2011. június 30., csütörtök

Az ír konyha




Az ír konyha meglehetősen hús centrikus, és nem kell ahhoz vegetáriánusnak lenni, hogy előbb-utóbb után erre ráunjon az ember. Mindazonáltal Írországban a húsfélék – különösen a bárány és a borjúhús – általában igen jó, csak hát egy idő után jól jönne egy kis változatosság és valami olyan étel
, ami nem grillezett vagy sült. Ha kezdetben egy B&B-ben laksz, minden valószínűség szerint „hagyományos” ír reggelit kapsz majd, vagyis virslit, sonkát és tükörtojást, amit általában egy derekas adag soda breaddel, étszódával és aludttejjel élesztett "gyors-kenyérrel" tálalnak. A vidéki pubokban a hagyományos ebéd a „meat and two veg”, a „hús zöldséggel”, amihez nagy adag krumpli és szósz jár, bár általában szendvicset is lehet kapni (ami néha egészen kiváló, de gyakran szeletelt fehér kenyérből és feldolgozott sajtból áll). A házi levesek is nagyon ízletesek tudnak lenni. A legtöbb nagyobb városban vannak csak nappal nyitva tartó kávézók, ahol levest, szendvicset, süteményt és pogácsát fogyaszthatunk, illetve egy- vagy kétféle meleg ebédet. Ha északon jársz, hatalmas tál húsokra számíthatsz zöldséggel – általában káposztával –, amihez nagy adag krumplit adnak. Érdemes megjegyezni, hogy sok ír szállodában azok is étkezhetnek, akik nem laknak ott, úgyhogy ha nincs túl korán vagy későn, ezekben is kaphatsz egy szendvicset és egy kávét. Ez főleg vasárnaponként jöhet jól. Délután hat óra előtt a legtöbb pubban is rendelhetsz egy tál szendvicset és egy kancsó teát. Ezzel együtt viszont tény, hogy vidéken hatalmas területeken egyetlen étteremféleség sincs, és a városokon kívül számos kávézó és étterem zárva tart szeptembertől májusig. Ha tehát szeretnéd felfedezni a legszebb tájakat, jól teszed ha viszel magaddal enni- és innivalót. A vidéki Írország számtalan részén a mindenfelé a hagyományos ír ételeket kínálják, amelyek elsősorban a krumplin alapulnak. Krumpliból tényleg hatalmas adagokat kapsz – ez a zöldségféle egyazon ebéden vagy vacsorán belül gyakran több formában is jelen van. Az ír krumplis pogácsa – vajban kisütött krumplis tészta – fantasztikusan finom tud leni, ahogy a krumplileves is. A colcannon, egyfajta krumplipüré, amit északon champ néven ismernek, egészen kitűnő. Ez vajban sült főtt krumpli, hagymával és káposztával vagy póréhagymával. A barm brack, az édes kovászos kenyér fűszerekkel és szárított gyümölcsökkel, ugyancsak hagyományos étel. A répatorta már újabb keletű étel, de ezzel is mindenfelé találkozhatunk a kávézókban és teázókban Írország szerte. A nagyvárosokban viszont egészen más a helyzet. Az Ír Köztársaságban az utóbbi években végbement gazdasági fellendülés és az, hogy nagyon sok külföldön élő ír tért haza, azt eredményezte hogy ma már az egyre olcsóbb ebéd és vacsora menükben éppoly gyakran találkozhatunk a mediterrán konyha hatásaival, mint a hagyományos ír tanyák eledeleivel. Persze, ezt azt is jelenti, hogy a vegetáriánusok is egyre változatosabban étkezhetnek.


Forrás: Irányírország.com

2011. június 29., szerda

Antoine de Saint-Exupéry





111 évvel ezelőtt, ezen a napon megszületett Antoine de Saint-Exupéry, francia regényíró.


Száztizenegy éve, 1900. június 29-én látja meg a napvilágot, majd 44 évvel később, egy hasonlóan tikkasztó nyári napon, július 31-én repülőgépével örökre eltűnik a térképről.
"Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem…" - akár Saint-Exupéry ars poeticája is lehetne az Ady Hunn, új legenda c. versében elhangzó sor. A legendába illő életet egy világirodalmi jelentőségű alkotás, A kis herceg koronázza meg, amit 1999-ben az évszázad könyvének kiáltanak ki a franciák.

Arisztokratából lett hivatásos pilóta - ha egész életét csak a repülésnek szenteli, úttörő bevetései akkor is elegendő alapot szolgáltatnak a hírnévre: nevét a francia légi társaság egyik argentin járata máig is őrzi. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel. Ha Adynál maradunk: "új vizekre" szállt, hogy ritkás fényű mélységekbe ereszkedjen a filozófia terén is. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt teljes önmegvalósításra törekvő elme volt.

"Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, melyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is csak így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával".

Saint-Exupéry szavai nyomán azonnal felsejlik egy másik, világméretben egyetemesebb hatású filozófus tétele: Buddha vallotta, hogy a Tan, melyet hagyományoz csak eszköz - csónak, amit a vízen való átkelést követően felesleges továbbcipelnünk a hátunkon. Saint-Exupéry szenvedélyesen beleszeret a repülésbe: kiskorától, hogy "feltalált" egy repülő biciklit élete utolsó pillanatáig hű társa s egyben koporsója lett a gép.

   

A repülés, mint a testi és szellemi szabadság egy lehetséges formája más szerzőket is megihletett. Richard Bach Illúziók c. könyvének főszereplője egy olyan huszadik századi Messiás, aki sétarepülőzéssel keresi kenyerét, s ha jónak látja, bármikor továbbállhat. A magasság persze nemcsak a szabadság, hanem az emberi határok mérője is. Az ég "féltékeny isteni lakói" nem szívesen veszik a hívatlan, gyarló földi látogatókat, akik megzavarják nyugalmukat, titkukat fürkészik, babérjaikra tőrnek. Ilyen büntetés várt Ikaruszra is, s az Ember tragédiájának kevésbé mitikus "légköréből" sem szabadulhat a földi világ kínja elől menekülő Ádám (űr-szín).

Utazás földön, vízen vagy levegőben - hordozza a konkrét és a szimbolikus értelemben vett, szellemi utazás képzetét egyaránt. Így utazott egykor Odüsszeusz és Aeneas a tengeren, Dante a Pokoltól a Mennyig; de így bolyong Vörösmarty Csongorja is, aki ugyancsak megfordul a három szféra határán. Saint-Exupéry számára a repülés maga volta a tett, az ember egyedüli megváltója - általa felülemelkedhet emberi gyengeségén. Szemben Sartre vagy Camus egzisztencialista elképzeléseivel - a létbe vetett ember megtapasztalja a Semmit, magánya szorongásba taszítja (Camus figurái lázadnak ez ellen) -, Saint-Exupéry nem áll meg, nem lázad és nem hagyja magát elkeseríteni.

Utazásában ugyanis benne rejlik az élettapasztalás lehetősége: a repülés kiszélesíti horizontját, a metszően tiszta ég olyan csillogó ékek birtokosává teszi, mint a felelősségérzet, hősiesség, kitartás, bajtársiasság. De a felhőkön túl ott mocorog az örök kérdés: célt keres életéhez. Gépe kiemeli őt a nyüzsgő, emberszagú világból, a mindennapok fölé repíti, ahonnan valóban minden más.

Csodás gondolatok szülője a lég. A világ látszólagos értelmetlensége mögött fel-felsejlenek az eligazító útjelzők, amit először Nietzschénél (a felfokozott, intenzív élet és akarat kultusza), majd később - immár a maga útját járva - sajátos humanista filozófiájában talál meg. Onnan "fentről" válik világossá számára, hogy nem az egyes egyének kusza rengetegéből kiindulva kell az általános emberiig jutni, hanem - Vigh Árpád szavaival élve - "az Ember határozza meg az embereket". Saint-Exupéry ezt fogalmazta meg utánozhatatlanul egyszerű, láttató stílusában:
   

"Egy katedrális nem azonos kövek halmazával… Nem a kövek határozzák meg a katedrálist, hanem emez teszi gazdaggá a köveket tulajdon jelentésével."

A fent említett értékek és humanista mérce repülős-műveiben (pl. A déli futárgép, Éjszakai repülés, Az ember földje, A hadirepülő) csakúgy, mint a világirodalom talán legbájosabb - felnőtteknek szigorúan ajánlott - meséjében, A kis herceg-ben is mozgatórugóvá válnak.

   
"Léon Werth-nek
Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:
Léon Werth-nek,
amikor még kisfiú volt."
   

Mese, melynek kerete - majdnem egy évtizeddel korábban - fenyegető valóság volt az író életébe. 1935 végén díjat tűznek ki a Párizs-Saigon légiút megtételének rekordjára. Saint-Ex - ahogy a barátai nevezték - rögvest jelentkezik az útra, de gépe a Líbiai-sivatag felett lezuhan, és a pilóta öt napon át kószál étlen-szomjan a tikkasztó homokrengetegben. Élménye az élet pereméről különös művek írására sarkallja: ilyenek lesznek Az ember földje és A kis herceg.

Művei - első alkotása a Déli futárgép kivételével - nem tekinthetők hagyományos értelemben vett regényeknek. Elmélkedésgyűjtemény, esszéfüzér - talán így definiálhatók. A Kis herceg is efféle gondolatuniverzum, melynek bolygóit a mesevilágban sorban be is járhatjuk. Máig is vannak, akik találgatják - nem titkolt misztikus hajlandósággal -, hogy a pilóta és a "kis herceg" találkozása valójában nem harmadik típusú találkozás volt-e. Az ufórajongó-táboron túl van azonban egy nagyobb népszerűségnek örvendő felfogás, ami Saint-Exupéry gyermeki énjét, az egykorvolt kisfiút vetíti a "hercegecskébe".

  Pszichológusok közt ma már vitán felül áll, hogy a gyermekkornak kiemelkedő jelentőségű szerep jut az ember egyed- és pszichés fejlődésében. Kedvelt gyakorlat a lelki problémákkal küszködő "kliens" szembesítése gyermeki önmagával; illetve a máig is vitatott regresszió, melynek során a pácienst hipnózis juttatja vissza zsenge gyermekkorába, hogy így fedjék fel szorongásai, képzetei gyökerét. Gyermekrajzok úttörő kutatója, az "álomfejtés" egyik legjelentősebb művelője Carl Gustav Jung mélylélektani elemzéseinek módszerét már alkalmazták is a műre. Eugen Drewermann teológus vállalkozott erre A lényeg láthatatlan c. nagy vitákat kiváltó könyvében. Az ellentábor öncélú lélekbúvárkodásnak titulálja a művet, mondván: Saint-Exupéry alkotása épp azért vonzó és lenyűgöző alkotás, mert gyermeki nyíltságot követel olvasója részéről is. Nem szükséges hozzá különösebb elemzés, hogy bárki befogadhassa. Tudományosan kétes megalapozottsága ellenére is elismerik azonban jelentőségét a szerző lelki portréjának színesítésében, az írásban motiváló erők feltérképezésében.
Nemcsak a lélek okleveles gyógyászai foglalkoznak szívesen a gyermekkorral, hanem az emberi pszichét nem kevésbé behatóan, de a "hegy" más oldaláról ismerő alkotó művészek. Csáth Géza novelláiban (A kis Emma, Anyagyilkosság stb.) a gyermekkor ősi, kegyetlen ösztönöknek is teret nyújt - sötét tónusba vonva a szívmelengető gyermekszobákat. Karinthy méltán híres elbeszélése, a Találkozás egy fiatalemberrel tükörképe is lehetne a Kis herceg-nek, Karinthy ugyanis saját magával találkozik össze a korzón: egykori fiatal önmaga tesz szemrehányást a "felnőttnek", a vágyak, tervek be nem váltásáért.

Saint-Exupérytől nem volt idegen a gondolatok, viták ilyetén való ütköztetése, melyben mindkét fél akár az író alteregójának is felfogható. A Kis herceg mégsem nevezhető szokványosnak sem az életműben, sem az irodalomban. Fantasztikus világ tárja ki kapuit a távolról érkezett "emberke" "csengettyűkacagására": gyönyörűséggel és döbbenettel szegezve földhöz a pilótát, a "fölnőttet", hogy gépe szárnyainál is messzebb és különösebb helyre repítse. Messzire, ahol a gyermeki szó még a képzelet teremtő erejével bír; ahol egy nem megfelelően tartott firka-bárány halálos veszedelmet jelenthet egy szép és végtelenül hiú, de páratlanságában értékes virágnak.

Saint-Exupéry lenyűgöző meséje a homoktengeren bontakozik ki, a szárazföldön, ám nem kevésbé végtelen terepen, mint az óceáné vagy az égé. A gyermek ösztönös csodálatával szemben a "fölnőttnek" újra meg kell tanulnia a "természetben-létet" és az elemek mély tiszteletét. Saint-Exupéry vonzódása és szinte áhítatos szeretete az ősi elemek iránt gyermekké avatja őt. Gyermekké - nem infantilizmus ez, hanem az ember lelki fejlődésének egyik lehetséges csúcspontja. A vallások többsége becsüli és védi az elesetteket: a teremtő asszonyokat, a hagyományozó öregeket és a tiszta lelkű gyermekeket. A gyermekek még elemi kapcsolatban állnak azzal a világgal, amiből a "fölnőttek" már "kiűzettek": egyek még vele. Újra megtalálni az Édent - el kell veszítened, hogy ismét rálelhess. Gépe "védőszárnyai" nélkül, a Föld egyik legkietlenebb, legmagányosabb pontján találja meg "kis hercegét" írónk, leli meg az utat a keleti vallásokban oly nagyra becsült gyermeklét felé. A ciklikus világképben nem jelent visszafejlődést, inkább "hazatérést" - immár más szemmel és szinten.

Saint-Ex megtalálja a kis hercegét, hogy hamarosan el is váljon tőle. A búcsú fájdalmas, de törvényszerű: a kis herceg immár örökre vele marad: a csillagok többé nem némák annak, aki barátot sejt mögöttük. Távozása a Földről azonban csak úgy lehetséges, ha kis hősünk kilép a helyi szabályok béklyójából: elveszíti, ami anyagivá, érzékelhetővé teszi közegünkben - a testét. A materialisták számára a test halála egyenlő a teljes megsemmisüléssel, az anyag újrahasznosulásával. A vallásos embernek a halál az új lét kezdete, legyen ismét a földön, vagy a túlvilágon. …a kis herceg pedig ezzel váltja meg "menetjegyét" haza.

"Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött..."

Saint-Exupéry 1943-ban veti papírra e sorokat - a Kis herceg záró sorait. Bizonyára senki sem írt neki az aranyhajú kisfiú visszatértéről, így aztán Saint-Ex maga indult kis barátja után.

1944. Saint-Exupéryt kora miatt nem akarják többé a levegőbe engedni, ő azonban eléri, hogy újabb bevetéseket engedélyezzenek neki. Utolsó bevetésén tűnik el gépével együtt.

2000. nyár elején repülőgép-roncsra bukkannak a Marseille-t övező tengerrészen. A hallgató roncs - többek szerint - nem más, mint Saint-Ex "szárnysegédje", hű társa útjain. Holttestet azonban nem találnak.
Antoine de Saint-Exupéry kapitány "hazatért".



Forrás: Sulinet

2011. június 28., kedd

Középkori református templomok megtekintésének javasolt útvonalai I.



-Bereg

Tákos, Csaroda, Márokpapi, Beregdaróc, Vámosatya, Lónya Indulás: Vásárosnamény Érkezés: Lónya

I. útvonal: Bereg

Indulás: Vásárosnaményból

Tákos, református templom és harangláb:

18. századi gerendavázas paticsfalú, népi templom, az egyetlen ilyen az országban. Belsejében korabeli festett famennyezet, szószék és padok. Mellette fa harangláb. Átellenben szép népi ház, falumúzeum.

Csaroda, református templom és harangláb:
13. századi igényesen helyreállított templom, ívsoros párkány, festett bejárati ajtó. A gótikában átépítették, belsejében több periódusú figurális, középkori falképek és 17. századi díszítőfestés. Festett 18. századi bútorok. Zsindelyfedésű tornyán körüljárható fa galéria. 2008-as közvélemény kutatás szerint egyike az ország 20 legismertebb és legszebb épületének.

Márokpapi, református templom és harangláb:

A 14. század második feléből származó gótikus templom déli homlokzatát 17. századi lendületes díszítőfestés ékesíti. Belsejében pasztofórium és középkori falképtöredékek. Berendezése a református templomok hagyományát követő, mai megfogalmazású bútorzat. Nyugati homlokzata előtt harangláb.

Beregdaróc, református templom:

Gótikus, tornya átépített. Különböző mintájú mérműves ablakok díszítik. Belsejében népies faberendezés.

Vámosatya, református templom és harangláb:
Jellegzetesen középkori tömegű, 14. század első feléből származó épület.
Gótikus ablakok és ajtókeretezések. Szószék, famennyezet, karzat, padok. A közelében álló 15. századi fa harangtorony egyike a legnagyobbaknak. Galériájáról pompás kilátás a tájra.

Lónya, református templom:
A több periódusban épült templom a gótika domináns építészeti jegyeit mutatja. Kőkeretes gótikus ablakai, nyugati kapuja, sekrestye ajtaja mellett szentélyben pasztofórium. A több periódusban készült gótikus falképek figurális töredékei láthatók mind a szentélyben, mind a hajóban. Az ablakbélleteket változatos gótikus festés díszíti. Különleges a szentély virágos-reneszánsz falfestése. Gondosan restaurált festett famennyezete, padjai, karzatmellvédje és szószéke is hozzájárul a belső tér gazdagságához. Többszintes szószékkoronája egyike a műfaj legszebbikének. A templom előtt álló magas, négy fiatornyos harangtoronyból remek kilátás nyílik a Tiszára.

Lónyáról visszatérés Vásárosnaményba.


Forrás: Tiszántúli Református Egyházkerület

Karinthy Ferenc karcolatok



Kamaszkor


Az iskola kapujától egy iramodásnyira volt a Centrál kávéház: csak végig kellett szaladni a Reáltanoda utcán. Ha apám ott ült a tükörablak mögötti sarokpáholyban, bekocogtam érte, és együtt mentünk haza ebédelni; ha nem ült ott, akkor a Vörösmarty téri Parisette-ben vagy valamelyik szerkesztőségben lehetett, s egyedül indultam el. De ha szerencsém volt, éppen akkor lépett ki a kávéház dupla ajtaján. Ilyenkor a túlsó járdáról figyeltem: igen lassan poroszkált, bársonygalléros szürke télikabátjában és fekete keménykalapjában, szorosan a fal mellett, gondjaiba süppedve-bonyolódva meg-megállt, olykor bosszúsan legyintett is, majd lomhán imbolyogva továbbcammogott, mindig maga elé, le a flaszterra tekintve, mintha elvesztett volna valamit. Ha köszöntötték - és elég sokan köszöntötték -, szórakozottan megpöccintette kalapját; a kirakatok előtt is elácsorgott, főként a csemegeüzleteknél. Ez olyan érdekes volt, hogy én látom őt, és ő nem lát, nem lehetett betelni vele, néha a Kálvin térig is követtem a túlsó járdán, ámbár ez a kis út fél óráig eltartott.

A Baross utcában aztán jól előreloholtam, a könyvtárnál átvágtam eléje, és visszafelé lépkedve épp szembe találkoztam vele. Mikor a közelébe értem, kalapomat nagy ívben megemeltem - akkoriban kaptam az első barna puhakalapot, igen büszke voltam rá -, s amíg elcsörtettem mellette, jó hangosan, ércesen ráköszöntem:

- Alázatos tiszteletem, mester, jó napot kívánok!

Fölriadt, réveteg-barátságosan visszamormogott valamit, szemem sarkából lopva figyeltem, hogy egy pillanatig még utánam is néz tűnődve. Ismerős lehettem neki, csak nem tudhatta, hogy hová tegyen.


Rugalmas taktika


Vacsora O. professzoréknál: a háziasszony becsöngeti a mindenest.

- Tessék, méltósága - nyit be az idős, fehér bóbitás asszony.

- Tálalhat, Jolán.

- Igenis, méltóságos asszony - húzódik vissza a mindenes.

- Megengedi, méltóságos asszonyom, hogy én vezessem az asztalhoz? - ugratom a profnét, szertartásosan meghajolva és a karomat nyújtva.

- Ugyan, ne hecceljen már maga is... - zsörtölődik a háziasszony. - Ezerszer megmondtam neki, hogy hagyja már abba ezt az ostoba méltóságolást, hiába, nem akar leszokni róla... Tudja, ez a Jolán olyan régi bútor nálunk, harmincöt éve van a házban, itt öregedett meg: ez ad neki önérzetet, hogy az ő gazdái méltóságosok, ebben éli ki minden becsvágyát... De amúgy nagyon rugalmas, a világért sem akarna ártani nekünk, pontosan tudja, hogy kinél kell vigyázni...

- Például?

- Például ha a pártközpontból telefonálnak, akkor úgy mondja: küldöm a nagyságos asszonyt.


Mondd már


Kövér, ékszerekkel teliaggatott asszony volt, a férje vezérigazgató; egész délután a teraszon römizett, ám eközben is folyton zserbót majszolt: egy lap, egy szem bonbon, de soha nem kínált meg senkit.

- Lola - figyelmeztették epésen -, ne egyél annyi édeset, még jobban elhízol.

- Na mondd már, legföljebb veszünk egy nagyobb autót! - felelte, és kettővel kopogott.


Forrás: Karinthy Ferenc: Karcolatok - Magyar Elektronikus Könyvtár

2011. június 26., vasárnap

Szentimrei Jenő: Szent Erzsébet legendája





Csodálatos egy történet:

Árpádházi szent Erzsébet
Özvegyet, árvát istápolt,
Könnyet törölt, sebet ápolt.

Szegényeit napról-napra,
Alkonytájt meglátogatta,
Üres kézzel sohse látták,
Mindenütt örömmel várták.

Férje, Ottó, mondta egykor:
Sok is már az irgalomból
S megtiltotta nem egy rendben,
Hogy szegényeihez menjen.

Hallja egy nap Szent Erzsébet:
Szegény beteg lát szükséget.
Bort, almát tett kötőjébe
S hozzá indult, lopva, félve.

Ám találkozik Ottóval,
Ki rátámad kemény szóval:
"Megtiltottam tegnap éppen
S ma itt állasz tetten-érten?"

Szent Erzsébet szólt ijedten:
Itt a kertben rózsát szedtem
S kötényembe gyűjtögettem,
Nem tudom, mi rosszat tettem?

Belepirult szégyenkezve,
Hogy hazug szót ejt ki a nyelve.
Férje ránéz. Kérdi tőle:
"Lássuk, rózsa van a kötődbe?"

Reszketett a szent királylány,
Kis kötényét széjjel tárván
S íme benne illatozva
Rózsa volt csak, csupa rózsa.


Forrás: Verscsokor a természetről

Hamvas Béla: A madarak éneke



(részlet A babérligetkönyvből)


Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.

Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.

A madarak énekéről van szó.

Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.

Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.

Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.

Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.

Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.

Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.

Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.

A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.

A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.

Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.


Forrás: HamvasBéla.org

2011. június 25., szombat

Árpádházi Szent Erzsébet - a női eszmény


"Magyar földön fakadtál,
Árpádvérből származtál,
idegenben hajtottál,
ki virágoztál."

   I.(Szent) István király Sanctus Stephanus I. rex hungariae

Szétosztotta magát - javát sok szegén nép jajbajába, hiába volt fényes udvar szégyenítő intrikája... nem kellett a német császár királynői koronája, Assisi Ferenc palástja védőn borult vállára. - Kisemmizve, kiüldözve gyermekivel el a várból, - aranyszíve maradt csak meg ragyogásnak vagyonából. Aranyszívedhez a mennybe száll ma esdő sóhajunk: Tar-mezőnkért, szenvedőkért, éhezőkért van bajunk... Szülőfölded népe kér most (nem a koldus idegen) húzd szét felhőkárpitodat és nézd mi van idelenn! Égben élő, földönjáró Rózsák Szentje, Erzsébet!

"Hazánk népe,
Erdély népe térdel előtted.
Most adj nékünk,
szórd ki nékünk
csodás rózsás kötényed."

Az első árpád-házi szentek hatalmas királyi alakjai után: Szent Erzsébet új világ, új szépség, új mélység. István, Imre, László: országintéző, nemzetalkotó nagyok, Erzsébetet legszívesebben úgy emlegeti a keresztény világ, mint a kedves Erzsébetet. István, Imre, László: a magyarság nagy célkitűzői, a magyar lélek nagy útmutatói, - Szent Erzsébetről a legenda szerint születésekor megjövendöli az erdélyi varázsló, Klingsor, hogy "Vigasztalására lesz a föld minden népének."
Szent László a férfiúi eszmény legszebb példája: Erzsébet a női eszmény megtestesülése. A férfiúi eszményről elmélkedvén, Szent László példájában az erőnek és a szolgálatnak kettős fővonásában találtuk meg a legjellemzőbbet: voltaképpen ugyanez a lényege a női eszménynek is, csak a kettőnek kifejlődési iránya fordított. A férfiúi eszmény az erőből indul ki, és az erő tisztul, finomodik addig, amíg odaadássá, szolgálattá nem szellemül át. A női eszmény lényege az odaadás, amelyben úgy kifejlődik a lélek ereje, hogy végül hősiességgé nő. Lényegében egy a kettő. Mind a kettő: erő. Ki kételkedhetnék benne, hogy a nő nem kevésbbé erős, mint a férfi. A keleti bölcs arra a kérdésre, hogy mi a legerősebb a világon, azt felelte: "A legerősebb nem a harcos, nem az oroszlán, nem a vihar, hanem az édesanya." És a szeretet a lényege mindkettőnek. A férfiúi erő célja, egyetlen értelme a szeretet; a női odaadás a szeretet legyőzhetetlen erejével válik hősiességgé.
Isten gondolata a férfiúról és nőről lényegében ugyanaz, de ez a lényeg két különböző módon valósul meg. Már a paradicsomban más feladatot tűz az Úr Ádám elé, - hogy uralkodjék a világon - és Éva elé, akit azért teremtett, hogy legyen segítője Ádámnak. Uralkodni: alkotni, hivatást gyakorolni, küzdeni valamiért, egy személytelen, személy-feletti eszméért, ügyért, elvért, - íme, a férfiúi hivatás. Segíteni: vagyis küzdeni személyért, vagy személyekért, személyekben megtestesülő eszméért, - íme, a nő Isten-rendelte része a földön. Ebből természetszerűen adódik a férfiúi hivatás számára az a tevékenységi terület, amit nagy életnek szokás nevezni: közélet, társadalom, tudomány, gazdaság, politika, történelem. A nő számára: amit kis életnek szoktak mondani: a család. Isten mentsen azonban, hogy valaki ezt a "kis élet"-et kisebb jelentőségűnek, kisebb értékűnek vélje. Mivé lenne az egész ú.n. nagy élet, ha nem volna a kicsi, ahonnan kiindulunk, ahol melegszünk, ahonnan erőnket merítjük, ahová visszatérünk: az anyák, hitvesek drága szent köre. Játék, hiúság, káprázat ehhez képest az a kevély nagy élet: az emberiség legnagyobb, legmélyebb titkai itt rejtőznek, itt fakadnak. Óriási erő a szeretet, nem fér el a kis női életkör szük, de életadó keretei közt. Kinő belőle: a belőle származó, rajta erősödő, erőt belőle szívó férfi-egyéniségekben életintéző tényezővé válik. Egy-egy kivételes, nagyszabású asszonyi egyéniség pedig önmagában valósítja meg a szeretetnek ezt a világmegváltó kitágulását: a család falai közül belenő a nagy világ arányaiba: egy egész világot felmelegít belőle a hősivé nőtt női életelv, a szeretet. A nagyok közt is a legnagyobb példák egyike erre Szent Erzsébet élete. A természetes, a családi, a házi-köri női hivatás, a kegyelem erejéből természetfelettivé nő benne. A szeretet, amely kiindul a maga természetrendelte kis köréből, a maga családjából, kitárul, megnő, óriásira nő benne és az egész világra sugározza fényét, melegét.


Forrás: Az Árpádház szentjei - Árpád-házi Szent Erzsébet (ezerszazev.uw.h

2011. június 24., péntek

Karinthy Frigyes: Napos délelőtt a dunaparton




124 évvel ezelőtt, 1887.06.25-én megszületett Karinthy Frigyes író, műfordító, kritikus, újságíró, humorista, a kabaré nagy mestere.



(Impresszionizmus)

Mily szép foltok a budai hegyek!
Egy asszony jön: a fején nagy kalap.
Két kislány és egy kutya játszanak,
Távolabb két kis kutya csak.
Az ég, mint egy fehér opál,
Egy kis asszony megszólal: Ó, Pál,
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a Világba nevet.
Egy angol-flastrom jön, mögötte
Ráragasztva egy ember lépeget.
Menjek talán a borbélyhoz, igen?
S szakállamról, e kék foltról, íziben
Leborotváltatnám magam most?
Ni, látok egy sárga villamost.
A Duna mily szép, kék szalag
S egy sötét nyílás az út, az alag
S mily friss, lila nyakkendője van annak az úrnak, ott
Ki most a hídról a Dunába ugrott.
S mily szép az a kékhajú nő
Ki után, mint fekete folt futok.
Mily sárga, szép folt az a nő
S mily szép, kék folt a képemen az a folt
A pofontól, mit férjétől e percben kaptam volt.

Forrás: Karinthy Frigyes összes költeménye - Magyar Elektronikus Könyvtár
Kapcsolódó anyag: Karinthy Frigyes

2011. június 23., csütörtök

Napjaink szentjei: Clemente Vismara, aki tízezer gyermeket nevelt fel Burmában




Piero Gheddo az Avvenire című napilapban írt a burmai misszionáriusról, akit június 26-án avatnak boldoggá Milánóban. Nem volt vértanú, sem püspök, szerzetesrendet sem alapított: az isteni gondviselésbe vetett hite és az emberek iránti lángoló szeretete azonban megváltoztatta körülötte a világot.

Gheddo hangsúlyozza, hogy bár egyszerű misszionárius volt, küldetését hősies módon élte meg. 1897-ben született, részt vett az első világháborúban, szolgálata révén még kitüntetésben is részesült. Ám közben megértette: „az élet csak akkor értékes, ha másoknak adjuk”. Pap és misszionárius lett, 1923-ban Burmába ment a Pápai Missziós Művek által. Keng Tungba, törzsek lakta hegyvidéki területre indult, de végül Mong Linbe küldték, Laosz, Kína és Thaiföld határára. Rövid idő alatt három plébániát hozott létre, járta a vidéket, gyógyszert vitt az embereknek, alkalmazkodott szegényes életmódjukhoz. Magához vette az árva, elhagyott gyermekeket, olykor meg is vásárolta őket szüleiktől, hogy megváltsa őket a nyomortól. Árvaházat alapított, amely mindig zsúfolásig telve volt. Hosszú élete alatt folyamatosan 200–250 gyermek vette körül, akikről teljes mértékben ő gondoskodott. „Karrierje” során 10 000 gyermeket nevelt fel! Nem véletlen, hogy a gyermekek védőszentjének nevezik, és csodák történnek általa a kicsinyekkel, a családokkal.

Clemente atya sokat és jól írt; publikációiból szerzett némi pénzt, hogy el tudja tartani népes csapatát. Egy alkalommal így írt: „Itt rosszabb, mint a lövészárkokban volt, de ezt a háborút én magam akartam, és teljes egészében meg kell vívnom Isten segítségével.” Lassacskán kialakult körülötte az egyház: a világ egy olyan sarkában, ahová csak az ópiumkereskedők, a varázslók és a gerillák teszik be a lábukat, ahol turisták véletlenül sem fordulnak meg. Iskolákat alapított, kápolnákat épített, műhelyeket hozott létre, rizsföldeket ültetett be, öntözőcsatornákat épített; ácsnak, szerelőnek, kőművesnek tanította ki az embereket; új növényeket hozott be az ültetvényekre. A Gyermek Mária szerzetesrendbe tartozó olasz nővérek segítették a munkáját. Clemente atya mindenkivel beszélgetett, békét teremtett falvak és törzsek között, a nomád törzseket letelepítette: ma már iskolába járnak, vannak egészségügyi szolgáltatásaik, saját orvosaik, ápolóik, tanáraik, papjaik, civil hatóságaik.

Miután Mong Lin környékén ötven falut evangelizált, püspöke 1956-ban Mong Pingbe küldte, 230 kilométernyi távolságra. Hatvanévesen a semmiből kezdte újra: „Engedelmeskedem a püspökömnek, mert tudom, hogy hibázok, ha a saját fejem után megyek.” Itt is plébániákat hozott létre, és tevékenysége nyomán ötven másik falu vált katolikussá. Itt halt meg 1988-ban; az általa épített lourdes-i templom és barlang közelében temették el.

Ő lesz Burma/Mianmar első szentje. Burmában, a jelenlegi Mianmarban közel 200 misszionárius dolgozott már, a tizennégy egyházközségből hatot ők alapítottak, 300 000 embert kereszteltek meg. Abraham Than, Keng Tung püspöke hangsúlyozta, hogy sok szentéletű misszionárius élt Burmában, de egyiküket sem veszi körül olyan hódolat a nép részéről, mint Vismara atyát.

Piero Gheddo 1983-ban, Vismara 86 éves korában találkozott vele: „derűs, vidám volt, mindenkivel nagylelkű, az Isten embere”. A missziót kalandos és költői módon élte meg, amint magával ragadó írásai is tanúsítják. Az isteni gondviselésbe vetett hite végtelen volt: soha nem számolta meg a pénzt, nem mérlegelt, nem készített előzetes költségvetéseket. Magához vette a gyermekeket, az öregeket, a leprásakat, a fogyatékosokat, az özvegyeket, és mindenkinek adott enni egy olyan országban, ahol a lakosság nagy része az év egy részében éhezik. „Ma mindannyian ettünk, holnap majd az Úr gondoskodik rólunk” – szokta mondani.

Forrás: Magyar Kurír

2011. június 22., szerda

Weöres Sándor



(1913-1989)



1913. június 22-én sszületett Szombathelyen. Földbirtokos katonatiszt apa, Weöres Sándor és művelt polgárcsaládból való anya, Blaskovich Mária egyetlen gyermeke. Csöngén élt, gyermekkorától nagy műveltségű felnőttekkel érintkezett. A pápai evangélikus iskolában kezdte tanulmányait, majd 1919-től, amikor a családnak el kellet hagynia a várost, a csöngei evangélikus iskolában tanult. Gyenge egészségi állapota miatt magántanuló lett. Gyermekként kiolvasta a falu lelkészének, Hutter Zsigmondnak a könyvtárát, különösen Shakespeare és Schiller drámái jelentettek számára nagy élményt. Szombathelyen Győrött, Sopronban végezte középiskolai tanulmányait. 1928 júliusában jelent meg első közleménye a szombathelyi Hír című folyóiratban. 1929-ben versei jelentek meg a Pesti Hírlapban és a Napkeletben. Kapcsolatot teremtett Kosztolányival és Babitscsal. 1932-ben, a Nyugat 15-16. számában publikált először a folyóiratban. 1933-38 között Pécsett volt joghallgató, majd bölcsész; megismerkedett Fülep Lajossal. 1934-ben megjelent első kötete (Hideg van, Pécs). 1935-ben Baumgarten-jutalomban részesült, Észak-Európába utazott. Megjelent A kő és az ember kötete. 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. Távol-keleti utazást tett. 1939-ben a vers keletkezéséről értekező önvallomásával (A vers születése) doktorált. Könyvtáros lett Pécsett, de sok időt töltött Budapesten is. 1947-ben Pestre költözött. Feleségül vette Károlyi Amyt. Hosszabb olaszországi tanulmányutat tettek. Világszemlélete miatt támadások érték; 1949-től csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Színes, dallamos versein nemzedékek nevelődtek (Bóbita, 1955; Ha a világ rigó lenne, 1974). 1951-ben könyvtárosi állásából is elbocsátották. Kodály Zoltán, aki már a 15 éves 1írikus versét (Öregek) megzenésítette, támogatta. 1956 végén megjelent gyűjteményes kötete; 1957-től 1964-ig ismét nehezen tudta megjelentetni írásait. 1959-ben feleségével Kínába utazott. 1964-ben a párizsi Magyar Műhely közreadja Weöres-számát. A Tűzkút című kötete előbb Párizsban, majd itthon jelent meg. 1966-ban Nyugat- Európában és az USA-ban járt. 1970-ben Kossuth-díjat kapott, amelynek pénzjutalmából megalapította a fiatal költők számára adományozható Pásztor Béla-díjat. A nyolcvanas években mind súlyosabb betegségekkel küzdött. Budapesten halt meg, 1989. január 22-én. Költészete kezdetben a Nyugat lírikusainak erős hatását mutatja; leginkább természetes, naiv őszintesége egyéníti. Maradandó Babits Mihály és Füst Milán befolyása: a személyiség háttérbe húzódásában, a kitalált helyzetekben, „szerepekben” való megszólalásban. „Költészete már kezdetben is igyekszik eltávolodni a vallomásos énlírától. Eleinte a forma, a műfaj, a ritmusszervezet szabad válogatásával ragadja ki a versbeszédet az élmény hatalma alól. A sokféle mintára visszanéző stilizációban azonban még nem hangolódik össze eléggé szólam és gondolat: az utóbbi még nem érte el az előbbi áttételességét, fogalmi kifejtés logikáján belül marad.” (Bárdos László) Korán megmutatkozott a primitív és az ősi megnyilatkozási formákhoz való vonzódása (A kő és az ember, Maláji ábrándok, Első emberpár); mitikus asszír és ógörög költői művek átírására is több ízben vállalkozott (Istar pokoljárása, Gilgames, Theomachia). Tudatosan vállalta, hogy különböző stílusokat asszimiláljon. A Medúza 1944 című kötetében már saját világát építette. Felfogására Hamvas Béla is hatott, akár a keresztény és a platóni szemlélet. Az emberi érzékek szerinte csak a jelenségek felszínét közvetítik, de a praktikumra irányu1ó értelem sem jut mélyebbre, igazabb látásig; ezzel csak egy magasabb rendű, az ősit meg nem tagadó szellemiség tud élő kapcsolatot teremteni. Alacsonyabb szinten a játékosság és a naiv, nyitottságát el nem veszítő szemlélődés, magasabban a harmóniák, ritmusok törvényeihez igazodó művészi alkotó tevékenység. Szerinte a közvetlen tapasztalással észlelhető vagy a tudományos kategóriákkal rendbe foglalható történelem sem több kicsinyes részérdekektől meghatározott, zavaros történéshalmaznál; az igazi a szellem alakváltásaiban ragadható meg (Egy másik világ, őrültekháza, Örök sötétség tapad..., Le Journal, XX. századi freskó). Ez utóbbi megvalósítására törekedett életművének sokféleségével: képi, érzelmi, gondolati és hangzáselemeket hordozó anyagának zenei megszerkesztésével (kisebb változatokban: Magyar etüdök, Rongyszőnyeg; nagyobb kompozícióban: Háromrészes ének, Harmadik szimfónia). A társadalmi változások ritkán késztették - ekkor is többnyire áttételesen - megnyilatkozásra (XX. századi freskó, Elesett katonák, Relációk), a közvetettséget néha az általános létélmények vagy a létbölcselet kifejezéséig fokozva (A reménytelenség könyve, Mahruh veszése, Nehéz óra). Számára az átélt rettenetek az egyetemes értékvesztés részei, s alkalmat teremtenek neki a lemondás megfogalmazásához megoldást hozni nem tudó cselekvésről. Mítoszaiban és más hagy verseiben a világgal való ősegység helyreállításának, a férfi-nő viszonylatoknak, az anyag és a szellem ellentéteinek, és a művészlétnek a kérdéseit dolgozta fel (Hatodik szimfónia, Az elveszített napernyő, Medeia, Orpheus). A szürrealistáktól tanult laza képzettársítás Weöres soraiban éppúgy találkozik a primitív szemlélet titokzatosságával, mint a gyermekversek friss játékosságával, a zenei motívumszerkesztéssel vagy a modem szabad versépítés eljárásaival; bravúros verselésének köszönhetően rendkívül sok versváltozatot alakított ki (Fughetta, Fuga, Változat egy népdalra, Grádicsok éneke, Dob és tánc, Ablak az éjbe, Négy korál). Gyakran juttatta jelentős szerephez az írásképet (Kínai templom, Keresztöltés, Tapéta és árnyék, Egérrágta mese). Versportréinak egy része is fontos (Három emlékmű, József Attila utolsó fényképére), lényegesen nagyobb azonban a súlya negyven darabból épített szonettciklusának (Átváltozások). Ebben az örök alakváltás, az átszellemült vándorlás eszményeit sugallva talán legteljesebb kifejtését adta harmónia-eszményének és a változás-változatlanság egységéről kialakított felfogásának. E ciklus kiemelkedő darabjai: Proteus, Marsyas és Apollon, A nyüzsgés, A kilyukadt világ, Autophagia, A benső végtelen, Animus, Anima, In aeternum. Szerepjátszó készségét és stílus-virtuozitását Psyché című kötetében bontakoztatta ki a legszabadabban: ez a kitalált időrendjéből következő fejlődésen túl motivikusan is megszerkesztett versgyűjtemény a másfélszáz évvel korábbi időbe képzelt költőnőnek, Lónyai Erzsébetnek ellentétek közt őrlődő életéről, különös lelkivilágáról vall. „A Psyché egyszerre tekinthető úgy, mint egy tizennyolcadik század végi magyar arisztokrata család klasszicista-preromantikus affektációja, de úgy is, mint az antik mitológia szerinti szerelem női (sőt, szűzi) principiumának képe, ezen túl azonban a legáltalánosabban elfogadott emberi lényeg, a lélek jele is.” (Somlyó György) Weöres kései lírájában nagyobb szerepet kapnak a személyes tényezők. Kiemelkedő költői műve még a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik szimfónia (ezeket részben korábban külön megjelent darabokból állította össze többtételes alkotásokká), A föld meggyalázása, Fairy Spring, Salve Regina, Variációk Sevcsenko témáira, Internus, Merülő Saturnus. 1977-ben jelent meg először a Három veréb hat szemmel című összeállítás, mely - Kovács Sándor Iván tudósi támogatásával - a kezdetektől a 19. század végéig terjedő magyar költészet évszázadaiból állított össze sajátos antológiát, amelyben a versekhez fűzött jegyzetek egyfajta poétikatörténeti vázlatként is olvashatóak. "Weöres Sándor irodalomtörténete - immár valóságos látomása a magyar költészet múltjának. Nem győzőm hangsúlyozni a vállalkozás költői természetét, a versekre, az olykor még oly kis költők verseire szabdaló módszer lehetségességét. (Kovács Sándor Iván) Színművei nem érik el költői szintjét. Írt mesejátékokat, oratóriumdrámát és egyfelvonásos drámai költeményt; megszokottabb drámatípusokhoz közelebb álló műveiben leginkább a hatalomváltás problémái foglalkoztatják. Legértékesebb közülük a középkor végi Észak-Afrika színterére helyezett alakok sokféleségét mozgató, problémákban és költői értékekben is gazdag, de nem eléggé egységes Octopus. Műfordítóként is kivételes teljesítményt nyújtott: angol, német, francia, orosz, ukrán, olasz, latin szerzőktől többnyire közvetlenül (közvetítéssel más nyelvekből is) tolmácsolt művekkel a magyar fordításirodalom élvonalába emelkedett. Különös figyelmet érdemelnek a szemléletével rokon kínai versek átü1tetései.


Forrás: Kulturális Enciklopédia - Magyar irodalmi arcképcsarnok

2011. június 21., kedd

Időskori érzelmi elsivárosodás




Nem bírom tovább, kiégtem!


A kiégés (burn out) nem csak a túlhajszolt menedzserek betegsége: mindenkit fenyeget, aki munkáját és magánéletét huzamosabb ideig nem tudja összehangolni.

Egyre gyakrabban vagy rosszkedvű, néha úgy érzed „elment” az életkedved? Amit régen odaadóan és lelkesen csináltál, az most kifejezetten nehezedre esik? Kerülöd mások társaságát, akár még az együttlétet is családtagjaiddal? Egyre többet szorongsz, önértékelési problémáid miatt gyakran vagy feszült, ingerült, vagy éppen egyre többször közönyös, cinikus? A lelki és érzelmi problémáidhoz „testiek” – alvászavar, állandósult fásultság, táplálkozási zavarok, esetleg vérnyomásproblémák is – társulnak?
Amennyiben a fenti tünetek valamelyikére, illetve közülük néhányra „ráismertél”, érdemes változtatnod. Lehet, hogy életpályát, lehet, hogy életmódot, lehet, hogy életszemléletet.

A tűzzel játszunk valamennyien?

A burn out szindróma, vagyis tünetegyüttes lényege: a megterhelések, a szellemi túlterhelések, a negatív stresszek nyomán fizikai, érzelmi, mentális kimerülés lép fel, amely reménytelenségérzettel, az addigi életcélok, törekvések „leértékelődésével”, elvesztésével jár. Az ezzel a mentális problémával küszködő embereknél csökken az önértékelés, a munka eredményessége, viszont nő a mások iránti negatív beállítódás és a depresszív állapot állandósulásának esélye.
A kiégés azért veszélyes állapot, mert a különböző pszichés problémák mellé jelentős életminőség-romlás, majd pedig szomatikus, azaz jellegzetes egészségügyi problémák társulhatnak, vagyis a kezdeti pszichés tünetek nyomán, megfelelő kezelés híján, előbb-utóbb jelentkeznek a különféle betegségek. A teljes kiégettség állapotában érintett ember munkaképtelenné, önpusztítóvá válhat.
Bár a „kiégést” sokáig elsősorban menedzserbetegségként emlegették a pszichológusok, pszichiáterek, az elmúlt 30 év kutatásai kiderítették: a felgyorsult élettempó, a félelem az állás elvesztésétől, a családi kapcsolatok „fellazulása”, az állandó teljesítmény- és helytállási kényszer – megannyi olyan tényező, amelyek miatt egyre többen érzik úgy, hogy belefáradtak a hétköznapi küzdelmekbe, tehát érintettek a burn outban.
Kifejezetten veszélyben azonban elsősorban azok vannak, akik hivatásszerűen foglalkoznak embertársaikkal (pl. az ügyfélszolgálati dolgozók, közszolgálatban tevékenykedők, a segítő foglakozásúak, vagyis az egészségügyi középkáderek, szociális munkások, illetve a pedagógusok, az orvosok, az ügyvédek).
A túlhajszoltságon, az állandó „készenléti” állapoton és megfelelési kényszeren kívül a kiégést előidéző tényezők sorában előkelő helyet foglal el a rossz munkahelyi légkör is.

A nők önmagukat égetik ki?

Az utóbbi néhány évben a burn out kutatásával foglakozók arra a felismerésre jutottak, hogy a kiégés leginkább a nőket érinti. Ennek feltehetőleg a több oldalról érkező nyomás az oka. A kiégés tüneteire panaszkodó, vagy azzal szakemberhez forduló nők kikérdezéses vizsgálataiból kiderült: energiájuk nagy részét a munkájukra fordítják, ezenközben azonban maximálisan igyekeznek megfelelni a maguk támasztotta, illetve velük szemben támasztott családi elvárásoknak, családanyai, nagyanyai szerepkörükben. Mivel „a gyertyát a két végéről égetik”, a saját magukra, a szellemi, érzelmi, fizikai feltöltődésre fordított idejüket, energiájukat minimalizálják (ébren töltött idejükből csupán 25-30 percet tudnak magukra szánni).
Márpedig aki nem képes arra, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus munka- és életritmust alakítson ki, aki már nem ura az életének, az úgy érzi: maguk alá temetik a hétköznapi teendők. Beszűkül a gondolatvilága, a környezeti befolyásokkal, változásokkal, kihívásokkal szemben elkezd védekezni, gondolatai, érzelmei is beszűkülnek, egyre gyakrabban tér ki a hétköznapi kihívások/akadályok elől, csökken az önértékelése, vagyis egyfajta apatikus, depresszív állapotba kerül.
Ez az állapot azzal a veszéllyel is járhat, hogy az emberi kapcsolatokban csökken a személyes kötődés igénye és aktivitása. Ez kihat a párkapcsolatra is. A párkapcsolati burn out főleg azokat veszélyezteti, akik tisztázás helyett hosszú ideje hurcolják magukban a gondjaikat, nem képesek szavakba önteni problémáikat, megoldásukhoz pedig egyre kevésbé érzik magukat erősnek. Egy kiégett társsal nehéz együtt élni, mert egyre „magánakvalóbb”, egyre befele fordulóbb, egyre frusztráltabb, türelmetlenebb, lehangoltabb lesz.

Kiket érinthet az időskori érzelmi elsivárosodás?

Nem eléggé köztudott, hogy az élet alkonyán is felléphet ez a pszichés krízishelyzet.
Az érzelmi reakciók ellaposodása, a közömbösség érzésének, a világgal szembeni érdektelenségnek az elhatalmasodása gyakran azoknál az idős embereknél jelentkezik, akik fiatalabb, aktív éveikben az úgynevezett „A” típusú személyiségek közé tartoztak. Rájuk az „állandó” cselekvési kényszer, örökös készenlét, a versengésre való késztetés, a tökéletességre törekvés, a magukkal és másokkal szembeni fokozott elvárás volt a jellemző. Az ilyen, már korosodó ember nehezen fogadja el fizika és szellemi teljesítőképessége fokozatos leépülését, ezért – védekezésképpen – szinte „kivonul” az életből, mert mentálisan is, fizikailag is elfáradt, elveszítette az „énjét”.

5 tipp, hogy megelőzhesd!

  • A krízisállapot „kimenetele” szempontjából fontos átgondolnod a személyes motivációidat, attitűdödet, az önmagadról kialakított kép valódiságát! (Valóban olyan terhelhető vagy-e, mint amilyennek gondolod magad?)
  • A kiégést végső soron azzal is elkerülheted, ha kilépsz a számodra alkalmatlan munkahelyről. A bizonyos szakmákban 5-7 évenként ajánlott szerepváltás (pl. a Nyugaton jellemző „alkotó évek” beiktatása) szintén megelőzheti a kiégést, elsősorban a tanároknál, illetve a segítő foglalkozásúaknál.
  • A kiégés folyamatának megállításában fontos, hogy ne aprózd el magad, ne vállalj erődön felüli feladatokat, tudj nemet mondani.
  • Önmegfigyeléssel tudatosítsd magadban, mely helyzetekben tapasztalod a túlterheltség jeleit, rá kell szánnod magad a munkahelyi, magánéleti problémáid megoldását jelentő „tisztázó beszélgetésekre”, felül kell vizsgálnod mindennapi rutinjaidat, a teljesítménykényszered okát, okait (pl. több pénz, előmenetel stb.), és meg kell keresned (és ki kell próbálnod) a számodra legkevésbé megterhelő, új munkamódszereket.
  • Időt kell szakítanod a számodra fontos, örömmel járó tevékenységekre, a napi pihenésre, kikapcsolódásra. A hosszabb szabadság időtartamát pedig ajánlatos úgy „alakítanod”, hogy valóban regenerálódást, feltöltődést okozzon (tehát ne két-három napot, hanem hetet nyaralj, üdülj egyfolytában).

Forrás: T. Puskás Ildikó - ötvenentúl.hu

2011. június 19., vasárnap

A fokhagyma





Sok más pikáns fűszerféléhez hasonlóan, a fokhagyma őshazája is az ázsiai messzeségekben keresendő. Őshazája Kirgízia, innen indult el diadalútjára Kína főzőfazekaiba. A
kínaiak „su-an”-nak nevezték, s fűszereik között megkülönböztetett helyet biztosítottak számára. Hamarosan már Indiában és a Közel-Keleten se dolgozott szakács e fűszeres hagymaféle nélkül. A fokhagymaillat már a Kheopsz-piramis építési területét is belengedezte, mert a fáraók építőmesterei a robotolók seregét extra fokhagymaadagokkal tartották jó erőben – ez mutatja, hogy ebben az időben már tudtak arról, hogy a fokhagyma nemcsak finom, de jó hatással van a testi kondícióra is. A hagyományok szerint a Szentföldről elüldözött zsidók különösen a hagyma- és fokhagymatartalékaik elvesztését panaszolták fel. A görögök skorodonnak nevezték, a rómaiak adták neki az allium nevet, s ez maradt mai napig is a botanikai megnevezése: Allium sativum. A hűvös Közép-Európában sokáig nem tudták ezt a Földközi-tenger vidékén annyira kedvelt fűszernövényt megszeretni. Még a húszas években is ez állt egy német társalgási lexikonban a fokhagyma címszó alatt: „Fűszerként húsokhoz és mártásokhoz különösen zsidók, oroszok és törökök használják, mivel kellemetlen kipárolgást okoz.” A fokhagyma legjobb és legfűszeresebb oldalát Olaszországban, spanyol és francia földön, és nem utolsósorban Görögországban ismerhetjük meg. A magyar konyha kedveli, és sok ételhez használja a fokhagymát, de talán még találhatunk új ötleteket is ennek a délies hangulatú, egészséges és finom növénynek a használatára.


Forrás: Arany Hegy magazin 10. szám

2011. június 18., szombat

Múzeumok Éjszakája 2011




Kedves olvasó!


Aki csak teheti, nyaranta úgy indul szabadságra, hogy feltett szándéka a pihenés mellett legalább néhányat felfedezni a minket körülvevő nagyvilág számtalan csodájából. Ez a mélyről fakadó vágyunk viszont majdhogynem elkerülhetetlenül azzal is jár, hogy a hozzánk legközelebbi, a hétköznapok forgatagába beleszürkült csodákat már észre sem vesszük. Pedig mindennapi környezetünk is tele van felfedezésre váró és arra érdemes csodákkal. Nos, többek között ebből a megfontolásból született meg a kulturális tárca kezdeményezésére 2003-ban az a Múzeumok Éjszakája, amely mostanra a hazai nyár egyik legnagyobb kulturális rendezvényévé nőtte ki magát. A szerény – alig néhány ezer látogatós - első évhez képest tavaly már a vidéki és budapesti múzeumoknak egyetlen júniusi éjszakán több, mint 450.000 látogatója volt. Talán érdemes külön is kiemelni, hogy idén a Múzeumok Éjszakája eddig példa nélküli lehetőséget nyújt azoknak, akik a korábbi években választásra kényszerültek a közel ezer budapesti és vidéki program közül. 2011-ben ugyanis június 18-án a vidéki, június 24-én pedig a budapesti múzeumok várják a látogatókat. Ha Ön ezeket a sorokat olvassa, akkor nagy valószínűséggel egyike annak a több százezer embernek, aki már a korábbi években is élt a Múzeumok Éjszakája által kínált lehetőséggel. A programok sokasága pedig önmagáért beszél. A kimaradókkal szemben igazságtalan lenne, ha most néhányat kiemelnék közülük, inkább arra szeretnék ösztönözni mindenkit, hogy éljen a felkínált lehetőséggel: járja be a nyári Budapest múzeumait gyalog, busszal, biciklivel, élvezze az egyedülálló hangulatot és ne feledje: a csodák kéznyújtásnyira vannak tőlünk.

Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár

Forrás: Múzeumok Éjszakája

2011. június 17., péntek

Sütő András, erdélyi magyar író




Sütő András életrajza


(1927–2006)

1927. június 17-én született Romániában, a mezőségi Pusztakamaráson (Cămăraşu). Szülei: Sütő András, Székely Berta. 1940 őszétől a nagy hagyományú nagyenyedi Református Kollégium diákja. 1945 januárjában beiratkozik a kolozsvári Református Gimnáziumba, s még ugyanabban az esztendőben, 18 éves korában, a Világosság közli első írását, Levél egy román barátomhoz címmel. 1948–49-ben a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója. Rövid ideig a bukaresti Ifjú Munkás munkatársa. 1945–47-ben internátusa, szellemi otthona a népi írók kultuszát valló Móricz Zsigmond Kollégium. Tanulmányait megszakítva lapszerkesztést vállal: 1949-től a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője. 1951-ben – a szerkesztőség áthelyezésével – Bukarestbe költözik. Szüleit kuláklistára téve üldözik: tiltakozásul lemond a főszerkesztői posztról. Lemondását nem fogadják el, szüleit azonban rehabilitálják. Az „osztályharc fokozásával” járó sajtókövetelmények miatt 1953-ban újból lemond, elfogadják: a továbbiakban lapjának kulturális rovatában dolgozik. Hajdu Győző meghívására az Igaz Szó című irodalmi havilap munkatársaként 1954 elején Marosvásárhelyre költözik. A város volt haláláig otthona.

Írói indulásának zsengéit 1948-tól az Utunk közli Kolozsvárott: első megjelent novellája a Hajnali győzelem (Utunk, 1948/22). 1950-ben jelenik meg (Hajdú Zoltánnal közösen) első drámája, a Mezítlábas menyasszony. Első novelláskötete az Emberek indulnak (1953), elbeszéléseinek, karcolatainak második gyűjteménye az Egy pakli dohány (1954). Kritikai szellemű, Félrejáró Salamon (1955) című elbeszélése alapján film készül Turcu György rendezésében: a művet, bukaresti bemutatója után – ellenséges produkciónak titulálva – betiltják (1956). 1958-ban képeslap elindítására kap megbízatást: a Művészet, illetve 1959-től az Új Élet főszerkesztője 1989 júniusában történt lemondásáig. Több színpadi játékot ír az ötvenes-hatvanas évek fordulóján: Fecskeszárnyú szemöldök (1958); Szerelem, ne siess! (1961), s a kettőből ötvözött Tékozló szerelem (1962).

A hatvanas évek második felétől képviselő: Olaszországban, Iránban, az NDK-ban jár parlamenti, illetve írói küldöttségek tagjaként. 1967: a Pompás Gedeon bemutatója Marosvásárhelyt Harag György rendezésében. A nagysikerűnek induló előadás-sorozat elején a darabot betiltják. 1972-ben nyugat-európai, 1973-ban újvidéki, továbbá amerikai és kanadai irodalmi körúton jár. Úti élményeiről jelentős esszék íródnak (Perzsák, Az angyalvár kulcsai, Fekete rózsák Auschwitz és Az utolsó köntösWeimar).

A hatvanas évek gyér terméséből említendő néhány vidám, poétikus egyfelvonásos: a Fügedes-szatírák, a későbbi Vidám sirató egy bolyongó porszemért (1976) színpadi ősmozzanatai, vagy drámai szövetű elbeszélése, a Zászlós Demeter ajándék élete.

1970-ben jelenik meg Anyám könnyű álmot ígér című naplóregénye a bukaresti Kriterion Kiadónál. Számos idegen nyelvre is lefordítva évtizedek óta ér meg új s új kiadást. Úti élményeiről készült esszéit teszi közzé Rigó és apostol (1970), Istenek és falovacskák (1973) című köteteiben. 1974-ben adja közre a Kleist-elbeszélés nyomán írt Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját, s a drámát újabbak követik az évtized végéig: Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző. A tetralógiaként is értelmezett sorozat első darabjának ősbemutatóját a kaposvári színházban tartották Zsámbéki Gábor rendezésében (1974). Kolozsvárott Harag György indított sorozatot a kaposvárihoz hasonló, évekig tartó közönségsikerrel. A szerző és rendező alkotói-baráti együttműködését Harag György korai halála szakította meg (1985). A sepsiszentgyörgyi színház, Veress Dániel kezdeményezésére, teljességre törekvő sorozatban adja elő műveit. A szuzai menyegző előadását Marosvásárhelyt már nem engedélyezik (1980). Engedjétek hozzám jönni a szavakat (1977) című könyve a magyar nyelv szakrális erejét és szépségét idézi meg. Hegedüs László fordításában románul is megjelenik a mű – vesztére. Második kiadását a cenzúra már nem engedélyezi.

Az erdélyi magyarság egyenjogúsági érdekeinek jobb védelmi reményével a hetvenes-nyolcvanas években országos képviseleti testületek tagjaként áll ki szóban és írásban a teljes anyanyelvi oktatás, a nyelvhasználati jogok mellett, s írja memorandumait, tiltakozásait, közli írásait külföldön is a nemzetiségi jogfosztások ellen. Király Károllyal való együttműködésében Illyés Gyula is aktív támogatója. Elszigetelésének folyamatában új színdarabjainak előadását megtiltják, könyveit a cenzúra nem engedélyezi. A diktatúra éveiben utolsó, Romániában megjelent kötete az Évek hazajáró lelkek (1980). Ezután – a törvényes tiltással dacolva – minden munkáját Magyarországon jelenteti meg, új színdarabjait is ott játsszák. Sok éves együttműködése a Nemzeti Színházzal; politikai kiáltványainak rádiós megszólaltatásában (is) Sinkovits Imrével; a politikai vihart kavaró Advent a Hargitán című színmű bemutatása 1986. január 2-án valósággal közéleti fordulatot jelentett a határokon túli magyarsággal kapcsolatos budapesti politikában. A román hatóságok tiltakozása ellenére bemutatott Advent… 1997-ig szerepelt folyamatosan a színház repertoárján, eljutott számos határon túli magyar városba, Bécsbe, Párizsba, s a Nemzetiben 285 előadást ért meg. Az Álomkommandó 1987-es gyulai, majd vígszínházi s Aachenben tartott bemutatója, a hitleri holocaustot és a neofasizmus romániai árnyait is felidéző dráma csak fokozta a szerző elleni indulatokat Bukarestben. Lakásán, munkahelyén, sikaszói hétvégi házában lehallgató készülékeket helyeznek el. Két gyermeke családostul hányódik: orvos fia és menye moldvai és érchegységi munkahelyeken, pszichológus lánya diplomával gyári munkásként: végül Magyarországra távoznak. Konfliktusainak szaporodtával 1989 júniusában lemond főszerkesztői megbízatásáról; lakását belügyiek figyelik, vendégeit igazoltatják, a Kossuth rádióban Sinkovits Imre által beolvasott – az erdélyi magyar jogfosztottságot föltáró – írásai miatt a szeku tisztjei nyíltan fenyegetik, névtelen telefonálók halálát ígérik.

1989 decemberében, a diktatúra elleni felkelés idején népes küldöttség megy érte, kérik, szóljon a város főterén. 1990. február 10-én a marosvásárhelyi százezres, könyves-gyertyás tüntetés toborzója és szónoka. Március 19-én a Hodákról és Libánfalváról beszállított, felhergelt és leitatott csőcselék életveszélyesen megsebesíti, elveszíti fél szeme világát. Budapesten ápolják, majd Amerikában kezelik. 1990 novemberében Strasbourgban Catherine Lalumière-rel, az Európa Tanács főtitkárával találkozik, és beszámol neki a marosvásárhelyi eseményekről. Több nyílt levélben követeli az ártatlanul bebörtönzött magyarok szabadon bocsátását.

Az 1990-es évek első felében a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke és a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöke. Ekkortájt rendezi sajtó alá naplójegyzeteit, s azok Szemet szóért, illetve Heródes napjai címmel 1993-ban, illetve 1994-ben a debreceni Csokonai Kiadónál jelennek meg. 1993-ban megírja Az ugató madár című drámáját, majd a Balkáni gerlét, mely a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el, s 1998 októberében mutatták be. E darab végleges változata a szerző kísérőtanulmányával az 1999-es könyvnapon jelenik meg.

A csíkszeredai Neptun Könyvkiadó 2001-ben Száműzött könyvek sorozatcímmel elindítja azoknak a Sütő-könyveknek a kiadását, amelyek az 1989-es romániai rendszerváltás előtt csak Magyarországon jelenhettek meg.

2005 januárjától a Bukarestből Marosvásárhelyre került A Hét című hetilapban – főképpen Stefano Bottoni cikke nyomán – az „értelmiség hatalma, a hatalom értelmisége” alapgondolatú, a romániai ötvenes évek kisebbségi értelmiségi viszonyait górcső alá helyező, „múltfeltáró” szándék jegyében valóságos publicisztikai hadjárat indul ellene. A sokszor páratlanul nemtelen hangú-stílusú vita, melyet akár generációs csatának is nevezhetnénk a vitát kirobbantók és generálók jobbára fiatal kora okán, fél éven át több tucat vitacikket szült pro és kontra, s 2005 nyarán a múltfeltárás érdemleges eredménye nélkül hal el.

Monográfiát írt róla Görömbei András (1986), Bertha Zoltán (1995), Ablonczy László (Nehéz álom – Sütő András 70 éve –, 1997; második, bővített kiadás: Sütő András 75 éve alcímmel, 2002), Péter Orsolya (Csillagok a máglyán, 1997) és Lázok János (Sütő András drámatrilógiája, 1997). Lázok János elkészítette életművének bibliográfiáját is (1997).

Az Osztrák P.E.N. Club dísztagja volt (1990), a Magyar Örökség diploma tulajdonosa (1996).

Hosszú betegség után, 2006. szeptember 30-án éjjel Budapesten hunyt el. Temetése október 7-én Marosvásárhelyen volt. Koporsója előtt reggel 8 órától róhatták le kegyeletüket tisztelői, barátai a Vártemplomban. Délután 2 órakor kezdődött a gyászszertartás, melyen Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke, Sütő András jó barátja mondott gyászbeszédet. Az írótól Markó Béla, az RMDSZ elnöke, írótárs, Csoóri Sándor költő, Mircea Dinescu román író, Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar P.E.N. Klub elnöke, Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke búcsúzott. A budapesti – volt – Nemzeti Színház művészei nevében Kubik Anna színművésznő, a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata nevében pedig Győrffy András emlékezett és emlékeztetett a drámaíró Sütő Andrásra. Akit a református temetőben, a Bolyaiak sírjának közelében helyeztek végső nyugalomra. A sírnál, melynek kopjafáját a háromszéki Balázs Antal készítette, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője búcsúztatta Sütő Andrást. Koporsójára pusztakamarási és sikaszói földet is szórtak: keveredve a marosvásárhelyi temető földjével, legyen végső pihenőhelye a romániai és az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának.




Fontosabb díjak, elismerések:


1951 – Állami-díj

1953 – Állami-díj (harmadik fokozat)

1978 – Füst Milán-jutalom

1979 – Herder-díj (Bécs)

1990 – Bethlen-díj

1992 – Kossuth-díj

1995 – Kisebbségekért-díj

1997 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje

1997 – a Magyarság Hírnevéért-díj

2002 – Hazám-díj

2005 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozat)




Az életrajzot Cs. Nagy Ibolya írta.

A szerző fényképét Farkas Tamás készítette.
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum - Digitális Irodalmi Akadémia