Dr. Várdy Béla (Pittsburg) - Találkozásaim Wass Alberttel

Wass Albert ma a legnépszerűbb magyar író Magyarországon, de csak a tanult nagyközönség jelentős része előtt. A hivatalos irodalom nemcsak, hogy nem fogadja el Wass Albert írói nagyságát, de még agitál is ellene, karonfogva a román sovinisztákkal. Az utóbbiak szemében Wass Albert egy halálraítélt fasiszta, akit csak egyéni szerencséje mentett meg attól, hogy háborús bűnösként kivégezzék.

Sajnos, ezt a felfogást több hazai magyar értelmiségi is átvette. Bár nyilvánvaló, hogy Wass Albert a második világháborút követő soviniszta-kommunista politikai pereknek lett az áldozata, mindeddig sem a román „hivatalosok”, sem a magyar szakmabéliek nem voltak hajlandók Wass Alberttel kapcsolatos elítélő véleményüket megváltoztatni. S teszik ezt annak ellenére, hogy Wass Albertet mind a politikai emigráció nagy része, mind a hazai olvasó közönség jelentős többsége nagy magyarak és nagy írónak tartja.

Ezeket az egymásnak ellentmondó véleményeket természetesen inkább az érzelem, mint az értelem fűti, a magam részéről nem óhajtok senkivel vitába szállni. Célom csupán az, hogy messzire visszanyúló emlékeim alapján összegezem Wass Alberttel kapcsolatos élményeimet.

Az Európában a második világháború végét jelentő 1945. év tavaszán mintegy tíz-tizenkét millió hazátlan menekült tömörült össze az akkoriban összeomlófélben lévő hitleri birodalom megmaradt német és osztrák tartományaiban, és ott is elsősorban a nyugati hatalmak által megszállt területeken. Ennek a hatalmas tömegnek legnagyobb része német volt, akik az összeomlott birodalom keleti feléről menekültek el a hódító vörös áradat elöl. Kisebbik része azonban két tucat egyéb nemzetiséget képviselt.

Ennek a hatalmas emberáradatnak mintegy 8-10 százalékát a közel egymilliónyi magyarság tette ki, amelynek száma 1945. szeptember végére, a gyors hazatelepítés következtében, 122.000-re apadt. A következő két év folyamán ez a szám még tovább fogyott, egészen a Kisgazdapárt vezette koalíciós kormány 1947-es letöréséig, amikor egy újabb, az előbbihez mérten sokkal kisebb menekülthullám indult meg.

A háború után kint maradt százhúszezer magyar mind politikai menekült volt, de a politikai spektrum színei szerint elég kevert összetételű. Legjelentősebb részét a két világháború közti társadalom konzervatív felső- és felső középrétegei képviselték. Ott volt soraikban a magyar arisztokrácia, a nemesség, valamint a jómódú középosztály jelentős része, beleértve a hivatásos katona- és csendőrtiszteket, magas- és középrendű kormánytisztviselőket, a vármegyei bürokrácia legjavát, valamint sok egyéb oly tanult osztályhoz tartozó egyént, akik társadalmi, vagyoni vagy politikai helyzetüknél fogva nem merték vállalni a szovjet katonai megszállással és az elkerülhetetlen kommunista uralommal járó következményeket.

Ugyanakkor közöttük volt a lebukott nemzetiszocialista ideológiához és a Szálasi-féle nyilasuralomhoz kapcsolódó szélsőjobboldali egyének serege is. A másik oldalon viszont ott volt a németországi haláltáborokból élve kiszabadult és részben Palesztina felé tekintgető magyar zsidóság egy része is. Mindezen felül szintén közöttük szorongott az erősen nemzeti érzésű kispolgárság egy része is – beleértve a falusi tanítókat, boltosokat, mesterembereket és az egyszerű paraszti sorból kikerült csendőröket. Erős nemzeti elkötelezettségük miatt az utóbbiak szintén féltek kitenni magukat egy szovjet (kommunista) hódítással járó társadalmi tisztogatásnak, illetve a Szovjetunióba való deportálás lehetőségének.

A föntiek alapján nyilvánvaló, hogy a később dipinek [displaced persons] nevezett és nagy részben tengerentúlra vándorolt politikai menekültek igen színes képet mutattak. A korabeli hazai propaganda állításaival szemben azonban egyáltalán nem alkottak egy egységes „reakciós Horthy-fasiszta” tömböt. A „negyvenötösök”-nek számító horthyisták és a szálasisták között például igen nagyok voltak az ellentétek. Ugyanígy megvoltak az ellentétek a negyvenötösök ezen két csoportja, valamint a kommunista hatalomátvétel után kikerült „negyvenhetesek” progresszívabb felfogású politikai emigrációja között.

Ez az ún. „dipikor” legtöbb magyar politikai menekült részére 3–6 évig tartott, amely idő alatt nagyrészük különböző menekülttáborok lakója volt. Ez a kint levő politikai emigráció kénytelen volt szembenézni a hazától való végleges elszakadás gondolatával, valamint az ilyen körülmények között történő magyarnak megmaradás problémájával. Tehát haza nem térési döntésükkel szinte egy időben indították be mind sokpólusú politikai szervezkedésüket, mind pedig a menekült magyar ifjúságnak megszervezését, iskolai oktatását, s azon belül vallási és ideológiai nevelését. Mindez elsősorban az egyes menekülttáborokban megalapított elemi iskolákban és gimnáziumok kereteiben indult meg.

Ezen gimnáziumok pionírja a Passau melletti Waldwerke nevű menekülttáborban, 1945 októberében, a Csajtey tanár házaspár által alapított iskola volt, mely 1946 tavasza és 1951 nyara között mint a Passaui Magyar Gimnázium működött. 1946 tavaszán én is ennek a gimnáziumnak a tanulója lettem, s ott is maradtam egészen 1950 végéig, amikor mi is kivándoroltunk az Egyesült Államokba.

Mint a Waldwerkei Magyar Gimnázium fiatal tanulója (akkor még 10 éves korunkban kezdtük a gimnáziumot) kerültem először kapcsolatba Wass Alberttel. Történt ez pedig valamikor 1947-ben, mikor Wass Albert legidősebb fiát, Wass Videt is beíratta ebbe a gimnáziumba, méghozzá bentlakó tanulóként, mint jómagam. Így kerültünk össze Viddel a Waldwerkei Internátus „Dedó” nevű szobájában, ahol a legifjabb bentlakó diákok lakoztak és aludtak emeletes ágyakban. Én közvetlen az ajtó melletti ágy alsó szintjére kerültem, Vid pedig a közvetlen mellettem levő ágyra. Így tehát ágyszomszédok lettünk, egészen addig, míg szüleim be nem költöztek a waldwerkei táborba, valamikor 1948 folyamán.

Ottléte alatt Videt édesapja rendszeresen meglátogatta, mely látogatások alatt aztán az egymáshoz való viszonyukat is rendbe tették. Vid ugyanis, aki még nálam is kisebb növésű volt, nagyon vásott kölyöknek számított. Szinte minden rosszban, minden csínyben benne volt, s ugyanakkor nem tanult. Ezt persze az apja nehezen viselte el, s az ilyen látogatások alkalmával a fiát olykor el is porolta. Legalábbis én így emlékszem rá.

Tudtam, hogy Wass Albert író, de akkoriban még nem olvastam regényeit. Így aztán írói voltánál sokkal jobban imponált nekem az a tény, hogy erdélyi gróf volt. Akkoriban ez a grófi cím sokkal többet jelentett nekem, mint az a tény, hogy egy íróval van dolgom. Később persze, amikor már olvastam regényeit, ez a véleményem alapjában megváltozott. Férfiasan be kell vallanom, hogy az Ember az országút szélén és Adjátok vissza hegyeimet című regényeit végigkönnyeztem.

Amerikában is többször találkoztam Wass Alberttel, amikor gyakori előadó körútjai alkalmával Clevelandbe is ellátogatott. Leveleztem is vele, főleg a hatvanas és hetvenes években, amikor már én is egyetemi szinten működtem mint kezdő tanár. Kapcsolatunk eredményeként 1968-ban Wass Albert felkért arra, hogy Kosáry Domokos A History of Hungary (1941) című könyvét egészítsem ki a Trianon utáni kor szintézisével. Ezt meg is tettem, és a könyv 1969-ben History of the Hungarian Nation cím alatt meg is jelent a Wass Albert által alapított Danubian Press kiadásában. Ebből a vállalkozásból később sok vita és komplikáció támadt, amit majd csak a most készülő önéletrajzomban mesélek el.

A hetvenes és nyolcvanas évek folyamán a neves magyar régész és őstörténész, László Gyula (1910–1998), is többször járt Amerikában, amely alkalmakkor Pittsburghbe is ellátogatott. Utolsó látogatása alkalmából megjegyezte, hogy nagy gyűjtője neves emberek írásainak, s igen boldog lenne, ha Wass Alberttől is kaphatna egy kézzel írt levelet. Én persze azonnal felhívtam Wass Albertet floridai magányában, bemutattam neki László Gyulát, akinek aztán meg is ígért egy kézzel írt levelet. Ez a levél minden bizonnyal meg is érkezett, és még ma is megvan László Gyula hagyatékában. Hogy ez a hagyaték hová került, azt nem tudom, de feltehetően a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményében talált végső nyughelyet.

Két évvel Wass Albert halálát követően fiaival is felvettem a kapcsolatot. Elsősorban Viddel szerettem volna beszélni és levelet váltani, de a végén inkább csak Gézával és Hubával levelezgettem. Vid ugyanis továbbra sem volt híve a levélírásnak, s ezt úgy oldotta meg, hogy egyszerűen nem válaszolt leveleimre.

Ez a kapcsolatfelvétel egyenes következménye volt a 2000-ben, Marosvásárhelyen megrendezett Anyanyelvi Konferenciának, ahol megismerkedtem Beder Tibor erdélyi magyar pedagógussal és íróval is. Tibor akkor a román szervek általános támadásának volt kitéve, mivel tanfelügyelői kapacitásában egy kis falusi iskolát elnevezett Wass Albertről. Segítségemet kérte, mivel a fentiek következtében még az állását is elvesztette. Megígértem neki, hogy hazatértem után igyekszem néhány idevonatkozó cikket megereszteni, és így az újból ébredező román sovinizmust a világ elé tárni. Ezt meg is tettem, s a következő hónapok folyamán több cikket írtam – mind angolul, mind magyarul –, amit különböző lapokban publikáltam. Sőt, amikor Pomogáts Béla irodalomtörténész és publicista, a Magyar Írószövetség elnökeként, egy hivatalos számon kérő levelet írt Wass Albert érdekében a Román Írószövetséghez, az én egyik idevonatkozó cikkemből vett át néhány fontos részletet.

Hazatértem után azonnal nekiálltam és írtam egy cikket Wass Albert védelmében, melyben kimutattam nemcsak a halálos ítélet abszurditását, de azt is, hogy a román nemzeti megújhodás mit köszönhet a Wass családnak. Szintén kimutattam, hogy a nagy „erdélyi triász”, a román nemzeti ébredés apostolainak egyike, Sinkai György (1754–1816) mintegy másfél évtizedig a Wass családnál házi tanítóskodott, és az ő könyvtáruk segítségével írta meg a románok romantikus történetét, melynek igen nagy szerepe volt a román nemzetiségi mozgalom elterjedésében. Épp ezért a román hivatalos köröknek hálát kellene mutatniuk a Wass család felé, hisz maga Sinkai vallotta, hogy „e család segítsége nélkül ezt a krónikát sohasem írhattam volna meg”. Sinkai ugyancsak a Wass család segítségével és anyagi támogatásával jelentette meg A dákoromán, illetve vlach nyelv elemei [Elementa linguae daco-romanae sive valachicae] (1805) című munkáját. Ezt a tényt még a magyarfaló R. W. Seton-Watson angol publicista történész is elismerte, amikor a következőket írta The History of the Romanians című könyvében: „Sincai... Vas [Wass] grófnak köszönhette tudományos munkássága folytatásának lehetőségét, miközben a gróf fiainak házitanítójaként szolgált, kinek házában végül is 1816-ban meghalt”. (271. o.)

Wass Viddel és Wass Alberttel kapcsolatban talán még csak annyit, hogy az elmúlt nyolc év folyamán számos előadást tartottam Magyarországon az amerikai magyarságról, különböző egyetemek, főiskolák és kulturális szervezetek meghívására. Ezeket a meghívásokat elsősorban a hivatalosan 2000-ben, de gyakorlatilag 2001 elején megjelent Magyarok az Újvilágban című 840 oldalas könyvem alapján kaptam.

Az ilyen előadások alatt gyakran fölmerült Wass Albert neve. S amikor a hallgatóság megtudta, hogy személyesen is ismerten őt, sőt az egyik fiával együtt jártam gimnáziumba, azonnal kérdések garmadáját zúdították rám. Szinte minden alkalommal egy rögtönzött mini előadást kellett tartanom az íróról, illetve a vele kapcsolatos személyes élményeimről. Ilyenkor általában elmondtam Viddel kapcsolatos emlékeimet, beleértve az atyai pofonokat is. Ezt azonban a Wass-imádók nem szívesen hallották. Sőt, volt olyan esetem is, amikor egyszerűen megsértődtek. Ez történt például Debrecenben 2003-ban, amikor a helyi Wass Albert Társaság tagjai is megjelentek a régi városházán tartott előadásomon.

Wass Albert kétségtelenül jeles magyar író, aki – szemben sok mai tollforgatóval – érthetően és szép magyar nyelven ír. Ugyanakkor azt a hagyományos etikai rendszert képviseli műveiben, ami ma már, sajnos, ritkaságszámba megy. Épp az ő hatására ábrándoznak sokan a „régi szép időkről”, amikor még egy elfogadható közerkölcs uralta a magyar társadalmat.

(A jelen cikk annak az előadásnak az összegezése, amit a budapesti Világklub által szponzorált „Wass Albert emlékünnepélyén” tartottam 2008. június 26-án, a Budavári Kultúrpalotában, ahol az író öt fia közül három szintén megjelent.)

Forrás: KAPU