BÍRÓ LAJOS: Szeptember - Egy jó férj története - V. - VI.

V.

Az augusztus vége tűrhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos kinevette.

- Öregem - mondta neki -, az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.

Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.

- Még két hét - mondta boldogan.

Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá s tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett volna, odaszólt neki:

- No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.

A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az ijedtség.

- Adja ide a ruhámat - mondta keményen és hidegen.

A lány odaadta a ruhát.

- Kimehet - mondta Vajda.

Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos merészel megijedni... Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a szeretője lesz...

Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.

Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap..., két nap..., három nap..., egy hét... Újra ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kínlódott.

Egy hét volt még a felesége visszatéréséig. Rosszkedvűen, fájó fejjel, bágyadtan ment haza ekkor egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála...

Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszul esett neki. A feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:

- Végre is, mi közöm hozzá?

De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt a torka. Vizet akart inni.

Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és haragosan, hosszan megnyomta.

- Most legalább megzavarom - gondolta -, ha van valaki nála.

Várt. Egy perc múlva kinyílt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott fel.

Vajdának megállott a lélegzete, amint belépett. A lány nyaka és válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény mellet is. A lábai is meztelenek voltak.

A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:

- Mit tetszik parancsolni?

- Vizet - mondta tikkadtan és halkan Vajda -, elfelejtett vizet adni...

A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. A lány egy fél perc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. Megállott.

Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog fel benne, hogy most mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak - és magának - a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután csend lett.

VI.

Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszivárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcasöprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai felkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszul érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Duna-parton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.

Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpönyegében egy kanapéra és elaludt.

Tizenegy óra volt, mire felébredt. Ijedten ugrott fel.

- Istenem - mondta -, mit gondolnak az irodában!

Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletébe hajtatott. Szégyellte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve nekifogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.

- Na - mondta magában az utcán -, nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.

Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyújtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyűjtött, "meg kell történnie", mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.

A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barna karikás volt, az arca sápadt, megnyúlt és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.

Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:

- Üljön le Julcsa.

A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:

- Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.

A lány felnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.

- Igen - mondta. - Hogyne... Hogyne...

Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, feltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:

- Hogyne...

Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.

- Én - mondta halkan és óvatosan -, el fogom látni magát, Julcsa.

- Igen - mondta a lány.

Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ez ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?

Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalhoz ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papírpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyúlt a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.

- Itt van Julcsa - mondta suttogva.

Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott felülkerekedni, szégyellte magát.

- No isten vele Julcsa - szólt hirtelen a lányhoz.

A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihúzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben...

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám · / · BÍRÓ LAJOS: Szeptember