Ignotus: Márciusi sör

Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.

Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van a világon, nem csak én.

Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja! Valójában azonban: tudni - az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is van a világon, még csak el sem ugorhatom. Két drága szemcsillagot látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértőn kell rátekinteni, s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a legutálatosabb.

Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron, most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami áruház mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe. S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.

Elfoglalva különben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna - még könyökömön is ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás, dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába. De nyomban rá megint a szemét láttam, s úgy láttam, ahogy nem engem néz - s mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott, s utána kiült homlokomon a hideg verejték.

Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egy pár asztalnál még ültek is. A világosság jólesett, az emberek jólestek, még a sörszag is jólesett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor leültem. Lehunytam a szemem, s mire végigsimítottam a homlokom és felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.

A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony - szép, szőke teremtés, piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két hamvas hajcsíkja szorult ki alóla -, mondom, az asszony ült az asztalfőn, a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.

Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt - de éppen csak arra a percre vette le szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy volt. Fekete, édes tavaszi sört - de kortyonkint, s fejét hátraszegve, mint a kis libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette és ütögette a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellcsontjáig a nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró csókokkal végigpontozni.

A fiú gondolatban meg is tehette - szinte csücsörítette rá a száját. De aztán összeszedte magát, s elkezdett mondani valami furcsa történetet, ami egy fiatal gróffal esett meg, akivel együtt voltak vadászaton - öt óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné kikocsizott... és így tovább, és így tovább... a menyecske mosolyogva hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban belemerült az előadásba, és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kísérte s a szeme csillogott bele - mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett az álla, és a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett elvörösödő képébe.

Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi. Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém, észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal lapjához ütögettem - a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!) önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott, s önkéntelen visszanézett egy szempillantásra.

Ennyi volt az egész - s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így kikelnie magából. Pedig rettentően odavolt; egész többi este egy szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem - mint a gyereket nézi a meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, aki elképedt, s mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a világon, nem csak ő.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám