Maria Callas operanénekesnő emlékére

December 2-án ünnepelné 80. születésnapját a görög származású világhírű díva, Maria Callas operanénekesnő.

Görög szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban, Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz néven. Tizennégy éves volt, amikor édesanyja visszaköltözött Görögországba, ahová ő is vele tartott. Az Athéni Konzervatóriumban tanult énekelni Maria Trivella, majd Elvira de Hidalgo énekesnők tanítványaként.
Először 1940 novemberében állt színpadra a Boccaccio című operettben az athéni Nemzeti Dalszínházban. Az első jelentős sikert pedig 1942-ben érte el, amikor Tosca szerepében mutatkozott be az athéni operában. Ezután olyan megbízások jöttek, mimt Santuzza a Parasztbecsületből és Leonora a Fidelióból.

1945-ben visszatért Amerikába, hogy részt vegyen a New York-i Metropolitan Opera meghallgatásán. Sikerrel is járt, ugyanis Edward Johnson, az opera menedzsere Beethoven Fideliójának és Puccini Pillangókisasszonyának címszerepét ajánlotta fel neki, ám ő elutasította a nem mindennapi ajánlatot. Egyrészt nem akarta angol nyelven énekelni a Fideliót, másrészt pedig úgy vélte, hogy egyénisége nem alkalmas arra, hogy a törékeny Pillangókisasszonyt hitelesen megjelenítse.

Így New Yorkban a színpadi csillogás helyett Sergio Failoni, a pesti Opera vezető karmesterének lánya mellett dolgozott baby-sitterként, de Failoni nem hagyta annyiban a dolgot, s a veronai opera intendánsának figyelmébe ajánlotta a tehetséges lányt.

Így Olaszországba utazott, hogy 1947-ben Veronában a Giocondában mutatkozzon be. Verona azonban magánéletében is változást hozott, ugyanis ott ismerkedett meg a nála 30 évvel idősebb Giovanni Battista Meneghini téglagyárossal, akivel 1949. április 21-én össze is kötötte életét. Zenei fejlődésének irányítását a híres karnagy, Tullio Serafin vette kézbe, színészi képességeit pedig Lucchino Visconti bontakoztatta ki. Munkájuk meg is hozta gyümölcsét, Callas ugyanis sorra hódította meg Milánó, Párizs, London, Chicago, Dallas, New York, Buenos Aires, Los Angeles és más operaházak közönségét. A milánói Scalában 1950-ben az Aidával debütált, majd nagy sikert aratott a Puritánok Elvirájaként, a Tosca, a Norma és a Lammermoori Lucia címszerepében is. 1952 júliusában exkluzív szerződést írt alá az EMI lemezkiadó céggel. Amerikában Normaként mutatkozott be, 1954-ben Chicagóban, 1956-ban a New York-i Metben.

Ám a siker nem volt felhőtlen. Sötét árnyékot vetett rá az az interjú, amit a Time magazin készített Callas édesanyjával, akit az énekesnő gyermekkora megfosztásával vádolt. Utoljára 1950-ben találkoztak Mexikóban, amikor Callas megfogadta, hogy soha többé nem áll szóba anyjával, s ezt az ígéretét haláláig be is tartotta. A Time magazin ebből kiindulva rideg, hálátlan lányként jellemezte Callast, akit a New York-i közönség meglehetősen hűvösen fogadott, de csodálatos hangjának azonban ők sem tudtak ellenállni.

De nem csak ez volt az egyedüli botrány, mi a címlapokra emelte. 1958. január 2-án a Római Operaházban lépett föl a Norma gálaelőadásán, ahol jelen volt Olaszország akkori elnöke, Giovanni Gronchi is. Callas azonban szilveszter éjjel egy divatos római szórakozóhelyen pezsgőzött, s a mulatozás miatt elment a hangja. Beugró énekesnőt nem találtak, s mivel az előadást kockázatos lett volna elhalasztani, Callas az orvosok javaslata ellenére mégis kiállt a színpadra. Az első felvonás végére a közönség fele gúnyos kiabálásba kezdett, míg a másik fele döbbent csendben ült. Maria a hátsó kijáraton távozott, az előadást megszakították.

1962-ben Párizsban telepedett le, élete utolsó éveit ott töltötte Giuseppe di Stefanó tenorral. Már egyre ritkábban énekelt. Lelkileg és idegileg is tönkrement. Utolsó operai fellépésén 1965-ben a Toscát énekelte a londoni Covent Gardenben.

1969 júniusában Pier Paolo Pasolinivel közösen láttak neki a Medea című film elkészítéséhez. Akkor már alig tudott énekelni, de megfeszítetten dolgozott, de a film ennek ellenére sem aratott nagy sikert. Az egykori dívát altatószerek túladagolása miatt 1970-ben kórházba szállították, tettét öngyilkossági kísérletnek könyvelték el.

1977. szeptember 16-án halt meg, orvosi jelentések szerint idegösszeomlás következtében. Ám többen - közöttük Sergio Segalini zenekritikus, a művésznő egyik bizalmas barátja is - kételkedett ebben, s ők öngyilkosságra gyanakodtak.

A művésznő több mint negyven operaszerepet énekelt és húsz teljes operafelvételt hagyott maga után. Alakításaiban Bellini, Donizetti, Rossini, Cherubini rég elfelejtett operái születtek újjá.

Életéről Zeffirelli készített filmet, valamint Mesterkurzus címmel írt színdarabot Terence McNally, a sikeres színpadi és filmes szerző, melyet 1996 novemberében nálunk is bemutatott a Pesti Színház, Callas szerepében Kútvölgyi Erzsébettel.



Forrás: Sulinet

Kalotaszegi viselet

Szerkezetében és némely darabjában a viseletek régi stílusához tartozik, de rendkívül színessé, nemegyszer parasztosan zsúfolt módon díszessé vált. Az öltözet gazdagságát, pazar voltát nem annyira a drága kelmékben kell keresnünk, hanem inkább az egyes darabok sokféle változatában és kombinációjában, melyek páratlan érzékenységgel fejeznek ki alkalmat, helyzetet, rangot stb. – A férfiak a nyári szalmakalap és a téli prémsapka mellett Kossuth-kalapra emlékeztető strucctollas fekete nemezkalapot viseltek. Ingük vászonból, az ünneplő → fodorvászonból, nemegyszer fehérítetlen sárga vászonból való rövid derekú, borjúszájú, T kivágással készült. A nyakban bojtos madzaggal csukódik. Az ünnepi ingek ujján fehér vagdalásos-laposöltéses hímzés van. Ismerik hosszabb gyolcs változatát is, ez már galléros és kézelős, de a fehér hímzés ezen is megmaradt. Az inghez bő, ráncokba szedett vászongatya tartozik. A gatya elé könnyű gyári anyagból készült kötényt kötöttek. Ezt a nyári öltözetet egészíti ki a lábon a csizma, az ing fölött pedig a hímzéssel és vastag zsinórral díszített, elöl csukódó, hosszú báránybőr mellrevaló (a mellrevaló téli-nyári öltözetdarab). Melegebb felső öltözetdarabjaik: a → condra, → szűr, kozsok és a → bújka. A condrákat, darócokat szürke vagy barna háziszőttes gyapjúból varrták, és piros posztó sallangokkal díszítették. (Férfiak és nők condrája egyező szabású, csupán a fiatal nők fehéret hordtak, az idősebbek felvették a férfiakét is.) A szűrnek bihari nyakas változata Nagyváradon át került ide, alakulásának legutolsó szakaszában, amikor már csak rátéttel díszítették. Kalotaszegen a szűr rendesen fehér, fekete rátéttel, néha zöld posztót is illesztettek a fekete rátét alá. Egyes községekben ismerték a fekete szűrt is. A szűröknek díszes zsinór átalvetője van. A kozsok térdig érő ujjas bunda, nem volt általános. Sötétre festették, a fiatalokét piros, az idősekét fekete irha- vagy lakkrátéttel díszítették. A bujka, mely a nőkkel közös öltözetdarab, kék posztóból készült, gépi tűzéssel volt díszítve. Alsótestükön – hasonlóan a többi erdélyi viselethez – meleg ruhaként fehér háziszőttes posztóból való harisnyát hordtak. Itt azonban korán divatját múlta, helyébe az ellenzős, ugyancsak háziszőttes, szürke, sötétzöld vagy gyári fekete posztó csizmanadrágok kerültek. Munkaruhaként ismert a vastag, nyers színében hagyott vagy kékre festett, négynyüstös technikával szőtt, vászonból szabott öltözet. Ez pantalló szabású, egyenes szárú nadrágból (fűzfagatya) és egy egyenes darabokból összeállított gallér nélküli ujjasból (vászonpruszli) áll, melyet elöl saját anyagából való szalagokkal csuktak. Ehhez mezei munkára bocskort kötöttek. Az ünneplő férfiviselet dísze a → nyakravaló. Talán Kispetriben készültek a legcifrábbak: hosszú fekete selyemszalagból, melynek alácsüngő két végét piros szalagból formált, gyöngyökkel letűzött rózsákkal díszítették. Üveggyöngyből készültek különböző méretű legénybokréták, gyöngyös bokréták is a kalapokra, a vőlegénybokréta súlya alatt szinte meghajlott a kalap. Talán sehol sem kaptak a legények kedvesüktől annyi zsebkendőt, mint itt. A lány nemcsak mossa-váltja kedvese zsebkendőjét, hanem lehetőleg hétről hétre újjal cseréli ki. – A lányok hajukat egyágú fonatban leeresztve hordták, szalaggal a végén. Fölötte tarkón kötött kendőt viseltek. Legfőbb ékességük volt a gyöngyös párta, amelyet a konfirmált, pártás lány esküvőjéig viselhetett. Ha egyszer feltette, minden ünnepen fel kellett tennie. „Belevénül a pártába” – mondták, ha sokáig nem ment férjhez. Férjhez menő lányt illetett a nagy gyöngyös → bojt (amelyet legénytől, kedvesétől kapott). Az asszonyok kontykarika köré tekerték hajukat; az újasszonynak efölé tették fel a tarka rececsipke főkötőt, a nagy → dulandlé (fátyolkendő) alá. A három pár színes, rojtos végű szőrszalag ugyancsak az újasszonyt illette. Öregasszonyok nagyméretű kékfestő kendőt (ún. gyerehazakendő) viseltek fejükön, a nyak körül megtekerték és tarkójukon megkötötték. Noha ismert a korai és az egész magyar nyelvterületről előkerült hosszú, bevarrott ujjú ing, itt az igen bő, mellévarrott ujjú rövid gyolcsing a jellemző. Ezek a hímzés elhelyezésével, színével és mértékével nyerik el kifejezőképességüket: a piros vállfűs ing T alakban elhelyezett dús hímzésével a fiatalok ünneplője volt (az egészen fiatalokén csak keskeny a hímzés), a kötéses, csak hosszában kivarrt ujjú ing férjes asszonyokat illetett, a dísztelen parasztos ing egyszerűséget, munkaalkalmat, öregkort vagy éppen gyászt jelentett. A hímzés fekete színe azt hivatott közölni, hogy aki ilyen inget vesz magára, az úrvacsorázni indul, böjtöl, gyászban van vagy öreg. Az inghez háziszőttes → pendely tartozott; az ünneplő pendely kötéses és apró ráncokba van szedve. A szoknyaféléknek két változata ismert: az egyik elöl nincs összevarrva, és két alsó csücskével az övbe tűzve viselték: ez a → muszuj vagy bagazia. A másik ha fehér gyolcsból készült, → fersing a neve, ha más gyári kelméből, akkor szoknya. A muszuj apró ráncokba szedett fekete klottból készült. Ékessége a muszujposztó, a széles alsó piros, zöld, sárga vagy fekete posztóbélés. Némelyik posztót ki is varrták, sőt évszámot is hímeztek rá. Ismerünk egyet az 1700-as évekből. Az alkalmakhoz való igazodást a posztó eltérő színe tette lehetővé. A muszuj apró ráncait a csípő fölött darazsolással fogták le, ezzel díszítették is egyben. A fekvő ráncokba szedett fersing a pártával együtt járó ékessége a fiatal lánynak; egyes községekben a lakodalom éjszakáján vehette fel utoljára a fiatalasszony, azután el kellett tennie a ládába. Az ing fölé öltött vállaknak, mellrevalóknak is sokféle változata élt egymás mellett. Legünnepélyesebb a zöld posztóborításos, piros torockói csipkével díszített, oldalt gombolós csipkés mellrevaló. Ezt követi a rövid (korábbi hosszabb formájából megrövidült) és telehímzett, elöl csukódó mellrevaló; mellette számos bársonyból, plüssből, korábban posztóból készített, csipke- és gyöngydíszítéses váll volt használatos. (A vállkendők itt ismeretlenek, ezért kapott olyan fontos szerepet az ing fölé öltött váll.) Mint téli ünneplő felsőruha szerepelt a fehér posztó piros posztó sallangokkal. A férfiakéhoz hasonló condrakék bujkát a nők is viselték. Az idősebbeké fekete, a fiataloké piros szalagokkal, gyöngyökkel volt díszítve. Sok változata van a köténynek is, egyik a zöld posztó, piros torockói csipkével szegett kötény. Mellette a fekete klottból készült, mint a muszuly, de a keretező és a sarkokban elhelyezett szalagdísz piros, kék, fekete. A kötény színe vagy rózsás volta fejezte ki a kort és az alkalmat. A harmadik kötényváltozat a pántlikás kötény,kötéses kötény. Korábban ez is fekete klottból készült, később szövetből, mintás kasmírból is: hosszában két sor szélesebb vagy keskenyebb kötés, hímzett sáv, gyöngyhímzés díszíti, fent a csípőnél pedig apró ráncait keresztben darázsolás fogja le. Hegyes orrú, piros ünneplő csizmát viselnek a lányok: ennek fején, szárán virágok és madarak vannak gépi tűzéssel kivarrva. Az idősebbek csizmája puha szárú, fekete. A lányok ünnepi öltözetéhez tartozik a hosszúkásra összehajtott, a behajtott bal karon viselt keszkenő (→ kézbevaló kendő), az ünnepi alkalmak szerint ennek a színei is változnak. – A kalotaszegi viselet elemei közül jóformán minden magyar népcsoportnál megvan az a női hosszúing, amelyet csak a pendellyel együtt viselnek (ez más, mint a moldvai csángók és keleti, déli szomszédaink alsó-felső ruhaként viselt hosszúinge), ugyanígy általános a hosszúing helyébe vagy fölé kerülő rövid mellévarrott ujjú ing + pendely összeállítás is. A fehér szoknyát, a → fersinget helyi szövésű anyagból megtaláljuk a Sárközben, Sióagárdon, számos más D-dunántúli csoportnál, valamint a Kisalföldön. A szoknya elejét is feltűzik, pl. a Felföldön is, de másutt is. A szalagos kötők párját a korai sárközi kötényekben leljük fel, ugyanitt a csafring kisebb, de azonos szerepű megfelelője a bojtnak. Azáltal, hogy a kalotaszegi női viselet megmaradt hosszú kevés szoknyásnak, és nem haladt együtt számos mo.-i viselettel a szoknyák rövidítésében, számuk szaporításában, a vállkendő bevezetésében, a viseletnek egy korábban általános régi szerkezetét őrizte meg, bár ezen az öltözeten a szalagokkal, csipkékkel, rátett és hímzett díszítésekkel az országszerte emelkedő pompa jegyében páratlanul gazdag lett. – Ami a férfiviseletet illeti, a gyári posztóból varrt nadrágok előtt egész Mo.-on viselték – mint Györffy István föltételezte – a fehér szűrposztó nadrágokat, a harisnyát. A rövid derekú, T szabású borjúszájú ing használata általános volt az Alföldön is. Alapelemeivel így illeszkedik be, megjelenésének félreismerhetetlen sajátossága ellenére is a kalotaszegi viselet a magyar népviseletek közé. – Irod. Jankó János: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969); Faragó József–Nagy Jenő–Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest, 1977).

Fiatalasszony ingben és gyolcsfersingben, csipkés köténnyel, bőrmellesben (Mind: Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.)

Legény lobogós ujjú ingben és gatyában, szalmakalappal (Körösfő, v. Kolozs m.)

Idős asszony ünnepi öltözetben (Körösfő, v. Kolozs m.)

Nyári munkanapi öltözet (Körösfő, v. Kolozs m.)

Férfi nyakravaló hímzett és gyönggyel kirakott vége (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vastag zsinórral gazdagon „kihányt” bőrmelles (Kalotaszeg v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vastag zsinórral és hímzéssel díszített bőrmelles hátulról (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi viselet
Lakodalomba hívogató lányok szalagos pálcával (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

„Pántlikás kötény” (20. sz. első fele) Bp.. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi viselet
Pártás lány és fiatalasszony felvetett ágy előtt (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

Középkorú asszony félgyászban (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Leány pártájának felerősítése (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Téli asszonyi ünnepek

András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük.

Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejüknek jelentős részét fonással töltötték. November második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. Tilos volt azonban fonni az egyházi és népi ünnepeken, jeles napokon, így Borbála, Luca napján, Karácsony két napján. A fonóban beszélgetés, énekszó, játék mellett jobban ment a munka, és ez volt a társas összejöveteleknek, a népköltészet megszólaltatásának, a népdaléneklésnek egyik fõ alkalma. A magyar szerelmi líra jelentős része is a fonókhoz kapcsolódott, a maskarázás, alakoskodás természetes "színpada" is a fonó volt.

November-december hónapban egy sor, női munkatilalommal kapcsolatos jeles napot is találunk, s ilyenkor szokták a lányok találgatni, ki lesz a férjük. András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük. Hasonló jósló szokások fűződtek Katalin, Borbála és Luca napjához is.

Forrás: Pécsi Napilap

Gellért Oszkár: Lélek, mennyi az?

Hidépítő mérnök,
Te tudhatod műved teherbirását.

Malommunkás,
Te tudhatod, naponta hány zsák kell ahoz,
Hogy megszakadj.

Fa ága,
Te is tudhatod,
Milyen súlyú akasztott ember alatt
Törsz ketté.

De lélek, lélek,
Tudhatod-e te, hogy mennyi az
Amit elbírsz?

Tudhatod-e te, hogy mikor a kedves bucsuzóul
Kedvese vállára ejti kezét:
Nem roskadsz-e össze öt ujja alatt.

Tudhatod-e te, hogy amit elbírsz,
Egy sziklatömb vagy egy hópehely.

Lélek, mennyi az?

Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám

Móricz Zsigmond: Lélek által

Éjfél után lehetett, mikor felébredt. Rémület futott végig rajta: hát mégis.

Oly dermedten feküdt, mint egy hulla, a szája is kinyílt s kínosan lélegzett. Hideg izzadtság verődött ki a homlokán, aztán végig az egész bőrén: rettenetesen félt.

Óh, ez a nyomorult asszonyi sors.

De mikor a Bözsike jött, akkor itt volt mellette az ura. Emlékszik, aznap paradicsomot főzött be, egész nap futott, fáradt, dolgozott, vidáman, veszekedve, ahogy egy erős, egészséges, hatalmas asszony teszi, akinek minden van, amit az isten csak adhatott, öröme van az életben s itt van az ura, akire rákiálthatott s akinek könyöröghetett, aki előtt sírhatott és nyöszöröghetett s nem szégyellte, mert ez az ő ura, az ő embere, olyan az övé, mint a keze-lába, a saját tagjai: mert ez is az ő tagja! csak az övé s nem is kell más, csak ő! még holtában is csak ő és most itt van a baj...

Eleinte csak tíz percenként jönnek a fájások, mondta magában. Szörnyű volt ezeket a tíz perceket egyedül kivárni. Úgy tűnt fel neki, mint a végtelenség, az óra pattogott, de egyik kettyenéstől a másikig végtelen idő telt el. Hogy megy neki ennek a rettentő útnak egyedül...

A kicsi lánya ott feküdt az ura ágyában, erre az éjszakára már nem merte magához venni.

Megnézte a sötétben, hogy minden rendben van-e. A bölcső elkészítve, a ruhák, a kis dunnák, vizesruhát is csinált, hogy ha nem tudna leszállni... Jaj, legalább ne éjszaka volna, akkor a kicsit mégis el lehetne küldeni valahova, valakiért, hiszen olyan okos, oly rendkívül okos, egészen az apja...

- Hhhhmj... - nyögött hirtelen. Már erősebben érezte.

- Jaj istenem - segítség...

Semmi hangja sem volt, még arra is gondolt, hogy talán alszik s ez az egész lázálom... De a másik ágy alatt kotlós volt ültetve s az megmozdult, kavarta a tojást s kint hallotta a kútostor csikorgását: hogy lehet az, hogy hagyhatta ő azt szabadon? nincs beakasztva? végiggondolta az esti vízhúzást, úgy látszik, már akkor annyira ijedt volt, hogy még a fejét is elvesztette.

De szégyellte, szégyellte, jobban, mint minden bűnt, ezt a tikot. Már egy éve múlt és hat hete, hogy meghalt az ura és ő most így van. Hogy fogják ezt az emberek elhinni neki.

Lélek által - mondogatta magában -, lélek által...

Ha egyszer megtörténhetett: másodszor mért ne? Van ő oly tiszta asszony, mint akárki!... Soha ez alatt az idő alatt másra nem gondolt, másra nem nézett: csak egy, csak egyetlen egy emléknek élt, nem is emléknek: élő, valóságos volt neki a szegény. Úgy hozzá fonódott, belekapcsolódott, magába vette, hogy nem is érezte magát külön valakinek. Neki nem volt halott. Neki nem volt emlék. Neki ura volt, férje, azza!

Talán megőrültem - mondta néha magában, de ettől elválva, mindenben rendes volt az esze. Folyton ellenőrizte magát, a munkáját, beszédét, hogy mit tesz s mit mond. Igaz, különös volt, hogy úgy el tud egyedül lakni, ilyen fiatal asszony létére, de mit tudják azt az emberek, hogy amint leszáll az est és sietve bebúvik szép fehér párnái s dunnái közé, mi vár rá kárpótlásul a nappali magánosságért és szomorúságért... Két életet élt: a nappal az kemény volt s kegyetlen és rideg: az éjszaka lágy , izzadó, forró. Még önmagának sem mert róla nappal egyetlen pillanatra sem célzást tenni: oly képtelen, lehetetlen volt a nap fénye mellett, ami a hold mellett oly kimondhatatlan nagy, jó és édes volt.

Mindenki kérdezte, mért soványodik annyira? Nem eszik? nem gondol magával?... Dehogy nem, igaz, nem eszik valami jó étvággyal, de eszik, iszik, még egy kis bort is megiszik, egy-egy pohárral, sőt táplálja magát, mert erőszakkal hízlalná a testét: de nem bírja azokat a gyönyörű éjszakákat. Jobb, hogy ezt az emberek nem tudják... hogy kicsoda az ő ura... hogy az visszajár... és most minden napfényre kerül... jaj, és ez is ilyen iszonyúan, ily különösen, mi ez? micsoda sors, hát volt már valaha ilyen eset?... Ó, boldogságos Isten... szeretett már így ember embert, hogy a szerelme még a másvilágról is így visszahozza és ez legyen...

Már minden szót kínos nyögéssel mondott magában, mert véghetetlenül szenvedett:

- János, János - mondta suttogva, de csak az ajka mozgott, mert csak akkor jött mindig a kéj perceiben is, ha hangot nem adott, a legkisebb földi zajra eltűnt s most is érezte, hogy fogja a kezét... Jaj, de jó, jó... János: a kezed... Mint amikor a kis Bözsi jött, egész idő alatt fogta, markolta a kezét s egymás szemébe meredtek s azokat a szaggató csontot törő iszonyatos fájdalmakat nem érezte, mert az ura kék szemébe nézett és a legnagyobb kínban is mosolygott, izzadt viasz színű arca egy mosoly volt és a test ugyan üvöltött és mint a vas, csikorgott: de nem érezte, mert úgy szorította körmét, úgy belevágta ura kezébe, hogy annak vére folyt s majdnem eltörte és az csak nézett, nézett az ő szemébe biztatóan, bátorítóan s mikor túl volt, emlékszik, felsóhajtott: jaj, de jó volt!...

Most is megkönnyebbült.

Már nagyot lélegzett, a szemét is csaknem kinyitotta, úgy hunyta össze erősen az utolsó pillanatban: ha kinyitja, vége: eltűnik... s akkor nem lehet többet visszaigézni...

Csakugyan valami nagy megkönnyebbülést érzett.

Nem mert arra gondolni sem, hogy megtörtént... de a szíve boldogan remegett, hátha: igen.

Hosszú, hosszú idő telt el, oly lankadtan s boldogan feküdt, tudta, hogy nem szabad megmozdulnia: s úgy várta, jaj, úgy várta... mit? a sírást? a kis sírást?... Nincs?...

Új rémület.

Halott?...

Megfagyott benne a vér: halottat szült?

Halottól, halott?

Elvesztette az eszméletét a rémülettől...

De hisz az nem is lehet másképp... hiszen nem is viselte ki... Igaz, már szeptemberben mondta az ura, hogy félidős vagy, februárban lélek által szülni fogsz... De ő figyelte magát s oly csudálatos volt neki, hogy rendesen meg volt minden hónapban az ideje, most legutóbb is, három és fél hete...

Nem merte a testét mozdítani, de egyszer csak érezte a nedvességet, vért. Jaj, borzalom, borzalom, s nincs senki, aki segítsen. A pici gyereket felköltse? Bözsikém, Bözsikém... nem... inkább elvérzik reggelig, úgyis mit segíthet az a két és fél éves baba... el tud az menni valakiért?...

Hosszú ideig feküdt így, érezte, hogy már alig van benne élet, minden vére elfolyik: el kellene kötni.

S hogy így felébredt, többet nem jött vissza ura, ki tudja, látja-e valaha még? nem azt jelenti-e ez, ami itt történt, hogy ő nem jöhet többet, nem eresztik a túlvilágról már többet hozzá s maga helyett hagyott... Kit? egy másik kis halottat...

Legyőzte magában az undort, mert neki élni kell: az élőért... A halottért, a halottal elmehetne halottnak: de ott van a másik ágyon az élő, a kislány: azt felnevelni kell...

Kinyújtotta azért a kezét, fogta az ollót, amit este kikészített, megkereste s elvágta a köldökzsinórt s megkötötte, aztán pihent.

És oly könnyű volt már a teste: azért ez sokkal másképp folyik le, lélek által, mint test által, úgy érezte, képes volna, ha akarna, felkelni...

De nem mozdult, elszunnyadt s felébredt minden percen s nem merte testét mozdítani, csak érezte a titokzatos valamit maga mellett s mikor virradt, az ablakon, hirtelen iszonyú rémület kapta el: nem, a napvilágra nem merte a holt magzatot testénél viselni, csudálatos könnyűséggel felkelt, fogta s mily könnyű volt s mily fehér a picike... Betette a kis bölcsőbe, betakarta és megcsinálta ágyát, vastag lepedőket terített maga alá s újra lefeküdt s most aztán elaludt nyugodtan.

Csak akkor ébredt fel, mikor már egész világos volt s Bözsike, ki tudja, mikor, átjött hozzá s itt játszott, fecsegve, babrosan mellette.

- Édes kicsim, édes kis babám... jaj, már nem vagy magadba: nem vagy már egyetlen, nem vagy árva... kicsikém, kis bogaram... - és simogatta gyenge ujjaival a baba szöszke hajacskáját.

Fel is öltöztette s most nappal elküldte az utcára, hogy híjjon egy nénit, akárkit, egy nénit.

És a gyerek oly okos, megértette, kiment s nemsokára már jött a szomszédasszonnyal, Barca Gáspárnéval.

- Beteg vagy, Juli?

- Beteg, Zsuzsa néni. Nagyon beteg.

- Né csak, hát mi bajod van?...

- Menjen el a bábáért, lelkem nénémasszony.

- Bábáért? mi bajod van, lelkem?

Hallgatott, csendesen, fájdalmasan mosolygott s a bölcsőre nézett. De csudálatos, valami borzongást érzett: félt, csak most érezte meg, milyen iszonyúan fél attól a bölcsőtől, mint a bűntől.

A szomszédasszony megnézte a bölcsőt.

- Mit nézzek benne, fiam?

Csak hallgatta, nem értette.

- Nincs benne semmi!

Lehunyta a szemét, oly ájult és fáradt volt.

Hirtelen felült s iszonyú borzadással, de rácsapott a kis bölcsőre.

Felemelte a dunnát. Tiszta volt minden, csak a kispárna volt a dunna alatt.

Visszaesett az ágyba s elvesztette az eszméletét.

A szomszédasszony rögtön vizet hozott, vizeskendőt tett a fejére.

- Rosszat álmodtál? - mondta, mikor látta, hogy fölnyitja a szemét.

Neki szinte kiugrottak a szemgolyói az üregükből és oly vértelen volt az arca, mint egy halotté.

Egész délelőtt nem tudott magáról, össze-vissza szavakat mondott hagymázban s csak akkor tért magához, mikor bejött az orvos.

- No, mi az, fiam - mondta a pápaszemes, nagy vastag, piros arcú kövér ősz orvos.

Nem mert szólani, a szemével intett s az orvos mindenkit kiküldött a szobából.

És akkor oly értelmesen, mintha az isten előtt kellene, kezdte vallani az éjszakát.

Az orvos egy nyers szóval szólt bele:

- Emelje csak fel a dunnát, megvizsgálom.

Erre ő megijedt. Nem. Hozzá még férfi nem nyúlt, őt még más férfi urán kívül nem látta. Nem!

- Akkor ez csak egy bolond beszéd - mondta az orvos, aki úgy gondolta, hogy itt csak durvasággal lehet észretéríteni a pácienst.

- Lélek által! - kiáltotta az asszony -, lélek által, doktor úr!

- No, jól van, hát majd rendelek magának egy orvosságot, egész testét hidegvizes lepedőbe csavarni, megértette, míg csak tűri, megértette? s ezt a kanalas orvosságot óránkint egy evőkanállal. No, nem lesz semmi baj, hanem adok egy tanácsot: menjen férjhez.

Ő elfordította a fejét. Rettenetes gyűlölettel. Jaj, ezek durva, komisz, gaz, élő emberek...

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám

Ép testben ép lélek"

Schmitt szerint a magyar gyerekek több mint fele nem csinál semmit

"Az egészséges testből önbizalom árad", a kisportolt testből tartás, higiénia sugárzik, de a sport arra is megtanít, hogy alázattal legyünk egymás iránt" -

mondta a köztársasági elnök

Életprogramként beszélt az "ép testben ép lélek" eszméjéről Schmitt Pál köztársasági elnök egy győri rendezvényen.

"Az egészséges testből önbizalom árad", a kisportolt testből tartás, higiénia sugárzik, de a sport arra is megtanít, hogy alázattal legyünk egymás iránt, vagy tartsuk tiszteletben a szabályokat - sorolta.

Szavai szerint "a magyar gyerekek hatvan százaléka nem csinál semmit", testedzés helyett internetezik vagy játszik a számítógépen, csak töredékük választja a néptáncot, a természetjárást vagy sportol hetente legalább kétszer.

Hozzátette: ezen a tendencián változtatni kell, ebben pedig fontos szerep hárul az élsportolókra, akik példát mutatnak, de a család, az iskola, az önkormányzat és a kormány számára is feladatot jelent ez a váltás.

"Az kellene, hogy a magyar gyerekek érezzék a sport örömét, az legyen számukra öröm egyik forrása" - fogalmazott, fontosnak nevezve a magyar nyelv védelmét, valamint azt, hogy a felnövekvő nemzedékekben legyen elegendő kiművelt emberfő.

Mindezekben az idősebbeknek is van feladata, már csak azért is, mert "kell egy végső ellenőrzés" a fiatalok felett - vélekedett a Nyitott Nemzedék Nyugdíjasok Győri Szabadegyetemének rendezvényén Schmitt Pál.

Hangsúlyozta, tudásalapú társadalmat kell teremtenünk, aminek alapja a minőségi iskola. Schmitt Pál kijelentette: semmi sem tarthatja vissza a magyar nemzetet, hogy lélekben ismét egyesüljön, annyi év után.

Borkai Zsolt, a város polgármestere, parlamenti képviselő az eseményen arról beszélt: a sportolás számtalan olyan pozitívumot hozott számára, amelyeket később "a civil életben" hasznosított. "Mindig céljaim voltam, és ezt a sportból hoztam" - jelentette ki.

Forrás: Híradó.hu - 2010. október 27.

Rendtörténet Európában

Alapítások kora (1098-1250) A monasztikus szerzetesség bölcsője Szent Benedek a 6. század közepén szabályzatot, Regulát állított össze a szerzeteseknek. A nagy bölcsességgel, mérséklettel és jó emberismerettel megfogalmazott szabályokat a nyugati egyházban a 8. század végére szinte mindenütt elfogadták. Szent Benedek jellemét és Reguláját a mély hitre alapozott vallásosság, a szelídség és erő, az egyszerűség és komolyság, az imádság és a munka szeretete jellemzi. Az őt követő szerzetesek életének három fő eleme az istendicséret vagyis a közösen mondott imádság (zsoltározás, zsolozsma), a közösség és az egyház érdekében végzett mindennapi munka, valamint az egyéni imádságos lelki és szellemi művelődés. A közösség elöljárója az apát, akit a szerzetesek választanak. Ő a szerzetescsalád feje, akinek a szerzetesek, mint Krisztus helyettesének mindenben engedelmeskednek. A nyugati Egyház országaiban több ezer szerzetesházat, monostort, apátságot alapítottak, amelyek Szent Benedek Reguláját követték. Az uralkodók és a társadalom megbecsülték a szerzeteseket, házaikat adományokkal és különféle jövedelmekkel látták el. Ennek a megbecsülésnek azonban árnyoldalai is voltak. Az alapítók, az adományozók, a patrónusok gyakran beavatkoztak az apátságok belső életébe, az apátválasztásba, a gazdálkodásba, másrészt a viszonylagos jólét kényelmesebbé tette a szerzetesek életét, a munkát alkalmazottakra bízták. A rokonok és jótevők gyakori látogatása, a világi alkalmazottak jelenléte zavarta a szerzetesek csendjét, magányát, összeszedettségét. Szerzetesi megújulás - Cistercium A 11. században számos mozgalom indult el a nyugati szerzetesek körében. Ezeknek kezdeményezői és résztvevői szabadulni akartak a feudális társadalom szorításától, hátat fordítottak a világnak, elhagyták mindazt az előnyt és kényelmet, amit elődeik megszereztek. Az apostolokat követve szegénységben, egyszerűségben, remeteségben, testvéri szeretetközösségben akartak élni. Törekvésük igazolására a Bibliára és a Regulára hivatkoztak. Az új szerzetesi mozgalmak közül a legeredményesebbnek és a legidőtállóbbnak Cistercium alapítóinak vállalkozása bizonyult. Róbert francia apát Szent Benedek Reguláját követő remetékkel 1075-ben Burgundiában megalapította a Molesme-i apátságot. Néhány év alatt azonban az adományok, a tizedjövedelmek, amelyeket nehéz lett volna visszautasítani, ezt az apátságot is jólétre vezették, ezért Róbert a szerzetesek egy csoportjával ismét új alapításra határozta el magát. Ő és húsz társa Molesme-től délre mintegy 110 km-re 1098-ban megalapították az Új Monostort, amely Cistercium, francia nyelven Cîteaux néven (ejtsd: szitó) vált nevezetessé Dijontól délre 23 km-re. Róbertet azonban a Molesme-ben maradt szerzetesek nem tudták nélkülözni, ezért több szerzetessel együtt hamarosan visszatért hozzájuk. 1222-ben szentté avatták. Cîteauxban Róbert alapító társai közül előbb Alberiket (+1109), majd a rendkívül művelt, angol származású Harding Istvánt (+1134) választották a szerzetesek apátjuknak. István három irányban meghatározta Cistercium jövőjét. Az istentiszteletben, zsolozsmában igyekezett a leghitelesebb szövegeket összegyűjteni és visszaállítani, a lelkiélet elmélyítésére g művésziesen díszített kódexeket másolt és másoltatott, legfőképpen pedig megalkotta és megalapozta Cîteaux, valamint az onnan alapított új apátságok szervezetét és életrendjét. 1119-ben már saját szabályaik voltak. Később valószínűleg István apát foglalta össze az apátok gyűlése, káptalanja által hozott határozatokat a Charta Caritatis-ban, a szeretet okmányában, amely a Cistercium-ot követő monostorok összetartozását biztosította, és ciszterci rend alapokmánya lett. Ennek az iratnak az érdeme, hogy a generális káptalanok (capitulum generale) és a vizitációk előírása által biztosította az apátságok közötti egységet, ugyanakkor kiküszöbölte mind az elszigeteltséget, mind a túlzott központosítást. Cîteaux a rend szíve és az egység jelképe lett, de a törvényhozó hatalmat és a fegyelmi intézkedéseket az apátok évenként megtartott gyűlése, a generális káptalan gyakorolta, amelyen minden apátnak meg kellett jelennie. Csak legmesszebb fekvő monostorok apátjai kaptak engedményt, így a magyarországi apátoknak háromévenként kellett részt venniük a káptalanon. A másik összetartó kapocs a vizitáció volt: az apátok, akiknek monostorából egy vagy több új apátságot alapítottak, kötelesek voltak évenként személyesen vagy megbízott által a filiális apátságot meglátogatni, és annak fegyelmét ellenőrizni. Az „ora et labora” életeszménye Belső életrendjükben a ciszterciek visszaállították az imádság és a munka egyensúlyát. Elvetettek minden kényelmet és engedményt, amely ellenkezett a Regula által megkívánt szegénységgel és egyszerűséggel. Saját kezük munkájából akartak megélni. Ezért kezdetben elutasítottak minden olyan jövedelmet, járadékot, tizedet, amelyért nem ők dolgoztak meg. Monostoraikat a lakott helyektől távol építették, és gyakran olyan földeket tettek termékennyé, amelyek még sohasem voltak megművelve. A zsolozsmát mondó szerzetesek (monachi) a mezőgazdasági és a házkörüli munkákat csak részben tudták elvégezni, ezért laikus testvéreket is (conversi) vettek fel, akik többnyire írástudatlanok voltak, és csak a kívülről megtanult imákat tudták elmondani. Konverzusok dolgoztak az apátságok majorjaiban (grangia), műhelyeiben és az építkezéseknél. Számuk a kezdeti időkben messze meghaladta a monachusokét. Cîteaux életére, komoly szerzetei fegyelmére egyre többen felfigyeltek. Derék férfiak kérték felvételüket. Hely és ellátás hiánya miatt hamarosan szükségessé vált egy új apátság alapítása. 1113 tavaszán alapították Cîteauxtól délre La Fertét. Ugyanebben az évben jelentkezett Cîteauxba Bernát, egy burgundiai nemes család sarja, testvéreivel, rokonaival és barátaival. 1114-ben alapították Pontigny, 1115-ben Morimond és Clairvaux (ejtsd: klervó) apátságát. Bernát 25 éves korában lett Clairvaux alapító apátja. Szavával, beszédeivel, leveleivel igen nagy hatással volt kortársaira, könyveit századokon át sokan olvasták. Már életében a szerzetesek mintaképének és szentnek tekintették. Néhány évtizeden belül a nyugati, latin nyelvű egyház minden országában alapítottak ciszterci monostorokat Írországtól Magyarországig, Portugáliától Svédországig. Az új apátságok alapítására legkevesebb 12 szerzetest továbbá munkástestvéreket küldtek egy kijelölt apát vezetésével. Anyamonostorukból az istentisztelethez szükséges könyveket és a legfontosabb szerszámokat vihették magukkal. 1129 és Szent Bernát halálának éve, 1153 között, 25 év alatt 278 új ciszterci apátság létesült, és ezeken kívül 32 már fennálló monostor is csatlakozott a rendhez. Ezután az alapítások száma kissé csökkent, de még közel száz éven át csaknem minden évben egy vagy több új apátsággal növekedett a rend. 1250-től egyre ritkultak az alapítások, és 1487 után hosszabb időre teljesen megszűntek. Az érdeklődés a 13. század közepén a koldulórendek: a domonkosok, ferencesek és az ágostonosok felé fordult. A középkor folyamán létesített ciszterci apátságok, szám szerint 736, a 16. század elejéig, a reformáció kezdetéig kevés kivétellel mind fennálltak, jóllehet a szerzetesek száma megfogyatkozott. A ciszterci élet „tere” Szent Bernát szerzetes kortársai és lelkiségének örökösei teremtették meg a 12. században a ciszterci lelki irodalmat. A rendi szabályok a felesleges és drága díszítéseket kizárták a templomból és az istentiszteletből, ezért a ciszterciek templomaik nemes arányaiban, egyszerűségében és gyakorlatias elrendezésében igyekeztek nagyot alkotni, amit ma is megcsodálhatunk. A templom volt a monostor leggondosabban megépített része. A férfi monostorok templomai mindig keletelve, latin kereszt formájú alapokon épültek, többnyire egyenes, tehát derékszögű szentélyzáródással, főhajóval, két oldalhajóval és kereszthajóval. A kereszthajó keleti oldalán kápolnák nyíltak, hogy több mellékoltárt állíthassanak fel a szentmisék elvégzésére. Ha a szerzetesek nagy száma miatt még több oltárra volt szükség, akkor kibővítették a szentélyt, és annak záródásában egyenes sorban vagy félkörben nyitottak kápolnákat. Tornyokat nem építhettek, nem is volt arra szükség, mert az apátságok a lakott helyektől távol álltak, elég volt, ha a harangszót az apátság belterületén hallani lehetett. Ezért a főhajó és a kereszthajó kereszteződése felett ültettek a tetőre egy kis fatornyot, az úgynevezett huszártornyot, két kisebb harangnak. A hajó nagyobb részében a konverzusok padjai voltak, akik vasár- és ünnepnapokon a monachusokkal együtt részt vettek a szentmisén. A napi zsolozsmát a monachusok naponta nyolc részre osztva mondták: az elsőt éjszaka 2 és 4 óra között, a reggeli dicséretet hajnalban, majd egy-egy rövidebb ima volt napkeltekor a szentmise előtt, 9, 12 és 15 órakor. Napnyugta előtt énekelték az esti dicséretet és lefekvés előtt a befejező imádságot. A klastrom (claustrum, kolostor) legtöbbször a templom déli oldalához épült, az Alpoktól délre azonban inkább a templom északi oldalára. Az első esetben a templom erős, magas falai az északi szelektől és hidegtől védték a szerzeteseket, a második esetben a mediterrán vidékek forró napsütésétől. A ciszterciek a völgyekben találtak alkalmas helyet apátságaiknak. A völgyben folyó vizet sokoldalúan felhasználták. Többnyire a folyó bal partján építkeztek, és így a klastrom déli szélén könnyen bevezethették a vizet a konyhába, a műhelyekbe, és végül a szennyvíz csatornába. A klastrom helyiségei egy négyszögű belső kertet vagy udvart körülzáró, oldalt nyitott folyosóról lehetett megközelíteni. A keleti szárnyban kapott helyet a sekrestye, a káptalanterem (capitulum), a beszélő szoba (parlatorium), az átjáró és a közösségi munkaterem (auditorium, frateria). A keleti szárny emeletén volt a monachusok nagy hálóterme, ennek végében a latrina. A déli és a nyugati szárny rendszerint emelet nélkül épült. A déli szárny közepén a keresztfolyosóra merőlegesen állott az ebédlő (refectorium) és annak egyik oldalán a melegedő szoba (calefactorium), másik oldalán a konyha. A nyugati szárnyban a konverzusok laktak. A keleti szárny közelében külön épületben kapott helyet a betegek háza (infirmarium). A monostor belterületét fallal (praecinctum) vették körül. A kapuház mellett vendégház (hospitale) és kápolna vagy egy kisebb templom épült. A körfalon belül voltak a műhelyek: malom, kovácsműhely, sütőde, bort nem termő vidékeken sörfőzde. Ott feküdtek a kertek és a gazdasági épületek is. A konverzusok nagy része a monostortól távol fekvő majorokban lakott, és mezőgazdasági munkát végzett. Munkájuk nyomán az apátságok, amelyeket gyakran addig művelés alatt nem álló terepen alapítottak, virágzó mezőgazdaságot teremtettek. A 13. század második felétől azonban a konverzusok száma igen megcsappant. Munkások felfogadása sok gonddal járt, és ezért a birtokok legnagyobb részét bérbe adták. A szerzetesek húst nem fogyasztottak, ezért nagy jelentősége volt a folyóvizekben, tavakban vagy mesterségesen kialakított halastavakban a halgazdaságnak. A juhtenyésztés, gyapjútermelés, a borászat, gyümölcstermelés, a sólepárlás és számos más gazdasági ágazat is megtalálható volt számos monostornál. Szerzetesnővérek Azokban a családokban, amelyekben egy vagy több fiú a ciszterciek nemes, kemény életét ismerte fel hivatásának, könnyen lehettek lányok is, akik fivéreiket követni akarták a szerzeteséletben. Szent Bernát húga, Humbelina a bencés Jully kolostorban lett szerzetesnővér. De már Cîteaux harmadik apátja, Harding Szent István idejében voltak lányok, asszonyok, akik a ciszterciek szigorúbb életformáját akarták követni. Ők alapították az első ciszterci női apátságot Tart-ban, Cîteaux-tól mintegy 15 km-re. Példájuk nyomán újabb női közösségek keletkeztek anélkül, hogy a Ciszterci Rendbe jogilag felvételt nyertek volna. Ez csak a 12. század végén következett be. Monostoraik száma a középkor végén megközelítette a férfi apátságok számát, területi eloszlásuk azonban egyenetlen volt. A sűrűn lakott, túlnépesedett tartományokban, így Flandriában, a Rajna-vidéken, a német tartományokban számuk messze felülmúlta a monachusokét, másutt, így Írországban, Magyarországon, Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Dániában, Norvégiában alig volt egy-két alapításuk. A női apátságok egy részét a ciszterci rend szervezete befogadta: részesültek a rend kiváltságaiban, atyaapátot jelöltek ki részükre, aki vizitálta közösségüket, elnökölt az apátnő választásakor, lelkivezetőről és az anyagi ügyeiket segítő provizorról gondoskodott. A női monostorok másik része csak a szokásokban, életrendben követte ugyan a monachusokat, de megmaradtak a megyéspüspök joghatósága alatt. Majorjaikban férfi laikustestvérek, konverzusok is dolgoztak, akik az apátnő kezébe tettek fogadalmat. Kötelezettségek és engedmények A szűkös ellátottság már a 12. században arra indított több apátot, hogy olyan jövedelmeket, járandóságokat is elfogadjanak, amelyek nem a szerzetesek munkájából fakadtak. Ilyenek voltak a malmok, templomok, vámok, tizedek jövedelmei. A mindennapi élet szigorúságán is enyhíteni kellett a generális káptalannak. A hét néhány napján megengedték a húsfogyasztást, a hálótermet deszkafallal cellákra osztottá, az apátságokon belül világi szolgákat alkalmaztak. Cistercium alapítói a csendet és a magányt keresték, ezért külső munkára nem vállalkoztak. Az Egyház azonban hamar felismerte, milyen lelki és szellemi erők rejtőznek a ciszterciekben, és ezért különféle feladatokra szólította őket. 1230-ig mintegy 90 cisztercit, többnyire apátot hívtak, választottak püspöki vagy érseki szék betöltésére. Ciszterciek segítették a keresztes hadjáratokat, pápai megbízást kaptak a dél-franciaországi eretnekek térítésére. Az ibériai félszigeten támogatták a mórok visszaszorítására szervezett lovagrendeket. Európa északkeleti peremvidékén, a Baltikum tájain a líveket és a poroszokat ők kezdték kereszténységre téríteni. Ezek a feladatok a rendtagoknak csak egy kis részét érintették, de sok kiváló szerzetest lekötöttek. Ezen kívül igen sok apát kapott III. Ince pápától és utódaitól megbízást, hogy egyházi elöljárók között felmerült különféle vitás és peres ügyekben eljárjanak. A 13. század közepétől ezeket a feladatokat többnyire a domonkosok és a ferencesek örökölték. Megpróbáltatások (XIV-XV. század) A 14-15. században sok megpróbáltatás érte a ciszterci apátságokat. Franciaországban az angolokkal folytatott százéves háború (1337-1453) folyamán számos apátságot feldúltak és kifosztottak. Az egész Európán végigsöprő nagy pestisjárvány (1347-52) a kolostorok lakóit megtizedelte. A nyugati egyházszakadás (1387-1417) a ciszterci rendet is két részre szakította: a franciák az avignoni pápáknak, a többiek a római pápának engedelmeskedtek. A huszita hadak Csehországban és a szomszédos tartományokban 1419 és 1436 között közel 30 apátságot dúltak fel. Hat cseh apátság nem is tudott többé talpra állni. Mindezeknél még nagyobb csapást hoztak a rendre a szerzetesek által szabadon választott apátok helyett kinevezett kommendátor apátok. A pápák egyre több apáti szék betöltését maguknak tartották fenn, és az apátságok jövedelme felett az általuk kinevezett kommendátorok rendelkeztek, akik nem voltak szerzetesek. A pápák ezzel fizették, jutalmazták a Szentszék tisztviselőit és a náluk érdemeket szerzett embereket, gyakran világiakat is. A pápák példáját a világi uralkodók is követték. Kedvelt embereiknek juttatták a monostorok jövedelmeit, és a pápától ehhez megerősítést kértek. A kommendátorok rendszerint alig hagytak meg valamit a szerzetesek megélhetésére. A szerzetesek száma ezért egyre fogyott. A hitújítás csapásai (XVI. század) A 16. században a reformációhoz csatlakozó országokban és fejedelemségekben: Hollandiában, Szászországban, Brandenburgban, Mecklenburgban, Pomerániában, Dániában, Svédországban, Norvégiában, Angliában és Skóciában az uralkodók minden szerzetesrendet és szerzetesházat felszámoltak. A ciszterci élet teljesen megszűnt ezekben az országokban, és az angol uralom alá került Skóciában és Írországban is elfojtották a szerzeteséletet. Németország mai területén a 73 férfi apátságból csak 30 maradt meg, Svájcban nyolcból három. A katolikus országokban: Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Ausztriában, Csehországban és Lengyelországban azonban tovább folytatódott a középkor századaiban alapított monostorok élete. Ezek viszont túlnyomórészt a kommendátorok alatt sínylődtek. A kommendátor rendszer ellensúlyozására az apátságok Kasztiliában, Aragóniában, Portugáliában, Itáliában és Dél-Németországban kongregációkba tömörültek, és együttesen törekedtek megvédeni jogaikat, kiküszöbölni a visszaéléseket. Szabályaikat, konstitucióikat a Szentszék hagyta jóvá. Az első kongregáció 1425-ben Kasztiliában létesült. A kongregációkra azért is szűkség volt, mert az apátságok ellenőrzése, vizitációja a politikai viszonyok miatt csaknem lehetetlenné vált. Az atyaapátok nem léphettek idegen ország területére, és a generális káptalanokon már csak francia és német apátok jelentek meg. Barokk virágzás (XVI-XVII. század) A barokk kultúra hatására sajátos élet alakult ki az osztrák, német, flandriai és sziléziai ciszterci apátságokban. A jó gazdálkodás eredményeként a középkori templomaikat barokk köntösbe öltöztették vagy teljesen új, pompás templomot építettek. Remekművű kelyhek, monstranciák, paramentumok, szobrok és festmények emelték az istentisztelet fényét. A hatalmas konventépületben díszlépcső, tágas ebédlő, díszterem, apáti lakosztály (praelatura), fényes könyvtárterem kapott helyet. Hatalmas orgonák mellett fúvós és vonós zenekar hangja növelte az ünnepek hangulatát. Ugyanakkor a szerzetesek példás fegyelmet tartottak, hajnal előtt kelve énekelték vagy mondták a zsolozsmát, egyszerűen étkeztek és éltek. Napközben csendben elmélyedtek az imádságban és munkájukban. Társadalmi feladatok Szent Benedek utasítása szerint a ciszterciek nagy figyelemmel fogadták a vendégeket, zarándokokat, szegényeket. A szegényeknek rendszeresen élelmiszert osztottak. Több apátság kórházat is tartott fenn. A középkorban a lelkipásztori munkában nem vettek részt, csak a konverzusoknak és az apátságban, majorokban dolgozó laikusoknak szolgáltatták ki a szentségeket. Falvaik templomainak ellátására világi papokat alkalmaztak. A 15. században a sziléziai apátságok szerzetesei vállaltak először plébániai munkát, mivel a husziták pusztításai miatt apátságuk jövedelméből nem tudtak megélni. A reformáció hatására fellépő katolikus paphiány a 17. században az osztrák apátságok szerzeteseit is arra késztette, hogy bekapcsolódjanak a lelkipásztori munkába. Ausztriában hét ciszterci apátság szerzetesei ma 91 plébániát látnak el. A rend első két századában a monostorokban csak a szerzeteseket képezték, iskolát nem tartottak fenn, de majorjaikban és műhelyeikben az ott megforduló laikusok sok hasznos újítást sajátíthattak el. A 14.-15. században tűnnek fel a cisztercieknél az első iskolák, de a 18. századig csak kivételesen foglalkoztak oktatással, neveléssel. Ma Ausztriában Mehrerau, Wilhering, Schlierbach és Stams, Németországban Marienstatt és Seligenthal (nővérek), Olaszországban Casamari, az Egyesült Államokban Dallas apátsága tart fenn középiskolát, Magyarországon a zirci apátság négy gimnáziumot. Fegyelmi küzdelmek Franciaországban Franciaországban a korábbi századokban alapított 240 férfi és 160 női monostor kevés kivétellel a francia forradalomig 1789-ig jogilag fennállt, de közülük csak minden ötödikben volt legalább 10 vagy több szerzetes. Az 1600-as évek elején néhány francia apátságból egy reform mozgalom indult el, amelynek követői visszatértek a régi szigorú szerzetesi életmódhoz, sőt még azon is túltettek. Legfontosabb elhatározásuk volt a húsétel teljes kizárása az étkezésükből. Őket ezért absztinenseknek nevezték. Legelszántabb képviselőjük Rancé volt, aki mint a La Trappe monostor apátja állt a mozgalom élére, és a reformot elsősorban saját apátságában valósította meg. Velük szemben álltak a "régiek", akiket kihalásra szántak. Lelkipásztori vagy oktatói munkában egyik fél sem vett részt. Az absztinensek szigorú obszervanciája a forradalomig, 1789-ig fennmaradt Franciaországban, és csak egy-két esetben terjedt túl az ország határain. Kipusztulás határán (XVIII-XIX. század) A francia forradalom két év alatt minden szerzetesházat megszüntetett. A ciszterci apátságokat mint "nemzeti tulajdont" birtokaikkal együtt 1791-ben elárverezték, a szerzeteseket esküvel a forradalmi alkotmány elfogadására kényszerítették. A nagy zűrzavarban csak egyetlen szervezett csapat maradt együtt, hogy átmentse a ciszterci életet a jövő számára. La Trappe apátság novíciusmestere, Augustin de Lestrange 24 szerzetessel Svájcba menekült, és ott egy elhagyott kolostorban igen szigorú, vezeklő életet folytattak. A közösség létszáma ennek ellenére többszörösére növekedett. Néhány év múlva tovább kellett menekülniük, mert a franciák Svájcot is megszállták. A cisztercieket Franciaországon kívül is csaknem halálos veszteségek érték a 18. század végén és a 19. század első felében. II. József, a felvilágosodott uralkodó birodalmában a kolostorok legnagyobb részét feloszlatta, vagyonukat egyházi célra rendelte. Rövid uralkodása után Ausztriában a ciszterci apátságok egy része újra talpra tudott állni, Csehországban azonban csak kettő. 1784/85-ben a mai Belgium területén, 1803-ban Németországban a francia forradalom, illetve Napóleon törölte el az apátságokat. A darabokra szabdalt Itáliában ugyancsak Napóleon seregei fojtották meg a rend utolsó megmaradt apátságait. 1810-ben Sziléziában a protestáns porosz kormány, 1834-ben Portugáliában és 1835-ben Spanyolországban a szabadelvű kormányok állami tulajdonba vették a monostorokat és a szerzeteseket szétszórták. A feldarabolt Lengyelországban 1819-en az orosz, 1831/36-ban a porosz kormány oltotta ki a ciszterci apátságok életét. 1841/48-ban Svájcban a reformáció után megmaradt utolsó három ciszterci apátságot is felszámolták. A női monostorok Spanyolországban, Lausitzban és néhány svájci kantonban tovább működhettek, de birtokaikat nagyobbrészt elvesztették. Itáliában a XIX. század elején történt feloszlatások után néhány év múlva több közösségnek sikerült folytatnia életét. Újjáéledés (XIX. század közepétől 1965-ig) A rend egészét tekintve a férfi monostorok közül csupán nyolc ausztriai, továbbá két-két csehországi és lengyelországi apátság tudta életfolytonosságát, rövid megszakítástól eltekintve, középkori alapításától napjainkig fenntartani. Az óriási veszteségek ellenére a ciszterciek nagy életerőről tettek tanúságot, mert több apátságukat visszaszerezték Németországban, Belgiumban, Spanyolországban, Svájcban, Lengyelországban, és újakat is alapítottak. Európában és tengerentúl Vietnamban, Brazíliában, Eritreában, Kanadában és az Egyesült Államokban. A forradalom és Napóleon bukása után, 1814-ben a La Trappe szigorú obszervanciáját követő szerzetesek visszatérhettek Franciaországba. 1848-ig 17 monostort tudtak alapítani vagy új életre kelteni. Franciaországban, Belgiumban, Angliában, Írországban, az Egyesült Államokban, Kanadában és Spanyolországban is gyökeret vertek. 1892-ben Rancé reformjának követői elszakadtak a rend többi részétől, és pápai jóváhagyással önálló szerzetesrendet alkottak, a La Trappe-i Reformált Ciszterciek Rendjét. Népiesen trappistáknak nevezték őket. Mai hivatalos elnevezésük: Szigorúbb Obszervanciájú Ciszterci Rend (Ordo Cisterciensis Strictioris Observantiae, OCSO). Életvitelüket erős központosítás és egységesítés jellemezte. Kongregációkat nem alakítottak, a monostorokat az atyaapátok ellenőrzik. Plébániákon nem dolgoznak. Írországban van egy középiskolájuk. 1892-től tehát két önálló ciszterci rend van, mint ahogy a ferenceseknek vagy a karmelitáknak is több rendjük van. Jelen kor (1965-től) A Ciszterci Rendben (Ordo Cisterciensis, OCist) ma 13 kongregáció tartja össze a monostorokat. A kongregációk monostorai - néhány kivételtől eltekintve - egy-egy országon vagy nyelvterületen belül fekszenek. A 2003-ban a férfi szerzetesek 88, a nővérek 64 közösségben, házban élnek. Az ünnepélyes örök fogadalmas férfi szerzetesek száma 2003-ban 1030, a női szerzeteseké 898. A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) után a monostorok túlnyomó része a szentmisében és a zsolozsmában áttért a latin nyelvről a nemzeti nyelvre. Ez lehetővé tette, hogy a konverzusok is csatlakozzanak a kórusimádsághoz. Így konverzusok és konverzus nővérek már csak egy-két apátságban találhatók, viszont a férfiszerzeteseknek egy negyede kórusszerzetes, de papszentelésben nem részesült. A Szigorú Obszervancia (Ordo Cisterciensis Strictioris Observantiae, OCSO) 2000-ben az öt világrészen 98 férfi monostort számlált 1750 ünnepélyes örökfogadalmas szerzetessel és 67 női monostort 1472 ünnepélyes örökfogadalmas szerzetesnővel. 1945 után alapításaikat minden világrészre kiterjesztették: 34 férfi és 27 női monostort alapítottak tengerentúl. Életvitelükben a korábbi szigorúságon sokat enyhítettek. Lelki segítséget kérőknek vendégházaikban egyéni lelkigyakorlatra adnak alkalmat. Mindkét rendben vannak apátságok, ahol határozatlan időre, másokban határozott időre választanak apátot. Forrás: Történelem - OCist.hu (A Ciszterci Rend Zirci Kongregációjának honlapja)

Gellért Oszkár: Szerelem

Édes, van úgy, hogy én vagyok a bölcsebb
És te vagy a bátrabb.
S megkínozol, hogy most elmégy örökre
S míg tűzöd a kalapod s kötöd a fátylad,
Szivarom füstjén a szó incselkedőn feléd karikázik:
- Esőre áll, megázik.

Meg van úgy, édes, hogy te vagy a bölcsebb
S én vagyok a bátrabb.
S gyötörlek, hogy most elmegyek örökre,
Bot, keztyű, felöltő... s többé sose látlak.
S kacér kis topánka-szavak topognak utánam a lépcsőn:
- De nem jön ugy-e későn?

Óh ha egyszer egyszerre lennénk bölcsek!
Vagy egyszerre bátrak!
S mennénk örökre... s felhajtanánk egy cseppig...
S karom lankadna: repülj, most elbocsátlak...
S táncolva tüzes karikákon ő jönne a lépcsőn értünk:
- Kip, kop... szerettünk, éltünk.

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám

Az adventi koszorú -- katolikus szimbolika

Szinte mindannyiunk otthonába kerül díszként adventi koszorú. A négy gyertyával díszített fenyőkoszorú nemcsak hangulatos karácsony előtti dísz, de spirituális szimbólum is. Lássuk, mit jelképez a koszorú és a négy gyertya.


Az adventi koszorú négy gyertyája egy-egy fogalomkört testesít meg a katolikus szimbolika szerint. A hagyomány szerint a négyből három gyertya lila, ez a szín a bűnbánatot és a lelki előkészületet jelenti katolikus értelmezésben. Az ezoterikus tanok szerint az ibolyaszín a spiritualitás, az ezoterikus képességek színe. A negyedik gyertya rózsaszín, ha hagyományos koszorút készítünk. Ez az örömöt és a szeretetet, a boldogságot jelképezi.

Az első gyertya


Advent első vasárnapjának fogalomköre a hithez kapcsolódik. Ezen a vasárnapon a gyertyagyújtás közben érdemes végiggondolni hitünket, azt, hogy miben, mikben hiszünk, s hogy hiszünk-e egyáltalán, vagy pusztán kiüresedett rítusként gyújtjuk meg az adventi koszorú gyertyáit. Hiszünk-e abban, hogy van egy spirituális, felsőbb erő? Hitünk szerint mit ünneplünk karácsonykor? A kis Jézust? A szeretetet? A fenyőfákat? Az ajándékozást? A vásárlást? A családot?

A második gyertya



A bronzvasárnap üzenete: a remény. Miben reménykedünk? S mit teszünk meg reményeink, vágyaink valósággá váltásáért? Érdemes gyertyagyújtás után végiggondolni álmainkat, vágyainkat és céljainkat. Ezen a napon nagyobb spirituális energiát adhatunk a megvalósulásuknak, persze csak akkor, ha tiszta szívből kívánjuk a valóra válásukat! Kérdés, hogy reményeid megvalósulnak-e? Vagy pont ellenkezőleg, reménytelenségben éled az életedet? – A második gyertya meggyújtásával talán változtathatsz ezen is!

Koszorútörténelem Az adventi koszorú készítésének szokása mindössze a XIX. század végén terjedt el. Egy német evangélikus lelkész, Johan H. Wichern készítette az elsőt, amelyen 23 gyertyát helyezett el. December elsejétől karácsonyig mindennap meggyújtott egy gyertyát, s később ebből a koszorúból egyszerűsödött a ma megszokott négygyertyás változat.

A harmadik gyertya

Ezüstvasárnapon teológiai szempontból az öröm kerül a középpontba. Ekkor gyújtjuk meg a rózsaszín gyertyát, amely egy kis szünetet jelent a lila bűnbánatban. Ezen a vasárnapon már előre lehet örülni karácsony eljövetelének. A gyertyagyújtás után pedig ne csak azon gondolkodjunk el, mi okoz nekünk örömet, és minek örülnénk karácsonykor. De ahogy a katolikusok ilyenkor Szűz Máriára irányítják a figyelmüket, ugyanúgy mi is gondolkodjunk az isteni erő női oldalán, az anyaságon, a teremtésen és a nőiességen!

A negyedik gyertya

Aranyvasárnap jelmondata a szeretet. S nem csak azért, mert ezen a vasárnapon lehet szaladgálni a szeretteinknek ajándékot keresni a karácsonyi vásárokban! Természetesen ilyenkor már mind a négy gyertyát meggyújtjuk, s elgondolkodhatunk azon, hogyan van jelen az életünkben a szeretet, mint az elmúlt három vasárnap fogalmait egyesítő erő. Tudják-e a szeretteink, hogy mit érzünk irántuk? Képesek vagyunk szeretetet adni és elfogadni is?



Forrás: Nők Lapja Café

Anton Grigorjevics Rubinstein emlékére

1829.11.28 - 181 éve történt

Megszületett Anton Grigorjevics Rubinstein orosz zongoraművész, aki Párizsban Liszt Ferenc tanítványa volt.

1858-tól a cári udvari zenekar zeneszerzője és karmestere, majd az általa alapított szentpétervári konzervatórium első igazgatója volt. Az ellenállhatatlan szenvedélyesség jellemezte zongorajátékát.

A tizenkilencedik század egyik legnagyobb zongoraművésze, akiről máig számtalan legenda él. Zeneszerzőként, karmesterként és tanárként is meghatározó jelentőségű volt a korabeli orosz zenei életben. Öccse, Nyikolaj szintén zongorista volt.

Anton Rubinstein

1829. november 28-án született Ukrajnában, Vikhvatintsïben. Kezdetben édesanyja, majd hét éves korától Villoing tanította zongorázni. Tíz évesen adta első nyilvános koncertjét, 1840-43 között tanára európai koncertkörútra vitte. 1844-ben Berlinben telepedett le. Itt Glinka nagyhatású tanárától, Siegfried Dehntől tanult ellenpontot és összhangzattant. Szoros barátság fűzte Mendelssohnhoz, valamint Meyerbeerhez. Apja halála után családja 1846-ban hazaköltözött, de ő a következő két évet Bécsben töltötte, ahol zongoraórákat adott. 1848-49 telén tért vissza hazájába, ahol Jelena Pavlovna nagyhercegné segítségével hamarosan bekerült a cári udvarba. 1854-ben ismét nagysikerű európai koncertkörutat tett. Az ünnepelt zongorista 1859-ben megalapította az Orosz Zenei Társaságot, amit maga vezetett, 1862-ben pedig a Szentpétervári Konzervatóriumot, amelynek igazgatója volt. 1867-ben mindkét állását otthagyta, s újabb koncertkörútra indult. Karmesterként is nagy hírnévre tett szert. 1887-től ismét a konzervatórimot igazgatta. 1894. november 20-án halt meg Szentpéterváron.

Zenéje leginkább Csajkovszkij és Balakirev stílusához áll közel. Számtalan dalt és zongoradarabot írt. Zenekari, vokális és színpadi művei közül legsikeresebb alkotói periódusában, 1864-71 között alkotta a d-moll concertót, a Don Quixotét és a IV. "Rettegett" Iván című zenekari művet, valamint a Démon c. operát.

Forrás: Fidelio

Nagy Zoltán: Tél

A tél fütyöl, süvít, havaz,
Be réges-régen volt tavasz!
Be réges-régen voltam én
Ábrándos, bús kamasz!
Oh bükkösök ti és melyek
Öntözték, csergő csermelyek,
Be rég befagytatok!
Havas mezőn tar parti fák ...
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák!
Magamra hagytatok!

Oh vágy, mely rég megdermede!
Oh lányok hajlós termete!
Oh régen-volt majálisok
Füzéres gyermeke!
Rigó nem szólhat szebben és
Lépésük táncos rebbenés,
Nyomukban baktatok.
Hónyakban vérszín klárisok ...
- Oh, Gráciák! Oh, Chárisok!
Epedni hagytatok!

Halljátok vén szívem jaját!
Már megfagyott minden Najád
S a tisztáson nem bontja már
A Nimfa dús haját!
A téli erdőbe megyek,
Vén Faun, a hótakart hegyek
Ölén szűz csönd temet
És tépi tüske s játszi ág
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák! -
Bozontos mellemet.

Havas tetőn, hol galy ropog,
Végső gyásztáncot ott ropok,
Kancsal szememből hull a köny
S két kecskeláb kopog.
Halódón, biccenő, keszeg
Száz vad bakugrást ott teszek,
Az égre nézve fel!
Hétágú sípom, ős Titok,
- Oh, Gráciák! Oh Chárisok! -
Többé nem énekel.

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

Ragyogó városok - Afrika és Közel-Kelet

Vajon mennyire ismerjük Afrika városait?

A belváros a Tábla-hegy felől, a Jóreménység-foka és afrikai pingvinek

Az Al Azhar iszlám egyetem

Kairó (Al-Quahirah)

Kairó Afrika leghatalmasabb metropolisza, Egyiptom fővárosa. A városban 8 millió, az agglomerációs övezetben 15,2 millió ember él.
Kairóban és közelében az ókori egyiptomi, a középkori arab és az angol uralom idejében épült nagyszerű építészeti emlékek mellett a modern felhőkarcolók és a nyomornegyedek sem hiányoznak. A nyüzsgő metropolisz Egyiptom fontos pénzügyi és kereskedelmi központja. Az iszlám világ talán legfontosabb egyeteme az Al-Azhar is itt található. Az egyetem professzorait szinte minden muszlim országban tisztelik, komoly behatásuk lehet a Korán értelmezésében, illetve vallási és világi kérdésekben.

Citrom árus Kairóban

Kairó politikai súlya az arab országok között igen jelentős, melynek jelentőségét az adja, hogy a város az Arab Liga állandó székhelye.
Kairó éghajlata trópusi sivatagi, ezért a Nílusnak óriási szerepe van a város vízellátásban. A nyári rekkenő hőség nem segíti elviselni a zsúfolt városi hétköznapokat, igaz nem kell sokat bajlódni a téli fűtéssel sem, bár a 10 fok körüli januári éjszakákban elkel a meleg takaró.
Kairó egyik legfontosabb bevételi forrása a turizmus. Sok ember dolgozik az állami apparátusban is, de fontos kereskedelmi, pénzügyi központ és közlekedés-földrajzi szempontból is kiemelkedő jelentőségű.

Szép képek és szöveg Kairóról (magyarul) itt.

Kairó látképe

Színes házak Las Palmasban

Las Palmas de Gran Canaria

Las Palmas a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek adminisztratív székhelye. A szigetcsoport legnépesebb városa (377 ezer fő) Gran Canaria szigetén fekszik. A legfontosabb bevételi források az idegenforgalomhoz és a város kikötőjéhez kapcsolódó iparágakhoz kapcsolódnak.
Las Palmas lakossága vegyes: a spanyolok mellett a szigeteket felfedező portugálok és a spanyolok által leigázott helyi lakosok (guancsok) leszármazottai, illetve azok keverékei élnek a városban.

Hasznos és érdekes információk Las Palmas de Gran Canariáról itt találhatók (angolul).

Gran Canaria műholdfelvételen

Trópusi táj Mauritiuson

Mauritius

A vulkanikus szigetállam egyesek szerint a világ leggyönyörűbb egzotikus szigete. A buja trópusi növényzettel borított hegyoldalak, a magasban megbúvó apró tavacskák és a korall zátonyokkal övezett homokos tengerpartok valóban paradicsomi állapotokat tükröznek.
Nem véletlen, hogy a szigetállam egyre több bevételre tesz szert az idegenforgalomból. E mellet nagy jelentősége van a mezőgazdaságnak, különösen a cukornád termesztésnek, de teaültetvényekkel is találkozni.

Mauritius igen sűrűn lakott, a szigeten 1,2 millióan élnek. A lakosság rendkívül sokszínű, a népesség legnagyobb részét kitevő indiaiak mellett, madagaszkáriak, feketék, fehérek, kínaiak és különféle keverékek fordulnak elő a szigeten. A hivatalos nyelv az angol és a francia, de a portugál is elterjedt, nem beszélve a legkülönfélébb indiai nyelvekről.
Az ország fővárosa Port Louis (150 ezer fő), melyet a kikötőipar éltet.

Mauritius hivatalos weboldala itt található.

Utcakép Port Louisban és Mauritius műholdfelvételen

Trópusi növények Mauritiusról

Forrás: Sulinet