Elbeszélések, Gondolatok, Versek Építészet, Színház- és Képzőművészet, Mitológia, Történelem, Dzsessz- és Klasszikus zene, Tájak, Városok, Emberek, Érdekességek
Magamról
Valaha szebb napokat is látott nyugdíjas vagyok. Korábban hosszú éveken keresztül mikrobiológusként, tanárként éltem. Rövidebb ideig kisebb számítástechnikai cégeknél is munkát vállaltam. Az első számítógépemnek 22 évvel ezelőtt örülhettem. Tizenöt éve használok nyílt forráskódú, ingyenes, Linux operációs rendszert, valamint szoftvereket a korábbi, illetőleg a jelenlegi számítógépeimen. Néhány éve a weboldalaimat szerkesztem.
Keresés ebben a blogban
„Lighthouse” Kulturális és művészeti honlap
A „December 13.”társoldala a „LIGHTHOUSE” Kattintson a képre, ismerje meg!
Réges-régen a hegyek tövében állt egy magányos, nádfedeles vén ház. Jámbor öreg házaspár éldegélt benne csendes békességben. Szegények voltak, annyira szegények, hogy ha esett, a lyukas tetőn a víz is becsöpögött. Biz' isten rozoga s vén volt a házuk. Se gyerekük, se unokájuk nem volt, semmi egyebük az égvilágon, csak egy helyre lovacskájuk, amit szerető gonddal ápolgattak-nevelgettek. Szép nagy lovacska volt, biz' isten pompás jószág. Hanem egyszer megkívánta a lovacskát a farkas, s egy este, mikor igen megéhezett, és már szikrát szórt a szeme éhségében, lesomfordált a hegyről, le egészen a roskadozó házig. Belopózott a lóistállóba, s ott elbújt. Igen ám, de a lótolvaj is kiszemelte magának a lovacskát, s el is határozta, hogy lesz, ami lesz, aznap este elköti a szép jószágot. Ha a vásáron eladja, jó pénzt kap majd érte. A lókötő felmászott hát az istálló tetejére, s ott lapulva várta, hogy a két öreg nyugovóra térjen. Ám aznap este a két öregnek nehezen jött álom a szemére. Feküdtek egymás mellett, s jóízűen beszélgettek. - Mondd csak, Tata, te mitől félsz legjobban ezen a világon? - Hát... emberek közt leginkább a rablótól. Hallván ezt a tetőn lapuló lótolvaj, úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. - Úgy biz a'! - gondolta magában, s a büszkeségtől csak úgy dagadt a melle. - Hát te, Mama, te mitől félsz a legjobban? - Én bizony nem mástól, mint a hegyen ólálkodó farkastól! Hallván ezt az istállóban lapuló csikasz, úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. - Úgy bíz a'! Enyém is lesz a kendtek lova! - gondolta magában, s gonoszul megnyalta hatalmas szája szélét. Ám ekkor hirtelen eleredt az eső. Tata fejére csipp, Mama fejére csepp! Csöpögött befelé az esővíz a lyukas tetőn. Az öregasszony rögtön felugrott fektéből. - Te, Tata, ha jobban belegondolok, akkor a világon a legveszedelmesebb mégiscsak a foghíjas eszterhéj! Nincs annál gonoszabb! - Igazad van, az még a farkasnál is rettenetesebb! Itt van, ni, máris itt van! A két öreg váratlan lármájától megijedt a csikasz, de a lókötő is. - Ennek aztán a fele se tréfa! - gondolta a farkas. - Valami nálam is veszedelmesebb jött! Nem tudom, hogy miféle szörnyűség lehet az, hát jobb lesz, ha kereket oldok! - s azzal kirontott az istállóból. Igen ám, de a lótolvajnak is inába szállt a bátorsága, ráadásul mikor meghallotta, hogy lent megmozdul valami, váltig azt hitte, hogy a ló szabadult el. - Hej, de kapóra jöttél most nékem, te lovacska! Rajtad legalább meglóghatok innen! S ezzel leugrott a tetőről, egyenest a kirontó farkas hátára. - Hű, a mindenit! Ez biztosan a foghíjas eszterhéj! - gondolta halálra rémülten a csikasz, s futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta. - Hű, a mindenit! Ha ledob magáról, még nyakamat töröm! - gondolta a lókötő, s ahogy csak tudta, megmarkolta a farkas fülét. Fájt a csikasznak az erős szorítás, de lélekszakadva rohant tovább, hátha lepottyan róla az a kapaszkodó rémség. Száguldott árkon-bokron át, de égből hullott terhét csak nem bírta lerázni magáról. Loholt egész éjjel, nyakában a fülébe csimpaszkodó lókötővel. Pitymallatkor, ahogy derengeni kezdett, nagyot nézett ám a lótolvaj, látván, hogy nem lovat, hanem egy farkast kapott a lába közé. A döbbenettől leesett az álla, s úgy elképedt a dolgon, hogy a csikasz megérezte ezt, s tüstént lependerítette a hátáról. A lókötő meg gurult, gurult, bele egyenesen egy jó mély verembe. Úgy beleszorult, hogy moccanni sem bírt. Így szabadult meg a farkas veszedelmes terhétől. Megkönnyebbült hát végre, s miután kifújta magát, összehívta az erdő vadjait. Elvégre a farkas az erdőben tekintélyes állat. Hívására egybe is gyűltek az erdő lakói, eljött a róka meg a nyestkutya, a medve meg a vadkan, a majom és a nyúl is. - Ide hallgassatok! - szólt a farkas. - Baj van! Az este lementem a faluba, hogy egy kis jó lóhúst egyek. Egyszer csak fölbukkant valami foghíjas eszterhéj nevű rémség, s szörnyen rám ijesztett. A nyakamba ugrott, s úgy elkapta a fülem, hogy hiába próbáltam, nem bírtam lerázni. Aztán futás közben mégiscsak leesett rólam, s belepottyant ebbe a gödörbe, ni! Meg kéne próbálnunk leszámolni vele. Mit gondoltok, mitévők legyünk? - kérte a többiek tanácsát. - Szerintem az lenne a legjobb - szólt a nyestkutya, aki mindőjük közt a legeszesebb volt -, hogy az, akinek a leghosszabb közöttünk a farka, eressze le a verembe, s kötözze meg vele azt a foghíjas eszterhéjt! - Úgy van! Jó ötlet! - helyeseltek a többiek. - No, akkor álljatok sorba a farkatok hosszúsága szerint! - szólt a farkas, s hátsó felükkel előre sorba állította az egybegyűlteket. Végignézett a soron, s látta, hogy a leghosszabb farok a majomé. De annyira hosszú volt, hogy erre-arra kunkorodott, mint valami kacskaringós inda. - No, majom! A tiéd a leghosszabb! - mondta a farkas. Nem tetszett ugyan a majomnak a dolog, de kénytelen-kelletlen mégiscsak leeresztette a farkát szép óvatosan. A verem mélyén gubbasztó lótolvaj éppen azon törte a fejét, hogy ugyan mitévő lehetne, hogyan is juthatna ki szorult helyzetéből, amikor látja ám, hogy jön-jövöget lefelé valami hosszú-hosszú indaféle. Örömében ízibe elkapta. - Hej, de kapóra jött ez most nékem! Ebbe kapaszkodva kimászhatok innen! - gondolta, s jó erősen megmarkolta a lelógó farkat. Nagy lendülettel rántott is rajta egyet. Megrémült ám erre a majom! - Jaj istenem! A foghíjas eszterhéj! Rákapott a farkamra! Gyertek, segítsetek, húzzatok gyorsan! - sivalkodott a majom. A farkas meg a többiek együttes erővel húzni kezdték a majmot. De húzta ám a lókötő is, ahogyan csak bírta, hiszen ő is szabadulni akart. - Hórukk! Hórukk! - kiabálta az állatsereg. S ahogy így cibálták-ráncigálták kétfelől, egyszer csak pucc!, a tövénél elszakadt a farok. Úgy mondják, azóta kurta a majom farka, s a nagy erőlködéstől vörös még ma is a képe. Itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése