Hevesi András író emlékére

E napon született Hevesi András író, műfordító (1903)

Budapesten született 1902-ben. Hevesi Sándor fogadott fia. Párizsban tanult ösztöndíjasként, diplomamunkájában a francia drámatörténet magyar vonatkozású utalásait gyűjtötte össze. A polgári lapok munkatársa volt, később a konzervatív Budapesti Hírlap irodalmi rovatvezetője. Ez azonban mit sem változtatott liberális fölfogásán, mely néhány kritikájában és szépirodalmi alkotásaiban radikalizmussá mélyül. A Nyugat egyik legjobb tollú kritikusa, elsőrangú műfordító, Flaubert mellett modern franciákat és angolokat ültetett át magyarra. A második világháború kitörése után Franciaországba emigrált, és önkéntes katonaként a német okkupáció elleni harcban hősi halált halt, 1940-ben.

A Márai-féle mámor, intellektuális érzelmesség, ábránd-kergetés ha nem is mint írói magatartás, hanem csak a téma, az ábrázolt világ jellemzője-{723.}ként: át-meg átszövi ezt az egész irodalmat. A polgári környezetből kinőtt írónak e réteg érzelmi világával, illúzióival mint sajátságos, "szubjektív valóság-anyaggal" mindenképpen számolnia kell.

Márainak azonban nem volt ereje az Egy polgár vallomásaiban pontosan meghatározott és tüneteiben gondosan végigkísért illuzionizmus mélyebb föltárására. Hogy ez utóbbi milyen művészi lehetőségekkel kecsegtetett, mivé fejlődhetett volna szerencsésebb körülmények között a modern polgári érzésvilág nemesebb és szuverénebb ábrázolása, azt Hevesi András sajnálatosan torzóban maradt életműve, mindenekelőtt a Párizsi eső című regénye sejteti. Hevesi kiszolgáltatottja, de nem elkötelezettje a polgári világnak, ezért ösztönösen is küzd, hogy attitűdje kritikus legyen: kísérleti alanyként rábízza magát a modern illuzionizmus áramlataira, de egyszer mámoros, másszor démoni hangulatairól nagyfokú tudatossággal számol be. Fölfedezi, hogy menekülése során nemcsak a világ, de önmaga számára is elvész az ember, "szörnyeteggé" válik. A "szörnyetegség" létrejötte, állapota: ez Hevesi életművének középponti motívuma. A Párizsi eső témája rokon az Idegen emberekével, de az Idegen emberek hőse csak teng-leng a háború utáni Párizs sajátságos légkörében egy balkáni sznob gyanútlan elragadtatásával, – Hevesi hőse létének legbensőbb titkát ismeri föl a párizsi bisztrókban és lebujokban kódorogva. Idegen ő is ebben a világban, s a társtalan emberek mohóságával veti bele magát, végül rádöbben e világ visszataszító szörnyűségére – s hogy ebben már ő sem idegen. A belső indulat elementáris ereje és a rögzítő, kormányozni akaró értelem feszültsége az itt tárgyalt írók között Hevesinél a legnagyobb, mindenesetre rá a leginkább jellemző. A Párizsi eső művészi ereje ebben a feszültségben rejlik. A regény hőse roppant indulattal, szinte monomániás mohósággal vall egy állandóan feszült, örvénylő lelkiállapotról. A legapróbb kis mozzanat, sérülés nem gondolati, hanem érzelmi-indulati láncreakciókat vált ki belőle. Hevesi valóban a meztelen idegeivel érzékeli a világot – másrészt zabolátlan, elszabadult állapotát, mohó társkeresését kristálytiszta fogalmazásban rögzíti. Jelkép-alkotó erővel, a magányosság látomásos megelevenítésével mintegy végállapotában rajzolja meg a polgár "elkárhozását". Az eredetet nem tisztázza, de az eredőt, a következmények irányát egy parabola-függvény föltétlenségével szerkeszti meg. A regény alapvető gyöngesége, hogy egyetlen indulattal, egyetlen lélegzetvétellel íródott, s bármily elementáris volt ez az indulat, arra már nem bizonyult elegendőnek, hogy a regény konstrukcióját befejezze: a könyv második részében az írót már oly szédítő iramban sodorja a saját szenvedélye, hogy nincs türelme időzni a fölvetett problémák, epizódok megoldásán, elvarrásán: a "doppelgänger" izgalmas alakja egyszerre kiesik a történetből, és egy már jóval kidolgozatlanabb szerelmi epizód kerül a helyére. Ahogy az író rádöbben hőse sorsának végső értelmére, egyszerre mintha fölöslegesnek érezné, hogy ezt az olvasóval is közölje.

A korabeli magyar viszonyok nem táplálták Hevesi indulatát, fölfedező szenvedélyét; értő közvélemény híján be kellett érnie öngerjesztéssel. A kritika is kedvét szegte; második regénye, az Irén (1939) már valóban csak "bravúr-mű", hatásos külszíne, lélektana, erudíciója mögött az író fásultságáról tanúskodik, bár férfi-főhőse falstaffi mohóságának, gátlástalanságának és kiszolgáltatottságának rajzában s néhány ekkoriban írt novella alig titkolt kiábrándultsá-{724.}gában érezni még a Párizsi eső Hevesijét. Az Irén valami mámoros pszichologizmusba süllyed, nőalakja színváltó gazdagsága ellenére is érdektelen marad. Az író az erősödő fasizmus problémáját is a regénybe fogta, de csak kézenfekvő voltában is erőltetett jelképesség és publicisztikus tirádák formájában. Szemléletében, élményvilágában jellegzetesen polgári író volt, aki azonban osztálya nemesebb eszményei nevében fölül tudott kerekedni osztályán s az entellektüel-ábrándkergetésen. Életművének torzó-voltáért nem ő, hanem a kor felelős. A Párizsi eső fölvillantja egy korszerű polgári irodalom lehetőségét, és valóban, ha például Sőtér István, Ottlik Géza későbbi kísérleteire gondolunk, világossá válik Hevesi András irodalomtörténeti s a polgári irodalom elérhető lehetőségein bizonyos értelemben túl is mutató, kezdeményező szerepe.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár