Kosztolányi Dezső gondolatai az őszről

Őszi síp

Ősz
kullog a hegyben, a ravaszdi
csősz.

Vén
puskás öreg, jól ismerem már
én.

Néz.
A szeme kancsal, botja vége
réz.

Kürt
lóg vállán. Mindenkit halálba
küld.

Gaz,
himlőhelyes, fegyenc paraszt csak.
Az.

Vár.
Jaj, hogy vigyáz. Az arca, inge
sár.

Jő
és puskaport robbant szüretre
ő.

Bor
csorog a csapról, gyöngyös mustja
forr.

Mondd,
mér kuksol mégis puttonyodba
gond.

Mér
áztatja zöldes, lomha bajszod
vér?

Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Forrás: Kosztolányi Dezső összegyűjtött verseiből