Ábrányi Emil emlékére

.

E napon született Ábrányi Emil költő, újságíró, műfordító (1850)

Ifjabb Ábrányi Emil (Pest 1850. december 31. – Szentendre 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró; id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia, ifjabb Ábrányi Kornél öccse és id. Ábrányi Emil író unokaöccse. Felesége Wein Margit operaénekesnő, akitől legifjabb Ábrányi Emil zeneszerző fia született.

HA RÁM TEKINTESZ...

- 1889. -

Ha rám tekintesz és azt kérdezed: "Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed, És ajkamat ajkadra téve: Egy néma csók ékes beszéde Elmondja mindazt, amit érezek. Elmondja üdvöm szép történetét, Hogy életem zavart volt és setét, Egy céltalan, homályos álom. Akkor te jöttél, napsugárom, S fényes, derűlt hajnalra ébredék! Te hoztad el jobb létem hajnalát, A biztos révet, a fészek dalát. Meleg mosollyal, játszi kedvvel Te száritottad könnyemet fel, S most csak gyönyörtől permetez le rád!

II.

Idővel fonnyad sok, sok szerelem, A magamét virágzásban lelem, S úgy érzem én: egy örök élet Sem volna hosszú, hogyha véled Lehetnék mindig és te én velem! Nem rémit az, ami megírva áll Rejtett jövőnkben. Mert ha nincs halál, Ha mindig új föltámadás van: El nem fogyó szerelmi vágyban Lelkünk csillagról csillagokra száll. S ha elenyészünk végkép odalenn: Melletted nyugszik hamvadó fejem, A néma éjben átkarollak, Porló szivem szivedbe olvad, Együtt leszünk, míg tart a végtelen!

TÍZ ÉV.

- 1891. -

Tíz hosszu év! Nekem mint rövid álom Hajnal felé, úgy lebegett tova. Szerelmemet nem érte hervadás, sőt Nagyobbra nőtt, mint fejlő rózsa-fa. Nem tudva semmit gyászos fonnyadásról, Bimbó fakad minden galyán, bogán, S bokrába rejtve most is ott dalolgat A boldogság, e ritka csalogány. Sok bánat ért, de mindent elviseltem, Melletted élve, téged fogva át, Mint a madár, mely párjához simúlva Könnyebben tűri erdők viharát. Bántott az ember és megmart a végzet, De nem tudott megölni a csapás, Mert csókjaidtól elvesztette mérgét, Mint bűvös írtól kígyó-harapás. Csalódtam sokszor másokban, magamban, De benned mindazt megtaláltam én, Amit merész és ragyogó szinekkel Fest nemesebb vágy és magas remény. Akkor leltem rád, amikor barátság, Hit, életkedv, mind sorban hagytak el! Hajótört voltam, aki partra lépve Váratlanúl mesés kincsekre lel. S most, gazdagságom édes tudatában, Nyugodtan nézek a jövőbe már. Van egy oáz, mely mondhatatlanúl szép, Kietlen síkság környékezze bár. Ha lelkem csügged és elszállni vágyik E földről, hol nem szívesen marad: Szerelmed az, mely vissza-vissza térit, Mint a tavasz a vándor-madarat.

MARGIT.

- 1892. -

I.

Könnyü annak dalra kelni, Hűségéről énekelni, Aki téged foghat át, Mert annak nem lánc a hűség, Hanem édes gyönyörűség, Mely mindig több üdvöt ád. Könnyű annak írni hévvel, Síkra szállni Margit-névvel Jó poéták versenyén, Aki ott él közeledben, Ott pihenhet szép öledben S azt mondhatja rád: Enyém! Könnyen írom e poémát, Mert imádom ezt a témát, Bár adnák föl mindig ezt! Halljátok? Rím rímre csattan Mint a bimbó ha kipattan Vagy madár ha dalba kezd.

II.

Mint a forrás, felszökellő, Este támadt gyönge szellő, Rózsán bolygó fuvalom, Halk fohász mely égre lendűl: Úgy ömlik ki a szivembűl Minden rólad írt dalom.

III.

Hány ember tör hatalomra, Hányat űz a dicsvágy szomja, Rang- s pénzvágytól hány beteg! Nem dicsekvés, hogyha mondom: Kacagok e sok bolondon, Míg szemedbe nézhetek! Ők nem tudják, mi a béke, Mi az összhang üdvössége, Édes álom, hosszu csók... Mi a fészek, hol kettecskén Élhetünk, csicsergő fecském, S oldalunknál a fiók. Nagyszerű a végtelenség, Csupa nagyság, csupa fenség, Míg az ember semmi, por. De világok milliója Azt a szívet nem pótolja, Mely híven szivünkre forr!

IV.

Nem tudom, mit cselekedtem, Hogy te rád méltóvá lettem, Tán az Isten szeretett... De míg élek e világon, Azt a percet áldom, áldom, Mely téged szivemre tett! Majd ha zörren sírom zára, Tört szememnek végsugára Hűséget fog vetni rád Földi üdvöm drága képe - S az öröklét gyönyörébe Észrevétlen megyek át!

A LEGKEDVESEBBNEK.

- 1893. -

Annyi szirma nincsen a virágnak, Annyi gyöngye nincsen a világnak, Mint ahányszor nevedet megáldom, Viruló virágom, Édes birodalmam, ragyogó világom! Emberek közt elhagyatva álltam, Egy nyájas szót, annyit sem találtam; Kezet akkor nyujtottál te nékem, Drága kedvességem, Szép, magányos csillag gyászos, komor égen! És azóta hű társam te voltál, Dús lelkeddel én hozzám hajoltál, Életemnek hajnalává lettél; Szépet szebbé tettél, Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél. Csak nálad van hűség, állandóság, Te nemes szív, te igazi jóság! Ó de könnyü irgalmasnak lenned, Mást is jóvá tenned, Hiszen egy őrangyal lakozik te benned! Szíved csak az én szivemre vágyott, És az volt az összes hiuságod, Hogy megőrizd boldog pillantásom, - Hogy a mindig máson Rágódó irigység: mosolyogni lásson! Nem tudnálak meghálálni téged, Hogyha folyvást áldanám hűséged, Hogyha versem csak terólad szólna, Csak téged dalolna, Minden kicsi percem egy imádság volna!

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / OSzK