilenc Támogató Istenségről nem ír sokat a szakirodalom, bár az istenek igen fontos helyet töltöttek be a maja társadalomban. A maják ugyanis 13 részre osztották az eget és mindegyik fölé rendeltek egy-egy istent. A négy égtáj ura tartotta az eget és magát a világmindenséget. Mindezek ellensúlyozására az alvilág is kilenc régióra oszlott, amiket szintén istenségek uraltak. De istenek uralták az egyes ciklusokat, így a katunokat vagy baktunokat is. A vizsgált sztélén szereplő Bolon Yookte' K'uh név, amit a Kilenc Támogató Istenség néven fordítanak, más helyeken úgy jelenik meg, mint a háború és az alvilág ura, ezért két kutató, Markus Eberl és Christian Prager úgy vélik, hogy a tortugueroi felirat hasonló az áldozati ünnepségről szóló hirdetményekhez, amelyeket a maja uralkodó tett közzé.
Amikor egy baktun befejeződik, véget ér a hozzá kapcsolódó világ is, hogy helyet adjon egy újnak. Értelemszerűen ez változással is jár, hiszen ahhoz, hogy eltűnjön a régi, meg kell szűnnie a hozzá kapcsolódó formáknak. Ugyanakkor arról nem szól a maja naptár, hogy a 13. baktunt követően ne létezne többé a világ. Sőt, a tzolkin években számláló tortugueroi felirat példul 20 baktunnal számol egy cikluson belül, vagyis a 13. baktun vége nem a nagy ciklus végét jelenti a maja csillagászok szerint, csupán egy kisebb ciklus lezárulását. Az első könyv, amely arról ír, hogy a jelenlegi baktun végével együtt valamiféle apokalipszis következhet be, 1966-ban született egy amerikai antropológus, Michael D. Coe tollából. A szerző A maja című munkájában arról ír, hogy armageddon várható a 13. baktun végén, amely eltünteti az elkorcsosult emberiséget és valamennyi teremtményt a világból. Néhány tudós azonban, mint Linda Schele vagy David Freidel, vitáznak ezzel a nézettel. Ők úgy értelmezik az ősi írásokat, hogy a világvége valamikor a távoli jövőben fog bekövetkezni, sokkal később, mint a tudomány mai álláspontja szerint az univerzum életkora.

Az idő ciklikussága

Ezt az ellentmondást a ciklikus időszemlélet ismerete oldhatja fel. A maják ugyanis, miként más ókori népek – így a görögök vagy rómaiak – is, az időt ciklikus természetűnek tartották. Egy ciklus végén egy korszak véglegesen lezárul, és elkezdődik egy új. A ciklusváltásokhoz megtisztulási szertartások kapcsolódtak, hiszen a maják fontosnak tartották, hogy az új időszak a korábbi korszak sajátságaitól megszabadulva kezdődjön. Egy-egy baktun egy-egy nagyobb ciklust foglal magában, amely sok kisebb ciklusból áll, a végén az egy napnyi időtartammal, amely a legkisebb a sorban. A baktun végén az idő mintegy lenullázódik és újrakezdődnek a kisebb ciklusok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az időt ne tudták volna lineárisan (múlt-jelen-jövő) szemlélni, csupán azt, hogy nem tartották fontosnak az ennél hosszabb periódusok jelölését, hanem csak elkülönítették az előzőtől. A 13 baktun kb. 5125 szoláris évet jelöl. És bár a maják életében a 13-as számnak különös szerepe volt, ez mégsem indokolja, hogy valamiféle világvége bekövetkezését kötöttek volna a 13. baktun végéhez. Ehelyett a kezdet fontosságára utalhatnak az ehhez kapcsolódó szertartásaik, arra, amelyet minden baktunváltáskor megünnepeltek: a teremtés pillanatának megismétlését.

Kataklizmák korá(b)ban

Tény azonban, hogy katasztrófák mindig is történtek, akár világméretűek is. A régi korok feljegyzései szerint az emberiségnek már több nagyméretű, hirtelen bekövetkező kataklizmával kellett szembenéznie történelme során. A világon több nép hagyományában fellelhető vízözönmítoszok is mind valamiféle kataklizmához kapcsolódnak, amely egy egész népre, vagy népek egy csoportjára volt hatással. A baj sokféle úton-módon bekövetezhet: földrengés, árvíz vagy tűzvész, amely nagyon gyorsan óriási pusztítást vihet véghez. Elég a Vezúv i. sz. 79-es kitörésére gondolnunk, ahol alig pár másodperc leforgása alatt több ezer ember halt meg és tűnt el a vulkanikus hamu és kőzettörmelék alatt. De nem kell ennyire messze utaznunk az időben, hiszen katasztrófák a mai napig vannak, ismétlődnek. Az öt éve, 2004 karácsonyán Phuketre zúduló cunami során több százezer ember veszett oda a gyorsan jött árhullámban.

Platón, aki munkáiban teret szentelt ennek a kérdésnek is, azt írja, hogy az emberiség – bár már nem emlékszik rá –, sokkal nagyobb katasztrófát is szenvedett el már: nevezetesen Atlantisz elsüllyedését, amely több természeti katasztrófa során következett be. Akkor, i. e. 11.500 környékén egyik napról a másikra egy nagy sziget tűnt el a hullámsírban. Atlantisz végső pusztulásával egy időben jelentős klimatikus átalakulások történhettek, és ha netalántán újabb, ilyen horderejű katasztrófa következne be, akkor számítani lehetne világméretű hatásaira. A modern kor modelleket gyárt és lehetséges forgatókönyveket készít. Az ókorban szertartásokat végeztek, és igyekeztek az ember és a természet közötti egyensúlyt fenntartani, vagy ha már felborult, helyreállítani.

A jövendölés és jövőkép

Világunk jelenleg nagyfokú egyensúlyvesztéstől szenved (túlnépesedés, egyre növekvő fogyasztás és az ezzel járó környezetszennyezés), amelynek hatásait egyre inkább érzékeljük, a jövő nemzedékei pedig várhatóan még több következményével lesznek kénytelenek szembe nézni. Alig száz éves technikai civilizációnk, amely a Föld tartalékainak kimerítésével – törvényszerű módon – hanyatlásnak indult, nem képes fenntartani azt az emberiséget, amely a jelenlegi életformát űzi, hajszolja tovább. A 2012 című film, amely a világ pusztulását jósolja, várhatóan inkább a tömeghisztériát fokozza majd, és erősítheti azt a képzetet, hogy ember és természet ellenségek. Ez a világra szóló hisztéria aligha segíti a megértést és annak belátását, hogy az ember a természet része, és hogy ezért törvényei rá is vonatkoznak, ahogy azt az ókor nagy gondolkodói is tanították. Épp ezért fontos, hogy az előforduló katasztrófák ellenére is, vagy annál inkább, újra megtaláljuk helyünket a természetben, és ne éljünk vissza azokkal a lehetőségekkel, amelyet mi is csak ajándékba kaptunk őseinktől.

Orbán István

A jóslat eredeti nyelven és angol átiratban:
Tzuhtz-(a)j-oom u(y)-uxlajuun pik
(ta) Chan Ajaw ux(-te') Uniiw.
Uht-oom ...
Y-em(al) ... Bolon Yookte' K'uh ta ...
The Thirteenth 'Bak'tun" will be finished
(on) Four Ajaw, the Third of Uniiw (K'ank'in).
... will occur.
(It will be) the descent(?) of the Nine Support(?) God(s) to the...[10]


Forrás: Új Akropolisz - Kulturális Közhasznú Egyesület

DR. TÓTH TIBOR (1929 – 1991)

A keleti magyarok újra felfedezõje

Dr. Tóth Tibor antropológus neve Magyarországon szűk körben ismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fûzõdik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott elõször Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallották. Felmerül a kérdés: mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának? A tudós a hatvanas években, Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel a figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevezõ törzs tagjai között.

Szeitbek Nurhanov, a híres kazak nyelvész – aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében –, 2002-ben (75 éves korában) a következõket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az õt felkeresõ Benkõ Mihály történésznek:

„– Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fõvárosa környékén élõkazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után elõadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisrõl. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Elõadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja õket. Két kérdést tettem elé:
1.) Hogy nevezik a különbözõ európai nyelveken „Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat?
2.) Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élõ madijaroknak az önök népével?
Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.
Tóth Tibor elsõ kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: „– Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla."

Az elõadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülõvidékemen.
„– Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren” - válaszoltam.
„– Kérem, hogy ne beszéljen errõl senkinek! Most nagyon kevés itt az idõm, de jövõre, ha megérem, visszatérek."

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fõvárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetõje, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:
„– Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"
„– Igen."
„– Van kettejüknek közös kutatási témájuk?"

A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

„– Nincs…"
„– Semmi baj, csak érdeklõdtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elõtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsõbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. „– Segítsünk vendégünknek!" – gyõzködte.

Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülõgép a rossz idõ miatt nem szállt fel idõben. Ott aludtunk az alma-atai repülõtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülõn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülõn. Tóth Tibor itt gyûlést hívatott össze, és ezen a gyûlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szõrzetük színét, sûrûségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerõsen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevû város és egy Badacsonytomaj nevûűfalu.

A szagai temetõben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetõs sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetõrõl, sem a leírt személyekrõl nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték.

A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülõt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezõgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét.

A következõ évben a tudós hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sõt, késõbb nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Õk minden megtettek, ami tõlük tellett. Például elküldtek anyagot gyûjteni a Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élõ madijar Akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Felfedezését publikálta Budapesten és Alma-Atában is („Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában)”. Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.), „Az ősmagyarok mai relictumáról. (Elõzetes beszámoló)”. MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283-299.).

Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élõ madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven fõbõl áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfõjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középsõ és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Késõbb szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezésérõl népszerû formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy a tudós egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe.

Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben – éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elõl. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben – az akadémiai intézetekben és múzeumokban – minden kutató ismeri a magyar tudós nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.
Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja – aki 1964-ben végzett közös felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között:
„– 1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda külföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

Harmatta János akadémikus egy késõbbi kutatás kapcsán így fogalmazott:
„– Rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megõrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltûnt.”
Történetünk esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megõrzött etnikai név tette lehetõvé.

A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban soha nem nyílt lehetõsége. Rosszkor volt jó helyen.

Benkõ István (1944, Budapest) E-mail: benkoi@mail.kvvm.hu

Forrás: PR Herald

4 rendkívül finom spenótos recept

Friss, izgalmas recepteket ajánlunk ahhoz a zöldséghez, amelytől valóban annyira életerős lehetsz, mint Popeye!

Végre elérkeztünk a szezonális zöldségekhez, itt a hónapos retek, amely recept nélkül is illik mindenhez, és őt követik majd legkedvesebb zöldségeid is. A spenót olyan eleme a magyar gasztronómiának, amelyet csak egyféleképpen tudsz elképzelni: főzeléknek. Pedig rengeteg további lehetőség rejlik benne. Ráadásul ilyenkor már jobb, ha elfelejted a mélyhűtött változatot, és lecsapsz az óriási zsákokban árult húsos, zöld levelekre a piacon. Egyre érdemes figyelni: mindig kétszer annyit vásárolj, mint amennyire szükséged lesz, ugyanis kevesebb mint a felére összeesik.

A spenót nagyon egészséges: kevés kalóriát tartalmaz, viszont rengeteg vasat, A-, C-, K-vitamint, és kalciumot, segíti a bélműködést, tisztítja a vastagbelet, ugyanakkor könnyen emészthető. Próbáld ki nyersen is!

Spenótsaláta tojással, sósan

Hozzávalók 2 személyre:

• 500 gramm friss spenótlevél
• pár szem koktélparadicsom
• 4 tojás
• 1 evőkanál olívaolaj
• 2 evőkanál balzsamecet
• pár csepp citromlé
• só, bors

Elkészítése: a spenótleveleket többször alaposan mosd át hideg vízben, míg teljesen homokmentes nem lesz. Szedd le a szárait, majd tépkedd apró darabokra. A tojásokat főzd keményre kb. 10 perc alatt, hagyd kihűlni, pucold meg, majd vágd apró kockákra. Egy tálban keverd el a két hozzávalót. A koktélparadicsomokat vágd félbe, és szórd a salátára. Az öntethez helyezd az olajat, az ecetet és a citromlevet egy befőttesüvegbe, enyhén sózd-borsozd, majd rázd össze. Ezzel az öntettel tálald a salátát. Fél kg spenótban mindössze 100 kalória van!

Spenótsaláta körtével, édesen

Hozzávalók 2 személyre:

• 500 gramm friss spenótlevél
• 4 friss, kemény körte
• 5 dkg dió
• 5 dkg feta sajt
• 2 evőkanál méz
• 2 evőkanál balzsamecet

Elkészítése: a spenótleveleket készítsd elő a fent leírt módon. A körtét pucold meg és kockázd fel. A diót törd durvára. A feta sajtot vagdosd apró darabokra, és keverd el a körtével, majd add hozzá a spenótleveleket is. A mézet rázd össze a balzsamecettel, majd keverd a salátához. A tetejét szórd meg a dióval.

Spenótkrémleves

Hozzávalók:

• 500 gramm spenót (lehet mélyhűtött is)
• 1 csokor újhagyma
• 2 dl tejszín
• 2 gerezd fokhagyma
• 1 kiskanál margarin
• só, bors, szerecsendió

Elkészítése: a spenótleveleket dobd forrásban lévő vízbe, várj, amíg összeesnek, majd szűrd le őket úgy, hogy megtartod a főzővizet, és öblítsd le hideg vízzel. A lábos aljában a margarinon párold meg az apró karikákra vágott újhagymát és az áttört fokhagymát. Öntsd fel a spenót főzővizével, forrald fel, add hozzá a spenótleveleket, majd botmixerrel dolgozd el simára. Öntsd fel a tejszínnel, forrald fel újra, közben pedig ízesítsd sóval, borssal, szerecsendióval.

Spenóttal, aszalt paradicsommal és sajttal töltött pulykamell

Hozzávalók 4 személyre:

• 1 + 1 evőkanál olívaolaj
• 2 gerezd fokhagyma, apróra vágva
• 6 db felkockázott aszalt paradicsom
• fél kg mélyhűtött/friss spenót
• fél teáskanál só
• fél teáskanál frissen őrölt fekete bors
• negyed teáskanál szárított kakukkfű
• 5 dkg kecskesajt
• 5 dkg krémsajt
• kb 1 kg pulykamell
• 4 dl húsleves (leveskockából is jó)
• fél citrom héja
• 2 evőkanál citromlé
• 2 evőkanál dijoni mustár

Elkészítése: melegíts fel 1 evőkanál olívaolajat egy közepes méretű serpenyőben. Add hozzá a fokhagymát, és pirítsd kb. 1 percig. Add hozzá az aszalt paradicsomot, a spenótot, a sót, a borsot és a kakukkfüvet. Pár perc alatt melegíts össze őket. Tedd át a keveréket egy közepes méretű tálba. Keverd hozzá a kecskesajtot és a krémsajtot. Tedd félre a tálat.
Vágj vastagabb, kb. kétujjnyi szeleteket a pulykamellből, és mindegyikbe vágj egy kis helyet a tölteléknek. Sózd és borsozd meg mindegyik darab húst kívülről. A vágás mentén töltsd meg őket egyenként a spenótos, aszalt paradicsomos keverékkel.
Egy tálkában keverd össze a citromhéjat és a mustárt a húslevessel és a citromlével.
Egy nagy serpenyőben melegíts fel kb. 1 evőkanál olívaolajat, és pirítsd meg a hússzeletek mindkét oldalát közepes lángon. Süsd középmagas hőfokon addig, az oldalait váltogatva, amíg szép aranyszínű nem lesz. Szedd ki őket egy tálba, és tartsd melegen.
A serpenyőbe öntsd bele a húsleveses keveréket, forrald fel, és kb. 8 perc főzéssel sűrítsd be a felére. Tálaláskor minden húsdarabra önts egy kanállal a mártásból.

Forrás: Ács Borbála - Ötvenentúl.hu

Dicső magyar várak! - Miskolc - Diósgyőr

Miskolc - Diósgyőr - vártörténet

Már jó ideje Miskolc városának egyik kerületét jelenti a Bükk keleti magaslatai alatt megbújó Diósgyőr, melynek vára egy kisebb sziklaszirten magasodik. A régészeti feltárások és a régi oklevelek tanúsága szerint, ezen a helyen az évszázadok során három vár is épült.

A magyar törzsek Kárpát-medencében történő letelepedését követően a Borsod nemzetség verte fel itt szállását, melynek védelmére készített faszerkezetű erődítmény alapjait megtalálták a régészek. Az 1241 – 42-es tatárjárás elpusztította a vidékkel együtt, helyébe 1300 körül Ákos nembeli István nádor emeltetett kőből várat.
István nádor fiai ugyanúgy saját tartományuk létrehozásán küzdöttek erőszakos úton, mint a korszak többi bárója, ezért hatalmuk megdöntésére Anjou Károly király hadjáratot vezetett 1316-ban. Győzelme után a királyi kamara kezelésébe került a váruradalom.

Nagy Lajos király – testvére, Endre meggyilkolása miatt vezetett – itáliai bosszúhadjáratai után, az 1360-as években teljesen lebonttatta. Helyébe egy négy saroktornyos, szabályos alaprajzú várpalotát építtetett.
A XV. század jelentette Diósgyőr virágkorát, az egymást váltó uralkodók, mint nászajándékot adták át asszonyaiknak a diósgyőri várbirtokot. Így magáénak mondhatta Luxemburgi Zsigmond neje, Cillei Borbála, majd Habsburg Albert felesége, Erzsébet úrnő, de talán a legismertebb királyné közülük Aragóniai Beatrix {Beatrice}, Hunyadi Mátyás király asszonya is.
A törökkel vívott vesztes mohácsi csatát követően, a kényelmes uralkodói székhelyet átalakították az ágyúkkal vívott ostrom hadászati szabályainak megfelelően. Lebontották egyik külső kaputornyát, helyébe kazamatasort, sarkaira kerek ágyúrondellát és kisebb, szögletes bástyát építtettek a várkapitányok.

Ennek ellenére sem számított a jelentősebb végvárak közé, így a közeli Eger várát 1596-ban elfoglaló török csapatok két esztendő múltán megrohanták és felégették. Bár az országgyűlés többszöri határozatban sürgette újjáépítését, egyre inkább pusztultak védőművei, melyeket végül az 1670-es években Thököly Imre kuruc hadjáratai idején döntöttek romba, nehogy a felkelők befészkeljék magukat.

Végleges eltűnésétől csak az 1960-as évek óta zajló régészeti feltárások és korszerű műemlékvédelmi helyreállítások mentették meg, de még a következő nemzedékeknek is rengeteg munkát jelent, hogy ismét életre keljen a diósgyőri vár.

Miskolc - Diósgyőr - fotók

2D-s fotók | 3D-s, anaglif fotók | Légifotók | Archív fotók | Képeslapok |

Forrás: Magyar Várak, Vármúzeum, Várrajz, stb.

Rozványi Vilmos: Tavaszi követelőzés

Oh, Kedves, ez már nincsen,
Mert van már minden kincsem.

Szemedben napom, holdam
Ezer, jó csillagom van.
Öledben meleg békem,
Van fehér menedékem.
Kis bajra mentő lázam,
Nagy bajra jó kórházam.

S idegenben alvó emlék,
Amit most énekelnék,
Csak, hogy dús férfitorral
Izes, mert régi borral
Köszönjem, tiszta Kincsem,
Amért ez többé nincsen.

Tavasz, adj asszonyt, mert szép akarok maradni;
Megkoronázott, betelt és tiszta férfiélet...
Rút vérpad a vágy s mért kell rajt' megszakadni
Épp' az én lelkemnek, ki örök vőlegény lett
Minden szép előtt? Adj asszonyt! Szelídebben
Nem könyörgött még senki Te előtted,
Hogy megváltassék. - A szomorú sebekben,
Amik a nő miatt meleg szívemre nőttek,
A vér néma gyöngyei ülnek körben,
És ebben a sok-sok bús piros tükörben
Még eddig nem fénylett a «megváltó asszony» arca.

Mindenki mást kér: zászlókra hitet, harcot,
Életre pénzt, bort és békét a kínra;
Nekem asszonyt adj, a szivem majd zászlónak,
Hitnek, harcnak, pénznek, bornak s békének hívja.
Szeretni: ez az egyetlen tiszta fegyver
S élét szent asszonyunkon tudjuk csak lemérni;
Ez a törvény. S Te erős, dús férfiember,
Csak hajtsd le fejed némán, amikor szived érzi,
Hogy asszonyból van benned az élet tornya...
Vedd ezt szivesen: s kit víg sarkad ne tiporna,
Nincs az életnek oly szent, oly magas orma.

Minden más «nincsen»-t el lehet viselni:
Őszi éhséget, téli sok nyügöt, - mindegy!
De, jaj nekünk, ha az öntelt férfiálom
Csóktalan marad! Elvérzik bele, mint egy
Magányos, buta csillag, mely zengő nyári éjjel
Kihull a horizont öléből. Óh, kell ismerni, kell,
A nagy lázat, melybe a lepkék belehalnak
S a lomb vándora sziveszakadtáig énekel...
Hegyek, patakok, ligetek, madarak, nyájak és mezők
Kigyúló, tavaszi őrültsége titkát
Ismerniök kell minden bús férfiaknak.

Ez az én könyörgésem: Tavasz, adj asszonyt!
Asszonyt, akiről még férfiak nem énekeltek
S akit elsőül az én vágyaim dúlnának fel,
Mint egy lesi izgalmú, dús, áprilisi kertet,
Mert mellettem viharok vad ökle mérgelődik
S dult hitem hamar-tört oszlopai alján
Magáhítottam az öröm koronáját,
Kit homlokomra tegyen egy drága, fiatal lyány,
S hol fáim élnek majd messzi mezőkre látszón,
Ott, a szent kertben, fölütöm tiszta zászlóm
A megbékült erő nyugalmas énekével.

Oh, Kedves, ez már nincsen,
Mert van már minden kincsem.

Szemedben napom, holdam
Ezer, jó csillagom van.
Öledben meleg békem,
Van fehér menedékem.
Kis bajra mentő lázam,
Nagy bajra jó kórházam.

S álom a bús idegben,
Amit most énekeltem,
Csak, hogy dús férfitorral
Izes, mert régi borral
Köszönjem tiszta Kincsem,
Amért ez többé nincsen.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám

Lányi Sarolta: Tavasz szól:

Leány, derekad mért remegő,
Mint fiatal fa, amit a szél ráz?
Szemed beborúltan el hova méláz?

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,
Kék ereken át hadd tüzesítse véred,
Ne félj, ha perzsel, ne bánd, hogy éget.

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

Csókláncot forrassz abban a tűzben,
Mert tart az örökkön, rozsda se sérti
És, amit őröz: boldog alázat.

Ha mikor eljő érted a férfi,
Ahogy itt állasz, kipirúlva, szűzen,
Add oda, add oda, add oda szádat.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám

Illusztráció: Lányi Sarolta és Czóbel Béla

MARCONNAY TIBOR: HAJNAL VAN, PÁRIZS MÉG ALSZIK...

Hajnal van, Párizs még alszik, már alszik,
alig hallani egy-egy lépést az utcán.
Dús fák hajolnak át a Cluny-kerten
és szinte lágyan búgnak az autók.
Egész éjszaka esett a csendes eső,
annak a mámoros illatát érzem a légben...
Most szeretnék elindulni innen s menni, menni
a magányos aszfalton, az erdőig, a falum erdejéig. És végül lefeküdni,
jó, hófehér gombát szagolni a fűben,
nézni, hogy tollászkodik egy fácán-család,

mint hajdan, diákkoromban, amikor
szalonkalesre jártam, de most
már
fegyvertelenül, örökre szelíden

fülemben a nagyváros irtózatos zajával,

lelkemben ősi vággyal, lefeküdni egy szilfa alá
nézni a reszkető lombot, csak nézni a rózsás és kék eget...
Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám

Tersánszky J. Jenő: Kosztolányi Dezső: Pacsirta

(Athenaeum-kiadás)

Kosztolányi Dezsőnek valami nagy szerencséje van. Sohasem lehetett őt elskatulyázni semmiféle írói csoportba. Hogy úgy mondja, megelőzte a saját nemzedékét, nem sorozhatták őt sem az öregek, sem az ifjak, sem a régiek, sem az újak, sem a maradi, sem a haladi fiókok valamelyikébe. Amazokat megelőzte, emezekkel nem vállalt közös iramot, bárha együtt érkezett mindig a legjobb futókkal.

Ez áll Kosztolányi Dezsőről, a lírikusról és ez fog állani a prózaíróról is. A magyarázata pedig igen egyszerű. Kosztolányi Dezső nemcsak valami különös véletlen folytán ilyen magában álló valaki, amit egyéniségnek hívnak, hanem bármi körülmények közt ez maradt volna, úgy, hogy rossz pechjének kellett volna lenni, ha az ellenkezője történik vele, mint ahogy vannak és voltak kegyetlen s végzetes esetek is erre.

Kosztolányi Dezső azonban olyasvalaki, akit úgy hívnak, hogy ízig-vérig művész. Kosztolányiról, a lírikusról csak egyet lehet mondani, hogy tökéletes, úgy az érzések megzengetőjének, mint a forma virtuózának. Ám, ami szinte elképesztő előttem néha, az, hogy nem tudok rá esetet, hogy elért magasságokból egyszer is aláejtődött volna, ami még a legnagyobb nagyoknál is természetes, hasonló termékenységgel.

De ez az ember nem hiában szereti használni a boszorkányosság, bűvölet jelzőket az élet jelenségeire, mert csakugyan ilyesfélét képzeltet a szelleméről is. Sokszor ámulva futok végig egy semmi cikkecskéjét az újságban, hogy soha sincs ötlet fűszere, a hangulat cirogatása nélkül. Hát ez az ember megvalósítja a Seraptei asszony olajos korsójának meséjét! Meg, mégpedig ezer varázsízzel.

Fordulat, hajlékonyság, tűz! Ilyen szavak pattannak elém, ha bármely sorára gondolok. Sohasem unalmas, sohasem egyhangú, mindig ugyanaz és mégis mindig meglepetésszerűen más.

Most itt a prózaíró Kosztolányi Dezső. Mikor a Nero császárról írt regényét olvastam, azt gondoltam, ha ez az ember így kezdi, hol fog ez megállni? Ez Sienkievicz és Anatole France, de hogy semmi köze hozzájuk egy ékezetével sem, az bizonyos.

De ugyanakkor eszembejutott egy rég megjelent novellás kötete, ha jól emlékszem "Boszorkányos esték" a címe és már kisebb volt az ámulatom.

Az az érzésem, hogy ennek a könyvnek nem volt akkoriban megérdemelt sikere. Sőt nem hiszem, hogy tévednék, hogy az írót ez elkedvetlenítette. Mert semmi sem olyan leverő, mintha olyan próbálkozásokkal szemben ér igaztalan értetlenség, vagy indolencia, amit magunk becsesnek tartunk. És én azt hiszem, ez volt az eset.

Mutatja, a mostani prózaíró Kosztolányi buzgó vénája.

Azok a novellák, sokak hasonló és szerencsésen bevett kísérleteinek eléje vágtak mesétlenségükkel, neuraszténiás riadalmak torz állapotairól, amik kifejezhetőségben a líra és próza mesgyéjén zajlanak le.

De bárha, mondom, önmagukban is kész értékek voltak ezek a történetek, nem vesztek kárba, semmi fogadtatás után, az íróban. Mert úgy tetszik, szinte előmunkálatai voltak a mostani nagyobb lélegzetű műveinek.

Erről a "Pacsirta" regényről kellene azonban írnom végre. De bevallom, valami félelem tart vissza, hogy félreértenek. Mert amikor a kritikák, valami álszenvedelem szuperlativuszain csupa dicsmártásokban lubickolnak, akkor kénytelen megrebbent egy tárgyilagos megállapítás is.

De már ideírom, ha átfutott a fejemen. Én azt hiszem, hogy a Kosztolányi klasszikus tárgyú regénye után, ahol őszinteségben mindent mert, a messzi miliő miatt, ez a kis regénye több az ígéretben. Úgy tetszik nekem, bizonyos gyöngédségek fogták meg néha kezét, mikor írta és maradt mondanivalójából a tintatartóban.

Meglehet, hogy ezáltal jobban eléri, hogy megrendítsen, ezzel az egészen különösen megvilágított kisvárosi tragédiával, a szülői szeretet lemondásával, amelyet betetőz, hogy nem teremt boldogságot annak, akiért történik. Ez a csúnya, a zsarnok férjhezadni való lányuk.

Képzeljék el, hogy két életre való, kedves ember, szerencsétlenné válik, a legnagyobb emberi örömmel, a magzatukkal.

Hogy oka ennek a kisvárosi mindennél zsarnokabb levegő, túlzott aggályaival? Természetes. Ezt azonban minden utalás mellőzésével tárja fel Kosztolányi Dezső. Sőt valóban, kár így kirohanni pont a kisváros ellen. Jobban volna így megfogalmazva. Hogy az az aggályos levegő a végzet, amit bizonyos fajta emberek a metropolisokban is terjesztenek maguk körül. Ez nem vád. Csak tény. És hát a rémekre hajlamos lelkek mindenütt megesnek a hamis erkölcsök tanának.

Ez ennek a két derék öreg szülőnek tragédiája, amely szinte görög magasságokba emeli őket.

Lányuk távoztával egy pillanatra feloldódik róluk a varázs és akkor tűnik ki, mit nyújtott volna számukra az élet.

Egy hajnali hangulat mondatja ki az apával a legszörnyűbb ítéletet önmagára és a rosszul rendeződő dolgaira a világnak.

Azzal minden visszazuhan a köznapba. A lány hazatér. És nem görögtűz és revolverdörrenések végezetül, hanem az igazi nyomorúság, a posvány, a mindennap posványa nyeli el a lelkeket.

Be kell ismerni, hogy nagy ügy, kényes ügy és merészség kellett a megpedzéséhez. Ezért is van, nyilvánvaló, hogy míg a regény fő hőseinek lelki válságai elnagyolódnak, addig a külső miliő, a környezet érdekesebbnél érdekesebb élesvonású jellemei túlfeszegetik a regény kicsi kereteit. A novella vagy méginkább a dráma lendületei lüktetnek át a regény körülményeskedő, nyugodt elbeszélő módján s ez eredmény az, amit előbb mondtam.

E mögött a regény mögött valami vajúdó csönd marad és várakozást vet maga elé.

Beszéljek magyarán. Kosztolányi Dezső, szent hitem, hogy nem merítette ki ezt a témát. Sőt esküt merek tenni rá, hogy a dolog visszacseng benne. Talán más miliőt, talán más formát is fog még keresni ennek a különös és kincseket rejtő mondanivalójának. Lehet, hogy a regénye mellékalakjaiból olvasunk tőle nemsokára új regényt, más mesével. Lehet...

Egyszóval, amit még hozzátehetek ehhez, az, hogy ezúttal már nem lesz meglepetésszerű, ha meglepetést okoz majd zsenije újabb írásában. De amit jobban hiszek, az, hogyha íróról, az ő eredményeivel és sikereivel, még mindig azt írhatni, hogy szüntelen és kiszámíthatatlan emelkedőben tart, akkor ez több a dicséretnél.

Egyébként is a végére hagytam, hogy ez a kritika sokkal inkább az írótárs ámuló és meghökkentett szeméé, a másik gazdagságán és tartalékján, mint az olvasóé. Mert az ember, az olvasó csak azt mondhatja bennem is, hogy ez a regény jó így, amint van és nyereség a kézbevétele.

Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám