Gonbé, a kacsavadász - Japán népmese

Valamikor, réges-régen élt egy Gonbé nevű vadász. Minden esztendőben, amikor beköszöntött az ősz, seregestül jöttek a vadkacsák, s Gonbé el-eljárt a hegyek között fekvő láptóhoz kacsát fogni.
Egy szép napon aztán így okoskodott:
- Ha most elsütöm a puskámat, akkor legföljebb ha egyet lőhetek. Vajon mit kéne tennem, hogy egyszerre vagy százat megfoghassak?
Ettől kezdve éjjel-nappal csak ezen járt az esze, s addig-addig törte a fejét, míg végre eszébe jutott valami. Fölment a láptóhoz, és vagy egy tucat kibelezett úritököt bedobott a vízbe. A kacsák eleinte gyanakodva méregették, kerülgették a víz színén úszkáló tökhéjakat, de aztán megnyugodtak, egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, rájuk telepedtek pihengetni, csőrükkel csipkedték, játszadoztak velük. Ekkor aztán Gonbé vett egy újabb tökhéjat, s mint valami sisakot, a fejére tette. Majd fején a "tökfödővel" besétált a vízbe, alábukott, becserkészte a kacsákat, s egy-egy zsineget kötött mindegyiknek a lábára. A zsineg másik végét pedig a saját derekára csomózta. Miután szép sorjában vagy száz kacsát megkötött, azt gondolta, ennyi már elég lesz. Épp indult kifelé a tóból, amikor óvatlanul egy nagyot tüsszentett. A kacsák megrémültek a nagy csattanástól, egy szempillantás alatt szárnyra kapott az egész sereg, s Gonbéval együtt a magasba röppentek.
- Segítség! Segítség! - óbégatott a vadász, miközben a kacsák röpültek vele hegyen át, völgyön át, egyre messzebbre.
Csakhogy a zsinegek idővel elszakadoztak, Gonbé meg lezuhant. Zuhant csak, zuhant, egészen addig, mígnem egy fenyőfa csúcsán kötött ki. Igen ám, de az a fa olyan szédítő magas volt, hogy Gonbé sehogy sem bírt lemászni róla.
Mást nem tehetett, elkezdett hát megint óbégatni:
- Segítség! Segítség!
Meghallotta ezt odalent egy ember, akinek a háza épp a fa alatt állt. Hozott is rögtön néhány jókora létrát. Ötöt vagy hatot összekötözött, s ezen aztán Gonbé lemászhatott végre.
- Hát kenddel meg mi történt? - kérdezte tőle a megmentője, amikor földet ért.
Gonbé szép sorjában elmesélte neki a dolgot.
- No, innen bizony nem lesz könnyű hazavergődnie! Hanem mondja csak kend, nem állna be inkább dolgozni énhozzám?
- át, úgy látszik, nincs más választásom, mint hogy kendhez elszegődjek.
- No, akkor jöjjön kend, és segítsen nekem krumplit ásni!
Így is lett, s másnap Gonbé a gazdával elindult a hegyre krumplit ásni. Csakhogy az a krumpli olyan hatalmas volt, hogy hiába húzták vagy százan, nem bírtak vele. Húzták csörlővel, húzták csigával, és közben váltig csak egymást buzdították, hogy húúúzd meg!, húúúzd meg! S újra meg újra nekiveselkedtek a szörnyű nagy krumplinak. Egy kerek napba telt, míg kihúzták. Ám mivel óriási gödör maradt a helyén, hozzá kellett fogni a lyukat betemetni. Egyszer csak Gonbénak megcsusszant a lába, és zutty!, belepottyant a jókora gödörbe. Sok volt ott az ember, így a kutya se vette észre, hogy Gonbé hiányzik, hát szépen betemették.
A vadász odalent megint törhette a fejét.
- Sebaj! Hisz a pocok is a föld alatt él, mért ne tehetném hát én is! Majd úgy csinálok, mint az! - gondolta, s két kezével a földet vájva fúrta-tolta magát előre. Kapart csak, kapart, mígnem egy kút fenekén kötött ki.
Igen ám, de az a kút olyan szörnyen mély volt, hogy Gonbé sehogy sem bírt kimászni belőle. Nem tehetett mást, elkezdett hát megint óbégatni:
- Segítség! Segítség!
Meghallotta ezt odafönt az az ember, akié a kút volt. Hozott is rögtön néhány jókora kötelet. Ötöt vagy hatot összekötözött, s ezen aztán Gonbé fölmászhatott végre.
- Hát kenddel meg mi történt? - kérdezte tőle a megmentője, amikor fölért a földre.
Gonbé töviről-hegyire elmesélte neki a dolgot.
- No, innen bizony nem lesz könnyű hazavergődnie! Hanem mondja csak kend, nem állna be inkább dolgozni énhozzám?
- Hát úgy látszik, nincs más választásom, mint hogy kendhez elszegődjek.
- No, akkor jöjjön kend, és segítsen nekem hordót vasalni!
Így is lett, s másnap Gonbé a gazdával hozzálátott a ház mögött, hogy a hordón a régi vaspántokat kicseréljék. Csakhogy az a hordó olyan rettentő nagy volt, hogy bár húzták a vaspántot, amennyire az erejükből tellett, de csak nem bírtak vele. Kalapácsot hoztak, azzal noszogatták, azzal feszegették. Egyszer csak az ócska pánt elpattant, s akkorát rúgott, hogy Gonbét messzire röpítette.
Röpült csak, röpült, egészen addig, mígnem egy kolostor tetején kötött ki.
Igen ám, de az a tető olyan irdatlan magas volt, hogy Gonbé sehogy sem bírt lemászni onnan. Mást nem tehetett, elkezdett hát megint óbégatni:
- Segítség! Segítség!
Meghallották odalenn ezt a boncok. Hoztak is rögtön vagy száz paplant, mindet összevarrták, majd a széleinél megmarkolták vagy százan, s kifeszítették, mint egy óriási ponyvát.
- No, ugorhat kend!
Gonbé bizony nem sokat teketóriázott, megcélozta a kifeszített nagypaplant, s azzal leugrott. Hanem a zuhanás lendületétől felröppent a hatalmas paplan széle, s a sok bonc is röpült vele.
A száz kopasz fej összecsattant fönt, a levegőben, s a koccanástól akkora szikra keletkezett, hogy a száz paplan egyből lángra kapott. Hamuvá lett mindahány, meg a kolostor is, de véget ért ezzel Gonbé meséje is.

Forrás: Polczer-Porta

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG I.-II. -III. -IV.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
I.

Egy este a halottakról folyt köztük a szó. Mind a ketten - túl a harmincon - abban a korban voltak, mikor a halál már nem afféle közeli-távoli mendemonda, hanem barátok, szülők, testvérek sírhalmán szerzett személyes ismerős, bejáratos gonosz vendég életünk körében. De ők ketten nem a maguk halottait idézgették, csak általában a halottakról beszéltek. Arról, hogy az élő emberek mindenkor porszemként elenyésző kisebbség a meghaltak összességéhez képest. Arról, hogy mégis különös dolog a halál, évmilliók óta gyakorolja az emberiség és mégsem lehet hozzászokni. Arról, hogy az ember mindenüvé követni akarja azt, aki kedves neki, minden áron együtt akar maradni azzal, aki édessé teszi neki az életet, de ha a kedves meghal, akkor visszahőköl az ember s bármily sok szívünkhöz nőtt halottunk is van már, a halál nem tud kívánatossá válni, legfeljebb az élet válik elviselhetetlenné. Így beszélgettek. Beszélgetés közben az asszony maga elé nézett és fényes fekete haja keretében feje nyugodt volt, ünnepiesen mozdulatlan, mint egy patinás festmény. Hirtelen rámosolygott egy gondolatra. Szerette a gondolatokat; akár vidám, akár szomorú volt egy gondolat, ha gondolat volt, akkor csendes mosollyal csodálkozott rá s olyan volt ez a mosoly a megsajgó arcon, mint valami szemmel nem látható távoli szépségnek visszfénye, egy fényes árnyék, mely néha pecekig elrezgett az ajakszögletek körül. A férfi sürgető kérdezősködésére megmondta:

- Csak egy kérdés jutott eszembe - és ami úgy-e ritka - majdnem mindjárt melléje szegődött a felelet. A mai ember nem hisz a halottak életében, de hát akkor lehet-e hű? Ez volt a kérdés.

- És mindjárt megjelent a felelet?

- Majdnem mindjárt, azt mondtam - csengett az asszony szava. - Előbb még egy másik kérdés is közbefurakodott: mi az hogy hűség? De ezzel már ott állt a felelet is mind a két kérdésre: Minden, ami van, az egész élet szakadatlan támadás a hűség ellen, agitáció a múlás, az örökös változás érdekében. A hűség minden természeti törvénynek ellentmond, a hűség hit egy belső valóságban, mely büszke megközelíthetetlenségben dacol a természet minden látható valóságával. De ha a halál a vége minden dacnak és akaratnak, akkor nem a hűség az igazság, hanem a halál. Vagy van hűség, vagy van halál, tudniillik mai halálos halál.

A férfi nem tiltakozott, nem is helyeselt. Nézte az asszonyt, hangját hallgatta, szeme megtelt a nézésével s a levegő, amit belélekzett, ennek az asszonynak az ízével áradt el benne. Ritka pillanatok azok, amikor az ember felajzott idegszálakkal, érzékei mohó megnyílásával ráeszmél, hogy elrohanó csoda az, amit úgy hívnak: élni. A férfi most egy ilyen pillanatban ámult rá az asszonyra és önmagára és rá a halálra, melyben a csoda, az ő csodája el fog merülni. Már nem gondolkodott, csak repesett, hogy él, még él, még messze a halál. Az asszony most is megértette és nem küldte el, engedte, hadd csókolja rá ezt a titkos, ősi félelemtől felgyújtott mámort. Mintha testük először élné át a csodát, hogy test testet érhet, test testnek adódhat, nem tudtak betelni a szenzációval, hogy vannak s hogy egymásnak ennyire lehetnek.

Megérezték, hogy közel a halál vagy csak a felidézett halálgondolatok kergették extázisba őket? Csak annyi bizonyos, hogy ősi borzongás és az egyetlenegy csordultig telt most pillanatnak minden mást kiközösítő megimádása: ez volt az ő ölelkezésük az éjszakába hajló estén. Vagy talán csak utólagos képzelődés volt ez? Csak az emlékekben vált egyetlenné ez az este? Nem, valahol valami állati biztos szimattal, biztos, ő akkor öntudatlanul érezte, hogy ez búcsú, utolsó ölelés. De az asszony nyilván semmit se érzett előre. Reggel csak fejét fájlalta és harmadnapra halott volt, mint annyian ragyogó fiatalok ez évben, gyilkos spanyol járvány idején.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
II.

Így maradt egyedül, öt év után, a férfi. Csak az az öt év volt élet, amit ezzel az asszonnyal együtt élhetett meg. Ha síriratot szerkesztene magának, az így hangzana: Élt öt évet. Az élete akkor kezdődött, mikor ezzel az asszonnyal összetalálkozott. Akkor érezte először, hogy a gyönyör áhítattá magasztosulhat s hogy vannak a test mámorának tündökölő csúcsai, melyektől nem menekül, hanem boldog szárnyalással remegve pihen meg rajtuk fényözönnel a lélek. Nem hasonlított senki asszonyra és senkit se látott még, aki úgy volt együtt egy másik emberrel, mint ők egymással. Pajtások, szeretők, testvérek, házasok, két kis diák, egymásban, egymásból élő útitársak, egymás útja voltak... öt ilyen esztendő s amaz minden időkre sebet égető, mert boldog este után, maradt magára a férfi. Hűség? Ha most beszélhetne az asszonnyal, megmondhatná neki, hogy a hűség nem is probléma. A hűség nem magatartás, hanem állapot, nem szándék, hanem sors.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
III.

Két év múlt el az asszony halála óta. Az ember megy az erdőben, két ember megy kéz a kézben az erdőben, éveken keresztül mennek így kéz a kézben, mikor az egyik észreveszi, hogy a másik eltűnt. Ezt úgy nevezik, hogy a halál. De aki észreveszi, akinek a bőrére megy, az nem vigasztalódhatik meg egy szóval, az egyedül maradt és azt tudja, hogy a másik, aki eltünt, az is most külön van, hol és hogy, az mindegy s el kellene menni, keresni és keresni. Ilyeneket gondolt a férfi néha, de aztán eszébe jutott, hogy hiszen az egész kép hamis. Mert az a másik nem eltűnt, hanem megszünt. Ezt nehéz átélni, annyira nehéz, hogy álmaiban még egyszer se látta az asszonyt halottként. Ha álmodott vele, mindig úgy álmodott vele, mint valakivel, aki még mindig él. Legmélyebb öntudatában nem fért el a halál valósága. De azért természetesen az az asszony már csak egy emlék, azonkívül nincs. Csak egy dolog nem elég világos, nem a halál, a halálos halál - ez sértően világos -, hanem az, hogy ő, a férfi, mért ténfereg tovább az élők közt, holott azt, amiért szerette életét, megölte a halál. Az élet ésszel felfoghatatlanabb, még a halálnál is sötétebb hatalom. Ha a kedves meghal, akkor visszahőköl az ember és nem követi - így mondta akkor este az asszony. Igen, így mondta, de arcát, haját, kezének mozdulatát, hangja dallamát, azt a megnevezhetetlen valamit, ami csak őbelőle sugárzott, amitől a mozdulatai, szavai, hangja egyszerivé, összehasonlíthatatlanná, csak az övé lett, azt nem bírta emlékezetéből újra érzékei elé kényszeríteni. Elmosódott mint esőverte írás, melyet már böngészni kell s bötük helyén foltok. A fájdalom a régi, de vajjon az emlékekben még az az asszony él-e? Két év óta nem bírta rászánni magát, hogy elővegye fényképét s most, hogy maga elé rakta, meglepődötten meredt a képre. Hát ilyen volt, ilyen szép? A lélektől hamvas komoly arcon ez a szelid szépség, ez a kicsit magától előrehajló, hallgatagsággal teljes fej? A finom, nem túlhosszú, fehér nyakát magas gallér zárta körül és a férfi szeme már mohón nyúlt a gallér mögé, de aztán egy mozdulattal tűzbe dobta a képet. - Ezt nem lehet elviselni - mondta.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
IV.

Ez már az őrület volt. Már nem tudta, hogy nem ő találta-e ki az egész utolsó beszélgetést, mikor ketten a halottakról és a hűségről váltottak szót. Már nem tudta, mi az, amit csakugyan az asszony beszélt és mi az, amit az ellenőrizhetetlen emlékezés ad most az asszony szájába. Szörnyű az, hogy az ember egyedül marad emlékekkel és nincs semmi, amivel az emlékeket ellenőrizhesse, csak maguk az emlékek. De nem ez volt az őrület. Az volt az iszonyatos, hogy mióta a fényképet megnézte, éjszakánként az élő asszonnyal álmodva, gyönyöröket élt át vele; sorvasztóan vad ölelésekben tobzódtak. Ami az ő számára egykor a csodálatos kinyilatkoztatás volt, hogy a test megistenülhet, hogy az ölelésnek lélek-íze lehet, ebből semmi se maradt. Valami nyers nemi düh tombolt kettőjükben, mely után kimerülten és olyan utálkozva ébredt, mint az obscén szerelmekből régen, mielőtt ezt az asszonyt ismerte. Már félt lefeküdni, írtózott halottgyalázó magától. Egy este elhatározta: valamit tennie kell, azt az asszonyt, életét, élete egyetlen fényességét az emlékeiben meg kell magától mentenie. De egy óra mulva már megint otthon volt. Nem sikerült. Valami éhes vadállat csattogtatja éjjelenként a fogait, koncot vetek neki s akkor éjjel nem bántja majd őt, szegénykémet, azt az asszonyt - ez volt a terve, de elgyötört idegeit a rossz illatszerektől szagló nő, ki útjába akadt, nem tudta vágyra ébreszteni. A rekedtes nevetés visszataszító durvasága elől úgy sietett el, mint aki menekül.

«Nem a halál kívánatos, csak az élet vált elviselhetetlenné» - firkálta rá szórakozottan egy cédulára, így idézőjellel. De aztán mégse ölte meg magát, mert egyszerre, hogy tekintete az ágyára esett, felcsapott és elhatalmasodott benne a hontalan sóvárgás az ő asszonya után, az egyetlen asszony után, aki azonban most már csak a csodálatos gazdagságú bűvös testével sajdított bele képzeletébe. Gyorsan lefeküdni, elaludni, hogy álmodhassa!

- Csak halottat nem lehet megölni. Vagy csak halottat lehet megölni? - szólt, miközben borzongva hozzáfogott a vetkőzéshez és tehetetlen nehéz könnyek csorogtak le az arcán.

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · SINKÓ ERVIN: HŰSÉG

Sárközi György: Husvét után

Elmult március is, tisztul a medve-álmok hályoga, ujra érzem
A hazatért utazónak fölzokogó örömét,
Ki leszállva a sok veszélyjárt kalandor hajóról, csókkal köszönti
A párosan sokszor taposott, felejtett s most ismét oly erős homokot.

Itthon vagyok én a tavaszban, a zsendülő, serkenő fák körülállnak,
A kökörcsin ráhunyorit a füből... oh, kedves, bámész rokonok,
Bennetek örök a hat nap, örök az atya müve: az apadhatatlan teremtés!
Hol jártam eddig? most érzem: az élet megujuló kenyerében él csak a régi kovász: a mű.

Mit ér előttetek a szó? Megszégyenülten kúszik vissza ajkam pereméről
A hangot fogó dal belsőbb fészkébe: zengőbb a néma beszéd,
Ki hallja mit súg a fickó-szél az ágvégi rügyeknek, hogy álmos,
Beragadt szemüket mosolyogva kinyitják s az arany világba szertetekintenek.

S ki látja a nap szemernyi porát beesni a fanyar, zöld cseresznyebogyóba,
Hol mint kagyló pora, uj életet izgat, erjesztve édes leveleket?
Majd nyárra piros gyöngyökkel láncozza a meghajló fejü fákat
S ha a szomjas cinke megfurja: kincset, az ég tüzét issza magába, a mindenhatót.

Itt állok most az igaz földön, megtérve egy képzelt, ködpompáju világból.
Lefolyt szivemről a hó és elevenné ébred benne a vér,
S bennem is, mint a tisztult patakok tükrében, szikrázva, remegve megújul
S lesüt legmélyemig a füzes partok barkázó tavasza.

A mellem is fáj, ugy telve vagyok nyilaló örömmel... vad, tavaszi árviz
Már idebenn a konok télből fölengedett szerelem,
S úgy szétönteném, mint a részeg virág porzója porát a szélbe kiszórja,
Nem tudva s bánva, mely bibe fogja föl s mely magvakat termékenyit.

Barátaim, zsongó, szép méhek, kik szivemen pihenve figyelitek verését.
Vigyétek szerte mézét, vigyétek szerte porát,
Ha szétszállnátok a hajnalodó világon, elhintve e nagy szerelmet,
Akkor lenne mindenki vidám és lenne mindenki barát!

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám

Bányai Kornél: Krisztus a temetőben

Holtakról énekel a hó
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.

Távol fenyves hegyekbe zárt
vén városom rezes tornyával, fordult világ ködével
alig moccan, nem hallom itt
élő neszét a hó örökké pengő énekében.

Sírok fölött egy oszlopon
Krisztus görnyed anyaszült meztelen s mosolygó arccal
vigyáz lábához símuló
nyájára jó pásztorként égető hidegben mozdulatlan.

Holtak derűs királya ő,
halálba hullva csöndesen hallgat lent göndör nyája.
Magyarok, tótok, németek
feküsznek mélyen összebújva egy nyájba, egy éjszakába.

Betűzöm hervadó nevük,
évszámukat a fejvasakon s a tántorgó fejfákon.
Haragos szelíd arcukat
mintha gyermek volnék most is színről-színre látom.

Jórészt apáim voltak ők,
sírtak, nevettek s érthetetlen álmokért sürögtek,
kezükben fegyver s most örök
békében hallgatják a hót s markolják az anyaföldet.

Megférnek jó szorosan itt,
gödör szemük egy arc sugárzó mosolyába bámul
s ha újra szép tavasz virul,
ők szállnak szivünkbe mind füvekből és a fákból.

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám

Nagypéntek

Kialakulásának története

Az elsõ keresztények Jézus halála és sírban pihenése napját (nagypéntek és nagyszombat) liturgia nélküli ünnepként tartották egész napos szigorú böjtölésben Jézus szavainak szellemében (Mt 9,19). Csak a 4.sz.-ban alakulnak ki nagypéntek különféle istentiszteleti formái eukarisztikus ünneplés nélkül. Jeruzsálemben egyetlen ima- és igeliturgiát tartanak különböző idõkben és különféle helyeken a szenvedéstörténet állomásain, beleépítve a szent kereszt elõtti hódolat ünneplésével.

A keleti szertartások a nyugati világot is erősen befolyásolták. Rómában a 7. sz.-ban a pápa a kereszt-ereklyével mezítláb körmenetben a LAteráni bazilikából a jeruzsálemi szentkeresztről elnevezett templomba vonult, ahol a papság és a nép a kereszt-ereklye elõtt hódolt. Ugyanakkor két ószövetségi olvasmányt és Szent János szenvedéstörténetét is olvasták. Az ünnepélyes egyetemes könyörgések zárták le az igeliturgiát.

A kereszt leleplezésének, felmutatásának és hódolatának dramatizált kiépítése a gall rítusú liturgiában történt.

A nagypénteki szertartás időpontja az õskeresztény kortól a középkorig az Úr halálának órájához (délután 3 óra) igazodott. Ez egyben a középkori böjti misék kezdete is volt: a nona imaórája. Amikor azonban később a nona végzését már a délelõtti órákban is engedélyezték, a nagypénteki liturgia is délelőttre került. XII. Pius pápa 1956. évi reformja állította vissza a délutáni ünneplést.

A nagypénteki szertartás

A szertartásnak három fő része van:

1. Igeliturgia olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel
2. Hódolat a szent kereszt elõtt (adoratio crucis)
3. Áldozási szertartás

Ezt a hármas tagozódást veszi körül a bevezetés és a befejezés szertartása.

I. A pap földre borulása

az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust jeleníti meg.

II. Olvasmányok

• Iz 52,13-53,12 - a félreismert szolga diadala
• Zsid 4,14-16; 5,7-9 - Szenvedéseiből tanulta meg az engedelmességet
• Jn 18,1-18,42 - A mi Urunk Jézus kínszenvedése János evangéliuma szerint - a passió
• Asztrik fõapát úr nagypénteki homiliája 2002-ben

III. Kereszthódolat

A kereszten az ártatlan. A kereszt tövében pedig bűnösök és bűnbánók. - A Golgota a kiengesztelődés helye, a perlekedő szó elnémul. Terhekkel, gyógyításra váró terhekkel állsz ott Krisztus elõtt. A megbocsátás, a megtérés, a Krisztushoz fordulás napja ez, mertŐ meghalt érted. - A szeretet azonosulni akar. Kérd a látást, hogy a napi haláleseményekben és a golgotai kivégzésben felismerd az Ő halálát!

• Antal atya elmélkedése a kereszthódolat alatt
• Vexilla regis ... (MP3-as formátum, 2002 nagypénteki felvétel Pannonhalmán)

IV. Ünnepélyes egyetemes könyörgések - minden emberért

V. Jézus temetése, virrasztás a Szent Sírnál

• olvasmány: Jn 19,31-42 - sírbatétel

---

Királyi zászló jár elől
Keresztfa titka tündököl,
Melyen az élet halni szállt,
S megtörte holta a halált.

Az ősi jóslat itt betelt
Mit a hû Dávid énekelt:
Az Úr, halljátok nemzetek!
Kereszten trónol köztetek.

---

Forrás

REICHARD PIROSKA: HÚSVÉTI SZERTARTÁS KÖNYVÉBŐL

«A bárányt pedig... juhok közül vagy
a kecskék közül válasszátok».
Mózes II. 12. 5.

Apám vett egy gödölyét,
így rendelte az Írás,
vér váltja csak meg a vért,
hiába, hiába a sírás.

Apám vett egy gödölyét, húsvét ünnepére vette
és eljött a macska és a gödölyét megette.
És eljött az eb és megmarta a macskát,
amért megette a gödölyét.
És eljött a husáng és megverte az ebet.
amért megmarta a macskát.
És eljött a láng és elégette a husángot,
amért megverte az ebet,
És eljött a forrás és eloltotta a lángot,
amért elégette a husángot.
És eljött a bivaly és kiitta a forrást,
amért eloltotta a lángot.
És eljött a Halál Angyala és levágta a bivalyt,
amért kiitta a forrást.
(De a tűz meg a víz nem gyógyitották meg a sebet
s hiába volt annyi jaj,
a gödölyét, az ártatlant, a csacskát,
nem támasztotta fel a megtorlás.)

Apám vett egy gödölyét,
így rendelte a Törvény,
vér válthatja csak meg a vért,
kering, sodor az örvény,
kört körbe zárnak a körök,
az élet végtelen,
a halál végtelen,
a szenvedés örök.

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám

HAJNAL ANNA: ÁPRILIS

Soha ilyen zsenge zöld,
ilyen enyhe kék,
árnyas már a bükkfasor
menni kellenék.

Fű meg fa is menni hiv
s tollas gyermeklánc,
szép jóreggelt kedvesem
kezdődik a tánc.

Fehér alma- körtefán
csivog pinty meg csiz,
fészek telik, felcsipog
minden fán vagy tiz.

Gyertyásak a gesztenyék
gyujtogat a nap,
te meg fekszel odabenn
paplanod alatt.

Aluszol vagy bánat nyom?
télimódi gond?
ilyenkor más nem búsúl
csak a sült bolond.

Kelj már, futni szállani
tanulj meg velem,
szük dohos benn életed
s friss a szerelem,

friss és tág, édes veszély,
kergetőzni jó,
ki a fürgébb? már kidülsz?
ez csak kóstoló,

réten át meg patakon
domb mögött a domb,
magas fák... ne légy mohó...
ritkás itt a lomb.

Árok szélén ülni jó,
fűben mezitláb,
nézelődni le meg föl,
tágas a világ,

szép az élet s béke van
nincsen semmi gond,
fejünk felett egy rigó
tanácsokat mond.

Hallgassunk rá kedvesem,
bölcs ez a rigó,
szeret s fütyül a világra
s csak fütyülni jó.

Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

GELLÉRT OSZKÁR: HUSVÉTJAIM

«Avagy gondolod-é, hogy én nem
kérhetném az én Atyámat, hogy most
ide mellém adna többeket tizenkét sereg angyaloknál?»
Máté, XXVI. 53.

Huszonöt év előtt, tavaszi holdtöltén,
Úgy volt, hogy meghalok.
Husvét volt, első vers, Veronika
A te rügyező dalod.

Husvét volt, kórház és Biblia:
"Óh múljon el tőlem, ha lehet,
Ha Te is úgy akarod, e keserű pohár."
Ha lehet? Ha Te is úgy? De mikor én akarom!
Mert ember vagyok én és ily nagyon fiatalon
Még fájna a halál.

Huszonöt év előtt. Husvétjaim! husvétjaim,
Hogy jöttetek azóta! s óh hányszor volt
Azóta is úgy, hogy meghalok.
De ember vagyok én és csak azt mondhatom én,
Hogy védjetek engemet, hogy védjetek engemet
Tizenkét sereg angyalok!

S akarjad, Úristen, akarjad, hogy higyjem:
A dalra új s új husvét vasárnapja vár.
S ha ki kell majd innom:
Ne érezzem többé, hogy fáj és hogy keserű
A poharad, halál.

Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: HUSVÉTI LOCSOLÓK

A gazda

Az anyjuk

Zsuzsika, 11 éves

Misike, 9 éves

Sári, 7 éves

Mári, 6 éves

Klári, 5 éves

Pici, a bölcsőben

Tót Maris, a szeplős lány

Korczos Pista, locsoló fiú, 12 éves

Korczos Béni, 5 éves

Öt locsoló fiú

Nagyanyó

Szoba, középen nagy búboskemence, amelynek oldalához van építve balról a tűzhely, amely fölött egy épített polc is van, az úgynevezett "tőc". Ezen van a tojásos kosár s Klári, az ötéves odafent van s őrzi a kosarat. Eleinte nem látszik, hogy ez egy gyerek, csak mint egy ruhacsomó. Viszont a kemence mellett jobbról ott van a híres "kuckó" vagy kucik. Ahol mindenféle lom együtt van. A kemencét körbefutó patka övezi s erre le is lehet ülni. Mindenféle dolog van rajta, kosarak, ruhák, szerszámok, gyerekjátékok.

Mikor a függöny felmegy, az apa nagy gonddal keféli az ünneplő mándliját s gyönyörködve nézi a gyerekeket, akik az anyjuk körül hemzsegnek. Ha rájuk kiált, az sem veszekedés, hanem öröm, tetszik neki az ő szép népes kis családja. Istenem, van ennivaló bőven, terem a főd.

Az anya reggelit ad a három kislányának, egy-egy csupor tejet s kalácsot. Akkor a kisebbiket ölébe veszi és fonja a haját. Minden kislánynak feszesen hátra van fésülve a haja. De csak a legnagyobb van teljesen felöltözve. Ezen van egy kis rózsaszinű rékli és égszinkék szoknya. A hajában vadpiros pántlika. Előtte pici kis fehér kötény. A másik két kislány ingvállban van, csak a szoknyájuk van már rajtuk, a nagyobbikon aranysárga szinű szoknya, a kisebbiken bordóvörös. Komikusak, nagyhasúak, apró varkoccsal. A picik még inkább, minél kisebbek, annál inkább.

Anya: kiosztja a reggelit. Nesztek, egyetek, de aztán egy pissz se legyen. Gyerekek zsibonganak, isszák a tejet.

Zsuzsika: Má le kell venni a hímeseket a tőcről. Idesanyám, má le kell venni a hímeseket a tőcről.

Miska: Idesanyám, a csipkés kiskendőmet a zsebembe! Idesanyám, idesanyám.

Sári: Ez nem az én kötőm, idesanyám, ez nem az én kötőm, hun az én kötőm!

Apa: Ne zsinyegjetek már, megsiketülök itt husvét reggelén. Merit egy csupor vizet a vederből s megspricceli őket.

Gyerekek: Elfutnak.

Zsuzsika: A hímes tojásos kosár, a hímes tojásos kosár!

Miska: A csipkés kiskendőmet kérem!

Sári: Eltöri, nézze ides, eltöri!

Zsuzsika felmászik a tőchöz, akkor ott hirtelen egy kis gyerek felül, a kis Klári s visít. Nem adom! a hímeseket nem adom!

Ebben a pillanatban a szoba másik végén a pici elkezd sivalkodni: Kvát, kvát!

Apa: Egész megsiketülök, mán megsiketülök! Valamennyien kiabálnak e pillanatban.

Anya: Akkor némult vóna meg kee, mikor csinálta!

Apa: ránéz, nevet, fejet csóvál. Ejnye! ejnye!... hát maga ilyeneket is tud!

Misi: Idesanyám! idesanyám!

Anya: Mi kell na!

Misi: A csipkés kendőm! Veri a felső zsebét, hogy abba kell.

Anya: Sári! Mári! Klári! Sári! Mári! Klári! ne lármázatok!

Apa: felemeli a két karját s túlkiabálja őket. Azt a husvétját neki, megsiketülök!

Anya: Iszen kelmed csapja a legnagyobb lármát!

Tót Maris: beszalad; a szomszéd kislánya, szeplős, egészen fehér, de suta kisruhában van. Jönnek a locsolók. Parittyásrul jönnek a fiúk! Egyszerre csönd lesz. Mutasd a tojást! Mutasd a hímes tojásotokat! Hány van? Nekem tizenkettő van! Nektek hány van?

Zsuzsika: már fent áll a tőcnél egy széken. Most veszi le a kosarat. Fölényesen. Nekünk csak ennyi!

Tót Maris: irigykedve. Egy kosárral! jé egy kosárral!

Zsuzsika: Nekünk sok kell, mert hozzánk sokan járnak!

Sári: Hun jönnek a locsolók? Te Tótmári, Tótmári, hun jönnek a locsolók?

Anya: beigazítja a csipkés kiskendőt a Misike zsebébe, mire ez roppant büszke lesz. No lám, mint egy gavallér! Büszkén nézi a kisfiát.

Miska: Zsuzsikához, aki félkarral tartja a kosarat, a másikkal hozzányúlt a rozmaringhoz a kalapjánál. Ne bántsd a rozmarintom! Felteszi s büszkén el.

Apa: nevet a fián. Hahaha! no ez elbánik a lányokkal! Ki nem kapott még vizet? Te még nem kaptál anyjuk? Nyakába önt egy csuporral.

Anya: Ne bolondujj mán! csupa lucsok lettem!

Apa: igen erősen kacag. Hahaha, attul szépülsz! Nektek is! ez az igazi! nem a rózsavíz! Sorra kergeti a gyerekeket a vízzel, azok az anyjuk szoknyája alá bújnak, mint a csirkék a kotlós alá.

Anya: Hagyd mán no! látod már egészen fel vannak öltözve! A fene egye meg... Fogja az ura kezében a csuprot s visszaönti rá a vízmaradékot.

Jönnek a locsolódók.

Hét kisfiú, mind nagyszerűen fel van virágozva s valamennyinek a kezében vizesüveg van, illatos vízzel, az úgynevezett rózsavízzel.

Pista: elől áll, mint vezető, leveszi a kalapját, arra a többi is leveszi s egyszerre kezdik éktelen visítással a nótájukat.

Ma van husvét napja
Másod éjszakája
Jól tudjátok,
Kinek első napján
Jézus feltámadván,
Dicsőséggel!

Ezen az éjszakán
Vízzel mosódjatok
Megtisztultok!
Téli nyári piszkot,
A tavaszi mocskot
Lemossátok!

Lám a madárkák is
Hangicsálnak ők is,
Vigadoznak.
Szép plánták ujulnak,
Termőfák vidulnak,
Virágoznak.

Mariska, Boriska,
Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szűzek,
Keljetek fel ágyból
Cifra nyoszolyából
Nemsokára.

Hímes tojás legyen
Tizenkét pár készen
Mi számunkra.
Ha pedig nem lészen,
Vízipuskám készen
Számotokra.

Ablakon bétartom,
Reátok bocsátom,
Mind megáztok.

Ezt a gyerekek úgy hallgatják, hogy az anyjukkal megfordulnak, s ahogy az hátrál, ők is vele mennek visszafelé s kikukucskálnak a szoknya mögül a fiúkra. Még a legnagyobb Zsuzsika is elbúvik első percben, de aztán kicsit kijebb áll.

Pista: előlép.

Ma nyílt meg az égnek ragyogó kebele,
Ma szállt le a földre az égnek szelleme!
Megtörte a halált a földnek porában,
Dicsőséget szerzett az ég tárházában! Locsol.

Másik fiú: előlép.

Locsolódni jöttem, rózsavizet hoztam,
Vigyázzatok lányok megöntelek mostan!
Hanem az arcotok rózsavízzel érem,
És a piros tojás lesz érte a bérem! Locsol.

Kicsi: Előállítják, zavarban.

Én kis Muzsa, gyenge ruzsa
még nem járok iskolába!
Mégis tudom azt az egyet,
Hogy a Jézus ma született! Locsol.

Erre nagy kacagás tör ki.

Apa: Hahaha! Ma született a Kisjézus?... Ki fia, bornya vagy te gyenge rózsa?

Pista: restelkedik, kicsit megüti visszakézzel a kicsit, de nem fájón, csak röstelkedésében. Korczos András idesapámé vagyunk mink ketten.

Apa: Az én Andris komámé?... Hűj be a nyakunkra nőttetek ti kölykök! Zsuzsi lyányom ennek két tojást adjál!

Tótmaris ebben a percben elsillan, kiszökik az ajtón. Tudniillik azalatt, míg a verselés folyt, ő hátra lopózkodott a sutra, ahol a patkára van letéve a tojásos kosár s mivel most mindenki hátat fordít neki és senki sem ügyel oda, óvatosan összetöri a tojásokat. Végül a kosarat fogja mindenestől s beleül. Akkor visszateszi és óvatosan megszökik. Minthogy azonban az egész társaság a belső oldalt foglalja el, még a nagyanyó is ott van s az könnyen nyakoncsíphetné, ő elől, a szinpad elején somfordál ki s akkor látni, hogy a szoknyája hátulról friss tojással van bekenve, ahogy beleült.

Zsuzsika: hátramegy a kosárért.

Anya: megsimogatja a Pista állát. Osztán már sok tojást kaptatok?

Pista: Nem, mer még sehol se voltunk, csak idejöttünk legelőször.

Anya: összenevet apával és Zsuzsika után néznek, aki ebben a percben halálos rémülettel igen kurtát visít.

Zsuzsika: előhozza a kosarat. Reszket az egész teste és szólani sem tud a rémülettől. Valaki... vahalakihi... öhösszetörte... mind összetörte a tohojáhást!...

Általános rémület.

Apa, Anya: egyszerre. Ki volt az? Ki tette azt?

Kislányok: egyszerre. Tótmaris! Tótmaris!

Pista: előáll, bátran. Ne sírj Zsuzska, lesz még hímes tojás, nem baj!... Ne félj, téged meglocsol minden fiú anélkül is, de annak a szeplősnek senki se lép be a kapuján! Ezt én mondom, Korczos Pista! A mellére ver.

Zsuzsika: sírásából felnéz. Korczos Pista?... hisz a te tojásod megvan... azt én jó helyre tettem még tegnap... Visszaszalad s kiveszi a falon levő kisszekrénykéből a két hímest.

Apa, Anya: összenéznek, egymásra nevetnek.

Apa: anyához. Negyvenkét hold földjük van. Bajszát pödri.

Anya: No isz nem azért! Lehajlik s összecsókolja a lányát.

Fiúk: egyszerre rázendítik a nótát:

Mariska, Boriska,
Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szűzek!
Keljetek fel ágyból,
Cifra nyoszolyából
Nemsokára.

Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám

Ignotus Pál emlékére

1978 Április 1. (32 éve történt) Londonban meghalt Ignotus Pál író, publicista és szerkesztő, a két világ­há­bo­rú közötti magyar irodalom neves kritikusa.

IGNOTUS: AKAROM

Azt akarom, hogy rámszorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,

Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szived fájjon,

Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra,-
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.

IGNOTUS: A VÖLGYBEN

Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,
Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel -
Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád
Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem;
Tikkadtan vet az égre szürke pántot -
Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?
Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.
Villám vakít s harsan dörej nyomába -
Itt csaphatott le valahol közel -
Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

IGNOTUS: NEKI

Ne nézze senki, hogy s mint szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, ám le sose ver,
Pofon vághatnám, aki szánni mer!

De te, Káröröm a felhők fölött,
Ki árva férged mind kibőjtölöd
S tőrt vetni szabsz meg sorsot s utakat:
Te nézz le, láss meg és szégyeld magad!

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám

Kapcsolódó cikk: IGNOTUS